protézis; bőrre húzódás
protézis
egy képről, egy szöveg margójáról,
valahonnan emlékszik, egy újságból,
a nevem és fekete-fehér kontaktlencsés
képem ismeri, már rám keresett iwiwen,
de nem talált, csak ma a kiállítótérben,
felismert, a vonásaiban volt valami
ismerős kábultság, a távolság súlya,
ami egy szinten túl magába rántja
a megfigyelt tárgyat, aztán még a hiány
sem rögzül bennünk, mikor magunkra
hagynak az eséstől berezgő tócsák
felett, egy eldugott kastélyi erkélyen
egymásra dőlünk, hideget kapar hátamról
a nem történésbe, majd lesétálunk
a lépcsőn a higgadt fénytelenségre,
itt vagyunk egymáshoz képest,
ahol csak a korom omlik mögém,
a testét fedő vászon alá nyúlok,
jó neki ekcémától érdes tenyerem,
én rántanám magammal végleg, de
túl gyengén ölel a mellemen, ujjain
rozsdállnak a bütykök, alkatrészeim
csontra feszülnek, még nem tudja,
hogy bal lábszáramon az ínszalagok
platinára tapadnak fémtérdtől lefelé,
majd máskor azt mondom, hogy
luxuskocsi ára bennem, de a most
még ettől is értékesebb
bőrre húzódás
csak érkezés előtt ébredek, tudatomba
lámpahunyások karcolnak éleket,
lassulással mondat omlik a hangszóróból,
a változás, hozzá ez az út vezet,
kirakatként követi a mozgó ablaküveget,
észreveszi, hogy a harmadik vagonban húzom
a kabátomat, el vagyunk egymáshoz képest,
de nem bírja elviselni bennem a megtörténteket,
fáj neki, ahogy tizenkét éves testem
kopaszon feszül egy tehetetlen műtőasztalra,
ugyanannyit éltem azóta, de még látja,
ahogy ínszalagjaim közé világítanak
hogy eltávolítsák rákos csontjaimat,
bennem fájnak tovább apja hasára vágott
vonalak, most átölelem, ernyedten sétálunk le,
lassan, az aluljáróba, testünkön rögzült
emléknyomok, tudjuk, hogy apjáról
mostanra lekoptak a hegek, a vesék,
a tüdők, már csak csukott
gerince van, foszló ruha alatt
Zárlat Tennessee-ben (3/2)
Akár fékező tehervonat, csikorogva áll meg a dallam, bele a tájba, szaggatva tovább szövetét. Egészen különös, Apus akkor torz igazán, ha harmonikázik, nem is tudom, beszéljek-e róla, elmondhatom-e, mikor úgy, kegyetlenül elverték, az ágyékát sem kímélte az ír rokonság…
Nem, nem használtak kocsiláncot, boxert, miskárolót vagy egyebet, de megkomponáltatott az ütleg: elsőként vágták gyomorszájon, így mozdította előre súlypontját a görcs, majd ketten rúgták egyszerre rüszttel mindkét térdhajlatán, roskadt hát a földre Apus akkoriban, kelet felé éppen, hajolt mint a muszlimok. Aztán külsővel törte orrát a sógor, ő hátra hanyatlott, karjai az égnek lendültek, a gólt ünneplik így, manapság a futballisták, a nedves füvön térden csúszva el. Aztán elroppant számos borda, és rövid körömpasszokkal vitték kapura a suvickos bőrt – ahogy egymás között mókázva nevezték el – a koponyányi niggerfocit. Az ágyék csontján csattant végül a sógorbakancs, és a pontos találatban, gondolhatom, megpattant minden, mi Apusnak arra következhetett. Szóval, mintha azt a formátlan üvöltést dolgozná fel újra és újra, mit akkor hallatott, ha azóta működteti hangszerét.
Foszfor lobban csizmatalpon, akárha Frankie-nek farán, hiszen Johnny gyújt rá éppen, de alábukik hirtelen a peca végen a toll, édesapa kivár kicsit, és fémesen fickándozik máris, akár virgonc, csöpp robot, horgon a hal. Finoman bánik az öreg roppant marka evvel az együgyűen eleven, parányi programmal, óvatosan, ahogy utódjaikat veszik krokodilok a szájukba, hogy a partra vigyék és vízbe bocsássák őket. De hiába a kímélet, a gondoskodás, egészen mélyre akadt, talán a gyomráig a kampó. Felfigyel a helyzetre Johnny, mint operál gyöngéden az após, és akasztott macskák kezdenek hintázni a kamaszkorában. „Hadd segítek, fater!” – szól, és tehetséggel nyugtatja egy lapos kőre a tátogó fájdalmat. Mintha csak behorpadna, aztán felvérzik mégis csizmasarkán az ezüst, dülled a szem, kopoltyú kiakad, és tátva marad a száj, mert azon át távozik a halacska magából, mintha egy tubus cipőpasztára lépett volna az ifjú. „No, nézd csak, nem fér a bőrébe! Kívül tágasabb, mi …?!” – reccsent egy tréfát a Johnny, mikor a halacska elhagyja magát, de nem gúnyolódnék, ha így nem történhetett volna, hiszen magunk is szeretjük az állatokat, miközben édesapa úgy takarítja le, zavart csendben a horgot, akárha szövegét feledte volna, ám valaki mégis színpadra lökte.
Hajnalban nem, de reggel irányt vesz fiú és leány, hogy azon szerepeljenek tovább együtt, poroszkálva, a város felé váltva felvonást. Miközben ringatja őket a csődör, Johnny a pikk ászra gondol, és dózni helyett most dalra gyújt inkább:
Csavargó kártyás volnék,
játszom nyáron és télen.
Zöldposztó, ha elém terül,
kidobom rá a pénzem.
Washingtonban időztem én
egyszer vagy három hetet,
megszeretett egy szép leány,
magam is megkedveltem.
Hazavitt és legyezgetett,
babrált velem az ágyon.
Az anyja fülébe azt súgta:
A játékost úgy imádom,
a játékost úgy imádom.
Ó, lányom, édes angyalom,
hogy bánhatsz így el vélem?
Itt hagynád a vén anyád,
csak hogy ezzel elmenj?!
Anyám, anyám, ó, jó anyám
szeretlek, hidd el nékem,
de nincsen arra dal, se szó,
a játékos megnyerte szívem!
Vertem a blattot Washingtonban,
zsugáztam spanyol tájon.
Georgiába most indulok én,
végső partira vágyom.
Úgy hallom, vonat közeleg,
jön felém egyre csak robog,
száguldó mozdony sípszava,
egészen szívemig hatol.
Anyám, anyám, ó, jó anyám,
magadat ugyan ne áltasd!
Viszont, ha újra látni fogsz,
a játékossal látsz majd!
A feledékeny emberek betegesek (3/3)
A Rosthow Fotó kazettás ablakán át még szüremlett ki némi fény, úgyhogy bezörgettem. Kulcs fordult a zárban és egy baseballsapkás férfi állt meg a küszöbön, mélyen ülő szemekkel és mértani alapossággal megtervezett körszakállal, pulóverén kenguruzsebbel.
Réti úrral kell beszélnem, sürgős.
Éppen nem alkalmas, indulni készülök, és a nőket nem illik megvárakoztatni, ha érti, mire gondolok. Jöjjön vissza holnap.
Egy perc az egész. Azonosítania kellene valamit.
Bent olcsó díszletek árválkodtak, könnyen mozdítható, mobilis paravánok, egzotikus tájakat idézve; az alpesi lankák és egy karibi tengerpart között foglaltunk helyet.
Nos, mit szól hozzá?
Először is, a képen látható férfi akár maga is lehetne, de valahogy…
Engem az érdekel, ki készítette a fotót és az, hogy hol.
Nézze, a sivatagi dűnék már nem divat, ilyen háttérrel senki sem dolgozik, egyébként is, ez a fotó megvan már harminc éves, úgyhogy ha itt készült volna, amit kétlek, akkor sem hiszem, hogy emlékeznem kéne.
Pedig nem ártana. Hiszen a papír minősége vagy fajtája, vagy egy megkülönböztető jelzet, nincs semmi, ami az ön munkáját összetéveszthetetlenné varázsolja a többi korrupt lesifotós, perverz kukkoló, buzeráns műtermi élvezkedő kontárkodásaitól?
Tessék?
Ez a kép tizennégy éve készült! Hol dolgozott akkor?
Hogy merészel ilyen hangot megengedni magának?
Memit átrázhatja, de engem nem!
Micsoda? Ki maga?
Akinek az apját otthagyta a sivatagban! Mert ez a kép nem műteremben készült, hanem a Szaharában. Tizennégy éve a Hírmondó akkori újságírója, született Doren Miklós, alias Dórémi, és maga mint a lap fotósa egy eltűnt városlakó nyomába eredtek, a szálak egészen Marokkóig vezettek, aztán még tovább, csakhogy közben felbukkant Pásztor Boldizsár, aki akkor még igencsak illékony személyiség volt, lopott régiségekkel kereskedett úton-útfélen, és persze vele volt jóvágású vezetője, testőre és szakácsa, egy bizonyos Uzel Tarla nevű férfi. Ön beszállt az üzletbe, amit apám nem volt hajlandó megtenni valamilyen homályos okból, ezért, hogy ne járjon el a szája, egészen egyszerűen magára hagyta a homoktenger közepén, előbb azonban Polaroid gépével készített róla még egy felvételt, és azt bedugta az ő ingzsebébe, hogy ne legyen olyan magányos. Aztán maga visszajött ide, újdonsült barátainak tetszett a hely a rég áhított letelepedésre, ezért beindították itteni ténykedésüket, Rachely áldásos közreműködésével. Na, ehhez mit szól?
Azt, hogy a fotó akár a Kiskunsági Nemzeti Parkban is készülhetett. A fantáziája viszont lenyűgöző. Mi maga, egy vándor mesemondó?
Nem egészen. Csak egy rossz lelkiismeret.
Abból nem kérek, köszönöm, lévén, az enyém tiszta, mint a szűz hó.
Eltéptem a képet és a lábai elé dobtam.
Bevallom, nem egészem értem önt, mondta.
Felálltam és az ajtó felé indultam. A kezem már a kilincsen volt, amikor újra megszólalt.
Örülök, hogy megismerhettem.
Jobb ötlet híján a hotel felé vettem az irányt, utam a Korona Presszó mellett vezetett, ahol megláttam Figaró kerékpárját a falnak támasztva. Rövid gondolkodás után benyitottam, éppen a játékgéppel volt elfoglalva, a szomszédos asztalnál pedig Dórémi ült, félig lecsúszva székén, újdonsült öltözéke csupa hányadék, szájából csorgott a nyál, amint feje mellkasára bukva erőtlenül ide-oda himbálózott.
Mi történt vele, kérdeztem.
Nem tudom, így ül itt, amióta megérkeztem. Semmilyen szóra nem reagál.
A WC-ben találtam egy felmosórongyot, kiöblítettem és letörölgettem vele a fáradt öregembert.
Jó lenne, ha nem műsoroznál többet és elindulhatnánk, mondtam neki.
És csodák csodájára fölállt, igaz, nagyon lassan, szeme mindvégig lehunyva, de akkor is fölállt, a bal karját átvetettem a vállamon és így, városnéző tempóban tettük meg a mintegy másfél órásra sikeredett távot. Aztán leültettem a hotel lépcsőjére és szóltam, hogy várjon. Ő pedig várt türelemmel. A portán ismét a vörös hajú üldögélt, későre járt, éjszakás lehetett azon a héten, megkértem, segítsen ágyba tenni az apámat, nemmel válaszolt, ahogy számítottam rá, azután próbáltam megvesztegetni, nemet intett többször, határozottan, erre nem számítottam, és amikor megkérdeztem, hogy mit lehetne tenni, csak nevetett bőszen. Ezután finoman betömtem a száját, őt szolidan a székéhez, a székét udvariasan az asztalhoz kötöztem. A kulcs a helyén volt, ennek köszönhetően Dórémi az ágyamban aludhatott. Én a hallban tértem nyugovóra, a vörössel szemközt, egy díványon. Sokáig hallgattam dühödt nyögdelését, de hajnalban, amikor olajra léptünk, már az igazak álmát aludta. Asztalán rövid levelet hagytam, melyben ez állt –
Módszertani forradalom
„Óh, én lehet hallani miénk gyermek van éppen jőve be.”
Megdöbbentően exkluzív kiadvány, kifogástalan bőrmappába rejtették ezt a nyelvtanárok, kortárs drámaírók, és az avantgarde-biblikus nyelv rajongói számára nélkülözhetetlennek tűnő alkotást. A címlap alapján még csak a megszürkült nyelvtanár, a szómagolásban elfásult nyelvtanuló kapja föl a fejét: „Forradalmi angol nyelv – Hogyan gondolkodjunk idegen nyelven …szótár nélkül …nyelvtan nélkül …magolás nélkül – Azok részére, akiknek nincs idejük!” Az eddigi módszereket mind sutba lehet vágni, és a megoldás szinte mindvégig ott volt az orrunk előtt, csak a nyelvtanárok, nyelvtanfolyamok bonyolították túl a nyelvtanulás tökéletesen egyszerű műveletét.
A szerzők nem csupán a nyelvtanulás, nyelvtanítás módszerének nagymesterei, empatikus készségük, elsöprő meggyőző erejük már a könyv hátlapjának átfutása során maguk mellé állítják az addig hitetlenkedők táborát:
„Szintén nem szeret külföldre járni, mert ott Önt ostobának és kevésbé értékesnek tartják? (…) Az értelmileg fogyatékos egyének az intézetekben megértik egymást és nyelvtanilag helyesen beszélnek. Hogy létezik, hogy az anyanyelvüket megtanulták annak ellenére, hogy mi oket ostobának tartjuk? (…) Az idegen nyelv tudatlansága Önt bántja, de még sincs elegendő ereje ezt a hosszú távú feladatot teljesíteni? Azt hiszi, hogy Önnek erre nincs ideje? Választ szeretne kapni ezekre a kérdésekre?”
Ilyen szuggesztív, egyértelmű érvelés után már szinte nincs is más választásunk, megbabonázva igent mondunk a feltett kérdésekre és belevetjük magunkat az új, forradalmi nyelvtanulásba!
Ha belelapozunk a tankönyvbe, nem találunk ott mindenféle firefrancos ábrákat, nyelvtani magyarázatokat, nincsenek igeidők, rendhagyó igék, nincsenek szószedetek, feladatok. A szerzők több alkalommal ellene mondanak a magolásnak, aztán egy enigmatikus mondattal bizonytalanságba taszítják az érdeklődőt: „Képzelje el, de ne ismételgesse a szövegeket a végtelenségig, mert a magolás a képzelőerő rovására működik. Ez az idegen nyelven való gondolkodás eléréséhez való út. (…) Nagy ugyanis a különbség a TAXUS Learning módszere által történő ismétlés és magolás között, amely kimondottan ártalmas.” Hogy akkor most itt is magolunk, vagy ez ártalmas, vagy most akkor mi lesz?
„Vizsgáljunk meg egy példát arra, hogy miért ne magoljunk. Használjuk erre az egyik leggyakoribb angol kérdő mondatott.
Angolul így írják: How do you do?
Fordítása: Hogy vagy? – Legalábbis ezt tanítják nekünk az iskolában.
Angolul a kiejtése: Haudújúdú?
És a szó szerinti fordítása?: Hogy csinálni te csinálni? – Így tanulja ezt meg a TAXUS Learning módszerrel.
Ahhoz, hogy megértse az angol anyanyelvű egyén gondolkodásmódját, nem kap olyan fordításokat, mint az iskolában vagy a nyelvtanfolyamokon. Helyettük szó szerinti fordításokat kínálunk.”
A szerzők mindenre gondoltak: „Könyvünk fésűs fűzéssel készült, nem hagyományos kötéssel. Ugyanis ez sokkal praktikusabb. Az angol szöveget valamivel le kell takarni. A hagyományos könyvkötésnél a lapok a gerincnél meghajlanak, főleg az első és az utolsó lapoknál. Egy ilyen jellegű könyvvel tehát nehezebben tudna manipulálni, s mi ezt semmiképp sem szeretnénk. A mi kivitelezésünkben a könyvet teljesen ki lehet nyitni.”
Az idézett szöveg többsíkú értelmezési lehetőséget biztosít: nem tudhatjuk, pontosan melyik könyvvel lehet nehezebben manipulálni, de abban biztosak vagyunk, hogy manipulálni semmiképp sem szeretnénk, a manipulálás is olyasmi lehet, mint a magolás, egyrészt csúnya dolog, másrészt bizonyos könyvekkel lehet manipulálni, más könyvekkel nehezebb. Hagyjuk is a manipulálást a maga enigmatikus komplexitásában és fókuszáljunk egy sokkal megfoghatóbb, megnyugtató tényre: „A mi kivitelezésünkben a könyvet teljesen ki lehet nyitni.” – Kell ennél több a boldogsághoz?
Bár a könyv szerzőinek tanácsa szerint nem érdemes az első leckével kezdeni, mivel „Már az első lecke nagyon nehéz. Teljesen kezdőknek azt javasoljuk, hogy a 6 A – Ban a bár leckével kezdjenek, az a legegyszerűbb.” Tekintetünk azért óhatatlanul az első lecke anyagára téved, melynek címe Válás (vmvé) megismertetve alatta apró betűkkel getting acquinted, a nyelvleckékben Melanie, Pete és Kate beszélgetnek hétköznapi és elvont témákról, mint például:
„Melanie – Heló anyu, hogyan csinálni te felismerni egy gyors és vidám kerékpáros?
Kate – Jól, én csinálninem tudni.
Melanie – Ő (férfi) van kapva legyek –ban övé (férfi) fogak; ez van hogyan.”
A bámulatosan kivitelezett és drámai feszültségtől vibráló magyar mondatok alatt ott az angol eredeti: „- Hello Mum, how do you recognize a fast and jolly cyclist? – Well, I don’t know. – He has got flies in his teeth; that is how.”
„Vagy pár oldallal később:
Pete – Én szokott szenvedni –tól egy fájdalmas gyomorfájás mert –nek egy fekély.
Kate – Mert te szokott enni adagok –nek négy emberek! Nemmint te, én van egy karcsú derék és csípő. És egy szexi has-gomb. Te lehetnem mondani egyáltalán hogy én van volt egy gyermek.
Pete – Tiéd fenék van szép is.”
Bizony ezt még nehéz feldolgozni kezdőként, lapozzunk hát a Ban a bár leckéhez, hátha ott több szerencsével járunk, a lapozás során nem csak a teljesen kinyitható könyv siet segítségünkre, hanem a bámulatosan akkurátus szerzőbrigád újabb figyelmessége: „Mindegyik lecke pontosan a könyv oldalainak megfelelően van beosztva. A lap alján ezt fel is tüntettük.”
Szóval Ban a bár in medias res:
„Pete – Vannem a koktél túl gyenge?
Kate – Nem, ez van erős eléggé. Ez tűnik lenni erősebb és édesebb mint ami mi inni otthon.
Pete – Egészségünkre! Uram! Egy több!
Kate – Mivan a sietség?
Pete – Semmi. Én csak szeretni ez. Van egy több szintén.
Kate – Te akarni engem lenni spicces?
Pete – Te csinálninem kell inni. Ez van engem aki van szomjas mint egy teve.
Kate – Csak lenni óvatos nem válni részeg.
Pete – Csinálninem aggódni én tudni enyém korlátok. Hozni nekem egy több, kérem.
Kate – Csinálni nem eltúlozni ez –val az ivás.
Pete – Én vagyok eltúlzó ez? Egy több, uram.
Kate – Ó irgalmas. Menjünk vissza –ba a szoba. Melanie van ott egyedül. Én ígért hogy mi volna érni vissza hamar.
Pete – Ő (nő) van nem egy kis lány. Ő lehet lenni nélkül minket –ig egy perc.
Kate – De te lehetnem lenni nélkül egy kupica –ig egy egyetlen nap. Te inni mint egy hal. Mifogunk látni ki fog érezni beteg-ben a reggel.„
A Taxus módszerével nemcsak angolul tanulhatunk meg sikeresen, hanem elsajátíthatunk egy rejtjelekkel teli, izgalmas, új magyar nyelvet is, kezdő drámaírók, neológusok számára nélkülözhetetlen alapmű került a piacra, Kazinczy elsápad az irigységtől, lehúzhatja a redőnyt széphalmi rezidenciáján, friss neológ hordák trappolnak a nyelvújítás gazverte ösvényein, nem kell pepecselni egy-egy szó megújításával, teljes grammatikai szerkezetek alakulnak át a szemünk láttára.
És mindezt csupán 59 900 forintért (ennyibe kerül a csak és kizárólag tükörfordított párbeszédeket tartalmazó tankönyv a párbeszédek hanganyagát tartalmazó cédékkel. No meg a bőrkötés!)
Ne hagyja veszni az adandó pillanatot, alkalmazza gyakorlatban is a könyvben elsajátított példamondatokat, használja már az idei nyaralás során a következő frázist:
„Csinálninem te látni hogy én vagyok már vivő két nehéz egyek?”
Leánybúcsú (37/3) – Találkozás
Egy találkozás története a nő esetében jóval előbb kezdődik. Nálam rögtön másnap kezdődött, mert úgy ítéltem meg, megfogyatkoztak kissé a szépségápolási készleteim. A Pszichológusetika jegyzet hátuljából kitépett lapra gondosan följegyeztem, mit kell vennem az előadás után. Illóolajat a fürdőhöz, arckrémet, testápolót, alapozót, púdert, tust, ezüstporos szemhéjpúdert, szempillaspirált, ajakrúzst, vele egyező színű körömlakkot, arcpakolást, hajbalzsamot A következő napokban e kiadások miatt alig ettem. Lefogytam két kilót, de a Hold állása miatt teltebbnek mutattam. De elfogadtam, sőt zokogás nélkül tűrtem a természet eme közömbösségét, mert ez megtörte volna amúgy is kialvatlan szemem fényét. Új kontaktlencsét bontottam ki, ebbe talán nem szárad bele annyira a szemem. Felfrissítettem minden számításba jövő ruhámat. Selyemfényű harisnyát és bíborszínű alsóneműt vásároltam – egyiket sem fogja észrevenni, de nem a lét határozza meg a tudatot, hanem a tudat a létet, ezért elég ezek meglétének puszta tudata is. Hétfőtől kezdve napi tizenkét órát aludtam, mert aki csak a találkozást megelőző éjjel alszik ennyit, annak egyszerűen bedagad a feje, de a vonásai nem lesznek kisimultak. Kedden rendbe tettem az arcomat, és kifestettem a körmömet, hogy csütörtökre eltűnjenek a körömágyon maradt kicsiny festékfoltok. Szerdán hatalmasat sétáltam a Margitszigeten, este pedig meghallgattam a Varázsfuvolát, hogy nyugodt és emelkedett legyek. Csütörtökön illatos fürdőt vettem, arcpakolást készítettem, egy órán át sminkeltem, a hajamat besütöttem, de épp csak annyira, hogy úgy tűnjék, a szél zilálta össze. A ruhát, az alsóneműt, a cipőt és az ékszereket már előző este kikészítettem, s most, mindennel kész lévén, míg megittam egy pohár Martinit rengeteg jéggel, egy óráig szemléltem. Felöltöztem, szigorúan összepontosítva, behintettem magam a finomabbik gyöngyvirágparfümömmel, s már kabátban bekentem a kezemet krémmel, hogy amikor kezet fogunk, puha tapintású legyen. Elindultam, s igyekeztem nagyon vigyázni magamra, nehogy most, az odavezető úton leljem halálomat. A hosszabbik útvonalon mentem, hogy legyen időm végiggondolni, mit fogok mondani.
Ervin (milyen szép ez a név! zárkózott és tiszta, hangzása markáns, mégis kecses, ritka, különös név, éppen szerelmi vallomásra termett). Tudom, hogy amit mondok, meglepi, sőt talán a terhére lesz, pedig semmit sem szeretnék kevésbé, mint a terhére lenni. Mert ha az érzés, melyek által e szavakat formálom, határtalan is, az elsődleges kérdés mégiscsak az, hol vannak a másik megszólíthatóságának határai. Én, aki, persze a szinte kötelező iróniával, de elmondhatom, hogy lét és nemlét logikája felől nézni mindent nem teljesen ismeretlen szemléletmód nekem, a túlzás és a szégyenkezés jellemhibáit elkerülve büszkén akarok a szemébe nézni, de itt munkál folyton bennem a kétely: van-e jogom megzavarni a lelkének nyugalmát (bár a szívem mélyén nem tulajdonítok ekkora jelentőséget magamnak)? Vannak kitüntetett pillanatok az életben, amikor átléphetjük azokat a szabályokat, melyek a mindennapokban éltetnek minket, amikor egy döbbenetesen személyes megnyilatkozás előtt még csak nem is kell azzal érvelnünk, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy távolságtartóak legyünk azok iránt, kik által valami jóban részesülünk, amikor kimondhatjuk, hogy mostantól kezdve minden mindegy, mert ez olyan kommunikáció, mely eleve nem illeszthető a mindennapok közegébe, hanem saját tere és ideje van. Ezekben a pillanatokban megérzi az ember, hogy valóban egymásban élünk, és egymásban fogunk meghalni, s ezért nem is kell bocsánatot kérnie a másiktól, hogy olyasmit közöl, mely az évezredes magyarázatok ellenére is most-születettnek, egyedinek és rendkívülinek tűnik, és nem kell ostobán, körülményesen és mindenekelőtt fölöslegesen mentegetőznie, amiért éppoly védtelenné teszi a másikat e megnyilatkozásban, mint amilyen tehetetlen ő azzal az igazsággal szemben, amely érthetetlenül és kíméletlenül nyilatkoztatta ki magát, s mégis olyan csodálatos intimitást teremtett meg benne, hogy talán arra se kellene kérnie a másikat, ne gyűlölje meg, s ne próbálja meg a létezésnek ama biztonságával, melyet értelemnek nevezünk, ezt a szót, melyet oly nehéz kimondani, válasszal illetni, hanem fogadja lelkébe azzal az alázattal, melyhez a másik a döbbenet, az ujjongás és a félelem hullámverései által már eljutott, s mely mégsem éri őt váratlanabbul, mint azt, aki elé odateszi, mintha egyszerű tényt közölne, és ne akarja beleilleszteni saját élete szövedékébe, mert ez úgyis örökre a másik rettenetes, féltett titka marad, mégis tekintsen rá olyan ismerős, elfogadó szemmel, amilyen ismerősévé fogadta őt, ismeretlenül, vele szinte mégis azonosan az, aki minden erejét és reményét gyűjtve e szóba, nehezen vagy akár könnyedén, mert hát olyan egyre megy, mondja ki, amit én itt és most kimondok. Amit maga iránt érzek: szerelem.
A Felügyelő öt percet késett. A kedvenc helyemre ültem, szerencsére éppen szabad volt, amikor a presszóba léptem. Azonnal összekulcsoltam a kezem, hogy ne remegjen annyira. Azokra a percekre alig emlékszem. Valami félájult állapotban néztem az ajtót, melyen nemsokára belép, a széket, ahova nemsokára leül, az asztalt, melyre nemsokára a kezeit helyezi. Teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy ez valóban megtörténik. Szinte kívántam is, hogy ne történjék meg. Szerettem volna körbenézni, hogy lássam az embereket, akiknek ez az itt és most semmit sem jelent, de nem tudtam levenni a szemem az ajtóról, az asztalról és a székről. Végső kétségbeesésemben a kiszolgálónőt néztem, akinek ugyancsak semmit nem jelent, hogy nemsokára a szerelmemet szolgálja ki.