Írás, olvasás, élőbeszéd

A „könyv” kultusza iránti fenntartásokat nemcsak posztmodern műveltségkutatók fogalmaztak meg: a „holt betűkkel” szembeni gyanakvás ennél jóval régebbi keletű. Élőbeszéd és írás szembeállításakor nem okvetlenül a barbárság és kultúra, elit- és populáris kultúra, „buták” és „okosak” vagy „régiek” és „modernek” állnak szemben egymással. A „könyvvel” szembeni (olykor filozófiailag, vallásilag, politikailag megalapozott) ellenérzések közül most azokat vesszük szemügyre, amelyek segítenek árnyalni az olvasás „hanyatlásával” kapcsolatos aggodalmainkat.

            Tényleg félnünk kell-e – és ha igen, mitől?

            Az alább érintett korszakok (klasszikus görögség, korakereszténység, udvari kultúra) mindegyike más- és másféleképpen ugyan, de támaszkodott az írás valamilyen formájára, tehát nem az írásbeliség teljes elutasításáról van szó, hanem az írás kizárólagosságát elutasító politikai, esztétikai, teológiai álláspontokról.

*

Az olvasás koronként és társadalmi közegenként is igen változó művelet, amely önmagában is befolyásolhatja a szövegek jelentését. (Saját magunk is megtapasztalhatjuk ezt: nem mindegy, hogy egy költeményt először kézírásban vagy nyomtatásban olvasunk, ahogy az sem, hogy egy verssel először ágyban fekve, egy könyvtár félhomályában vagy nyilvános felolvasáson találkozunk.) Az alfabetikus írást először a görögök alkalmazták irodalmi szövegek lejegyzésére. A szóközök és a központozás hiánya ugyan megnehezítette a csendes olvasást – a középkorig még az ún. mormoló olvasás is egészen marginálisnak számított – de az abc-jelek elsajátítása ekkor már nem igényelt életre szóló stúdiumokat: olvasni bárki megtanulhatott. Az írás és az olvasás egy demokratikusan megszerveződő közösség kifejezőeszköze lett.

            De az emberi hang trónfosztására az antikvitás korszakában nem következett be. És nem a szóközök, a központozás vagy valami más technikai nehézség miatt. miatt. A klasszikus görög kultúra a némaságot a felejtéssel azonosította, nemcsak a görög hősök, hanem az egyszerű polgárok is a hírnév, a kléosz (szó szerint „hang”) bűvöletében élt. Az írásnak csak annyiban volt létjogosultsága, amennyiben a hírnevet, az együttes műélvezést vagy a felolvasást követő vitát, dialógust szolgálta. Természetesen voltak a klasszikus kor görögjeinek közösségi identitást biztosító irodalmi szövegeik (az Iliász és az Odüsszeia mindenekelőtt), de vallási tanokat rögzítő „szent könyvük” egy sem. A mitológia maga is élőszóban vagy képek, elbeszélések révén terjedt.

            A görögök magát az „olvasót” sem becsülték sokra. Hiszen a (fel)olvasó csak beszélő szerszám, aki a hangját, érzékszerveit, tüdejét, lélegzetvételét rendelkezésre bocsátja egy halott szerzőnek – és nemcsak az írónak, hanem a felolvasást hallgató szabad, a halott szerzővel vitatkozni akaró, szabad férfiaknak. Szókratész olyannyira hitt a szóbeli dialógus és egyáltalán a szóbeliség szabad emberhez és szabad gondolkodóhoz méltó erejében, hogy a hagyomány szerint egyetlen szót sem írt le.

            Mint a Platón-dialógusokból is tudhatjuk, vendégségekben, lakomákon többnyire rabszolgák olvasták fel a gazdáik által papírra vetett logoszt. Az olvasót a klasszikus görögség a serdületlen fiú vagy éppen a rabszolga szerepével azonosította. Hiszen a (fel)olvasó azzal, hogy „aláveti” magát (a testét mások rendelkezésére bocsátja), tulajdonképpen a passzív, megvetett szexuális partner szerepébe kerül – hiszen nem más ő, mint egyszerű befogadó. És vajon az értelmét és a testét mások „használatára” bocsátó személy, azaz az „olvasó” lehet-e jó állampolgár? Vagy lehet-e jó katona? Jesper Svenbro véleménye szerint (Az olvasás kultúrtörténete, szerk. Guglielmo Cavallo–Roger Chartier) ilyen politikai aggályok is szerepet játszhattak abban, hogy Spártában az olvasást és az olvasni tanulást mindig a „szükséges legkevesebbre” korlátozták.

            Olvasni – szolgaság, beszélni – szabadság. Az Írás feltétlen tiszteletében nevelkedett farizeus, Pál is egy akkor még szóbeli hagyományra, az evangéliumra hivatkozik az ószövetségi törvénytisztelet és írásmagyarázat ellenében. Az ószövetségi zsidóság kultúrája természetesen a „Könyv” feltétlen tiszteletén alapul – ne feledjük, Isten maga is író, a Tóra tanúsága szerint saját ujjaival rögzíti a törvényt a kőtáblákon. Pál viszont egyik levelében így beszél: “Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” (2 Kor 3,6)

            A Rómaiakhoz írt levél tanúsága szerint pedig rögzíti: “Most azonban, miután meghaltunk annak a számára, ami fogva tartott minket, megszabadultunk a törvénytől, úgyhogy az új életben a Lélek szerint szolgálunk, nem pedig az Írás betűje szerint, mint a régiben” (Róm 7,6).  Szigorú értelemben véve persze a „betű” itt a Törvény betűjét, és nem magát az írás aktusát jelenti. Ámde a Lélek Pál szerint valamiféle hermeneutikai tényezőként lép be az Újszövetségbe, az apostolok életidejébe: int, magyaráz, új értelmet ad – az élőszó megtestesítőjeként működik. Az „írást” Pál is – a klasszikus görögökhöz hasonlóan – valamilyen hiearchikus, autoriter hagyományként értelmezi.

            Pál természetesen nem az Írás vagy írásos kultúra ellen küzd. Tanítását is írásban, levelekben fejti ki – de levelekben, nem teológiai traktátusban és nem is könyvben.  Platónhoz hasonlóan Pál is egy olyan műfajt választott tehát, ami nagyon távol áll attól, amit dogmatikus írásnak nevezhetnénk. A törvény a leginkább dogmatikus, mert egyirányú beszéd. A Pál által választott levélformának nincs is ószövetségi előzménye.

            A kereszténység térítő vallás volt, nem, nem is tudta volna nélkülözni az élőszó, a közvetlen meggyőzés erejét. De nemcsak a térítő mozgalmak és a vallási megújulások ötvözték példátlan sikerrel az élőszó- és írásbeliség előnyeit. Az európai irodalom kialakításában olyan fontos szerepet játszó középkori udvari kultúra is majdnem mindvégig az írásbeliség és szóbeliség határán mozgott.

            Ez a tény azért is érdemel különös figyelmet, mert hiszen a középkor átvette a „könyv” kultuszát – mint tudjuk, a korszak emblematikus olvasója már nem a felolvasást barátaival hallgató, a halottak „szavaival” vitába szálló filozófus, hanem a cellája mélyén, áhítatos magányban a Bibliát olvasó szerzetes. A latin nyelvű kultúra előtt kezdetektől nyitva állt az írásbeliség biztosította nyilvánosság – de csak a latin kultúra előtt, a népnyelvű műveltség előtt nem. A vulgáris nyelvű irodalmak egészen Dantéig nem számítottak teljesen egyenrangúnak, a nem-latin nyelvű irodalom sokáig csak amolyan második nyilvánosságként létezett.

            Kérdés, hogy ez vajon a hátrányára vált-e?

            Az udvari kultúra amúgy soha nem nélkülözte egészen az írásbeliséget, bár azt nehéz eldönteni, hogy a trubadúrok mikortól kezdik el lejegyezni a verseiket, és hogy a korai trubadúrok mindegyike tudott-e olvasni. Mert elképzelhető-e ennek a lírának a formai sokszínűsége az írásbeliség – meglehet alkalmi, meglehet esetleges – támasza nélkül? Ám az első nagy trubadúrantológiák mind-mind a provanszál trubadúrlíra elvirágzása után születtek, tehát lényegében egy már halott költészetet rögzítenek. A dalok eközben egy én–te-kommunikációra épülnek (a költői én megszólítja a hölgyét, eseng a kegyeiért, óvja a hízelgőktől etc.), a versek már retorikai felépítettségük okán is beletartozni látszanak az udvari szóbeliségbe, az udvari mindennapokba. Ezeket a költeményeket nyilvánosan előadták, hivatásos énekesek terjesztették, ünnepeken felelevenítették. Míg az első latin nyelvű költemények (szerelmi dalok is!) könnyebben megtalálták az utat az írásbeliséghez, ezeknek a verseknek sokáig a szóbeliség lehetett a legfőbb közege.

            És vajon esztétikailag silányabbak-e ezek a szövegek, mert később és nehezebben „találtak kiadóra”?

            Ámde a szóbeli és írásbeli kultúra határán a terjesztés, a költemény terjesztése, elfogadtatása kevésbé tervezhető. A trubadúrok nagyon gyakran a „szállni”, szárnyalni” metaforákkal fejezték ki egy költemény elterjedését: tehát az  irodalmi szöveg amolyan madarakhoz hasonló, élő organizmusként, saját törvényekkel bíró lényként közvetíti a költő szavait. A vers nemcsak a trobar (a költészet) törvényeinek van alávetve, hanem az udvari élet kiszámíthatatlan változásainak is. A nagy trubadúrantológiákkal, a költemények összegyűjtésével mindez megváltozni látszik, nemcsak a vers szövege kap rögzített formát, hanem a vers mellett azonnal megjelenik a költemény értelmezése, a razo is. Nemcsak a könyv zárul rá a költeményre, hanem az interpretáció, a kommentár is.

            Maguk a trubadúrok is úgy érezték, nincs költészet az élőszó, az udvar mindent megelevenítő közelsége nélkül. A verseket inspiráló, befogadó és a szemmel látható (tehát a költő közelében élő) közönség nélkül mi értelme van verset írni? Guiraut Riquier, aki saját szemével látta a dél-francia udvari kultúra szétverését, a déli udvarok felperzselését a polgárháborúban, úgy érezte, ő az utolsó költő. Vele befejeződik az udvari líra.

*

            A modern és posztmodern költőknek nem kell évtizedekig vagy évszázadokig várniuk, hogy eljussanak az írott szó nyilvánosságához, ezért sem kell attól tartaniuk, hogy egy politikai földindulás a költészetet is megsemmisítheti. Ma sem a könyv vagy a könyvpiac jutott válságban. Magyarországon még mindig bővül a könyvpiac, a „könyvnek” megvan a maga presztízse. Nem a könyv vagy a könyvkultúra sorvadt el, hanem a könyvet körülvevő vagy azt megelevenítő szóbeli kultúra, vagyis az olvasó és a szerző (a dictator) közti eleven, kétoldali, közvetlen, direkt oda-visszacsatoláson vagy számos áttételen át alapuló kapcsolat.

            Számos jele van ennek a kortárs irodalomban. Az olvasás valamiféle foglalkozás lett. Hiszen a szépirodalom „önreflexív” jellegét csak a beavatott vagy a „nagyon beavatott” olvasók élvezhetik. Vagy a nagyon „tájékozottak” – akiket a kritikusok már „tájékoztattak”, hiszen a beavatottság ma elsősorban nem általános irodalmi tájékozottságot vagy különleges nyelvi érzékenységet jelent. A kortárs irodalom olvasói többnyire kötelezőnek fogadja el azt az értelmezési keretet, amit a magas kultúrát körülvevő hivatalos-félhivatalos értelmezők kijelölnek. A könyv nem csaponghat szabadon „fülemüle módjára”, mert hiszen a modern könyvkiadásban az értelmezés minden lépése kijelölt és eltervezett.  Szakértők hada gondoskodik arról, nehogy a buta olvasó valamit félreértsen.

            Hogyha az olvasó könyvet vesz a kezébe – hogy a klasszikus görögség metaforáinál maradjunk –, nemcsak a szerző „életét” hosszabbítja meg, hanem az irodalmi világot körülvevő hivatalos kommentátorok életét is. Az olvasó választhat ugyan a művek között, de még a szabadsága, az értelmezői szabadsága illúzióját sem őrizheti meg (gondoljunk csak a könyvek borítójára vagy fülszövegére). És hogy a szépirodalmat körülvevő értelmezi világ hatalmi viszonyai mennyire nem függetlenek a nagypolitikától, jól jelzi, hogy az irodalmi kánonok ma Magyarországon a politikai megosztottságnak a függvényei – vannak balos és jobbos ízlésirányok, ahogyan baloldali és jobboldali irodalom is. Hogy mindez így is maradjon, arról a „független” ízlés-komisszárok gondoskodnak.

            Talán nem volt teljesen alaptalan az ókori görögök gyanúja, amely szerint a könyvnek, az olvasásnak való egyoldalú kiszolgáltatottság a politikai önrendelkezésről, szabadságról való lemondással is együtt jár. De furcsa változások tanúi vagyunk manapság. Az olvasók maguk sem akarnak az írók és kommentátoraik által összefirkált, egyszerű „fehér lapok” lenni. Bár a szépirodalom olvasói egyre fogynak – azok a törvénytisztelő olvasók, akik kifizetik, hazaviszik, „megszívlelik” a könyveket a politikai vonzalmaiknak megfelelő kritikai visszhang alapján orientálódva – egyre nő azok száma, akik maguk is valamilyen alkotóként akarnak beleszólni a kortárs irodalomba: beiratkoznak valamilyen „kreatív írás”-kurzusra, befizetnek valamilyen „írótáborba”, aktívan blogolnak, kritikusként vagy szerzőként is publikálnak.

            Nevezhetnénk ezt akár az olvasó lázadásának is. Az élőszó világát, közegét egy posztmodern világban már nem lehet teljesen visszahódítani, „megeleveníteni”, de terjednek az írásos kommunikációnak azok a formái, amelyek a szóbeli közvetítés spontenaitásával kecsegtetnek. A passzívnak, engedelmesnek, nőiesen befolyásolhatónak, könnyedén meghódíthatónak hitt olvasó – a trubadúrok, ahogy a régi görögök nem vonakodtak a „befogadást” szexuális sztereotípiák segítségével érzékeltetni, az írás-olvasást, alkotást-befogadást amolyan szexuális aktusnak tekinteni – az irodalmi színtér aktívabb, cselekvőbb, elevenebb szereplője akar lenni. A korábbi határok elmosódnak: eddig természetes volt, hogy az író is olvas, ma az is természetes, hogy az olvasó is ír vagy írni próbál.

            Ezek a most kezdődő változások átalakítják-e vajon a kortárs magyar irodalom hatalmi viszonyait? Az írás-olvasás interaktívabbá válását, a passzív, már-már alattvalói befogadói pozíció átalakulását – ha már ez úgyis világjelenség, ha már védekezni ellene úgyis képtelenség – maguk a hiearchia csúcsán lévők igyekeznek befolyásolni. Kevés önálló ars poeticával bíró irodalmi lap van még a neten, de a kiadók, kiadócsoportok már igyekeznek a netes irodalmi fórumok mögé „beállni”, a netes irodalmat és a kortárs irodalom netes visszhangját a befolyásuk alatt tartani. A nagyobb íróiskolák nem régiók vagy mesterek köré szerveződnek „spontán módon”, hanem ezeket tudatosan szervezik az írószervezetek, amelyek így saját értékrendjük, saját „istállójuk” reprezentációját akarják erősíteni. Ámde a neten és facebookon szerveződő irodalomnak annyira mások a kondíciói, annyira mások a terjesztési lehetőségei, hogy semennyi pénzzel vagy „éberséggel” nem lehet teljes mértékig ellenőrzés alá vonni. Természetesen egy netes irodalmi fórum sikere nem pusztán az olvasók számán múlik. De nagyon-nagyon sok olvasó azt is lehetővé teheti, hogy egy irodalmi fórum kikerülhesse az irodalmi élet hiearchikus intézményrendszerét, és azt is el tudja fogadtatni, hogy egy irodalmi mű tartósan egy képlékenyebb, dialógikusabb befogadói közegben maradjon.

            Vajon milyen szövegeket fog inspirálni ez a képlékenyebb, a recepciót, de magát az alkotás folyamatát is ellenőrizni akaró befogadói közeg? A hierarchikus hatalmi viszonyok lebomlása hogyan hat vissza a szövegekre?

            Egyáltalán „szállni” fognak-e megint a versek?

Hátország

Attól félek, hogy egyetlen színház elnyeli a magyar dráma ügyét, s ezzel hatástalanítja azt a munkát, ami annak jobb sorsra fordulásán dolgozik. Hogy egy tizenhárom év alatt felépült értékes társulat, értékes munkával eliminálódik, s a helyébe sem forradalom, sem érett alkotómunka nem léphet, csak valami létbizonytalan idegeskedés.

Tegnap ébredt álmából bennem a kétely. Hogy van-e jogom még írni… Nem érzem úgy – és sose érezzem ezt az eltökélt elégedettséget! -, hogy az embernek ab ovo joga van mindenről véleményt mondani. Néha már szükségszerűnek sem érzem, s amikor a kintre csak legyintek, s a bentre meg rámélázok fájdalmasan, tudom, hogy jó nyomon vagyok. Amikor képes vagyok befelé figyelni. Ritkán sikerül, belátom. Olyankor úgy érzem, nem muszáj nekem bármit is mondanom. Bölcsebb a figyelem, a csend, a bor, bölcsebb az Isten. Az is igaz persze, hogy az ember belefárad. Lusta is kimondani, amit jó volna kimondani. Könnyebb a bor, könnyebb a csend, néha könnyebb az Isten is – legalábbis könnyebb azt hinni, hogy ők vannak valóban a sekély beszéd helyett. Áltatom magam? Lehet. De látom, hogy kopnak le számról a szavak. Azt mondom, amikor magyarázni próbálom léhaságomat, azért, mert már nincs senki, akit érdekelne a gondolat. De lehet, hogy már… engem nem érdekel? Azaz: nem törődöm vele? Tehát eltökélt elégedettséggel – amivel másokat zavaróan és kuszán beszélni hallok – én magam elhallgatom, amit mondanom volna muszáj. Könnyű lelkiismereti sértések ezek a mondatok.

Ma reggel régi barátom átküldte nekem jó pár régi cikkemet. Átolvasásra, közlés előtt. Régen sokkal többet politizáltam. Már nem is tudom, hogy a mondanivalóm volt-e több vagy a nagyravágyásom. (Hogy én is latba vethető vagyok.) Nem számít. Hiszen ma már nem, vagy alig vállalom a bajvívást a szavakkal. Megpróbálom a koromhoz illő nyugalommal és zakóval szemlélni a dolgokat. Ha jól csinálom, lehetek közügy. (közszemérem, közerkölcs…) Amit ebben a modorban írnék – idővel – nem lenne más, mint közérdekké gyurmázott személyeskedés – az elhibázott élet, a belátó mód (létező grammatikai alak) gyötrő sértettsége. Francba! Szóval két választásom van: részt venni a zajban vagy úgy tenni, mintha már tudnám, mi a csönd. Okoskodás vagy tunyaság?

Ha jó az a csönd, ha elég szalonnás, ha elég sűrűn áll a pohár falán, ha eléggé alma illatú, ha elég nagy lánggal ég, akkor lehet bölcsesség, mint egy régi pince csöndje. Akkor lehetek én. Az író, aki végre okot talál önmagára. Mentséget a lustaságra. Erőt a betűvetésre. Hát most nincs az a sűrű, éjszakás, illatos csönd.

Azért kanyargok így a szövegben, mert erre van út. Az egy patetikus marhaság, hogy az író szerkeszti, amit ír. Az írás szerkeszti őt.

A kitett ponttal készen vagyok. (“Versem végén megváglak!”)

“Az író olyan, mint a havasi kürt. Csak messziről szép.” Mondta Mikszáth vagy Tömörkény. (Ebben a pontatlanságban van minden bűnünk, okuljatok.) Az írónak nem szabad mondatai elé állani, mert visszahúzzák a földre, és kiderül róla, hogy haszontalan, ha köznapi dolgokban serénykedik. Megeszik azok, akik összegyűltek a mondatok körül. Lehet ma Adyt idézni a liberalizmusról, lehetett József Attilát citálni a munkásmozgalom okán, Wass Albertet hozni megvédeni a nemzetet – mindez már csak konc, amit Belőlük a tömeg meghagyott felmarcangolásuk után. Szép ereklyék, de igaztalanok. Hiányzik belőlük az egész. Az a kevés, amitől remekek lettek műveik. A tömeg se álljon az írók megmaradt mondatai elé. A gondolat nem ekevas, hogy arra szántsunk vele, amerre nekünk jól esik (újragondolva a Kassák-i sort.). Figyelni kéne inkább, olvasni, átérezni, megérteni. Hogy mit érzett az a zsidó fiú, akit nyilasok tereltek végig a Király utcán a Duna part felé. (Márait érdemes olvasni itt, a negyvennégyes naplója pontos képet ad.) Hogy mit érzett az a birkapásztor gyerek, akit a paraszti jussot felvásárló zsidó bérlő éheztetett. (Sinka elmondja majd.) Apropos, Sinka! Mit érzett Sinka, hogy parasztként se népi se urbánus nem lehetett egy eltudományosodott irodalomban? Hát persze, a többséget egyik se érdekli már. (A többség, a “lakosság”, a “tömeg”, a nép avagy a nemzet.) Arra sem emlékszik, hogy él. Ki mondja el, hogy mi érez most, hogy miért lett “ilyen”? (Dühös, sértett, emlékezetéből kitagadott, fáradt és szegény.) Hogy alig száz év alatt elkopott a szájáról a szó. (Leradírozták?) Vers is, meg Himnusz is, meg ima is, meg a köszönés, meg a megbocsátás, még a csönd is elkopott róla egészen. Csak van. Szótalan, irodalomtalan, imátlanul. Ez a tömeg, magányos, szinte egyetlen ember. A népmesei legkisebb fiú. És csak messziről szép, mint az író, pedig hangja sincs. Az ő léte és némasága ma sokak hátországa. Lehet hivatkozni rá. Innen is. Onnan is. Eleven metafora. Azt lehet mondani, hogy ami van, csak miatta van, vagy azt, hogy ami van, attól éppen őt kell megvédeni. Ki érti? Ez az ember, egykori mondák és balladák hőse már biztosan nem. Régen még értette volna. Értette Aranyt is, Adyt is. De azóta annyi minden történt, s ahányszor ami történt, annyiszor annyit elfeledtettek már vele. És most mindenki a hazát, a demokráciát akarja megvédeni vele és általa. És lassan a hasonlat is elhiszi, hogy ő maga a vers. Hogy szólni több joga van ma, mint bármelyik írónak – mivel az írók szétírták már az igét – az nem is kétséges, ám hogy módja van-e hozzá így elvékonyítva, nos az jelenleg titok. Akik elvékonyították, s vékonyítják, mindenesetre kinevetik, mert “suttyó és ostoba” szegény.

Ez volna a “hát” az ország előtt.

Akkor most beleugrom.

A rendszerváltás óta nem nőtt, hanem szűkült a megszólalásra méltók köre. (Nem a megjelent, publikált írásokra gondolok, abból van elég. A megmért, terjesztett, olvasott, meglátott, megvitatott, látható, érezhető, megfogadható szerzők száma csökkent, ahogy keskenyedett a kultúra alatt a föld.) Igen, keveseket engedtek közel. Az is igaz, hogy a kevésben a rosszabb is jobbnak mutatkozik. (A kontraszelekció is legalább száz éves bajunk… A középszer közmegnyugvást jelent.) A méltóságosok közt is egyre több lett a harag. A haragosok közt is egyre több lett, aki rosszabbul élt. És azok közül, akik szellemi vagy – Uram bocsá’! – anyagi valóságukban rosszabbul éltek, egyre kevesebben tudták vagy akarták megírni, hogy mi itt a baj. A sértettség és valódi fájdalom, tehetetlenség és bosszú. A múlt felfejtése helyett, a rétegek feltárása helyett valami kapaszkodás és csapkodás mindenfelé.

Sajnos, már negyvenévesen sem látszik oly tisztán az élet, mint húszévesen. De az sem biztos, hogy hetvenévesen valóban bölcsen kereknek látja valaki. Két vagy három generáció szívódott fel nagyon költőien, s lettek néma, tettelen mártírjai annak, ami történt harminc év alatt. Akik voltak, megmaradtak. Akik jöttek, olyanná lettek. Varjúvá változott fiúk. (Értse mindenki úgy, ahogy akarja, varjakká lettünk, nem árt, ha legalább szabadon károghatunk.)

Amikor ma felbolydul minden, mert Dörner György lett az Új Színház Hátországa, akkor mindaz lepergett előttem, amin az előbb végighaladtam. S a kérdés: jogom van-e bármit mondani. Miszerint amit régi írásaim szerint hevesen, ám legalább fiatal erővel ki mertem mondani, ma, negyven múltán látom-e még egyáltalán valahogyan. Tűnődöm…

Jogom van.

Nem, nem örülök a döntésnek. Nem azért, mert magam nem tapasztaltam még udvarias megütközést, ha valami magyar értékről, vonásról beszéltem kissé átszellemülten vagy szenvedélyesen.(Tapasztaltam ilyet, de hát ezekről vallani, gondolkodni valahogy nem ildomos, mintha az ezer év is csak napi aktualitás lenne, a történelmi igazságok és hazugságok valója pedig puszta pártpolitika, amiről pedig nem beszélgetnek egy jobb társaságban se. Mert azzá sikerült tenni. ) Nem is azért, mert nem látom úgy magam is, hogy két évtized szinte valahány színházigazgatójának felelőssége, hogy a magyar drámairodalom és a kortárs magyar dráma olyan helyzetben van, amilyenben. Nem is azért, mert azt hiszem, hogy ez a színház túl nagyot szólna. (Szeretem a nagy durranásokat. Ezzel nincs is semmi baj.) Sokkal inkább azért, mert attól félek, hogy nem történik majd semmi sem. (Ha nem színházról beszélnénk, hanem valóban harcmezőről, elég pontosan meg lehetne jósolni mindenfajta hadi dinamikát. De színházról beszélünk.) Attól félek, hogy egyetlen színház elnyeli a magyar dráma ügyét, s ezzel hatástalanítja azt a munkát, ami annak jobb sorsra fordulásán dolgozik. Hogy egy tizenhárom év alatt felépült értékes társulat, értékes munkával eliminálódik, s a helyébe sem forradalom, sem érett alkotómunka nem léphet, csak valami létbizonytalan idegeskedés. Egymásra mutogatás. Köpködés. Innen. Onnan. Politika. Kufárok. Jegyüzérek. Én nem mondom, hogy nincs értékelhető gondolat Dörner György pályázatában, mert van. Rengeteg fontos gondolat – a Franciaországban működő gyakorlat honi bevezetésétől (a díszletek, jelmezek az állami fenntartású intézmények közötti “újrahasznosítására” gondolok), egy erős, mai, magyar drámai évad felállításáig. Én nem mondom, hogy nem becsülöm, ha valakinek küldetése van. (De profundis! Az ember a sorsát, a küldetését maga váltja be. Egymaga. Köré épül a létező, ha vers, ha tánc, ha színház az a megmutatható.) De azt mondom, nem azt kell “kijavítani”, ami jól működik. Jó társulattal, valódi, jó nemzetközi kapcsolatokkal, jóféle arculattal. Nem oly régen jobboldali közírók kapták fel a fejüket a hírre, miszerint Jordán Tamás külön támogatást kapott verskórus programjára. Én örömmel hallottam. És nagy tisztelettel nézem, hogy valaki pouvoir-ját, kapcsolatait, művészi elismertségét efféle feladatokba öli bele. Ha több száz, több ezer diák mondja Ady verseit, valóban megvalósul mindaz, amiért egy költő fontosnak, és jogosnak tarthatja, hogy ír, még ír. Így a csatatérből is színház lehet. Ahogy Vidnyánszky gondolja tele energiával a mozdíthatatlanul életuntat is. Így érdemes. A magyar irodalomnak, a magyar nyelvnek, e kultúra minden tudásának a mindennapokban, minden ember napi életében kéne megmutatkozni, s élhetővé lennie. Nem valami, már bocsánat, rezervátumban. Mert félek tőle, hogy aminek mindenhol, minden színpadon hangot kéne kapnia, az eztán valóban hátországi szerepre kényszerül, mintegy önmagát zárva el. A kultúráért néha harcolni kell, de a kultúrát csatakiáltással berobbantani a világba nem lehet. A kultúrát, s különösen a nemzeti kultúrát, ha hittel és elszánással is, de főleg szeretettel nevelni és ápolni kell. (Tudom, hogy sokak számára ez a szó “nemzeti”, már önmagában meghökkentő, ám legyen, egy egy ország saját entitása azonban akkor sem szükségszerűen konvergál a világtrend felé, még akkor sem, ha az is értékesen működik.)

Hosszú-hosszú évek óta ügyes sakkjátszmák zajlanak a teátrumok körül (is). Várható volt, hogy valaki asztalt borít.

A hallgatás ára, hogy a ki nem mondott szavakkal teleüvölti a fülünk. Mert a hosszú évek csöndje még nem a bölcsesség csöndje volt. Ez valóban bántó. Ám szélhűdött riadtságból lenácizni egy teljes (még nem is működő) színházat megint csak nem elfogadható. Sem a tervbe beírt Nyírő, sem Németh, sem Petőfi nem érdemli, sem azok, akik esetleg megvalósítják ezeket az elképzeléseket. Ugyanis ez nem igaz. (S akik most en gros lenáciznak sokakat, akik néha valóban szélsőséges indulattal szólnak, azok e percben jó szóra szomjasan várják – hiányolják – a “jobboldaliak”, a “nemzetiek”, a “konzervatívok” megszólalását, dühét, s főleg a szakmai értékrend megvédése okán; ám 2006-ban vagy Alföldi Róbert szintén egyutas kinevezésekor nem igyekeztek posztulálni semmit, sem szakmai, sem emberi értékek jogán. (Persze, ma már mindenki egyértelmű válaszokra, határozott kiállásra vár – itt is, ott is. De elfogytak az egyértelműségeink.)

S itt látszik, ebből látszik maga a jelenvaló. Az elvékonyított, végsőkig kifeszített ideg. Hogy hazugságokkal, a gondolatot és az őszinte szembenézést nélkülöző döntésekkel nem lehet nevelni, mert nincs mód az okulásra. Csak bosszúra. Az pedig sem hátországa, ám főleg országa nem lehet semminek. Ezért érzem úgy, hogy mégis jogom van szólani. Valami ellen ugyanis nem lehet élni. Halni is csak valamiért érdemes…

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info