Bejegyzések

T. S. Eliot: Holtvidék (The Waste Land)

2013. augusztus 12. hétfő Kántás Balázs

T. S. ELIOT: Holtvidék

Ezra Poundnak

a legnagyobb mesternek

I. A holtak temetése

Legkegyetlenebb hónap az április,

Akácot nevel a holtak földjén, összeolvaszt

Emléket és vágyat, unott gyökereket

Ajz fel a tavaszi esőben.

A tél melegen tartott minket,

A feledés havával elfedte a földet,

Kiszáradt gumókkal táplálva egy hajszálnyi életet.

A nyár meglepetésként ért, amint zivatarral

Érkezett a Starnberger-tó fölé; megálltunk az oszlopcsarnokban,

Majd napfényben mentünk tovább, a Hofgarten felé,

Majd órahosszat beszélgettünk egy kávé mellett.

Bin gar keine Russin, stamm’ aus Litauen, echt deutsch.

Mikor gyermekként ott laktunk a unokatestvéremnél,

A főhercegnél, elvitt szánkózni,

Én pedig féltem. Azt mondta, Marie,

Marie, kapaszkodj erősen. És robogtunk, egyre le.

A hegyekben az ember szabadnak érzi magát.

Éjjelenként főként olvasok, és délre utazom a télen.

Milyen gyökerek csavarodnak, milyen ágak

Sarjadnak e kő-szemétből? Emberfia,

Nem mondhatod, nem találhatod ki, hiszen csupán

Egy rakás összetört képet ismersz ott, ahol a nap dobog,

És a halott fa nem nyújt menedéket, a tücsök sem megnyugvást,

És a száraz kő vízként nem csobog. Csupán

Árnyék van e vörös szikla alatt,

(Jöjj ide, a vörös szikla árnya alá)

Mutatok neked valamit, ami más,

Mint saját, a reggel mögötted elnyújtózó árnyékod

Vagy az este feltámadó árnyék, aki találkozni akar veled,

Eléd tárom a félelmet egy maroknyi porban:

Frisch weht der Wind,

Der Heimat zu.

Mein Irisch Kind,

Wo weilest du?

„Egy éve adtál nekem először jácintot,

És a jácintos lánynak neveztek el.”

– Mégis, mikor későn visszatértünk a jácintos kertből,

Karod teli, hajad vizes, én pedig nem tudtam

Megszólalni, szemem megvakult, nem voltam

Sem élő sem holt, nem tudtam semmit sem,

Csak bámultam bele a fény szívébe, a némaságba.

Oed und leer das Meer

Madame Sosortis, a híres látnok,

Csúnyán megfázott, mégis

Úgy ismerik ördögi kártyáiról,

Mint Európa legbölcsebb asszonyát. Itt van, szólt,

Itt a te kártyád, a vízbefúlt Föníciai Tengerész,

(Gyöngyök a szeme helyén, nézd!)

Ez itt pedig Belladonna, a Szilkák Úrnője,

Az alkalmak asszonya.

Itt van egy ember három pálcával, és itt a Kerék,

Itt pedig a félszemű kereskedő, és ez a kártya,

Amelyik üres, valami, amit a hátán cipel,

Ám hogy meglássam, mi az, tiltva van. Nem találom

Az Akasztott Embert. Tarts a vízbefulladástól.

Embertömegeket látok, amint körben menetelnek.

Köszönöm. Ha találkozol a kedves Mrs. Equitone-nal,

Mondd meg neki, hogy magam viszem majd el a horoszkópját:

Mostanság nem árt az óvatosság.

Valótlan Város,

A téli hajnal barna ködje alatt,

Tömeg hömpölygött át a London Bridge-en, oly sokan,

Nem tudtam, hány embert sodort el a halál.

Sóhajok, rövid, rendszertelen kilégzésekkel,

És minden egyes ember tekintete saját lábaira szegeződött.

Felhömpölyögtek a dombra, majd le a King William Street-re,

Ott, ahol a Saint Mary Woolnooth harangja

Halott hangján az utolsó kilencet ütötte.

Ott láttam meg egy ismerős arcot és megállítottam, rákiáltva:

„Stetson

Együtt szolgáltunk Mylae-ben a hajókon!

A hulla, amit tavaly ültettél el a kertedben,

Azóta kihajtott? Idén hoz virágot?

Vagy a hirtelen fagy talán végzett vele?

Kergesd hát el a Kutyát, az ember barátját,

Vagy karmaival újra kikaparja majd!

„Te! hypocrite lecteur!—mon semblable, — mon frère!”

II. Egy sakkjátszma

A Szék, amelyen ült, akár sugárzó trónon,

Ragyogott a márványon, ott, ahol az oszlopokon

Szőlőindák futottak végig, közülük arany Kupidó kémlelt kifelé

(Egy másik tekintetét a szárnya alá rejtette)

És az üveg hétágú gyertyatartók fényét

Kettőzte meg, a fényt visszatükrözve az asztalon,

Ahol az asszony ékszerei gazdagon

Áradtak szét a szatén táskákból.

Elefántcsont-fiolák és színes üveg

Rejtette bizarr illat-készítményeit

Porba, kenőcsbe, folyadékba – felzaklatták,

Összezavarták és illatba fojtották

Az értelmet, az ablakon beszökő

Szellő felajzotta őket, olajuktól

A kinyújtózó gyertyalángok

Füstje felszökött a laquaeirára,

Szétzilálva a mennyezet mozaikjait.

Réz-táplálta, hatalmas tengeri fa

lángolt zöld-narancs színben, színes kő-keretben,

És a szomorú fényben karcolt delfin úszott.

A régi kandalló felett, akár ablak, ott volt

Az erdei jelenet, Philoméla átváltozása, aki

Barbár király gyilkos kénye elől menekült,

A csalogány mégis betölti a pusztaságot, sebezhetetlen hangjával,

És hiába üldözi még a világ, ő csak

A mocskos fülekbe cserreg.

És az idő más elhervadt töredékei

Is a falra írattak; mereven bámuló,

Elnyújtózó formák csendesítették el a termet.

A lépcsőn csoszogó lépések hangja.

A tűz-fény alatt, a kefe alatt

Haja láng-pontokban terült szét

És beleégett a szavakba, majd vadságban elcsendesült.

„Ma este rosszak az idegeim. Igen, rosszak. Maradj velem.

Beszélj hozzám. Miért nem beszélsz soha? Beszélj.

Min jár az eszed? Mire gondolsz? Mire?

Sosem tudom, mire gondolsz. Gondolkodj csak.”

Azt hiszem, patkány-sikátorban járunk

Ahol a holtak elveszítették csontjaikat.

Mi ez a zaj?

A szél motoz az ajtó alatt.

Megint mi ez a zaj? Mit művel a szél?

Semmi, semmi, megint.

Nem

Tudsz semmit? Nem látsz semmit Nem

emlékszel

semmire?

Semmire?

Emlékszem

Azok gyöngyök a szeme helyén.

Élsz még, vagy már nem? Semmi nincs a fejedben?

Ó Ó Ó Ó Ó Ó Shakespeare-i Rongy –

Olyan elegáns

Olyan intelligens

Mit tegyek most? Mit tegyek most?

Kirohanok így, ahogy vagyok és sétálok

Az utcán, így, kiengedett hajjal. Mit csinálunk holnap?

Mit csinálunk valaha is?

Tízkor a melegvíz.

És ha esik, zárt kocsi négykor.

És játszunk egy parti sakkot,

És meztelen szemünket nyomogatva várjuk, hogy kopogtassanak az ajtón.

Mikor Lili férje leszerelt, mondtam –

Nem akadékoskodtam, megmondtam egyenesen,

SIESSENEK, KÉREM, ITT AZ IDŐ!

Most Albert visszajött, szedd össze magad egy kicsit.

Tudni akarja majd, mi lett a pénzzel, amit ő adott neked

a műfogsorodra. Megtette, ott voltam.

Húzasd ki az összes fogadat, Lili, és készíttess újat,

Mondtam, esküszöm, már rád nézni sem bírok.

És már nem bírom, mondtam, gondolj csak szegény Albertra,

Négy évet szolgált a hadseregben, szórakozni akar végre,

És ha nem vagy rá kész, majd más is megteszi, mondtam.

Így megy ez, mondta. Valami olyasmi, mondtam.

Tudni fogom, kinek mondjak köszönetet érte, mondta, majd

őszinte tekintettel rám nézett.

SIESSENEK, KÉREM, ITT AZ IDŐ!

Ha neked nem tetszik, hagyd az egészet, mondtam.

Majd más elintézi, ha te nem tudod.

De ha Albert kiiktat, nem mondhatod, hogy nem szóltam.

Szégyellned kellene magad, mondtam, hogy olyan ódivatú vagy.

(Hiszen Lili még csak harmincegy éves.)

Nem tudok vele mit csinálni, mondta szomorúan.

A gyógyszerek miatt van, hogy megelőzzem a dolgot, mondta.

(Már öt volt neki, és majdnem meghalt az ifjú George miatt.)

A gyógyszerész azt mondta, minden rendben lesz, de soha

nem voltam ugyanaz.

Te komplett őrült vagy, mondtam.

Nos, ha Albert nem hagy békén, ugyanez lesz, mondtam,

Minek mentél férjhez, ha nem akarsz gyerekeket?

SIESSENEK, KÉREM, ITT AZ IDŐ!

Nos, azon a vasárnapon Albert hazatért, forró sonkát ebédeltek,

Meghívtak engem is, hogy érezzem a forróság szépségét –

SIESSENEK, KÉREM, ITT AZ IDŐ!
SIESSENEK, KÉREM, ITT AZ IDŐ!

Jó éjt, Bill. Jó éjt, Lou. Jó éjt, May.

Jó éjt.

Lá-lá. Jó éjt. Jó éjt.

Jó éjt, hölgyek, jó éjt, drága hölgyek, jó

éjt, jó éjt.

III. Tűz-prédikáció

A folyó sátra összetört: az utolsó lomb-ujjak

Markolnak a nedves partba. A szél

Átkel a barna tájon, nem hallja senki. A nimfák elmentek.

Drága Temze, folyj csak finoman, míg dalom végére érek.

A folyó nem sodor üres üvegeket, szendvicsfóliákat,

Selyem zsebkendőket, kartondobozokat, cigarettacsikkeket

Vagy a nyáréjek más szemtanúit. A nimfák elmentek.

És barátaik, a városatyák léhűtő örökösei

is elmentek, címet sem hagyva maguk után.

Leman vizeinél álltam és zokogtam…

Drága Temze, folyj csak finoman, míg dalom végére érek,

Drága Temze, folyj csak, míg halkan és hosszan beszélek.

Ám hátam mögött hallom a hideg fuvallatot

Csont-csörgés hangja ez, ami fültől fülig hatol.

Patkány kúszott át halkan a növényeken,

Végigvonszolva nyirkos hasát a parton,

Míg én az unott csatornában horgásztam

Egy téli estén, a gázvezeték mentén

Tűnődtem bátyám, a király hajótörésén

És előtte királyi apám halálán.

Fehér testek meztelenül az alacsony, dohos parton,

És csontok, szétszórva egy száraz barlangban,

Évről évre csak patkánylábak bolygatják őket,

Ám hátam mögül időről időre

Hallom kürtök és motorok hangját, amik a tavasszal

Sweeny-t Mrs. Porternek végre elhozzák majd.

Ó, a hold ráragyogott Mrs. Porterre

És a lányára

Lábukat mossák a szódavízben

Et, O ces voix d’enfants, chantant dans la couple!

Tit tit tit

Tsh tsh tsh tsh tsh tsh

Micsoda bárdolatlan kényszer.

Tereu

Valótlan Város

A téli hold kék köde alatt

Euginidész úr, a szirmai kereskedő,

Borotválatlanul, zsebe mazsolával teli

C.i.f. London: iratai láttán,

Tört francia akcentussal

Meghívott mulatságára a Cannon Street Hotelbe,

Majd a hétvégére Metropole-ba

Azon a bíbor órán, mikor a szemek és a hát

Felemelkednek az íróasztalról, mikor az emberi motor várakozik,

Akár egy járó motorral várakozó taxi,

Én, Theiresziász, bár vak vagyok és két élet között hányódom

Ráncos, asszonyi mellű vénemberként, látok

E bíbor órán, az esti órán, amely hazafelé

Sodorja a tengerészt a vizekről,

A gépírónő otthon van teaidőben, reggeliző-asztalát leszedi,

Begyújtja a kályhát, konzerveket nyit.

Ablakában ott lógnak a száradó kombinék,

A nap utolsó sugarai rájuk vetülnek,

És a díványon (ami éjszaka ágy),

Harisnyák, papucsok, blúzok hevernek.

Én, Theiresziász, ráncos mellű vénember

Láttam az egész jelenetet, és a többit elmeséltem –

Én is vártam, én is vártam a vendéget.

És érkezik is az a pattanásos fiatalember,

Egy ingatlanügynök segédje, merész ábrázatával,

Gőgje úgy áll rajta, akár a keménykalap

Egy Bradfordi milliomos fején.

Úgy sejti, most megfelelő az idő,

Az étkezés véget ért, az asszony fáradt,

Lelkesen ér a nőhöz, és bár az asszony

El nem löki, nem is kívánja még.

Végül izgatottan támadásba lendül,

Felfedező kezének útját semmi sem állja,

Nem is követel választ a hiúsága,

Hiába közönyös üdvözletet vív csupán ki.

(És én, Theiresziász, mindent előre elszenvedtem,

Ami azon az ágyon vagy díványon megtörtént,

Én, aki ott ültem Théba falai alatt

És megjártam a holtak földjének legalsó bugyrait.)

Megcsókolja, utoljára, győzedelmesen,

Majd útra kel, a kivilágítatlan lépcsőházon át.

Megfordul és egy pillanatra a tükörbe néz,

A nő már alig emlékszik, mi is történt,

Eszén egy kába fél-gondolat iramlik át,

„Nos hát, itt a vége, örülök, hogy véget ért.”

Mikor egy bájos nő a mámort járja meg,

Majd magányosan járkál szobájában,

Kezével automatikusan végigsimít haján,

És a történteket egy gramofon őrzi meg.

„És felém kúszott e zene a vizeken át,

Végig a Strand-en, fel a Queen Victoria Street-re.

Ó, Város, város, néha hallom

Egy borozó mellett, a Lower Thames Street-en

Egy mandolin örömteli pengését odabentről,

Ahol halászok mulatják az időt délben: ott, ahol

Magnus Vértanú falai

Ragyogó és megamagyarázhatatlan, fehér-arany jón fényt ontanak.

Olajat és kátrányt

Izzad a folyó

A bárkák ringanak

A forduló dagállyal

Vörös vitorlák

Tartanak

Védett helyre a súlyos árbocokon.

A bárkák fahasábokat

Sodornak lefelé

Greenwich irányába

A Kutyák Szigete mentén

Vejlala leja

Vallalal lejlala

Elizabeth és Leicester

Itt eveztek el

A csónak tatja

Arany-kagylót formált

Vörös és arany

Tajtékok

Mosták mindkét partot

Délnyugati szél

Vitte a folyón

Harangszó

Fehér tornyok

Vejlala leja

Vallalal lejlala

„Villamosok és porlepte fák,

Szülőföldem Highbury. Richmond és Kew

Rontottak meg. Richmondnál felemeltem

A térdem egy keskeny kenu aljzatán.”

„Lábam Moorgate-ben, szívem pedig

A lábam alatt. Az esemény után

A férfi sírt. Új kezdetet ígért, és én

Nem szóltam semmit. Kit érdekel?

„Margate homokján

Csupán a semmit

Kapcsolhatom a semmivel.

Koszos kezek töredezett körmei.

Népem, alázatos népem, akik nem várnak

Semmit.

la la

Majd Carthage-be érkeztem

Égve égve égve égve

Ó, Uram, hát kirántasz engem

Ó, Uram kirántasz

égve

IV. A vízbefulladás

Phlébász, a fönícaiai hetek óta halott,

Elfelejtette a sirályok sikolyát, a tenger

Hullámait, a nyereséget és a veszteséget egyaránt.

Tenger alatti áramlat

Találta meg suttogva csontjait. Ahogy felállt és elbukott,

Végigjárta aggkora és ifjúsága szintjeit,

Majd elérte az örvénylő medret.

Idegen vagy zsidó,

Te, aki forgatod a kereket és a széllel szemben nézel,

Gondolj Phlébászra, aki egykoron magas és jóképű,

akár csak te magad.

V. Amit a mennydörgés elbeszélt

Az izzadt arcokon megvillanó fáklyafény után

A kertekre szálló fagyos csend után

A kő-vidékek haláltusája után

A kiáltozás és a sírás

A nyári mennydörgés

Börtöne, palotája és visszaverődése után

A távoli hegyek felett

Ő, aki élt, most már halott

Mi, akik éltünk, most haldoklunk

Mind Türelmetlenül.

Itt többé nincs víz, csupán a szikla

Szikla, semmi víz a porlepte úton

Az út fent kanyarog a hegyek között

A víz nélküli, sziklás hegyek között

Ha volna víz, megállnánk inni

Ám a sziklák között nem lehet inni vagy merengni

Száraz a verejték, homokban botorkál a láb

Ha csak volna egy kis víz a szikla közt

Halott hegy-száj rothadó fogakkal, köpni képtelen

Itt nem lehet megállni, lefeküdni vagy leülni

E hegyek között még a csend sem létezik

Csak Száraz, meddő, esőtlen mennydörgés

E hegyek között még a magány sem létezik

Csak komor, vörös arcok bámulnak és morognak

A vályogházak ajtói mögül

Ha volna víz

És nem szikla

Ha volna szikla

Volna víz is

És víz

Tavasz

Egy medence a sziklák között

Ha csupán a víz hangja volna

Nem a kabócáké

És ne a száraz fű dalolna

De a víz a sziklák felett

Ahol a remeterigó énekel a fenyőfán

Csip-csöpp csipp-csöpp csipp-csöpp

De víz nincs sehol

Ki az a harmadik, aki mindig melletted jár?

Mikor számolok, csak te és én vagyunk

De mikor felfelé nézek a fehér úton

Mindig ott sétál valaki más is melletted

Ott suhan, rajta csuklya és barna köpeny,

Nem tudom, nő vagy férfi lehet-e

– De ki az a harmadik, aki ott melletted sétál?

Mi ez a hang ott fenn a légben

Anyai siralom suttogása

Kik ezek a csuklyás, mozgolódó hordák

A végtelen síkságok felett, a töredezett földön

Tántorogva, csupán egy lapos horizont tartja őket itt

Milyen város az ott a felhők felett

Amely megtöri, újraformálja, felhasítja a bíbor leget

Alázuhanó tornyok

Jeruzsálem Athén Alexandria

Bécs London

Valótlan

Egy asszony kiengedte hosszú, fekete haját

És suttogás-zenét játszott e húrokon

A bíbor fényen gyermekarcú denevérek szálltak át

Fütyülve, dobolva saját szárnyukon

És fejjel lefelé kúsztak, végig egy megfeketedett falon

A légből alá felfordított tornyok lógtak

És felsejlő hangok zengtek, jelezve az órákat

Az üres ciszternákból és kiszáradt kutakból pedig

hangok dala szállt felfelé

A hegyek közötti elfeledett barlangban

A sápadt holdfényben, a fű énekel

A repedt sírhantok felett, a kápolna körül

Van ott egy üres kápolna, már csak a szél otthona.

Ablaka nincs, ajtaja már kileng,

A száraz csontok nem ártanak már senkinek.

Csupán egy kakas a tetőfán

Kukurikú kukurikú

A villámok közepette. Majd esőt hozó

Nyirkos vihar

A Gangán levonult a dagály, a petyhüdt

Lombok esőre vártak, míg a fekete fellegek

A távolban gyülekeztek, Himavant felett.

A dzsungel meglapult, elmerült a csendben.

Majd megszólalt a mennydörgés

Datta: mit adtunk át?

Barátom, vér tépázza szívemet

Egy nyugodt pillanat merészsége

Amit egy kornyi bölcsesség helyre nem állít

Ennél, csak ennél, itt léteztünk

Ezt nem meséli el rólunk a halotti beszéd

Sem a sírfelirat a jólelkű pók hálója alatt

Vagy a végakarat, amit sovány ügyvéd tár majd fel

Üres szobánkban

Dajadhvam: Hallottam, amint a kulcs

Elfordult a zárban, majd még egyszer

A kulcsra gondolunk, mindenki a saját börtönében

Gondol a kulcsra, és teremti meg a börtönt

Mindenki éjjelente, míg éteri hangok egy pillanatra

Felélesztik a törött Coriolianus-ágat

Damjata: A csónak boldogan

Válaszolt, a vitorlával és evezővel mesterként bánó kéznek

A tenger nyugodt volt, szíved is boldogan válaszolt volna,

Ha hívják, boldogan engedelmeskedve

Az irányító kezeknek

A parton ülve

Horgásztam, mögöttem a kietlen síkság

Legalább a saját birtokomat rendbe szedjem?

A London Bridge leomlik leomlik leomlik

Poi s’accose nel foco che gli affana

Quando fiam uti chelidon – Ó fecske fecske

Le Prince d’Aquitaine á la tour abolie

A saját romjaim sáncoltam el ezzel a törmelékkel

Hát jó vagyok én neked. Hyeronimo megint megtébolyodott.

Datta. Dajadhvam. Dajmata.

Santih santih santih

Kántás Balázs fordítása

Bejegyzések

Vallomás

2013. augusztus 11. vasárnap Zoltay Lívia

Nehéz belekezdeni. Nehezen gyűlnek a szavak, pedig olyan régóta készülök már arra, hogy elmondjam, nem bírom tovább. Most, ahogy ezt írom, esik az eső. Hallom, ahogy halkan szitál, érzem a szagát, az eső-szagot, ahogy beáramlik a szobába, a nyitott ablakon át. Ugyanígy esett, amikor először találkoztunk. Emlékszel? Nálad volt esernyő, nálam nem. Meg is lepődtél kicsit, amikor mondtam, hogy soha nem hordok magamnál. Bebújtam a tiéd alá, úgy sétáltunk végig a Duna-parton. Én már ott, akkor tudtam, hogy mindig is jobban foglak szeretni, mint te engem, hogy én leszek az, akit felőröl majd ez a kapcsolat. Az ember valahogy megérzi ezt. És az érzés egyre jobban befészkeli magát a bőre alá, mint egy viszkető seb, ami soha nem gyógyul be. 42 éves voltam, amikor találkoztunk. Ahogy te is. Csak ez a 42 év, ez nagyon más egy nőnél, mint egy férfinál. A finisben voltam, ahogy mondani szokás. Egy szingli nő negyven fölött, ugyan mit várhat? Bár titkon reménykedtem, mégis nagyon meglepődtem, amikor azt mondtad, szeretnél újra látni. Hiszen annyi csinos, fiatal nő van, és te nagyon akartál gyereket. Akkor még nem tudtad, milyen borzalmas titkot hordozok magamban, de csak idő kérdése volt, hogy szembesülj vele. Tetszett, hogy udvarolsz, hogy lesed minden gondolatomat, hiszen mindig erre vágytam, csak valahogy úgy alakult, hogy eddig nem kaptam meg. Úgy terveztem, hogy nem fedem fel a titkomat addig, amíg nem leszek testestől-lelkestől a tiéd. Amíg nem gabalyodunk egymásba úgy, hogy már ne tudj, ne akarj tőlem szabadulni. És a hazudozás, az alakoskodás, ami a hosszú évek alatt már a részemmé vált, tökéletesen elfedte az igazságot. Egy ideig. Mert tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis kiderül a bűnöm. Csak még egy kis időt akartam. Egy kevés időt tisztán, magunknak. Aztán, egyik este nagyon vártalak. Már együtt éltünk. Olyan gyorsan történt minden. Vajon boldog lehetek végre? Kérdeztem magamtól. Talán igen. Talán most. Talán vele. Sokat dolgoztál. Mindig. Ezt is szerettem benned. Soha nem tudtam felnézni olyan férfira, akinek nem fontos a munkája. Hát, neked fontos volt. És minden jól alakult. Elérted, amit akartál. Csak engem nem vettél észre. Valahogy ott felejtettél a kanapén, a befejezetlen mondatokkal, a félbe maradt beszélgetésekkel. Aznap este nem bírtam már tovább. Hiába hívtalak, nem vetted fel. És akkor odamentem a bárszekrényhez…
Amikor hazaértél, már öntudatlan voltam. Ezt onnan tudom, hogy így mesélted el. Mindent megittam, amit csak találtam. Kórház, gyomormosás. Vádló pillantások. Csönd. Vágni való, vastag, mindent beborító csönd. Csak az én fejemben zakatolt egy kitörni készülő üvöltés. De visszafogtam. Akkor még vissza akartam fogni. Mióta? Miért? Milyen gyakran? Mennyit? Ömlöttek rám a kérdéseid. Menekülésképp a párnába fúrtam a fejem. Így nem lehet, ez így nem mehet tovább, téged kezelni kell, mondtad. Könyörögtem, hogy adj esélyt. Csak ritkán iszom. Csak ritkán veszítem el a kontrollt. Megpróbálok magam kijönni ebből, ha segítesz. Csak legyél velem. Értsd meg a lelkem. Ne hagyj annyit egyedül. Megígérted. Megígérted, hogy mellettem leszel. A barátaidnak nem szóltunk, és az esküvőn sem volt semmi gond. Jól játszottam a szerepemet. És talán el is hittem, hogy soha többé, mert melletted nem lesz szükségem rá. Mióta? Fiatal lánykorom óta. Miért? Hát, a szokásos történet. Nehéz gyerekkor, nagyon szigorú anya, aki egyedül nevelt fel, mert apám a születésem után nem sokkal lelépett. Nem tudtam anyámnak megfelelni. Soha, semmiben. Ezért? Kérdezted. Igen, ezért. És a rosszul sikerült kapcsolataim miatt. Legyél erősebb, mondtad. Vannak ennél sokkal nagyobb tragédiák is. Vannak. Elhatároztam, hogy megpróbálom. Miattad, érted megpróbálom. Csak egy kicsit legyél többet velem… A nászutunk csodaszép volt. Alig hittem, hogy ez velem történik. A felesége lettem egy olyan férfinak, aki mindenért maga küzdött meg. Aki erős, határozott, mégis finom lelkű, és nagyvonalú. És engem akar. Beszéltünk gyerekről is. Tudtam, hogy te nagyon szeretnél. Hát, akkor én is. Bár féltem kicsit attól, mi lesz, ha nem leszek elég jó anya, de te megnyugtattál. Hiszen annyi érzés van benned, mondtad. Hazaértünk a nászútról, és téged megint nagyon lekötött a munkád. Én is dolgoztam, de nekem a munka soha nem jelentett többet szükséges rossznál. Dolgoztam, mert el kellett tartanom magam. Mondtad ugyan, hogy már nem lenne muszáj, de nem akartam, hogy te tarts el. A függetlenségemnek ezt a kis darabját még meg akartam őrizni magamnak, legalább addig, amíg nem esem teherbe. Próbálkoztunk. Hónapok teltek el, de nem történt semmi. Féltem, hogy az alkohol talán maradandó károkat okozott bennem. Féltem az egyre szemrehányóbbá váló tekintetedtől. Hát még ezt sem tudod megadni nekem?… Soha nem mondtad, csak éreztetted. És mindig későn értél haza. Szívem, dolgozom. Tudod, hogy azt akarom, hogy mindenünk meglegyen. Próbáltam megértő lenni. Az üres óráimban azzal a néhány barátnőmmel találkoztam, akik tudtak a bennem élő démonról. Orvoshoz menni nem akartam. Gyáva voltam, vagy csak azt hittem, hogy érted el tudom kerülni a poklot. Aztán külföldre mentél, munka-ügyben. Nem vittél magaddal. Azt mondtad, unnám az egészet. De én azt hiszem, hogy már nem akartál szembenézni velem. Az első este a fürdőszobában, a tükörben nézegettem magam. Mindig nagyon erősen sminkeltem, hogy eltakarjam azokat a nyomokat, amikről tudtam, hogy már visszafordíthatatlanok. Egy ideig még elrejthetem őket, gondoltam. Egy ideig. Féltékeny voltam. Nem tudtam, mit csinálsz, kivel, kikkel vagy. Úgy éreztem, megőrülök, ha nem beszélhetek veled. Felhívtalak. Soha nem szeretted, ha munka közben zavarlak, és én megjegyeztem ezt, de akkor már nem bírtam tovább. Társasággal voltál, munkavacsorán. Csak férfihangokat hallottam. Megnyugodhattam volna, de képtelen voltam. Sírtam, üvöltöttem, hogy gyere haza. A vonal másik végén néma csend. Aztán még nagyobb csend. Kinyomtad. Akkor éreztem először igazán, hogy veled kapcsolatban végleg megszakadt bennem valami. Elhajítottam a telefonomat. Ripityára tört. A bárszekrényhez mentem, megint, bár emlékeztem, hogy nincs benne semmi, mert mindent kiöntöttél az után az este után. Lerohantam a közeli kis boltba. Egy üveg vodka, egy martini, vörösbor. Egymás után ittam mindegyikből… Filmszakadás. Csak arra emlékszem, hogy felemelsz, és a nevemen szólítasz. Nem ittam meg mindent, ahogy később elmondtad, az borított fel, hogy kevertem az italokat. Ezúttal nem volt szükség gyomormosásra. Több mint fél napig aludtam. Néha pár percre kinyitottam a szemem, és láttam, hogy ott ülsz az ágy szélén, és az arcod a tenyeredbe temeted. Fájt, hogy így látlak, ilyen szomorúnak, de azt is éreztem, jó, hogy itt vagy velem. Mégis dübörgött bennem egy kérdés. Ezt kell tennem, hogy haza gyere, hogy törődj velem? Most már a barátaid is tudták. Nem lehetett előlük eltitkolni. Páran közülük, akik üzlettársaid is voltak, hallották, amikor őrjöngtem a telefonban. Istenem, miket gondolhattak rólam?… Egyszínű, fáradt napok, hetek jöttek. Már nem is szeretkeztünk. Többé nem engedtél közel magadhoz. Csendben, befelé sírtam. Hogyan tudnám elérni, hogy újra szeress? Hogy újra az enyém legyél? Megint mindent megígértem. És te hittél nekem, bár a szemeidből már eltűnt az a kisfiús csillogás, amibe beleszerettem. Egymás mellett éltünk. Nem hagytál el. Ilyesmiről nem is esett szó. Örülhettem volna ennek, de nem tudtam. Nem tudtam úgy, hogy bezártad előttem a lelked. Ha társaságba mentünk, mindig nagyon figyeltél rá, hogy senki ne igyon alkoholt, nehogy elgyengüljek. Megaláztál ezzel, bár nem szándékosan. Azt mondtad, elhiszed, hogy meg tudok változni, hogy le tudok állni, de éreztem, hogy ezek csak szavak. Egy ideje már elengedtél engem. És csak kötelességből voltál velem. Amikor megértettem ezt, egy vacsorán, a barátaiddal, felálltam, és szóltam, hogy kimegyek a mosdóba. De nem oda mentem, hanem hátra, a bárpulthoz. Nem láthattál, ahhoz túl messze voltam. Egymás után rendeltem az italokat. Vodkával kezdtem, aztán martini, és pezsgő. A pezsgőtől mindig állattá váltam. Ezt te akkor még nem tudtad. De, gondoltam, majd most megtudod. Fél óra telhetett el, és már részeg voltam. A gyilkos szer gyorsan hatott. Fájt az is, hogy nem indultál el keresni, hát elindultam én visszafelé, és akkor megláttam, ahogy szembejössz velem. A nézésedben minden benne volt. Éreztem, hogy most, ezen az estén végleg elveszítelek. Hát akkor hadd szóljon, gondoltam. Hát akkor legyen olyan a műsor, hogy amíg csak él, emlékezzen rá. Most megfizetek mindenért. A ridegségért, a bántó, szemrehányó tekintetekért, a magányos estékért. Ordítottam, törtem, zúztam. Úgy kellett lefogni. A bennem élő állat olyan erővel szakadt ki belőlem, hogy azt hittem, ott lesz végem, nyomban. Kivittél az étteremből. Taxival mentünk haza. Furcsa mód, nem voltam rosszul. Csak fásultnak, fáradtnak éreztem magam. Mikor hazaértünk, az az őrült ötletem támadt, hogy szeretkezem veled. De úgy löktél el magadtól, mint egy rongyot. Mit is gondoltam? Másnap reggel megmondtad, hogy nem bírod tovább. Megmondtad, hogy elhagysz. Tisztán hallottam a szavakat, azokat a kemény, érdes szavakat. Tudtam, hogy bármit teszek, nem állíthatlak meg. Igazából már régen eldöntötted, csak eddig nem volt bátorságod elmondani. Kértem, hogy ne legyél ott, amikor összepakolok, és hazamegyek a saját lakásomba. Ahogy rakosgattam a ruháimat a táskákba, nem éreztem semmit. Akkor, azon az estén, ott, az étteremben végleg elveszítettem a lelkemet. Ha maradt is belőle valami, az már nem elég ahhoz, hogy újra felépítsem az életem. Hazamentem, az üres lakásba. Ami az után jött, már csak vegetálás volt. Hamarosan megkaptam a papírokat az ügyvédedtől, hogy válni akarsz. Nevettem, amikor elolvastam őket. Beleegyeztem mindenbe. A tárgyaláson egyszer sem néztél rám. Amikor utána odamentem hozzád, mondtál valamit. Azt mondtad, sajnálom. Sajnálom ezt az egészet. Ez volt az utolsó csepp. Nekem onnan már nem volt tovább…

Nem tudom, miért írtam le mindezt neked, hiszen együtt éltük át az egészet. Talán, mert így könnyebb nekem. Bár, most már ez sem számít. De azt akarom, hogy tudd, nagyon szerettelek. Nem jól szerettelek, ha lehet valakit egyáltalán jól szeretni, de akartam, nagyon akartam, hogy sikerüljön veled. Mégsem voltam elég erős. Ezért is választom ezt az utat. Nem bírom tovább. Nem bírtam volna veled sem, de nem bírom nélküled sem. Amikor ezt olvasod, én már nem leszek (Istenem, milyen hülyén hangzik ez, mint valami idióta filmben). Tudom, hogy ezzel életed végéig tartó gyötrődést okozok neked, de kérlek, hidd el, értsd meg, hogy nem ez volt a célom.
Sajnálom. Sajnálom ezt az egészet…

Klára

Bejegyzések

Valami történt Véneken

2013. augusztus 11. vasárnap Takács Éva Mezey Alexa

Nem kell félnetek, jó lesz! – mondták azok az ismerőseink, akik az évek során már nem egy nyári alkotótáborban megfordultak. Szükség is volt a biztatásra, mert személy szerint én tizenkét éves korom óta nem vettem részt hasonló nyári programon (már amennyiben a Közlekedésrendészet által szervezett KRESZ-tábor bármennyire is értelmezhető hasonlóként). Tehát július 18−21-ig a Győr-Moson-Sopron megyei Véneken az Aranykert Tábor és Fürdőtó adott otthont immáron az ötödik (számunkra pedig az első) Véneki Irodalmi Tábornak, melynek hívószavai a kultusz−kánon−kiadás fogalmak köré csoportosultak. Vízpart, az éppen csak elvonuló áradás és az utána maradt rengeteg szúnyog, a Duna túlpartján Szlovákia fái, a művház udvarából nyíló földút, amely a helyszínt jelentő jurta alakú házhoz vezet, és a falu egyetlen boltjában az intés: szombaton csak reggel fél kilencig (!) lesznek nyitva, mert az egész család esküvőre megy… Így érkeztünk meg a csütörtök délelőtti hőségben a tábor nyitányának számító első közös ebédre.

…Az ember önző és én igenis féltem. Féltem a szúnyogoktól, amikre allergiás vagyok, féltem a jurtától, amiben aludnom kellett, féltem a kritikáimtól, amiket fel kellett olvasnom a munkacsoportban, féltem, hogy mindig foglalt lesz a zuhanyzó, féltem, hogy nem fog ízleni az ebéd és féltem, hogy nem vittem elég cigarettát. Mindenre gondoltam, leginkább magamra. Amikor viszont csütörtök délelőtt megérkeztünk a táborba, láttam, hogy a jurta szobái hűvösek, a kritikáim még a táskámban lapultak, láttam, hogy a zuhanyzó fel lett újítva, hogy az ebéd finom lesz, és, hogy vittem elég cigarettát. A szúnyogok sem voltak még sehol, a táborlakók viszont már majdnem mind megérkeztek. Akkor elkezdtem rájuk gondolni…

Az első közös étkezés még nem annyira az ismerkedésről szólt, hiszen délután máris elkezdődött a csoportok munkája (bár igaz, hogy azért az első alkalom a csoportoknak is az összeszokásról szólt). A próza munkacsoport volt a legnépszerűbb: a Kiss Laci vezette csoport közel 10 tagot számlált, köztük már rutinos prózaírókat, de olyanok is akadtak, akik most mutatták meg először a nagyérdeműnek, hogy milyen írói ambíció is rejtőzik bennük. A lírával foglalkozókat Bende Tamás vezette, ők egyébként a verseik csiszolgatásán túl Zalán Tibor munkásságáról és az amerikai költészetről is szakszerű okítást kaptak, hála a tábor egyik főszervezőjének Mechiat Zinának, és a jelen lévő oktatóknak, Szalai Zsoltnak és Sütő Csaba Andrásnak. Drámajátékkal Horváth Veronika vezetésével csupán hárman foglalkoztak, azonban ez a mennyiség nem ment a minőség rovására. Mi a kritika munkacsoportban Vincze Ferenc vezetésével beszéltük meg az előre elkészített kritikáinkat. Az idei Könyvhétre megjelent kötetek közül Erdős Virág, Potozky László, Jónás Tamás, Schein Gábor és Grendel Lajos könyveiről, ezen kívül pedig két képregényről írtuk le olykor csípős véleményünket.

…Nem mindegyik csoportnak kellett összeszoknia. Egy már össze volt. Egynek, a miénknek, nyitnia kellett. Az ELTE összeköt minket, nem mindig selyemzsinórral, nem mindig láthatatlanul, nem mindig hagy esélyt, hogy máshogy legyen. Az első próbát el is buktuk. Mindannyian, csoportként. A többivel birkóztunk. Nem mindig meg, inkább el. Ha lenne a magyarban olyan folyamatos múlt idő, amelyik hatással van a jelenre, azt használnám. Mert hatással van. Olyan hatással, amelyik jövőre, hiszem, hogy érződni fog, amelyiknek következménye lesz…

A plakáton és beszámolónk bevezetőjében is beharangozott kultusz−kánon−kiadás fogalomkör a délután 4-kor kezdődő előadásokban bontakozott ki igazán. Kelemen Pál, Tamás Ábel és Vaderna Gábor három különböző nézőpontból, hol Horatiust, hol Foucault-t, hol pedig a popkultúra alkotásait (a George Eliot regényét feldolgozó Middle March című sorozatot és a Joseph Cedar által rendezett Footnote című filmet) segítségül hívva tartott érdekfeszítő, és ami talán fontosabb: rendkívül (ön)reflexív előadásokat. A professzionalizmuson túl az is látszott, hogy nem először csináljak ezt így együtt. Az általunk már az ELTÉ-n részleteiben hallott gondolatmeneteket sikerült új kontextusba ágyazni és a hallgatósághoz közelebb hozni (akiknek nagy része szépírói tevékenységén keresztül áll kapcsolatban az említett fogalmakkal és magával a filológiával is). Az előadások sikerét jelzi, hogy a hallgatóság kedvét a kényelmetlen padok sem szegték, és hogy csak páran akadtak, akik az utolsó napra feladták: a Footnote vicces jeleneteit és a hozzá fűződő kommentárokat egy Véneken házat vett öregúr társaságára és a falu egyetlen kiskocsmájában elfogyasztott fröccsökre cserélték.

…Mi történik akkor, ha fogunk valami nagyon sajátosat az ELTE erődszerű falai közül, ahonnan mindig csak lefelé lehet beszélni, és kitesszük a napfényre? Van esélye, hogy felolvadjon, hogy beleolvadjon az életbe, hogy közel kerüljön, hogy elvegyüljön? Én is ott ültem azokon a padokon, nem azért, mert nem ismertem még ezt a valamit. Ismertem. Nem is azért, mert így még nem hallottam. Hallottam, vagy hallani fogom, talán mindegy. Ott ültem, mert kíváncsi voltam, mi történik vele a valódi életben, hús-vér emberek között, a cigarettafüstben. Ugyanezt a kérdést az előadások is feltették. Megválaszolni, talán mindannyiunk szerencséjére, nem pontosan sikerült…

Ami a valódi összecsiszolódást jelentette, az csak a napi előadások végeztével, a vacsora elfogyasztása után tartott felolvasásokkal és az ezek alatt felhangzó sörös dobozok szisszenésével, illetve boros dugók pukkanásával kezdődött meg. Be kell valljam, kicsit féltem a felolvasásoktól, látva a Véneken összegyűlt csapat sokszínűségét, de a félelmeim alaptalanok voltak: minden elhangzó szövegben volt valami egyedi, ami miatt megérdemelte a tapsot. Persze voltak kedvenceim, de összességében mindenki meglepően jól teljesített. A hajnalig tartó iszogatások és beszélgetések új barátságok kötéséhez és régiek elmélyítéséhez vezettek, így amikor az utolsó napon a munkacsoportok beszámoltak a táborban végzett tevékenységükről, szinte mindenki szavaiból kicsengett egy pici szomorúság, melyet az okozott, hogy hamarosan mindenki visszatér abba a világba, ahonnét kicsit sikerült kiszakadnia. A tábor fináléját a művházban bemutatott drámajáték jelentette, amelyben Weöres Sándor-szövegeket értelmeztek újra a Horváth Veronika keze alatt munkálkodók. Külön meglepetéssel készült a tábor egyik kiötlője, Sütő Csaba András, aki Kiss Viktóriával egy átütőre sikeredett performansszal felejtette el velünk, hogy hol is és hogyan is vagyunk egy faluház nagytermében.

…Anyám azt mondta, hogy figyeljek nagyon. Nem értettem. Miért ne magamra vigyázzak? Miért ne okos, ügyes legyek? Mire figyeljek olyan nagyon? Első este, a felolvasások alkalmával értettem csak meg, hogy nincs esélyem mást tenni. Valami történt és rájöttem, hogy szeretnék én is ott, kint, a közönség előtt állni, ülni, sétálni és közben építeni. Valamit. Másokban. A kritika nem épít, hacsaknem magát. A kritika rombol. Ellenáll. Hálás vagyok a munkacsoportoknak azért, hogy minden este, ha csak egy-két órára is, de elfelejthettem, hogy kritikus vagyok. Nem kellett rombolnom, nem kellett hibákat keresnem, nem kellett rá emlékeznem, újra elővehettem azt a rettegett szót, hogy ”tetszik”, mert azokon az estéken kritikusként nem volt ott helyem. Nem is akartam, hogy legyen…

A műhelymunka során olyan belátásokkal lettünk gazdagabbak, melyek, bár okoztak pár szomorú pillanatot, hosszú távon, hiszem, hogy a fejlődésünket szolgálják. Ez alatt a három nap alatt küzdenünk kellett a hőséggel, a megszámlálhatatlan szúnyoggal és a kényelmetlen padokkal, de ezért maradéktalanul kárpótoltak az érdekfeszítő előadások, a remek felolvasások, az átbeszélgetett éjszakák és a keserédes ráébredések önmagunkra. Valami történt és a prekoncepcióim észrevétlenül vesztek a napokba. Az élmény maradt, és az érzés is, miszerint bár a három nap alatt összesen csak hat órát aludtam; még maradnék. És bár vasárnap délben utolsóként hagytuk el az Aranykert Tábort, abban biztos vagyok, hogy akik ott voltunk, jövőre egy percig sem fogunk gondolkodni, amikor azt kérdezik tőlünk: − Ugye megint megyünk Vénekre? Mert hát persze, hogy megyünk!

…Azt hiszem valóban küzdöttünk. Mindannyian mással. Véneken én a saját korlátaimmal, talán voltak, akik az enyéimmel. Most, amikor ezt a beszámolót írtam, azzal küszködtem, hogy ne kelljen egyes szám első személyben az ELTÉ-t említenem. Még kell, még szükségem van rá, mert még csak valamiben vagyok valamivel szemben. Talán jövőre, megyünk, persze, megyünk, ez a sajátos valami ezek közül a rideg falak közül végre maradéktalanul felolvadhat a napfényben. Talán ott is maradhat, mert ott szeretne, ahol a napfény van, ott maradni…

(A képekért köszönet Horváth Veronikának és Mészáros Urbán Szabó Gábornak.)

Bejegyzések

Liftbeli típusú találkozások

2013. augusztus 10. szombat Szerencsés Kristóf

Liftbeli típusú találkozások

I.
─ Nagyon kedves Öntől, fiatalember.
─ Tessék csak jönni. Hanyadikra?
─ Hetedikre. Maguknál van erkély?
─ Nekünk nincs erkélyünk.
─ De, ott van erkély. Azon az oldalon kell, hogy legyen.
─ Tényleg nincs erkélyünk, elhiheti!
─ Melyik oldalon laknak?
─ A park felé néző oldalon.
─ De, ott van erkély. Kell, hogy legyen.
─ Értse meg, hogy nincs! Sose volt, hát csak tudom!
─ Valóban? Melyik oldalon laknak?
─ Megérkeztünk! Tessék csak jönni.
─ Ki lehet ülni, kellemes lehet, jó magának… Jaj, nagyon kedves, köszönöm!

II.
─ Jó napot!
─ Jó napot.
─ Jó magasra megyünk.
─ Igen.
─ Viszlát!
─ Viszlát.

III.
─ Maga nem a felettünk lakó?
─ De igen, lehet.
─ Folyton valami kopogást hallunk felülről, már egyszer felszóltam a kapucsengőn, de nem válaszolt. Abba lehetne ezt hagyni? Nem tudom mi lehet, nem tudunk tőle aludni. A múltkor is már kopogtattam a fűtőcsövön keresztül, azt viszont hallania kellett. Nem tudunk magától aludni még éjszaka sem, akkor is szörnyű robajjal, mintha bútorokat mozgatna. Aztán csináljon valamit, mert a fürdőszoba plafonunk is kezd beázni, nézze meg a csöveket, vagy hívjon szerelőt. Viszlát.
─ Viszlát.

IV.
─ Nyugodtan, beférünk.
─ Biztos?
─ Persze, jöjjön csak. Sok jó ember, kis helyen is…
─ Nem lenne jó, ha ez a lift egyszer csak leszakadna.
─ Háromszázötven kilóig jók vagyunk.
─ Leszakadnánk a liftaknába, szörnyethalnánk.
─ Hát, igen.
─ Összetörnének a csontjaink.
─ Igen.
─ Nem tudom mennyi maradna belőlünk.
─ Hát… itt is vagyunk. Viszlát!
─ Vigyázzon magára.

V.
─ Jó…napot…
─ Jó napot!
─ Vér…nyomás…mérő. He-he-he-he…
─ Nem, dehogy, ez az mp3 lejátszóm, csak így járok futni.
─ Tudom, hogy… nem… vér…nyomás…mérő…

Bejegyzések

Seamus Heaney: COLUM CILLE CECINIT

2013. augusztus 10. szombat Nagypál István

i IS SCÍTH MO CHROB ÓN SCRÍBAINN

Görcsöl a kezem már az írástól.

Kúpalakú a pennám hegye.

Tátogó madárfiókák szájában

a bogárgyöngyök: a sötétkék tinta.

Elállja a tapasztalat a felbugyogó

tintafolyást a megkímélt, sápadt

kezemtől: megfolyt a tinta

a zöldkérgű magyal pergamenlapon.

Apró folyós tollam tovább folyik

könyveken, legyen az vaskos vagy vékony,

egészen a tudományos ösztöndíjakig –

az írás az, amelytől görcsöl a kezem.

ii IS AIRE CHARAIM DOIRE

Örökkön dédelgetett Derry.

Mindig csöndes, mindig szabad.

Minden zugát angyalok hada

állja körbe-körbe.

iii FIL SÚIL NGLAIS

Egy zöld szempár visszafordul

majd, de nem néz vissza többé

Írország felé,

Minden ír vagy azok asszonyai.

Nagypál István fordítása

Bejegyzések

Véglények

2013. augusztus 8. csütörtök Bognár Antal

Most hadováljon, játssza meg magát az ember, hogy minden okszi, biggyesztette el a száját Flipper Bóni a középső visszapillantóba felpislantva. Csak mert hétvégéken felmegy a Goór Szalonba átgyúratni, rendbe szedetni magát. Végtére is neki ez jár…

Az útkereszteződésekben nyomulós kéregetők kóvályognak az autók oldalában két sáv közt. Utaznak néha ezek is, naná! Egyszer kellett Flipper Bóninak buszra ülnie, égnek állt a haja. Az ember mindjárt megérti, mi az emberszag, amit a sárkány érez meg a mesében. Igen, valójában ez az igazi szagunk, az emberszag. Ezt kapjuk vissza végül a haláltól, mely elől megszökni szeretnénk, csak tudnánk, mi az örök élet kulcsa… Ezeket a véglényeket időről időre összefércelik valahogy valamelyik szociális „műintézetben”. Kisuvickolják, gatyába rázzák őket. Költenek rájuk! És új külsőt öltve csoszoghatnak tovább.

Azt talán nem én fizetem, cseszd meg?! A halántékodon azt a pár szál hajat pedig neked magadnak kell – hergelte magát – mindennap utánaszínezned a póthajhoz.

Hirtelen nagyot fékezett a kocsisor, ő is épp hogy időben beletaposott a fékbe, nem tudva, miért, miközben azért a szeme sarkából regisztrálta a kettővel előtte haladó gépkocsi orránál a váratlan mozgást: mintha egy különös tollbokrétát ráncigálnának villámgyorsan kínai mutatványosok, kis állatka ficánkolt akrobatikusan ide-oda, furcsa szögben szinte elpattanva a földtől. Egy tovasuhanó autó kapta el a mókust, amikor a kerítésről lefutva át akart iramodni az úton a fák közé. Megdobta, s bár az ütés nem végezte ki, helyrehozhatatlan kárt tett a picinyke biomasinában. Mire Flipper Bóni odaért, az állatka a padka tövében, az út szélén hevert már, mint egy rongycsomó, a lelassult kocsisor kerülgette a tetemét.

Élet-halál ura talán egy véletlengenerátor? Ugyan már… A véletlengenerátor is humbug. Káosz van, kisangyalom!

A Goór Szalont fenn, a hegyen egy hazatelepült ötvenhatos disszidens, Kolozsi doktor vezette. Bámulatos gyorsasággal épült ki egy egész kis, új divatú birodalom a testimádat templomaival: fitnesz, wellness, masszázs, személyhez szabott életmód-tanácsadás és persze a szépítősebészet minden válfaja, pénztárca szerint.

Kolozsi a háború alatt esett át szó szerint az igazi tűzkeresztségen: amikor ’44 decemberében, friss segédorvosi végzettséggel néhányadmagával ott ragadt a Margit kórházban, a senki földjén, pontosabban már az oroszok felügyelete alatt, és heteken át, míg csak a fehérneműgyár pincéjébe nem evakuálták őket, jóformán moccanni sem lehetett a hol szórtan hallatszó, hol hevesen kiújuló robajlásban. Csontszilánkos pempő volt sokszor a fél arc vagy a test más darabja helyén, amikor oda hevenyészett hordágyon valakit behoztak. Egy jámbor orosz tiszt, eszméleténél volt végig, még pénzt is nyomott a kezébe, mondjanak érte egy misét, nem számít, milyen templomban. Haláltusájában négyüknek kellett lefogniuk, úgy hányta-vetette magát. Egy ragyás képű rájuk akarta fogni, hogy tettek valamit vele…

Disszidálása után nem sokkal Kolozsi megismerkedett Goór Anasztáziával, ami életét új mederbe terelte. Bár még nem sejtette, hogy ez az út sok-sok év után végül egyszer majd visszavezet Budapestre.

Kreatív igazgató – ez volt eredetileg Flipper Bóni címe-rangja-tiszte, a rendes nevén legalábbis, de a kis magyar ugaron valójában semmiben sem különbözött bármelyik ügynöktől. Az automaták telepítése, amelynek háttérmunkájával alaposan meggyűlik az ember baja, míg nem tudja kiismerni magát, bemérni a piacot, már így is egyre inkább háttérbe szorult. Berendezések, kivetítők bérlése-kölcsönzése, rendezvényszervezés szorította ki mindinkább. Váltani kellene! Minél hamarabb, minél merészebben. Szakmát, irányt, státust. Renomét. Új Bóni kellene Bóninak. Újra kellene lecserélnie a régit. Új élet, új köntösben új test. Valójában jobb is lenne hozzá egy új arc. Pontosabban – hej, hopp! –, pardon, legjobb lenne visszakapni a régit! A legnagyobb rongáló azonban maga az idő: kopnak a porcok, megereszkedik a bőr, csikorog minden ízület. Zsíroldásra jó az ultrahangos mezoterápia, a ruganyosságért bekapsz egy hyalurontablettát, csak a magnéziumszintedre kell közben ügyelni és C-vitamin-stopot kell tartani. De bizony a ráncok mélyek. Romlik az arc szimmetriája és harmóniája, szétmegy a pofacsont, lóg az orr, nő a toka, megnyúlik a fül.

Flipper Bóni szinte észrevétlen baljós jelekből egy ideje úgy érezte, megfagy körülötte a levegő. Valakik valamit megelégeltek. Érteni kell a szóból, ha túl sokszor mondják az embernek jóakaratúlag, hogy „ez nem így működik”. Észnél kell lenni.

Kockázatosabbnál kockázatosabb előzésekbe vág bele, aztán lesorol a nyugdíjassávba, és lesi az összes visszapillantón: ki lehet friss ismerős a követésében. Közben kicsit félredőlve újra meg újra belepislant a középső tükörbe, és mindahányszor felszisszen a látványtól. Szeretné, ha újra a régi fizimiskája tekintene vissza rá. És tessék, ott makacskodik a hatalmas, szederjes lila folt a jobb szeme körül! Fél padlizsánban szilvaszem a püffedt szemhéj. Ha fél szemét behunyja, a szája széléig ér a püffedés. Csakugyan, mint valami kócos, fázós, csöves némber hajnalban, miután valaki – nyilván a rohadt izomsorvadásos, szeszcsontváz párja – előző este jól elagyabugyálta. Mit tudsz majd erre kiókumlálni, apafej, milyen csodaszert?

Lefejelték, igen, valaki lefejelte a hosszú hétvégés csapaterősítő tréningen, egyre biztosabb benne. A fő hiba az volt, hogy nem lett volna szabad eljutnia a filmszakadásig

Már a sürgölődő személyzet is valahogy túl népesnek látszott. Egy pasas, akivel a sokadik kör után pertut ittak, később, a hirtelen támadt tegezésben, úgy emlékszik, Béninek találta mondani a nevét, Bénikémnek. Akkor kellett volna kitérni, letérni, áttérni jó magyar szikvízre, felhajtani két pohárral, egy palackkal félrevonulni, kiosonni, maga felé fordítva egyenesen a szájba, becsukott szemmel kinyomni az egészet a saját homlokára, a halántékára, a nyakába… Nem, ezt nem lett volna szabad szóra sem érdemes incidensnek venni! Felszisszent, ahányszor fél szemét lehunyva a terjengő lilaságot látta a visszapillantóban. Csak eltángált, csámborgó hajléktalan nők szederjes képét látni így elcsúfítva.

De hisz teljes arccserét is csinálnak ma már! Egy jól eltalált fizimiska. No persze, kell hozzá egy donor… Egy új ábrázat, rizibizi, nem semmi! Ilyesmiért egyelőre el kellene menni a tengerentúlra…

Vajon oda honnan szerzik be a nyersanyagot? Talán még messzebbről, az óceánon túlról, ahol olyan sok az ember, hogy nem is számít. Ámbár az is lehet, hogy épp valahonnan a hazai tájról… Mert itt meg fogyó anyag.

Császár Barni, akit már-már atyai barátjának mert tekinteni, jól megvan arccsere nélkül, nem kellett neki semmiféle új ábrázat, hogy megcsinálja magát, hogy a legmerészebb álmait valóra váltsa. Ahányszor csak találkoztak – egyszer még a kacsalábon forgó kastélyában is megfordult, jó tanácsért –, kicsinek, semminek érezte magát mellette. Pedig sosem éreztette vele, hogy lenézné. Egy jámbor ember nem tud más lenni, mint jámbor ember. Mint a gyerek, akinek még az egész világ újdonság. Lemosolyog neki a cseresznye a fáról! Bóni apja is ilyen volt. És mindig mintha prédikálna: mi mire való, minek mi a lelke. Idővel rájött Flipper Bóni, nem a kapzsiság miatt nem hagy veszendőbe menni egy szemet se, mint ahogy kamasz fővel képzelte. Hanem mert komolyan hiszi, „meg kell becsülni”, ami megtermett. De azért nem bánja, ha marad fenn pár ág szedetlen, a madaraknak.

Mosolyognak a cseresznyék… Le, ránk?! A hívatlan dézsmálókra? Nem inkább, számítóan, a madarakra, az ég madaraira, ahogy apja mondaná – az ingyen fuvarért! Nekik növi körül édes hús a csontgolyót, nem nekünk. A bögyükbe kívánkoznak. Illegetik magukat pirosan, hogy rákapjanak a cseresznyére. A madár aztán elröpül, ki tudja, hova. Kiürül a mag, és beássa magát, hogy kikeljen és fává terebélyesedjen. A cseresznye se gyökér hülye, menni akar, elmenni jó messzire, szerencsét próbálni! Lesi az esélyt, hogy elmehessen.

Barninak persze eszébe se jutott az elmenetel. De azért nem hivalkodásból, saját pöffeszkedő kényúri kényelméért emelte a sokhektáros birtok közepén a csodapalotát és bútorozta be a legnemesebb anyagokból, hanem mert megtehette, hiszen messze túlment vele minden hasznosságon. Ez a nagyvonalúság nagyon-nagyon imponált Béninek. Mindenütt önzést látni, a kifizetődőség a fő szempont, az átverést eleve bekalkulálják. Aki igazán gazdag, a krőzus, a vérbeli mágnás nem ilyen!

És honnan emelkedett fel? A hóttszegénység legmélyéről. De nem szégyellte, hogy minden kulináris képzettsége ellenére odahaza a köménymagos rántott leves maradt a kedvence. Élelmiszer-iparit végzett, szakács lett belőle, s egy szerencsés fordulattal a minisztériumi elit konyhán kötött ki, ahonnan lepecsételt ételhordóban szállítják ki az ebédet, ott pedig rakétasebességgel a konyhafőnökségig vitte. Fogadásokon és más protokolleseményeken került a vezérkar látókörébe. Sose mesélte el, miről beszélt vele a Nagyember (akinek agyára menne, ha így szólítják), miután magához hívatta, de attól fogva az ő tiszte volt lepecsételni az ételhordót, amit személyesen hozzá vitt a futár. Talán előkóstoló lett?

És nem örökké grenadírmarsot rendeltek ezen a K-vonalon, ó, dehogy!

A Nagyember senkivel sem bizalmaskodott. Különösen épp a szűkebb és tágabb udvartartásában ügyelt arra, hogy betartsák az íratlan regulákat. De akit, akár alantasabb beosztásúak közül, bizalmába fogadott, azzal kivételt tett. Császár Barni egészen biztosan közéjük tartozott. Rendszerint vadászatokra is magával vitte a konyhafőnököt a Nagyember. Nem mintha ilyenkor arra a rövid időre feltétlenül külön kosztot igényelt volna, amikor úgyszólván maguk között vannak, vagy hogy az egész, ilyen alkalmakkor szokásos sütést-főzést ő vezényelje le, hanem a felügyelet végett.

A Nagyember nem is nagyon kedvelte ezt a félig úri, félig barbár módit, de hát a tradíció ez maradt. Itt engedték el magukat, súgtak össze, erre készültek a fejesek, oldottan, erdőben, estéli tűz mellett, fehér asztalnál döntöttek stallumokról, adtak tippeket, itt nyíltak meg pénzcsapok. Aki nem volt bejáratos, nem tudhatta, hogy innen fúj a szél, amikor később fejek hullottak, pályák íveltek a csillagokig. Bár mindezt azért nem itt szokták kifőzni. Neki sokszor a Nagyember érkezése előtti napon kellett odamennie, láthatta a dajdajozást, a tivornyákat, puskához nem szokott kapatos mesterlövészek vadulását. Bezzeg mihelyt a Nagyember betoppant (de már órákkal azelőtt, hogy oda várták), összekapták magukat, mint katonáéknál, olyan rend lett, hogy abban hiba nem volt. A Nagyember tudott rendet tartani, annyi szent.

Nem bujkálni – lelépni! Új arc, új ember, új világ! Rizibizi kótyonfitty! Flipper Bóni jó ideje nem azt a borzalmas tükröt vizslatta, kihúzta a derekát, hátradőlt, és előrenézett, az út sebesen tekeredő szalagjára meredt, melyet a négy kerék, úgy érezte, már épp csak hogy érint. Oly rég beszélt már Barnival… Kellene azért egy segítő, hogy le tudjon rázni mindenkit és mindent. Barátot, ellenséget. A kunyerálókat, a szipolyozókat. Kellene valaki, aki fölötte áll minden kicsinyes kötöttségnek, béklyónak, de jó ember. Aki nem szorul rá ilyen nyomorúságos bújócskázásra, sem semmiféle trükkre, és épp ezért szót lehet érteni vele, nem csak hümmög, ha szépen megkérdezik, hanem tanácsot ad, pontos eligazítást.

Semmi sem tart örökké. Minek bánkódni, minek picsogni, ha egyszer valahol vége van a szép életnek! Egy rendszer addig tart, ameddig fel nem éli önmagát. Nem Bóni fogja aládúcolni, nem is köti köldökzsinór hozzá, noha ennek a kornak a gyermeke. Állóvízben terem az izgága szúnyog. Elszakadó hadművelet!

Az egész univerzum is megszűnik egyszer. Ha nem találunk kiutat, mind itt veszünk, mint egy rókalyukban. Vagy odábbállsz, vagy pedig kampec. Az evolúció nem ismer több megoldást. Az egész mindenség folytonos veszélyek között táncol. Fagyhalál, tűzhalál. A termodinamika második törvénye, kisangyalom. Azaz: káosz. A téridő, amelyben bezárva élünk, egy alma héja. Csak ezen korcsolyázhatunk szabadon, gondolván végtelennek. Lehet azonban átjárást keresni A pontból B pontba! Meg lehet keresni a legrövidebb utat – ahogy a kukac átrágja magát az almán. Kit érdekel, hogy, khm, a kloákán keresztül? Kifúrni magadat, miképpen a kukac – de nyílegyenesen! Ha fenn akar maradni, nagy utazásra készül az ember a féreglyukon át. Ami talán az ősrobbanás csökevénye, vagy pedig negatív anyaggal kirobbantható lesz leheletnyi időre az alagút, ha majd a földi energiaforrásokat teljes mértékben uraljuk.

Hiszen nem is csak egy, végtelen sok párhuzamos univerzum élhet! Más világok, melyekbe ilyen kapun át kimenthető a fajtánk, a génjeink. Noé bárkája az eseményhorizonton…

Ő még Verne Gyulát olvasott, maflaságokat. Utazás a Föld középpontjába… Kúszni-mászni aknafolyosókon és barlangokon át, lefelé. Legközépen már nincs, egyszerűen nincs gravitáció! Az egész katyvaszt csak a földtömeg irdatlan nyomása tartja egyben.

Mi van, ha a féreglyuk szűk garatjába is be lehet szorulni?

Most hirtelen nem egy közúti incidens miatt rándult vele egyet a kocsi, hanem mert megjelent előtte a kép és átfutott rajta a gondolat: de hiszen a madarak csak körbecsipegetik a cseresznyét, csontra lecsupaszítják! Hogy kelne hosszú útra a mag?! Ott lóg a fán, a cseresznyeszáron, ott himbálózik, nem megy el sehova. Lenéz, látja az unottat, ahol majd végzi. Felfedezted a tyúkszarban az ütőeret, fiam, Bóni – hallotta apja hangját. Gázt adott, előzött, iparkodott túljutni a bökkenőn. A kanári az bekapdossa a paprikát szárastul, magostul. De egy szoba, egy lakás foglya. Virágcserépbe tojhatna paprikapalántát.

Ellenben egy emu! Egy akkora madár biztosan magostul enné a cseresznyét. A strucctenyésztők kis zsákot húznak a madár fejére, amikor szállítják.

De csak udvarról udvarra viszik. Hiába zabálta meg a cseresznyét, nem jut vele messzire. Hacsak…

Vajon hova teszik a madárgégét, madárzúzát a struccvágóhídon? Meg kell majd tudakolni. Akkora madár, van rajt’ hús elegendő, talán a zúzával nem vesződnek. Rizibizi, vakkantyú, odavetik a belsőséget kutyáknak. Akkor kutyában utazik…

Vagy hiába minden? Mert a zúza közben összezúzza…

Úgyhogy tényleg a nyüveknek jár a jutalom. A cseresznyelégynek. Beköpi a gyümölcsöt, kikel a kukac, kövéren, fehéren, leesik a földre. A talajba bújva áttelel. Rizibizi, tavaszodik, jön a kikelet… House of rising sun. A pondró mocorog, előkerül, légy lesz belőle.

Csakhogy a legyek meg buták, állatira buták! Hiába a szárnyuk, a szomszéd fáig sem képesek elrepülni. Nem látnak el a szomszéd fáig. Semelyik idei egyedük soha nem találkozik tavalyival, és egyetlenegy sem éri meg a jövő évet, hogy maradást súghatnának egymásnak, mégis minden nemzedék azon az egy fán rajzik, azon az egyen, mindörökké. Ilyen ostobaságra vannak programozva.

Mindenesetre mihelyt túljut ezen a tortúrán, azonnal meg kell keresnie Bernit. Amíg nem késő. És fütyörészett; bár nem hirtelen támadt széles jókedvében, csak bátorításul saját magának. Észrevétlen eseményhorizontján a rókalyuknak.

Késett talán egy kicsit a szanatóriumból, ahol kényesek a pontosságra. A portán tévét néztek, valami meccs van talán, arra gondolt, mert a váltás is a képernyőn csüngött. Még örült is, hogy csak odaintve, oldalvást elslisszenhetett, s néptelen folyosók fogadták, a hallban sem üldögél senki – sebaj, rizibizi, legalább nem látják az elcsúfított pofázmányát. De az előtér is üres volt, az asszisztens kislánynak hűlt helye. Maga a góré („Kié? A Goóré!”) tessékelte be kisvártatva: „Magával aztán jól elbántak…” „Lengőtekeparti. Én vesztettem” – próbált humorizálni Bóni. Az apafej kedvetlennek hatott vagy csak szórakozottnak. Nála is a tévé ment, a szeme sarkából Bóni ácsorgó embereket látott két jármű mellett, amelyek mintha letértek volna az útról a fák közé. Az orvos állával odaintett. „Hallotta?” „Baleset?” – kérdezett vissza Flipper Bóni. A szépítősebész bizonytalankodás grimaszával felhúzta a szemöldökét. „Ki tudja…” Felfedezvén, hogy Bóni nincs otthon a fejleményekben, a kínos közlendők csücsörítésével megfeszítette az ajkait. „A mi Császár Bernink megjárta.” Bóniban megállt az ütő. A képernyőre meredt. A gépkocsik erdőszélen álltak, a szállító járműnek tárva-nyitva állt a hátsó ajtaja. „Már indultak volna haza. Most beszéltem a famulusával. Félig le volt már fújva a vadászat. Valaki vitt magával egy vendéget. Annak szólt oda, állítólag, hogy félremegy. De miért kell félremenni? És másfelé jött vissza a sűrűn át, nem az ösvényen. Az illető csörtetést hallott. Kitörő vaddisznónak gondolta. Egy percet se várt…”

Bóni a kezébe temette az arcát. Száját beharapta, szemét összeszorította kínjában. Most aztán törheti a fejét, kihez forduljon? Azon vette észre magát, hogy körömrágás helyett ráharap a saját ujjára. Vagy csak foga közé tolta, mert tudnia kell, hogy él? De bármeddig élsz is, hajaj, nem rövidül vele a nemlét.

Megjelent előtte a kacsalábon forgó kastély a nagy pusztaságban. Tornyán fekete zászlóval. Mint azon a nyáron, amikor elment a Nagyember… Aki, nem úgy, mint Berni, jóindulatát feltette vakhitére. Agyára ment, hogy nem lehet nagy, mert nem tudott igazán jó lenni, sem pedig igazán bátor. Agyára ment a megbánás. Milyen ijesztő is volt a két óriási, jámbor fülével: mint egy ajtóra szögezett bőregér.

(A szerző Tartozás címe regényének lerövidített, folyóiratközléshez igazított fejezete.)

ÚjNautilus

T. S. Eliot: Holtvidék (The Waste Land)

Vallomás

Valami történt Véneken

Liftbeli típusú találkozások

Seamus Heaney: COLUM CILLE CECINIT

Véglények

Irodalmi és Társadalmi Portál