Az online kritika kritikája

 

Az online kritika helyzetéről folyt a vita a minap a Ráday Képesházban, három irodalmi portál részvételével:


 

a prae.hu képviseletében Benedek Anna és Pál Dániel Levente jelent meg, a litera.hu-tól Szegő János és Szekeres Dóra – aki a Könyvesblog szerkesztője is egyben – vett részt a vitában, az ujnautilus.info küldöttei pedig Dobás Kata és Vincze Ferenc voltak. A beszélgetést Orbán György, a Ráday Könyvesház tulajdonosa moderálta, aki a vitát mint párbajt vezette be, ennek ellenére kötetlen, baráti beszélgetésre került sor, amelybe aktívan bekapcsolódott a közönség is. Két és fél óra múlva alig lehetett a társaságot szétkergetni, a beszélgetés egy sörözőben tovább folytatódott. A barátságos és közvetlen hangnem azért is nagy érdem, mert annyira különböző hátterű irodalmi orgánumokról van szó. A Prae és a Litera az online irodalmi világ „nagyágyúi”, a Nautilus egy spontánul szerveződő – évekig teljesen önfenntartó – egyetemi alkotóközösség honlapjából kinőtt irodalmi lap.

Miért is tekinthetjük ezt a beszélgetést úttörőnek? A 2000-es évektől kezdve forradalmi változásokat hozott az a mediális robbanás, melynek következtében széles körben elterjedt az internet; megjelent az ezzel együtt járó anonimitás és szólásszabadság, s ez a jelenség az irodalmi életre sem maradt hatás nélkül. A medialitás előtérbe kerülésének jelentős eredménye az irodalomtudomány területénaz online kritika megjelenése. Az addig főleg megszilárdult tekintélyeken alapuló és általuk uralt kritikai éra beszédmódja az internet közegében megváltozott, fellazult. Minderre a vita résztvevői is reflektáltak: Pál Dániel Levente példaként idézte Urfi Péter kritikáját, amelyben a szerző lehülyézte Nádas Pétert.

A nagy nevek, idolok, bevett formák és attitűdök mellett a fiatalság bontogathatja szárnyait a világhálón. Ilyen módon a különböző médiumok különféle olvasóközönséget is vonzanak magukhoz. Az érdeklődők könnyebben hozzáférnek az online tartalmakhoz, mint a kis példányszámban megjelenő lapokhoz. Szegő János vetette fel azt a kulturális élet egészét érintő problémát, miszerint ma Magyarországon nem létezik egy olyan művelt felső-középosztály, amely képes lenne el- és fenntartani a kulturális szférát.

A vitapartnerek mindegyike áttörésként értékelte, hogy a szubkultúrák, a különböző művészeti területek, sőt még az olvasói vélemények is helyet kapnak a portálokon. A szakmai elitizmus és a közbeszéd ilyen módon együttesen érvényesül az értékítélet diskurzusában, ám  – miként erre Vincze Ferenc is reflektált – ettől csak nő a szakadék a zsurnál kritika és az értekező, elemző kritika között. Egyáltalán milyen szerkesztői beavatkozást igényel az internetes kritika? Kell-e a kritikákat szerkeszteni? Az irodalmi honlapok gyakorlata különböző. Dobás Kata – aki nem mellékesen egy kritika-kurzust is vezet –, a szerkesztés fontosságát hangsúlyozta.

Minthogy egyre több fórum ad lehetőséget a megszólalásra az interneten, egyre gyorsabbá válik az információ áramlása, egyre szélesebb réteget lehet így megszólítani. A virtualitás számtalan lehetőséggel kecsegtet, ám ezt mintha nem használnák ki az irodalmi élet szereplői. Pál Dániel Levente hangsúlyozta, hogy a hipertext és a hiperlinkek alkalmazásával az egymás létezéséről sokszor nem is tudó kritikai hangok egymással is diskurzusba léphetnének, ezzel pezsdítve fel a kulturális vérkeringést. A dialógus az online közegben egyszerűbb, gyorsabb és intenzívebb lehetne, mint valaha – ám ezek a próbálkozások még gyerekcipőben járnak.

Bár a papíralapú irodalmi folyóiratok továbbra is alacsony példányszámban jelennek meg, a hierarchiában egyértelműen a nyomtatott lapok állnak magasabban a portálokkal szemben. A kritikaírás még mindig a tanulmányírás kisiskolája, a névszerzés, a debütálás színtere, ahol a presztízslapokban való publikálást megelőzően tapasztalatot lehet szerezni a tudományos diskurzusban. Benedek Anna nehezményezte, hogy kevesen maradnak a szakmából kritikusnak, a legtöbben egyfajta szükséges rosszként tekintenek a feladatra, amolyan mellékvágánynak a „komolyabb felkészülés” mellett.

A függetlenség témáját csak óvatosan merték felvetni a vita résztvevői. A netes kulturális fórumok szerkesztőire mint szabad szellemű, bátor, fiatalokra gondolunk, de ők is ugyanúgy függnek a „pénzosztó helyektől” (NKA), az irodalmi élet csoportosulásaitól, mint a nagyobb, nyomtatott irodalmi lapok. Pál Dániel Levente vetette fel a kérdést, hogy vajon merhet-e egy szerkesztő lesújtó kritikát hozni egy NKA-kurátor művéről vagy jobban teszi, ha óvatos marad?

A vitázó felek és a közönség abban a kérdésben is összecsaptak, hogy az internetes kritikaírás vajon megváltoztatta-e az irodalmi publicisztika nyelvét? Született-e egy új nyelv, vagy a kritikaírás „forradalmárai” csak a Magyar Narancs stílusforradalmának folytatói? Lenne-e igény egy másfajta, másképpen könnyed kritikai stílusra?

A vitatkozók a mai kritika mibenlétét igyekezték meghatározni; hogy milyen helyet foglal el a kulturális életünkben ez a műfaj – legyen szó akár a virtuális, akár a nyomtatott változatról. A jelenkori kritika helyzetét körüljárva, számos aspektusra rávilágítva olyan kérdések is terítékre kerültek, amelyek a zsurnál kritika és az elemző értekezés kapcsolatát járták körül az adekvát beszédmód(ok) mentén; felmerült a tekintélyelvűség problémája is, ennek a kapcsán pedig az, hogy ki, mit írhat meg kiről, és milyen stílusban – esztétikai szempontok alapján. A lényegi kérdés mégis az, hogy a kritikus elsődleges feladatának tekinthető-e, hogy mintegy „reklámozza” az adott szerző adott művét – az esetleges „viszontreklám” reményében, vagy inkább az irodalmi élet intenzivitása és dialogicitása a cél?

„Should I stay or should I go?”

Csirmaz Előd Pál – or let’s say e p csirmaz – 2008-ban napvilágot látott Paranoid nosztalgia / Paranoid Nostalgia című drámája kétnyelvű kiadás formájában jelent meg (a magyar mellett angolul is), mely tény  már önmagában is felvet  fontos kérdéseket –„to be or not to be”.

 

Nem beszélve akár a címről, akár a könyvborítón található muffinról, melynek tetején egy hatágú csillag díszeleg, vagy a borító szélén található két lábról, melyek egy futó ember alsótestét idézik.

Tehát egy kétnyelvű kiadás problémákat vet fel, és ebben az esetben azért sem lehet ezeket megkerülni, mivel nem klasszikus értelemben vett fordításról van szó – azaz nem Csirmaz Előd Pál magyarul megírt drámájáról és valaki más által angolra fordított verziójáról –,  hanem maga az író az, aki közli művét két nyelven is, azaz szerző és fordító személye nem különbözik. Kérdés azonban, hogy beszélhetünk-e itt szerzőről és fordítóról, vagy pedig helyesebben járunk el, ha csak egy szerzőt feltételezünk, aki két különböző művet hozott létre. Továbbá kérdés az is, hogy valóban a magyar szöveg az eredeti, amit lefordított angolra, esetleg az angol volt a kiindulópont, vagy helyesebb, ha két eredeti szöveggel dolgozunk. A magyar és az angol nyelvű dráma illusztrációi ráadásul külön figyelmet érdemelnek e kérdések tárgyalásakor, hiszen reflektálnak erre a problematikára: ugyanazok a képek szerepelnek az egyes verziókban azzal a különbséggel, hogy megfordítja őket – the miracles of Photoshop. A fordításelmélettel és -gyakorlattal foglalkozók számára egészen biztosan remek esettanulmány lehetne ez a kötet. Jómagam pedig meglehetősen érdekes próbálkozásnak tartom Csirmaz részéről az ily módon történő kétnyelvű írást, már csak azért is, mert ennyi kérdés felvetődhet vele kapcsolatban. A magyar szöveg és az angol egyébként sem színvonalában, sem nyelvezetében, sem stílusában nem tér el gyökeresen egymástól, ami igencsak dicséretreméltó, bár helyenként a magyar rímeket és szófordulatokat sikerültebbnek érzem.

A könyv alapötlete nem Csirmaztól származik, hanem Suzanne Treistertől, aki 1995-ben megteremtette Rosalind Brodskyt, drámánk hősét, és képzeletbeli élete alapján létrehozott egy honlapot (http://ensemble.va.com.au./tableau/suzy) valamint írt egy könyvet is (No Other Symptoms – Time Travelling with Rosalind Brodsky). Csirmaz nemcsak Rosalind alakját, hanem az időutazás motívumát is átveszi, s a dráma címe mellett alcíme is előrejelez valamiféle játékot az idővel: futurevü két részben – or futurevue in two acts.

A mű 2058-ban kezdődik, amikor is Wilbur Scott, Rosalind munkatársa beszédet mond hallgatóságának intézetük működéséről, és színpadra szólítja a már abban az évben elhunyt Brodskyt, majd pedig Freudot – „Sometimes a cigar is just a cigar.”, Jungot – „Show me a sane man and I will cure him for you.”, Melanie Kleint, Hitlert, Frau Matát és FF-tisztjeit. Azt hiszem, rögtön érezzük a helyzet súlyosságát. Indul a posztmodern science-fiction – „May the Force be with you.” A szöveg ugyanis rendkívül összetett, eltorzított intertextusokkal és kifordított idiómákkal sűrített, továbbá bizonyos részek erősen emlékeztethetik az olvasót a görög drámák karára és énekeire, amelyek jórészt groteszkek – „He stuck in his fingers, and pulled out — a nose!” -, és helyenként igencsak ironikusak: „Nagy talány az időkutatás / Mint péháérték a szádban / Vannak tudósok mellette is / De ellene is nagy számban / Pedig nincs benne semmi ördögi / Virtuális az egész / Annyira valódi csak, mint / Interneten a nemiség.” („Just like the PH in your mouth / Time research is a mystery / Some say it’s risky while there are those / Who want to live in history / But there’s nothing to it, really / It’s like a lie perpetual / Or it’s like sex – on the net / The whole thing is virtual.”). A dráma műfajából egyéb sajátosságok is erednek, mint például az utasítások, melyek az esetek nagy többségében valóban a szereplők eligazítására szolgálnak, de olykor az utasítás hasonlóan groteszk jelleget ölt és egy külön jelentéssel bíró elemmé válik: „A színen átmegy egy háztartási gyertyát tartó amerikai Szabadság-szobor.” („The Statue of Liberty crosses the scene holding a candle.”)

A dráma stílusát alapvetően mégis az ironikus, illetve humoros jegyek határozzák meg. Az iróniára jó példa lehet a pszichiáterek szerepeltetése (Freud, Jung, Klein) és állandó diagnosztizálási kényszerük. Noha három különböző elmélettel van dolgunk, úgy tűnnek fel, mintha mindegyik lényege valamely megoldhatatlan probléma észlelése lenne, amin jobb esetben segíthet a pszichózis, de természetesen az is csak egy kis ideig. Rosalind Brodsykt egyenesen menthetetlen leszbikusnak kiáltják ki, ami a hibernációból „felolvadt” exfiúk jelenléte miatt elég érdekes következtetés – as Woody Allen says: „Bisexuality immediately doubles your chances for a date on Saturday night”. Görbe tükör ez a mai ember problémáinak, illetve a pszichológia túlburjánzásának. Ám ezt az iróniát át-átszövik a humor kisebb formái is: „Táncolnak, bár Freudot jobban érdekli a pezsgő.”(„They dance. Freud, however, is more interested in the champagne.”)

Csirmaz napjaink egyik népszerű televíziós programját, a főzőshowt is kiparodizálja. Időzsölés – Timeal – című műsorában Rosalind Brodsky hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb főzési technikákat (hogyan növesszünk ki saját combunkból csirkemellet egy éjszaka alatt csupán egy injekció befecskendezésével), és recepteket mutat be például saját klónjának elfogyasztását. Gyomor kell az ilyen műsorhoz, még olvasva is inkább gusztustalannak tűnik, mintsem humorosnak – hát még a színpadon…

Mindenesetre félreértés ne essék, a könyv nem kizárólag a humorra, a groteszkre és a gusztustalanságra épít. Az időutazás, vagyis az időszimuláció ugyanis arra szolgál, hogy rámutasson az emberiség történetének borzalmaira – ez ellen próbál Rosalind fellépni. Eleinte saját nagyszüleit kívánja kimenteni a varsói felkelésből, de mivel koncentrációs táborban köt ki a lengyel főváros helyett, ráébred, hogy nemcsak saját rokonait, hanem az egész emberiséget kell megmentenie az olyan elnyomó hatalmaktól, mint amilyen például a nácizmus. Kérdés, hogy ez lehetséges-e? Rosalind meggyőzi Hitlert – még annak festőkorában –, hogy képei csodálatosak, és mecénásként lép fel, azzal a feltétellel, hogy Hitler továbbra is festeni fog. A probléma úgy tűnik, ezzel meg is oldódott… – Really?! – Nem, valójában egyáltalán nem. A könyv zárójelenete válasz egy korábban fejtegetett kérdésre: „vajon az adott történelmi helyzet termeli ki a vezetőt, vagy a vezető személyisége, személyes döntései irányítják a történelem folyását? Egyszerűbben fogalmazva: ha mást állítunk vezető pozícióba, megváltozik a történelem menete, vagy azt a körülmények egyértelműen megszabják, és a vezető is csak bábként működik közre? Hogy előre lelőjem a medve bőrét, elárulom Önöknek, hogy a válasz az előbbi variáns. Igenis számít, hogy ki van a vezető pozícióban; a hatalom birtokosaink motivációi nagyban befolyásolhatják az események alakulását.” Az utolsó részekben 2013-ba repülhetünk Rosalinddal és Wilburral, hogy meghallgassuk a doveri beszédet Frau Matától. A tömeg mellett FF-tisztek sorakoznak, miután a Sörpuncs után fogságba került vezetőjük a megírt Mein Dampffal a kezében és Eva Wilkinsonnal az oldalán kiszabadult. Frau Mata beszéde kísértetiesen emlékeztet bennünket bizonyos beszédekre: még ha a konkrét cél más is – a férfiak kiiktatása a társadalomból, a nők uralmának megteremtése, valójában ugyanarról a történelmi jelenségről van szó – ha lehet ezt így nevezni. Vagyis Rosalind hiába állította meg Hitlert, jött utána valaki más. A szerző a nácizmus borzalmait félig-meddig nevetségessé teszi ezzel a párhuzammal és leegyszerűsíti, nem beszélve arról, hogy mindezt túlságosan szájba rágóan teszi – FF-tisztek, Sörpuncs, Mein Dampf, sőt még Frau Mata társát is Evának hívják.

Politika, szexualitás, kultúra, média, pszichológia – az emberi élet rendkívül sok területét átfogó dráma hibája az, hogy nem tud ezek között egységet, egyértelmű összefüggést teremteni, sokszor egymás mellé helyeződnek a különböző, ám egyébként fontos kérdéskörök, mégis hiányzik a koherencia. Szerepel itt főzőshow, időutazás, testrészekből csirkemell növesztése, pszichológia, hibernáció; mindez így együtt túlzás, zavaróan hat, és a humor is elveszíti így értelmét. A kevesebb talán több lehetett volna – less would have been more. Ennek ellenére nehéz lenne elvitatni Csirmaz Előd Pál érdemeit és tehetségét, a könyv ugyanis alapvetően szórakoztató és bizonyos részeinél elgondolkodtató olvasmány is.

e p csirmaz: Paranoid Nosztalgia, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2008.

Vázlat az esszéről és Gyöngyöspatáról

„Az ember a lét pásztora.” 


 

Ahhoz, hogy a gyöngyöspatai eseményekről Musil Tulajdonságok nélküli embere, és az esszé mint életforma gondolata jusson eszembe valószínűleg az is kellett, hogy az elmúlt hetekben olvassam a regényt. De lévén, hogy végső soron a gondolkodásunknak nem vagyunk urai, inkább csak terelgetni tudjuk a gondolatainkat, most – miként mindig – be kell érnünk ilyen esetlen kiindulóponttal.

 

Még egy éppen a cigány-kérdésről szóló Újnautilus-esten merült fel az a gondolat, miszerint a cigányság beilleszkedését az nehezíti meg leginkább, hogy a magyar cigányok a magyar állammal szemben nem individuumként, vagy legalábbis nem abban az értelemben individuumként, ahogy a sima magyarok gondolkoznak magukról, hanem inkább csoportként határozzák meg magukat, és inkább a maguk archaikus természetű hierarchiáját tekintik érvényesnek, mint az ország alkotmányát, és az arra épülő jogrendszert. Amikor a gyöngyöspataihoz hasonló helyzet áll elő, akkor vajmi keveset érnek mind az integrációra, mind a cigányok autonómiájának fenntartására vonatkozó hosszú távú elképzelések, és már nem lehetséges több éves programokban gondolkodni. Természetesen mindez ugyanúgy vonatkozik a magyar magyar kisebbségre is, akik szintén az alkotmányos kereteken felül, kívülről határozzák meg magukat.

 

Musil, hasonlóan ahhoz, mint amit Husserl mondott az Európai tudományok válságában, arról ír, hogy a tudományok és szakterületek felaprózódása oda vezetett, hogy megszakadt a rész kapcsolata az egésszel, azaz tulajdonképpen eltűnt az egész, vagy pontosabban annak illuziója. Musil tulajdonképpen az esszészerű gondolkozásban látja az európai gondolkodás egyetlen lehetséges folytatását. Nála az esszé valahol a tudományok egzaktsága és a művészetek szubjektív invenciószerűsége egyensúlyozik, amivel úgy tud feltűnni, mint a részek közti lehetséges kapocs. Ez az esszészerű gondolkozás-mód különösen fontos lehetne Magyarországon, hiszen a – bizonyos szempontból teljesen érthető – nyugat után rohanás oda vezetett, hogy csak elidegenedett tudásanyagon munkálkodunk, amit még akár el is ismerhetnek nyugaton, mint felzárkózás, sőt eredményei is lehetnek, de a – magyar – valóságtól tök távol állnak. Elég itt arra gondolni, hogy a derridai dekonstrukció- és elkülönböződés-fogalmak például mennyire a francia nyelvbe (és persze filozófiai hagyományba) ágyazódik bele.

 

Hogy ne a szomszédba menjek példáért: itt vagyok én. Lassan befejezem magyar-szakot, tanultam egy csomó mindent, be tudom bizonyítani, hogy József Attila, Szabó Lőrinc, Márai vagy Eszterházy jók, de csak középiskolás naivitással tudom elmondani, hogy mégis miért tartom ezeknél többre Adyt. Tanultam csomót a posztkolonializmusról is, hogy miben másabb a kelet nyugatnál, hogy miben másabbak az ottani emberek, tudok úgy gondolkozni a cigányokról, mintha ők lennének a kelet, mi meg a nyugat. Közben itt élünk egymás mellett – térben legalábbis.

 

És mégis mit ér ez? Persze, ebben a gondolkodási rendszerben simán le tudom írni, miféle ellentétek játéka van Gyöngyöspatán, tudnám azt is, hogy a cigányság integrálása egy végső soron gyarmatosító megoldás lenne. De pusztán, bölcsészként, ha megkérdeznének, nem mernék semmilyen javaslatot tenni. Még csak egy millió forintot se mernék átutalni. Musilt olvasva és a híreket figyelgetve arra – a már hallott tételre – kellett gondoljak, hogy végső soron a magyar tehetetlenség – ha van ilyen, ha nincs – arra vezethető vissza, hogy nincs magyar filozófia (vagy metafizika – nem tudom). És most még csak nem is arra gondolok, hogy milyen kevés esszéistánk van, hogy ezek nagy része meglehetősen mellőzött is, nem is arra, hogy nincsenek világhírű filozófusaink, hanem arra, hogy nincs senki, aki vállalva a lehetetlent, és leszálljon a maga magas lováról. Hogy egy nyugati képzettségű kulturális antropológus, neadjisten egy filozófus beleártsa magát mindenféle gazdasági mutatóba, hogy a jog textológiája mögött meglássa a joggyakorlatot is, hogy ki merje próbálni az élet nagyszerű összefüggéseiben magát – vagy csak nyitná ki az ablakot. Mert, hogy egy saját metaforát is mondjak végre, az esszé: ablak. Kilátás, betekintés lehet egy olyan területre, amelyben nem állunk benne. Az egész elvesztésébe való beletörődés, nem lehet egyszerre a részek közti kapcsolatról való lemondás – azaz, persze, lehet, de akkor ne lepődjünk meg Gyöngyöspatán.

Miért kell visszamenni falura?

 A kérdés arra utal, hogy valamit meg kell itt magyarázni, mintha nem lenne egyértelmű. Ami tehát egyértelmű és mindenki számára érthető, az úgyszólván természetes, azt senkinek sem kell megmagyarázni. Itt maradni a városban: ez az, amit nem kell senkinek elmagyarázni, mindenki érti. Hiszen nincs is természetesebb annál, mint ott maradni, ahol a legtöbb a munkalehetőség, ahol koncentrálódik az, amit kultúrának neveznek, ahol rengeteg szórakozási és tanulási lehetőséget kínálnak, ahol számtalan barátot, tapasztalatot és életismeretet lehet szerezni. Hiszen évszázadok óta a városokba özönlik az, aki tanulni akar, aki magasabbra tör, aki tehetségét és életrevalóságát próbára akarja tenni, vagy gyarapodni szeretne anyagi és szellemi javakban.

A vidék vagy a falu ezzel szemben mindig kisszerűnek, unalmasnak tűnik, ahol az emberek beszűkültek, merev és konzervatív szabályok kötik gúzsba a mindennapokat, az ember semmit nem tehet szabadon, mert a híre megelőzi, hiszen az emberek unalmukban mindig a másikon köszörülik a nyelvüket, és általában szegénység uralkodik. Még akkor is, amikor a falu látszólagos előnyei kerülnek szóba: a nyugalom, a természet közelsége, az emberek vendégszeretete, eredetisége, közvetlensége, őszintesége vagy a szabad égbolt és a láthatár mérhetetlensége – mindez afféle hamis idillnek van beállítva, ami egy ideig, mintegy pihenés és kikapcsolódás gyanánt, vagy az egyszeri rácsodálkozás erejéig megilleti az embert, de utána vissza kell utazni oda, ahol a valódi élet zajlik: a városokba. A falu hosszú távon kibírhatatlan.
Sőt sokszor éppen a falusi ember nyilatkozik úgy a faluról, hogy kibírhatatlan ott az élet, folyton panaszkodik a megélhetési lehetőségek szűkösségére, s arra, hogy minden magasabb igény teljesületlen marad, az élet pedig elapad a szürke hétköznapok áramában. Senki sem lehet sikeres, aki falun marad, sőt boldog sem.
De vajon a falu siker-, boldogság-, kultúra- és vagyonellenessége, illetve folytonos panaszkodó siránkozása nem egy öntudatlan, vagy nagyon is tudatos tiltakozás, egy határozott „nem” válasza mindarra, ami kultúraként, sikerként, gazdagságként csábítja őt magát is? S ha így van, nem éppen ez lenne a jele ama jellegzetes csavaros észjárásnak, ami kifog a kultúrember tudományán és érzékenységén, miközben persze feltétlen tisztelet mutat irányába? A falvak gazdaságilag és kulturálisan is alárendelik magukat a közeli városoknak. Vajon nem azért teszik, mert ezzel az alárendelődéssel semmit sem veszítenek a sajátjukból? Akkor hát mi lenne ez a saját, ami minden anyagi és szellemi hatalomnak nemet mer mondani, s hová rejtőzik el, ha még azok számára sem mutatja meg magát, akik mindig is falun laktak?
Nagyjából ezek a kérdések foglaltatnak benne a címben. De ha továbbra is a kérdésre figyelünk, akkor még messzebbre mehetünk. Ez a cím azt sugallja ugyanis, hogy nem pusztán egy tetszőleges helyváltoztatásról van itt szó, hanem határozottan vissza-térésről oda, ahol már valamikor voltunk, s amit valamiért elhagytunk. Falura menni mindig vissza-, sőt hazatérésnek tűnik még azok számára is, akik sohasem éltek vidéken. Amikor tehát azt mondjuk, hogy „vissza”, akkor arra is oda kell figyelni, hogy mi az, amire bennünket a falu emlékeztet, s ahová az emlékezés útján lehet eljutni.
Bizonyára igaz, hogy előbb éltek falun az emberek, a városok pedig a történelem egy későbbi, „fejlettebb” korszakában épültek föl. Jerikó és Çatal Hüyük a legősibb városok, amiket a régészek ismernek, s ezek már annak ellenére városok, hogy aligha nagyobbak egy aprócska falunál. A régész, amikor városokról beszél, más értelemben használja a „kultúra” szót, mint akkor, amikor bizonyos kézműves eszközök, edények vagy művelési módok alapján nevez meg egy még városiasnak nem nevezhető „kultúrát”, mondjuk az Andronovóit. Utóbbi esetben a kultúra az eszközre vonatkozik, az ember tevékenysége és életének minősége az eszközhasználat mögött rajzolódik ki. Akik ezt és ezt az eszközt használják, azok tartoznak ehhez és ehhez a kultúrához. De voltaképpen itt az emberek nem is számítanak, s bármennyire is tudatos tevékenységként kell fölfognunk az eszközkészítést, az eszközkészítő tudatához nem tudunk közel férkőzni. Úgy tekintjük, mintha nem személyes döntés eredménye lenne ez a tevékenység, hanem afféle szükségszerűség, amire az ember mintegy rákényszerül. Az eszközkultúra itt még csak eszköz a létfenntartáshoz, az ember pedig csak egy technikai szükségszerűség következményeként ismerhető meg – legalábbis abból, ahogyan ezt a régészek szokás szerint bemutatják. Az eszközök előírják neki az életmódot. A város esetén ellenben úgy tűnik, maga az ember van előtérben: a város az ő munkálkodásának, termelő, kereskedő, felhalmozó és elosztó, archiváló és értékteremtő tevékenységének az eredménye és összessége. Már a kultúrának azon az útján halad, amelyen dönthet majd törvény és szabadság, uralom és szolgaság, kultúra és műveletlenség, hit és hitetlenség, munka és szórakozás között, rendelkezik szabad idővel, s van is, amivel kitöltse. Az ember a városban úgy mutatkozik meg, mint aki már készen áll a történelemre.
Ebből a vázlatos és meglehetősen ötletszerű hipotézisből úgy tűnik, hogy az eszközkészítő ember számunkra, későiek számára ember mivoltában csak annyiban ismerszik föl, amennyiben rá csak mint eszközkészítő emberre gondolunk, vagyis úgy, hogy maga az eszköz konstituálja az ember emberségét. Ezt az embert szakócával a kezében ábrázolják, sőt legtöbbször csak a szakócát. Az eszköz előbbre való az embernél, még ha az ember hozta is létre azt. Az eszközkészítés képességében nem ismerünk föl semmilyen szellemit, amit az ember a maga lényegéből merítene. Az eszköz túlságosan anyagi, a rajta végzett alakítás túlságosan csökevényes az ember későbbi történelmi teljesítményeihez képest. Alig tudjuk értékelni. Mégis bámulattal tölt el, másfajta bámulattal, mint mondjuk egy gótikus katedrális, amelyen a részletek tökéletes technikai megmunkáltsága már valami rajta fölötte állóra vonatkozik, azt szolgálja. A szakócában ellenben még nem a szellemet csodáljuk, hanem az egyszerű és kézzelfogható, mégis eseményként megmutatkozó technikai képességet.
Könnyen lehet, hogy a „technika szellemét” itt csak azért nem ismerjük föl, mert olyan történelmi koroknak vagyunk az örökösei, amikor a technikai ügyességet már mindig is alsóbbrendűnek tekintették a szellem autonóm önmozgásánál. Csakhogy éppen a mi korunkat nevezték sokan a „technika korának”, amikor is megkérdőjeleződni látszik a szellem öntevékenységének ez a felsőbbrendűsége. Hiszen maga a gondolkodás is a nyelvben tárgyiasul, használata technicizálódik, s azt mondják, hogy ez a tárgyiasulás egyben a gondolkodás feltétele is. A látvány a képben ölt testet, s ez a kép ugyanakkor a látás, a saját test, sőt a testiség tudatosításának a feltétele is. Korunk „spiritualitását” is a különféle spirituális technikák teszik népszerűvé és hozzáférhetővé. A létezés a mi korunk számára az, ami valamibenmegnyilvánul, s ez a valami éppen az, sőt az elrejtettség is megnyilvánul és hatást gyakorol, s ebben a hatásban lesz az, ami. A nyelv és a kép mint technikák – talán ezek a mi létmetaforáink. A nyelvben az válik igazzá, ami a szó formájában rögzül, a képben az válik igazzá, ami a nyelv rácsai mögött a nyelven túlmutatóan meglátszik. Ami itt látszani kezd, talán csak ennyi: a szellem öntevékenysége technika, nyelv és kép pedig ugyanazok. Vagy talán pontosabban: ugyanannak más-más aspektusai. Csakhogy a nyelvet jobban beszéljük, mint amennyire a képeket látjuk, s a szellem mozgását is jobban ismerjük a technikáénál. Ezért érezzük úgy, hogy uralkodnak rajtunk a képek és a „technika szelleme”. Ezért van még mit tanulni. Mintha megannyi apró részletet, kőszárnytöredéket, volutát, párkányt, szörnyarcot faragnánk, amelyekből már nincsen aki össze tudná rakni a szellem katedrálisát.
A technika értelmének ez a kikristályosodása azonban a városokhoz kötődik, és meglehetősen késői fejlemény, amikor a technika az iparosodás, a népességnövekedés, a tőkekoncentráció és egyebek hatására kiszabadult a szellem, vagyis a tudomány és az igazság követelményeinek uralma alól. A technikai újdonságok azonban már többnyire a tudomány és az igazság szellemének távollétében születtek, a kibernetika például a hadiipar vívmánya. Ma már késő, és meglehetősen hiábavaló azon fáradozni, hogy a programozást, a sokszorosítást és az információtöbbletet visszakényszerítsük a tudomány, a verifikálható és falszifikálható módszerek és szűrőrendszerek hatalma alá. A technika utat tört magának a tudománnyal és a szellemmel szemben, sőt megtörni látszik annak évezredes uralmát. A technika ma arra a jelentőségre tör, amellyel két és fél évszázadon át a szellem rendelkezett. De ezzel semmit nem mondtunk róla, csak azt ismertük be, hogy mennyire keveset tudunk még felőle. A technika „embertelensége”, sőt „istentelensége” még korántsem nyilvánvaló számunkra. Ami azonban sokkal inkább, az az ember „technicizmusa”, az a képessége, hogy különféle technikákba, szellemi és anyagi építményekbe, eszmékbe és eszközökbe transzcendálja saját lehetőségeit.
Ha ez a városokban így megtörténhetett – s amennyiben valóban így történt – akkor az azt jelenti, hogy a város „fogalma”, „képe” és „felépítése” is meglehetősen képlékennyé vált, s mintegy belülről kezdett felbomlani. A város – amelyre saját műveként, civilizáltságának és szellemi méltóságának bizonyítékaként, biztosítékaként, s az élet valódi színhelyeként emlékezett az ember – ma inkább valamiféle üzemre hasonlít, ami csak úgy okádja magából és sokszorosítja az embert, a tudást, a művészetet. Sőt a városok valamifajta organikus tenyészetet képeznek, ahol az üzemszerű létezés és termelési mód „természetes” jellegét bizonygatják, mondván, hogy a kultúra – vagy az, amit annak neveznek – egyenlő az ember természetével, s ugyanolyan organikus, mint maga a természet, amely semmilyen külső beavatkozás nélkül növel fákat, majd dönti ki őket. A kultúrának itt – legtöbbször kimondatlanul – ugyanolyan törvényszerűségeire hivatkoznak, mint régen a természettudósok. A különféle kánonok, paradigmák, tudásrendszerek a kultúra belső törvényszerűségei alapján lesznek evidencia-értékűek, tesznek szert hatalomra és válnak érvénytelenné.
Mindezek ellenében vált szükségessé a technika értelmének az ettől a természet-elképzeléstől, üzemszerűségtől és kultúra-felfogástól való megtisztítása, hiszen a technika most már valami eredendőbbnek és lényegesebbnek mutatkozik, mint aminek pusztán az üzem, a tömegtermelés, a sokszorosítás, az ipari felhasználás vagy a kultúripar termékei alapján gondoltuk.
A technikának ahhoz, hogy megszabaduljon a szellem felsőbbségétől, üzemmé és „létrongálássá” kellett válnia, s az üzemszerűség magát a „technika szellemét” is megrongálta. De a technika mindezzel együtt is hozzánk tartozik, sőt mi vagyunk az. Ez az „az” még meglehetősen távolinak és tárgyszerűnek tűnik, mivel még nem tettük magunkévá. A magunkévá tétel azonban nem a fölötte való uralmat kell hogy jelentse, hanem a technika működésmódjával való együttműködést, a megértő bekapcsolódást abba, amitől még mindig lenézően távol tartjuk magunkat a szellem magaslatán, s ami ennél fogva úgy tűnik, mintha ránk támadna. Az ember léte azonban nem oldódik föl és tűnik el a technikában, hanem egy szabad együttműködésben azzá válhat, ami már a kezdetekkor is volt, s ebben a kezdethez való viszonyban ismerheti föl saját történelmi szerepét és feladatát.
Másfelől a kezdet gazdagsága éppen abban mutatkozik meg, hogy minden valódi történelmi feladat számára a kezdet más és más. Most úgy tűnik, a technika visszatért a kezdethez és elgondolhatóvá vált. De visszatért a városból a faluba is, hiszen a legújabb technikák teszik lehetővé a falunak – amennyiben megtanul nem az ipari tömegtermelés működésmódja szerint élni és gondolkodni –, hogy távol tartva magát az üzemtől elkészítse és megőrizze saját valóságát, szemközt az ipar, az üzem, a város és a történelmi törvényszerűségek erőszakosságával. A falu, amely ugyancsak áldozata lett az üzemszerűségnek, a nosztalgia kultúriparának, s a városok gyarmatává, agglomerációvá vált, nem pusztán a „vidékfejlesztésre” szorul rá – ami a közfelfogásban többnyire a városiasodást és a gyarmatosítást jelenti –, hanem megszabadításra vár. Hiszen a történelem túl régóta zajlik kizárólag a városokban és a csatatereken, a szellem pedig túl régóta írja saját történeteit az egyetemek, könyvtárak, akadémiák elzárt rezervátumában és szellemvárosaiban.
A technika világuralma és a technicizmus „létrongálása” rávilágít a kézművesfoglalkozás, az eszközkészítés, az anyaggal való formáló munkálkodás sajátos örömére és értékére. Ezen technikák értékét éppen a tömegárusítás ellenében szokták hangsúlyozni. Ma az ilyen tevékenységet még sokkal inkább egy képzelt múlt iránti nosztalgia jegyében művelik mint valami ősinek és kipusztulóban lévőnek az életben tartását. Ez a nosztalgia, ami a város felől támad a falura, a technikai készséget haszontalanná akarja nyilvánítani, ezért száműzi azt a hétköznapi élet színtereiről a hagyományőrző és kézműves-táborokba, az eszközöket pedig a múzeumokba. De még megvan, illetve megteremthetőnek látszik a lehetőség arra, hogy a falu ne egy képzelt múlt, hanem a jövő felé tartson. Annyiban van meg, amennyiben az, amit eddig szellemnek, tudásnak, igazságnak, tudománynak hívtunk ma már nem zárja magát a városokba, s ami egyszerű, természetes, anyagszerű, archaikus, sőt primitív, egészséges, vagy éppen tisztességes, az visszaszerzi méltóságát a szellem területén. A falu bekapcsolódhat a szellem munkájába, ha ez képes lesz végre lemondani felsőbbrendűségének igényéről, amitől már a technika uralma amúgy is megfosztotta. Hiszen a technika világuralma és a falusi „eszközközelség” ugyanazon anya gyermekei, ha alig ismerik is föl még egymást. És a szellem volt a gonosz mostohájuk.
Ma sokan a falu jövőjét a városiasodás útján gondolják el, de ugyanilyen érvényes a falu globalizálódásának a ténye is. Minél nagyobb a zűrzavar, annál sürgetőbb a döntés. Az emberi kéz munkájának és a technika világuralmának mélyebb megértésével talán egyszer a Teremtés munkájának megértéséhez is közelebb férkőzhetünk.
Aki arra vállalkozott, hogy valamit véglegesen eldönt, az úgy tűnik föl, mintha tökéletesen biztos lenne annak helyességében, amiről dönt. Valójában az ellenkező oldalról is igazat lehet megfogalmazni: a döntés azért szükséges, mivel nem tudhatjuk biztosan, hogy úgy lesz-e jól.
De a döntésben nem is kell ahhoz kötnünk magunkat, amit még nem tudhatunk, hanem csak ahhoz, ami – hiányos – tudásunk szerint még ezután vár beteljesítésre. Mert amit tudunk, az önmagában többnyire már fölösleges. Csak egy ígéret mutathatja meg, hogy mi az, ami még jó lehet a tudottakból valamire, s mintegy újra kézbevehető.
Aki elindul, visszatér. Aki visszatér, elindul.

Álvaro Cunqueiro: Leírás Tardizból

(Az Emberek innen-onnan Galíciából című kötetből)

Jesualdo Pértegának hívták, de a kocsmában mindenki csak Tardiz-i Leirasként ismerte. Nagyapja Leiras Vello volt, fia pedig Leiriñas.A Tardiz folyó jobbról ömlik a Miñoba, kövér legelőket táplál, éger- és fűzfaligetek között kanyarog. Az egész Leiras család megjárta Buenos Airest, ahol is mindenféle cukrászdákban és pékségekben dolgoztak. Jesualdo urat egy bizonyos möszjő Batani nevű libanoni cukrász vette fel kisegítőnek. Az öreg Bataninak görög felesége volt, fia pedig, akit Juszufnak hívtak, egy malagai spanyol nőt vett el, aki szinte felfalta az életét. Egy alkalommal kettesben Libanonba mentek nyaralni, ahol is Juszuf muzulmán hitre tért, elvált a malagai nőtől, s Plataba visszatérve már egy termetes zsidó nő volt a felesége, aki ünnepnapokon a főváros zsidó színházában énekelt. Az egyik színdarabban Évaként mutatkozott be a közönségnek. Zajos sikert aratott; a zsidók Buenos Airesben mind azt beszélték, hogy még soha nem láttak ilyen szépen megformált Évát, ilyen halvány bőrűt, ahogy a Paradicsom fái közt ringó léptekkel illegette magát. Az idős Batani még mindig gyengéd érzelmeket táplált a malagai asszonyka iránt, de azért büszke is volt újdonsült menyének sikereire, s az elvált nőnek mézes-mandulás krémest küldözgetett. Mi ketten Leirasszal a borbélynál azon tanakodtunk, hogy Éva fehér vagy kreol bőrű volt-e. Leiras szerint amikor a zsidók olyan nagy tapsot adtak Batani menyének, nagyon is jól tudták, mit csinálnak…

Leirasnak sok története volt a buenos airesi olaszokról, olyanok, amelyeknek maga is tanúja volt. Most csak egyet mesélek el.

Bejön egy olasz: szürke borsalino kalap, zöld nyakkendő meg fehér lakkcipő.

– Amico mio, tudnának-e hozni egy szép piskótatortát, finom őszibaracklekvárral, a tetején tejszínhabbal, körben meg meggydarabkákkal?
– Mi az hogy! – vágta rá a pultos.
– A meggydarabkák mellé ugyan rakjanak még rá egy réteg pörkölt mandulát!
– Még szép!

Kihozták az olasznak a tortát; még a szeme is elkerekedett a gyönyörűségtől.

– Bravo, bravissimo! A közepébe tegyél egy feliratot, hogy Éljen soká Arnaldino!, a betűk közé meg kis szívecskéket!
– Még szép!

Az olasz közben megbámulja magát a tükörben: igazít egyet a kalapján, kissé feljebb húzza a nadrágját, és kisimítja a térdzokniját.

– Tessék, uram, a tortája.
– A tetejére szórjál még egy icipici fahéjas cukrot!
– Még szép!
A pincér letette elé a tortát.
– Becsomagoljam, uram?
– Dehogy! Itt helyben eszem meg!
Az olasz levette szürke borsalinóját, maga mellé rakta egy székre, amit előbb gondosan leporolt, fogta a tortát, cseppentett még rá egy kevéske karamellt, és az egészet ott helyben befalta.
– Eztán meg – mesélte Leiras – kért két szalvétát, letörölte a bajszáról a morzsákat, fizetett és elindult kifelé, de előtte még bókolt a tükörképének. Hát mit szóljon ehhez az ember? Mi meg, pipogya galegók, szökőévente ha meglepjük magunkat egy islerrel…

Bata Péter fordítása

(első közlés: 2006-12-17 16:04:12 +0200)
(A novella olvasható még A pillangók nyelve – XX. századi galego próza című antológiában /PRAE.HU, 2010./ is.)

Édesség versben – avagy a franciakrémes és a baklava véletlen találkozása a kávéházi asztalon

 

Becsy András, noha különböző folyóiratokban megjelenő verseivel már közel tizenöt éve jelen van az irodalmi életben, első önálló kötetével mégis csupán 2010-ben jelentkezett.

Így lehet a Franciakrémes címet viselő kötet a költői életút első jelentős állomásaként egyben annak összegzése is, mely ebből következőleg izgalmas beszédhelyzetet ígér. A három ciklus átgondolt felépítése, a versek érett, letisztult formái is nagymúltú költői tapasztalatról árulkodnak. A Franciakrémes, ahogy az ajánlón is olvashatjuk: „régóta várt meglepetés”. A borítón látható elhagyott, alakra és színre különleges módon épp franciakrémesre emlékeztető állomásépület távolba vesző, elkanyarodó, egymásba fonódó vágányaival Becsy András költészetének jellemző motívuma is lehetne. A romos épületet „díszítő” egyetlen graffiti, a nagy szív ugyancsak egy másik fontos központi témára hívja fel a figyelmet: a szerelemre.

Az R küldemények ciklus címzettje a magyar és világirodalom egy-egy költő vagy író óriása, a nagy elődök, kiknek hatását, még ha nem is válnak példaképpé, lehetetlen figyelmen kívül hagyni (József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Szabó Magda, Szilágyi István vagy Ernest Hemingway). Az R küldemények egy-egy klasszikussá vált művet vagy annak szereplőjét is megszólítja, mely játékos dialogicitást eredményez kötet és kötet, szereplő és szerepet játszó költői én között (Széljegyzetek A lóvátett lovagokhoz, A sok hűhóhoz, Tonio Kröger levele). Ez a rész, ha a könyvet, mint jelképesen a költői életút folyamatát felvázoló történetet tekintjük, a költői szárnypróbálgatás, tanulás, különböző stílusok mentén való kalandozás és egyensúlyozás szakaszának feleltethető meg, mégis ettől jóval többnek. A szerző egészen rendkívüli stílus- és formaérzékével, empatikus képességével

„… arcodnak kamaszos mosolyával / súgod, hogy nincs semmi, mitől tartani kéne, / tartani fogsz, felemelsz, ha a sárba rogyok, s ihatóvá / szűröd a megposhadt pocsolyát” [Százsoros ekloga (Radnóti Miklós évfordulójára)]

és játékos kedvével

           „Bóbita büszke: dalának / már mobilja a háza, / film-zene dallam a fanfár, / egyre csak azt dudorássza.” [A törpe (Weöres Sándor részére)]

nemcsak felidézi, hanem meg is idézi a választott példaképet vagy művet. A homéroszi eposz formáját imitáló, Odüsszeusz és Krúdy Gyula szellemét egyszerre megidéző cikluskezdő „invokáció”, valamint Márai Sándornak címzett záróvers foglalja keretbe az R küldemények darabjait.  A címzetteket, bár eltérő idő és tér a sajátjuk, mégis összeköti az elvágyódás, a hosszadalmas utazás és a szerelem toposza. A költői én is utazó, méghozzá szerelmes, „kis gyáva hamiskártyás utazó / aki poggyászában hordja, akárhol jár is, gesztenyebarna hajadnak a jambikus ívét” [Franciakrémes (Márai Sándor részére)]. Az imént idézett címadó Franciakrémes közvetlen kapocs a két egymást követő ciklus között, ugyanis a Zsena-történetek előzménye olvasható ki belőle: „Húsz perc.” – arra is elegendő, hogy a költői én meglévő szerelmét feladja egy másikért, egy akkor, húsz perc alatt kibontakozóért: „(franciakrémest ettetek épp kolleganőddel, / … ő az, igen: Zsena! – baklava-íz’ neve balzsam a nyelven)” … „Kérlek, könnyítsd tűrni hiányod! / S add meg a számát!” [Franciakrémes (Márai Sándor részére)]

A Zsena-történetek huszonegy darabja egy-egy apró történet, életkép egy beteljesült, mégis kiábrándító szerelemről, arról, hogy mit jelent a költői én számára Zsena és arról is, hogy mit nem. Arról, hogy próbál közeledni a nőhöz: „kövek vagyunk gyémánttá csiszoltak / rácsos szerkezetem hajszálrepe / déseiből burjánzó indák in / dulnak szigonyként feléd kötni” (Zsena Pest felé), mennyire vágyik rá: „időtlenül szívott be már az ágyad” (Zsena és a karóra) és hogyan távolodik el tőle: „… látja, / hogy időről időre / egy másik asszony várja, / hogy verssé forrjon főztje,” (Zsena és a töltött káposzta), „Aztán te arra mentél, én meg erre, / … te / mentél pont erre, / s én pedig amarra” (Zsena és a tévedés). A Zsena-versek kísérletként is felfoghatók, melyek annak megfejtésére irányulnak, hogy kit, hányféle arcot és tulajdonságot takar a francia hangzású és „baklava ízt” idéző név. Zsena, a szerető, az anyáskodó, a házias, a rendetlen, a barát, az ellenség, a tiszta, a romlott, a szép és a rút, ő ez, mind-mind egyszerre és még ki tudja mi minden. Akinek a személye ennyi mindent jelenthet a másik számára, attól nehéz, vagy talán lehetetlen is végérvényesen elválni, így az utolsó, Hátrahagyott versek című ciklus egyes darabjaiban is fel-feltűnik alakja, de már csak mint az elválás utolsó stációjának szereplője – ottlétének nincs már se súlya, se értelme.

A ciklus többi költeménye egy-egy hétköznapi, kávéházban, a szabadban vagy a költői én életében játszódó életképet mutat be. Bár ezzel a résszel lesz kerek egész a kötet, és minden egyes versében találni sorokat, melyek igazi meglepetésként hatnak, mégsem tudják feledtetni azt az érzésemet, hogy ez a rész, bár csak egy verssel tartalmaz kevesebbet, mint a második, mégis kevésnek érződik.

Összességében elmondható, hogy Becsy András költészetének különlegessége, hogy egy-két erőltetettként hangzó rímpártól eltekintve költeményei ritmusa és verselése könnyed, sodró és magával ragadó. Mindvégig, még a legkiábrándítóbb, legcsalódottabb szerelmi jelenet leírásában is ott lappang a játékosság. Minden szóban a ritmust, a verssé komponálás lehetőséget látja a költő: „a Nagy Bevásárlóközpontban / a név védett, nem írom itt le / … pe- / dig egészen jó jambus lenne, mert ránézésre az van benne)” [A gyűrű 1 (Szökés az életből)]. Becsy vonzódik a klasszikus metrumokhoz és kötetével azt is bizonyítja, hogy az ősi hexameterek, ritmusok és szabályos rímelés pontos használata a modern tartalommal karöltve a XXI. század költészeti áramlataiban is megállja helyét.

Az egész könyv majdhogynem egy franciakrémes kényelmes elfogyasztásához szükséges időn belül elolvasható. Az olvasó érzése – miszerint a krémes és a baklava émelyítő párosítása ellenére sem volt elég a versekből – is azt mutatja, Becsy András számára ez a kötet nem lehet végállomás. Én személy szerint a könyv olvasásával hasonlóképpen voltam, mint magával a süteménnyel. A teteje (az első része) a legfinomabb. Becsy András kötetét nemcsak édesszájúaknak ajánlom, hanem minden utazónak, szerelmesnek és épp nem szerelmesnek, verset kedvelőnek vagy épp nem kedvelőnek egyaránt. A Franciakrémes igazi desszert, érdemes belekóstolni.

Becsy András, Franciakrémes, Budapest, Kortárs Kiadó, 2010.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info