Estéink kezdetén

A csend téged uszályként elkísért mindenhova.
Ha kezed fölemelted, hallgatás ült a lombokra.
Ha szemembe néztél, kővé vált egy pillanatra
a lepergő idő hatalma.

Éreztem, elalhatom álmodva lakott csillagokat.
Éreztem, ha hozzám érne suttogó árnyékod,
megtaszítottam a dermedt éjszakákat
rakéta-pályán szállni előre, fel a Naphoz.

És máris enyém volt a boldogság maga,
tudtam, vagyok és te vagy. Cirpelő tücskök
dalára bíztuk magunkat, zengő kupola alatt
ittuk az azúrt, mi a csészénkbe szűrődött.

És mikor elfogytak szavaink, kitaláltunk újakat.
És mikor bealkonyult, kitaláltunk kék eget,
és mikor az órák smaragdzölden kivirultak,
szerelmünk fényénél barnultunk naphosszat.

…De folyton zengett és visszhangzott valami,
lekaszált fű éneke és hallgatag tengereké,
amerre sodorták akkori szívünk folyamai
elvesztett tisztaságunk hullámrajzait.

[La-nceputul serilor. Contemporanul, 1963. aug. 16. Kötetben: 1964]

 

 A Gecsemáné-kertben

I.

Keress egy olyan szót, mely nem létezik
és hallgasd, hogy az idő sűrűsödik.
Egy szót −
hallottad, és egyszer csak úgy
érzed, nem létezik…

Mintha álomból riadnál, amelyben
betűkké írható szót nem beszéltek,
látomásokat nem látott a szem,
sikolyokat nem hallott a fül.

Különös lakoma – áttűnik
egyféle természet
egy másikba,
és küszködik a szív egy olyan világ
testében,
amely a testet gyűlöli…

II.

Édes kötés, támasz, jelenlét és száj,
de főleg fogak,
eszmék fogazata.

Ó, az a barátság, amellyel harapsz…
Neve, a
hallgatás, ha eljön az idő,
elválasztja önmagát saját magától,
hogy a jóllakásig táplálja maga
önmagát…

III.

Ha még gyermek lehetnék, ó, atyám,
minden a barátom, a tejfogam lehetne…
De tovább már el se mondhatom,
az idő selyemzsinórja a kapu
aranykilincséhez hurkolva
minden fogamat
kitépte!…

IV.

Megtöretett.
Összetört ínyemet csak szavak ápolják,
átharapni nem tudom még falánk
tarkóját sem – a naptestű állatnak.
Mást nem tehetek, keserű tejet
szopok egy alaktalan emlék emlőjén.
És mégis,
csökönyösen és szentül
heverek az óriás pillanatokon,
nyögök fagyos fájdalomban és kiáltom,
hogy lám kőfogaim serkennek.

V.

Jaj, hogy akkor nem téptétek ki a fülem,
jaj,
hogy nem zúztátok szét dobhártyámat,
mely az igazság vadállat-testéhez
simul!

Eljön az idő,
amikor az igazság
már nem tűr meg tanúkat.

Gubbasztok egy sarokban leterítve és hagyom,
hogy dobhártyámat
hasogassa egy titok.
Eljön az idő, amit
önmagáért óhajt az igazság.

Kitépve az önmagával beszélni tudó
öntudat gyermekkorából,
gyolcsfehérségem, az óriásbálna
enged a szigonynak.
Barátaim, ti − éjsötét héjai
a sánta Örökkévalóságnak…

[În grădina Ghetsimani. Luceafărul, 1968. szept. 14. Kötetben: 1969 a]

 

 

Az utolsó eltépett levél 

Biztos kezedben elfáradt a ceruza
mint szélesedő folyam a dús árteren
mint meddő hétközép a csütörtök kifullad
mint lovasa nélkül paripa vesztegel

Biztos kezedben megnémult a ceruza
beszélni nem tudó földdel töltve
mint a madár, mely leszállt ugyan
de még a légben repülne.

Biztos meghaltam már rég
mire szárnytollak átírják
sírhalmok fölött legfőképp
történelmünk kékliláját

És akkor és akkor sem
szóból nem lesznek parancsok
mint most, mint most, amikor
elszáll a vers értelme a füsttel.

 

[Ultima scrisoare ruptă. Megjelent az Amfiteatru című lapban 1983 decemberében. Kötetben: 2004]

Kiss Zsuzsanna fordításai

file:///C:/Users/ggfg/Downloads/Bor%C3%ADt%C3%B3%20-%20F%C3%A9nyhajl%C3%ADt%C3%A1s.pdf