műanyagflakonban palántát neveltem

palántát én, meg bolyhos álmokat

 

töltőtollkupakban szendergő félhomály

szívószálban megrekedt szőlőmag

a tű fokán megkövült cérnaszál táncol

 

anyám sző, szövi meg újra meg újra

apámnak szétfeslő zokniját.

TIZENKETTEDIK FEJEZET,

MELYBEN AZ ELNÖK, BARON WILHELM EDUARD VON WÜSTENFELD, 
AZ Ő NÉMET DIÁKÉVEINEK HALHATATLAN ALAKJA ÉS AZ Ő ATYAMESTERE, 
AZ EGÉSZ FEJEZETEN ÁT CSAK ALSZIK

Éjfél után háromnegyed kettőre szólt a találkám a Torpedó-kávéházban.

Igyekeztem pontosan ott lenni. De nem mindjárt kaptam kocsit. Később ólmos eső esett. Kocsim ekkor csak óvatosan, lépést haladhatott előre. Egynegyed háromra járt, mikor benyitottam a Torpedó különtermébe.

Megjelenésemet fölháborodott pisszegés fogadta. Esti Kornél, aki már javában beszélt, megvető oldalpillantást lövellt felém s elnémult.

Körötte a szokott, szedett-vedett társasága, nyolc-tíz íróféle, egy-két nő. Előtte egy pohár bikavér, egy ezüsttál, abban egy pisztráng mesésen lenge csontváza és valami halványzöld mártásmaradék.

A barátságtalan csöndben ledobtam a bundám, s rágyújtottam. Valaki suttogva tájékoztatott a megkezdett történet előzményeiről.

Német diákéveiről mesélt, egy előkelő, finom öregúrról, egy darmstadti közéleti kitűnőségről – teljes nevén: Baron Wilhelm Friedrich Eduard von Wüstenfeld -, aki az ottani közművelődési egyesületnek, a Germániá-nak elnöke volt, de ezenkívül még számos más politikai, irodalmi és tudományos egyesületnek, társulatnak, társaságnak, szövetkezetnek, értekezletnek, főbizottságnak és albizottságnak elnöke, illetve igazgatója.

– Tehát – folytatta Esti Kornél – ez mindig úgy történt, ahogy mondtam. Az elnök megnyitotta az ülést, és elaludt. A fölolvasó oda sem ért az asztalhoz, s az elnök már aludt. Gyorsan, villámütésszerűen aludt el, mint a csecsemők. Az ébrenlét pereméről egyenest az álom feneketlen szakadékába zuhant. Szemét lehunyta. Mélyen, édesdeden aludt.

A fölolvasó az asztalhoz lépett, megköszönte a tapsot, hajlongott, a fölolvasó leült, rendezgette fenyegetően púposodó kézirathalmát, a fölolvasó köszörülte torkát, s bele is kezdett értekezésébe, mely vagy A dinamikus lét lényegszemléleté-ről, vagy Heinrich von Morungen szerelmi verseiben előforduló állat- és növénynevek-ről szólt, de mindez már nem vonatkozott az elnökre, aki az öntudat világából feltűnés nélkül kiszökött egy nem látható rejtekajtón, csak teste maradt ott zálogul az elnöki székben.

Amikor ez a fölolvasó végzett, az elnök a nyomtatott műsorból a másikat szólította a dobogóra, aztán a harmadikat, s míg ezek teljesítették kötelességüket, ő is teljesítette a maga kötelességét.

Értsétek meg: a fölolvasások s az elnök rövid időre meg-megszakadó, de azért kitartó és folyamatosnak nevezhető álma kölcsönhatásban, végzetes kapcsolatban, szinte oksági viszonyban volt egymással. Az elnök megnyitotta az ülést, és szemét lezárta. Az elnök bezárta az ülést, és a szemét kinyitotta. Eleinte ez számomra is rejtélyes volt.

Fiatalon és tapasztalatlanul kerültem ki Németországba. Akkor már négy évig csatangoltam külföldön a vidám és könnyed franciák között. Párizsban ért édesatyám szigorú sürgönye, hogy azonnal utazzam Németországba, ott folytassam tanulmányaimat, mégpedig csakis tudományokkal foglalkozzam, ne irodalommal, mint eddig. Sürgönyében hangsúlyozta, hogyha nem engedelmeskedem, megvonja tőlem havi járandóságom. Ezért-e vagy az iránta való végtelen szeretetből, kérését tüstént teljesítettem. De máig is hálás vagyok neki, hogy erre kényszerített. Nélküle aligha ismerem meg a németeket.

Természetesen már hallottam felőlük egyet-mást. Tudtam, hogy a világ egyik legnagyobb népe, mely az emberiségnek a zenét és az elvont gondolatokat adta. Borús és gondolattal terhelt – amint az ő isteni Hölderlinjük énekli. Bach fúgáit és Goethe sorait szoktam dúdolgatni, amikor igazán szomorú vagyok. – Fenyves erdők és hegyek közt él egy elmélyedő, szorgalmas nép – tűnődtem magamban -, feje fölött a csillagos éggel s az erkölcsi világrenddel. Szóval nagyra becsültem a németeket. Talán őket becsültem legtöbbre minden nép között. De nem ismertem. A franciákat azonban szerettem.

Micsoda veszteség lett volna, ha ez a közelebbi ismeretség elmarad. Egy új világ tárult elém. Mihelyt vonatom német területre gurult, egyik csodálkozásból a másikba estem. Szájam úgyszólván állandóan tátva volt, amiből útitársaim azt következtették, hogy félkegyelmű vagyok. Rend és tisztaság mindenütt, a tárgyakban, sőt az emberekben is.

Valami kis fürdőhelyen szálltam ki először, hogy lemossam magamról a port. Senkit se kellett megkérdeznem, hol a tenger. A söpört, tiszta utcácskákon, pontosan minden tíz méterre csinos oszlop állott, azon fehér zománctáblán mutató kéz, alatta a szöveg: Út a tengerhez. Lehetetlen lett volna jobban kalauzolni az idegent. Kiértem a tengerhez. Ott azonban kissé elhűltem. A fövenyparton, a víztől egy méternyire egy valamivel magasabb, de a többihez teljesen hasonló oszlop keltette föl figyelmem, s azon egy valamivel nagyobb, de a többihez teljesen hasonló fehér zománctábla, ezzel a szöveggel: A tenger.

Én, aki latinok közül érkeztem ide, ezt eleinte merőben fölöslegesnek éreztem. Hiszen előttem tajtékzott a háborgó végtelenség, s nyilvánvaló, hogy az Északi-tengert senki se tévesztheti össze egy köpőládával vagy egy gőzmosodával. Később beláttam, hogy tévedtem ifjúi felületességemben. Éppen ebben volt a németek igazi nagysága. Ez maga volt a tökéletesség. Bölcseleti hajlamuk követelte, hogy lezárják a tételt s az eredményre rámutassanak, amint a számtantudós is gyakran írja egy levezetés közben: 1 = 1-gyel, vagy a logikai bizonyításban is gyakran megállapítják, hogy Péter = Péter (és nem Pál).

Darmstadtban egy kádármesternél béreltem szerény kis diákszobát. Ott is a meglepetések sora fogadott. A család kellemes volt, előzékeny, nagyon tiszta. A kádármester apja, egy öregúr, aki egyszerű embernek látszott, jóságos emberi szeretettel foglalkozott velem, az idegenből idevetődött senkivel. Esténként, amikor hazaértem, mindig ezt kérdezte tőlem: Nos, fiatalember, mondja el nekem, mit tapasztalt ma 1. emberileg, 2. irodalmilag, 3. bölcseletileg? Erre a kérdésre nem mindjárt tudtam válaszolni. Nemcsak azért, mert németül még alig beszéltem. Zavarba hozott ez a nekem szokatlan mélység, ez a német agyvelőnek annyira otthonos osztályozás. Pallérozatlan agyam majd megpattant. Eszembe idéztem, hogy aznap délelőtt a könyvtárban Hegelt olvasgattam, utána a diákvendéglőben kapormártást ettem, délután pedig Minnával csavarogtam a városi kertekben. Vajon a könyvtár emberi élmény-e, a kapormártás irodalmi élmény-e, Minna pedig bölcseleti élmény-e, vagy megfordítva? Nekem ez a három eddig egy volt. Összekevertem a könyvtárat a kapormártással és Minnával, az emberi, irodalmi és bölcseleti élményt. Jó időbe került, míg – a folytonos elmetornák során – szét tudtam választani őket.

Titokzatos nép ez, mondhatom. Nincs nép, mely ennyire titokzatos volna. Folyton gondolkodik. Egymás után találkoztam olyan sihederekkel, akik “elvből” csak nyers dolgokat ettek, akik reggelenként lélegzési gyakorlatot végeztek, akik este “elvből” kemény fekhelyen takaró nélkül háltak, csikorgó télen is. Műveltségük káprázatos. A gimnáziumból az egyetemre mennek, de akkor se fejezik be tanulmányaikat, s élek a gyanúpörrel, hogy utána valamennyien beiratkoznak a világegyetemre is. A világegyetem miriád csillagjával ott van számításukban, sőt előjegyzési naptárjukban is. Még a leányok és asszonyok is úgy emlegetik, mint valami közismert mulatót. Általában a német nők érzelmesek és regényesek. Hasonlítanak a francia nőkhöz. Csak tán az a különbség közöttük, hogy a francia nőknek inkább a szemük nagy, a német nőknek pedig inkább a lábuk és a lelkük, mely minden nemeset és szépet azonnal befogad. Megismerkedésünk első percében kimerítően, okosan és elvontan jellemzik magukat. Föltárják lelki életük tengelyét és keresztmetszetét, két vagy három sarkalatos tulajdonságát és általános tüneteit, mint a beteg szokta az orvosnak a betegsége történetét. Roppant őszinték. Hibájukat se titkolják. Ami emberi, azt nem szégyellik. Egy bájos, elvált asszonyka, alig kezdtem udvarolni neki, a hársak alatt, egy sárga, őszi délutánon bevallotta, hogy a gyermekszüléstől aranyércsomót kapott, s emiatt sokat szenved ma is. Mindezt nem az én érdeklődésemre tette, pusztán azért, mert ez őszinte és emberi. Szédületes egy világ ez.

Egymás után nyíltak ki előttem a legjobb otthonok ajtajai. Körükbe fogadtak, mintha nem is volnék idegen. Ami kevéske érték volt bennem, méltányolták. Amennyire ragaszkodnak nemzeti voltukhoz, épp annyira megbecsülnek minden más nemzetet. Nem hirdetnek nemzetközi elveket. Gyakorolják azokat. A németek ösztönösen emberiek. Családi asztaluknál megvolt az én helyem is. Nem titkolom azonban, hogy itt is csodálkoztam egyen-máson. A vacsora végén például egy hosszúkás, rúd alakú, sápadtfehér, igen büdös sajttal kínáltak, melyet ők “hullaujj”-nak neveznek (Leichenfinger). Poharamba sötétvörös likőrt öntöttek, melynek a gyár hivatalos címkéje szerint is ez a neve: “Vérkelevény” (Blutgeschwür). Mint jólnevelt ember, beleharaptam a hullaujjba, s a vérkelevény ragadós váladékával öblítettem le.

Csak egy dologgal nem tudtam megbarátkozni sokáig. A mustártartóikkal. A jobb családok asztalán egy fölöttébb furcsa mustártartó áll, melyből – mint később értesültem – a gyáros meggazdagodott, áruját mindenütt kapkodták, nem is győzött belőle eleget gyártani. Ez a mustártartó egy pirinyó, fehér porcelán, vízzel öblíthető árnyékszéket ábrázol, a rácsappantható, barna fedődeszkával, csalódásig utánozva mindent, csak fölírása árulja el, hogy: “Mustár” (Senf). Ebben tartják ők a barna-sárga mustárt, melyet kedélyes falatozás közben a véreshurkára kennek. Kezdetben nem értették, hogy csak mérsékelt étvággyal tudtam enni, mikor előttem kacérkodott ez az elmés, kacagtató tárgyacska. Ők mulattak rajta. A menyasszony és vőlegény is mosolyogva szemlélte, s előre tudta, hogy alapítandó otthonukban is lesz majd ilyen. Tiszteletre méltó családanyák, akiknek jelenlétében lehetetlen volna egy kissé borsosabb célzást megereszteni, bohókásan nyújtották oda a vendégnek. A kisfiúk arcukat elfintorítva bele-beleszagoltak, lenyalogatták a porceláncsészére tapadt barna pöttyöket, s a kisleányok, akiket jóságos szüleik összetett kézzel, imádkozva fényképeztettek le, kéjelegve kotorgatták a benne megalvadt pépet, és mint szenvedélyes csatornatisztítók, ecettel higították föl.

Bevallom, egy darabig idegenkedtem ettől az egészségesen diákos jókedvtől. Előzőleg pedig már átestem a párizsi iskolán, élveztem a montmartre-i tarka színházak minden vastag disznóságát és vékony kétértelműségét, s tanulmányoztam a dekadens költészetet is, mely sokszor a fajtalanságot és rothadást ülteti trónra. De ettől idegenkedtem. Éppen a nyíltsága döbbentett meg, a sátániságnak ez a kuncogó családiassága. De ki érthet meg egy népet?

Ismétlem, kifürkészhetetlenül titokzatos ez a nép. Hűséges, okos és figyelmes. Ha megbetegedtem, háziasszonyom maga vetette meg ágyamat, fölrázta, letapsikolta kispárnám, borogatásokat csavart, meghőmérőzött, hársfateával itatott, s ápolt, anyai szeretettel és milyen tudományos szakértelemmel. Csak a német nők tudnak ápolni. Orvost is hívattak. A német orvosoknak nincs párjuk. Legkisebbjük is fölér egy külföldi egyetemi tanárral. Nefelejcskék szemük megértően pillant a lázas homlokra, kimondhatatlan tárgyilagossággal és szeretettel. Gyógyszereiktől, melyeket a föld legelső vegyi gyárai ontanak millió változatban, azonnal meggyógyulunk, mihelyt rájuk pillantunk. Gyakran mondogattam, hogy csak a németek közt szeretnék beteg lenni és meghalni. De élni lehetőleg másutt szeretnék: itthon, szabad időmben pedig Franciaországban.

Én azonban nem is élni mentem oda, hanem tanulni. Mindenekelőtt megtanulni az ő kissé kemény és érdes, kacskaringós és bonyolult, de gyönyörű és ősi nyelvüket, melyen még csak gyarlón és fogyatékosan gagyogtam. Sokszor nem értettem, amit ők mondtak. Sokszor ők nem értették, amit én mondtam. Ez a két hiány nem semmisítette meg egymást, hanem növelte. Az volt minden becsvágyam, hogy németül tudjak. Úgy füleltem, mint egy titkosrendőr. Mindenkivel szóba álltam. Eleven nyelvtanok és szótárak futkostak köröttem. Igyekeztem forgatni őket. Még a hároméves gyermekeknek is előre köszöntem, mert nálam jobban tudnak németül, pedig én eredetiben elolvastam és megértettem Kant Prolegomenái-t. Ha egy utcai szófoszlányt nem értettem meg, elborult a kedélyem. Egyszer majdnem öngyilkosságot akartam elkövetni, mikor egy kereskedő észrevéve különben tűrhető beszédem idegen hangsúlyát, nem válaszolt kérdéseimre, hanem – bizonyára figyelemből – jelekkel mutogatott, mint a süketnémáknak vagy a vadembereknek szokás. Ernyedetlen szorgalommal dolgoztam, és semmit se mulasztottam el, ami haladásomat biztosíthatta. Sajnos, sok kudarc ért. Egy diáklakoma után késő éjjel bérkocsin hajtattam haza. Megkérdeztem a kocsistól, mivel tartozom neki. Valószínűleg félreértettem, és keveset nyomtam markába. A kocsis üvöltözni kezdett, tetves fickónak nevezett, még az ostorával is felém suhintott, de én csak ámuldoztam, hogy mily remekül használja a rendhagyó igéket, mily mesterien egyezteti az alanyt az állítmánnyal, mily gazdag és változatos a szókincse, s irónomat keresgéltem, hogy mindezt följegyzem. Erre maga a kocsis is ámuldozni kezdett. Nem a saját szókincsén ámuldozott, hanem azon, hogy ily megadóan tűröm mocskos gorombaságait. Azt hitte, hogy valami vallásalapító vagyok vagy őrült. Pedig csak nyelvész voltam.

Hát eljártam mindenüvé, ahol nyilvánosan vagy nem nyilvánosan németül beszéltek. Kevés olyan szenvedélyes látogatója volt a Germaniá-nak és egyéb közművelődési egyesületeknek, mint én. Törik-szakad, német szót akartam hallani, minél többet, s nem törődtem azzal, hogy mit.

Engedjétek meg, hogy e hosszú, de szükséges elkalandozás után végre visszatérjek báró Wüstenfeldre, az elnökre, aki, mikor otthagytuk, aludt, de biztosítlak benneteket, hogy még mindig alszik. Hogy mit szóltak ehhez a darmstadtiak? Hát megszokták. Később én is megszoktam. Eleinte azonban – emlékszem – egyik fölolvasóülésen azzal a kérdéssel fordultam egy mellettem ülő darmstadti polgárhoz, hogy miért alszik mindig az elnök. A darmstadti polgár csodálkozott kérdésemen. Rám tekintett, majd az elnökre tekintett, s azt felelte – tárgyilagosan -, hogy az elnök tényleg alszik, de végre ő az elnök, és vonogatta vállát, mintha azt kérdeztem volna, hogy miért süt a nap. Az elnök azért elnök, hogy aludjék. Annak idején tudomásul vették ezt, s napirendre tértek fölötte.

Bocsánatot kértem kíváncsiságomért. Múlt az idő, s rájöttem, hogy nekik van igazuk. Az elnök öreg ember volt. Nagyon öreg ember volt. Nagyon öreg volt, és nagyon fáradt. Nyilván ezért nevezték mindenütt “a közművelődés fáradhatatlan harcosá”-nak. “A közművelődés éber őré”-nek is nevezték, s nem vásott gúnyból és nem alaptalanul. Ez a nagy műveltségű, széles látókörű férfiú, háta mögött egy hosszú pályával, reggeltől estig serénykedett, szerepelt a közélet terén. Már kora délelőtt megnyitott egy rendkívüli közgyűlést, délben összehívott valami előkészítő albizottságot, délután egy politikai tanácskozást vezetett, és este valami díszvacsorán köszöntötték fel az ünnepeltet. Általában mindenütt elnökölt, mindenütt csöngetett, mindenütt bevezető vagy záró szót mondott. Közben meg is jelent mindenütt, ahol kellett, és neve sohase hiányzott a jelenvoltak névsorából. Csoda-e, hogy az évek terhétől tetézve elbágyadt ennyi lázas és hasznos tevékenységtől?

Bizony, nem volt csoda. Lassanként magam is természetesnek tartottam azt, amit egész Darmstadt, egész Hessen, sőt egész Németország természetesnek tartott. Amikor mint hebehurgya diák sebbel-lobbal berontottam a Germania tiszteletre méltó, faburkolatú termébe, s meg akartam bizonyosodni, hogy jókor érkeztem-e, nem a falon ketyegő ingaórára pillantottam, nem is a fölolvasóasztalra, nem is a közönségre; csak az elnöki dobogóra. Ha az elnök nem aludt, akkor tudtam, hogy az ülés még nem kezdődött meg, s kisétáltam a folyosóra, és elszívtam egy-két cigarettát. Valósággal belém edződött a tudat, hogy az elnök alvása egyszersmind a szellemi munka megindulása is, s csalhatatlan ismertetője, tudományos fokmérője annak.

Maguk a fölolvasók is így vélekedtek. Hogy nem zavarta, nem sértette-e őket elnökük e szokása? Ellenkezőleg. Amint az elnököt az ő fölolvasásuk első szava ellenállhatatlan erővel álomba ringatta, azonképpen ők is bátorságot, ihletet merítettek az elnök álmából. Ha észrevették, hogy még ébren van, inkább vártak egy kicsit – vizet ittak, igazgatták a lámpát -, de nem sokat kellett várniok, mert az elnök már réges-rég az igazak álmát aludta. Némelyek az első percekben alig mertek beszélni. A bevezető részleteket halkan rebegték el, szinte suttogtak, mint anyák a gyermekük bölcsője mellett, gondolataik és érzéseik szinte lábujjhegyen tipegtek, csak aztán emelték, öblösítették hangjukat, csak aztán adták oda magukat a szónoki fokozás szép örömének, miután meggyőződtek, hogy az elnök elérte a kellő mélységi fokot, és többé semmi se ébresztheti föl. Kell-e megjegyeznem, hogy a fölolvasóknak ez a különben megindító gyermeki figyelme, ez a mélységes tiszteletből fakadó óvatossága minden esetben fölösleges volt?

Jaj, barátaim, hogy tudott az aludni. Soha még elnököt nem láttam így aludni, pedig elhihetik nekem, hogy én sok elnököt láttam aludni, Németországban s Európa egyéb kis és nagy államaiban. Már elég jól társalogtam németül, s csak azért jártam a Germaniá-ba és egyebüvé, hogy őt bámuljam. De nem én voltam az egyetlen, akit hasonló cél vezetett ide. Zwetschke is csupán őt tanulmányozta, ez a nyúlánk, fiatal, éles eszű idegorvos, akivel ezen a címen kötöttem barátságot. Külföldiek is akadtak – norvégok, angolok, dánok -, többnyire elnökök, akik messze országukból hajlott koruk ellenére csak azért zarándokoltak el Darmstadtba, hogy ellessék csodálatos kartársuk módszerét, titkát, fortélyát, s tapasztalatukat majdan az ő nehéz, felelősséges pályájukon a maguk hasznára gyümölcsöztessék.

De hát hogy aludt? Mesterien, bámulatra méltóan, tökéletesen aludt, utolérhetetlen művészettel. Ez érthető is. Már mint fiatalember – huszonnyolc éves korában – megkapta ezt a díszes tisztséget, s azóta – immár egy emberöltő óta – állandóan viselte a Germaniá-ban s egyéb közművelődési egyesületekben. Óriási gyakorlatra tett szert. Két oldalán a dobogón egy-egy alelnök vette körül, mint a jobb és bal lator. Professor dr. Hubertus von Zeilenzig és Professor dr. Eugen Ludwig von Wuttke. Nem mondom, ezek is bóbiskoltak, szenderegtek, szunyókáltak, sőt aludtak is, de csak fél szemmel, mint a nyúl, és idegesen, mint a kutya. Az éles megfigyelőnek elég volt egy pillantást vetni rájuk, tüstént észrevette, hogy mi a különbség a mester és a kontárok között, hogy ezek csak tanítványok, csak alelnökök, és sohase lesz belőlük elnök. Ő azonban, aki közöttük mély meggyőződéssel és szakértelemmel aludt, az elnök volt, az igazi elnök. Isten is annak teremtette. Darmstadtiaktól hallottam, hogy ez a ritka képessége már gyermekkorában megnyilatkozott, s míg bohó társai a mezőn viháncolva labdáztak, ő félreült egy emelvényszerű dombra, és ott elnökölt.

Jelentősen aludt, szigorúan és tekintélyesen, leírhatatlan méltósággal és önérzettel. Ezzel közel sem akarom azt jelezni, mintha éber állapotában e kívánatos tulajdonságok bármelyikét is nélkülözte volna. Ébren is tekintélyes volt. Szeretetre méltó, de jéghideg, méltányos, de komoly. Ha állig gombolt szalonkabátjában, készen vett fekete nyakkendőjében, élre vasalt nadrágjában bárhol is megjelent, az ajkakra fagyott a mosoly. Barátjaink beszélték, hogy egy nyáron, amikor a német természetbúvárokat fogadta és hivatalosan kalauzolta a darmstadti erdőben, mihelyt az erdő területére lépett, a rigók, a cinegék s az összes énekesmadarak egyszerre abbahagyták a helyzet komolyságához nem illő éneküket. Tekintélye azonban még növekedett, amikor aludt. Ilyenkor önmagának rejtélyes szobrává vált. Az álom afféle felületes, rögtönzött halotti álarcot tapasztott arcára. Egy kicsit Beethovenhez is hasonlított.

Azonkívül finoman is aludt, választékosan, úrian, hogy úgy mondjam, előkelően és udvariasan is. Például sohase horkolt, sohase csorgott a nyála. Mértéket tudott tartani. Végre báró volt, főúr. Kissé vállai közé húzta fejét. Szemét pedig lehunyta. De úgy hunyta le, mintha látási érzéke kikapcsolásával csak figyelmét akarná növelni, mintha ezzel csak a tudománynak és irodalomnak akarna hódolni. Arca át is szellemült a belső elmélyedéstől, valami templomi áhítat ült rá. Bizonyos, hogy az agg fő, melyet a tarkó izomszalagai már lazán tartottak, a következő pillanatban a szabadesés könyörtelen törvényei szerint bukott alább és alább a zöld posztóval vont elnöki asztal felé, s a fő maga után vonta a mellkast, majd a törzset is. Sokszor attól féltem, hogy arca az elnöki csengőre bukik, mely ércével mágnes gyanánt vonzotta, s szája megcsókolja az elnöki csengőt. De megnyugtathatlak benneteket, ez sohase történt meg.

Épp ez volt a csodálatos. Öntudatosan és gazdaságosan aludt. Mihelyt kóválygó feje elérte a mélypontot, önmagától fölfelé emelkedett, a törzs kiegyenesedett, s akkor újra kezdődött az egész. Uralkodott magán. Ismerte a végtelen űrben azt a számára kiszabott vadászterületet, melyen szabadon csapázhat, az illem és jómodor sérelme nélkül. Álmában is tudta, hogy tilalmas dolgot művel, s csak föltételesen engedélyezte magának az aggkor e bocsánatos bűnöcskéjét, mely oly édes és érthető, mint a tubákolás. Fegyelmezettsége akkor vetett véget neki, amikor éppen kellett.

Egyetlenegyszer se fordult elő, hogy valamelyik fölolvasót túlaludta volna. Maga ébredt föl, mégpedig egy-két másodperccel a fölolvasás befejezése előtt. Hogy mitől? Örök rejtély előttem, Zwetschke, idegorvos barátom szerint maguk a fölolvasók figyelmeztethették erre, akik a befejezést a hatásra pályázva lendületesebben, hangosabban adják elő. Nem fogadtam el magyarázatát. Hiszen a lírai költemények fuvalmas zárószaka, édesen sejtelmes, elhaló zenéje szintén ébresztőleg hatott rá, s ő minden alkalommal résen volt, készen állott az őrhelyén, mint a tudomány és irodalom virrasztó szelleme, s mint aki már réges-rég ébren van, irigylendő tájékozottsággal, talpraesett, kerek mondatokban köszönte meg elnöki jogánál és kötelességénél fogva “a magvas, elmemozdító és mégis szórakoztató értekezést” vagy “a színpompás, magas színvonalú és mégis hangulatos költeményt”.

Zwetschke megfigyelte, hogy műfajok szerint aludt. Azt mondta, legmélyebben aludt a bölcseleti értekezések és legfelületesebben a lírai költemények alatt. Ő úgy okoskodott, hogy az elnök nagy tapasztalatára támaszkodva az egyes műfajok terepviszonyaihoz alkalmazkodva tagolja álmát. Ezt a magyarázatát se fogadhattam el. Inkább hajoltam arra a föltevésre, melyet újabban több tudós is vall, hogy álmunkban, öntudatunk legmélyén állandóan számon tartjuk az időt, mégpedig a föld forgását követjük ősi ösztönünkkel, az szolgál nekünk időmérőgépül, s innen van, hogy mikor igazán föl akarunk ébredni időre, mindig föl is ébredünk, és mikor útra készülünk, s keltőóránk mutatóját öt órára igazítottuk, akkor mindig föl is serkenünk öt óra előtt egy perccel. Ez az ösztön működhetett a mi elnökünkben is.

Megesett – nem tagadom -, hogy olykor ebben-abban, jelentéktelen dolgokban, ő is tévedett. Végre bármilyen rendkívüli lélek és páratlan szellem volt is, ő is csak ember volt, mint mi. De csak kétszer tévedett. Dr. Max Rindfleisch titkos tanácsos olvasta föl egy részletét Barbarossa Frigyesről szóló verses történelmi regényének. Tíz percig sem olvasott, amikor az elnök kinyitotta szemét. Ez általános feltűnést és döbbenetet keltett. A hallgatóság susogni kezdett. Egyesek fölálltak, hogy jobban lássák. Ő maga is megrémült. Gyanú villant lelkében, hogy esetleg észrevették szendergését, és kissé pironkodott. Erre, hogy becsapja a hallgatóságot, ördögien ravasz cselhez folyamodott. Elhatározta, hogy nyomban újra behunyja szemét, s azt is elhatározta, hogy aztán nyomban kinyitja többször egymás után, ezzel jelezve, hogy céltudatosan tartja hunyva szemét, mert csak így tud figyelni. Szemét be is hunyta. De nem nyitotta föl többé. Szemhéjai azonnal összeragadtak az álom édes, langyos mézétől, feje a szokott röppályán elindult az asztal felé s onnan vissza, és így imbolygott ide-oda, amíg dr. Max Rindfleisch titkos tanácsos be nem fejezte különben tartalmas és tanulságos regényrészletének bemutatását.

Mi is volt a második eset? – Ja igen. A második eset még megrázóbb volt. Tudnotok kell, hogy ebben a közművelődési egyesületben egy fölolvasás legalább másfél óráig tartott. Professor dr. Blutholz, udvari tanácsos, az ismert bölcselő, aki épp kedvenc és Németországban igen népszerű tárgyról: Az intelligibilis világ elsőrendű metafizikai gyökereiről és négy metafizikai meghatározójá-ról olvasott föl, kissé belemelegedett izgatóan vonzó fejtegetésébe, és már két teljes órája olvasott egyfolytában. Az elnök ekkor nyitotta ki ködös szemét. Mint aki valahonnan a legmélyebb metafizikai mélységből bukkant föl, nem tudta, hogy hol van, nem tudta, hogy már a zárószó következik-e, csak nézte a fölolvasót s a közönséget, mint egy lidérces látományt. Szerencsére azonban Professor dr. Blutholz udvari tanácsos épp ebben a pillanatban jelentette ki, hogy e rövid bevezetés után végre rátér tulajdonképpeni tárgyára. Ez a mondat úgy hatott az elnökre, mint az a kloroform, melyet a kíméletes altatóorvosok pótlólag csöpögtetnek a műtőasztalra szíjazott, nyugtalanul nyöszörgő betegek sisakjára, akik a műtét közben fölébrednek. Ő is azonnal lecsillapodott, s ő is “áttért tulajdonképpeni tárgyára”: tovább aludt, szépen, egyenletesen.

Vajon miről álmodott ilyenkor? Ebben a tekintetben véleményeink különböztek. A német nők, akik – mint érintettem – érzelmesek és regényesek, azt mondták, hogy álmában nyilván kis őzikéket lát, és rég elmúlt gyermekkorának rétjein futkos, lepkefogóval kezében. Zwetschke, aki már akkor érdeklődött a lélekelemzés iránt, valószínűnek tartotta, hogy az elnök olyan álmot sző, mely alvását elősegíti, s minthogy vágya csak az volt, hogy aludjék, szerinte az álom csak e vágyának teljesülését tükrözheti kecsegtető képecskékben: a fölolvasó lezuhan a dobogóról, koponyája szétloccsan és szörnyethal, a hallgatók vak zűrzavarban rontanak egymásnak, irtóháború tör ki közöttük, mind vérükbe fagyva jajveszékelnek és haldokolnak, a csillárok kialszanak, sötétség borul mindenre, a Germania falai leomlanak, az elnök végképp berekeszti az ülést, s hazamegy pelyhes ágyába aludni. Elvben egyetértettem ezzel az álomfejtéssel. Csak az fájt, hogy az elnöknek, akit a világ legnyájasabb emberének ismertem, ilyen szerepet szánt a jeles idegorvos. Én föltételeztem, hogy ő még álmában is tartózkodik a gyilkosság és erőszak gondolatától. Ki is fejtettem barátomnak, hogy az elnöknek nem érdeke az ülés berekesztése, hanem az, hogy minél tovább tartson. Inkább azt képzeltem tehát, hogy az elnök álmában szüntelenül Tolsztoj Leó grófot látja, aki ellátogat az ő szerény darmstadti egyesületébe, s ott a Háború és béke három vaskos kötetét olvassa föl, elejétől végig, ami elsősorban megtisztelő a német közművelődésre, másodsorban legalábbis egyheti zavartalan álmot biztosít a Germania elnökének. Máig is büszke vagyok, hogy magyarázatomat a kitűnő Zwetschke is elfogadta.

Ismétlem, jóságos ember volt az elnök, nemes, elnéző és szabadelvű. Szabadelvűségből aludt. Mit is tehetett volna egyebet? Én, a makkegészséges, vasidegzetű, húszéves fiatalember, aki csak háromnegyed éve hallgattam napról napra azokat az előadásokat, melyeket neki mint elnöknek már ötvenhét éve kellett volna hallgatnia, felőrlődtem, s aggasztó jelek mutatkoztak rajtam. Attól a bárgyú émelygéstől és hóbortos handabandától, melyet általában lírai költészetnek neveznek, attól az unalmas és vizenyős szamárságtól, melyet általában tudománynak neveznek, attól az emberboldogító szalmacsépléstől, az elméleteknek attól a kotyvalékától, melyet általában politikának neveznek, egy éjszaka kis diákszobámban dührohamot kaptam, egyszerre bandzsítani és ordítani kezdtem, s két óra hosszáig torkomszakadtából ordítottam, mindaddig, míg az ágyamhoz siető, hűséges Zwetschke scopolaminoltást nem adott, amellyel – mint tudjátok – a dühöngő őrülteket szokás lecsillapítani. Képzeljétek el, mi történik ezzel a tiszteletre méltó, igazán jobb sorsra érdemes elnökkel, ha nem találja meg idejekorán az egyetlen megoldást, s egészséges szelleme nem védekezik a rontás ellen úgy, ahogy védekezett. Ezt egyszerűen önfenntartási ösztöne sugalmazhatta neki. Vele pedig nemcsak önmagát mentette meg, hanem megmentette a közművelődést, a tudományt és irodalmat is, megmentette nemzetét, de megmentette a haladás felé törő emberiséget is.

Igen, az ő álma maga a nemzeti és emberi kötelességteljesítés volt. Amint tárgyilagosan, részrehajlatlanul, pártatlanul és elfogulatlanul aludt, jobb- és balfelé egyaránt, a nők felé éppúgy, mint a férfiak felé, a keresztények felé éppúgy, mint a zsidók felé, szóval amint kor-, nem- és valláskülönbségre való tekintet nélkül aludt, úgy látszott, hogy szemet huny minden emberi gyarlóságra, s nemcsak “úgy látszott”, hanem tényleg úgy is volt. Higgyétek el, az álom az igazi helyeslés. Az alvó bóbiskol, és ezzel helyesel mindennek. Merem állítani, hogy a Germania tiszteletre méltó faburkolatú termében néha a legtürelmesebb hallgató is a fenébe kívánta a fölolvasót, azt kívánta, vajha kapna agyvérzést, vajha a nyelvrák némítaná el, dagasztaná föl undok pampuláját, csak egyetlen ember mutatkozott irányában mindig elnézőnek, az elnök, aki mindig aludt. Az ő álma kiterjesztett angyalszárnyként lebegett az emberi szellem millió és millió ostobasága és hiúsága fölött, a meddő törtetés és a silány becsvágy, az irigység és aljasság vitustánca fölött, mindama rondaság és hiábavalóság fölött, amit közéletnek, tudománynak és irodalomnak hívnak. Qui tacet consentire videtur. Az, aki hallgat, mindenbe beleegyezik. De van-e olyan igazi beleegyezés, mint az alvás? Az ő álma a rombolással szemben az építés volt, a biztatás és a társadalommentés: az ő álma maga volt a megértés és megbocsátás.

Barátaim, egy alvó mindig megértő és megbocsátó. Egy alvó sohase lehet ellenségünk. Mihelyt elalszik valaki, hátat fordít az életnek, minden gyűlöletnek, minden gonoszság megszűnik a számára, akár egy halott számára. A franciák azt mondják, hogy “elutazni annyi, mint meghalni egy kicsit”. Ezt sohasem hittem, mert szeretek utazni, s valahányszor vonatra szállok, úgy érzem, hogy újra éledek. De aludni igenis annyi, mint meghalni egy kicsit, nem is egy kicsit, hanem nagyon, annyi, mint eltávozni az életből, mely végeredményben nem egyéb az öntudatnál, annyi, mint meghalni tökéletesen, rövid időre. Épp ezért az az ember, aki alszik, leszerel, akaratát – az éles, ártó hegyével – befelé fordítja, s oly közönnyel viseltetik irányunkban, mint aki már réges-rég föloszlásnak indult. Ki akar ennél nagyobb jóindulatot a földön? Én mindig tiszteletet követeltem az alvóknak, s nem engedtem, hogy jelenlétemben sértegessék őket. “Az alvókról csak jót vagy semmit” – ez volt a jelmondatom. Őszintén szólva nem is értem, miért nem ünnepeljük néha az alvókat is, miért nem dobunk ágyukra, ha nem is koszorúkat, de legalább egy virágszálat, miért nem rendezünk elalvásuk után egy kisebbszerű, szívderítő halotti torocskát, hogy ideig-óráig megszabadultunk sokszor terhes, sokszor unalmas társaságuktól, s ébredésük idején miért nem zengetünk meg tréfás gyermektrombitákat, ekképpen harsonázva mindennapos föltámadásuknak? Ennyit mindenesetre megérdemelnének.

Ő többet érdemelt volna, sokkal, sokkal többet. De az emberiség nagyobb része javíthatatlan tökfilkó, s tele van fontoskodó előítélettel, álszeméremmel. Bizonyos idő múltán őt is kikezdték. Főképp a költők áskálódtak ellene, ezek az izgága, hibbant lények, akik apostoloknak hazudják magukat, de ha ketten vannak, a harmadikról lerágják a húst, a költők, akik a tisztaságról énekelnek, de elkerülik a fürdőszoba tájékát is, a költők, akik mindenkitől, még a koldusoktól is csak egy kis hírt, csak egy kis szeretetet, csak egy kis szobrocskát kunyorálnak az utcasarkon, a halhatatlanság alamizsnáját a halandóktól, ezek a széllelbélelt, irigy, sápadt önfertőzők, akik lelki üdvösségüket is eladják egy rímért, egy jelzőért, akik a piacra rakosgatják legbensőbb titkukat, akik hasznot húznak még apjuk, anyjuk, gyermekeik halálából is, s később, évek múltán, “az ihlet éjszakáján” feltörik sírjukat, kinyitják koporsójukat, s a hiúság tolvajlámpájánál “élmények” után kutakodnak, mint a sírrablók aranyfogak és ékszerek után, aztán vallanak és picsognak, ezek a hullafertőzők, ezek a kofák. Bocsássatok meg, de utálom őket. Ott Darmstadtban, fiatal koromban utáltam meg. Nem szenvedhették ezt a fennkölt elnököt. Volt is rá okuk. Ők, akik okádatos verseikben minden alap nélkül az “álmok lovagjai”-nak és az “álmok álmodói”-nak nevezik magukat, irigyelték ezt a nemes öreget, aki a szó szoros értelmében álmodó volt. Unos-untalan sületlen, kaján tréfákat faragtak reá. Azt mondták, hogy már évtizedek óta a legteljesebb nyilvánosság színe előtt végzi alvási szükségletét, mint az a koplalóművész, aki hivatalosan lepecsételt üvegkalitkában éhezik, a közönség szeme láttára. Azt mondták, az ülések alatt csak azért nem veszi le orráról a pápaszemet, hogy álomképeit annál élesebben láthassa, mert oly rövidlátó, hogy különben álomképeit se látná, s unalmában fölébredne. Azt mondták, hogy mióta ő működik a közélet terén, értelmét vesztette az a szép szállóige, hogy “az élet rövid álom” hiszen az élet azóta igen hosszú álomnak látszik. Kezeim összetéve kértem számára kíméletet és irgalmat. Hangsúlyoztam, hogy a legkiválóbbaknak is van valami kis gyarlóságjuk, s ezt el kell néznünk egyéb jelességük miatt. Fejükre olvastam Horatius versét is. Quandoque bonus dormitat Homerus. Erre azt felelték, hogy ez ugyan igaz, de az elnök nemcsak szundikál, hanem örökké alszik, s egyéb tehetsége nincsen is.

Kétségbeesve küzdöttem. A növekvő ár azonban hovatovább mindent elborítással fenyegetett. Olykor a költők haragja egy élclapban, egy támadó cikkben már nyilvánosan is jelentkezett. Gyűlölték őt. Hogy mi volt ennek az oka? Hát valószínűleg fellengős-érzelgős világszemléletük. Ezek, akik céltudatosan szemétdombbá teszik életüket, csakhogy egypár színes bolondgomba nőjön rajta, nem bírták el ezt a tisztaságot, ezt a hatalmas, senkihez se mérhető vezéregyéniséget, ezt a feddhetetlen szellemóriást. Amíg nyugalmasan aludt elnöki székében, ők mindenféle rémképet láttak, természetesen oktalanul, mert az ő tekintetük mindig görbe, az ő ítéletük mindig ferde. A hajó kormányosa jutott eszükbe, akit a kormánykeréknél elnyom az álom, s közben a hajó jéghegyre fut. A vasúti őr jutott eszükbe, aki a váltónál horkol, háta mögött pedig már a csontváz vigyorog, az igazítja helytelen vágányra a végzetébe robogó vonatot. Micsoda hamis eszmefűzések, micsoda sántító hasonlatok. A hajóra meg a vonatra csakugyan vigyázni kell. Ezek valóságok. Baj is történhet, ha összeütköznek egy másik valósággal. Kérdezlek azonban benneteket, hogy mi baj történhet a tudománnyal és irodalommal? Kérdezlek benneteket, kinek vagy minek ártott ez az igazán tiszteletre méltó elnök azzal, hogy bokros teendőitől elfáradva aludt? Kérdezlek benneteket, nem inkább használt-e ezzel mindennek és mindenkinek? Azt hiszem, nekem van igazam.

Én legalább azt tapasztaltam, hogy a közéletben csak úgy lehet az egyetértést és békét fönntartani, ha mindent hagyunk menni a maga útján, ha nem avatkozunk az élet örök törvényeibe, melyek nem akaratunktól függenek, s így alig változtathatunk rajta valamit. Ezt fejezte ki az elnök ellentéteket áthidaló, magasztos álma. Eddig a földön minden rendetlenség abból származott, hogy egyesek rendet akartak teremteni, minden piszok abból származott, hogy egyesek söprögettek is. Értsétek meg, az igazi átok ezen a világon a szervezkedés, az igazi boldogság pedig a szervezetlenség, a véletlen, a szeszély. Egy példát mondok. Elsőül érkeztem ide. Egypár percig egyedül voltam a Torpedó különtermében. Bejött Berta, a kenyereslány. Vettem tőle egy császárzsemlét, és szájon csókoltam. Egy másodperccel azelőtt nem sejtettem, hogy így fogok cselekedni. Ő se sejtette. Azért volt szép. Ezt a csókot nem szervezte meg senki. Ha megszervezik, házasság lesz belőle, kötelesség, savanyú és ízetlen. A háborúk és forradalmak is meg vannak szervezve, s azért oly förtelmesen rútak és aljasak. Egy utcai bicskázás, egy parázs hitvesgyilkosság, egy alapos családirtás sokkal emberibb. Az irodalmat is a szervezkedés öli meg, a pajtáskodás, a céhrendszer, a házi kritika, mely “néhány meleg sort” ír a házi főmarháról. De egy író, aki a kávéházi mosdóhelyiség mellett, egy bádogasztalkán firkálja soha ki nem adható verseit, mindig szent. A példák azt bizonyítják, hogy az emberiséget azok vitték szerencsétlenségbe, vérbe és piszokba, akik lelkesedtek a közügyért, akik komolyan vették küldetésüket, akik forrón, becsületesen virrasztottak, s jótevői azok voltak, akik csak a maguk dolgával foglalkoztak, a kötelességmulasztók, a közönyösek, az alvók. Nem is az a hiba, hogy a világot kevés bölcsességgel kormányozzák. Az a hiba, hogy egyáltalán kormányozzák.

Ne csodálkozzatok, barátaim, hogy tőlem ezúttal ilyen mélyenjáró bölcsességeket hallotok, aki sokkal szívesebben beszélek léhaságokat. Tőle tanultam ezt, akinél többet senkitől se tanultam ebben az életben, szeretve tisztelt atyamesteremtől, pedig sohase oktatott engem, mindig csak aludt. Ő volt maga a bölcsesség. Azok a taknyos, kócos költőcskék, akik oly félvállról nyilatkoztak róla, nem is képzelték, milyen bölcs volt. Mi mindent nem látott ez, mi mindent nem tudott. Látta, hogy irányok tűnnek föl és tűnnek el nyomtalanul. Látta, hogy Németország legnagyobb írói máról holnapra Németország legkisebb íróivá lesznek, s az új költők minden kézzelfogható ok nélkül egyszerre csak ósdivá válnak, szinte pár perc alatt, amíg otthon gyanútlanul borotválkoznak. Ő üdvözölte azokat a lángelméket, akik később a szalmán döglöttek meg, egy kocsiszínben, s ő ítélte el és bélyegezte meg hivatalosan a kuruzslók tévtanait is, a vezetése alatt álló közművelődési egyesületben, aztán pár év múlva ugyancsak ő fémjelezte hivatalosan ezeket a tévtanokat a vezetése alatt álló közművelődési egyesületben, s ennek folytán később az egyetemen is ezeket tanították. Tudta, hogy minden dolog reménytelenül viszonylagos, s mérésére nincs biztos eszköz. Tudta azt is, hogy az emberek az érdekharcban általában összevesznek egymással, általában ünnepélyesen tiltakoznak valami ellen, de később általában ünnepélyesen visszavonják ezt, kibékülnek, s a hajdani, halálos ellenségek karonfogva sétálnak aGermania folyosóján, suttogva ülnek félre egy fülke bársonypamlagára. Egyszer valamikor rájött erre, s azóta nem lepte meg többé semmi. Csodálatosan ismerte az embereket s az életet, mely mindig elintéződik valahogy, csak nem szabad vele törődni. Az, aki olyan bölcs, mi mást művelhet, minthogy aludjék, s tegyétek kezeteket a szívetekre és mondjátok meg nekem, vajon lehet-e az alvásra alkalmasabb hely, mint a teljes nyilvánosság, egy elnöki dobogó, melyen ravatalosan lobognak a gyertyák, s egy nyugalmas, tekintélyes elnöki karosszék? Hirdetem, hogy ő igenis bölcsességből, türelemből, belátásból, érett, férfias megfontolásból aludt, s ezért engedte, hogy a tudomány és irodalom hajója vagy vonatja szabad pályán száguldjon előre a szeszélyre és véletlenre bízva.

Fájdalom, azok a költők, akikről előbb szóltam, cselekedtek is. Lassan kihalt a régi, megbízható nemzedék. A titkos és udvari tanácsosok, akik szabályos balladákat, hőskölteményeket, bölcseleti értekezéseket olvastak föl, egymás után a darmstadti temető szomorúfüzei alá kerültek. Fölcseperedett az új nemzedék, mely a műfajok határvonalait nem tisztelte többé, s a dolgok rendje szerint betört a Germania csarnokaiba. Egy zöld tacskó föllépett a dobogóra, bejelentette, hogy szintetikus-ezoterikus regényét olvassa föl, de regénye csak egyetlen szóból állt, s milyen illetlen, milyen szeméremsértő szóból. Egy másik ilyen kukac laza és szaggatott neoklasszikus metapszichikus párbeszédeit mutatta be, melynek tartalmát emberi elme nem foghatta föl, s tartalmát emberi elme nem számíthatta ki előre. Egy futurista csodabogár hóbortos versekben a háborút dicsőítette, a Világegyetem hajnalát, a Földgolyó megsemmisülését és egyszersmind föltámadását is. Az elnök idegesen kapkodta fejét. Ez a vérszomjas futurista a sorvégeken következetesen vagy kukorékolt, vagy a különféle harciszerek robbanását, pukkanását és sustorgását utánozta: bumbumbum, trrprrfrrgrr, siuiutiuu. Az elnök minden kukorékolásra kénytelen volt kinyitni szemét, mintha hirtelen megvirradt volna. Ekkor láttam először, hogy ez a higgadt férfiú kijött sodrából. Fölháborodottan mérte végig ezeket az éretlen alakokat. Nem irodalmi irányukat helytelenítette, nem is világnézetüket. Azt éppúgy helyeselte, mint bármely más irodalmi irányt és bármely más világnézetet. Csak tapintatlannak tartotta őket és rosszul nevelteknek, s – valljuk be – ebben igaza is volt.

Ilyesmik bizony próbára tették idegzetét. Sokszor sápadtnak, elcsigázottnak látszott. De – amint említettem – nemcsak itt elnökölt. Ha egy nap három-négy fölolvasóülése volt, akkor ismét friss lett, s úgy tért haza, mint aki edző acélfürdőből kelt ki, hogy másnap új erővel lásson munkának. Különben se jött ő zavarba. Mulasztását bárhol pótolta. Szükség esetén tudott aludni mindenütt a világon, a színházban, díszelőadások alatt, a legzajongóbb forradalmi jeleneteknél, amikor a láncatépett tömeg üvöltve élteti a szabadságot, egyenlőséget és testvériséget, az Operában, az Istenek alkonya alatt, a harsonák és üstdoboknak zajánál, sőt a tárlatok megnyitásakor is, ha nem tovább, pár pillanatig, álló helyében, mint az orosz-japán háborúban a halálra hajszolt katonák. Egyszer a hesseni herceg fogadóestélyén figyeltem meg őt, ahova mint egy magyar lap alkalmi tudósítója csúsztam be. A herceg eléje sietett, és fogadta. Ő is tisztelői közé tartozott. Azonnal odavezette neki fiatal, igéző feleségét, aki meztelen nyakával és meztelen vállával úgy úszott végig a csillárok tündöklő fényárján, mint egy bánatos-édes hattyú. A hercegnő az elnökkel karon vezettette magát egy aranyos támlájú, rózsaszín virágokkal hintett rokokó kerevethez. Leültette őt, és melléje bújt. Csevegni kezdett vele. Az elnök lehunyta szemét. A hercegnő tovább csevegett, s briliánsokkal rakott pihelegyezője mögül olykor fölkacagott búgó althangján. Wüstenfeld báró, aki gavallér volt és elismert elmés társalgó, bólintott. De ekkor már aludt. Erre a tapasztalt bölcsre a legszebb és legmeztelenebb fiatal nők is úgy hatottak, mint a legerősebb altatószerek. Minden alkalmat fölhasznált, hogy közéleti tevékenységét kipihenje, még otthon, a fogadó óráit is, melyeket szintén lelkiismeretesen megtartott. Nagy befolyása miatt sokan keresték föl a város szegényei közül is. Mindenkit fogadott és meghallgatott. Ebben szintén megvolt a maga rendszere. A gyászfátyolos özvegy kezében egy lucskosra sírt zsebkendővel pártfogásért rimánkodott, könyörgött neki, hogy segítsen, s engedelmet kért, hogy előadhassa a tényállást. Amikor a báró egy hideg és kegyes főbólintással engedélyt adott erre, s az özvegy mentegetődzve hangsúlyozta, hogy “rövid leszek, nagyon rövid”, a báró, aki már tudta, hogy ez minden embernél csak azt jelenti, hogy “hosszú leszek, nagyon hosszú”, lehunyta szemét, aztán álmában roppant gyakorlottságánál fogva többször is kellő helyen bólintott, néha még a figyelmet is tettette, s nyugodtan aludt mindaddig, amíg kellett, úgyhogy amikor szinte végszóra, üdén, megfiatalodva fölébredt, szeretetre méltóan biztosíthatta a bánatos, porig sújtott özvegyet, hogy “mindent megtesz az érdekében, ami lehetséges”, s előre tudta, hogy semmit se tesz meg. Ez pedig nem volt részéről rosszhiszemű, mert az elnök azt is tudta, hogy azok, akik olyan ostobák, hogy mások pártfogását kérik, mindig elveszett, halálra ítélt emberek, nem lehet és nem is érdemes rajtuk segíteni, hiszen csak öncsalók ezek, akik olyan gyöngék, hogy még az öncsalásra se képesek, s másokhoz folyamodnak, hogy önmaguk helyett mások csalják meg őket, pusztán maszlagot várnak, áltatást, mákonyt, mellyel a báró tényleg nem fukarkodott. Nem is csalatkoztak benne soha. Egyre többen tisztelték, hírneve nőttön-nőtt, jótékony léleknek, talpig úriembernek tartották, s szerették is mindenütt.

Hogy én mennyire szerettem, azt emberi szavakkal nem lehet kifejezni. Ezt csak azért hangsúlyozom, hogy megérthessétek a következőket. Lassanként befejeződött az évad. Nyár lett. Minden színház, iskola, közművelődési egyesület becsukta kapuit, a Germania is. Sehol se tartottak előadásokat. Az előadók babérjaikon nyugodtak, egymás műveit olvasgatták, hogy az ott található eszméket, mint a magukéit adhassák elő, szóval erőt gyűjtöttek őszre. Én hátizsákomat vállamra csapva kirándulásokat tettem Darmstadt vadregényes környékére. Egy júliusi reggel épp a Ludwigshöhére indultam, az ottani kilátótoronyhoz, s épp a Luisen-Platzon haladtam át vidám diáktársaimmal, katonás lépésben, a Wacht am Rhein-t s egyéb vérpezsdítő, hazafias dalokat énekelve, amikor igazán megrázó látvány tárult szemeim elé. Két bóbitás, vöröskeresztes ápolónő egy emberi roncsot vezetett a járdán, helyesebben inkább vonszolt vagy emelt, mint valami magával tehetetlen nyomorékot, akinek jártányi ereje sincsen. Nem szólítalak föl benneteket, hogy találjátok ki, ki lehetett ez. Hülye elbeszélők szokták ezt, akik – úgy látszik – olvasóikat is éppily hülyéknek tartják. Ti, amilyen éles eszűek vagytok, valószínűleg máris kitaláltátok, hogy ez csak Wüstenfeld báró lehetett, akiről különben az imént beszéltem, az elnök, a mi elnökünk. De esküszöm nektek hogy első pillanatban magam sem ismertem föl. Ez a különben kitűnő szervezetű, mozgékony, munkabíró aggastyán ijedelmesen lefogyott, önmagának árnyéka lett. Lábai összecsukódtak, mint a fényképezőállványok vékony, forgósarokra járó karjai. Hálni járt belé a lélek. Mit részletezzem? Siralom volt ránézni.

Az elnök álmatlanságban szenvedett. Ezt a betegséget az avatatlanok rendszerint lekicsinylik. Azt gondolják, hogy aki nem tud aludni, ne aludjék, végül majd csak elalszik. Éppígy beszélnek az étvágytalanságról is. Akinek nincs étvágya, ne egyék, attól bizonyosan megéhezik. Csakhogy mind a kettő olyan nyavalya, hogy végzetes kimenetelű is lehet. Ilyen volt az elnök betegsége is. Már hetek óta lázas éberséggel izgett-mozgott, hánykolódott párnáin, anélkül hogy álom jött volna szemére. Szóval a német orvostudomány az álmatlanság egy súlyos, páratlanul makacs esetével állott szemközt, s egyelőre tehetetlen is volt vele.

– Sejthetitek, hogy a beteg ágyához odacsődítették Darmstadt és Németország összes orvosait. Dr. Weyprecht, a jeles belgyógyász, az álmatlanságot pusztán az elnök idegkimerültségének tulajdonította, melyet évek óta szakadatlanul végzett megfeszített munkája idézett elő. Lelkére kötötte, hogy egyelőre legszigorúbban tartózkodjék mindenféle izgalomtól, mindenféle szellemi megerőltetéstől, még az újságolvasástól is eltiltotta, s azt ajánlotta, hogy szórakozzék, hallgasson vidám zenét, naponta hosszabb sétakocsizást tegyen négylovas hintóján, s naponta hét percig – de nem tovább – tegyen egy kis gyalogsétát is a kastélyhoz közel eső Luisen-Platzon, azoknak a tudományosan képzett, föltétlenül megbízható ápolónőknek a karján, akikkel azon a júliusi napon láttam. Professor dr. Finger, a gyomor- és bélbetegségek tanára a heidelbergi egyetemen, nyers étrendet írt elő – rozskenyeret, gyümölcsöt, aludttejet -, naponta egyszer – reggel hétkor – egy enyhe hashajtót, s naponta egyszer – este hétkor – egy 32 fokos kamillás beöntést, pár csöpp citrommal ízesítve. Professor dr. Gersfeld, a világhíres Gersfeld, akit a berlini egyetemről sürgönyöztek le, több napig vizsgálgatta a beteget, csak aztán döntött és nyilatkozott. Ő langyos félfürdőket rendelt, melyet maga készített el az ápolónők jelenlétében. Ezt fokozatosan kellett lehűteni, aztán megint felmelegíteni, majd ismét lehűteni, de akkor hirtelenül. Ezalatt a fejre hárompercenként váltogatandó hideg borogatást alkalmazott. A beteg a lefekvés előtt könnyű szobatornát végzett, s mihelyt ágyba került, fejére egy újabb, német gyártmányú fejhűtőt kapott, melyben csöveken kering a friss víz, s kellemesen hűsíti a koponyacsontot és a fölzaklatott agyvelőt. Miután ezeket a műveleteket a tanár többször tüzetesen megmagyarázta az ápolónőknek, és el is ismételtette velük, nyugodtan visszautazott Berlinbe, de a beteg nem nyugodott meg. Dr. H. L. Schmidt, aki idegorvos volt, altatókkal próbálkozott, brómnátriummal, veronállal, chlorálhidráttal és trianollal is, előbb kis adagokkal, aztán óriási adagokkal, de hiába cserélgette az altatókat, hiába vegyítgette, semmi eredményt sem ért el. Dr. Zwiedineck, dr. Reichensberg és dr. Wittingen Junior, akik mindhárman idegorvosok voltak és mindhárman méltán jónevűek, részint a lélekelemzéssel kísérleteztek, hasonlóan minden eredmény nélkül. Az elnök egyre gyöngült. Darmstadtban már arról suttogtak, hogy az orvosok lemondtak róla.

Képzeljétek, milyen lelkiállapotban fogadtam ezt a hírt. Nem engedhettem, hogy ez a pótolhatatlan érték, az emberiségnek ez a jótevője elvesszen. Egy napon magam kerestem föl pazar palotájában. Amikor beléptem a teremnek is beillő óriási hálószobába, mely teljesen el volt sötétítve, egy zöld villanykörte sugaránál megpillantottam az elnököt. Elfacsarodott a szívem. Ott fészkelődött az ágyban, magasra polcolt párnái között, feje megpántolva a hűtősisakkal, mint a tudomány és irodalom megsebesült katonája. Fojtó mákillatot éreztem, melyet ágya mellett egy önműködő villamosszerkezet fújt feléje. Szemben az ágyával – nyilván orvosi rendeletre – lepedőre vetítve egy bűvös lámpa színes képe látszott, egy nyugalmas tótükör, azzal a céllal, hogy előidézze a rég hiába óhajtott, megváltó álmot. De az elnök minden pillanatban ki akart ugorni az ágyból. Két ápolónő fogta kezét. Arca fehér volt, mint az írópapír.

Láttomra megörült, hiszen ismert, s egyszer-kétszer a fölolvasó ülések után – feledhetetlen kitüntetés számomra – meg is szólított. Most halottian sovány kezével megragadta kezemet, s idegesen morzsolgatta ujjaimat. Azt ajánlottam, hogy talán hívassa ide fiatal barátomat, Zwetschkét, aki ugyan még csak nemrég nyitotta ki orvosi rendelőjét, de én eszes, eredeti embernek ismerem, s vakon megbízom benne. Elfásult környezete, mely egy vénleányból, egy nyugalmazott ezredesből és egy jogtanácsosból állott, kapva-kapott ajánlatomon. Elküldtek érte, s ő pár perc múlva ott is termett.

Zwetschke mindenekelőtt kinyitotta az ablaktáblákat, eloltotta a villanykörtét és a bűvös lámpát. Déli fény özönlött a hálószobába. Leült a beteg ágya mellé, és rámosolygott. Nem vizsgálta meg. Velem együtt kitűnően ismerte a Germania fölolvasó üléseiről. Szívtompulatát se kopogtatta ki, szembogarát, verőerét se nézte meg fontoskodva, térdét se veregette a nála levő kis acélkalapáccsal. Levette fejéről a nevetséges, hideg gépezetet, s azt tanácsolta, hogy ne törődjék semmivel, éljen úgy, ahogy eddig, egyáltalán ne kímélje magát. Leghelyesebbnek tartotta volna, hogyha tüstént összehívna valami rendkívüli közgyűlést vagy egy szakbizottságot, de ez a nyári szünetre való tekintettel lehetetlen volt. Zwetschke csóválgatta fejét, s ajkába harapott. Egyszerre fölkelt. Rám parancsolt, hogy öltöztessem föl az elnököt, majd sarkon fordult, s elmenőben fülembe súgta, hogy maradjak mellette.

Alig adtuk rá szalonkabátját, készen vett fekete nyakkendőjét, élre vasalt nadrágját, amikor künn, a másik teremben, a becsukott szárnyasajtó mögül már hallottuk Zwetschke jellegzetes hangját. Kissé poroszos ejtéssel vezényelt: Jobbra, balra, előre, előre. Ámulva hallgattuk mindnyájan. Maga az elnök is kíváncsian emelte föl fakó fejét. A hálószoba szárnyas ajtaját kitárták. Ekkor láttuk, hogy Zwetschke személyes felügyelete alatt hat inas lassan, de biztosan hozza be a Germaniá-ból jól ismert súlyos tölgyfa asztalt s az ágy mellé helyezi. Egy másik inas az elnöki széket hozta be. Zwetschke szótlanul nézte végig a jelenetet. Helyeslőleg bólintott. Zsebéből kivette az elnöki csengőt, s az asztalra tette. Erre az elnököt végtelen tapintattal és gyöngédséggel az asztalhoz vezette, leültette a székbe, s megkérte, hogy csöngessen, és nyissa meg az ülést. Az elnök csöngetett. “Az ülést megnyitom” – mondta. Ekkor pedig megtörtént az a csoda, melyet az orvostudomány s az aggódó közvélemény immár egy hónapja hiába várt: az elnök szemhéjai lecsukódtak, s mély, egészséges álomba merült.

Barátom és én izgatottan álltunk egymás mellett, s figyeltünk. Ő a tudós szakértelmével. Én csak egy író kandiságával. Zwetschke elővette zsebóráját, lenyomta a percmutatót, számlálta a lélegzéseket. Diadalmasan pillantott rám. A mellkas szabályosan emelkedett, a halavány arc lassanként kipirult, szinte szemlátomást megkövéredett. A régóta meghajszolt szervek pihentek. Maga az áldott anyatermészet vette át a gyógyítás szerepét. Az elnök most is csak úgy aludt, mint az ülésteremben, az illem és a jómodor határai között, a fej lefelé billent, aztán megint fölemelkedett. Ez a körülmény még inkább növelte az iránta való bámulatomat, mert arra vallott, hogy otthon is úgy viselkedik, mint egyebütt, vagyis igazi úr. Megszakítás nélkül tizenkét órát aludt. Zwetschke, aki egy pillanatra se mozdult el oldalától, s még ebédjét és vacsoráját is mellette költötte el, éjfél felé ámulva látta, hogy az elnök kezébe kapja a csengőt, megrázza, s “az ülést berekeszti”, ami azt jelentette, hogy kialudta magát, de azt is jelentette, hogy megmentettük az életnek.

Zwetschkét nem is engedte el a kastélyából. Külön lakosztályt nyittatott neki, s két hétig mellette kellett maradnia, míg föl nem lábadt. Voltaképp alig akadt dolga. Ha az elnök aludni akart – mindig felöltözve és állig begombolkozva -, leült az elnöki székbe, s aztán csöngetett, amikor fölébredt, ismét csöngetett. Ezt a bámulatosan egyszerű gyógymódot, melyről a német orvosi szaklapok nem emlékeztek meg, csak az évad kezdetéig használta. Később, amikor már megkezdődtek a fölolvasó ülések, nem volt rá szüksége. Zwetschkéről azonban nem feledkezett meg. Háziorvosának fogadta, s minthogy kitűnő összeköttetésekkel rendelkezett, fiatal kora ellenére – még alig múlt huszonhat éves – főorvossá neveztette ki az ottani kórház ideg- és elmeosztályára, s egy fél évre rá kijárta neki az udvari tanácsosi címet is.

Hát ez az én német kalandom. Fizetni, főúr. Vacsora, bikavér, négy fekete, huszonöt Mirjám. Már megint elfecsegtem az időt. Rám virradt. Nézzétek, a hajnal jár a januári ködben, a pesti sikátorban, és bemosolyog a Torpedó ablakán. Rózsaujjú hajnal, piszkos körmökkel. Na, menjünk aludni. Vagy maradtok? Akkor iszom még egy feketét, s elmesélem nektek a végét. Újabban az az egyetlen szórakozásom, hogy magamat hallgatom.

Sokáig nem hallottam az elnökről. Kitört a háború, s én messze sodródtam mindenkitől. Tavaly Németországban utazgattam. Egy vargabetűvel útbaejtettem Darmstadtot. Két gyors közt kiszálltam, meglátogattam Zwetschkét. Jaj, de furcsa volt, gyerekek. Ifjúkori barátomat ott találtam az ideg- és elmeosztályon, ahol tizenöt évvel ezelőtt hagytam. Fehér köpenyben jött elém, és átölelt. Csontkeretes pápaszemet viselt, sörhasat kapott, mint a többi német tudós, akin hajdan annyit mulattunk. Csak bámultam rá. Már nem röhögött olyan viharosan és szemtelenül, mint fiatalkorában. Ehelyett azonban mindig nevetett, lassan s elnyújtva. Ismeritek azokat az embereket, akik minden mondat után nevetnek, akár vidámat, akár szomorút közölnek velünk? Ő is így mesélte el, hogy megnősült – hahaha -, született egy kislánya – hahaha -, aztán négyéves korában meghalt agyhártyagyulladásban – hahaha. – Ezen én nem ütköztem meg. Tudtam, hogy minden elmeorvosnak megvan a maga egyéni sajátossága.

Osztályán példás rendet tartott. Ragyogtak a folyosók, az ablakok, a padlók. Minden köpőláda a helyén állt. Az ápolók jobban féltek tőle, mint a dühöngő őrültektől. Kimutatásokat készített, táblázatokat, szemléltető görbékkel. Agyszövettannal foglalkozott. Munkatermében formalinoldatban beteg agyvelők libegtek, melyeket ő a sonkavágógéphez hasonló, de sokkal finomabb műszerrel hártyavékony szeletekre vagdalt, s ezekből igyekezett kiolvasni az emberi lélek és a szellem titkát. Végigvezetett osztályán. Számomra az ilyesmi nem újság. Gyermekkorom óta ellenállhatatlan vágy vonzott ezekre a helyekre. Egy elmeosztály a föld minden pontján egyforma, akár egy parlament. Úgy látszik, a természet az elmebetegségek képletével minden népnél és minden égtáj alatt ugyanazt akarja mondani. A női osztály táncol és sikoltoz, a férfi osztály komor és tartalmas gondokba mélyed. Künn a kertben a fák alatt gyermeki bambaságukba süppedve méláznak az agyalágyultak. Egy kőművessegéd trombitálva fújja orrát éjjel-nappal, mert teste tele van levegővel, de munkája – amint dicsekszik – máris szép eredménnyel járt. Tizenhét évvel ezelőtt, amikor bekerült, a levegő körülbelül a homlokáig ért, most azonban leapadt a melle bimbajáig. Közösen kiszámítottuk, hogy hetvenéves korára teljesen levegőmentes lesz, ha közben valami váratlan esemény nem akadályozza meg tevékenységében. Itt is mindenkinek megvan a maga foglalkozása és szórakozása.

Engem elsősorban két csoport éles szembenállása érdekelt. Azé a két csoporté, mely az egész emberiséget jellemzi. A paranoiások hetykék, szemtelenek, nagyzolók, gyanakvók és gyanúsítók, elégedetlenek és tettre készek, akár a világboldogító politikusok. Sötét résszemmel figyelnek rám egy sarokból, s érzem, hogy “megvan rólam a véleményük”. Bármely pillanatban készek volnának bitóra húzatni a társadalom jóvolta érdekében. Nem bírják elviselni magukat, s lelkük kifelé tör a világba, azt akarják kettéhasítani. A skizofrének furcsák, eredetiek, meglepőek, önvádlók, kiszámíthatatlanok és kiismerhetetlenek, akár a vérbeli írók. Beszédük tele van nekünk érthetetlen célzásokkal. Nekem az utóbbiak rokonszenvesebbek. Itt is közéjük elegyedtem. Egy gyöpágy sarkán két fiatalember állt szobrot, megmerevedve. Egy harmadik fiatalember, valami würzburgi bankár krétafehér fia, körbesétált, s valahányszor elhaladt előttem, mindig rendkívül tisztelettel köszönt, én pedig köszönését hasonló tisztelettel viszonoztam. Amint azonban nyolcadszor haladt el előttem, s én nyolcadszor köszöntem vissza, váratlanul szembeköpött, aminek végtelen örültem, mert igazolta és megerősítette erről a betegségről régóta kialakult véleményemet.

Zwetschkét nem érdekelték az elmebetegek. Azt mondta, az ő különösen elnyújtott, lassú nevetésével, hogy ezek kötnivaló bolondok, nem is érdemes velük foglalkozni, csak majd boncolásuk után, az agyszeleteikkel. Ozsonnázni hívott. Bemutatott feleségének, egy szőke, madonnaszerű asszonynak, aki haját hátrasimította domború homlokán, némán fogott velem kezet, némán kínálgatott, s egész idő alatt egyetlen szót se szólt. Kenőmájast ettünk, és sört ittunk. Végre megtudtam, hogy mi történt az elnökkel. Az elnök túlélt mindenkit, még a háborút és forradalmat is. Nemzedékek pusztultak el körötte, a csatatéren elestek vagy tönkrementek a futuristák, az expresszionisták, a szimultanisták, a neoklasszikusok és konstruktivisták is, ő azonban tovább működött. Az alvók kitartása volt benne. Amikor betöltötte kilencvenedik évét, háziorvosa tanácsára még több elnökséget vállalt. Utolsó éveiben tizenhét helyen elnökült, reggeltől estig szakadatlanul. Tavaly télen halt meg kilencvenkilenc éves korában. Szegény, a századik évét már nem élhette meg.

Búcsút vettem barátomtól, hogy elzarándokoljak sírjához, s ott lerójam a hála és kegyelet adóját. Zwetschke nevetve megölelt. Esőköpenyem zsebébe egy becsomagolt könyvet dugott, s figyelmeztetett, hogy erre még szükségem lehet. Gépkocsin hajtattam a temetőbe, az őrültek közül a halottak közé. Nyomban megleltem az elnök sírját. Zord családi kriptában nyugodott, melyet bárói címere ékesített. Márványoszlopán csak egyetlen mondat volt: Aludj békében. Ezt a férfiút, akit életében senki se mert tegezni, most az élők szemtelen egyoldalúságával tegezte valaki. “Méltóztassék békében aludni” – rebegtem fiúi tisztelettel, s megindultan gondoltam emlékére és eltűnt fiatal éveimre. Szememben egy könnyet morzsoltam szét.

Sajnos, üres kézzel jöttem, lóhalálában, még egy virágot se hozhattam neki. De virág talán nem is illett volna erre a szigorú sírra. Zavaromban kutakodni kezdtem zsebeimben. Megtaláltam azt a könyvet, melyet Zwetschke útravaló gyanánt csomagolt be, és kibontottam. Klopstock Messiás-a volt, az a hexameteres hősköltemény, mely – nemzedékek egybehangzó véleménye szerint – a világ legunalmasabb könyve, olyan unalmas, hogy még senki sem olvasta el, sem azok, akik magasztalták, sem azok, akik ócsárolták. Állítólag maga Klopstock se tudta elolvasni, csak megírni. Kinyitottam és töprengve lapozgattam benne. Melyik részt olvassam? Mindegy volt. Mivel tudtam, hogy az elhunyt az életében legtöbbre becsülte a nyugalmat, és neki is az lehet a vágya, mint valamennyiünknek, hogy holtában békességesen aludjék, lassan, egyhangúan olvasni kezdtem az első éneket. Csodálatos hatása volt. Egy hajnalka a szomszéd síron rémülten zárta be kelyhét, mintha már éjszaka borult volna reá. Egy bogár a porban hátára pottyant, és úgy maradt, hipnotizálva. Egy pille, mely a kripta fölött kerengett, leesett a levegőből a sírlapra, s összecsukott szárnyakkal aludt. Éreztem, hogy a hexameterek áthatolnak a kripta gránitkövén, lefurakodnak a megboldogult porhüvelyéhez, és síri álma – az örökkévaló álom is – egyre mélyül általuk.

Arra ébredtem föl, hogy valaki két vállamnál fogva rázogat. Figyelmes gépkocsisom volt, akit künn hagytam a temető kapujánál. Az történt, hogy az első ének közepe táján engem is elnyomott az álom. Gyorsan a gépkocsiba vágtam magam. Eszeveszetten nyargaltunk az állomásra. Csak annyi időm maradt, hogy az utolsó pillanatban beugorjam a már robogó D.-vonatba, mely azután szikrazáporban, füttyentgetve, százkilométeres sebességgel vágtatott Berlin felé.