(Ál)történelmi giccsparádé, erkölcsnemesítő célzattal

Elisabeth Faltin egy álnév. Egy tiszteletreméltó, középkorú hölgy rejtőzik mögötte, és az első regényét olvasva rögtön rájöttem, miért is nem a saját nevén jelentette meg. Ahogyan azt bárki megsejtheti, ha csak belepillant a könyvbe. Mindössze annyit tudhatunk a szerzőről, hogy nagyon szereti a történelmet és az irodalmat, és ez így elég is. Eddigi egyetlen műve, az államalapítás környékén játszódó történelmi regény, A királyné viszont több szempontból is érdekes, különös olvasnivalónak bizonyult, mert a több száz oldal végére jutva elmondhattam, hogy a manapság egyre népszerűbb történelmi ponyva egy kevésbé sikerült példányára bukkantam. Dicséretes ugyanakkor, hogy a sok Da Vinci-kód és más alkotások mellett már a magyarok is próbálkoznak, csak a végeredmény sajnos még messze nem éri el az élvezhető szintet.

Elsőként a borító vonta magára a figyelmemet. Kellemes sötét alapon a jól ismert veszprémi Gizella-szobor. Mellette a királyné életének kettősségét (szent és feleség, anya) kifejezendő egy fiatal lány, rózsafüzérrel, középkori jellegű ruhában, illetve egy idős apáca. Nem is lenne gond ezzel a megoldással, de ha a könyv tetemes árát nézzük, igazán több energiát fordíthattak volna a borító igényesebb kivitelezésére. Ezután megállapítottam, hogy egy vaskos könyvről van szó, és egyből felcsillant a szemem: tartalmas olvasnivaló lesz. Naiv voltam.

Mint az a borító alapján sejthető, A királyné főhőse Bajor Gizella, Szent István felesége, akit eddig csupán halovány történelmi mellékalakként ismerhettünk meg. Mivel erről a korról roppant kevés adatunk van, és az uralkodói párnak hiteles ábrázolása sem maradt fenn, izgatottan vártam, hogy a csekély információmorzsákból milyen történet fog összeállni. A könyv végén található rövid ismertető szerint több történész is méltatta Faltint, hogy milyen meggyőzően és hitelesen ábrázolta a korabeli személyeket és történelmi eseményeket, és az esetleges tévedéseket is kivédi: akár így is történhetett.

Személy szerint éppen ezeket a „meggyőzően élethű” részleteket találtam a regény gyenge pontjainak: az egyes leírások látszólag terjedelmesek, valójában azonban semmit nem árulnak el az olvasónak, mert túl általánosak. A szereplők is megmaradnak szellemalaknak, személyiségük sincs igazán, mindössze egy-egy típust látunk, s csupán egyetlen fő tulajdonságuk – vagy még az sem – határozza meg őket. És persze nyilvánvaló a könyv célja: Gizella szentté avatásának propagálása, illetve a királyné kultuszának fellendítése (A királyné hatására számos Gizella-kör alakult hazánkban), csak éppen a regényből egy olyan túlidealizált, már-már emberfelettien tökéletes uralkodópár képe tárul elénk, amelyről messziről lerí, hogy semmilyen szinten nem hiteles. Márpedig nem-emberi főhősökkel nehéz azonosulni, hiszen sehol egy apró hiba, egy kétség. Persze a fent említett kegyes célok nem is tűrnék meg az emberi gyarlóságokat, ám ez nagyban ront a regény élvezeti értékén, hiszen ennyi erővel akár a Szentek életének kis bejegyzéseit is bújhatnánk. Azok még rövidek is.

Éppen ez a talán túlzott vallásosság, kegyesség és jámborság, amelyek átszövik a regény egészét, okoznak zavart a megítélésekor. Emiatt érzi úgy az olvasó, hogy nem tudja hová tenni a könyvet, és a kritikus is bajban van, amikor írnia kell erről. Hiszen mi ez? Szépirodalom? Dehogy. Ponyva? Megkockáztatom, hogy nem. Épp a nagyon kevéssé burkolt didaktikus jellege miatt. Akkor hogyan lehetne meghatározni a műfaját? Történelmi regény? Életrajz? Igen, még a rengeteg fikció ellenére is csak erre a két kategóriára gondol elsőként az ember, de ha ezekbe soroljuk be, valami hiányérzetünk támad. Ez két okból fakadhat. Egyrészt, ha megvizsgáljuk magát a szöveget, bármennyire is dicsérik egyes oldalakon a szépen szerkesztett mondatokat, valahogy a szóhasználata, és ez a „magyar szerző nagyon kezdetleges külföldi álnévvel” jelenség mind-mind a Júlia, Romana, Csók és könny és egyéb füzetkék képzetét kelti, csak valami erős vallásos, kegyes beütéssel, és ez így együtt egy történelmi regényben valahogy idegennek hat. Inkább a Kertész Erzsébet-féle ifjúsági regényekre emlékeztet, amelyek nyilván szépek, jók, hasznosak, csupa nemes dologra nevelnek, de ilyen stílusban írni erről a grandiózusnak szánt témáról roppant groteszk eredményhez vezet. Ugyanakkor arról is elgondolkodik az ember, hogy van-e értelme egy ilyen szép, ám naiv célzattal íródott könyvet kritizálni.

A jellemekre visszatérve szót kell még ejteni a negatív szereplőkről. Ők a pozitív hősökhöz képest még elnagyoltabbra sikeredtek és semmi, de semmi egyéni jellegzetességük sincsen. Pedig az író remek lehetőségeket villant fel a regényben, igazán érdekes krimiszálat hoz létre István nagyobbik húgával a középpontban: a gonosz kislány végez Gizella csecsemő fiával, majd Sarolt fejedelemasszonnyal, a tulajdon anyjával is, és később az ő bűnös mesterkedéseinek gyümölcse Imre herceg, majd pedig István király halála is. Ha már sikerült egy ilyen elvetemült gonosztevőt megalkotni (hiszen a bűnöző hercegnőnek, a velencei dózse felségének alakja bizonyosan csak fikció), jobban ki lehetett volna aknázni a benne rejtőző lehetőségeket. István idősebb húgának a neve is Gizella, és ez a választás mutatja, hogy az írónak igenis vannak jó irányú próbálkozásai, hiszen kézenfekvő a jó Gizella-gonosz Gizella ellentétpár. Az elvetemült hercegnő indítékai világosak ugyan, de csak apró foszlányokból tudjuk összerakni tetteinek okát, és a gyilkosságok módját is. Különösen ez utóbbi tekintetében rengeteg a hiányosság, amely felett már nem lehet szemet hunyni. És a remek krimi-vonal úgy elsikkad, mintha sosem létezett volna. Ráadásul a kevés számú negatív karakter (Koppány, Ajtony) egyébként is háttérbe kerül a kegyes, nemes, jóakaratú mintahősök mellett. A küzdelem pedig így nagyon kiegyenlítetlen. Ezen a részen bőven lett volna mit alakítani még, és talán nem azzal kellett volna illusztrálni Ajtony különös kegyetlenségét, hogy részegen verni szokta a feleségét, mivel ezer évvel ezelőtt kevésbé volt felkapott a családon belüli erőszak jelensége, mint manapság. Ha már az ilyen idegesítő modernségekről van szó: azt is kétlem, hogy a mélyen vallásos királyi udvarban a királyné, a leányai és  az udvarhölgyei olyan elfogulatlanul beszélgettek volna a menstruációról és a nemi életről, mint azt ma egy átlagos anya-lánya kapcsolatban láthatjuk.

További zavaró tényező (a semmitmondó leírások és a hiányosságok mellett) a személy- és helynevek, valamint a különböző méltóságnevek használata: ez utóbbit tekintve Faltin túlontúl modern.

És persze a Géza vezette Magyar Fejedelemség sokkal fejlettebbnek tűnik, mint például Bajorország. Az is elmondható még, hogy Magyarország túl szép, túl kellemes, az emberek túl kedvesek, egyszóval az olvasó már az elején elveszíti annak lehetőségét, hogy akárcsak megpróbálja beleélni magát a történetbe.

A királyné tehát meglehetősen ambivalens érzéseket vált ki az olvasóból. Egyrészt remek a témaválasztás, és az is figyelemre méltó, hogy a szerző a magyar történelem egy ilyen fontos korszakát akarta megörökíteni, emellett Gizellának, a szent életű első magyar királynénak követendő példaként való propagálása is szép és nemes cél, ám a nem megfelelő stílus miatt a vállalkozás dugába dőlt. Vannak ugyan megkapó részletek a szövegben, de ez nem elég. Ha az írónő vette a fáradtságot, és alaposan utánajárt mindennek, azon még el kellett volna gondolkodnia, hogy a Szentek élete egy hosszabb fejezetét szeretné megírni, esetleg egy lektűrt, vagy pedig egy komoly történelmi regényt. Mert ilyen kiváló alapanyagból valami sokkal maradandóbbat lehetett, sőt kellett volna megalkotni: az ígéret benne rejlik az egyes részletekben, de sajnos, ez még kevés.

Elisabeth Faltin: A királyné. Bajor Gizella, a szent magyar királyné, Sopron, Novum Verlag, 2008.