Rév Fülöp (részlet)

2012. január 23. hétfő Jeney Zoltán

– Nem érdekes, majd egyszer elmesélem – szerénykedett Ádánd.

– Fiacskám, te nem ismered a saját gazdádat? – förmedt rá a cseppnyi fajsz a nálánál százszor nagyobb Fülöpre.

– Új beszerzés vagyok… – mormogta amaz megszégyenülve.

– És benned kit tisztelhetünk, kedves morgolódó barátunk? – kérdezte Ádánd, hogy kisegítse Fülöpöt kényelmetlen helyzetéből.

– Jaj, hát látod, milyen faragatlan vagyok! Én adok leckét másoknak illemből, aztán bemutatkozni is elfelejtek. A nevem báró Hegyeschtűy Vászoly – mondta meghajolva –, barátaim csak Vaszinak szólítanak. Tegyetek így ti is, megtisztelnétek vele.

– Hát akkor, Vaszi – mosolygott a lovag –, légy üdvözölve!

– És mi járatban errefelé? – kérdezte a mélynövésű báró.

– A Vendek folyó forrásvidéke felé igyekszünk, hogy elhozzunk egy csodatevő virágot Csobánc király nyavalyájára.

– Hű! Hát beteg a király?

– Kiliti-láz – mondta Fülöp, aki úgy érezte, hogy már neki is szólni illenék.

– Kiliti-láz? Ajjajjaj! Az nagy baj! És a vendeki virág a gyógyír? Ajjajjajjaj! Ez rossz hír! Ez nagyon rossz hír! És titeket indítottak erre a küldetésre? Pont a madártorkú lovagot és ezt a kölyköt? Hát hova tették ezek a józan eszüket?

– Úton az egész udvar. Minden hadra fogható lovag a virágot keresi – próbálta megnyugtatni Ádánd a kezét tördelő fajszot. – Ha mindenki elindul, mi sem maradhatunk ölbe tett kézzel a kandalló melege mellett.

– Tehát általános mozgósítás van? És nekem senki se szólt.

Vaszi arcán most csalódottság látszott. Úgy tűnt, ennek a hihetetlenül kicsi embernek igen változékony a hangulata. Fülöp csak nézte ezt a fürge mozgású miniatűr alakot és a kedélyesen diskuráló lovagot, akin nem látszott különösebb meglepettség. Talán a lovag ismerte a fajszok ősi és hősi nemzetségét? Fülöp most hallott először róluk. Vaszi egyébként jól öltözött, ápolt külsőt mutatott, már amennyire azt Fülöp megállapíthatta a késő alkonyi homályban. Méretéhez képest irdatlan nagy bajsza hegyesen meredt két füle irányába. Vajon mit kereshetett egy ilyen úri megjelenésű figura itt a vadon közepén? Fülöp hirtelen nagyon idegenül érezte magát a tisztáson. Este volt már, majdnem teljesen sötét. Éhes volt, és legszívesebben hazament volna. Ó, az otthon! Anyukája puha öle, meleg főztje! Ó, a meleg lágy ágy! Az ismerős tanya! A szántódpuszta melengető földje! Ó, az otthon! Mindez olyan távolinak tűnt már, mintha évekkel azelőtt odahagyta volna a szülői lakot. Pedig egy nap sem telt el még azóta.

– Hát, kedves Ádánd, ha ti a virág keresésére indultatok, nekem sem lehet maradásom – szólalt meg némi töprengés után Vaszi. – Nagyon ellenetekre volna-e, ha veletek tartanék? Ígérem, nem zavarok sok vizet. Beköltözöm a poggyászodba, és észre sem fogod venni, hogy együtt utazunk.

– Hogy kérdezhetsz ilyet, jó Vaszi – felelt a lovag –, hogy lenne már ellenünkre? Természetesen nagyon örülünk a társaságodnak. Egy segítő kéz mindig hasznos, légyen bármilyen apró is.

– Akkor erre aludjunk egy nagyot! Ha nem haragszotok, hogy visszatérek eredeti mondandómhoz…

Ekkorra már Fülöp is úgy érezte, hogy jobbat nem is tehetnének egy kiadós szundításnál, és mivel Ádándnak sem volt semmi ellenvetése a javaslattal szemben, hamar nyugovóra tértek. Nem telt bele sok idő, és a vaksötét éjszakában csupán az éjszakai pilleszárnyak neszét, a baglyok távoli huhogását, illetve egyenletes, halk hortyogást lehetett hallani. (…)

Oldalak: 1 2

Bejegyzések

Leánybúcsú (37/7) – Bernáth Antal dicsérete

2012. január 22. vasárnap Molnár Krisztina

Mindent megbocsátottam, de nem azért, mert szerelmes voltam. A róla való tudásom teljesség élménye követelte meg szinte tőlem, hogy így tekintsek rá. Mert, igen, úgy éreztem, valamiféle előzetes megértés alapján mindent tudok róla, s ez az eleve-megértés eleve kizárta a megismerés folyamatát követő, abban létrejövő véleményem lehetőségét. Vélemény? Milyen erőtlen ez a szó ahhoz a bizonyossághoz képest, mely kezdettől fogva az őt szemlélő életem alapformája volt! Nekem nem lehetett véleményem róla, mert én tudtam, hogy kicsoda ő. S hogy miért bocsátottam meg neki? Mert bűnösnek éreztem magamat e bizonyosság miatt. Nem értettem, miről szól ez a kísértés, amely egyszerre tárta föl őt nekem, hogy – hogy? Miért? Nem értettem. Előzetes megértésem teljes volt, ugyanakkor tartalmatlan. Szerettem volna megtölteni tartalommal, és a találkozásaink meg is teremtették ennek lehetőségét – mégsem történt semmi. Nem szerettem sem jobban, sem kevésbé. Nem ismertem sem jobban, sem kevésbé. Nem ismertem, s szerettem máshogyan, mint annakelőtte. Szomjaztam arra, hogy belátást nyerjek a világába, mégsem tudtam meg róla többet, mint amennyit kezdetben is tudtam már. Szerettem volna, ha meglep valamelyik tulajdonságával, szerettem volna megszeppenni, hogy ezt azért mégsem gondoltam volna róla, de nem sikerült. Szerettem volna, ha azt mondhatom: most. Most megtudtam róla valamit. De nem sikerült, mert egyáltalán nem volt most. Annyira nem, hogy szinte untam őt. És ezt sokkal érdekesebbnek találtam, mint azt az ugyancsak tagadhatatlan reflexiómat, hogy néha teljesen idegennek éreztem. Ő nem az, akit én szeretek – állapítottam meg ilyenkor. De nem azért, mert beláttam a távolságot aközött, akit szerettem és akit ezeken a találkozásokon megismertem – nem, én nem az „eszme” és a „valóság” különbségére hivatkozom. Nem valamiféle hierarchikus eltérésre. Nem arra a közhelyes tapasztalatra, miszerint a kezdetben tökéletesnek hitt emberről előbb-utóbb kiderülnek gyengeségei, esetlenségei, hiányosságai, egyebei. Hiszen a szerelem úgysem képes mást érinteni, mint az ideát. És én voltaképpen nem is csalódtam benne. Nem azt éreztem, hogy kevesebb annál, akit benne megláttam, és nem azt, hogy nem azonos azzal, aki, nem. Valójában nem is éreztem semmiféle különbséget! Csak azt a különbséget éreztem, hogy ő nem az, akit én szeretek.

Dehát akkor kit szeretek én? Ez a kérdés erősebb volt, mint a lelkifurdalás amiatt, hogy ennyire látom őt, és amiatt, hogy ő ezt nem tudja, és nem is tudhatja meg. Én azonban világosan tudtam már, hogy éppen emiatt nem vallhatok neki szerelmet. Azért nem vallhatok szerelmet, mert nem őt szeretem. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy csak neki beszélhetnék a szerelemről, amit nem iránta érzek. Szerelmes vagyok, de nem magába – ezt kellett volna mondanom neki. Vajon megértette volna? Hiszen én sem értettem! Mert nem pusztán arról volt szó, hogy már előzőleg is szerelmes voltam, és benne választottam hozzá tárgyat, hogy a szerelemben levés állapota létre hívta őt, hogy irányulhasson rá – ezt bevallottam volna, legalább magamnak. De éreztem, hogy másról van szó, bár az előző összefüggés kétségkívül jellemzi a szerelem természetét. De mit kezdhetnék azzal, hogy én, igenis, belé szerettem? Hogy, igenis, még ha a szerelem minősége elébesiet is választásainknak vagy kiválasztatásunknak, akkor is vele, az ő személyével, az ő élményével kezdődött ez a szerelem? Vagy…

Tiszai professzor? Mert őt sem hagyhattam ki a számításaimból. Már csak azért sem, mert vele kezdettől fogva beszéltem a szerelemről, melyet – egy másik férfi iránt érzek. Neki kezdettől vallottam a szerelemről, pedig nem őt szerettem. Mit jelent ez? Én nem vagyok szerelmes Tiszai professzorba! És mégiscsak neki beszélek a szerelemről. Mi tudhattam tehát? Azt, hogy szerelmes vagyok, de nem abba, akinek bevallom, és azt, hogy folyton vallomást teszek, de nem annak, akibe szerelmes vagyok. És mi következik ebből? – tettem föl magamnak a megváltó kérdést. Semmi. Csak az, hogy szerelmes vagyok. Vagyis hogy számomra nincsen megváltás. Ezért éreztem magamat bűnösnek. Nem aktív értelemben, hiszen nem tettem semmi rosszat – leszámítva persze az erotikus képzelgéseimet (a Felügyelőről), bár ezek szinte angyalian líraiak voltak –, hanem passzív módon. Azaz bűnben éreztem magamat, anélkül, hogy bűnt követtem volna el. Vagy mégis elkövettem valamit? Valamit a szó és a szerelem összefüggése körül? Az volt a bűnöm, hogy megbontottam a szerelmet és a róla való beszédet két férfi között? Hogy szétválasztottam ezt az egylényegűséget? Ahelyett, hogy eggyé tettem volna őket? Mindahányszor fölmerültek bennem ezek a kérdések, világosan láttam ugyan, hogy igen, ez a bűnöm, de azt is láttam, hogy… valahogy így kell lennie. Hogy nem véletlenül vagyok bűnös, és nem véletlenül ebben. Hogy egyfelől nem véletlenül nem tudok beszélni a szerelemről, másfelől nem véletlenül csak beszélni tudok róla. A két férfi kifejezte számomra a szerelmem és a szavaim különbségét, de az, hogy a két férfinak és megismerésüknek köze van egymáshoz, azt is kifejezte, hogy valamikor találkozni fognak: a szerelmem és a szavaim. Mikor? Mi által? Mi által ér össze, s ismeri meg egymást ez a kettő? S hogy jövök ehhez én, mi az én részem, szerepem ebben? Mikor nyerek feloldozást, s mi lesz az áldozat? S mit csináljak addig – ha már ilyen különösen vagyok szerelmes, és ilyen különösen beszélek róla?

Olvastam. Folyton Bernáth Antal könyveit olvastam. És minden találkozás előtt rituálisan is elolvastam egy-egy különösen kedvessé vált részt valamelyik könyvéből. Ez volt az én szerelmi liturgiám legszebb része. Ami a Felügyelőnél történt, inkább csak ráadás volt. Addig voltam magam, amíg készültem. Amíg olvastam. Aztán már csak rejtekeztem. Hát, igen, Bernáth Antalt legalább biztosan és ártatlanul szerettem: őt is, meg a szavait is szerettem. Háromszor voltam a Felügyelőnél. Az időpontot mindig egy-egy órával későbbre tettem, hogy az este intimitásához közelítsem. Mit reméltem? Voltaképpen semmit. Intimitást. És meg is kaptam. Lehet, hogy közelebb voltam hozzá azokon az alkalmakon, mint hittem volna. A harmadik találkozás már kifejezetten a műhelymunka kérdései körül szerveződött: a viktimológiai terepgyakorlatról beszéltünk, a megközelítés módjairól, a diagnosztika eljárásairól, a szociálpszichológiai és a klinikai orientációról, a jogtudományi vonatkozásokról, a terápia módszereiről. A következő hónapban kellett volna kezdenem a munkát. De minden másról is beszélgettünk. Még arról is, hogy egyszer ördögöt űzött. A hipnózis kapcsán került szóba ez, a lelki jelenségek racionális és irracionális értelmezésének határairól vitatkoztunk. Még egy visszatérő álmát is elmélete ekkor. Mesélt a munkájáról, az emberi természet szennycsatornáiról, az aljasság förtelmes keresztmetszeteiről, s ilyenkor mindig megállapítottam, hogy beszélgetéseink mesterien egyensúlyoznak a pszichológia, az etika, sőt a vallás dimenziói között. Tudtam én, hogy így lesz. Mesélt a múltjáról, a mindennapjairól is, máig meghatottan emlékezem például arra, amikor azt mondta: már háromnegyed hétkor szereti elkezdeni a napot. Kiváltképpen akkor vagyok meghatott, amikor én ez idő tájt fejezem be. Máig előfordul. Igen, az apróságok maradtak enyémek belőle, a hétköznapi, kisszerű szokásai, a kötőszavai, a gyakorta ismételt jelzői, a szőnyegének a színe, a függönyének a mintája, az asztalának a tárgyai, a képkeretei, a könyvespolcon megbújt csecsbecséi (ebből nagyon kevés volt), a ruhájának gyűrődései, a tálcájának faragásai, a kanalának fogása, a kezének érintése, a hangjának mélysége, az arcának barázdái, a mosolya, amikor kinyitotta nekem az ajtót, a kulcs csörrenése, ahogy odalép, s én meglátom sziluettjét az üvegen keresztül, ott, a Bernáth Antal utcában, ahol lakott, és ahová miatta, csakis miatta mentem. Igen az apróságok, a semmiségek, a könnyen feledhető, mégis a legbiztosabb emlékezést hordozó hagyaték, melyet akkor és csakis akkor ismerhettem meg belőle, hiszen a többit, a nagyszabású dolgokat, a sorsszerű íveket, a nyilvánvaló és elenyésző valóságát úgyis tudtam, úgyis ismertem, úgyis megértettem már.

Bernáth Antal – szerettelek! Máig az egyetlen vagy nekem, könyveid a polcomon, szavaid a szívemben maradnak, amíg csak élek. Eszembe jutnak, hívogatnak, próbára tesznek folyton, hű vagyok-e hozzájuk. És én hű vagyok – ők tudják, ha te nem is tudhatod. Mindenre, mindenre emlékezem. Tudom, nem álltál ellent a könnyed aromájú, nem túl sűrű sörnek, tudom, milyen volt apád halála, tudom, a méltóságot kerested, az alázatost, tudom, küzdöttél erős természeteddel, mely csak a mindent ismeri, akár adja, akár kéri – és nem akárki, látlak szökőkutak peremén ülni, magányos sétákon alkonyatkor, s amint az égen áthaladó aranyfényű holdat követi okos homlokod, behunyt szemmel, látlak, milyen elszántan tanulsz, hogyan hat át a tudásvágy könyörtelen gyönyöre, és értelek, ha sejthetnéd, mennyire, mennyire értelek!

Ha mindazt ismerhettem volna, ha mindazt megmutattad volna nekem, amit megismerhettél a világból, mérhetetlen gazdag volnék – álmodtam róla, ezerszer kerestem föl gondolatban rég letűnt életedet, mert tudom, ha ismertél volna, tudom, szerettél volna. Így azonban – csak én szerethettelek, s nem kevésbé, mintha mindez igaz lett volna. Mert így is tanítottál, vigasztaltál, fegyelemre neveltél, ihletőm és éltetőm voltál, végigkísértél szerelmemen, az út hozzá általad vezetett. Mentem az utcádon, őhozzá mentem, nem voltam én sem élő, sem holt, de ez is csak az öt Unicumtól, amit előtte megittam, verőfényes délután volt, játszott kibontott aranybarna hajammal, nem ezen a földön jártam, tudom, boldog voltam, nagyon. Ó, ha akkor láttál volna! Verőfényes délután volt, játszott kibontott aranybarna hajammal, kék ruhát viseltem, hosszú szalagövvel, fehér virágokkal, csipkekardigánnal, gyöngyékszerekkel.

Oldalak: 1 2

Bejegyzések

A fordítás fátylairól

2012. január 22. vasárnap András Orsolya

3. A fordítás igazságtörténése

A fordítás fogalmát nemcsak irodalmi szövegek átültetésére, nyelvek közötti átjárók megteremtésére alkalmazhatjuk, hanem akár más művészeti ágakhoz kötődő értelmező tevékenységekre is, így például egy zenemű előadására, amelyet egyes nyelvek éppen az interpretáció (’fordítás, tolmácsolás’, ’értelmezés’) szóval jelölnek ¹. Egy opera különböző színrevitelei a mű értelmezéstörténetét rögzítik, az interpretáció „lezáratlan, önmagát szüntelenül megcáfoló folyamatát”. ² Ez a fajta fordítás mindig a mű egy új „csomagolását” jelöli, egy más formába göngyölését, más előadásmódba burkolását – ami egyúttal új megmutatkozás, lelepleződés is. Az, hogy az elérhetetlen, érinthetetlen és végtelenségig értelmező gesztusokkal körülvett művet a befogadótól mindig egy interpretáció fátyla, hajtása, redőzete választja el, a hermeneutikai távolság tudatosítása, és ezáltal a megértés első lépése. A mű mindig saját idegenségével szól hozzánk, és abban mutatkozik meg a befogadó számára, ami egyúttal el is határolja tőle, hozzáférhetetlenné teszi: saját elrejtőzésében, eltakarásában. A fordítások, előadások vagy feldolgozások funkciója tehát az, hogy a művet „tudatos távolságteremtés révén közelebb hozzák hozzánk” ³.

Ilyen értelemben fordításnak nevezhető az a folyamat, melynek során Esterházy Péter egy év munkájával egyetlen rajzlapra másolta, hajtogatta az Iskola a határon című regényt. Szintén egy év alatt, Adventtől Adventig tartó szent időben született Hantai Simon Rózsaszín írása, a Biblia, Hegel, Hölderlin, Kierkegaard és más szerzők szövegeinek egymásra másolásával ⁴. A szövegekre szövegek tevődnek, ez az elfátyolozási folyamat az idegenség hangsúlyozása és a megértésért vívott harc, ostrom. A harc eredménye azonban az, hogy az egymásra falazott rétegek nem elválasztanak, hanem nagyon közel visznek az idegenséghez. Hasonlóan működik ez a kulturális fordítás folyamatához ⁵, ebben ugyanis az idegen, fordításokkal körülvett és közvetített kultúra megszólít, magához von és magába fogad. A harcban sokszor a támadót győzik le, az idegen világból közelünkbe férkőző dolgok „uralnak és legyengítenek” ⁶. Ez a legyőzöttség azonban egyben kegyelem is, a szerepek felcserélődése ostromló és ostromlott között a párbeszédhez vezető út, akár Jákob bibliai harca az angyallal, melynek során a legyőzetés a transzcendenssel való dialógus kezdete ⁷. A meditatív tevékenység, amit a szövegek egymásra íródása jelent (a vásznon, a rajzlapon vagy az intertextusokban), olyan befogadói állapotot eredményez, amelyben már nem ostromlunk, hanem megadjuk magunkat az idegenségnek. Ezt a tapasztalatot rögzíti Gayatri Spivak egyik fordításának előszavában: „Amikor fordítok, megadom magam („I surrender”) a szövegnek.” ⁸

A fordítás mint elválsztó közvetítés a medialitás oldaláról is megközelíthető. Laura U. Marks szerint a mediáció nem a valóság korlátja („barrier of the real”), hanem beburkoló, összekapcsoló szövedék, fátyol („enfolded, connective tissue”), amely a szemlélő és a tárgy között áll ⁹. A szerző a világot egy buborékhoz hasonlítja, amelynek középpontjában állunk, és képek alkotta felszínén keresztül nézünk kifelé. Modelljében a buborék középpontjától kifelé haladva a következő rétegek találhatóak: a kép, az információ és a végtelen, amelyek egymás közvetítői. A dolgok és észlelésünk közé beékelődő médiumok, fátylak, hajtások a kinyílás, kitárulás („unfold”) eszközei, azáltal, hogy egyes dolgokra fókuszálva észlelésünkhöz utat nyitnak számukra, míg másokat eltakarnak. A médiumok körénk építik a világot, egyszerre eltakarják és feltárják („reveal”) a Végtelent (Infinite), a forrást, amiből táplálkoznak. A képek, amelyek a világot ábrázolják, utánozzák (mimesis), és ezáltal számunkra a dolgokat lefordítják, igazságtörténésként működnek: „Minden kép eredeténél fogva mimetikus. Egyesek hangsúlyozottabban ilyenek; több bennük az alétheia.” ¹⁰

U. Marks az Infinte fogalmát Lacan valóság-fogalmával (real) veti össze, amely valami nem érzékelhetőt, fel nem ismertet, nem kódoltat jelöl. A valóság ezen formátlanságát, szakadékszerűségét fenyegetőnek („threatening”) nevezi, az Infinite-be ezért belefoglalja annak megközelíthetőségét, megformálhatóságát, azt, hogy különböző médiumok segítségével kezelhető dolog. ¹¹ Az Infinite így kiegészül saját elfátyolozásaival, valójában azonban mindvégig megmarad a szakadék, amelyet médiumok, hajtások, eltakarások segítségével esetleg magunkat biztonságban érezve szemlélhetünk. Sőt, a különböző megközelítéseknek éppen a lényegi funkciója áttetsző fátyolként működve az eltakart Infinite-et láthatóvá tenni.

Az elrejtés és megmutatás kettőssége, illetve a szakadék-tapasztalat és annak túlélhetővé tétele több esztétikai vonatkozású elméletben is megjelenik. Így például Nietzsche A tragédia születésében a két ellentétes elv, a dionüszoszi és apollóni összefonódásaként értelmezi a világ működését (és a műalkotás, a tragédia létrejöttét): az apollóni álomra, látszatra szükségünk van, mert ez mintegy elfátyolozza, eltávolítja tőlünk a szavakba nem foglalható, ezért érthetetlen dionüszoszi jelenségeket. Heideggernél a műalkotás szintén két erő harcának, a föld és a világ vitájának az eredménye, vagyis az elrejtés és a megmutatkozás elvének küzdelme, maga a műalkotás pedig igazságtörténés, kilépés az el-nem-rejtettségbe (alétheia). Harold Bloom írja, hogy a legnagyobb irodalmi művek középpontjában rettentő ürességgel találkozunk ¹². Ezzel a szakadékkal és rettenettel minden ember szembesül; ezeket a műveket az teszi naggyá, hogy nem akarják ezt megszüntetni, hanem csak körülvenni és ezáltal a feszültségét fenntartani, észlelhetővé elfátyolozni, tőle eltávolítani és ezáltal azt közelebb hozni, eksztatikus és revelációs fordítások áttetsző fátylaival feltárni.

Lábjegyzet:

Lepenies, Wolf: A kultúrák fordíthatósága. In: N. Kovács Tímea (szerk.): A fordítás mint kulturális praxis. Jelenkor, Pécs, 2004. 28. ↩
Richard Wagner A Niebelung gyűrűje című operájának előadásait, azok kontextusát és visszhangját vizsgálja Szegedy-Maszák Mihály Az értelmezés történetisége című tanulmányában (In: Uő: Szó, kép, zene. A művészetek összehasonlító vizsgálata. Kalligram, Pozsony, 2007. 48-154.) ↩
Lepenies, Wolf: i.m. 29. ↩
Házas Nikoletta: Hajtásról hajtásra. (Hantai a Pompidou központban). http://tranzit.blog.hu/2009/07/14/hajtasrol_hajtasra_hantai_a_pompidou_kozpontban ↩
“A közös európai kultúra tudata nem utolsósorban a fordítások révén alakul ki; az európai kultúra egy lefordított kultúra. Ahogy Nietzsche írta, amikor fordítottunk, mindig hódítottunk, de eközben annak a – néha különösen csábító – veszélynek tettük ki magunkat, hogy a meghódított kultúra asszimilál bennünket.” (Lepenies, Wolf: i.m. 31.) ↩
Steiner, George: i.m. 188. ↩
Pleșu, Andrei: Jákob harca az angyallal. In: Uő: Angyalok. Kolozsvár, Koinónia, 2006. 218-234. ↩
Spivak, Gayatri Chakravorty: i.m. 180. ↩
Marks, Laura U.: Unfolding from the Real: Mediation as Connective Tissue. In: Passagens. Fórum de Ciência e Cultura Universidade Federal do Rio de Janeiro, 2011 / 10. 7. ↩
Marks, Laura U.: i.m. 11-14. ↩
Marks, Laura U.: i.m. 8. ↩
Bloom, Harold: The Western Canon. The Books and School of the Ages. Harcourt Brace & Company, New York, 1994. 67. ↩

Oldalak: 1 2 3

Bejegyzések

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

2012. január 20. péntek Fekete Anna

Ám milyen kert az, amit soha sem kell megvédeni?

A szigeten – a királyné bánatára – voltak valóságos alattvalók is: örökké éhes rabszolgák és örökké éhes emberek. Márciusban, mikor a betegségek elkezdtek pusztítani, a szorgok átmásztak a kőfalon, hogy lecsippentsék a bokrok éretlen bogyóit, és betömjék velük az örökké síró csecsemők száját. De ez régen volt, Urraca már nem is emlékezett, mikor látott a szigeten csecsemőket… Nyáron ronda, sovány gyerekek másztak elő a bokrokból, és kezüket összetéve rimánkodtak egy-két szem málnáért. És mikor nem figyelt oda, agyontaposták a virágait! Dehát nem őrizhette a kertjét minden percben! Nem lehetett ébren minden éjjel! Gyakran ostort ragadott, és egyszer – életében csak egyetlen egyszer – könyörögve berohant Bandemag királyhoz.

Követelte, hogy a király a kártevőket akasztassa fel…! Hogy elrettentésül temettessen el egy éhes szorgot elevenen…

– Elment az eszed – nevetett Bandemag király. – Ötvenkét ember él a szigeten. Ha magunkhoz számítjuk a rabszolgákat, akkor összesen kilencvenegy lélek. Kilencvenegy lélek! Hát csak nem képzeled, hogy bárkit megöletek azért, mert beugrott a kertedbe! Összeszedsz mindenféle vicik-vacakot a parton, aztán a szigetlakók azt hiszik, élelmet rejtegetsz.

Urraca királyné uralkodott magán. Bólintott és gyorsan sarkon fordult. Visszatért az emberarcú bokraihoz, pelyhes magvacskáihoz, hártyás, szélben hajladozó virágaihoz – ám ezentúl jobban figyelt az emberekre.

A szigetet az itt élők nem hagyhatták el. Ám amíg ő a szelekkel társalgott, vagy magvakat gyűjtött görnyedezve, a királyhoz idegen asszonyok érkeztek. Most már ők parancsolgattak a palotában, és azzal hitegették azt az öreg bolondot, hogy örököst szülnek. Ott vannak a tenger fantomjai, a tündérek! És vannak fiatal nők is a szigeten! Ők túlélték a járványokat, ahogy túlélték az északi szél rettenetes pusztítását is, de olyan soványak voltak, hogy sosem tudták a magzatukat kihordani.

Elfogyott volna a jövő? Ez lenne a következő járvány előjele? A királyné sokat töprengett. Neki nem volt szüksége ennivalóra, őt a délnyugati szél tartotta életben.

Egyszercsak látott egy katonát – a férfiak harcosoknak nevezték magukat, noha az „ellenségnek” esze ágában nem volt kikötni a szigeten –, aki egy nagyhasú, félénk szolgálólányt kísérgetett. A felesége lenne? Vagy a király ágyasa netalán? Urraca annyira lenézte a szigetlakókat, hogy a harmincöt esztendő alatt egyikkel sem barátkozott össze. Ám ez az alázattal mozgó, beesett orcájú lány megdöbbentette. Mekkora lehet a magocska a hasában? Megmozdult-e már? Megpróbálta valamelyik kunyhóban megtalálni a terhes asszonyt, de a királynétól a fiatalok féltek, ő viszont nem alacsonyodott le odáig , hogy az idősebbeket kikérdezze.

Így aztán soha nem tudta meg, mi nődögél annak a másik nőnek a kertjében.

De a gyerekek mindig éhesek, a szoptatós anyák pedig – ezt a szülőföldjén tapasztalta – felfalnák a vasszeget is, úgyhogy Urraca királyné most már megkettőzött figyelemmel őrizte a kertjét. A gyümölcsfákat annyi időre sem hagyta magukra, hogy összesöpörgesse a parton a magvakat. Már azt sem bánta, hogy egy roszszagú nőstény elhiteti az alattvalókkal, hogy örököst szül Bandemag királynak! Ugyan! Ki hinné el, hogy van nedve a kiszáradt fának? Hogy a király, aki egy év házasság után elkerülte az ő nyoszolyáját, bárkit életre kelthet?

Hiszen nincs nagyobb bolond egy idős férfinál!, súgták a nővérei a délnyugati széllel. A bolondság a legveszélyesebb járvány. És ebbe a bolondságba kapaszkodnak bele a tenger fantomjai, a tündérek. És nincs bolondabb egy olyan királynál, aki ötvenkét emberen uralkodik egy elhagyott, szikkadt szigeten. Ám az álmok erősebbek, mint a valóság. Ezért résen volt éjjel-nappal, őrizte a kertjét, és egyfolytában csak álmodozott. Nedves az arcom, nedves a köpenyem, mégis száraz a szemem, hiszen egyedül vagyok.

Várt-várt. Együtt lélegzett a gyümölcsfákkal.

Hisz a napok, akár a falevelek, csak az elmúlásra várnak.

Egyik hajnalban egy lopakodó árnyat vett észre a kőfalnál. Sikoltani akart, hogy elűzze a betolakodót, de mikor jobban megnézte, felismerte a terhes szolgálólányt kísérgető katonát.

Urraca legyőzte az undorát. Odalépett hozzá, és amit évek óta senkivel nem tett, udvariasan maga elé engedte. Elképzelte, hogy a nővérei távoli országok követeit fogadják, és udvariasságból megmutatják a virágaikat a vendégeknek…

Ám a katona ahogy megpillantotta, hátrébb húzódott. Hogy milyen bolondok ezek a szigetlakók! Pedig nem is látszott bolondnak. Óvatosnak tűnt, mégis magabiztosnak. Inkább olyannak, mint aki a szülőföldjén nem tanult meg görnyedezni. Talán idegen volt ő is. Egy igazi.

Urraca királyné beburkolózott a fátylába, mert tudta, hogy a szeme alatti karikák egy nála fiatalabbat megriasztanának.

De nem kellett faggatóznia, a férfi megelőzte.

– Nem akartam megijeszteni, felség. A kertjében sem akarok kárt tenni. Csak a gyerekemről szeretnék valamit megtudni. Ahogy megszületett, eltűnt.

Fekete Anna fordítása

Szák Zsófia illusztrációi

Oldalak: 1 2

Bejegyzések

Hajléktalanság madártávlatból

2012. január 20. péntek Lajtai Mátyás

A hajléktalanság, az utcánélés egy nagyon bonyolult, és szövevényes társadalmi jelenség, amely körültekintő, és minden apró részletet végiggondoló hozzáállást követel. Jelen írás ennek jegyében próbál, a teljesség igénye nélkül felvetni pár problémát, egyben ráhangolni az ÚjNautilus közönségét a február 4-i rendhagyó hajléktalan estünkre.

Ha a hajléktalanságot mint társadalmi jelenséget akarjuk megragadni, akkor nagyon fontos, hogy válaszoljunk egy kérdésre: társadalmi berendezkedésünknek kiküszöbölhetetlen része-e a szegénység, munkanélküliség, vagy nem, ezek egy szép napon el fognak tűnni, amikor már annyira kiforrottá válik társadalmunk. Esetleg ezzel ellentétben inkább úgy gondoljuk, hogy nem lehet garantálni, hogy egyszer elérjünk, és onnantól fenntartsunk egy olyan rendszert, ahol minden munkaképes ember számára van munkalehetőség, vagy éppen tisztes megélhetést biztosító szociális ellátórendszer. Ennek a kérdésnek az eldöntése a hajléktalanság problémájának a megoldásában kulcsfontosságú, könnyen félreértésekre adhat okot, ha nem tisztázódik, ki milyen társadalomképpel rendelkezik.

Maradva a társadalomelméleti talajon, azon is érdemes elgondolkodni, hogy mennyiben tekinthető a hajléktalanság a társadalmon belüli individualizálódás egy kikerülhetetlen velejárójának. Természetesen nem abban az értelemben, hogy ez lenne az egyetlen ok, amely a hajléktalanság hátterében áll. De vajon akkor is ilyen jellegű probléma lenne, ha erős és kiterjedt családok lennének, erős közösségi normák, amelyek jobban szabályozzák az emberek életét, ugyanakkor megtartó potenciállal, és kötelezettségekkel is rendelkeznek? Mennyiben képesek ma megtartani embereket a saját családjuk, környezetük, hogy ne kerüljenek az utcára? És ha a családok, közösségek elvesztették ezt a képességüket, akkor vajon van-e valami más, ami pótolja azt?

A hajléktalanok problémája már annyiban is társadalmi probléma, hogy a társadalom számára mindenképpen problémaforrásként jelennek meg, mivel nem a társadalmon kívül él a hajléktalanok nagy része, és jelenlétük zavaró tényezőként hat a többi emberre. Így a társadalomnak nincs más választása: vagy elviselnie kell a hajléktalanság jelenlétét, vagy erőfeszítéseket tennie, hogy kezelje ezeket a problémákat. Legjobb esetben megszüntesse magát a hajléktalanságot, legrosszabb esetben a hajléktalanokat. Jelen társadalomban szerencsére a legrosszabb eset fel sem merülhet, így ezzel ne foglalkozzunk, és a legjobb eset sem tűnik a következő egy-két év fejleményének, így az utópiák felvázolásától is tartózkodnék. Három esetet vázolnék fel.

1. Az első, hogy a társadalom nem foglalkozik a hajléktalanokkal, próbál tudomást sem venni a jelenségről. Ennek azonban komoly veszélyei vannak abban az esetben, ha a hajléktalanság nem csak egy extrém szituáció, mivel ebben az esetben növekedni fog a hajléktalanok száma, és egyre több kikerülhetetlen problémát fognak okozni, a közegészségügytől, a rendőrségen keresztül, a tömegközlekedésig. Ezek mind-mind súlyos összegekbe fognak kerülni, amely összegeket a társadalomnak kell kifizetnie.

2. A második esetben a társadalom úgy dönt, hogy rendészeti kérdésként kezeli a hajléktalanságot, és megpróbálja elzárni a hajléktalanokat. Ennek, túl azon hogy morális problémákat vet fel, szintén komoly anyagi vonzata van, mivel az elkülönítés helyét létre kell hozni, üzemeltetni kell és a most már exhajléktalanokat el kell tartani. Ugyan lehet ezeket a költségeket a hajléktalanok dolgoztatásával csökkenteni, de az már erősen közelít a rabszolgaság felé, így megoldásnak nem megfelelő, továbbá a demokráciát komolyan megkérdőjelezi, ha bizonyos embereket egzisztenciális helyzetük miatt büntetünk.

3. Harmadik esetben kiépít a társadalom egy nagyon kiterjedt hajléktalanokra szakosodó ellátórendszert, amelynek keretében a hajléktalanság hátrányait csökkentik. Ugyanakkor ezáltal könnyen nem csak a hajléktalan létben erősítik meg az oda kerülőket, hanem a nagyon jó segélyrendszerrel még kedvezőbbé is tehetik a hajléktalan létet a szegényes hajlékkal rendelkezők életkörülményeihez képest, melynek következtében az utóbbi helyzetben lévők átváltanak az előbbi pozícióba. Minden valószínűség szerint ez a legköltségesebb eljárás a három felvázolt közül. Nagyon úgy tűnik, hogy sehogy sem jövünk ki olcsón, ha már vannak hajléktalanjaink. Mégis ebben a kérdésben valamilyen irányba tartania kell a társadalomnak.

Merre tartanának a hajléktalanok? Ez már abból a szempontból is érdekes felvetés lenne, mivel megválaszolása valószínűleg rámutatna arra a tényre, hogy nagyon differenciált a hajléktalanok, erősen külső szemlélő szempontjából meghatározott kategóriája. Mennyiben lehet összehasonlítani a dolgozó hajléktalant a koldulóval, a szenvedélybeteget a tönkrement családdal, a nevelőotthonból kikerült fiatalt a családjától elszakadt nyugdíjassal? Az életforma szerinti hajléktalant az átmenetileg hajléktalantól? Mennyiben érdemes ezt a fogalmat használni, és milyen körben? Könnyen lehet, hogy az utcán „egykisaprót” kérő illető effektíve nem is hajléktalan, mert van egy lepusztult, közművekről lekapcsolt lakása.

Egy biztos, a hajléktalanság Magyarországon nem az elégtelen lakásszám következménye. Ugyanakkor az egy merőben érdekes kérdés, hogy miként lehetne feloldani az üres lakás, hajléktalan ember dilemmáját. Ha valaki rászorultsági alapon kap lakást, az mindig kényes téma, mert a lakásállomány nagy része magántulajdonban van, aminek kisajátítása a magántulajdon megsértése. Ezenkívül pedig egy lakást nem csak megszerezni/megkapni kell, hanem fenn kell tartani, aminek biztosítása elégséges jövedelem nélküli személyek esetében nehezen elképzelhető. Így a bérleti rendszer sem minden esetben megoldható. Felmerülhetnek még vidéki használaton kívüli olcsó házak mint lakhatási lehetőségek. Ennek a hatása csak annyi lenne, hogy eltüntetné a hajléktalanokat a városból. Tulajdonképpen csak egy problémát oldana meg, a fedél kérdését, de a mai magyar vidék helyzetéből következően a munkaszerzést, és egy önfenntartó életvitel kialakítását inkább gátolná. Lehet ugyan arra gondolni, hogy vidéken van lehetőség földet művelni, akár csak a konyhakertben, de ehhez szakismeret, és szerszámok szükségesek, ezeket is meg kell szerezni, a veteményes, tyúkól, stb. használatba helyezése előtt.

Visszatérve a városba, azon is el lehet merengeni, hogy mennyiben okoznak problémát hajléktalan társaink életünkben. Nyilván sokakat zavar a kéregetés, kukázás – ezek nem feltétlenül csak hajléktalanokra jellemző cselekvések – a padon alvás, parkokban élés, stb. Azonban azt is el kell fogadni, hogy a város azé, aki használja. És általában nem a hajléktalanok űzik el a rendszeresen a területet használókat, hanem inkább az a jellemző, hogy a kihasználatlan területeket veszik csak igénybe. Vajon, ha aktívabban kihasználnánk a közterületet, akkor is ezeken a területeken élnének a hajléktalanok, nem hiszem. Itt inkább arról van szó, hogy a hajléktalanság más társadalmi problémákra is rámutat, de nem térnék el a tárgytól. Csak annyit szerettem volna felvetni, hogy a térhasználat sok társadalmi kérdést világít meg, tesz láthatóvá. A hajléktalanok azokon a területeken jelennek meg, amiket a többségi társadalom csak periférikusan használ, de ez akkor is így van, ha a helynek magas presztízse vagy fontos szerepe kellene, hogy legyen. Így jelennek meg a senki által nem használt parkokban, a benzinfüstös nagykörút padjain, vagy a lepusztult aluljárókban…

A hajléktalanság komplexitásából csak kis szeleteket vettem most itt fel, és nem is tértem ki a hajléktalanság egyéni drámájára, pusztán a társadalmi vetületét próbáltam kicsit körbejárni. A jövő héten az egyéni viszonylatokra próbálok majd kitérni, hogy aztán február 4-én egy közös beszélgetésen sokoldalúan elmélyedhessünk, ebben a bonyolult és szomorú témában.

Bejegyzések

Oroszlánkeringő (5/5)

2012. január 19. csütörtök Bíró Gergely

Ezen a nyáron Dinivel folyton elkerültük egymást. Hol én utaztam el, mialatt ő otthon volt, hol pedig ő, mire én hazaértem. Kazettákra mondtuk fel élményeinket és dobáltuk a másik postaládájába. Nem is nagyon tudtam magammal mit kezdeni. Emlékszem, szinte állandóan esett azon a nyáron, legalábbis akkor, amikor otthon voltam. Napközben négy fal között tettem-vettem, esténként pedig esernyővel mászkáltam a parkban, ahová előtte mindig ketten jártunk. Aztán egy idő után, amikor ki-kitisztult az idő, arra lettem figyelmes, hogy hiányzik az eső dobolása az ereszünkön. Éppen nálam volt az erősítő, úgyhogy fogtam a kotrót, és írni kezdtem egy nyári esők szemerkélését idéző számot, amit jó szokásomhoz híven sosem fejeztem be, mégis jól elvoltam vele heteken át.

Augusztus vége felé, amikor már nagyjából mindenki hazaért, összetalálkoztam Győzővel, aki amúgy hamar túltette magát a motorját ért károsodáson (amit becsülettel megtérítettem), és azt kérdezte, hogy nem volna-e kedvünk ősszel fellépni a Rákosszentmihályi és Árpádföldi Ház-, Telek- és Lakástulajdonosok Egyesületének székhelyén. El is mentünk megnézni Dinivel, elég lepattant helynek bizonyult, így azonnal elnyerte a tetszésünket. Ahhoz a zenéhez ugyanis, amit mi játszottunk, ennél megfelelőbb közeget keresve sem találhattunk volna, mert a Nirvana szintén kilátástalan klubokban kezdte annak idején. Úgy gondoltuk, ilyen mélyről lesz igazán szép feltörni, de a mi nyomorunknak mindene volt, csak éppen hitele nem. Mi nem voltunk magukra hagyott, szülőtlen kivetettek, akiket egymás fogadott testvérisége szitált be a szeretet csillagporával.

Győző úgy gondolta, hogy Tibiék metálzenekarával kéne együtt fellépnünk, eljöhetne az egész osztály, meg persze hirdethetnénk is a koncertet a helyi lapban, illetve a suli faliújságján. Én ennek nagyon megörültem, aki egyből több száz fős közönséget láttam magam előtt és plafonról csöpögő izzadtságot, a teli kasszákról nem beszélve.

Dinivel elmentünk Tibiék egy próbájára, hogy megnézzük, mit is játszanak pontosan. Gyanítottam, hogy a két bandának nem sok köze lesz egymáshoz, de úgy gondoltam, éppen a műfaji változatosság miatt többen eljönnek majd a koncertre.

Tibi a próbatermet a családi házuk alagsorában rendezte be, és én már a lépcsőn lefelé majd’ meghaltam a gyönyörűségtől, amikor a pince dohos szagát megéreztem. Régi, üveges faajtó tárult fel előttünk és mögötte a helyiség, ami szűkössége dacára felért egy birodalommal: a túlsó felén hatalmas dobfelszerelés állt, lábdobjában egy belegyömöszölt pokróccal, előtte gitár- és mikrofonállványok, amelyek közül néhányat szigetelőszalaggal erősítettek meg, körülöttük pedig keverők, hangládák és erősítők, a legtöbbje egyben, némelyik szétberhálva. A földön legalább öt kábel kígyózott kiszámíthatatlanul, majdnem orra buktam bennük. Aztán a sarokban megakadt a szemem egy fekete gitártokon: egész délután el tudtam volna nézegetni a ráragasztott matricákat. A falra végig hangfogó szőnyegek és tojástálcák voltak erősítve, és egyetlen kis ablakon szűrődött be némi fény a járda felől, így bármikor jöttek le Tibiék próbálni, villanyt kellett kapcsolniuk, e helyiségben tehát mintha mindig este lett volna. Ez is tetszett nekem, aki a zenélést elválaszthatatlannak tartottam a virrasztástól.

Igazán akkor szerettem a legjobban Dinivel is játszani, amikor ránk esteledett a szobájában. Olyankor valahogy minden megváltozott, mintha egy másik időbe kerültünk volna. Mozdulatlanok voltak ezek az éjszakák, azt sugallták, hogy sosem érnek véget, és nem siettünk befejezni a játékot, legfeljebb halkítottunk magunkon a családtagokra való tekintettel, akik már lefeküdtek. És izgatott az is, hogy éppen akkor vagyok fent és nyílnak ki az érzékeim, amikor mások már alszanak.

Tibiék eljátszottak néhány Metallica és Slayer feldolgozást, szemmel is alig tudtam követni a gitáros ujjait. Mondták előre, hogy a technikailag bonyolult zenéket szeretik, de nem hittem volna, hogy ilyen felkészültek. Akkor már sejtettem, hogy az én gitárjátékom sosem fejlődik idáig, őket hallgatva mégsem keseredtem el, mert a zenében, amit feldolgoztak, nem volt lélek, szerzőik talán éppen ezt próbálták pótolni, vagy éppen palástolni a bonyolult megoldásaikkal. Én azonban a vallomást előbbre valónak tartottam a tudásnál, csaknem kizárólagosnak, bár mindig is bosszantott kissé, hogy nem túl fürgék az ujjaim. Lehet persze, hogy ezért is értékelődött fel bennem annyira a lélek, amely végső soron sosem hagyott cserben: egyre gyakrabban mutatta meg, mit kell fognom a gitáron, és ettől jócskán jól éreztem magam, sőt ebből tudtam tanulni is – gitáriskolás könyvek helyett, amelyekhez sosem volt türelmem.

Október elejére terveztük a koncertet, és megint szorított bennünket az idő. Nyáron Dáviddal sem igen találkoztunk, így megint fanyalgott, amikor szóltunk neki a közeli fellépésről, noha nagyjából ugyanazt terveztük előadni, mint farsangkor. Bár azt hiszem, kedvetlensége nem is a koncertnek szólt, mint inkább annak, hogy megint velünk kell játszania, mert most sem mondott nemet, és ebben közrejátszhatott, hogy tudta jól, pótolhatatlan a számunkra. Néhány próba alatt sikerült összerázódnunk ismét, de már egyikünk sem erőlködött azon, hogy hármunkból valaha igazi zenekar legyen, mintha semmi távlat nem mutatkozott volna előttünk ezt az egyetlen fellépést leszámítva. A közös alkotás pedig szóba sem került, Dávid régóta nem is kérdezte, hogy van-e valami ötletünk, amin dolgozhatnánk.

A koncert előtti délután nagyjából kitakarítottuk az egyesület legnagyobb, csarnokszerű helyiségét, ahol a színpad állt, és becuccoltunk. Későre végeztünk ugyan, mégis maradt időnk nagyjából belőni és élvezni a hangzást, ami kissé szétesett az üres klubteremben, ahol mindössze néhány asztal és szék állt a színpad melletti kiszögellésben.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8

Irodalmi és Társadalmi Portál