Rezső a k(ó)orszellem – egyperces mizantropikonok (2/1)

Rezsőnek tekintélye van. Minden reggel kinyitja az Idegen szavak és kifejezések szótárának legfrissebb kiadását és tanul. Minden nap egyet. Már a dénél tart.

“Ki maga, mi? Mér, maga ki? Maga dezavuál engem?!” –  kérdezte a két szőrmés cicababa és a nokiakígyót játszó nagykamasz füle hallatára. „Nem hallod, hogy a Sofőrúr a góré?! Tacsi a kézbe azt gyalogojjá!”

Valami megmozdult Rezsőben a góré szó hallatára. Valami, amit azok érezhetnek még, akik megnyertek egy kerületi selejtezőt vagy feltaláltak olyasvalamit, amiért az Akadémián díjat adnak.

Rezső szerette, ha ő a főnök. „Nehogymár a szemét szedjen föl engem!”  –  szokta mondani, mert hallott egyszer valami hasonlót. Csak elfelejtette. „Nem baj, ez eredetibb.” Rezső a Góré.

Egyszer volt egy kínos esete, amikor egy trafikban a agorafóbia helyett agrárfóbiát mondott. Esküszik, hogy az volt a könyvben. „Esküszöm, hogy az volt a könyvben!”  –  állította, de az eladó átmenetileg felfüggesztett pszichiáter volt. Ez van.

Rezső a néniken állt bosszút a blahakijáratnál. „Valakin muszáj.”  Indiántörténetekben olvasta, hogy vadászat közben némán mutogatnak a törzs tagjai. Ez tetszett neki. „Micsoda egy érzés lehet titkos jellel üzenni! De a metróba jelszó kell!” „Jelszó, angyalom, jelszó!” –  bólogatott a levendulás Marikanéni. „Makaróni! Ha azt kiáltom, makaróni, jönnek a kopók! Jó így, Marikanéni?” „Jóvan fiam, arany a te lelked. Makaróni.” – és elsírta magát.

Rezső aznap inkább volt hihető konyhába ordító olaszéttermi pincérnek, mint BKV-ellenőrnek.

De jobban aludt este. „Méghogy agrárfóbia!

 

Gergőkére haragszunk.

„Fogadjunk, Dezsőkém, fogadjunk egy képviselőbe a Jégbüfében, ezt miattam csinálja!” Dezső egyáltalán nem volt biztos abban, hogy minden Rezsőről szól, de nem vitatkozott.  „Rezsőkém, nem fogadok. Tudja az Isten, de biztos neked van igazad.”

Rezső szerint a folytonos Istenre való hivatkozás a tudatlanságunk egyértelmű jele, de mindegy.„Jólvan, de nincsigazam? Ugye.”

Rezső reggel hat órakor a Diaes irae-re ébredt. A jobb szomszédék kisfia játszotta altfurulyán. Rezső meg volt győződve arról, hogy a „Hadművelet” a két éve nyáron bekapcsolva felejtett ébresztőórával kezdődött. Pedig Gombaiék csak a beköltözés fáradalmait pihenték ki Tisza-tói nyaralójukban.

Rezső is altfurulyán tanult, mert hatalmas keze gond nélkül átfogta az oktávot. „Micsoda tehetség ez a gyerek! Micsoda tehhhetség!” –  ujjongott Juci néni a karácsonyi templomi koncertek után.

Rezső szánalmasnak tartotta. Rezső tubán akart játszani, de annak bérleti díja  Juci néni heti fizetése volt.

Gergő a fél évi vizsgakoncertre készül. Utálja a furulyát. „Furulyán csak lányok játszanak.” Gergő tíz éves és már mindent tud a világról. Zongoraművész akar lenni. „Érzem Lajosnéni, hogy egyre csak távolodom a céltól!” –  panaszolja gondterhelten a nyáriszünetben a szőnyegporoló közösképviselőnének. „Előtted az élet, Gergőke! Higgy nekem! Előtted az élet!” –  és Lajosnéni  fejében átcikkan, ahogy az operaház nyikorgó gerendáin pas de deux-t lejt az orosz baletthírességgel. Gergő erre nem felel. Ő csak azt látja, hogy Lajosnéni közösképviselőné.

„Dezső, ha átmegyek és kölcsönkérem, csak úgy nosztalgiára hivatkozva aztán véletlenül ripityára töröm?! Hat órája! Hat órája azt kell hallgatnom, hogy a világ legfenomenálisabb alkotását egy dagadt tehetségtelen kis szaros nem bírja eljátszani!” „Rezső ez nem megoldás ne dobolj a lábaddal  és ne igyál kávét. Neked már minek!” –  és vigyázva, hogy ne cseppenjen a fehér terítőre, Dezső átönti saját poharába a feketét.

„Azt hallottam, Rezső bácsi is furulyázott.” – súgta ötletelve Lajosnéni Gergőnek. Bár Rezső soha nem beszélgetett Lajosnénivel, neki ez nem jel, hanem kihívás. „Ki tudja, mifélék laknak itt. Ez a munkám! Nini, Rezső a kamarakenekarban!” – használta ki többször a pótkulcsokat.

Gergő két hónapot várt a nagy pillanattal. Megtudta, hogy Rezső szereti Mozartot. „Ha ez így van, tanuld meg a dieszírét!” – kacsintott János, az alsószomszéd, aki ki nem állhatja Rezsőt súlyos léptei miatt. „Ja, és vegyél neki egy szőnyeget a konyhába!” Gergő nem értette az összefüggést.

„Dezső, ugorjunk át a használtba! Veszek egy magnót. Majd én megmutatom, mi a dieszíre!”

Mivel Rezsőnek nem volt nagy műszaki érzéke, Dezsővel szereltette be a kétéves lejátszót.  „Dezső ugyan, szereld már be, mielőtt elmész!” Összeszerelés: konnektorba csatlakoztatás. „Igaz barát vagy Dezsőkém.”

„Nézzük csak… megisvan… vezényel: Gál Tamás. Pléj, volume fel.”

Csöngetnek. „Rezsőbácsi! Rezsőbácsi!” Az ajtóban remegő boldogságban Gergőke. „Mit akarsz?” „Rezsőbácsi! Hát tényleg szereti! Tényleg lehet belőlem férfi, mégha furulyázom is!” –  és átöleli Rezsőt.

Rezső ebben a pillanatban nem ért semmit.

„És mi leszel, ha nagy leszel Gergőke?” „Rezső.” Feleli azóta büszkén.

 

A kitalált kert

Dehát a jóval nehéz szakítani. Betti két-háromnapos határidőket szabott magának, hogy eltakarodik a facebookról – de hát nem hagyhatta cserben az új barátait, és szinte képtelen volt ezzel az új világgal szakítani. A nagy játékosok persze mind elvesztik a valóságérzéküket. Betti tudta, ez a létező legnagyobb veszély, de mégsem készült fel a védekezésre.

Így történhetett, hogy május 3-án nem hallotta a kulcsot a zárban, és a riasztó pittyegésére sem neszelt föl. Mire felkapta a fejét, már csak azt látta, hogy Murányi úr szétvetett lábakkal ott áll a küszöbön.

Jó estét, Betti! Jó estét, igazgató úr!

Ha az embert elkapják, jól teszi, ha fegyelmezetten sétál el a biztonsági őrökkel.

De nem voltak rendőrök, és nem voltak biztonsági őrök sem. A folyosó szembántó fényében ott hevertek szétszóródva a takarítószerek: a Domestos, a Hypo, a törlőkendők, a felmosórongy, a vödör – végtére is Betti még nem ért végére a takarításnak.

A számítógépeken kék-zöld-vörös fényekben fel-felvillantak a facebook színes cserépdarabkái.

Murányi úr helyet foglalt a Bettivel szemközti széken, és nem is tűnt igazán meglepettnek. A kezét összekulcsolva, a csupasz állát simogatva magyarázni kezdte Bettinek, hogy hol rontotta el.

Hát a nagy lapokkal természetesen! Mert az ilyen „rangosabb orgánumokat” olyanok is olvassak, mint ő, Murányi úr, akik rögtön rájöttek, hogy valaki Juli nevében árasztja el kéziratokkal a szerkesztőségeket. És elég volt rápillantani az IP-címre, hogy ő, rögvest ráeszméljen, valaki innen, a kiadóból ontja a verseket. És persze arra is, ki lehet Szilas Gabriella, Juli vadonatúj barátnője.

− Hogy mért csináltad? Hálából? Vagy valami más szentimentális okból?  Nem akarom firtatni − tette hozzá bizonytalanabbul.

Betti nem felelt, mert ő még mindig várta a lényeget. Hogy az igazgató úr mikor tér rá „a várható következményekre”.

Ám csalódnia kellett, mert Murányi János még a hangját sem emelte fel. Mégcsak nem is fújtatott dühösen, ahogy délutánonként szokott a tördelőkkel.

−  Juli a barátnőm volt. Ezért aztán őszintén érdekelt, ki az, aki megpróbálja befejezni azt, amit ő olyan felelőtlen módon eldobott magától …

Betti meg sem rezzent, de minden porcikáját elöntötte a csalódás. Hiszen milyen ostoba is volt! Heteken át kereste a királyt Juli levelei között, és nem gondolt arra, hogy Juli szeretője egy olyan ember, akivel napi nyolc órát ücsörög a kiadóban. Ugyan mért levelezett volna vele álságosan?

Juli és Murányi úr. De Murányi úr különös módon most már inkább Betti „körültekintő ügyességét”, „különleges tehetségét” méltatta − és láss csodát, a „molyos versekből” idézni is tudott.

Fehér Júlia ettől a perctől kezdve egy cseppet sem számított.

− Tanulnod kéne − sóhajtott Murányi úr. – Továbbtanulni.

Betti összeszorított szájjal hallgatott.

Egyetemre menni. Bábból a lepke.  Képezni magát. Kiképeződni. Ő, Murányi János ismer néhány nagylelkű üzletembert, akik a magánalapítványaikat ilyen hallatlanul tehetséges fiatalok támogatására tartják fent. Bízni kéne bennük… Bízni. Kiképeződni.

Jóindulatúan terült el Dóri, a legfiatalabb szerkesztő székében. Flanelling, agyonmosott farmer – egy úr, aki az éj közepén kiruccan a legénylakásából, hogy elbeszélgessen Bettivel. Hozzám öltözött, gondolta Betti megvetően.

A király, mondogatta magának Bernadett. Ámde farmerban a pipaszár Murányi úr nem festett olyan meggyőzően, mint koradélutánonként öltönyben. Mikor is lelkesen befelé tessékelte a vendégeit, vagy csak „fújtatott” a tördelőkkel. Vajon van-e gyereke? Míg Murányi úr őt már az első találkozásukkor kifaggatta (hol született, mikor érettségizik, mikor haltak meg a szülei, mióta ismeri Julit), ő semmit sem tudott róla.

Egyszer nagyon régen látott az HBO-n egy művészkrimit. Egy idős német úrról szólt, aki –félig-meddig kíváncsiságból – terrorista lányokat fogadott be a tóparti villájába. Hát erre a kíváncsi német úrra emlékeztette Murányi úr Bettit. Én meg őt talán valami egy terroristára.

Te jó ég, micsoda kártigám ez az egész! De most már nehéz lett volna a sok félreértést kibogozni.

– A tehetség nemcsak adomány, hanem felelősség is. Komoly felelősség – folytatta tovább Murányi úr mély meggyőződéssel.

Betti nem szólt semmit, csak feszülten figyelt. Érezte hogy mindez csak Balaton-part, villa, kiskutya – amolyan facebookos adatlap, ahova mindenki kiteszi magáról a legtiszteletreméltóbb dolgokat.

Ha Juli barátja volt, akkor mért nem rohant reggel a lakására? Ki hazudik itt?

Murányi úr egyszercsak előrehajolt, és váratlanul szájon csókolta. És nemcsak szájon csókolta, hanem mint egy kíváncsi, öreg lepke, végigsimította az arcát a nyelvével.

Betti majd’ elnevette magát. Mert hiszen ez a szájcsók is annyira kitalált dolog volt! A férfiak megfogják a nők fenekét, benyúlnak nekik, a jobbérzésűek előtte azért átölelik − na de hogy a szájukkal összetapadjanak, mint a hősök az amerikai filmekben… Facebook. Kész őrület. De hogy hogyan is…, azt nem tudhatta. Eddig annyira vigyázott magára, hogy nem maradt ideje a szerelemre.

Nem várta meg, hogy Murányi úr elmondja, menyire megszépült, mennyire megváltozott, ámbár látta az arcán, hogy egy ilyenféle vallomás következik.

Kikapcsolta a legközelebbi számítógépet, és így szólt.

− Nem érdekel a szépirodalom. Én fantasy-író akarok lenni.

 

 

Oroszlánkeringő (5/2)

Nem folytathatva tovább a kínos ácsorgást a színpadon, a megjósolhatatlan percekre bíztam magam, és belekezdtem az első számba. Volt ebben valami az ejtőernyősök elrugaszkodásából, amikor az ember elfogadja azt, hogy ha úgy fordul, lehet ő a mintázott rétek szőnyegén elkenődött szilvafolt is akár, akit papír zsebkendőbe csippentve emel magához a teremtő, és hajint kukába egy megnyugtató „ugyan, nem történt semmi” kíséretében. Bár nem vagyok biztos benne, hogy csakugyan elfogadásról van itt szó, sokkal inkább talán arról, hogy ilyen sokkoló, félelmetes helyzetekben, amikor minden a visszavonulás mellett szól, mégis belelépünk a köd nyirkába.

Az első szám a Come as you are volt, és kapásból fél hanggal feljebb kezdtem énekelni, így kénytelenek voltunk néhány másodperc után leállni, mert menthetetlenül hamis volt ez így, és újrakezdtük az egészet. Ezután több arcpirító balekságot már nem követtem el, és a rövid, talán félórás koncert úgy zajlott le, ahogyan a sikerültebbnek nevezhetők szoktak: néhány perc elteltével megszólította a közönségét, aki a dalokhoz méltatlanul vonatozásba kezdett, huhogás és füttyögés hangzott a számok közötti rövid szünetekben, és szerencsére nem tapsolt vissza senki, mert egyszerűen mindent eljátszottunk, amit ennyi idő alatt sikerült megtanulni. Diadalittasan vonultunk le a színpadról, hogy másnap visszanézve a felvételt – apám kamerázott rendületlenül – ússzunk dicsőségünk farhullámain, még ha a későbbi jövőből nézve kalap szar volt is az egész. És hát tulajdonképpen erre jók az első koncertek, hogy egy zenekar az indulásának salaktermékét valahová elvezesse.

Apám meglehetős tárgyilagossággal állapította meg a koncertről, hogy Dávid egészen jól dobolt. Tetszett az elfogulatlansága, kendőzetlensége, mégis rosszul esett a kijelentés, önmagán túl azért is, mert megint kiéreztem mögüle a következetes ellenzését annak, hogy én a zenészi pályára lépjek. Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogyan állhat ilyen bizalmatlanul tervezett jövőm és én közém, hogyan nem veszi észre bennem az ígéretet, ami ugyan kivágta magát az atyai elképzelések halatlan hálójából, de mégis egy messzi, Nagy Sándor-i távlat felé mutatott. Találgatom magamban ma is, hogy innen nézve mit élhetett át szegény apám az első koncertünkön, hogyan volt képes ezt a marék fost szégyenérzet nélkül végighallgatni, sőt dokumentálni, nagy szolgálatot téve ezzel kérészéletű zenekarunk nyeletlen történelmének. Mert ami az én szememben diadalívben végződő, rózsaszirmok borította, kikövezett sugárút volt, az övében kátyús, délibábos szerpentin, ami csak lefelé vezet, vagy rövidebbik úton, a szalagkorlátot átszakítva egyenesen a szakadékba. És hát melyik felelős szülő kívánhatna ilyet a csemetéjének?

Apám, bár nem nézte jó szemmel, mégsem tiltott el a gyakorlástól, sem a közös próbáktól, de a közepesebb horderejű anyagi pártfogást – hasas bankók egy jobb gitárra, erősítőre – kezdettől fogva megtagadta tőlem, aki így kisebb pénzügyi manőverekre, adok-veszekre kényszerült. A felszerelésem lassú gyarapodásában hű párbajsegédi szerepet vállalt anyám, és észre sem vettük, de az apám és én köztem gyülemlő feszültség kezdett családi méreteket ölteni. Ekkor nem láttam még ebben az egymásnak feszülésben sem a talpraesettség, sem a szorgalom iskoláját – apám arra biztatott, ha már erősítőt akarok, építsem meg magam, elektrotechnikusnak tanulok, vagy mi a szösz –, hanem csak egy utamba forrasztott, lebírhatatlan ellenállást, s ez a felette érzett minden keserűségemmel együtt hallatlanul inspirált. Mert az én kamaszkori lázadásomnak a Nirvana ormótlan taknyolásokat idéző, földízű felvállalásán és a világ homályos zenei leigázásán túl sokkal szerényebb, emberibb rétegei is voltak, egyebek mellett az, hogy fejjel csapódtam apámnak, tűzfalnak a tojás.

 

 

Az online kritika kritikája

 

Az online kritika helyzetéről folyt a vita a minap a Ráday Képesházban, három irodalmi portál részvételével:


 

a prae.hu képviseletében Benedek Anna és Pál Dániel Levente jelent meg, a litera.hu-tól Szegő János és Szekeres Dóra – aki a Könyvesblog szerkesztője is egyben – vett részt a vitában, az ujnautilus.info küldöttei pedig Dobás Kata és Vincze Ferenc voltak. A beszélgetést Orbán György, a Ráday Könyvesház tulajdonosa moderálta, aki a vitát mint párbajt vezette be, ennek ellenére kötetlen, baráti beszélgetésre került sor, amelybe aktívan bekapcsolódott a közönség is. Két és fél óra múlva alig lehetett a társaságot szétkergetni, a beszélgetés egy sörözőben tovább folytatódott. A barátságos és közvetlen hangnem azért is nagy érdem, mert annyira különböző hátterű irodalmi orgánumokról van szó. A Prae és a Litera az online irodalmi világ „nagyágyúi”, a Nautilus egy spontánul szerveződő – évekig teljesen önfenntartó – egyetemi alkotóközösség honlapjából kinőtt irodalmi lap.

Miért is tekinthetjük ezt a beszélgetést úttörőnek? A 2000-es évektől kezdve forradalmi változásokat hozott az a mediális robbanás, melynek következtében széles körben elterjedt az internet; megjelent az ezzel együtt járó anonimitás és szólásszabadság, s ez a jelenség az irodalmi életre sem maradt hatás nélkül. A medialitás előtérbe kerülésének jelentős eredménye az irodalomtudomány területénaz online kritika megjelenése. Az addig főleg megszilárdult tekintélyeken alapuló és általuk uralt kritikai éra beszédmódja az internet közegében megváltozott, fellazult. Minderre a vita résztvevői is reflektáltak: Pál Dániel Levente példaként idézte Urfi Péter kritikáját, amelyben a szerző lehülyézte Nádas Pétert.

A nagy nevek, idolok, bevett formák és attitűdök mellett a fiatalság bontogathatja szárnyait a világhálón. Ilyen módon a különböző médiumok különféle olvasóközönséget is vonzanak magukhoz. Az érdeklődők könnyebben hozzáférnek az online tartalmakhoz, mint a kis példányszámban megjelenő lapokhoz. Szegő János vetette fel azt a kulturális élet egészét érintő problémát, miszerint ma Magyarországon nem létezik egy olyan művelt felső-középosztály, amely képes lenne el- és fenntartani a kulturális szférát.

A vitapartnerek mindegyike áttörésként értékelte, hogy a szubkultúrák, a különböző művészeti területek, sőt még az olvasói vélemények is helyet kapnak a portálokon. A szakmai elitizmus és a közbeszéd ilyen módon együttesen érvényesül az értékítélet diskurzusában, ám  – miként erre Vincze Ferenc is reflektált – ettől csak nő a szakadék a zsurnál kritika és az értekező, elemző kritika között. Egyáltalán milyen szerkesztői beavatkozást igényel az internetes kritika? Kell-e a kritikákat szerkeszteni? Az irodalmi honlapok gyakorlata különböző. Dobás Kata – aki nem mellékesen egy kritika-kurzust is vezet –, a szerkesztés fontosságát hangsúlyozta.

Minthogy egyre több fórum ad lehetőséget a megszólalásra az interneten, egyre gyorsabbá válik az információ áramlása, egyre szélesebb réteget lehet így megszólítani. A virtualitás számtalan lehetőséggel kecsegtet, ám ezt mintha nem használnák ki az irodalmi élet szereplői. Pál Dániel Levente hangsúlyozta, hogy a hipertext és a hiperlinkek alkalmazásával az egymás létezéséről sokszor nem is tudó kritikai hangok egymással is diskurzusba léphetnének, ezzel pezsdítve fel a kulturális vérkeringést. A dialógus az online közegben egyszerűbb, gyorsabb és intenzívebb lehetne, mint valaha – ám ezek a próbálkozások még gyerekcipőben járnak.

Bár a papíralapú irodalmi folyóiratok továbbra is alacsony példányszámban jelennek meg, a hierarchiában egyértelműen a nyomtatott lapok állnak magasabban a portálokkal szemben. A kritikaírás még mindig a tanulmányírás kisiskolája, a névszerzés, a debütálás színtere, ahol a presztízslapokban való publikálást megelőzően tapasztalatot lehet szerezni a tudományos diskurzusban. Benedek Anna nehezményezte, hogy kevesen maradnak a szakmából kritikusnak, a legtöbben egyfajta szükséges rosszként tekintenek a feladatra, amolyan mellékvágánynak a „komolyabb felkészülés” mellett.

A függetlenség témáját csak óvatosan merték felvetni a vita résztvevői. A netes kulturális fórumok szerkesztőire mint szabad szellemű, bátor, fiatalokra gondolunk, de ők is ugyanúgy függnek a „pénzosztó helyektől” (NKA), az irodalmi élet csoportosulásaitól, mint a nagyobb, nyomtatott irodalmi lapok. Pál Dániel Levente vetette fel a kérdést, hogy vajon merhet-e egy szerkesztő lesújtó kritikát hozni egy NKA-kurátor művéről vagy jobban teszi, ha óvatos marad?

A vitázó felek és a közönség abban a kérdésben is összecsaptak, hogy az internetes kritikaírás vajon megváltoztatta-e az irodalmi publicisztika nyelvét? Született-e egy új nyelv, vagy a kritikaírás „forradalmárai” csak a Magyar Narancs stílusforradalmának folytatói? Lenne-e igény egy másfajta, másképpen könnyed kritikai stílusra?

A vitatkozók a mai kritika mibenlétét igyekezték meghatározni; hogy milyen helyet foglal el a kulturális életünkben ez a műfaj – legyen szó akár a virtuális, akár a nyomtatott változatról. A jelenkori kritika helyzetét körüljárva, számos aspektusra rávilágítva olyan kérdések is terítékre kerültek, amelyek a zsurnál kritika és az elemző értekezés kapcsolatát járták körül az adekvát beszédmód(ok) mentén; felmerült a tekintélyelvűség problémája is, ennek a kapcsán pedig az, hogy ki, mit írhat meg kiről, és milyen stílusban – esztétikai szempontok alapján. A lényegi kérdés mégis az, hogy a kritikus elsődleges feladatának tekinthető-e, hogy mintegy „reklámozza” az adott szerző adott művét – az esetleges „viszontreklám” reményében, vagy inkább az irodalmi élet intenzivitása és dialogicitása a cél?

„Should I stay or should I go?”

Csirmaz Előd Pál – or let’s say e p csirmaz – 2008-ban napvilágot látott Paranoid nosztalgia / Paranoid Nostalgia című drámája kétnyelvű kiadás formájában jelent meg (a magyar mellett angolul is), mely tény  már önmagában is felvet  fontos kérdéseket –„to be or not to be”.

 

Nem beszélve akár a címről, akár a könyvborítón található muffinról, melynek tetején egy hatágú csillag díszeleg, vagy a borító szélén található két lábról, melyek egy futó ember alsótestét idézik.

Tehát egy kétnyelvű kiadás problémákat vet fel, és ebben az esetben azért sem lehet ezeket megkerülni, mivel nem klasszikus értelemben vett fordításról van szó – azaz nem Csirmaz Előd Pál magyarul megírt drámájáról és valaki más által angolra fordított verziójáról –,  hanem maga az író az, aki közli művét két nyelven is, azaz szerző és fordító személye nem különbözik. Kérdés azonban, hogy beszélhetünk-e itt szerzőről és fordítóról, vagy pedig helyesebben járunk el, ha csak egy szerzőt feltételezünk, aki két különböző művet hozott létre. Továbbá kérdés az is, hogy valóban a magyar szöveg az eredeti, amit lefordított angolra, esetleg az angol volt a kiindulópont, vagy helyesebb, ha két eredeti szöveggel dolgozunk. A magyar és az angol nyelvű dráma illusztrációi ráadásul külön figyelmet érdemelnek e kérdések tárgyalásakor, hiszen reflektálnak erre a problematikára: ugyanazok a képek szerepelnek az egyes verziókban azzal a különbséggel, hogy megfordítja őket – the miracles of Photoshop. A fordításelmélettel és -gyakorlattal foglalkozók számára egészen biztosan remek esettanulmány lehetne ez a kötet. Jómagam pedig meglehetősen érdekes próbálkozásnak tartom Csirmaz részéről az ily módon történő kétnyelvű írást, már csak azért is, mert ennyi kérdés felvetődhet vele kapcsolatban. A magyar szöveg és az angol egyébként sem színvonalában, sem nyelvezetében, sem stílusában nem tér el gyökeresen egymástól, ami igencsak dicséretreméltó, bár helyenként a magyar rímeket és szófordulatokat sikerültebbnek érzem.

A könyv alapötlete nem Csirmaztól származik, hanem Suzanne Treistertől, aki 1995-ben megteremtette Rosalind Brodskyt, drámánk hősét, és képzeletbeli élete alapján létrehozott egy honlapot (http://ensemble.va.com.au./tableau/suzy) valamint írt egy könyvet is (No Other Symptoms – Time Travelling with Rosalind Brodsky). Csirmaz nemcsak Rosalind alakját, hanem az időutazás motívumát is átveszi, s a dráma címe mellett alcíme is előrejelez valamiféle játékot az idővel: futurevü két részben – or futurevue in two acts.

A mű 2058-ban kezdődik, amikor is Wilbur Scott, Rosalind munkatársa beszédet mond hallgatóságának intézetük működéséről, és színpadra szólítja a már abban az évben elhunyt Brodskyt, majd pedig Freudot – „Sometimes a cigar is just a cigar.”, Jungot – „Show me a sane man and I will cure him for you.”, Melanie Kleint, Hitlert, Frau Matát és FF-tisztjeit. Azt hiszem, rögtön érezzük a helyzet súlyosságát. Indul a posztmodern science-fiction – „May the Force be with you.” A szöveg ugyanis rendkívül összetett, eltorzított intertextusokkal és kifordított idiómákkal sűrített, továbbá bizonyos részek erősen emlékeztethetik az olvasót a görög drámák karára és énekeire, amelyek jórészt groteszkek – „He stuck in his fingers, and pulled out — a nose!” -, és helyenként igencsak ironikusak: „Nagy talány az időkutatás / Mint péháérték a szádban / Vannak tudósok mellette is / De ellene is nagy számban / Pedig nincs benne semmi ördögi / Virtuális az egész / Annyira valódi csak, mint / Interneten a nemiség.” („Just like the PH in your mouth / Time research is a mystery / Some say it’s risky while there are those / Who want to live in history / But there’s nothing to it, really / It’s like a lie perpetual / Or it’s like sex – on the net / The whole thing is virtual.”). A dráma műfajából egyéb sajátosságok is erednek, mint például az utasítások, melyek az esetek nagy többségében valóban a szereplők eligazítására szolgálnak, de olykor az utasítás hasonlóan groteszk jelleget ölt és egy külön jelentéssel bíró elemmé válik: „A színen átmegy egy háztartási gyertyát tartó amerikai Szabadság-szobor.” („The Statue of Liberty crosses the scene holding a candle.”)

A dráma stílusát alapvetően mégis az ironikus, illetve humoros jegyek határozzák meg. Az iróniára jó példa lehet a pszichiáterek szerepeltetése (Freud, Jung, Klein) és állandó diagnosztizálási kényszerük. Noha három különböző elmélettel van dolgunk, úgy tűnnek fel, mintha mindegyik lényege valamely megoldhatatlan probléma észlelése lenne, amin jobb esetben segíthet a pszichózis, de természetesen az is csak egy kis ideig. Rosalind Brodsykt egyenesen menthetetlen leszbikusnak kiáltják ki, ami a hibernációból „felolvadt” exfiúk jelenléte miatt elég érdekes következtetés – as Woody Allen says: „Bisexuality immediately doubles your chances for a date on Saturday night”. Görbe tükör ez a mai ember problémáinak, illetve a pszichológia túlburjánzásának. Ám ezt az iróniát át-átszövik a humor kisebb formái is: „Táncolnak, bár Freudot jobban érdekli a pezsgő.”(„They dance. Freud, however, is more interested in the champagne.”)

Csirmaz napjaink egyik népszerű televíziós programját, a főzőshowt is kiparodizálja. Időzsölés – Timeal – című műsorában Rosalind Brodsky hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb főzési technikákat (hogyan növesszünk ki saját combunkból csirkemellet egy éjszaka alatt csupán egy injekció befecskendezésével), és recepteket mutat be például saját klónjának elfogyasztását. Gyomor kell az ilyen műsorhoz, még olvasva is inkább gusztustalannak tűnik, mintsem humorosnak – hát még a színpadon…

Mindenesetre félreértés ne essék, a könyv nem kizárólag a humorra, a groteszkre és a gusztustalanságra épít. Az időutazás, vagyis az időszimuláció ugyanis arra szolgál, hogy rámutasson az emberiség történetének borzalmaira – ez ellen próbál Rosalind fellépni. Eleinte saját nagyszüleit kívánja kimenteni a varsói felkelésből, de mivel koncentrációs táborban köt ki a lengyel főváros helyett, ráébred, hogy nemcsak saját rokonait, hanem az egész emberiséget kell megmentenie az olyan elnyomó hatalmaktól, mint amilyen például a nácizmus. Kérdés, hogy ez lehetséges-e? Rosalind meggyőzi Hitlert – még annak festőkorában –, hogy képei csodálatosak, és mecénásként lép fel, azzal a feltétellel, hogy Hitler továbbra is festeni fog. A probléma úgy tűnik, ezzel meg is oldódott… – Really?! – Nem, valójában egyáltalán nem. A könyv zárójelenete válasz egy korábban fejtegetett kérdésre: „vajon az adott történelmi helyzet termeli ki a vezetőt, vagy a vezető személyisége, személyes döntései irányítják a történelem folyását? Egyszerűbben fogalmazva: ha mást állítunk vezető pozícióba, megváltozik a történelem menete, vagy azt a körülmények egyértelműen megszabják, és a vezető is csak bábként működik közre? Hogy előre lelőjem a medve bőrét, elárulom Önöknek, hogy a válasz az előbbi variáns. Igenis számít, hogy ki van a vezető pozícióban; a hatalom birtokosaink motivációi nagyban befolyásolhatják az események alakulását.” Az utolsó részekben 2013-ba repülhetünk Rosalinddal és Wilburral, hogy meghallgassuk a doveri beszédet Frau Matától. A tömeg mellett FF-tisztek sorakoznak, miután a Sörpuncs után fogságba került vezetőjük a megírt Mein Dampffal a kezében és Eva Wilkinsonnal az oldalán kiszabadult. Frau Mata beszéde kísértetiesen emlékeztet bennünket bizonyos beszédekre: még ha a konkrét cél más is – a férfiak kiiktatása a társadalomból, a nők uralmának megteremtése, valójában ugyanarról a történelmi jelenségről van szó – ha lehet ezt így nevezni. Vagyis Rosalind hiába állította meg Hitlert, jött utána valaki más. A szerző a nácizmus borzalmait félig-meddig nevetségessé teszi ezzel a párhuzammal és leegyszerűsíti, nem beszélve arról, hogy mindezt túlságosan szájba rágóan teszi – FF-tisztek, Sörpuncs, Mein Dampf, sőt még Frau Mata társát is Evának hívják.

Politika, szexualitás, kultúra, média, pszichológia – az emberi élet rendkívül sok területét átfogó dráma hibája az, hogy nem tud ezek között egységet, egyértelmű összefüggést teremteni, sokszor egymás mellé helyeződnek a különböző, ám egyébként fontos kérdéskörök, mégis hiányzik a koherencia. Szerepel itt főzőshow, időutazás, testrészekből csirkemell növesztése, pszichológia, hibernáció; mindez így együtt túlzás, zavaróan hat, és a humor is elveszíti így értelmét. A kevesebb talán több lehetett volna – less would have been more. Ennek ellenére nehéz lenne elvitatni Csirmaz Előd Pál érdemeit és tehetségét, a könyv ugyanis alapvetően szórakoztató és bizonyos részeinél elgondolkodtató olvasmány is.

e p csirmaz: Paranoid Nosztalgia, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2008.

Vázlat az esszéről és Gyöngyöspatáról

„Az ember a lét pásztora.” 


 

Ahhoz, hogy a gyöngyöspatai eseményekről Musil Tulajdonságok nélküli embere, és az esszé mint életforma gondolata jusson eszembe valószínűleg az is kellett, hogy az elmúlt hetekben olvassam a regényt. De lévén, hogy végső soron a gondolkodásunknak nem vagyunk urai, inkább csak terelgetni tudjuk a gondolatainkat, most – miként mindig – be kell érnünk ilyen esetlen kiindulóponttal.

 

Még egy éppen a cigány-kérdésről szóló Újnautilus-esten merült fel az a gondolat, miszerint a cigányság beilleszkedését az nehezíti meg leginkább, hogy a magyar cigányok a magyar állammal szemben nem individuumként, vagy legalábbis nem abban az értelemben individuumként, ahogy a sima magyarok gondolkoznak magukról, hanem inkább csoportként határozzák meg magukat, és inkább a maguk archaikus természetű hierarchiáját tekintik érvényesnek, mint az ország alkotmányát, és az arra épülő jogrendszert. Amikor a gyöngyöspataihoz hasonló helyzet áll elő, akkor vajmi keveset érnek mind az integrációra, mind a cigányok autonómiájának fenntartására vonatkozó hosszú távú elképzelések, és már nem lehetséges több éves programokban gondolkodni. Természetesen mindez ugyanúgy vonatkozik a magyar magyar kisebbségre is, akik szintén az alkotmányos kereteken felül, kívülről határozzák meg magukat.

 

Musil, hasonlóan ahhoz, mint amit Husserl mondott az Európai tudományok válságában, arról ír, hogy a tudományok és szakterületek felaprózódása oda vezetett, hogy megszakadt a rész kapcsolata az egésszel, azaz tulajdonképpen eltűnt az egész, vagy pontosabban annak illuziója. Musil tulajdonképpen az esszészerű gondolkozásban látja az európai gondolkodás egyetlen lehetséges folytatását. Nála az esszé valahol a tudományok egzaktsága és a művészetek szubjektív invenciószerűsége egyensúlyozik, amivel úgy tud feltűnni, mint a részek közti lehetséges kapocs. Ez az esszészerű gondolkozás-mód különösen fontos lehetne Magyarországon, hiszen a – bizonyos szempontból teljesen érthető – nyugat után rohanás oda vezetett, hogy csak elidegenedett tudásanyagon munkálkodunk, amit még akár el is ismerhetnek nyugaton, mint felzárkózás, sőt eredményei is lehetnek, de a – magyar – valóságtól tök távol állnak. Elég itt arra gondolni, hogy a derridai dekonstrukció- és elkülönböződés-fogalmak például mennyire a francia nyelvbe (és persze filozófiai hagyományba) ágyazódik bele.

 

Hogy ne a szomszédba menjek példáért: itt vagyok én. Lassan befejezem magyar-szakot, tanultam egy csomó mindent, be tudom bizonyítani, hogy József Attila, Szabó Lőrinc, Márai vagy Eszterházy jók, de csak középiskolás naivitással tudom elmondani, hogy mégis miért tartom ezeknél többre Adyt. Tanultam csomót a posztkolonializmusról is, hogy miben másabb a kelet nyugatnál, hogy miben másabbak az ottani emberek, tudok úgy gondolkozni a cigányokról, mintha ők lennének a kelet, mi meg a nyugat. Közben itt élünk egymás mellett – térben legalábbis.

 

És mégis mit ér ez? Persze, ebben a gondolkodási rendszerben simán le tudom írni, miféle ellentétek játéka van Gyöngyöspatán, tudnám azt is, hogy a cigányság integrálása egy végső soron gyarmatosító megoldás lenne. De pusztán, bölcsészként, ha megkérdeznének, nem mernék semmilyen javaslatot tenni. Még csak egy millió forintot se mernék átutalni. Musilt olvasva és a híreket figyelgetve arra – a már hallott tételre – kellett gondoljak, hogy végső soron a magyar tehetetlenség – ha van ilyen, ha nincs – arra vezethető vissza, hogy nincs magyar filozófia (vagy metafizika – nem tudom). És most még csak nem is arra gondolok, hogy milyen kevés esszéistánk van, hogy ezek nagy része meglehetősen mellőzött is, nem is arra, hogy nincsenek világhírű filozófusaink, hanem arra, hogy nincs senki, aki vállalva a lehetetlent, és leszálljon a maga magas lováról. Hogy egy nyugati képzettségű kulturális antropológus, neadjisten egy filozófus beleártsa magát mindenféle gazdasági mutatóba, hogy a jog textológiája mögött meglássa a joggyakorlatot is, hogy ki merje próbálni az élet nagyszerű összefüggéseiben magát – vagy csak nyitná ki az ablakot. Mert, hogy egy saját metaforát is mondjak végre, az esszé: ablak. Kilátás, betekintés lehet egy olyan területre, amelyben nem állunk benne. Az egész elvesztésébe való beletörődés, nem lehet egyszerre a részek közti kapcsolatról való lemondás – azaz, persze, lehet, de akkor ne lepődjünk meg Gyöngyöspatán.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info