A feledékeny emberek betegesek (3/2)

Kellemes séta volt, úgy egyébként. Régóta áhított. Aztán egy asztalhoz ülni egy közös ebéd erejéig. És elcsodálkozni azon, hogyan történt mindez. Ez fordult meg a fejemben, de még mindig nem hittem el. Csak, amikor megszólalt – Egyébként mi újság?

Nem örültem ennek a kérdésnek, ahogy egy kérdésnek sem akkoriban. Pedig kitalálhattam volna. Az egész arra ment ki, hogy megtorpedózzon. Csak azért is, hogy végre történjen már valami. Mindez persze álca volt, hogy inkább ne legyen semmi. Tiszta logika. Az arány léptéke befoghatatlan. Ekkor mondta, javadra váljék, fiam. A torpedó felrobbant. Nehezebb lesz, mint gondoltam, gondoltam…

Mintha hátrafelé lépdeltünk volna határozott léptekkel, közös origónkat kutatva. Azt mondják, van ilyen. Apa és fia. Erre is azt mondják, van ilyen. Különös séta, igen, van ilyen. Allé. Ollé.

Amikor nem lehet nem csöndben lenni, akkor. És ha ez is elmúlik, leginkább akkor.

A piacnál megálltunk.

Tudod, mit csinálsz, kérdezte. Tisztában vagy azzal, milyen következményekkel járhat minden cselekedeted bizonyos emberek fejében? Gondoltál erre? Avagy felelőtlenül jársz-kelsz a világban, és gyanútlanul felforgatod a tehetetlen fajtársak egyébként is háborgó életét, mert ez is lehet.

Nálad mit jelent a fajtárs, pajtás?

Azt az idétlen ábrázatodat.

Volt némi gyanúm.

Tartsd meg magadnak.

És így tovább egészen a piac sarkantyús italméréséig, a Tóig. Egy parton. Újra ugyanott. Átutazóban. Ketten egy ebédért. Szinte kéz a kézben. De távolodva percről percre. A párhuzam nem feltétlenül erőszak, ahogy a derékszög nem feltétlenül karambol. Az úgynevezett jobbik eset. Legyen most ez. A görbület, mely a szándékos elkerülésé, és a kör, akinek nem sikerült. Ez az álom volt a határ, és most eltűnt, felelősséget hagyott maga után. A beilleszthető hiányt.

Igazán indulhatnánk már, morogtam rá. Kinézed a vizet a tóból.

De Dórémi mozdulatlanul tovább bámulta az enyhe szél fodrait a víztükrön egy odvas szomorúfűznek támaszkodva.

Anyádat itt csókoltam meg először, mondta aztán. Nem volt egyszerű. Féltem. Szerettem.

Leguggolt és előbb a kezét, majd arcát is megmosta.

Indulhatunk, szólt.

Soha nem csengett szebben a hangja. Kondenzcsíkok gubancolódtak az égen. És elviselhetetlen lett a bűz. A megváltozott szélirány egy vízihulla jelenlétére engedett következtetni, vagy valami más dögfélére. Ez adta meg az utolsó lökést ahhoz, hogy elhagyjuk azt a helyet, ahol addig megtalálhatóak voltunk.

Az étteremben Figaró nem várt szívélyességgel fogadott minket, talán még kacsintott is, de ebben nem vagyok biztos. Dórémi a „B” menüt választotta. Figaró cinkosságának köszönhetően nem két fél, inkább két háromnegyed adagot ehettünk a húslevesből és a töltött paprikából. Alighanem egy valószínűsíthetően mindkettőnk számára előnyösnek tűnő üzlet is közrejátszott túláradó figyelmességében, ugyanis még az ételrendelés előtt sikerült töltény nélküli pisztolyom az ő fényszórók nélküli biciklijére cserélnem, bár akkor még fogalmam sem volt, mihez kezdjek egy tini pincér örömével, és egy ekkora vagyontárggyal. Apám az egész mögött szemléletváltást sejtett. Igyekeztem megnyugtatni, hogy a tett mindig elkésettségre utal. Azt válaszolta, hogy az embernek nem feltétlenül önmagát kell megelőznie, ha egyáltalán meg kell előzni bármit is. És hogy a preventív élet nem gyorsaság kérdése, inkább a türelemé és az odafigyelésé. Hagytam, nem volt kedvem vitatkozni. Csak néztem, ahogy lassan kanalaz, ahogy az ízek serkentik gondolatait, és ismét szárnyalni kezd, és hatalmas szárnyaival engem ismét betakar.

Régen nem esett ilyen jól az étel. Az annyi, amennyi. És könnyekre sem volt szükség. Pedig búcsúztunk, ezzel mindketten tisztában voltunk. Böffentett, és ez nekem jólesett. Kedvem támadt, hogy elfingjam magam. De nem tettem, egyrészt nem állt módomban, másrészt szégyenletes bunkónak titulált volna, és nem így akartam megmaradni emlékezetében. Micsoda emlékezet! Szigorú, egyszersmind pajkos. Ez apró utalásokból derült ki, melyek vagy idilli ecsetvonásként, vagy holmi nehéztüzérségi ágyúként realizálódtak félelmekkel bélelt képzeletemben. Félelmem abban volt, szeret-e egyáltalán? Másképpen – elfogad-e fiaként az az ember, akire mindig rácsodálkoztam, mert azt mondták, ő az apám. A perspektíva alkonya. Ugyanazon viszony újabb kezdete. Merthogy a dolognak erősebb volt másik oldala – hiszen én lettem az, aki szégyenemben megtagadtam őt.

Bocsáss meg, apa, mondtam.

Ettem már szarabb kaját is, mondta ő. Egyébként nem vagyok sem finnyás, sem ínyenc. Azt eszem, ami van, és ha van, annak örülök. Ettől függetlenül úgy gondolom, kissé túlfőzték a rizst, a fűszerezést pedig meg sem említem, esküszöm.

Két falat közötti röhögésem köhögésbe fulladt, kínomban az asztalt csapkodtam, azonban mindent összevetve nagyon boldog voltam. Azazhogy, újra emlékeztem arra, hogy valaha voltam boldog, és ez boldoggá tett.

Dóréminek több mindennel kapcsolatban igaza volt egyébként, éles szeme a lélek színeváltozásait fürkészte, és mindig hasznos információkkal szolgált nekem, rólam. Baráti tükör. A pisztolyt ugyanis magamnak szántam, egy ujjnyi mozdulatot hordoztam a szívem fölött. A biciklit pedig valahogy rá kellett sóznom. Semmit nem fogadott könnyen, sem el, sem meg. Makacsul kérette magát, nehéz volt bevonni abba a játékba, amit tulajdonképpen ő talált ki.

Nyelvjátékok nimfák körül

„Lesi Zoltán költő” – írja a Daphnis ketskéi fülszövegében Szepesi Attila, az elsőkötetes szerzőről,

 

hiszen a költő „nem okoskodik”, hanem az anyanyelvet hagyja érvényesülni, gondolkodni. Milyen nyelven szólal meg ez a költészet? A könyv címe és a mottója (Berzsenyi idézet) már jelzi, hogy valami történik itt a nyelvvel.

A mottó irányadó lehet az olvasás tekintetében: „Hogy ortográphiám és interpunctióim hibások, igen tudom; ennek oka az én tanulásom módjában és charakteremben van.”. Felkészíti az olvasót és felmenti saját magát abban a tekintetben, hogy az archaizált versektől nem várható el a nyelvtörténeti hűség – ha a kötet olvasásmódját Berzsenyihez és korához kötjük –, valamint arra is rámutathat, hogy a hibák, nyelvi játékok, esetleges nyelvrontó elemek mint eszközök vannak jelen a kötet verseiben.

Az idézet erőteljesen kijelöl egy irodalmi hagyományt, ugyanakkor jelezhet egyfajta kánonon kívüliséget is, hiszen felidézheti Kölcsey Berezsenyi kritikáját, s így akár egy irodalmi vitát is az olvasó eszébe juttathat. Berzsenyi Dániel költészetének megidézését motívumok szintjén a „barna Lolli” és a többször előkerülő Zephyr szó is erősíti (Tánczoló Hórák; Musákhoz;Bikficz).

Hiba volna azonban ezt a kötetet kizárólag Berzsenyi költészetéhez kapcsolni. A Daphnis ketskéi nem szerepvers-kötet, mint Weöres Psychéje, és nem csupán egy korszak irodalmához kapcsolódik. Az archaizált nyelv és az ókori motívumok használata persze erősen a klasszicista irodalomhoz köti, de intertextuális vonatkozásokban sokkal szélesebb hagyományt szólaltat meg. Lesi Zoltán verseiben nem csak „Lolli” bújik meg, de olyan vonatkozásokkal találkozhatunk, mint:  „Eliramlik / a lángsugarú nyár”; aztán: „fenség, / eljön a tél is?”; valamint: „mindégnapi gyógyszerem / add meg nekem ma…”. A Petőfi-idézetet nem lehet nem észrevenni, ahogy a Miatyánk kiforgatása is nehezen kerülheti el az olvasó figyelmét, ám a Babitsra utaló allúzió már nem ilyen egyértelmű, de feltétlen felidézhet egy kötetcímet (Herceg, hátha megjön a tél is).

A görög kultúra jelenléte is meghatározó. Daphnis a görög mitológiában a sziciliai pásztorok hérosza és a bukolikus költészet feltalálója, egy nimfa és Hermész fia. A pásztorköltészet mint az idilli, természeti lét, a szerelem költészete Lesi Zoltán verseire szinte kivétel nélkül érvényes. Tartalmi szinten is merít a görög kultúrából, mítoszok szereplői (Nárcis, Páris, Heléna), istenek (Zeusz) is szerephez jutnak (Nárczis némasága; Páris; Ursa Major).

Lesi Zoltán lírai érzékenységét dicséri, hogy a kötetben különböző versformákkal él, ezek közül a legszembeötlőbbek a szonettek. Rímei leggyakrabban az abab abab cdc dcd klasszikus képlethez igazodnak (Páris; Mezzetin), bár változatokat is felfedezhetünk, főleg a háromsoros versszakok képlete tér el cde cde módon (Álmafák árnyán; Lerágott csont).

A költő azonban nem csak a verselés területén jeleskedik, az olvasót többször nevetésre készteti nyelvi humorával. A humor forrása sokszor az oda nem illő szavak használata, ahol nagyon erőteljesen kiütköznek a stilisztikai, nyelvtörténet szempontjából időbeli különbségek. Olyan elemek beépítésével él, amelyeket az archaikus nyelvhasználat kivet magából.  Ezekre jó példa lehet a „Gyöngyfényű popsik” (Páris), a kötet nimfáihoz képest a „nimfomán túzok”, vagy különböző tárgyak megjelenítése: „Eltévedt hajnal-madár, / mélykékben fuldokló uszósapka” (Küprisz). A példákat lehetne fokozni a „hangos reklám”, a „Diszkófény, bálba’ / tánczoló Hórák” típusú nyelvi játékokkal (Küprisz; Tánczoló Hórák). Máskor olyan képek váratlan ábrázolása teremti meg ezt a hatást, mint a Mezzetin idilli hangvételt megütő költeményben az „Összenyomott hangya” és a „Feltört ülep”.

A többértelmű kifejezések használata is jelentős szerephez jut. Kiemelhető ebben a vonatkozásban a „kell-bimbó”, ahol a kell, a kellem és a kelbimbó szavak egymásra játszása révén jut a jelentés sokszorosításához. A „ketskék” is többletjelentéssel egészülhetnek ki a Mádrigál vers kapcsán, ahol „ketseskén” ring a gém, így a kecsesség szó is az értelmezés körébe kerül.  Ilyen a „kegyló” szó is, ahol a kagyló mellett a kegy szó különválaszthatósága jut szembeötlő szerephez. A „kegyló” más szempontokból is érdekes lehet, zártsága és formája révén. Nárcisszal kapcsolatban (Nárczis kegylója ciklus), aki önmaga csodálatából nem tud kiszakadni a zártság, ugyanakkor a forma okán a női nemiszerv megfelelőjévé is válik („Szűz kegyló kínálja / magát egy jonatánért”).

Külön kiemelném az Árkádia és Amorett verseket, amelyek szinte tükörképversekként működnek, noha az egyikben „feredő leányok”, a másikban „feredő vitorlá /s”-ról van szó. A két költeménynek több azonos szókapcsolata van, változatlan formában, ismétlésjelleggel a „tsapódó víz”, a „zöld ruhátskák”, míg a „tíz vörösbegy”-ből kisebb változással „vörösbegyek” lesznek. Az Amorett tipográfiája ráerősít a „tsapodó víz” nyitóképre hullámzó sorai miatt.

A versek képiségét erősíti a domináns a színhasználat, legtöbbször a kék, sárga, rózsaszín színek fordulnak elő. Leghangsúlyosabb mégis a kék, mely érezhető funkcióval nem bír ugyan, de felidézheti Novalis kék virágját, mely a boldogság szimbóluma és a bukolikus alaphelyzethez is társítható, s a kék virág a nefelejcs szerepében fel is bukkan a kötetben.

A Daphnis ketskéi bővelkedik a nyelvi humorban, intertextuális vonatkozások, költői játékok jellemzik Lesi Zoltán formaérzékről is tanúskodó könyvét.  Mint első kötet remek munkának látszik, a versek egysége, összetartozása hangulati és formai szinten is kétségbevonhatatlan. Ugyanakkor az utolsó versek felé haladva már kezd egyhangúvá válni a koncepció, ami felveti a kérdést: vajon mennyire működtethető hosszútávon ez a típusú költészet? A versek egy időn túl már nem adnak újszerű élményt, talán pont az az egység, ami egyrészről a kötet javára írható, rejti magában a monotonitás veszélyét is, de szerencsére a Daphnis ketskéiben ez a veszély épphogy csak felüti fejét. A kötet összességében jól megszerkesztett, szellemes alkotás, s reméljük, hogy a fiatal író tarsolya még korántsem merült ki, és megismerhetjük önálló, stílusjátékoktól mentes hangját is.

Lesi Zoltán: Daphnis ketskéi, Bp., Fiatal Írók Szövetsége, 2009.

Die Geschichte der Welt ist die ‘Geschichte Gottes.’ Die Geburt der Zeit in Schellings Weltalter (Urfassung von 1811).

1. Fichtes Grundzüge des gegenwärtigen Weltalters und Schellings Weltalter: die Möglichkeit einer philosophischen Annäherung.

Nach der siebzehnten Vorlesung von Fichtes Grundzügen des gegenwärtigen Weltalters ist es grundsätzlich möglich den Begriff der ‘Zeit des irdischen Lebens’ von dem des ewigen Lebens, der göttlichen Ewigkeit logisch-philosophisch abzuleiten, aber Fichte selbst führt diese Ableitung oder Derivation nicht aus. Die Region der ‘göttlichen Dinge’ befindetsich zwar in der unmittelbaren Nähe der irdischen, aber die übersinnlichen Objekte jener Gegend jenseits der menschlichen Sphäre sind nach Fichte in einem gewissen metaphysischen Dunkel gehüllt. Also sind sie eher Objekte der Religion und des religiösen Glaubens, und die Aufmerksamkeit des Philosophen wendet sich darum vor allem der Periodisierung und Charakteristik der menschlichen, weltgeschichtlichen Sphäre zu.

Obwohl Schelling im Weltalter-Fragment auch mit der Weltalter-Problematik, also mit der Periodisierung der Zeit der Welt konfrontiert ist (wir untersuchen die Urfassung von 1811),[1] interessiert er sich Fichte gegenüber mehr für jenen theologischen Kontext und Bedingtheit des irdischen Lebens, jene Derivation der historischen Zeit aus der göttlichen Ewigkeit. Im Grunde genommen wird die Weltgeschichte (Naturgeschichte und Menschengeschichte) von ihm als die ‘Geschichte Gottes’ (oder mindestens als eine Folge davon) aufgefasst, als die stufenweise Entwickelung, Auseinanderrollen der Automanifestation der transzendenten Gottheit. Eine Periodisation der historischen Zeit fehlt also dem Schellingschen Bruchstück Die Weltalter, obgleich es eine Skizze davon in der Freiheitsschrift (1809) schon gibt. Aber auch in der Freiheitsschrift ist die Periodisierung der Menschengeschichte eigentlich eine sekundäre Frage: die historischen Weltalter werden auch dort immer nur durch das metaphysische Prisma der Selbstentfaltung Gottes untersucht.

Trotz diesem essentiellen Unterschied gibt es eine unleugbare philosophische Affinität zwischen Fichtes Gedankenwelt auf der einen Seite, und Schellings Weltalter und der früheren Freiheitsschrift auf der anderen: die Auffassung der menschlichen Freiheit als die eigene Tat, die Selbstbestimmung des Ich, stammt bekanntlich aus Fichtes Philosophie; und die Kardinalkonzepten ‘Sein’ und ‘Leben’ werden von Fichte und Schelling auf ganz ähnliche Weise voneinander differenziert (mindestens was das göttliche Leben betrifft, siehe die 17. Vorlesung in Fichtes Grundzügen, und beinahe überall in Schellings Freiheitsschrift). Letzlich, im Zusammenhang mit dem Fichte’schen Begriff der Religion als die ‘Setzung eines überweltlichen Seins’ mag man sagen, dass das Denken Schellings von allem Anfang an in dieses überweltliche, göttliche Sein aufzusteigen scheint, als ob er gerade die Grundidee Fichtes darstellen oder auseinandersetzen möchte, dass nämlich ‘alle zeitliche Erscheinungen notwendige Momente der Entwicklung des einzigen, an sich seligen, göttlichen Grundlebens seien’ (siehe die 16. und 17. Vorlesungen Fichtes).

Wir möchten also die Möglichkeit einer gewissen philosophischen Annäherung zwischen den Fichte’schen, beziehungsweise Schellingschen Auffassungen der Weltalter behaupten, obwohl es zugleich auch klar ist, dass Fichtes Interesse sich vorerst auf die weltgeschichtliche Zeit als Medium des Lebens des Menschengeschlechts richtet, während Schelling sich in seinen Weltaltern eher mit der Derivation der physischen Zeit aus der Ewigkeit und aus dem Ewigen beschäftigt. Demgemäss suchen wir die Antwort auf die folgenden Fragen: Wie hängt nach Schelling die physische, historische Zeit mit der Ewigkeit zusammen, das ist, wie fliesst die Zeit aus der Ewigkeit? Was sind, ferner, die metaphysischen, ontologischen Bedingungen der Schellingschen Theorie der Zeit?

2. Die Derivation der Zeit aus der Ewigkeit nach Schellings Weltaltern. Die erste Phase der ‘Geschichte Gottes:’ die übergöttliche, überzeitliche Ewigkeit.

Oben haben wir gesagt, dass nach Schelling, die Geschichte der Welt im Wesentlichen die ‘Geschichte Gottes’ sei. Nunmehr müssen wir diese Behauptung ontologisch verfeinern, weil die Weltgeschichte (etwa die Naturgeschichte und die Menschengeschichte zusammengenommen) seines Erachtens keinesfalls ohne weiteres mit einer ‘Geschichte Gottes’ substantiell identisch ist, indem es in der strenggenommenen Ewigkeit ganz und gar nichts ‘geschieht,’ wie wir sehen werden. Man kann aber wohl unterschiedene ‘Phasen’ in der göttlichen Entwicklung oder Selbstexplizitation wenigstens logisch absondern und bezeichnen, auch wenn im göttlichen Wesen auch keine Aufeinanderfolge von Ereignissen obwalten kann. Um der Geburtder Zeit nachgehen zu können, muss man also zuerst die Hauptphasen des göttlichen Lebens voneinander logisch unterscheiden, um genau zu sehen, auf welcher Stufe dieses Lebens die Zeit erst auftaucht.

Die erste solche Phase ist die des Urwesens. Das Urwesen ist von Schelling, man darf sagen, ziemlich im neuplatonischen Sinne aufgefasst, da es als eine ‘Übergottheit’ (vgl. die ὑπερθεότης des Areopagita)[2] bezeichnet wird. Diese Übergottheit ist ein göttliches implicitum und ein logisches antecedens (Grund); es ist noch kein Sein, kein Seiendes, auch kein Leben, und endlich, auch kein Gott; es ist aber ja ein ‘noch-nicht-Gott.’ Diese Auffassung der Grundstufe des göttlichen Bestehens ist ganz sicher auch kabbalistisch beeinflusst: die Phase des Urwesens in der Schellingschen Theologie ist die des Ensoph (des Unbestimmbarenund Unendlichen) in der spätmittelalterlichen jüdischen Kabbala. Wie gesagt, ist die Übergottheit auf dieser Stufe noch nicht in das Sein vorgedrungen; es ist also ausschliesslich Wesen oder Wesenheit; das “Wesen aller Wesen” (vgl. Meister Eckhart), das Eins-und-Alles auf transzendente Weise.[3] Was das Konzept der Zeit betrifft, gibt es in dieser reinen Wesenheitgar keine Zeit; die Übergottheit waltet in der puren Ewigkeit. ‘Ewigkeit’mit bezug auf die göttliche Wesenheit verweist nicht auf das Bestehen einer ganzen unendlichen Zeit in diesem Wesen, sondern – etwa im Sinne des Boëthius im letzten Buch der Consolationes – auf Überzeitlichkeit. Die Grenze, Bedingung, Anfang und Quelledes Denkbaren, Seienden und Werdenden ist also hier das Undenkbare, noch-nicht-Seiende und Nichtwerdende. Dass die Übergottheit der Anfang und Quelle alles Seienden und Werdenden ist, ist dadurch ausgedrückt,dass sie als die “Möglichkeit alles Wirklichen” bezeichnet wird (vgl. Plotin, der vom Einensagt, dass es die δύναμις πάντων ist).[4]  Aus dem Gesichtspunkt der Trinitologie gesehen, gehört diese Phase dem Vater an.

3. Die zweite Phase der göttlichen Selbstentfaltung: die Vorzeichnung der Zeit im ‘Ewigen.’

Von diesem übergöttlichen Simultaneität, oder “bodenlosen Abgrund der Ewigkeit” wird ein Übergangsstadium im Prozess der Selbstentfaltung der absoluten Wesenheit logisch unterschieden. Ganz in Übereinstimmung mit Böhmes Theosophie, empfängt in sich auch die Schellingsche Übergottheiteinen Willen zur Offenbarung, um sich selbst zu fassen und auszudrücken. Es erscheint eine Begierde im göttlichen Wesen, eine Sehnsucht um sich durch das Medium einer zeitlichen und räumlichen Welt zu manifestieren. Dies bedeutet, dass es zugleich eine Präkonzeption, eine Vorzeichnung der Zeit in sich empfängt. ‘Das erste Existierende’ oder ‘das Ewige’ (wie Schelling diese Stufe der göttlichen Selbstentfaltung nennt) konzipiert also in sich einen Entwurf der dreifachen Struktur der Zeit (Vergangenheit, Gegenwart und Zukunft beisammen) im Keim. Dies heisst ‘die innere Zeit’ des Ewigen, oder ‘die ewige Zeit,’ die die drei Zeitphasen noch in Simultaneität, sozusagen ineinandergeschieben enthält. Die Zeit wird also entspringen von einem Urzustand, in welchem sie Vergangenheit, Gegenwart und Zukunft auf einmal ist.

4. Die dritte Phase: die Geburt des Sohns, die Geburt der Zeit.

Die zweite Phase, wo die Übergottheit auf gewisse Weise vom Wesem zum Sein hervortritt, vervollständigt sich in der dritten, die die Geburt des ewigen Sohns mitbringt. Der Sohn zieht die drei Phasen der physischenhistorischen Zeit von ihrer ursprünglichen Simultaneität auseinander, die sie in ihren ewigen Keim haben. Die drei Richtungen des Raumes werden auf gleiche Weise auseinandergezogen. Damit kommt aber eigentlich die ganze sichtbare Welt zustande: das implicitum Gottes, sein ganzer innerlicher Reichtum wird explizit, und Gott, erst jetzt zurecht als ‘Gott’ genannt, schreitet fort vom Zustand oder Stadium des Seins zu dem des Lebens. Schelling beschreibt diesen Vorgang anhand der Ötinger’schen Lehren der geistlichen Leiblichkeit, essentiatio und corporificatio,[5] und visulisiert ihn, mit Hilfe der jüdisch-kabbalistischen Doktrin der retractio Dei,[6] als einen dialektischen Spiel der zusammenziehenden und ausbreitenden Kräfte der Gottheit (SystoleDiastole), wodurch zuletzt Materie und Geist, Natur und Geisterwelt geschöpft werden. Diese Stufe, gekennzeichnet durch die scheidende Aktivität, die “wahrhaft göttliche Scheidekunst[7] des ewig ausgesprochenen Wortes, des Verbum Dei, wird dann vollendet auf der letzten Stufe der Entwicklung Gottes, der des (Heiligen) Geistes, der die absolute Einheit der Gottheit in der Dreifaltigkeit repräsentiert, und die Vollendung aller Zeiten bedeutet.

5. Erörterung des metaphysischen Zeitbegriffs in Schellings Weltaltern.

Wir haben also vorweggeschickt wie die Zeit aus der Ewigkeit zur Welt kommt (und gleichzeitig die Welt zur Zeit): durch die Auseinanderziehung oder Zerdehnung der drei Zeitebenen oder Weltalter aus einer ursprünglichen Simultaneität, die sie im Ewigen, das ist, im Übergangszustand des göttlichen Wesens zwischen der übergöttlichen Wesenheit und dem göttlichen Lebenhaben. Dieser Ursprung oder diese Genetik der Zeit bestimmt auch ihr metaphysisches Wesen, sofern die auf diese Weise geborene Zeit notwendig ein Spiegelbild der Ewigkeit, der platonische εἰκὼν κινητὸς τοῦ αἰῶνος sein wird – obwohl auf eine ganz andere Weise als bei Platon selbst.[8] Bei Platon repräsentiert die Zeit die Ewigkeit durch ihre Unendlichkeit: die physische Zeit kehrt nämlich immer zurück, läuft einen unendlichen zirkulären Laufbahn. Bei Schelling nicht so. Da die Zeit sich aus der Ewigkeit entfaltet, ist (oder einfach bleibt) sie essentiell Ewigkeit. Jeder Augenblick der physischen Zeit ist die ganze Zeit, beteuert Schelling, die sich nicht aus der Vergangenheit durch die Gegenwart nach die Zukunft fortbewegt, sondern in jedem Moment aufs Neue aus dem Mittelpunkt der Gegenwart gleichsam konzentrisch ausfliesst, und zwar so, dass das origo der Gegenwart selbst, das Zentrum, wovon die ganze Zeit herausfliesst, das Ewige selbst ist. Es ist jedes Moment also die ganze Zeit, “jedemögliche Zeit enthält die ganze Zeit” (Vergangenheit, Gegenwart und Zukunft), eigentlich weil das transzendente Ereignis, die die Geburt der Zeit verursacht (das ist, die Geburt des Sohnes), ein ewiges Ereignis ist. Der Sohn schliesst also die Ewigkeit zur Zeit ewig auf, er sagt die Ewigkeit in der Zeit aus, er ist das ausgesprochene Wort, das selbst die Zeit ausspricht.

6. Die ontologische Grundfrage hinter dem metaphysischen Zeitbegriff Schellings.

Diese Position ruft natürlicherweise die strikt ontologische Frage hervor, in welchem Masse letzten Endes die physische Zeit eine ‘Zeit Gottes’ ist, und, parallel mit dieser, in welchem Masse die Welt eine göttliche Substanz, oder die Substanz Gottes ist. Als nämlich die Zeit nicht Gottes Zeit und die Welt nicht Gottes Substanz ist, dann in welchem Sinne mag Schelling von einem Leben Gottes sprechen? In der strengenommenen Ewigkeit ist doch kein Fortschreiten, keine Fortbewegung, keine Veränderung, kurz, kein Leben. Schelling betont selbst, dass es keine zeitliche Aufeinanderfolge zwischen den drei Personen der entfalteten Gottheit gibt, dass es einfach keine Zeit in der göttlichen Sphäregibt, dass der Sohn ewig geboren wird usw.

Andererseits ist es aberdie explizit gestellte theologische Grundposition Schellings, dass Gott keine “stillstehende Kraft” ist, sondern Leben und Persönlichkeit, das ist “fortschreitende Bewegung.” Er fügt noch erstaunlicherweisezu, dass das göttliche Leben doch seine “Zeiten und Perioden” hat. Ist es möglich, diese wiedersprechendenThesen miteinander philosophisch in Einklang zu bringen?

Am Ende dieser skizzenhaften Darstellung und Untersuchung kann man die folgende ontologische Interpretationder Schellingschen Thesen befürworten: die Grundhaltung seiner Metaphysik in den Jahren 1809-1811 ist ein auf dynamische Weise veränderter Spinozismus, laut welchem (siehe die Einleitung der Freiheitsschrift) die reale ontologische Differenz Gottes ist, dass Er Ursache und Grund ist. Gott ist also numero nicht identisch mit seinen Modi, sondern er ist Ursprung (natura naturans), und die endlichen Dinge sind seine Folgen (natura naturata). Auf die Problematik unserer Untersuchung angepasst, bedeutet dies, dass die göttliche Sphäre, die Sphäre der Unendlichkeit, unbedingt die Sphäre der Ewigkeit ist, während die Welt der endlichen Dinge die der Zeit. Die Welt ist also in der Tat ein Modus der göttlichen Substanz (und deshalb hat eine Zeit, die der Ewigkeit ähnelt), aber nur insofern sie eine Folge davon ist; während Gott, der sich in seinen Folgen entfaltet, in der Tat ein Leben bekommt, weil es nichts in den Folgen ist, das nicht in Gott gewesen ist, quod non fuerit prius in Deo. Aber Gottist nichtsdestoweniger ewiger Ursprung. Abschliessend mögen wir also sagen, dass die Weltalter actu und formaliter nur in den endlichen zeitlichen Dingen, in Gott aber nur potentialiter und eminenter sind.



[1]Es bestehen drei Fassungen des Textes, die von 1811, 1813 und 1814. Siehe die ersten zwei in F. W. J. Schelling, Die Weltalter. Hrsg. von M. Schröter. München: Biederstein und Leibniz, 1946. Die Urfassung von 1811 ist auch zu finden in der Studienausgabe von M. Frank: F. W. J. Schelling, Ausgewählte Schriften, Bd. 4. (Frankfurt am Main: Suhrkamp Verlag, 1985), 213-319. Die Fassung letzter Hand (1814) ist enthalten in der Ausgabe von Schelling filius: F. W. J. von Schellings Sämmtliche WerkeI/8 (Stuttgart und Augsburg: I. G. Cotta’scher Verlag, 1861), 195-344.

[2]Vgl. die Bezeichnung Gottes ‘ἡ ὑπὲρ πάντα ὑπερουσίως ὑπεροῦσα ὑπερθεότης’ bei Areopagita im “De divinis nominibus,” XIII:3, in Corpus Dionysiacum, hrsg. B. R. Suchla (Berlin-New York: Walter de Gruyter, 1990), 1:229. Bei Plotin befindet sich das Eine “ἐπέκεινα ἁπάντων,” “jenseits von allem” oder “jenseits vom All” im Traktat V/1“De tribus principalibus substantiis,” 6:13, in Plotini opera (editio maior), hrsg. P. Henry und H.-R. Schwyzer (Paris: Desclée de Brouwer et Cie und Bruxelles: L’Édition Universelle, 1959), 2:274.

[3]Über den Einfluss der jüdischen Kabbala und des spätmittelalterlichen christlichen Mystizismus auf die Schelling’sche Metaphysik, siehe Ernst Benz, Les sources mystiques de la philosophie romantique allemande (Paris: Vrin, 1987; erste Ausgabe 1968), und idem, Schellings theologisches Geistesahnen (Wiesbaden: Fr. Steiner Verlag, 1955).

[4]Siehe Traktat V/1 “De tribus principalibus substantiis,” 7:9-10, in Plotini opera, hrsg. Henry und Schwyzer, 2:278.

[5]Corporificatio oder specificatio ist die Umwandlung der geistlichen Substanz zur Materie. Als Ötinger sagt, “kander Geist zu einem Körper werden;” siehe F. Ch. Oetinger, Biblisches und Emblematisches Wörterbuch, mit einem Vorwort von D. Tschižewskij (Hildesheim: Georg Olms Verlagsbuchhandlung, 1969), Artikel “Cörper, Soma, chros,” 100. Essentiatio oder simplificatio ist die Umwandlung der Materie zur geistlichen Substanz; vgl. den Abschnitt  “Von der Wunder-Kraft GOttes in den Wasser-Quellen” in F. Ch. Oetinger, Die Lehrtafel der Prinzessin Antonia, hrsg. von R. Breymayer und F. Häussermann (Berlin–New York: Walter de Gruyter, 1977), 102.

[6]Die retractio Dei ist eine Doktrin der sogenannten Lurianischen Kabbala, bekannt im siebzehnten und achtzehnten Jahrhundert durch Knorr von Rosenroths Kabbala denudata (Sulzbach: 1677-78). Siehe den vierten Text (TractatusI.libri Druschim. Introductio Metaphysica ad Cabbalam) im ersten Band, 28-51 (moderne reprographische Ausgabe von W.-E. Peuckert und K. Ranke, Hildesheim–New York: Georg Olms Verlag, 1974). Nach Rabbi I. Luria (1534-1572) dehnt Gott seine intelligibele Substanz in der ersten Phase der Schöpfung der Welt aus, und dann zieht Er sie sozusagen zurück (retractio), um auf diese Weise Platz für die Substanz der Welt im Inneren der göttlichen Substanz zu schaffen.

[7]Hrsg. Frank, IV:278.

[8]Siehe die platonische Theorie der Zeit im Timaios 37d5-6.

Rezső a k(ó)orszellem – egyperces mizantropikonok (2/1)

Rezső nem szereti Lajosnénit és viceversa

„Lajosom!” csapta össze tenyerét Lajosnéni, született Gróf Magdaléna. „Te előfizettél a Napi Csevejre?!” – azzal a napi postával az éppen lefolyót szerelő Lajosbácsi olajos képébe hajolt. „Mi a jóistent beszélsz, te Manci? Milyen csevej?” – kérdezte nyers értetlenkedéssel. „Itt van, megjött a postával. A Krisztián régi gyerek, nem keveri össze a levélszekrényeket.” „Peeeersze, aztán csak nézd meg jobban, ott lesz a csekk is, én meg tehetek félre minden hónapban a kőssképviselői fizetésemből.”

Lajosbácsi Közösképviselő, Lajosnéni Közösképviselőné.

Rezső akkor levette az üvegtölcsért a falról és csak annyit mondott: „Nnnna.” Lekapcsolta a bojlert, ellenőrizte a gázcsapot, kicsavarta a körtéket, lehúzta a redőnyöket, a hűtőt kikapcsolta, tartalmát a havas erkélyre pakolta, majd még egyszer ellenőrizte a felsoroltakat és elégedetten munkába indult.

Rezső nem szereti az embereket. Úgy általában. Oka Lajosnéni, aki minden szerda reggel, amikor Rezső a hajnali buszsofőri mellékállásába indul Hidegkútra, férje előtt felkel azért, hogy 5 perccel Rezső indulása előtt mossa fel a gang kövét. Felmoshatná később is, de minekutána Rezsőt ki nem állhatja, szereti hallani, ahogy minden szerda reggel hajbókolva, bocsánatkérések közepette hagyja el a házat.

Lajosnéni ilyen. Elégedett mosoly jelenik meg arcán, amint Rezső, a kopaszodó 37 éves, céltalan magányos férfi, kilép a lépcsőház ajtaján. „Unszimpátikus!” Lajosnéni ezt mondja, mikor Lajosbácsi mellől felkel három óra negyvenötkor. Lajosbácsi csak annyit felel: „Hgrmmm.” És félálomban köp egyet.

Rezső első másodállása a Napi Lap Rt. nyomdája. Korrektúrázik. Soha nem értett hozzá, nem is szereti, de megfizetik. 430.- óránként.

„Lássuk csak… Vízöntő.. Szűz.. megvan Skorpió…” – bökött a levegőbe Lajosnéni. „Ma nagyon vigyázzanak magukra azon kedves Hölgy olvasóink, akiknek Szűz a párjuk és kontyukat szeretik magasra tűzni.” Lajosnéni kontya magas. Lajosbácsi szeptemberi. Nyilván. „Nagy veszekedés vár ma rájuk, mert párjuknak nem tetszik hajviseletük. Sőt, ha nem vigyáznak, még csontjuk is törhet!”

Rezső a harmadik másodállására igyekezett. Ezt szerette a legjobban. BKV ellenőr a Blaha Lujza téri metrókijáratnál. Nincs kecmec, ha nincs jegyed, gyalogolhatsz.

„Te Lajos, teneked mi bajod az én hajammal?” „Nekem?” „Neked.” „A hajaddal? „Azzal, ha még nem tollazod le.” „Semmi.” „Az nem számít neked, hogy a Franci csak miattad készít nekem frizurát minden héten?” „Dehogy miattam, a lakók miatt.” „Tessék! Megmondta a horoszkópom! Tessék!” „Miféle horoszkóp, mióta hiszel ilyenekben, Manci?” „Amióta a Napi Csevej asztrológusa, az Orión Kasszandra megírta, és tessék!” – azzal kiviharzott a konyhából.

„Jegyeketbérleteket” – mondja Rezső, de Lajosnénire gondol. Lajosnéni ma megfizet mindenért.

„Itt van. Megírta és tessék! Jesszusúristen máriairgalmazz, csontom törik?! Lajosom nem érhet hozzám, az sose tenné. Biztos a gépzsírtől csúsznék meg a konyhában. Az is őmiatta lenne. Átmegyek Francihoz, annyi szent. Hol a bundám.”

Lajosbácsi még mindig nem ért egy szót se Lajosnéni iménti problémájából. Neki tetszik Lajosnéni frizurája. Őszintén. Úgyhogy fogja a két éve felszerelésre váró polcot és felfúrja a falra. Hogy örüljön.

„Hálótessék Kőssképviselőlakás, Bíró Lajos beszél. A balesetin Manci? De hát…?”

Rezső hazafelé beugrott a szerkesztőségbe és hóna alá csapta a megmaradt Napi Csevej számokat emlékbe. Majd költözésnél jó lesz abba tekerni a poharakat gondolta, és a boldogságtól fütyörészve belesett Lajosbácsiék ablakán, ahol Lajosnéni gipszes lábbal magyarázta Lajosbácsinak, hogy csúszott meg a hidegkúti buszmegálló tükörjegén.

 

Kesztyű a Gomba mellett

Rezső nem kleptomániás. Prof. Dr. Mélykúti Zsigmond szerint legalábbis csekély a valószínűsége. Pusztán arról van szó, hogy túl sokat sakkozott nagyapja munkatársaival a Horváth kertben. Ismervén a sakk szabályait tehát, amihez hozzáértél vissza már nem teheted.

Nagyapja, Kálmánpapa, a Városnak dolgozott. Ő volt a Városi Parktisztaságügyi Szakszervezet Alelnöke. Józsibá volt az Elnök, de mindenki csak úgy emlegette, a Bajnok. Egyszer azt mesélte Kálmánpapa, hogy találkozott valami orosz sakkbajnokkal és majdnem máttot adott neki.

Józsibá volt Rezső mestere.

„Amihez hozzáértél fiam, aztmá vissza nem teszed.”  – és lecsapta az órát.

Ez a mondat beleégett Rezső dobhártyájába és valahányszor a piacon rohadtalmát, madárcsípte meggyet vagy szárazhagymát fogott, nem tehetett mást, mint zsebretette. „Megvenni azért mégiscsak túlzás.” Ezt gondolta Rezső.

Egyszer dinnyét ajándékozott a stand mellett álló kisfiúnak, másszor Lajosnéni kosarába pottyantott  karfiolt, de volt már előzetesben töklopásért, és lejárt szavatosságú kenyérért, amik sehogy se akartak beleférni a szatyrába. „Mert ezeket a nájlonokat is a kínaiak gyártják.” A dinnye nem kongott, a karfiol virágzott, a tök szivacsos volt, a kenyér meg keddi. És aznap szerda volt.

Így történt, hogy egy nap, amikor Hidegkútról hazatartott, a Moszkván a Gomba mellett meglátott egy prémkesztyűt a földön. Körbenézett. Lehetséges tulajdonos sehol. „Igyak egy fröccsöt előtte, hátha visszajönnek?” De mit lehet tudni, hátha jópénzt adnak érte a bolhán.”

„Miau.” Mondta a kesztyű. Kesztyű macska volt. Rezső irtózik a  macskáktól. Is.  Most mittegyen.

„Mennyibe kerülhet egy miaz, táp vagy eledel?! Macskusz kitekatusz. Megaztán, odajár majd az összes házbeli taknyos simogatni, azt már nem. Ó, Józsibá, hogynőne bogáncs a sírodon!”

Így lett Rezsőnek macskája. Kesztyű.

 

A kitalált kert

(Részlet Az a saját szoba című regényből)

 

Ha az embernek hypószaga van, ha az ujjai érdesek, nem járhat költői estekre. Egyszer-egyszer elmondhatja, ma takarítottam, fáradt vagyok, büdös vagyok, ne gyere közel. De hogy nézne ki, ha valaki azt magyarázná: ez a munkaszagom, nézd, én takarítónő vagyok…

Mindent megfontolva Betti lemondott arról, hogy Juli ismerőseivel személyesen is találkozzon.

A halála előtti hónapokban már Júlia sem járt olyan gyakran „estekre”, a barátaival a neten tartotta a kapcsolatot. Álságosan, vagyis a facebookon. Ha így, akkor így, gondolta Betti, és egy este bezárkózott a kiadóba, hogy feltérképezze Juli barátait. A királyt kereste, a titokzatos barátot vagy pártfogót, aki segít Juli verseit elterjeszteni. De hol laknak a királyok? Juli fiókját már a második próbálkozásra sikerült feltörnie, de hiába kutatott, se a levelek között, se a facebookon nem akadt se titkos szerelemre, se semmiféle nagyhatalmú ismerősre. Ám hogyan találhatna rá, töprengett, ha azt sem tudja, hogyan élt Fehér Júlia?

Levegőt vett, és belevetette magát a hírekbe.

Arcok, arcok, arcok. Az unalmas hírfolyamban csak két igazán izgalmas eseményt talált. Az egyik Az úttest közepén vágtak disznót a Cserepes soron kezdetű tudósítás. Miközben áttanulmányozta a hírt, minden idegszálával átélte a „vadászatot”. Hallotta a Cserepes soron felhangzó kiáltásokat, látta, ahogy az asszonyok vájdlingokkal kiszaladnak a házakból, és azt is, ahogy az utca két végét elállják a rikoltozó férfiak: na, mi van, szúrd már le, mit totojázol … De ez a hír tényleg álságos volt.

Ugyan kik vágnak az utca közepén disznót?

Ám Juli üzenőfalán egy ilyen jó álhír is csak piszokfoltnak számított. Nevek, nevek, nevek. És semmitmondó találkozók, semmitmondó tetszésnyilvánítások: xy felolvas, z-nek új frizurája van. De tíz óra után rábukkant a másik gyöngyszemre: Parfümöt lopott a színésznő. Betti rögtön kárörvendő, boldog elégtételt érzett. Na de én is ezt csinálom, hasított belé. A nagyokosok azt mondanák, én is lopok, hiszen kisajátítom egy halott lány személyazonosságát. De ez a világ – ha parfümöt is lopnak benne – talán nem legyőzhetetlen.

Ha nem is volt legyőzhetetlen, de megvoltak a maga törvényei. A fantasy-s trollok, sárkánygyíkok után Betti viszolyogva követte a szürkén hömpölygő bejegyzéseket. Micsoda szikkadt világ! De hát Juli, az ő kövesdi barátnője itt élte le az egész életét – egy olyan világban, ahol a nők verssorokat tesznek közzé, és persze éjszaka nem durrantják szét a fejüket. Egyáltalán, miért ölte meg magát? De Juli itt még élt, a mosolya ott hömpölygött a többi mosoly között. Finom, érzékeny arc, festetlen, hófehér bőr. Amolyan „régiszőke”. Ahogy az édesanyja mondaná: igazibb, mint a többiek.

De vajon a többi arc, a többi név él-e még? Bóklászva a fejfák közt, Betti néhány nap múlva már kezdte kiismerni magát. Tudta a járást, kiigazodott azon, ki kinek a barátja, a barátnője, évfolyamtársa, ellensége. Akárcsak egy falusi temetőben, töprengett, néhány séta elég, hogy az ángyok, komák, sógorok közt kiismerje magát az ember.

És mindnek milyen jó arca van, gondolta a fejfákat nézegetve. Az ő bölényarca bezzeg nem indítana senkit arra, hogy lájkoljon a híreire. Mint régi kalandjátékos, tudta, először arcot kell választania.

Betti végiggyalogolta a legelőkelőbb európai magániskolákat. A legártatlanabb arcocskákra egy Nantes-i középiskola érettségizői között talált rá. Kifinomult vonások, sok-sok magabiztos mosoly, miközben körbelengte őket is valami ideges vibrálás. Mintha csak magyar írók hugicái lennének, gondolta elégedetten. Gyorsan kilopott két arcot a Sainte-Anne Kollégium végzősei közül: a csontos Véronique-ot és az orcáit felfújó, szeplős Gabrielle-t. A legjobb kalandjátékos sem játszhat el egy tőle idegen szerepet. Márpedig ezek a lányok nem szépek voltak, hanem a szép lányok barátnői, akárcsak ő, a Júliát gyászoló Bernadett.

A csontos Véronique-nak, a megbízhatónak magyar nevet adott, és beléptette a facebookra: ő lett a próbababa. Hogy feltérképezze a Julit körülvevő zátonyokat, az ő nevében kezdte lájkolni a híreket. Juli barátai kérdezés nélkül visszajelölték – talán rajongónak hitték? –, de ez a Veronika még csak név volt: egy halottnév, történet, sors, barátok és unokatestvérek nélkül.

Igen, az unokatestvérek! A széparcúak aligha hiszik el, hogy van olyan ember, akinek egyetlen ismerőse sincs a neten! De ugyan mi feltölteni- és megosztani valója lehetne Zuzunak, a Csipás húgának? Vagy Erzsi néni húgainak, vagy a baptista lányanyáknak vagy akár az ő unokatestvéreinek? A számítógép két részre osztja az embereket, létezőkre és nem létezőkre.

De azért nekiveselkedett, hogy kitanulja, jobban kitanulja ennek a világnak is a csínját-bínját. Juli imerőseinek a nevét – már akikről eddig nem hallott –, bedobálta a netes keresőprogramokba: életkor, díjak, könyvek, diplomák. Vándorolt a fényképek, a hozzászólások között, belepillantott a kedvenc filmekbe, belehallgatott a kedvenc zenékbe, de ez a világ dölyfösen zárkózott maradt.

Nem baj, gondolta. Már Tar Sándor is gyűlölt titeket.

Pedig ennek a világnak is megvoltak a választóvonalai. Személyes sérelmekkel csak az idősebbek álltak elő. A fiatalok, mint az óvatos halacskák, keringtek körülöttük, helyeselgettek-tetszikelgették őket, aztán rögtön visszahúzódtak a saját köreikbe. Ezeknek a finoman egymásba kapcsolódó köröknek a működése sokáig rejtélyes maradt Bettinek. Pedig valamelyik körben, valamelyik öblöcskében ott élt (vagy élt-halt) a király is, Juli nagy szerelme.

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info