“Együtt magunkért”

– Magyarlapádi Tánctábor 2013 –

 

River_Community_by_KennytuggleJúlius 14-e és 21-e között XVI. alkalommal került megszervezésre a magyarlapádi népzene és néptánctábor. Magyarlapád erdélyi, pontosabban Fehér megyei település, Nagyenyedtől 10 km-re található. Honfoglalás kori helység, feltehetően a X-XI. században létesült. Első írásos említése az 1030-1038 közötti évekből maradt fenn. A Lapád helységnév egy lapuval benőtt helyre utal, a Magyar előtagot a lakosság nemzetiségére való tekintettel kapta Egy hét faluból álló község, falvainak többségét egyaránt lakják magyarok és románok. Magyarlapádon, egy-két román család kívételével, magyarok élnek.

 

Néhány napon át ebben az Erdély közepső részén elterülő faluban külön-külön csoportokban folyt a gyerekek, a kezdők és a néptánc terén már némileg jártas résztvevők oktatása, szerencsére olyanok is akadtak, akik valamilyen népi hangszeren való játszás alapjait próbálták elsajátítani. Régen a hangszeroktatás nem szerepelt a tábor programpontjai között, viszont működött a tábortól függetlenül. Mivel egyre nőtt az ez iránt való érdeklődés, mára már a bőgő-, brácsa- és hegedűoktatás is folyik a tábor keretén belül is. Természetesen, ez a néhány nap nem elegendő arra, hogy az ember minden megtanuljon, de a résztvevők szerint kedvcsinálónak és az alapok elsajátítására ennyi pont elég. Egyikük szerint a titok kulcsa az a kiváncsiság, ami egyre inkább ösztönzi az embert. E pár nap alatt csupán egy-két dal tanulható meg, de belekóstolva, a tanulók zöme vágyik arra és dolgozik azért, hogy továbbfejlődjön: az elején, a tábor alatt az oktató irányítja a munkát, otthon viszont akár egyedül is kézbe veszi a gyerek a hangszerét és kísérletezni kezd.

           

A szervezők egyike, Sipos Ferenc, röviden mesélt a tábor történetéről. A tábor megálmodói, szervezői a Pirospántlikás együttes tagjai (Sipos Ferenc, Turzai András, Szilágyi András, Molnár-Feri Márton, Oniga András). A rendszerváltás után az együttes tagjai arra vállalkoztak, hogy összegyűjtsék az idősebb generációtól fellelhető anyagot, majd ezeket a jövő nemzedékének adják tovább. Az első tábort 1997-ben rendezték meg a válszúti tábor mintájára. Nagyon sokat segített a szervezésben, a támogatások megszerzésében az, hogy sikerült a zenekar, a tánccsoport számára a jogi alapot megteremteni. Az Ethnika Kulturális Alapítvány létrehozásához számos terv fűződik, például egy telek megvásárlása, sajnos erre csak idén kerül majd sor. Az első tábor célkitűzése konkrétan az utánpótlán biztosítása volt, most az a cél, hogy a gyerekek elsajátítsák a népi kultúra e kis szeletkéjét, elsősorban a falubeli gyerekek barátkozzanak meg saját közösségük hagyományaival. Ahogyan a táborba már hetedik alkalommal visszajáró táborozó is megjegyezte: „ha nem tudod honnan indultál el, nem tudod hova tartasz.” Kezdetben több volt a felnőtt, az utóbbi években megugrott a gyerekek száma. A táccsoport kezdetben a Rapo nevet viselte, ami anyit tesz, mint (táncot) ropó  népies változatban. Az akkori kezdő csoportból mára olyan generáció nőtte ki magát, amely már az oktatók sorába képviselteti magát.

 

Idén Basa Emese szervezésével minden nap más-más környékbeli településről származó tánccsoport vendégeskedett a rendezvényen. A tánctábor lényege, hogy összehozza az embereket, hogy lehetőséget nyújtson egymás megismerésére. Nem csupán a szakmai készségek továbbfejlesztését szolgálja, hanem igen fontossá válik a közösségtapasztalat is. A látottak és hallottak esélyt nyújtanak arra, hogy, a mindennapok rohanásától részben eltávolódva rendet teremtsünk gondoltaiankban. A tánc és a zene teret hódít a hétköznapok rutinosságával és felhalmozott gondjaival szemben.

 

A szórvány települések egyik átka az, hogy nem igazán nyílik alkalom egymás kultúrájának a megismerésére, nincsen közöttük kommunikáció. Ezt a távolságot igyekezett áthidalni Basa Emese kezdeményezése. Elősegítette azt, hogy a szétszórt települések belekóstlhassanak egymás helyi kultúrájába. Már most érkeztek meghívások a magyarlapádi tánccsoport számára, a közeljövőben kölönféle kulturális eseményeken vesznek majd részt: Felvincen, Torockón, Búzásbocsárdon.

 

Több táborozó említette, hogy számára az a legszebb és a legkülönlegesebb a táborban, hogy barátságokat köt az ember, mind a többi résztvevőkkel, mind a helybeliekkel. Nem egy zárt rendezvény abból a szempontból, hogy a falu népe és a táborozók együtt vesznek részt a különféle programokon, így a részvevők megtapasztalhatják azt, hogy a valóságban, a hétköznapokban milyen az adott közösség tagjának lenni. Nem csupán együtt táncoltak és énekeltek, hanem együtt nézték meg a Nagy Hegyről a falut, együtt sütögettek szalonnát, együtt kóstolták a finom lapádi bort stb.

           

Két olyan személlyel beszélgettem el, aki már évek óta visszajár a táborba. Mindketten azt mondták, hogy minden évben úgy érzik „mintha hazajönnék”. Egyikük tetszését leginkább az nyerte el, hogy „nem kellett felszítani a népi kultúrát, hiszen az emberek ezt élik meg a mindennapokban”, másikukat mindenek előtt a családias hangulat, a – mára már elég szoros – baráti kötelékek csalják évről évre vissza. Nem csupán erre a néhány napra szólnak ezek a barátságok, akkor sem veszítik el érvényességüket, amikor egymás segítségére van szükség. Pár éve, amikor Magyarlapádot árvíz borította, akkor is érkezett segítség ettől a csíki születésű, jelenleg Pesten élő baráttól.

           

A gálaműsor megnyitóján elhangzott, hogy szellemiségében az idei valójában a legelső tábor. A tizenötödik tábor után a szervezők ugyanis egy szemléletváltás szükségességét érezték. A politika néha rányomja bélyegét a kulturális rendezvényekre, a tánctábor nem szeretne eszközként működni semmilyen párt számára. Idéntől a rendezvény teljes mértékben semleges térként működik a politikai pártok között, ebben az évben a különféle pártok képviselői civilekként voltak jelent, nem politikusokként. Ezzel ellentétben megőrződik az a hagyomány, amely az idősebb zenészek, táncosok meghívásából áll. Ilyen állandó meghívott pédául a hegedű csínját-binját ismerő, Marosdécsén élő Szántó Ferenc bácsi.

           

Ki gondolná, hogy napjainkban még vannak bárók? De vannak ám! A jelenleg Fugadon élő (Magyarlapádtól 3 km-re, román nevén Ciuguzel) Bánffy Farkas is a szervezőcsapat tagja, Basa Emese mellett ő az, aki a pályázatok megírásával foglalkozik. Egy pár perces beszélgetés során elmondta, hogy Kárpát-medence-szerte nő az érdeklődés a népi kultúra iránt. Az, hogy néha megcsappan a táborozók létszáma, egyszerűen csak azzal magyarázható, hogy annyira sok az ilyen jellegű rendezvény, az időpontok gyaktan egybeesnek. A fiatalok érdeklődése e hagyomány iránt „ösztönszerűen benne van az emberben”, közrejátszik az önismeret megszerzéséhez is. A néptánc, a népzene egyszerűen érdekli az embereket. Véleménye szerint a modern technika vívmányaira nem ellenszenvvel kell tekinteni, hanem megfelelően kell felhasználni az általuk kínált lehetőségeket, például a marketing-fogásokat. A tábor élő példája annak, hogy a korszerűség és a népiesség megfér egymás mellett. A kortárs művészet nem szorítja háttérbe a népi kultúrát, hanem esetenként kéz a kézben járnak. A modern zenében, táncban, akár filmjelenetekben is nagy számban jelenhet meg népies motívum.

           

Egyik beszélgetőtársam mesélte azt, hogy ő úgy érzi, e pár nap erejéig az idő lelassul, szinte mozdulatlanná válik. Aki ebben az „időtlen időben” él, megtanulhatja értékelni az életet, mivel alkalma nyilik többet meglátni belőle. Lassítva többet lát az ember, mert nem kényszerül arra, hogy figyelmetlenül elhaladjon a részletek mellett.

           

Egy szorványban élő közösség számára egy ilyen jellegű rendezvény jó alkalom arra, hogy az emberek önmagukat és a környéken élő települések kultúráját és lakóit megismerhessék. Sipos Ferenc szavait idézve, az emeberek összefogásának, közösséggé kovácsolásának egyik módja az, „ha egy olyan helye vonzák őket, ahova mindenki önszántából jön el.”          

 

(A rendezvényt a helyi önkormányzat, a helyi egyházközség, a Mol Kft, a Bethlen Gábor Alap és a helybéli vállalkozók támogatták.)

John Donne: Szent szonettek

1

 

Te készítettél s műved elhagyod?

javíts ki most – a vég siet felém

Egymásba futunk a halál meg én,

s a gyönyöreim már mind tegnapok.

Nem is tudom, hová pillanthatok,

hátul a Csüggedés, elöl a Rém,

a gyenge húst pusztítja a belém

bújt bűn, s vele pokolra ballagok.

Te vagy csak énfölöttem, akiért

még fölkelek, ha nézhetek Terád,

de ős-ravasz ellenfelünk kisért,

s egy óráig sem állom ostromát.

Kegyelmed szárnya tőle elvigyen:

mint adamant, úgy vonzod vas-szívem.

 

Vas István fordítása

 

 

 

 

Reggel

Egy kis kávéfolyás

a csésze szélén,

az ajkak nyomán,

a kanál öblén.

Egy testi ébredés,

arcon kis bőrpír,

tovább a szívmentén –

Oda fut a szín.

 

A csészében csendül

végül a kanál,

az égre fény feszül,

reggel van talán.

 

 

 

 

Kín

1.

 

a kín meddő szó

read read read

a teremtés elfelejti

a teremtés eltemeti

magát

maga a vers lát

ha lát

vagy végleg vakká lesz

üres seb

vagy

kilyukadt

szemgolyó

 

vagy eltalálsz

egy fához

egy zokogó faághoz

félszárnyú madárhoz

s egy teljes éjszakát

a madár

csőrében

ő az

kagyló

héj

koporsó

 

vagy virágok

hamvát

vak űr aranyát

iszod

és fölhabzik megint

az idő

gyűl és fogy

mint a pénz

gyűl és fogy

mint a vér

fekete

földdé lesz

tisztul

 

2.

 

a ruha

s a seb

rajzolja ki

a testet

nélkülük már-már

láthatatlan

a nyelv sem

segít

 a ruha s a seb

rajzolja ki a testet

a ruha

s a seb

na meg a csillagok

nélkülük nem

láthatnál

fára akasztott

kiherélt

menyétet

 

3.

 

ez a nyár

kőből

kertalap hídfő

vagy hant

a madarat mely az

ég felé fordítja csőrét

magányos

madárnak

nevezzük

 

a szélben

húsos árnyak

festmények áznak

láthatatlan

tenger

a szomszédék

virágai is

remek

mintha hamu alól

lángolnának

elő

 

és dönteni

sehogy sem

lehet

a nagy csendben

vagy csak

pihennek a

szárnyak

vagy az van

hogy tényleg

meghalt

az idő

 

bird_by_kakaao-d4ovor6 

 

Szívhiány

Szívhiány

 

Van a közelünkben egy erdő. Tényleg nagyon közel van, úgy kell odamenni, hogy átsétálunk egy hídon. A híd alatt egy vasút van. Persze ott is átmehetnék, de nem szeretem ahogyan a kavicsok összekoccannak a talpam alatt, ezért igyekszem mindig elkerülni őket. Meg félek is kicsit. Mikor először mentem át a hídon az erdőbe láttam egy farkaskutyát, ott állt lent a síneken. A szőre és a szeme is mélyfekete volt. Sokáig néztük egymást. Láttam az apró fekete szemeiben a meghajló eget, az egész hidat, meg a körülötte lévő tölgyfákat.  Mindent láttam, ami körülöttem volt, csak magamat nem. Aztán igyekezni kezdtem. Látni jobban a szemeit és megtudni, hogy hova tűntem belőle. Meglehet, hogy ő is magát kereste bennem, mert olyan megbűvölten nézett, mint én őt. De aztán jött a vonat és eltűnt.

 

Anya azt mondja, hogy gyakran találok ki történeteket. Pedig én sosem hazudok. Mindig minden úgy történik, ahogyan látom és mindig csak azt mondom el.

 

Az a híd, ami az erdőbe visz, már nagyon régi lehet. Korhadt falapokból áll, amik folyton recsegnek, amikor rájuk lépek, mindkét oldalán vasból készült korlát van, kék színre lefestve. Ez azért nagyon jó, mert már messziről látom, hogy hol fogok átmenni. Szeretem azt a hidat, mindig is szerettem a hidakat. Igazából mindig is szerettem a tárgyakat. Sokáig a legkedvesebb tárgyam egy tamburin volt. Mikor azt ráztam megszűnt a csend és nem voltam egyedül. Amikor kisebb voltam folyton magammal vittem az erdőbe, hogy elijesszem vele az ott tanyázó vadállatokat. Tudtam, hogy ezt a hangot nem bírják elviselni. De aztán nagyobb lettem, és bátrabb és talán már meg is szoktak az állatok. Talán nincsenek is vadállatok az erdőben. Most már csak a híd áll közel hozzám. Biztosan a kék szín, meg a körülötte lévő hatalmas tölgyek és gyalogbodzák miatt, de ennél valóságosabb helyet nem tudtam volna elképzelni sohasem. Pedig néha úgy sütött rá a nap, hogy nem tűnt valóságosnak, mert olyan volt, mint egy kép. De a képek nem valóságosak.

 

A valóságos napokon szerettem elkiáltani magam a hídon. Ilyenkor mindig egy konkrét dolgot fogalmaztam meg, mondjuk, hogy: Több padot a Duna mellé! Szeretem a vizet is, de a Dunát mindig sajnáltam. A városban olyan sok emberhez van közel, és mégis sosem láttam benne senkit sem fürdeni. Több embert a Dunába! kiáltottam ilyenkor, de anya rám szólt, hogy ilyet nem illik mondani. Egyszer a Szabadság hídon sétáltunk át, és mikor már nem bírtam elviselni, hogy abban a hosszú folyóban senki sem fürdik, felmásztam a korlátra és elkezdtem himbálózni, és kiabáltam, hogy több embert a Dunába, több embert….! – aztán anya leszedett onnan és felpofozott.

 

Ilyenkor mikor az erdőbe megyek, mindig virágos ruhát veszek fel. Otthon azt mondom, hogy azért, mert szeretnék én is egy lenni a virágok között. Anya nem tudja, hogy az erdőben nincsenek is virágok, sem azt, hogy ha nem virágos ruhát veszek fel, akkor nem tudok átmenni a hídon. Régen nem így volt, mert a nadrágban kényelmesebben tudtam mozogni, de aztán egyszer nadrágba szerettem volna átmenni, és valami nem engedett. Megálltam előtte. Képtelen voltam rátenni a lábam a hídra. Sokáig ültem előtte és néztem az erdőt. Majd hazasétáltam és egy pár napig nem is mentem a közelébe. De aztán már nem bírtam és ismét megpróbálkoztam eljutni az erdőbe. Akkor sikerült. Aznap virágos ruha volt rajtam, de csak később jöttem rá bejutásom titkára.

 

Ez az erdő tele van mustáros lápokkal, de otthon ezt sem hiszik el. Pedig így van. A lápok körül körbe barnakalapos gombák vannak, amik a lépésektől összeütköznek, mert olyan közel nőttek egymáshoz. Ilyenkor nagyon halk zizegő hangot adnak ki. A levegőben, a gombák kalapja felett szivárványszínű köd csillog, ez az egyetlen fény.  Egyébként az erdőben pedig csak tölgyfák vannak. Engem ez nagyon elszomorított, mert a tölgyek be voltak zárva önmagukba és soha nem láttak semmi újat. Ezért kipróbáltam, hogy mi lenne, ha én vinnék közéjük valamit. Tavaly ültettem az erdő szélére egy narancsfát. Csak a szélére, mert nem akartam, hogy ott középen a sötétben teljesen elpusztuljon pár hét után. Ez a narancsfa azóta mindig hoz gyümölcsöt. Alatta ülve látom a hidat, és hallom, amikor elrobog a vonat. Onnan belátok mindent. Aztán ha úgy akarom a kezembe hullik egy-egy narancs. Sokat foglalkoztam a fával. Az emberek azt hiszik, hogy csak a kutyákat lehet megtanítani, hogy azt tegyék, amit mi szeretnénk. Pedig, a fákat is meglehet tanítani pár dologra. Semmi nem kell hozzá, csak türelem. Terveztem, hogy viszek oda több narancsfát is és körbeültetem vele az erdőt. De aztán arra gondoltam, hogy mi lenne, ha visszatérne a farkaskutya vagy esetleg olyan helyre is ültetek fát, ami az ő területe, ő pedig dühében tönkretenné azokat. Szóval rájöttem végül, hogy annyi fára képtelen lennék odafigyelni.

 

Vannak kedvenc dalaim is, amiket az erdőbe menet szoktam énekelni. Én költöttem őket, és már csak úgy tudok átmenni a hídon, ha ezeket dúdolom.

 

Lépni előre mindig csak egyet,

lábbal taposni el a kedvet,

madárral szállni mindig csak fel,

szemmel látni, amit nem érek el.

 

Mostanában a narancsfa alatt ülve szoktam fütyörészni a dallamát, és ha nem felejtem el, akkor a tamburint is magammal viszem. Anya nem szereti, ha elviszem a tamburint, mert az még az övé volt akkor, amikor kislány volt. Sok kedves emlék fűzi hozzá azt mondta, főleg azért, mert az apukájától kapta, aki zenész volt. Ez az egyetlen emléke tőle. Nagyon sajnáltam őt emiatt, viszont nem bírtam megállni, hogy ne vigyem el magammal az erdőbe, amikor csak tehettem. Ilyenkor egy szarvasbogarat tettem a helyére. Sokat olvastam a bogarakról, nagyon érdekes állatok. Anya fél tőlük. Mindig a kezét tördeli, annyira, hogy már piros lesz, és alig várja, hogy hazatérve visszaadjam neki. Aztán mindig eldugja valahova. Nem értem őt. Néha nagyon undok tud lenni.

 

Régóta jártam már az erdőbe, mikor találkoztam egy öregemberrel. Különleges ember, ott él a fák között. A háza lomokból van építve, és színes, szakadt lepedőkből csinált magának kerítést. Az első találkozáskor megijedtem, mert azt hittem, hogy erről az erdőről csak én tudok. Aztán elkezdtünk beszélgetni. Meséltem neki a narancsfámról, és teljesen lenyűgözte a fa története. Megígértem neki, hogy egyszer elviszem oda. Azt hiszem akkoriban kezdődött el a dolog, hogy ha nem virágos ruha volt rajtam nem tudtam átmenni a hídon. De lehet, hogy mindig is virágos ruhában mentem át a hídon, csak sosem figyeltem.

 

Sokat beszélgettünk aztán a narancsfa alatt. Elmondta, hogy hogyan került az erdőbe. Ezen nagyon meglepődtem, mert azt hittem, hogy mindig is ott élt. Bár, ha jobban visszagondolok azt mondta, hogy mindig az erdőben élt, csak éppen másik részén. Igen, így volt. Szeretett vándorolni. Volt egy botja, amit fából faragott ki magának. Egyszer mikor nem látta elvittem magammal és otthagytam neki a tamburint. Másnap nagyon dühös volt. Azt mondta nem szabad elvenni a másét. Nem értettem, anya is megkapta az apukájától a tamburint. Azon a délután otthagytam neki a botot és a tamburint pedig hozzávágtam. Nekem nem kell a másé. Utána egy ideig nem engedtem a narancsfámhoz. Ha ő nem ad semmit én sem adok. Végül persze kibékültem vele, mert a tamburin nélkül kezdtem elfelejteni a dalomat, és féltem, hogy többet nem tudok átmenni a hídon.

 

Aztán még jó ideig találkozgattunk. Egy idő után, ha nem várt a híd másik oldalán nem mertem rálépni a hídra. Átérve aztán megfogta a kezem és sétáltunk. Volt, hogy az egész erdőt körbesétáltuk, volt, hogy a házához, és volt, hogy csak a narancsfámhoz. Neki persze szívesen adtam a fa gyümölcseiből, de annak nem örültem, ha akkor járt a fa közelében, ha én nem voltam ott. Az egyik sétánk alatt elmondta, hogy ő sem mindig van ám az erdőben. Minden csütörtök délután bemegy a városba, mert dolga van. Nem értettem miért akar valaki elmenni innen akárcsak egy délutánra is, ha az egész életét leélhetné itt, anélkül, hogy bárki megzavarná. De ez jó alkalom volt arra, hogy megnézzem a házát. Sokáig készültem rá, az előtte lévő pár hétben csak figyeltem, hogy tényleg elmegy-e csütörtök délutánonként, és ha igen, mikor jön vissza. Amíg vártam, hogy visszatérjen ott ültem az egyik fa tövében, és számoltam a hangyákat, amik a fára másztak fel. Volt, hogy egy délután alatt kétezer-százhuszonötöt is összeszámoltam, bár lehet mégsem annyi volt, mert egy idő után nem tudtam eldönteni, hogy melyiket számoltam már és melyiket nem. Kétezer-százhuszonöt hangyányi idő. Az nagyon soknak tűnt, így ötheti várakozás után, a hatodik héten mikor elment, megszámoltam százötvenegy hangyát és elindultam a házához. Ismertem már a házát, hiszen megmutatta nekem, de én azt akartam látni, ami a valóság. Én is megmutatom anyának magamat minden nap, de a valóságot mindig elrejtem. Itt a valóság, hol a valóságot játszom vele. De ő sosem érti. Így elindultam befelé. Semmi újat nem találtam, mindent láttam már azelőtt, mert megmutatta nekem. Sokáig voltam ott bent, mikor az egyik nadrágja zsebében találtam egy képet. Egy lány volt rajta, fiatalnak tűnt, talán annyi idős lehetett, mint én, csak nekem különlegesebb a szemem. Az övé olyan szürke és szomorú volt, miközben a szája mosolygott. Szeretem a hamis mosolyokat. De aztán észbe kaptam és dühös lettem. Miért nem mesélt nekem róla soha? Lehet, hogy őt látogatja meg ilyenkor? Azt a sok értékes időt, amit együtt tölthetnénk elpazarolja egy ilyen szomorú szemű lányra? Miért nem látja, hogy én különlegesebb vagyok? Nekem nem csak a mosolyom hamis, hanem a szemem is. Teljesen hamis vagyok. Ő sem ért meg engem. Neki se kellek. Mindig mindenki hazudik, de mikor én mondok el egy történetet leszidnak.

 

Elvittem a képet és most nem hagytam ott semmit cserébe. Visszamentem a narancsfámhoz és teljes erőből rugdosni és ütni kezdtem.  Nagyon dühös voltam. A gombák a láp körül olyan hangosan zizegtek, mintha velem együtt üvöltenének. Valami rosszat akartam tenni.

A fáról még mindig potyogtak a gyümölcsök, pedig már nem ütöttem, hanem csak alatta ültem és gondolkoztam. Igazából már csak sírtam.

Majd felálltam és visszasétáltam a házához. Még nem volt otthon, így észrevétlenül visszatehettem volna a képet a helyére, mintha soha nem jártam volna ott. De szerettem volna, ha tudja, hogy tudom, ezért odamentem az ágyához és rátettem a képet. Aztán elindultam és csak futottam. Azt se bántam volna, ha az egyik vadállat rám talál és felfal. Mivel nem volt nálam a tamburinom így ez könnyen megeshetett volna. Magamban mormoltam a dalomat:

 

A való száll, ahogy a fű is szál

a levegő hamis akár szivárvány

én vagyok a ’tulipán, a tulipán’

a ’szív’ pedig a hiány, a hiány.

 

Észre se vettem és elértem a hídhoz. Rájöttem, hogyha most átmegyek többet nem jövök vissza. Ha nem vár a túloldalon, képtelen leszek a hídra lépni. De mindig is utáltam a hidakat. Utálom ezt a gazos erdőt, a szürke ködöket, a magányát, és minden lehetetlenségét. Soha többet nem akarom látni, csak haza akarok menni anyához. Ahogy ezen gondolkoztam újra megjelent a farkaskutya. Ott állt lent a síneknél, mint az első alkalommal. Ismét a szemembe nézett, de közben a fogát vicsorította. Láttam a szemében a meghajló eget, az elgörbült tölgyeket, a narancsfát és magamat. Ez azt jelentette, hogy ő is látta magát bennem. Ijesztő dolog tükörnek lenni. Nem akarok ilyen lenni.

Lassan elindultam, át a hídon. Közben nem gondoltam semmi másra, csak, hogy hazamegyek anyához és mostantól kevesebbszer veszem el a tamburinját. Mire átértem a hídon a farkaskutya ismét eltűnt.

 

Azóta nem láttam sem a farkaskutyát, sem pedig az öregembert. Most már nem járok az erdőbe. De hiányzik a narancsfám, azt hiszem holnap elmegyek érte. Majd befogom a fülem a kavicsokon lépdelve.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

TIZENKÉT ÉDEN

TIZENKÉT ÉDEN

 

 

Január ráncai még mélyek
Január riadtsága: éden

 

Február: összegöngyölt hó
Február hamvadó éden

 

Március: szelek tusája
Március reszketése: éden

 

Április: éled földi vágy
Április: mesélő éden

 

Május: aranyeső neszez
Május harsogása: éden

 

Június: áradó fény
Június mosolygása: éden

 

Július: tékozló Föld
Július áldozata: éden

 

Augusztus: égi jegyes
Augusztus titka: éden

 

Szeptember ege elszéled
Szeptember tudása: éden

 

Október: áznak a sírok
Október kialvó éden

 

November: málló rozsda
November vesződsége: éden

 

December: ellengő álom
December jósága: éden

 

 

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info