Mikor Elisa és Haller Béla beléptek, a pincérek épp gránátalmaszörpöt kínáltak körbe. A professzor kicsit kipirulva, zavartan nézett Filostratóra.
– Kedves professore – szólt Filostrato –, most arra lennénk kíváncsiak, vajon hol húzódnak a Határvidék határai.
– Milyen furcsa kérdés – krákogott Haller professzor. – Nos, hadd meséljek el egy példát a határokról – kezdte, és zavartan maga elé húzott húzott egy adag pirítóst. – Egyik legjelentősebb klasszikusunk, Jókai Mór egy 1952-ben játszódó utópiájában Otthon Állam megalapításáról beszélt, melyet aztán egyik lelkes olvasója, Herzl Tivadar valóra is váltott. Noha Izrael nem Habsburg Árpád birodalmának bukása után és nem 1952-ben jött létre.
– Valamiről ne feledkezzünk meg, – szólt közbe Pampinea –, minket nem a politika, hanem a személyes vonatkozások érdekelnek.
– Drága jó apámnak, a székesfehérvári gimnázium tanárának alkalma nyílt személyesen is találkozni a hősökkel. Hiszen mindannyian tudjuk, nemcsak az eszmék, hanem a szereplők is túlélhetik a szerzőket.
Remélem – szólt Emília –, ebben a történetben kevesebb lesz a rejtvényfejtés és annál több a szerelem.
– Igen, igen, de hogyan is kezdjem el – kérdezte a professzor töprengve.
Dávid és az új ország
– Ezerkilencszázötvenkettőben Tatrángi Dávid a szeme elé emelte a kezét, és mint ébredés után mindennap, most is az eget kémlelte. A jaffai pálmafák fölött hatalmas köröket írtak le a repülőgépek. Dávid már korábban is szeretett volna vadászgépeket vezetni, de mostohaanyja, Rendi Sára ellenezte ezt. Meglásd, mondogatta, még bajt hozol mindannyiunk fejére. Aki titkolózik, annak nem való a felhők között bukfencezni a többiekkel.
A titkolózásnak igen szövevényes története volt a Tatrángiak életében. Mint minden nagy erdélyi mese, ez is a fejedelmek és a hegyek között kóborló protestáns hittérítők idejében kezdődött el. De ahogy a többi szombatos, hősünk, Tatrángi Dávid sem gondolkodott a kezdeteken túl sokat: a hit és a szokások belevesztek már az ünnepekhez és a munkához igazodó paraszti életbe, és ebben az emlékezetben nem volt helye csillogó szemű, lázas hittérítőknek. Hol is volt már az a hitvitáktól forrongó század, mikor a húszéves Rendi Sára rávette férjét, Mózest, Dávid édesapját, hogy hagyjon fel a találmányokkal. Nem szabad felhívni magunkra a figyelmet, magyarázta.
Ezerkilencszáznegyvenhármat írtunk. Az udvarosszéki Rendiek, Dávid mostohaanyjának rokonai ötven esztendeje házasodtak a Maierokkal, Grünökkel, Bauerekkal, a környékbeli zsidó családokkal. Rendi Sára, Dávid mostohaanyja olvasni sem tudott – és ha tudott volna, akkor se vesz a kezébe újságot – de a sógornőitől megtudta, hogy mindenkit, még a szombatosokat is kényszermunkára viszik Németországba.
Másként gondolkodtak a „mindenkiről” Dávid apai rokonai, a Tatrángiak. Tatrángi Simon, Dávid nagybátyja beházasodott egy unitárius családba; mert a végén még eltűnünk a zsidók és a keresztények között, magyarázta. Más Tatrángiak is elszakadtak a földtől: Dávid apja, Mózes gépésznek tanult Iasiban, és olyan ügyes kezű, olyan találékony volt, hogy dolgozni hívták az olajkutakhoz. De Mózest egy sugallat, vagy tán a régi zsoltárok visszatartották az utazástól.
Tatrángi Mózes, a bözödújfalui feltaláló – akit vallása miatt az olajkutak sem menthettek volna meg a szenvedéstől – egy nap minden születő találmányával együtt keskeny füstcsíkká változott. De hogy mi tartotta meg az életnek második feleségét, Rendi Sárát, ezt a kövér, olvasni sem tudó, mindenkire gyanakvó fiatalasszonyt, ezt senki sem tudta. Minden úgy legyen, ahogy volt, mondogatta; ez volt a szavajárása, akár a vallásról, akár a befőzésről, akár a mostohafiáról, Tatrángi Dávidról volt szó. Ám mikor egy láthatalan angyal figyelmeztetően meglökte a karját a szántóföldön, a csecsemőjével elfutott az unitárius papnéhoz, hogy a gondjaira bízza a legkisebb Tatrángi-sarjadékot.
A föld a legkisebb Tatrángi gyerekkel együtt ottmaradt Erdélyben. A sógornők és a sógorok pedig Rendi Sárával, Rendi Sára férjével, Rendi Sára édes- és mostohagyerekeivel, húszkilónyi, gondosan összecsomagolt meleg ruhával, egy nagy demizsonnal, egy kisebb, épp ezért könnyebben vihető tejeslábassal, és más, unitárius hitre át nem tért szombatos székely paraszttal együtt felszálltak a vonatra. Dávidnak nem akaródzott a szüleivel vonatra szállni. Színjeles tanuló volt az unitárius gimnáziumban, ezenkívül – mint ezt mostohaanyja a sógornőitől megtudta – eszeveszetten szerelmes az unokatestvérébe, az unitárius vallású Tatrángi Rozáliba. Egy okkal több, hogy az erőskarú Rendi Sára azt parancsolja, hogy Dávid szófogadón kísérje el őket Németországba.
Egy SS-tiszt intésére Tatrángi Mózes balra indult, Tatrángi Dávid jobbra. A Tatrángiak nem beszéltek németül, úgyhogy az öreg feltaláló nem is értette, hogy az egyik Oberstrumführer azt kiabálja, hogy a géplakatosok lépjenek ki a sorból, hanem engedelmesen vonult tovább a többi szombatossal a gázkamra felé. A tizenöt éves Dávid viszont olyan jókötésű, szép szál fiú volt, hogy némettudás nélkül is ott találta magát a munkaképesek között. Vigyázz magadra, ne okoskodj, fogadj szót, intett utána Rendi Sára, mígnem őt is elragadta egy, a júniusi melegben is télikabátban ácsorgó embercsoport.
Talán már meghaltam, nincs is kinek szót fogadnom, gondolta Dávid. Már nem szombatos testvérek vették körül, hanem városi hanghordozással beszélő, gazdag kolozsváriak. A férfiakon szőrmés télikabát, és olyan amerikai kalap („borsalinó”) volt, amelyet először akkor csodált meg, mikor beosont Rozálival a moziba. Ám a barakkokban találkozott néhány hozzá hasonló, paraszti munkában nevelkedett szabolcsi gazda- és kocsmáros-fiúval. Csak az ilyenek tudják, gondolta Dávid, hogy a gépek az igaziak.
De ezek afféle semmire sem való mondatok, töprengett néhány nap múlva. Olyanok, mint a régi találós kérdések:hányat fingik egy tehén, mit szól a cigány, ha észreveszik… A fiúk elismételték néhányszor sorbanállás közben, de a válasz már senkit nem érdekelt. A táborban nem voltak tehenek, a foglyok a gépek közelébe sem mehettek, de a gyerekeket – noha soha életükben nem hallottak még a szombatosokról – legalább nem érdekelte, hogyan is zsidó Tatrángi Dávid.
Aztán a fiúk közül a legtöbben szép lassan meghaltak. Haláluk nem volt feltűnő vagy fájdalmas, mert már az első fiú, Grün Jóska halálakor átváltozott valami Dávidban. Nehéz volt saját új, lesoványodott és kisebesedett testét elviselni, nehéz volt elhinni, hogy régen a hegyek voltak valóságosak, nem a tábor a hajnali Appell-lel. Bűntudata volt, hogy a szülei iránt semmit nem érez. Még az emlékezés is önmagára mért feladat volt, és ennek is egyre nehezebb volt megfelelni.
Mikor bekerült a lágerkórházba, akkor értette meg, hogy az idősebbek is hurcolnak magukkal zárójeleket. Új barátja, Stern Gyuri odalökte egy beteg mellé, akinek összetört, fekélyekkel borított lábát nem is vér színezte, hanem valami, talán a csontok mélyéből felfakadó sárgás folyadék. A kötésekkel van a baj, motyogta Dávid, mikor lerogyott a szalmazsákra, a „tanár úr” mellé. A tanár úr figyelmesen ránézett, mert dr. Kárpáthy Miklós – mint Dávid megtapasztalhatta – nem úgy volt tanár, ahogy mások mérnökök, közjegyzők, orvosok. Neki a tanárság a lényege volt, emlékezett Dávid.
Nocsak, egy igazi szombatos, kiáltott fel ujjongva, mikor Dávidot kifaggatta. Elmesélte magáról, hogy okleveles, minisztériumi dicséretben részesített irodalomtanár, neves Jókai-kutató. A mocskos kötés lecsúszott a lábáról, és Dávidot, aki a táborban már sokféle sebet látott, elborzasztott a felfakadt kelés – talán haldoklik, talán ezért nem érzi a fájdalmat, gondolta Dávid. Ám Kárpáthy Miklós mindent tudott, sőt mindent jobban tudott, épp ez a tudás tartotta lázban. Mégpedig olyanféle lázban, amivel le tudta győzni magát a halált is. A haldoklók között mesélt Dávidnak a reformációról, Kemény Zsigmondról, Jókairól.
Van már Otthon Állam, amiről a „nagy mesélő” beszélt, mondta Kárpáthy Miklós büszkén. Egy csodálatos köztársaság, amit Jókai nyomán Herzl Tivadar, az új Mózes váltott valóra. Téged hogy hívnak, fiacskám, csak nem Tatránginak, kérdezte, de Dávid egy pillanatra elszunnyadt a fertőtlenítő- és váladékszagú teremben. Azt sem hallotta, hogy a tanár úr elmeséli, hogy egy szombatos fiú, Tatrángi Dávid A jövő század regényének főhőse, és hogy milyen is volt az az Otthon Állam, amelyet a szombatos fiú, egy Severus nevű fekete bőrű amerikai és egy magyar katonatiszt alapított. Már elcsendesedett az élőkkel, halottakkal, imákkal, jajgatással zsúfolt kórterem, de a tanár úr arról suttogott, hogyan száguldoztak Jókainál az ichorral töltött repülőgépek.
Dr. Kárpáthy cionista volt, romantikus és magyar nacionalista. Nemcsak a csontjait roncsolta szét a táborban egy óvatlanul lábára ejtett vasdarab, hanem tébécés is volt hétéves kora óta. Dávid nem ámuldozott, hogy a tanár úrral nem végez a fekély, az éhség, a tbc, a kétségbeesés és a kolera. Ő is sok-sok csodáját látta már az álmodozók testi szívósságának, és tudta, hogy a hászidokkal, kommunistákkal nem végeznek olyan gyorsan a halálos betegségek, mintha a hit valami titokzatos módon erősítené az emberi szervezetet. De ő, Dávid sokkal kevéssé hitt abban, hogy Jókai, akiről az iskolában is tanultak, valóban létezett.
Nem volt ideje sokáig töprengeni ezen. Mikor jobban lett, és kitámolygott a barakkból, felfigyelt arra, hogy három görnyedt fogoly milyen parasztosan beszél az udvaron. Látott egy fiút, aki Erdélyben még Sebő Misi volt – látni igazából nem is látta, csak a hangja emlékeztetett Faragóék unokaöccsének hangjára. Hátha van kenyere, csak egy kis darab, reménykedett Dávid, és bátran odalépett hozzájuk.
Jelentkezz munkára, javasolta Misi. Ott együtt lehetsz velünk, mert a mi transzportunkat egy másik táborba viszik. Dávid bólintott, és megállapította, hogy Sebő Misi is a ciszterci irodalomtanárhoz hasonló álmodozó: egy csodálatos német táborról mesélt, ahol minden parasztot kivezényelnek a krumpliföldekre – de nem eszünk ám krumplit, mesélte, mert úgy hívják azt a várost, hogy Kenyérmező. Dávid tudta, hogy ez a „csodálatos város” emlékeztet a székelyudvarhelyi legendára, amely a vonatra váró zsidók közt futótűzként terjedt: a magyarok minden „jó zsidót”elvisznek Kenyérmezőre. Akár van ilyen tábor, akár nincs, tartsunk össze, lépett hozzájuk egy nagyon öreg legény, akiben Dávid a bögözi tanítóra, Istenes Andrisra ismert.
Dávid csatlakozott az új transzporthoz, ám ők hárman Ravensbrück előtt leszakadtak a csoporttól. Istenes András egy kicsit beszélt is németül, így hát megmagyarázta egy német parasztasszonynak, hogy ők nem zsidók, hanem magyar parasztok, akik útmunkára jöttek Németországba, és lemaradtak a csoportjuktól. Tatrángi Dávid viszolyogva hallgatta: azt kellett volna mondanod, támadt rá, hogy Báthori fejedelem óta zsidó vallásúak vagyunk. Kitekerem a nyakad, te tetves, ha beleszólsz, kiáltott rá András magyarul, aki már kikönyörögte az asszonytól, hogy elbújhassanak a padláson.
Az istálló megszokott szaga – bár már egyetlen tehene sem volt az asszonynak –, a szombatos fiúk, a „fejedelem” szó a vita ellenére is magához térítette Dávidot. Majd olyan országot keresek, ahol nem kell magyarázkodni, döntötte el elalvás előtt, és a vonatozás óta ekkor hasított belé először Rozáli, Bözödújfalu, az unitárius gimnázium.
Már közeledtek az amerikaiak, úgyhogy Dávidnak nem kellett sokáig várni, hogy Ravensbrück mellett találkozhasson az erős karú Rendi Sárával és két életben maradt unokatestvérével. A szombatosok közül Rendi Sára változott legkevesebbet, mikor Dávid viszontlátta, épp az amerikaiaknál állt sorba, hogy kisegítő szakácsnőként bejuthasson a tábori konyhára. Talán fogakat is adnak az amerikaiak, mondta Rebeka, Rendi Sára tizenhat éves kis unokahúga, és rábökött saját foghíjas szájára. Ha igyekszünk, ha jobban viseljük magunkat, akkor könnyebben kapjuk meg Izraelbe a papírokat.
Te csak ne szólj közbe, Dávid, te ott egyetemre járhatsz, intette Istenes András, mikor mindannyiuk nevében tárgyalt az izraeliekkel. Most szóba sem került János Zsigmond és Rákóczi fejedelem; igaz, az ilyesmi nem is érdekelte az izraeli tisztviselőket. Legalább a kishúgomért menjünk haza, vetette közbe Dávid, akinek egyetlen testvére sem maradt. Rendi Sára azonban nem akart belemenni akármilyen kalandba – és hát a két sógornője is, miként a többi rendes erdélyi asszony már készült Tel Avivba. Oda megyünk, csak ad az Úristen nekünk is földet, döntötte el, és egyre nógatta a férfiakat, hogy minél előbb induljanak.
A faluban bambának tartott asszony most kivirult az intézkedéstől, attól hogy rendre szajhának nevezhette a nála műveltebb nőket, és árulóknak azokat, akik Európában akartak maradni. Pedig az izraeli termőföld nagy csalódást okozott Rendi Sárának. Nem búzát, csak gyümölcsöt és követ termett, a sátán pedig – hiszen hol találhat az ember nyugalmat? – mindenféle Amerikából jött mezőgazdasági szakemberrel ijesztgette, akik rá akarták beszélni a pisztácia-termelésre. Pisztácia, méghogy pisztácia, kiáltotta felháborodva Rendi Sára. A „tudósoktól” csak új férje, Istenes András mentette meg, aki a telepesektől gyorsan megtanult angolul.
De Tatrángi Dávid nem kapált Rendi Sára oldalán a szőlőskertben, és nem is udvarolt a műfogsoros Rebekkának, ahogy a volt tanító, Istenes András elvárta volna tőle, hanem egyből beiratkozott az egyetemre. Verjen meg az Isten, ha beszélsz rólunk, intette Andris, és a lelkére kötötte, hogy Tel Avivban semmi mással ne törődjön, csak a gépekkel.
Tatrángi Dávid sem akart mással törődni. A húga, Jókai, a havasok messzebbre kerültek tőle, mint az angol igék, amiket az egyik átmeneti táborban vertek a fejébe. Auschwitzra pedig még évekig képtelen volt visszaemlékezni, olyan volt az egész, mint valami nyomasztó büntetés, aminek az emlékét is szégyen lenne mások előtt felidézni.
Ám csodálatos, ragyogó dolgokat tanult az egyetemen! Nehéz volt a Tatrángi nevet kimondani, de a Tel Aviv-i Egyetemen mindenki megtanulta – noha a neve volt az egyetlen, amit Dávid elárult önmagáról. Ha ez a fiú szilvalekvárt önt a repülőgépekbe, azok akkor is repülnének, mondta a professzora. Van valami a föld anyagaiban, valami különös erő, ami miatt a gépek engedelmeskednek Tatránginak.
Dávid dolgozott az egyetemen, aztán mint kezdő repülőgépkonstruktőr a kutatóintézetben, otthon pedig szórakozásképpen új típusú kéz- és hajszárítót tervezett. A gépek csak akkor értenek meg, ha magyarul beszélek, árulta el Andrisnak, a mostohaapjának, aki rettegett attól, hogy Dávid Amerikába megy, és egyszer kibeszéli őket.Higgyétek el, egy körtefa, egyetlen hangya, egy élő szervezet sokkal félelmetesebb és rejtelmesebb, mint a gépek, magyarázta Dávid Rendi Sárának, aki iszonyatosnak ítélte a találmányokat.
De a hangyáknál, körtefáknál és minden élő szervezetnél titokzatosabb volt az Erdélyben hagyott Rozáli, aki Dávid szívét – melyet egy romantikus regényíró talált ki – a távolból is megdobogtatta. Azt tudjuk, milyen változások vannak a fejünk fölött a légkörben, tudjuk, vagy tudni véljük, mi történik egy atommagban, töprengett Dávid, de hogy mikor fogan meg egy gyerek, vagy hogy hogyan kezdődik bennünk a halál vagy a szerelem, azt nem érezzük meg.
Dávid sokat, nagyon sokat gondolkodott ezen. Nem a mérőműszereket, hanem a saját érzékelésünket kell fejlesztenünk, döntötte el, és habár továbbra is eljárt a tervezőirodákba, a titkos és szupertitkos műhelyekbe, kísérletezni kezdett a saját testével. És míg éjszakánként a saját vérnyomását, lélegzetvételét méricskélte, azt képzelvén, hogy a lélek és a test titkos határmezsgyéjét térképezi fel, egyre közelebb került a Jókai megírta szerephez.
Ki vagyok én, vajon ki küldött ide, számít-e az Úr előtt, hogy nem vagyok se született zsidó, se igazi keresztény? Miért kellett átélnem, ami átélhetetlen, mi végre történt mindez, töprengett, és felrémlett előtte a kórházbarakk, aztán a viccek („Hányat fingik egy tehén?”), amit a fiúkkal soha nem fejeztek be, a nevetés a barakkok között maradt mindörökre. Olyan felfoghatatlan volt, hogy mindezt valaha átélte, hogy már sem Erdélyre, sem Auschwitz-ra nem tudott úgy emlékezni, mint a saját életére.
A „saját életből” csak Rozáli maradt. Hiszen Dávidot nem lelkesítette sem a hidegháború, sem a fantasztikus ösztöndíjakat felajánló amerikai egyetemek, sem a fejedelmek – akikről a szombatosok még áhítattal beszéltek, de már egyre kevesebbnek emlékeztek a nevére –, hanem azt a tökéletes helyet kereste, ahol Rozálival újrakezdheti a történelmet.
De azért a „szavak embere” maradt, miként azt Jókai megjósolta. Nemcsak az Otthon Államot építő Herzl Tivadar naplóját olvasta újra, nemcsak Jókait és Kemény Zsigmondot, hanem verseket is írt az egyre szebbnek képzelt Rozálihoz. Mi történhetett vele, töprengett, és kifinomult képességei segítségével – amelyet telepátiának is neveznek – megpróbált a messzi északon élő unokatestvér nyomába eredni.
Fiammetta ültében előrehajolt, a hölgyek egyre izgatottak lettek, ámde Dioneo azt tanácsolta, tartsanak egy kis szünetet, mielőtt a szép erdélyi lány sorsával megismerkednek.
– És, könyörgünk, professore – suttogta –, gyorsítsd fel kicsit a történetedet.
Rozáli szabadulása
– Rozálit nemcsak Tatrángi Dávid és a szombatos rokonság tartotta különlegesen szép lánynak, hanem így vélekedett róla világlátott nénikéje, Ella néni is, akinek volt egy divatos cukrászdája Székelyudvarhelyen. Majd a kis Rozi mosogat nálam, mondta egy rokoni látogatáson Ella néni Rozáli édesanyjának. Tatrángi Simon nem helyeselte volna, hogy a lánya elmenjen „kisegíteni” a selyemharisnyás Ellácskának, de Rozáli édesapja már nem szólhatott bele a kislány sorsába, széttépte a második világháború egyik gránátja. Csak nem akarod, hogy Rozáli paraszt maradjon, kérdezte az özvegytől Ella néni.
Akkora zűrzavar volt Bözödújfaluban, akkora zűrzavar az egész világban, hogy Tatránginénak megesett a szíve a városba vágyakozó Rozálin, így a lány pár hét múlva anyai engedéllyel töltögethette a tiszteknek a likőröket, és moshatta a tisztfeleségek vagy a kikapósabb udvarhelyi asszonyok ágyneműit. Ellácska minden „elvállalt”: ha kellett, kuglófot sütött, ha kellett, lányokat ajánlott, vagy amerikai filmeket vetített a cukrászda különszobájában. Csak a kis Rozálit illetően nem volt nagylelkű: gyerek még, tizennégy éves, intette le a kislány sarkában járó, Karády-dalokra könnyező tiszteket.
Mihelyt a helyzet tényleg „forró lett”, Ella néni (vagyis „Ella mama”, ahogy a katonák nevezték Székelyudvarhelyen), úgy döntött, hogy a kislánnyal, Rozálival – özvegy Tatránginé megkérdezése nélkül – a háború utolsó napjaiban Magyarországra menekül. Kuplékat sóhajtozva, kimentett vagyonkáját (egy zacskó körmöci aranyat) a keblébe rejtve várta a titkos kiküldetéssel Szegedre utazó Szilvásy századost, aki megígérte, hogy a hölgyeket – mielőtt elérné az összeomlás a havasokat – lovagiasan kimenekíti Erdélyből.
Ám hogyan is történhetett, hogy a titkos küldetésben utazó Szilvásy százados a tizennégy éves Rozálival kettesben érkezett Szegedre? A második világháború krónikája nem jegyezte fel, mi lett az érett korú, a melltartójába rejtett körmöci aranyakkal utazgató Ella nénivel, ahogy azt sem, mi történt a titkos küldetésben utazgató századossal. A bogárszemű székely szépség, Rozáli azonnal Fehérhegyi főhadnagyhoz került. Kis vigasz Erdély elestéért, magyarázta a főhadnagy régi barátnőjének, egy korosodó orpheum-énekesnőnek, aki a lányt néhány napig a lakásában rejtegette.
Rozáli ezt a csavargást zagyva álomként élte át, az urak dédelgetését pedig érzelgős gyengeségnek, „bugyutaságnak” tartotta, olyasminek, ahogyan ő viselkedett otthon a baromfiudvarban nevelkedő kiskacsákkal. Természetesen nem volt sok ideje álmodozni: hiába nevezték a tisztek „harmatos virágszálnak” az ingüket mindig időben ki kellett mosni, és ha mókázni támadt kedvük, illett vidáman mosolyogni.
Aztán az egyik nap, egy rémületes bombázás után eltűnt a gellérthegyi villából – az orpheum-énekesnő házából – a mindig fess Fehérhegyi főhadnagy is. A felszabadított Rozáli csak néhány percig szörnyülködhetett a kiégett budai villák látványában, rögvest megjelent egy tatáros szemű, géppisztollyal hadonászó katonatiszt, név szerint Jurij Leonov százados, aki a szépséges árva lányt magával vitte.
Vajon hol lehet most szegény Ella néni, kérdezte Rozáli magától. De nem volt sok ideje töprengeni, mert észrevette, hogy a főhadiszálláson egy fiatal felderítőtiszt, Andrej Kopelikov tekintete arra jár, amerre az ő lábai. Rozáli a férfiakat szolgálatnak tekintette, valami különösen szégyenletes napszámnak, amire „férjes asszonyként” nem szabad majd visszaemlékezni – de reménykedett benne, hogy ha jó lesz, az oroszok visszaviszik a falujába.
Ám legutolsó budapesti gazdájának, Andrej Kopelikovnak – aki élő cáfolata volt a műveletlen oroszokról alkotott legendáknak – esze ágában sem volt lemondani a nevetős szemű kislányról. Mint az odesszai operaház korrepetitora, felfigyelt Rozáli énekhangjára, mulatságos, könnyed mozgására, és örömmel hallgatta, ahogy a lány népdalokat és operettkuplékat énekelget. Andrej Kopelikovnak nem volt kenyere a katonaság, de mint ügyes felderítő joggal reménykedhetett abban, hogy hazatértekor nem fogják a szovjet hatóságok túlzottan kivizsgálni. Úgy döntött hát, magával viszi Rozálit Odesszába.
Rozálit megajándékozta hát egy krími partizánlány irataival, és – hogy nagyobb kedvet csináljon az utazáshoz – megtoldotta az ajándékot egy magyar tábornok szeretőjétől elrabolt szőrmés kiskabáttal. Rozálit nem kérdezte meg, hogy mihez van kedve, a lánynak máskor is csak annyit mondott: „ülj le”, „gyere ide”, „egyél”, „szeress”. Várt még néhány hónapot, és aztán mint „katonai és művészeti tanácsadó”, aktatáskájában egy csinos rézkarcgyűjteménnyel, oldalán a szép Rozálival, hazaindult Odesszába.
Az út olyan hosszú és gyötrelmes volt, hogy a krími partizánlány irataival utazó Rozáli megértette végre, többé soha, semmilyen körülmények között nem térhet vissza a szülőföldjére. Ám félnie nem neki, hanem a szerelmes természetű Andrej Kopelikovnak kellett. Rozáli oly feltűnő, oly csodálatos hajadonná serdült, hogy az odesszai opera igazgatója, Szergej Varehuna nem hagyhatta, hogy a jövő operettcsillaga egy korrepetitor oltalma alatt szökkenjen virágba. Miután egy börtön elnyelte Andrej Kopelikovot, Rozáli gondos felügyelet mellett összhangzattant és színháztörténetet tanult.
És most eljött az idő, hölgyek, hogy bemutassam a kalandos sorsú, sok megpróbáltatást átélt szépség, Tatrángi Rozáli testi és lelki jótulajdonságait! A mi hősnőnk nem volt olvatag szőke, sem reprezentatív dáma, hanem törékeny, mozgékony, kislányos teremtés, akinek virágsziromhoz hasonló bőre, szabályos arcocskája nemcsak a szovjet tiszteket, hanem az odesszai színház közönségét is elbűvölte. És Rozáli engedelmes volt. Selyemruhásan, drága, hófehér bundában is tudta, hogy szolgálnia kell, „lelkesedni”, ha urai arra kérik, hogy táncoljon és nevessen. Már nem kellett katonacsizmákat pucolnia, ám egyetlen pillanatra sem felejthette el, hogy nem szabad szomorúnak vagy unalmasnak lennie.
Mikor Odesszába menet felégetett vagy elhagyott falvakat láttak, Rozáli azt is megértette, hogy a halottak egy ideig még visszatérnek a házaikba, összeszedik a kimosott ruhákat, és igyekeznek alkalmazkodni az élők seregéhez. Márpedig ő ilyen szolgáló halottnak hitte magát, attól a pillanattól kezdve, hogy első pártfogója, Szilvásy százados azt mondta Erdély határánál, hogy Ella néni úgy döntött, nem utazik velük tovább. Rozáli hitte is, nem is, de nem volt mit tennie, tétovaságból vagy tévedésből folytatta az utat – azt, amely végül is az odesszai operaházhoz vezetett.
Tévedés, gondolta Rozáli, mikor szubrettszerepet kapott az első háború utáni, hazafias operettben. Tévedés, nem lett volna szabad útközben megöletnem magam, meg kellett volna várnom, hogy beszéljek Ella nénivel, gondolta. A társulattal vendégszerepeltek Kijevben, Leningrádban, Rozáli új és új szerepeket tanult meg, ám ha eszébe jutott a saját, az igazi neve, borzongás fogta el.
De a sorsába és a nevébe beleírt történet, vagyis Jókai Mór műve, nem hagyta, hogy félénk, de mindig mosolygós operettszubrettként végezze. Már magyarul is egyre inkább felejtett, de 1952 januárjában, egy különös napon úgy érezte, hogy nagyon messze, valamilyen „elviselhetetlen” távolságból valaki gondol rá.
Rozáli semmi örömet nem lelt a pártfogóinak a szolgálatában, de most már akkor is gondosan kiöltözött, ha a kezében egy teáscsészével otthon üldögélt vagy az odesszai parkokban magányosan sétált. Valaki figyel rám, valaki emlékezik rám, gondolta ébren és félálomban is, és ettől a láthatatlan figyelemtől egyszer csak elkezdett figyelnimagára, és összegyűjteni a saját emlékeit.
Kezdetben nehéz volt a régi emlékképeket a többi színésznőétől megkülönböztetni. Számba vette a gyerekkorát, és eszébe jutott Dávid. Az ő neve is Tatrángi volt, egy igen fura szektába járt a szüleivel, de édesapám azt szerette volna, ha egyszer udvarol nekem. Sok töprengés után – épp a Diadalmas vörös csillag című operett próbája közben – jutott eszébe, hogy azért ment el szívesen a városba Ella nénihez, mert zokon vette, hogy Dávid elutazott Németországba. De ennek mi értelme lehetett, töprengett. Ljudmilla Kajcserova – ez volt Rozáli művészneve – szinte semmit sem tudott saját magáról és Európáról.
A próbák szüneteiben vagy a férfiak mulattatása közben mégis egyre többet gondolt a messzeségben róla álmodozó fiatalemberre. Ám minden olyan zavaros volt, olyan érthetetlen, ezért Rozáli eldöntötte, hogy álruhában, gyászfátyolban felkeres egy híres odesszai jósnőt. Ez a bizalmaskodó, fokhagymaszagú öregasszony megerősítette, hogy hősnőnket egy különösen hűséges szív várja valahol. Valaki eljön érted, magyarázta.
Rozáli meghatódott, el is sírta magát hazafelé, és arra gondolt, micsoda igazságtalanság, hogy „rejtőzködés” közben semmit sem tudhat a szeretteiről. De nem azért volt ő szépséges regényhősnő, hogy mindörökre belefeledkezzen a sírdogálásba és a szomorkodásba. Megpróbálta erősen maga elé képzelni a halottakat, édesapját, a Tatrángi-nagymamát, a Tatrángi-nagypapát, kérdezősködni a családról, és a szellemek révén minél többet megtudni az otthoniakról.
Ezek a csodálatos, mások számára nem is hallható párbeszédek átváltoztatták Tatrángi Rozáli lelkületét. Hangszál- és izületi gyulladásra hivatkozva, a Varehuna igazgató úrral való szakítást megkockáztatva otthagyta az odesszai színházat, és énektanítást vállalt egy odesszai általános iskolában. Mikor a legelső nap (sötétkék kosztüm, hófehér blúz) hazatért az iskolából, egy ragyogó piros rózsa hullt a lábai elé. Rozáli megremegett. Minden porcikája tudta, hogy az a messzeségből őt figyelő valaki elindult, hogy kiszabadítsa.
Tatrángi Dávid a maga különlegesen kifejlesztett érzékszerveivel, mint valami csodás messzelátó segítségével figyelte Rozáli boldog arcát. A Tel Aviv-i repülőgép-konstruktőr, aki már hónapokkal ezelőtt bemérte az Oroszországba került Tatrángi Rozáli lakhelyét, aznap már a saját maga tervezte, különleges helikopteren ült. Azichorral, ezzel a különös vegyülettel hajtott, a földi radarok számára láthatatlan, égkék színű gépezet ötlete Jókai Mórtól származott, de a magyar írónak 1952-ig kellett várnia, mire Dávid megépíti.
A csodálatos kis helikopter közeledett a boldogan mosolygó Rozálihoz, aki sötétkék kosztümben, izgatott sejtéssel a szívében várakozott az odesszai felszabadulási emlékmű előtt. Maga sem tudta, miért, meddig várakozik. Pedig Tatrángi Dávid államalapítóhoz méltó gondossággal választotta meg az Odesszába érkezés időpontját. Rozáli már a kikötő felé vivő utcákon hallotta, hogy az ablakok mögül hitetlenkedő felkiáltások harsannak.
A parkban, az emlékmű körül zavartan tébláboló járókelők azt találgatták, hogy Sztálin halálhírére vajon megtámadják-e az angolok a Szovjetuniót. Zavartan megborzongott a közöttük tébláboló szép Rozáli is, és csak ekkor látta, hogy az emlékmű fölött egy mesebelien szép, égszínkék, kis helikopter köröz.
Haller professzor felelemelte a fejét, és elégedetten látta, hogy minden oldalról meghatott női tekintetek simogatják. Még Filostrato és Dioneo sem mosolygott gúnyosan, csak Giovanni, az írnok maradt közömbös. – Láthatjátok, barátaim, nemcsak Itáliában virágzik a szerelem – dünnyögte Haller professzor elégedetten. De Pampinea egy bájosan könyörgő mozdulattal jelezte: azt szeretné, hogy a vendégük mielőbb folytassa a történetet.
És tudnotok kell, kedves barátaim – folytatta a professzor – hogy ennek a jelenetnek nemcsak a zavartan tébláboló odesszai járókelők voltak a szemtanúi. Sztálin halála előtt – tanulmányozandó a szovjet történelemtanítás módszertanát – egy tanárokból álló csoport érkezett Odesszába. Vezetőjük a neves szakfelügyelő, dr. Kárpáthy volt – aki már Kárpátinak írta a nevét, de most is szenvedélyesen rajongott Jókaiért. Édesapám, dr. Haller Bálint mesélte, hogy a szállásukra sétálva, azt találgatták, a városban mi történhetett. Ekkor Kárpáti tanár úr hirtelen rámutatott egy feléjük közeledő égszínkék helikopterre.
A kicsinyke, égkék masina leereszkedett, és ekkor „kétfelé omló sűrű hajjal egy valódi Mózes-fő”, maga Tatrángi Dávid lépett a tanácstalanul bámészkodó odesszaiak közé. A szép Rozáli nemcsak a szerelmes férfi perzselő tekintetét érezte, hanem azt a csodás és sziklaszilárd tettrekészséget is, amely őt magát és ezt a fantasztikus színben pompázó kis helikoptert eljuttatja arra a földre, ahol majd érdemes lesz újra emlékeznie.
Rozáli a boldogságtól reszkető térddel lépett Dávidhoz. Ám a hős nem engedte, hogy a lány – a meghatott, már a zsebkendőket keresgélő odesszai járókelők gyönyörűségére – rögtön a nyakába omoljon. Bocsássuk meg mi Tatrángi Dávid túlságos szigorát – mert ne feledkezzünk meg arról, hogy neki a történelem pontosan öt percet adott.
A helikopter – amelyről Dávid úgy képzelte, hogy a radarok számára felismerhetetlen – mihelyt a szép Rozáli mögött bezárult az ajtó, fürgén a magasba emelkedett. Az én hazám – kezdte Dávid a pilótafülke biztonságában – és az én mestereim, Herzl és Jókai már megtanítottak álmodni. És most figyelj, kedvesem! A Severus Befektetési Bank Brazíliában egy területet bocsát a rendelkezésünkre, ahol az összes hazátlan, ám jóravaló és tehetséges emberrel felépíthetünk egy várost és egy aerodinamikai kutatóműhelyt. Rozáli, aki alig értett valamit, Dávidhoz simulva bólogatott.
A műszereket igazgató fiút zavarba hozta ez a reszkető és néma odaadás. Meglátod, Rozálim, ez az általam felfedezett új elem, az ichor, amely hajtja ezt a kis helikoptert, fogja a városunkat is gazdaggá tenni. A születő nemzetünk, akarta volna Dávid folytatni, de Rozáli most örömében felsikoltott, mert a tenger kékje tündöklött alattuk.
Tatrángi Dávid, aki Izraelben nem végezhetett el minden kísérletet, nem tudhatta, hogy az ichor – már ami a radaroknak szóló felismerhetetlenséget illeti – még korántsem tökéletes. Vagy kezdetektől fogva hiba csúszott a számításokba? A döbbenettől felocsúdó szovjet légvédelemnek harminc másodpercre volt szüksége, hogy a tenger fölött végezzen a helikopterrel.
Mihelyt a hölgyek letörölték orcáikról a könnycseppeket, Haller professzor felemelte aktatáskáját, és ügybuzgó arccal rendezgetett benne. – Nagyon bánatos vagyok, kedves barátaim – kezdte –, de miként Filostrato úrnak már említettem, búcsút kell vennem önöktől, mert délután vissza kell mennem az egyetemre. – És miután a hölgyeknek sután kezet csókolt, cammogva kisétált a nappaliból.
– Azt tanácsolnám, kedves barátaim – mondta Dioneo az elképedt firenzeieknek –, hogy ebédeljünk meg a belvárosban szép kényelmesen, és ha megnéztük a legfontosabb nevezetességeket, töltsük az estét egy szórakozóhelyen.
Nem volt mit tenni, a firenzeiek belegyeztek. Csak Giovanni, az írnok maradt a nappaliban, hogy lejegyezze a délutáni történeteket.