Rév Fülöp (részlet)

2012. január 23. hétfő Jeney Zoltán

– Nem érdekes, majd egyszer elmesélem – szerénykedett Ádánd.

– Fiacskám, te nem ismered a saját gazdádat? – förmedt rá a cseppnyi fajsz a nálánál százszor nagyobb Fülöpre.

– Új beszerzés vagyok… – mormogta amaz megszégyenülve.

– És benned kit tisztelhetünk, kedves morgolódó barátunk? – kérdezte Ádánd, hogy kisegítse Fülöpöt kényelmetlen helyzetéből.

– Jaj, hát látod, milyen faragatlan vagyok! Én adok leckét másoknak illemből, aztán bemutatkozni is elfelejtek. A nevem báró Hegyeschtűy Vászoly – mondta meghajolva –, barátaim csak Vaszinak szólítanak. Tegyetek így ti is, megtisztelnétek vele.

– Hát akkor, Vaszi – mosolygott a lovag –, légy üdvözölve!

– És mi járatban errefelé? – kérdezte a mélynövésű báró.

– A Vendek folyó forrásvidéke felé igyekszünk, hogy elhozzunk egy csodatevő virágot Csobánc király nyavalyájára.

– Hű! Hát beteg a király?

– Kiliti-láz – mondta Fülöp, aki úgy érezte, hogy már neki is szólni illenék.

– Kiliti-láz? Ajjajjaj! Az nagy baj! És a vendeki virág a gyógyír? Ajjajjajjaj! Ez rossz hír! Ez nagyon rossz hír! És titeket indítottak erre a küldetésre? Pont a madártorkú lovagot és ezt a kölyköt? Hát hova tették ezek a józan eszüket?

– Úton az egész udvar. Minden hadra fogható lovag a virágot keresi – próbálta megnyugtatni Ádánd a kezét tördelő fajszot. – Ha mindenki elindul, mi sem maradhatunk ölbe tett kézzel a kandalló melege mellett.

– Tehát általános mozgósítás van? És nekem senki se szólt.

Vaszi arcán most csalódottság látszott. Úgy tűnt, ennek a hihetetlenül kicsi embernek igen változékony a hangulata. Fülöp csak nézte ezt a fürge mozgású miniatűr alakot és a kedélyesen diskuráló lovagot, akin nem látszott különösebb meglepettség. Talán a lovag ismerte a fajszok ősi és hősi nemzetségét? Fülöp most hallott először róluk. Vaszi egyébként jól öltözött, ápolt külsőt mutatott, már amennyire azt Fülöp megállapíthatta a késő alkonyi homályban. Méretéhez képest irdatlan nagy bajsza hegyesen meredt két füle irányába. Vajon mit kereshetett egy ilyen úri megjelenésű figura itt a vadon közepén? Fülöp hirtelen nagyon idegenül érezte magát a tisztáson. Este volt már, majdnem teljesen sötét. Éhes volt, és legszívesebben hazament volna. Ó, az otthon! Anyukája puha öle, meleg főztje! Ó, a meleg lágy ágy! Az ismerős tanya! A szántódpuszta melengető földje! Ó, az otthon! Mindez olyan távolinak tűnt már, mintha évekkel azelőtt odahagyta volna a szülői lakot. Pedig egy nap sem telt el még azóta.

– Hát, kedves Ádánd, ha ti a virág keresésére indultatok, nekem sem lehet maradásom – szólalt meg némi töprengés után Vaszi. – Nagyon ellenetekre volna-e, ha veletek tartanék? Ígérem, nem zavarok sok vizet. Beköltözöm a poggyászodba, és észre sem fogod venni, hogy együtt utazunk.

– Hogy kérdezhetsz ilyet, jó Vaszi – felelt a lovag –, hogy lenne már ellenünkre? Természetesen nagyon örülünk a társaságodnak. Egy segítő kéz mindig hasznos, légyen bármilyen apró is.

– Akkor erre aludjunk egy nagyot! Ha nem haragszotok, hogy visszatérek eredeti mondandómhoz…

Ekkorra már Fülöp is úgy érezte, hogy jobbat nem is tehetnének egy kiadós szundításnál, és mivel Ádándnak sem volt semmi ellenvetése a javaslattal szemben, hamar nyugovóra tértek. Nem telt bele sok idő, és a vaksötét éjszakában csupán az éjszakai pilleszárnyak neszét, a baglyok távoli huhogását, illetve egyenletes, halk hortyogást lehetett hallani. (…)

Oldalak: 1 2

Bejegyzések

Leánybúcsú (37/7) – Bernáth Antal dicsérete

2012. január 22. vasárnap Molnár Krisztina

Mindent megbocsátottam, de nem azért, mert szerelmes voltam. A róla való tudásom teljesség élménye követelte meg szinte tőlem, hogy így tekintsek rá. Mert, igen, úgy éreztem, valamiféle előzetes megértés alapján mindent tudok róla, s ez az eleve-megértés eleve kizárta a megismerés folyamatát követő, abban létrejövő véleményem lehetőségét. Vélemény? Milyen erőtlen ez a szó ahhoz a bizonyossághoz képest, mely kezdettől fogva az őt szemlélő életem alapformája volt! Nekem nem lehetett véleményem róla, mert én tudtam, hogy kicsoda ő. S hogy miért bocsátottam meg neki? Mert bűnösnek éreztem magamat e bizonyosság miatt. Nem értettem, miről szól ez a kísértés, amely egyszerre tárta föl őt nekem, hogy – hogy? Miért? Nem értettem. Előzetes megértésem teljes volt, ugyanakkor tartalmatlan. Szerettem volna megtölteni tartalommal, és a találkozásaink meg is teremtették ennek lehetőségét – mégsem történt semmi. Nem szerettem sem jobban, sem kevésbé. Nem ismertem sem jobban, sem kevésbé. Nem ismertem, s szerettem máshogyan, mint annakelőtte. Szomjaztam arra, hogy belátást nyerjek a világába, mégsem tudtam meg róla többet, mint amennyit kezdetben is tudtam már. Szerettem volna, ha meglep valamelyik tulajdonságával, szerettem volna megszeppenni, hogy ezt azért mégsem gondoltam volna róla, de nem sikerült. Szerettem volna, ha azt mondhatom: most. Most megtudtam róla valamit. De nem sikerült, mert egyáltalán nem volt most. Annyira nem, hogy szinte untam őt. És ezt sokkal érdekesebbnek találtam, mint azt az ugyancsak tagadhatatlan reflexiómat, hogy néha teljesen idegennek éreztem. Ő nem az, akit én szeretek – állapítottam meg ilyenkor. De nem azért, mert beláttam a távolságot aközött, akit szerettem és akit ezeken a találkozásokon megismertem – nem, én nem az „eszme” és a „valóság” különbségére hivatkozom. Nem valamiféle hierarchikus eltérésre. Nem arra a közhelyes tapasztalatra, miszerint a kezdetben tökéletesnek hitt emberről előbb-utóbb kiderülnek gyengeségei, esetlenségei, hiányosságai, egyebei. Hiszen a szerelem úgysem képes mást érinteni, mint az ideát. És én voltaképpen nem is csalódtam benne. Nem azt éreztem, hogy kevesebb annál, akit benne megláttam, és nem azt, hogy nem azonos azzal, aki, nem. Valójában nem is éreztem semmiféle különbséget! Csak azt a különbséget éreztem, hogy ő nem az, akit én szeretek.

Dehát akkor kit szeretek én? Ez a kérdés erősebb volt, mint a lelkifurdalás amiatt, hogy ennyire látom őt, és amiatt, hogy ő ezt nem tudja, és nem is tudhatja meg. Én azonban világosan tudtam már, hogy éppen emiatt nem vallhatok neki szerelmet. Azért nem vallhatok szerelmet, mert nem őt szeretem. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy csak neki beszélhetnék a szerelemről, amit nem iránta érzek. Szerelmes vagyok, de nem magába – ezt kellett volna mondanom neki. Vajon megértette volna? Hiszen én sem értettem! Mert nem pusztán arról volt szó, hogy már előzőleg is szerelmes voltam, és benne választottam hozzá tárgyat, hogy a szerelemben levés állapota létre hívta őt, hogy irányulhasson rá – ezt bevallottam volna, legalább magamnak. De éreztem, hogy másról van szó, bár az előző összefüggés kétségkívül jellemzi a szerelem természetét. De mit kezdhetnék azzal, hogy én, igenis, belé szerettem? Hogy, igenis, még ha a szerelem minősége elébesiet is választásainknak vagy kiválasztatásunknak, akkor is vele, az ő személyével, az ő élményével kezdődött ez a szerelem? Vagy…

Tiszai professzor? Mert őt sem hagyhattam ki a számításaimból. Már csak azért sem, mert vele kezdettől fogva beszéltem a szerelemről, melyet – egy másik férfi iránt érzek. Neki kezdettől vallottam a szerelemről, pedig nem őt szerettem. Mit jelent ez? Én nem vagyok szerelmes Tiszai professzorba! És mégiscsak neki beszélek a szerelemről. Mi tudhattam tehát? Azt, hogy szerelmes vagyok, de nem abba, akinek bevallom, és azt, hogy folyton vallomást teszek, de nem annak, akibe szerelmes vagyok. És mi következik ebből? – tettem föl magamnak a megváltó kérdést. Semmi. Csak az, hogy szerelmes vagyok. Vagyis hogy számomra nincsen megváltás. Ezért éreztem magamat bűnösnek. Nem aktív értelemben, hiszen nem tettem semmi rosszat – leszámítva persze az erotikus képzelgéseimet (a Felügyelőről), bár ezek szinte angyalian líraiak voltak –, hanem passzív módon. Azaz bűnben éreztem magamat, anélkül, hogy bűnt követtem volna el. Vagy mégis elkövettem valamit? Valamit a szó és a szerelem összefüggése körül? Az volt a bűnöm, hogy megbontottam a szerelmet és a róla való beszédet két férfi között? Hogy szétválasztottam ezt az egylényegűséget? Ahelyett, hogy eggyé tettem volna őket? Mindahányszor fölmerültek bennem ezek a kérdések, világosan láttam ugyan, hogy igen, ez a bűnöm, de azt is láttam, hogy… valahogy így kell lennie. Hogy nem véletlenül vagyok bűnös, és nem véletlenül ebben. Hogy egyfelől nem véletlenül nem tudok beszélni a szerelemről, másfelől nem véletlenül csak beszélni tudok róla. A két férfi kifejezte számomra a szerelmem és a szavaim különbségét, de az, hogy a két férfinak és megismerésüknek köze van egymáshoz, azt is kifejezte, hogy valamikor találkozni fognak: a szerelmem és a szavaim. Mikor? Mi által? Mi által ér össze, s ismeri meg egymást ez a kettő? S hogy jövök ehhez én, mi az én részem, szerepem ebben? Mikor nyerek feloldozást, s mi lesz az áldozat? S mit csináljak addig – ha már ilyen különösen vagyok szerelmes, és ilyen különösen beszélek róla?

Olvastam. Folyton Bernáth Antal könyveit olvastam. És minden találkozás előtt rituálisan is elolvastam egy-egy különösen kedvessé vált részt valamelyik könyvéből. Ez volt az én szerelmi liturgiám legszebb része. Ami a Felügyelőnél történt, inkább csak ráadás volt. Addig voltam magam, amíg készültem. Amíg olvastam. Aztán már csak rejtekeztem. Hát, igen, Bernáth Antalt legalább biztosan és ártatlanul szerettem: őt is, meg a szavait is szerettem. Háromszor voltam a Felügyelőnél. Az időpontot mindig egy-egy órával későbbre tettem, hogy az este intimitásához közelítsem. Mit reméltem? Voltaképpen semmit. Intimitást. És meg is kaptam. Lehet, hogy közelebb voltam hozzá azokon az alkalmakon, mint hittem volna. A harmadik találkozás már kifejezetten a műhelymunka kérdései körül szerveződött: a viktimológiai terepgyakorlatról beszéltünk, a megközelítés módjairól, a diagnosztika eljárásairól, a szociálpszichológiai és a klinikai orientációról, a jogtudományi vonatkozásokról, a terápia módszereiről. A következő hónapban kellett volna kezdenem a munkát. De minden másról is beszélgettünk. Még arról is, hogy egyszer ördögöt űzött. A hipnózis kapcsán került szóba ez, a lelki jelenségek racionális és irracionális értelmezésének határairól vitatkoztunk. Még egy visszatérő álmát is elmélete ekkor. Mesélt a munkájáról, az emberi természet szennycsatornáiról, az aljasság förtelmes keresztmetszeteiről, s ilyenkor mindig megállapítottam, hogy beszélgetéseink mesterien egyensúlyoznak a pszichológia, az etika, sőt a vallás dimenziói között. Tudtam én, hogy így lesz. Mesélt a múltjáról, a mindennapjairól is, máig meghatottan emlékezem például arra, amikor azt mondta: már háromnegyed hétkor szereti elkezdeni a napot. Kiváltképpen akkor vagyok meghatott, amikor én ez idő tájt fejezem be. Máig előfordul. Igen, az apróságok maradtak enyémek belőle, a hétköznapi, kisszerű szokásai, a kötőszavai, a gyakorta ismételt jelzői, a szőnyegének a színe, a függönyének a mintája, az asztalának a tárgyai, a képkeretei, a könyvespolcon megbújt csecsbecséi (ebből nagyon kevés volt), a ruhájának gyűrődései, a tálcájának faragásai, a kanalának fogása, a kezének érintése, a hangjának mélysége, az arcának barázdái, a mosolya, amikor kinyitotta nekem az ajtót, a kulcs csörrenése, ahogy odalép, s én meglátom sziluettjét az üvegen keresztül, ott, a Bernáth Antal utcában, ahol lakott, és ahová miatta, csakis miatta mentem. Igen az apróságok, a semmiségek, a könnyen feledhető, mégis a legbiztosabb emlékezést hordozó hagyaték, melyet akkor és csakis akkor ismerhettem meg belőle, hiszen a többit, a nagyszabású dolgokat, a sorsszerű íveket, a nyilvánvaló és elenyésző valóságát úgyis tudtam, úgyis ismertem, úgyis megértettem már.

Bernáth Antal – szerettelek! Máig az egyetlen vagy nekem, könyveid a polcomon, szavaid a szívemben maradnak, amíg csak élek. Eszembe jutnak, hívogatnak, próbára tesznek folyton, hű vagyok-e hozzájuk. És én hű vagyok – ők tudják, ha te nem is tudhatod. Mindenre, mindenre emlékezem. Tudom, nem álltál ellent a könnyed aromájú, nem túl sűrű sörnek, tudom, milyen volt apád halála, tudom, a méltóságot kerested, az alázatost, tudom, küzdöttél erős természeteddel, mely csak a mindent ismeri, akár adja, akár kéri – és nem akárki, látlak szökőkutak peremén ülni, magányos sétákon alkonyatkor, s amint az égen áthaladó aranyfényű holdat követi okos homlokod, behunyt szemmel, látlak, milyen elszántan tanulsz, hogyan hat át a tudásvágy könyörtelen gyönyöre, és értelek, ha sejthetnéd, mennyire, mennyire értelek!

Ha mindazt ismerhettem volna, ha mindazt megmutattad volna nekem, amit megismerhettél a világból, mérhetetlen gazdag volnék – álmodtam róla, ezerszer kerestem föl gondolatban rég letűnt életedet, mert tudom, ha ismertél volna, tudom, szerettél volna. Így azonban – csak én szerethettelek, s nem kevésbé, mintha mindez igaz lett volna. Mert így is tanítottál, vigasztaltál, fegyelemre neveltél, ihletőm és éltetőm voltál, végigkísértél szerelmemen, az út hozzá általad vezetett. Mentem az utcádon, őhozzá mentem, nem voltam én sem élő, sem holt, de ez is csak az öt Unicumtól, amit előtte megittam, verőfényes délután volt, játszott kibontott aranybarna hajammal, nem ezen a földön jártam, tudom, boldog voltam, nagyon. Ó, ha akkor láttál volna! Verőfényes délután volt, játszott kibontott aranybarna hajammal, kék ruhát viseltem, hosszú szalagövvel, fehér virágokkal, csipkekardigánnal, gyöngyékszerekkel.

Oldalak: 1 2

Bejegyzések

A fordítás fátylairól

2012. január 22. vasárnap András Orsolya

2. A műfordító feladata

Walter Benjamin fordításról szóló esszéjében kifejti, hogy a fordításokban jelen van az igazság nyelve („Sprache der Wahrheit”) ¹. A fordítások célja az, hogy kifejezzék a nyelvek legbensőbb, legmélyebb rokonságát túl a történetükön és a hasonlóságukon, hogy a tiszta nyelv („reine Sprache”) előléphessen elrejtettségéből. A szöveg hasonlóan keletkezett, mint a Fűszálak előszava: Walter Benjamin egy Baudelaire-ciklus, az általa lefordított Tableaux parisiens elé szánta azt. Ahogy Borgesnél a lefordított versekből Whitman hangja szól, Mallarmé esetében maga a nyelv cselekszik az áttetszővé vált fátyolon keresztül, úgy nyilvánul itt meg a fordítás folyamatában a tiszta nyelv, amelyet az egyes nyelvekben azok állandó változása rejt el. Benjamin gyakran emlegetett messianisztikus, eksztatikus hangvétele éppúgy tekinthető az apokaliptikus diskurzus misztifikációjának, mint a reveláció (Jelenések, feltárulások) közvetítésének. Barbara Johnson olyan bibliai történetekkel hozza összefüggésbe Benjamin szövegét, mint a világ teremtése, a bűnbeesés, Bábel tornya vagy az utolsó vacsora. ² A műfordító feladata beburkolózik olyan szent szövegek kontextusába, amelyeknek kiemelt jelentőség tulajdonítható a fordítás szempontjából (ezek „sorközeikben tartalmazzák virtuális fordításukat” ³). Ilyennek tekinthető akár a sokszor fordított és sok értelmezéssel ostromolt Jelenések könyve is, amely sugalmazott szöveg, a szavak és a szerzők egymásra hajtott fátylai mögött ott áll a „metafizikai identitás” – az Apokalipszis a fordítás működésmódja és eminens példája is egyben.

Az ismert és az idegen (vagy cél- és forrásnyelv) viszonyára Benjamin szövegében is érvényes a feszültség, illetve a komplementáris dinamizmus, de itt ezek alá vannak rendelve a tiszta nyelvnek: a fordító feladata „a tiszta nyelvet mint idegenbe száműzöttet megváltani („erlösen”) a saját nyelvben” , és „tágítani és elmélyíteni a nyelvet az idegen által”. A nyelv és a tartalom viszonya az eredeti esetében egységes, mint a gyümölcs és a héj kapcsolata („Frucht und Schale”), míg a fordítás nyelve idegen, úgy veszi körül a tartalmat, mint egy dúsan redőzőtt királyi palást („ein Königsmantel in weiten Falten”). A redők és a hajtások itt is megjelennek, és az idegenség áttetszővé tételére irányuló törekvést fejezik ki. A fordítás hajtása rátevődik az eredetire, beburkolja azt, de nem rejti el, hanem áttetsző: „nem fedi el az eredetit, nem állja el előle a fényt, hanem engedi, hogy a tiszta nyelv, mintegy saját médiumán át felerősítve, csak annál teljesebben hulljon az eredeti műre”. ⁴

Ennek megvalósításában a fordító munkája aprólékos, odafigyelő, szeretettel igazítja a hajtásokat, keresi az érintkezési felületeket. A szeretet, amely lelkesedéssel tölti el a fordítót és lélekkel a szöveget, és amely tükröződhet akár az eksztatikus rajongásban is, Spivaknál kulcsszerepet játszik. Szerinte a műfordító feladata a szeretetet közvetíteni („to facilitate this love”) az erdeti és az „árnyéka” között – azt a szeretetet, amely megengedi, hogy a szöveg szövedéke kirojtosodjon, kopjon, elvékonyodjon („permits fraying”) ⁵. Ebben is érezhető annak a gesztusnak az ereje, amely magában foglalja a megsebzést, a támadást, ugyanakkor a közvetítés, közeledés szándékát is

Benjamin a fordítás és az eredeti viszonyát egy eltörött edény cserepeivel („Scherben eines Gefäßes”) állítja párhuzamba: a darabkák nem hasonlítanak egymásra, de pontosan illeszkednek. Az illesztésekre a fordítónak van gondja, amikor szeretve („liebend”) keresi és megteremti ezeket, és ezáltal a cserepek a teljes edény mint a „nagyobb nyelv” töredékeiként jelennek meg. Paul de Man értelmezésében emiatt a fordítás „a töredékek töredéke”, és nem annak az edénynek a függvényében kezelendő, amelyre utal, hanem mindig töredékként és tovább töredezve működik ⁶. A töredéket Schlegel a sündisznóhoz hasonlítja ⁷, ami Derridánál a költészet metaforája, azé a szövegé, amelyhez intenzíven és veszélyes módon közel kell kerülni („Innen ered a prófécia: fordíts le, őrizz, tarts még egy csöppet magadnál, menekülj, rohanjunk le az autópályáról.” ⁸). A sündisznó (istrice) megsebez, mint a cserép, ami töredék, „diktált szöveg”, mint a sugalmazás, vagy mint az apokaliptikus fordítás, és „áldás”, „adomány”, mint az áttetsző idegenségen átszűrődő tiszta nyelv.

Lábjegyzet:

Benjamin, Walter: A műfordító feladata. Ford. Szabó Csaba. In: Uő: A szirének hallgatása. Válogatott írások. Osiris, Budapest, 2001. 71-83. ↩
Johnson, Barbara: The Task of the Translator. In: Uő: Mother Tongues: Sexuality, Trials, Motherhood, Translation. Harvard College, 2003. 40-64. ↩
Benjamin, Walter: i.m. 83. ↩
Benjamin, Walter: i.m. 77-82. ↩
Spivak, Gayatri Chakravorty: i.m. 181. ↩
De Man, Paul: Walter Benjamin A műfordító feladata című írásáról. Ford. Király Edit. In: Átváltozások. 1994/2. 65-80. ↩
“A töredék legyen akár egy kis műalkotás, elhatárolódva a környező világtól és önmagában teljes, mint egy sündisznó.” (206. Athenäum-töredék). ↩
Derrida, Jaques: Mi a költészet? In: BókayAntal – Vilcsek Béla – Szamosi Gertrud – Sári László (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. 276-279. ↩

Oldalak: 1 2 3

Bejegyzések

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

2012. január 20. péntek Fekete Anna

Ám milyen kert az, amit soha sem kell megvédeni?

A szigeten – a királyné bánatára – voltak valóságos alattvalók is: örökké éhes rabszolgák és örökké éhes emberek. Márciusban, mikor a betegségek elkezdtek pusztítani, a szorgok átmásztak a kőfalon, hogy lecsippentsék a bokrok éretlen bogyóit, és betömjék velük az örökké síró csecsemők száját. De ez régen volt, Urraca már nem is emlékezett, mikor látott a szigeten csecsemőket… Nyáron ronda, sovány gyerekek másztak elő a bokrokból, és kezüket összetéve rimánkodtak egy-két szem málnáért. És mikor nem figyelt oda, agyontaposták a virágait! Dehát nem őrizhette a kertjét minden percben! Nem lehetett ébren minden éjjel! Gyakran ostort ragadott, és egyszer – életében csak egyetlen egyszer – könyörögve berohant Bandemag királyhoz.

Követelte, hogy a király a kártevőket akasztassa fel…! Hogy elrettentésül temettessen el egy éhes szorgot elevenen…

– Elment az eszed – nevetett Bandemag király. – Ötvenkét ember él a szigeten. Ha magunkhoz számítjuk a rabszolgákat, akkor összesen kilencvenegy lélek. Kilencvenegy lélek! Hát csak nem képzeled, hogy bárkit megöletek azért, mert beugrott a kertedbe! Összeszedsz mindenféle vicik-vacakot a parton, aztán a szigetlakók azt hiszik, élelmet rejtegetsz.

Urraca királyné uralkodott magán. Bólintott és gyorsan sarkon fordult. Visszatért az emberarcú bokraihoz, pelyhes magvacskáihoz, hártyás, szélben hajladozó virágaihoz – ám ezentúl jobban figyelt az emberekre.

A szigetet az itt élők nem hagyhatták el. Ám amíg ő a szelekkel társalgott, vagy magvakat gyűjtött görnyedezve, a királyhoz idegen asszonyok érkeztek. Most már ők parancsolgattak a palotában, és azzal hitegették azt az öreg bolondot, hogy örököst szülnek. Ott vannak a tenger fantomjai, a tündérek! És vannak fiatal nők is a szigeten! Ők túlélték a járványokat, ahogy túlélték az északi szél rettenetes pusztítását is, de olyan soványak voltak, hogy sosem tudták a magzatukat kihordani.

Elfogyott volna a jövő? Ez lenne a következő járvány előjele? A királyné sokat töprengett. Neki nem volt szüksége ennivalóra, őt a délnyugati szél tartotta életben.

Egyszercsak látott egy katonát – a férfiak harcosoknak nevezték magukat, noha az „ellenségnek” esze ágában nem volt kikötni a szigeten –, aki egy nagyhasú, félénk szolgálólányt kísérgetett. A felesége lenne? Vagy a király ágyasa netalán? Urraca annyira lenézte a szigetlakókat, hogy a harmincöt esztendő alatt egyikkel sem barátkozott össze. Ám ez az alázattal mozgó, beesett orcájú lány megdöbbentette. Mekkora lehet a magocska a hasában? Megmozdult-e már? Megpróbálta valamelyik kunyhóban megtalálni a terhes asszonyt, de a királynétól a fiatalok féltek, ő viszont nem alacsonyodott le odáig , hogy az idősebbeket kikérdezze.

Így aztán soha nem tudta meg, mi nődögél annak a másik nőnek a kertjében.

De a gyerekek mindig éhesek, a szoptatós anyák pedig – ezt a szülőföldjén tapasztalta – felfalnák a vasszeget is, úgyhogy Urraca királyné most már megkettőzött figyelemmel őrizte a kertjét. A gyümölcsfákat annyi időre sem hagyta magukra, hogy összesöpörgesse a parton a magvakat. Már azt sem bánta, hogy egy roszszagú nőstény elhiteti az alattvalókkal, hogy örököst szül Bandemag királynak! Ugyan! Ki hinné el, hogy van nedve a kiszáradt fának? Hogy a király, aki egy év házasság után elkerülte az ő nyoszolyáját, bárkit életre kelthet?

Hiszen nincs nagyobb bolond egy idős férfinál!, súgták a nővérei a délnyugati széllel. A bolondság a legveszélyesebb járvány. És ebbe a bolondságba kapaszkodnak bele a tenger fantomjai, a tündérek. És nincs bolondabb egy olyan királynál, aki ötvenkét emberen uralkodik egy elhagyott, szikkadt szigeten. Ám az álmok erősebbek, mint a valóság. Ezért résen volt éjjel-nappal, őrizte a kertjét, és egyfolytában csak álmodozott. Nedves az arcom, nedves a köpenyem, mégis száraz a szemem, hiszen egyedül vagyok.

Várt-várt. Együtt lélegzett a gyümölcsfákkal.

Hisz a napok, akár a falevelek, csak az elmúlásra várnak.

Egyik hajnalban egy lopakodó árnyat vett észre a kőfalnál. Sikoltani akart, hogy elűzze a betolakodót, de mikor jobban megnézte, felismerte a terhes szolgálólányt kísérgető katonát.

Urraca legyőzte az undorát. Odalépett hozzá, és amit évek óta senkivel nem tett, udvariasan maga elé engedte. Elképzelte, hogy a nővérei távoli országok követeit fogadják, és udvariasságból megmutatják a virágaikat a vendégeknek…

Ám a katona ahogy megpillantotta, hátrébb húzódott. Hogy milyen bolondok ezek a szigetlakók! Pedig nem is látszott bolondnak. Óvatosnak tűnt, mégis magabiztosnak. Inkább olyannak, mint aki a szülőföldjén nem tanult meg görnyedezni. Talán idegen volt ő is. Egy igazi.

Urraca királyné beburkolózott a fátylába, mert tudta, hogy a szeme alatti karikák egy nála fiatalabbat megriasztanának.

De nem kellett faggatóznia, a férfi megelőzte.

– Nem akartam megijeszteni, felség. A kertjében sem akarok kárt tenni. Csak a gyerekemről szeretnék valamit megtudni. Ahogy megszületett, eltűnt.

Fekete Anna fordítása

Szák Zsófia illusztrációi

Oldalak: 1 2

Bejegyzések

Hajléktalanság madártávlatból

2012. január 20. péntek Lajtai Mátyás

A hajléktalanság, az utcánélés egy nagyon bonyolult, és szövevényes társadalmi jelenség, amely körültekintő, és minden apró részletet végiggondoló hozzáállást követel. Jelen írás ennek jegyében próbál, a teljesség igénye nélkül felvetni pár problémát, egyben ráhangolni az ÚjNautilus közönségét a február 4-i rendhagyó hajléktalan estünkre.

Ha a hajléktalanságot mint társadalmi jelenséget akarjuk megragadni, akkor nagyon fontos, hogy válaszoljunk egy kérdésre: társadalmi berendezkedésünknek kiküszöbölhetetlen része-e a szegénység, munkanélküliség, vagy nem, ezek egy szép napon el fognak tűnni, amikor már annyira kiforrottá válik társadalmunk. Esetleg ezzel ellentétben inkább úgy gondoljuk, hogy nem lehet garantálni, hogy egyszer elérjünk, és onnantól fenntartsunk egy olyan rendszert, ahol minden munkaképes ember számára van munkalehetőség, vagy éppen tisztes megélhetést biztosító szociális ellátórendszer. Ennek a kérdésnek az eldöntése a hajléktalanság problémájának a megoldásában kulcsfontosságú, könnyen félreértésekre adhat okot, ha nem tisztázódik, ki milyen társadalomképpel rendelkezik.

Maradva a társadalomelméleti talajon, azon is érdemes elgondolkodni, hogy mennyiben tekinthető a hajléktalanság a társadalmon belüli individualizálódás egy kikerülhetetlen velejárójának. Természetesen nem abban az értelemben, hogy ez lenne az egyetlen ok, amely a hajléktalanság hátterében áll. De vajon akkor is ilyen jellegű probléma lenne, ha erős és kiterjedt családok lennének, erős közösségi normák, amelyek jobban szabályozzák az emberek életét, ugyanakkor megtartó potenciállal, és kötelezettségekkel is rendelkeznek? Mennyiben képesek ma megtartani embereket a saját családjuk, környezetük, hogy ne kerüljenek az utcára? És ha a családok, közösségek elvesztették ezt a képességüket, akkor vajon van-e valami más, ami pótolja azt?

A hajléktalanok problémája már annyiban is társadalmi probléma, hogy a társadalom számára mindenképpen problémaforrásként jelennek meg, mivel nem a társadalmon kívül él a hajléktalanok nagy része, és jelenlétük zavaró tényezőként hat a többi emberre. Így a társadalomnak nincs más választása: vagy elviselnie kell a hajléktalanság jelenlétét, vagy erőfeszítéseket tennie, hogy kezelje ezeket a problémákat. Legjobb esetben megszüntesse magát a hajléktalanságot, legrosszabb esetben a hajléktalanokat. Jelen társadalomban szerencsére a legrosszabb eset fel sem merülhet, így ezzel ne foglalkozzunk, és a legjobb eset sem tűnik a következő egy-két év fejleményének, így az utópiák felvázolásától is tartózkodnék. Három esetet vázolnék fel.

1. Az első, hogy a társadalom nem foglalkozik a hajléktalanokkal, próbál tudomást sem venni a jelenségről. Ennek azonban komoly veszélyei vannak abban az esetben, ha a hajléktalanság nem csak egy extrém szituáció, mivel ebben az esetben növekedni fog a hajléktalanok száma, és egyre több kikerülhetetlen problémát fognak okozni, a közegészségügytől, a rendőrségen keresztül, a tömegközlekedésig. Ezek mind-mind súlyos összegekbe fognak kerülni, amely összegeket a társadalomnak kell kifizetnie.

2. A második esetben a társadalom úgy dönt, hogy rendészeti kérdésként kezeli a hajléktalanságot, és megpróbálja elzárni a hajléktalanokat. Ennek, túl azon hogy morális problémákat vet fel, szintén komoly anyagi vonzata van, mivel az elkülönítés helyét létre kell hozni, üzemeltetni kell és a most már exhajléktalanokat el kell tartani. Ugyan lehet ezeket a költségeket a hajléktalanok dolgoztatásával csökkenteni, de az már erősen közelít a rabszolgaság felé, így megoldásnak nem megfelelő, továbbá a demokráciát komolyan megkérdőjelezi, ha bizonyos embereket egzisztenciális helyzetük miatt büntetünk.

3. Harmadik esetben kiépít a társadalom egy nagyon kiterjedt hajléktalanokra szakosodó ellátórendszert, amelynek keretében a hajléktalanság hátrányait csökkentik. Ugyanakkor ezáltal könnyen nem csak a hajléktalan létben erősítik meg az oda kerülőket, hanem a nagyon jó segélyrendszerrel még kedvezőbbé is tehetik a hajléktalan létet a szegényes hajlékkal rendelkezők életkörülményeihez képest, melynek következtében az utóbbi helyzetben lévők átváltanak az előbbi pozícióba. Minden valószínűség szerint ez a legköltségesebb eljárás a három felvázolt közül. Nagyon úgy tűnik, hogy sehogy sem jövünk ki olcsón, ha már vannak hajléktalanjaink. Mégis ebben a kérdésben valamilyen irányba tartania kell a társadalomnak.

Merre tartanának a hajléktalanok? Ez már abból a szempontból is érdekes felvetés lenne, mivel megválaszolása valószínűleg rámutatna arra a tényre, hogy nagyon differenciált a hajléktalanok, erősen külső szemlélő szempontjából meghatározott kategóriája. Mennyiben lehet összehasonlítani a dolgozó hajléktalant a koldulóval, a szenvedélybeteget a tönkrement családdal, a nevelőotthonból kikerült fiatalt a családjától elszakadt nyugdíjassal? Az életforma szerinti hajléktalant az átmenetileg hajléktalantól? Mennyiben érdemes ezt a fogalmat használni, és milyen körben? Könnyen lehet, hogy az utcán „egykisaprót” kérő illető effektíve nem is hajléktalan, mert van egy lepusztult, közművekről lekapcsolt lakása.

Egy biztos, a hajléktalanság Magyarországon nem az elégtelen lakásszám következménye. Ugyanakkor az egy merőben érdekes kérdés, hogy miként lehetne feloldani az üres lakás, hajléktalan ember dilemmáját. Ha valaki rászorultsági alapon kap lakást, az mindig kényes téma, mert a lakásállomány nagy része magántulajdonban van, aminek kisajátítása a magántulajdon megsértése. Ezenkívül pedig egy lakást nem csak megszerezni/megkapni kell, hanem fenn kell tartani, aminek biztosítása elégséges jövedelem nélküli személyek esetében nehezen elképzelhető. Így a bérleti rendszer sem minden esetben megoldható. Felmerülhetnek még vidéki használaton kívüli olcsó házak mint lakhatási lehetőségek. Ennek a hatása csak annyi lenne, hogy eltüntetné a hajléktalanokat a városból. Tulajdonképpen csak egy problémát oldana meg, a fedél kérdését, de a mai magyar vidék helyzetéből következően a munkaszerzést, és egy önfenntartó életvitel kialakítását inkább gátolná. Lehet ugyan arra gondolni, hogy vidéken van lehetőség földet művelni, akár csak a konyhakertben, de ehhez szakismeret, és szerszámok szükségesek, ezeket is meg kell szerezni, a veteményes, tyúkól, stb. használatba helyezése előtt.

Visszatérve a városba, azon is el lehet merengeni, hogy mennyiben okoznak problémát hajléktalan társaink életünkben. Nyilván sokakat zavar a kéregetés, kukázás – ezek nem feltétlenül csak hajléktalanokra jellemző cselekvések – a padon alvás, parkokban élés, stb. Azonban azt is el kell fogadni, hogy a város azé, aki használja. És általában nem a hajléktalanok űzik el a rendszeresen a területet használókat, hanem inkább az a jellemző, hogy a kihasználatlan területeket veszik csak igénybe. Vajon, ha aktívabban kihasználnánk a közterületet, akkor is ezeken a területeken élnének a hajléktalanok, nem hiszem. Itt inkább arról van szó, hogy a hajléktalanság más társadalmi problémákra is rámutat, de nem térnék el a tárgytól. Csak annyit szerettem volna felvetni, hogy a térhasználat sok társadalmi kérdést világít meg, tesz láthatóvá. A hajléktalanok azokon a területeken jelennek meg, amiket a többségi társadalom csak periférikusan használ, de ez akkor is így van, ha a helynek magas presztízse vagy fontos szerepe kellene, hogy legyen. Így jelennek meg a senki által nem használt parkokban, a benzinfüstös nagykörút padjain, vagy a lepusztult aluljárókban…

A hajléktalanság komplexitásából csak kis szeleteket vettem most itt fel, és nem is tértem ki a hajléktalanság egyéni drámájára, pusztán a társadalmi vetületét próbáltam kicsit körbejárni. A jövő héten az egyéni viszonylatokra próbálok majd kitérni, hogy aztán február 4-én egy közös beszélgetésen sokoldalúan elmélyedhessünk, ebben a bonyolult és szomorú témában.

Bejegyzések

Oroszlánkeringő (5/5)

2012. január 19. csütörtök Bíró Gergely

Harminc méterre járhattunk már a magányos síháztól, amikor egy öklömnyi követ vettem észre a lábam előtt. Felvettem a földről, és a ház felé dobtam. Mindenki megállt, és a repülő követ nézte elhűlten, amely telibe kapta az ablakot. Az erdőszéli csöndben hihetetlen robajjal tört be az üvegtábla, és ahelyett, hogy elfutottunk volna, egyetlen szó nélkül, valami közös és mély ösztöntől vezérelve megrohamoztuk a síházat. Zárva találtuk, de ez nem állíthatott meg bennünket, mert egyikünk nekifutásból berúgta az ajtót, amelyen azonnal betódultunk. A kis helyiségben egyetlen asztal állt, és a sarokban temérdek üres üveg. Dobálni kezdtük őket, és iszonyú csörömpöléssel törtek össze. Győző éppen egy újabb ajtóval küzdött, ami mögött egy csomó síléc volt elzárva, amikor az utolsó palackot a lába elé csaptam, és millió szilánkra robbant. Győző ijedten nézett rám.

– Bocsáss meg, véletlen volt! – szabadkoztam. Győző elröhögte magát.

– Ugyan, nem tesz semmit!

A sílécekhez azonban már nem sikerült hozzáférnünk, ezért kijöttünk a síházból, és pihegve leültünk az ajtaja előtt. Még ott csengett fülünkben az előbbi pusztítás éles zaja, és nem szóltunk egy árva szót sem egymáshoz. Aztán felcihelődtünk, Győző szépen betette az ajtót, már amennyire lehetett, és továbbálltunk. Előtte sosem csináltunk ilyet, s e féktelen rombolásban a határfeszegetésünk mellett közrejátszhatott az is, hogy tudtuk jól: utoljára vagyunk így együtt, és tehetetlenül álltunk e tény előtt. Az eset azonban arra is rámutatott, hogy milyen pusztító erők szabadulhatnak fel bennünk, ha felügyelet nélkül maradunk. Ennek az elemi erőnek a tettleges megmutatkozásán túl nem volt más célja, és nem az akarat vagy az elhatározás segítette felszínre törni, legfeljebb a kamaszlelkületnek egy összehangzó, közös és nagy pillanata, amelyben megízlelhettük a szabadosságot, és benne addig ismeretlen jegyeinket. Többször azonban nem tettünk ilyet, és nem a megbánás miatt, amit egyáltalán nem éreztünk, hanem mert ez nem a mi műfajunk volt. Beértük a puszta szabadsággal is.

Kérdés persze, hogy mennyire szabad az, aki fél. Mert féltem a lányoktól, főképpen, ha testközelbe kerültek és beszélgetnem kellett velük. Csak akkor voltam hatásos, ha vesszőkre erősített levelekkel nyilaztam rájuk osztályközösségem sánca mögül. Ilyenkor tele voltam bizakodással, és a tetszelgésig szerettem magamat e levelekben, viszont ha odaálltam egyikük elé, elhagyott a lélek, és a legszívesebben megütöttem volna magam. Márpedig levelek által nem haladhatott a világ elébb. Hányszor vettem észre Andi felé sétálva, hogy kérdéseken, beszédtémákon töröm a fejem, amelyekbe belekapaszkodhattam az együttlétek során, ahelyett hogy a pillanatra hagyatkoztam volna. Ezért is buknom kellett, a kapcsolatunk nem bírta el e görcsös irányítottságot.

Lehet, nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy én is tetszhetek valakinek, talán, mert a suli első éveiben megszoktam a folytonos visszautasítást. Bennem a szerelem gyötrő érzés volt, és kénytelenül beérte a puszta kifejezésével, akár egy élményből kinőtt vers, amely fél az utóéletétől. És kisajátította magának a döntés jogát, ugyanis mindig fáztam attól,ha egy lány választott engem, és nem fordítva. Így történt ez Kis Bettina esetében is, aki kettővel alattam járt. Mert hiába kódorogtunk több százan a suli folyosóin, az ember általában észreveszi, ha egyvalaki rendszeresen rajta felejti a szemét.

Kis Bettina madárcsontú és betegesen sápadt, feltűnéstelen teremtés volt. Bár tetszett a göndör szőke haja és átható kék szeme, összességében mégsem érdekelt. Egyszer ki is nevettük szegényt, amikor beültünk egy országos tornászversenyt megnézni a tornaterembe. Kis Bettina talajtornában indult, de zavartan mozgott, látszott, hogy nem tud összpontosítani. Mindvégig azt éreztem, hogy miattam nem, és arra gondoltam, okosabb volna talán hazamennem, de olyan jól elszórakoztunk a terem végébe tolt svédszekrényeken a fiúkkal, hogy végül maradtam. Ezzel együtt szurkoltam Bettinának, aki rendre gyengén szerepelt. Éppen a szekrényugráshoz készülődött, és elhűlten néztük a fejleményeket, hiszen mi órán mindig csak hagyományos dobbantókkal ugorhattunk, akkor azonban versenydobbantókat állítottak a szekrények elé. Bettina nem számolt e körülménnyel, és a kelleténél nagyobbat rugaszkodott, akkorát, hogy a kezével érinteni sem tudta a szekrényt. Egyetlen sikkantást hallottam. Bettina olyan nyeletlenül csapódott a vastag szőnyegre, mint akit száguldó tehervonat gázolt és dobott el, sőt utána még gurult is egy-két métert. Elájult, és zavart mozgolódás támadt körülötte, én pedig együtt türtőztettem a röhögést a többiekkel, de azért nem tartott olyan sokáig a jókedvem, mert gyávának éreztem magam. Bettina néhány perc után hüppögve magához tért, édesanyja kísérte ki az öltözőbe. Nem tört el semmije, két lábon távozott – mégsem könnyebbültem meg teljesen.

Ezután, de azt hiszem, már előzőleg is sajnálatot éreztem, valahányszor magamon találtam Bettina tekintetét. Nem tudom, őt sajnáltam-e, vagy azt, hogy végső soron nem szeretem. Mert volt benne valami megejtő, ahogyan szünethosszat üldögélt egy ablakmélyedésben, a széles fehér párkányon, mialatt kendőzetlenül, álmosan bámult engem, és vékony kis lábával kalimpált, néha be is verte a radiátorba. Legtöbbször egyedül láttam, félrehúzódva, talán ha egyetlen barátnője volt, akivel olykor beszélgetett. Másfelől bosszantott, és azt hiszem, ezért nem szerettem őt, bár elég nehéz valakit nem szeretni úgy, hogy sosem kerültem hozzá öt méternél közelebb. Mert Bettina nem tudott mást, csak hétről hétre álmosabban és lemondóbban nézni engem, és sokszor már az egyre félszegebb mozdulataimból éreztem meg, hogy megint figyel. Feszélyezett ez a követő szempár, zavarba hozott, és tehetetlennek éreztem magam. Nem volt más választásom, mint szépen kivárni Bettina érzelmeinek lassú pusztulását, ami egy idő után szükségszerűen bekövetkezett. Évekkel később láttam őt viszont egy ismerősöm oldalán, és Bettina olyan közönnyel mutatkozott be egy szórakozóhelyen, mint akinek sosem jelentettem semmit. Ez bármennyire érthető reakció volt a részéről, mégis a korábbi távolságtartásomat igazolta. Bennem az oroszlánok kényes önérzete élt, mert mindig is kételkedtem azoknak a lányoknak az érzelmeiben, akikből nyom nélkül tűntem el.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8

Irodalmi és Társadalmi Portál