Az online kritika helyzetéről folyt a vita a minap a Ráday Képesházban, három irodalmi portál részvételével:

a prae.hu képviseletében Benedek Anna és Pál Dániel Levente jelent meg, a litera.hu-tól Szegő János és Szekeres Dóra – aki a Könyvesblog szerkesztője is egyben – vett részt a vitában, az ujnautilus.info küldöttei pedig Dobás Kata és Vincze Ferenc voltak. A beszélgetést Orbán György, a Ráday Könyvesház tulajdonosa moderálta, aki a vitát mint párbajt vezette be, ennek ellenére kötetlen, baráti beszélgetésre került sor, amelybe aktívan bekapcsolódott a közönség is. Két és fél óra múlva alig lehetett a társaságot szétkergetni, a beszélgetés egy sörözőben tovább folytatódott. A barátságos és közvetlen hangnem azért is nagy érdem, mert annyira különböző hátterű irodalmi orgánumokról van szó. A Prae és a Litera az online irodalmi világ „nagyágyúi”, a Nautilus egy spontánul szerveződő – évekig teljesen önfenntartó – egyetemi alkotóközösség honlapjából kinőtt irodalmi lap.

Miért is tekinthetjük ezt a beszélgetést úttörőnek? A 2000-es évektől kezdve forradalmi változásokat hozott az a mediális robbanás, melynek következtében széles körben elterjedt az internet; megjelent az ezzel együtt járó anonimitás és szólásszabadság, s ez a jelenség az irodalmi életre sem maradt hatás nélkül. A medialitás előtérbe kerülésének jelentős eredménye az irodalomtudomány területénaz online kritika megjelenése. Az addig főleg megszilárdult tekintélyeken alapuló és általuk uralt kritikai éra beszédmódja az internet közegében megváltozott, fellazult. Minderre a vita résztvevői is reflektáltak: Pál Dániel Levente példaként idézte Urfi Péter kritikáját, amelyben a szerző lehülyézte Nádas Pétert.

A nagy nevek, idolok, bevett formák és attitűdök mellett a fiatalság bontogathatja szárnyait a világhálón. Ilyen módon a különböző médiumok különféle olvasóközönséget is vonzanak magukhoz. Az érdeklődők könnyebben hozzáférnek az online tartalmakhoz, mint a kis példányszámban megjelenő lapokhoz. Szegő János vetette fel azt a kulturális élet egészét érintő problémát, miszerint ma Magyarországon nem létezik egy olyan művelt felső-középosztály, amely képes lenne el- és fenntartani a kulturális szférát.

A vitapartnerek mindegyike áttörésként értékelte, hogy a szubkultúrák, a különböző művészeti területek, sőt még az olvasói vélemények is helyet kapnak a portálokon. A szakmai elitizmus és a közbeszéd ilyen módon együttesen érvényesül az értékítélet diskurzusában, ám  – miként erre Vincze Ferenc is reflektált – ettől csak nő a szakadék a zsurnál kritika és az értekező, elemző kritika között. Egyáltalán milyen szerkesztői beavatkozást igényel az internetes kritika? Kell-e a kritikákat szerkeszteni? Az irodalmi honlapok gyakorlata különböző. Dobás Kata – aki nem mellékesen egy kritika-kurzust is vezet –, a szerkesztés fontosságát hangsúlyozta.

Minthogy egyre több fórum ad lehetőséget a megszólalásra az interneten, egyre gyorsabbá válik az információ áramlása, egyre szélesebb réteget lehet így megszólítani. A virtualitás számtalan lehetőséggel kecsegtet, ám ezt mintha nem használnák ki az irodalmi élet szereplői. Pál Dániel Levente hangsúlyozta, hogy a hipertext és a hiperlinkek alkalmazásával az egymás létezéséről sokszor nem is tudó kritikai hangok egymással is diskurzusba léphetnének, ezzel pezsdítve fel a kulturális vérkeringést. A dialógus az online közegben egyszerűbb, gyorsabb és intenzívebb lehetne, mint valaha – ám ezek a próbálkozások még gyerekcipőben járnak.

Bár a papíralapú irodalmi folyóiratok továbbra is alacsony példányszámban jelennek meg, a hierarchiában egyértelműen a nyomtatott lapok állnak magasabban a portálokkal szemben. A kritikaírás még mindig a tanulmányírás kisiskolája, a névszerzés, a debütálás színtere, ahol a presztízslapokban való publikálást megelőzően tapasztalatot lehet szerezni a tudományos diskurzusban. Benedek Anna nehezményezte, hogy kevesen maradnak a szakmából kritikusnak, a legtöbben egyfajta szükséges rosszként tekintenek a feladatra, amolyan mellékvágánynak a „komolyabb felkészülés” mellett.

A függetlenség témáját csak óvatosan merték felvetni a vita résztvevői. A netes kulturális fórumok szerkesztőire mint szabad szellemű, bátor, fiatalokra gondolunk, de ők is ugyanúgy függnek a „pénzosztó helyektől” (NKA), az irodalmi élet csoportosulásaitól, mint a nagyobb, nyomtatott irodalmi lapok. Pál Dániel Levente vetette fel a kérdést, hogy vajon merhet-e egy szerkesztő lesújtó kritikát hozni egy NKA-kurátor művéről vagy jobban teszi, ha óvatos marad?

A vitázó felek és a közönség abban a kérdésben is összecsaptak, hogy az internetes kritikaírás vajon megváltoztatta-e az irodalmi publicisztika nyelvét? Született-e egy új nyelv, vagy a kritikaírás „forradalmárai” csak a Magyar Narancs stílusforradalmának folytatói? Lenne-e igény egy másfajta, másképpen könnyed kritikai stílusra?

A vitatkozók a mai kritika mibenlétét igyekezték meghatározni; hogy milyen helyet foglal el a kulturális életünkben ez a műfaj – legyen szó akár a virtuális, akár a nyomtatott változatról. A jelenkori kritika helyzetét körüljárva, számos aspektusra rávilágítva olyan kérdések is terítékre kerültek, amelyek a zsurnál kritika és az elemző értekezés kapcsolatát járták körül az adekvát beszédmód(ok) mentén; felmerült a tekintélyelvűség problémája is, ennek a kapcsán pedig az, hogy ki, mit írhat meg kiről, és milyen stílusban – esztétikai szempontok alapján. A lényegi kérdés mégis az, hogy a kritikus elsődleges feladatának tekinthető-e, hogy mintegy „reklámozza” az adott szerző adott művét – az esetleges „viszontreklám” reményében, vagy inkább az irodalmi élet intenzivitása és dialogicitása a cél?

„Az ember a lét pásztora.” 

Ahhoz, hogy a gyöngyöspatai eseményekről Musil Tulajdonságok nélküli embere, és az esszé mint életforma gondolata jusson eszembe valószínűleg az is kellett, hogy az elmúlt hetekben olvassam a regényt. De lévén, hogy végső soron a gondolkodásunknak nem vagyunk urai, inkább csak terelgetni tudjuk a gondolatainkat, most – miként mindig – be kell érnünk ilyen esetlen kiindulóponttal.

Még egy éppen a cigány-kérdésről szóló Újnautilus-esten merült fel az a gondolat, miszerint a cigányság beilleszkedését az nehezíti meg leginkább, hogy a magyar cigányok a magyar állammal szemben nem individuumként, vagy legalábbis nem abban az értelemben individuumként, ahogy a sima magyarok gondolkoznak magukról, hanem inkább csoportként határozzák meg magukat, és inkább a maguk archaikus természetű hierarchiáját tekintik érvényesnek, mint az ország alkotmányát, és az arra épülő jogrendszert. Amikor a gyöngyöspataihoz hasonló helyzet áll elő, akkor vajmi keveset érnek mind az integrációra, mind a cigányok autonómiájának fenntartására vonatkozó hosszú távú elképzelések, és már nem lehetséges több éves programokban gondolkodni. Természetesen mindez ugyanúgy vonatkozik a magyar magyar kisebbségre is, akik szintén az alkotmányos kereteken felül, kívülről határozzák meg magukat.

Musil, hasonlóan ahhoz, mint amit Husserl mondott az Európai tudományok válságában, arról ír, hogy a tudományok és szakterületek felaprózódása oda vezetett, hogy megszakadt a rész kapcsolata az egésszel, azaz tulajdonképpen eltűnt az egész, vagy pontosabban annak illuziója. Musil tulajdonképpen az esszészerű gondolkozásban látja az európai gondolkodás egyetlen lehetséges folytatását. Nála az esszé valahol a tudományok egzaktsága és a művészetek szubjektív invenciószerűsége egyensúlyozik, amivel úgy tud feltűnni, mint a részek közti lehetséges kapocs. Ez az esszészerű gondolkozás-mód különösen fontos lehetne Magyarországon, hiszen a – bizonyos szempontból teljesen érthető – nyugat után rohanás oda vezetett, hogy csak elidegenedett tudásanyagon munkálkodunk, amit még akár el is ismerhetnek nyugaton, mint felzárkózás, sőt eredményei is lehetnek, de a – magyar – valóságtól tök távol állnak. Elég itt arra gondolni, hogy a derridai dekonstrukció- és elkülönböződés-fogalmak például mennyire a francia nyelvbe (és persze filozófiai hagyományba) ágyazódik bele.

Hogy ne a szomszédba menjek példáért: itt vagyok én. Lassan befejezem magyar-szakot, tanultam egy csomó mindent, be tudom bizonyítani, hogy József Attila, Szabó Lőrinc, Márai vagy Eszterházy jók, de csak középiskolás naivitással tudom elmondani, hogy mégis miért tartom ezeknél többre Adyt. Tanultam csomót a posztkolonializmusról is, hogy miben másabb a kelet nyugatnál, hogy miben másabbak az ottani emberek, tudok úgy gondolkozni a cigányokról, mintha ők lennének a kelet, mi meg a nyugat. Közben itt élünk egymás mellett – térben legalábbis.

És mégis mit ér ez? Persze, ebben a gondolkodási rendszerben simán le tudom írni, miféle ellentétek játéka van Gyöngyöspatán, tudnám azt is, hogy a cigányság integrálása egy végső soron gyarmatosító megoldás lenne. De pusztán, bölcsészként, ha megkérdeznének, nem mernék semmilyen javaslatot tenni. Még csak egy millió forintot se mernék átutalni. Musilt olvasva és a híreket figyelgetve arra – a már hallott tételre – kellett gondoljak, hogy végső soron a magyar tehetetlenség – ha van ilyen, ha nincs – arra vezethető vissza, hogy nincs magyar filozófia (vagy metafizika – nem tudom). És most még csak nem is arra gondolok, hogy milyen kevés esszéistánk van, hogy ezek nagy része meglehetősen mellőzött is, nem is arra, hogy nincsenek világhírű filozófusaink, hanem arra, hogy nincs senki, aki vállalva a lehetetlent, és leszálljon a maga magas lováról. Hogy egy nyugati képzettségű kulturális antropológus, neadjisten egy filozófus beleártsa magát mindenféle gazdasági mutatóba, hogy a jog textológiája mögött meglássa a joggyakorlatot is, hogy ki merje próbálni az élet nagyszerű összefüggéseiben magát – vagy csak nyitná ki az ablakot. Mert, hogy egy saját metaforát is mondjak végre, az esszé: ablak. Kilátás, betekintés lehet egy olyan területre, amelyben nem állunk benne. Az egész elvesztésébe való beletörődés, nem lehet egyszerre a részek közti kapcsolatról való lemondás – azaz, persze, lehet, de akkor ne lepődjünk meg Gyöngyöspatán.