Karddal és fakanállal a kézben

Slachta Margit egy nagy port kavaró, ám hamar elfeledett alakja a magyar történelemnek. Vajon miért fedi homály annak a nőnek a pályafutását, aki nemcsak a nők jogainak elnyeréséért küzdött, hanem azokat is kimondta, melyeket kora férfi politikusai nem mertek?

A történelemben és irodalomban a nők csupán valami megérthetetlen és elérhetetlen csodás lényként tűnnek fel, akik céljai vagy elszenvedői a férfiak által irányított eseményeknek. Feladatuk annyiban merül ki, hogy szépek és erkölcsösek legyenek, akikre apjuk büszkén tekinthet, mikor kezüket leendő férjük kezébe teszi. S míg felügyelik a háztartást, egészséges, lehetőleg fiú örökösnek adjanak életet. Feljegyzés ritkán maradt fenn olyan hölgyekről, akik a háttérben megbújva kezükbe vették az irányítást. Életük valaki árnyékában telt, és haláluk után létezésük feledésbe merült. Azok, akik pedig nyílt színen próbálták vállalni nézeteiket, vagy hamar találkoztak végzetükkel, vagy bolondnak bélyegezve őket, környezetüktől elszigetelve, magányosan élték életüket. Ezek után megjelent egy nő, aki tanult, nem félt gondolkodni és hallatni a hangját.

Slachta Margit, noha az 1800-as évek végén született, tökéletes példája a modern, karrierista nőnek. A nemesi származású lány egy gazdag földbirtokos második lányaként látta meg a napvilágot. Ám nem sokáig élvezhette a vagyon által nyújtotta kényelmet, mivel apja tönkrement, s őt hátrahagyva, családja többi tagjával kivándorolt Amerikába. Az itthon maradt Margit a kalocsai Miasszonyunk Nővéreknél végezte tanulmányait. Német-francia-történelem szakos tanárként lépett ki a világba, ahol nagy hatást gyakorolt rá Farkas Edith, az Országos Katolikus Nővédő Egyesület elnökének, a munkásnők védelméről szóló előadása. Kis idő múltán abbahagyta a tanítást, hogy minden idejét a szociális munkának szentelhesse. S az elsők között lépett be a Farkas Edith által alapított Szociális Missziótársulatba, s hamarosan a keresztény nővédelem és a katolikus szociális munka élharcosa lett. Előadókörutakat tartott ország szerte, adományokat gyűjtött, szociális iskolát szervezett, lapot szerkesztett, amelyben a keresztény feminizmus elveit hirdette.

A keresztény feminizmus is, akárcsak az apácák és világiak között helyet foglaló Szociális Missziótársulat, aranyközépút volt Slachta Margit számára. A nők jogainak elnyerését tartotta fő fontosságúnak, azonban hangsúlyozta kötelességeiket is. Nem kívánta teljesen kiszakítani a nőket a társadalomban betöltött szerepükből, csupán több jogot, feladatot és választható utat kívánt nyújtani a számukra a férfiak által irányított világban. Mai szemmel nézve a Slachta Margit által hirdetett elvek részben elfogadottá váltak. A nők előtt is megnyíltak az olyan pályák, melyek korábban csak férfiak számára voltak elérhetőek, s mégsem vesztették el a családban elfoglalt fontos helyüket. Ennek fényében Slachta Margitra, mint úttörőre tekinthetünk. Ám saját korukban az ilyen előrelátó embereket legtöbbször kétes érzelmek kísérik. Vannak, akik felfedezik az új eszme nagyságát, s vannak, akik mint saját életüket, úgy védelmezik a régit. Slachta Margit sikertelenségének okai azonban ebben nem merülnek ki. Az emberek többségét riasztják a radikális emberek és eszmék. Nem szeretik, ha valaki kiáll eléjük, arról ordítozik, mit kéne tenniük, hogy jobbá tegyék a világot, ennek ellenére, mint már a történelemben oly’ sokszor láttuk, hajlamosak vakon követni őt. Akkor mi volt Slachta Margit hibája? Feltehetően az, hogy nőnek született. Ellenszenvet keltett, hogy megpróbált kitörni a társadalomban betöltendő szerepéből, s férfi módján harcolt nézeteiért. Olyan kérdéseket feszegetett, melyekről más politikusok nem mertek nyíltan véleményt mondani. Elveit nem tudta alátámasztani példákkal az életéből. Saját családja nem volt, s radikális viselkedése is ellentétben állt a keresztény feminizmussal. Napjaink politikusai is próbálnak egy kiegyensúlyozott, jól működő családot felmutatni, ezzel bizalmat ébresztve az emberekben. És az amerikai filmekben gyakran látott gyerek-puszilgatás, a magyarországi választások előtti rögzítőről szóló személyes telefonok is arra szolgálnak, hogy a politikusok Slachta Margit hibáját elkerülve, a választókhoz közelinek tűnjenek, személyesen hozzájuk intézzék mondandójukat.

Miután 1920-ban az első női képviselőnek választották, az 1930-as években Slachta Margit megalapította a Szentlélek Szövetséget, s új lapot is indított. Ismét az árral szemben úszva, Hitler propagandájának ellenében a keresztény értékrendet hirdette, s tiltakozott a zsidótörvények és a deportálások ellen. Megtett mindent, amivel segíthette a rászorulókat, s bújtatta az üldözötteket.

1945 után, mikor ismét bekerült a parlamentbe, politikája részben elvesztette aktualitását. A köztársasági államformát elutasítva, a jogelviség, a jogbiztonság és jogrend továbbélését a Szent István-i államrend fennmaradásában látta. Népszerűségét az sem növelte, hogy ismét az általános véleménnyel szembeszegülve antikommunista és szovjetellenes nézeteket vallott. A kommunista párt térnyerésével egyre lehetetlenebbé vált helyzete, és politikusi pályafutása. A letartóztatástól tartva álnéven az Amerikai Egyesült Államokba távozott. Egy sikertelen visszatérési próbálkozás után végleg Amerika mellett döntött, azonban próbálta fenntartani a magyarországi kapcsolatait, és képviselni az ország érdekeit, segíteni a hazai helyzet alakulását. 1974-ben Buffalóban, a Szociális Testvérek Társasága egyik rendházában halt meg.

Slachta Margit semmiképpen sem volt szent, nem volt egy Teréz anya, aki csupán Isten szavait követve önzetlenül segít a rászorulókon. Sokkal inkább egy asszony volt, aki küzdött azért, hogy a nők is azonos jogokkal rendelkezzenek, és hasonló elbírálásban részesüljenek, mint a férfiak. Azonban ő is áldozatául esett politikai ellenfelei negatív propagandájának, ezért Slachta Margit nevét hallva először nem a nők jogainak védelmezése, az árdrágítók elleni felszólalás, a II. világháború alatt folytatott embermentés, az egyházi iskolák államosításának ellenzése jut eszünkbe, hanem a rosszul értelmezett bottörvény. Ha elődeihez hasonlóan ő is a boszorkányüldözés mártírjává vált volna, talán most más kép élne róla az emlékezetünkben.

Forgó Teodóra

 

Bibliográfia

Mona Ilona: Slachta Margit. Corvinus. Budapest, 1997.

Istenek

Istenek zavarják délutáni álmom
Kopognak ablakom kétszer-semmi üvegén
Roppantsák be! Hadd látom!
Csendre vágynánk inkább – te meg én

Az Istenek hada kinn most pipára gyújtott
Bodor füstje száll gomolygón az égbe
Szenderegsz lassan én is melléd nyúlok
Pergő langy esőtől gyorsul szived verése

Még mindig kinn várnak
Türelmük mint az élet – végtelen
Szerelmünk fogata némán égbe vágtat
Pihenjünk együtt pihenj énvelem

Figyelik szeretsz-e
S futnak az igazság hevétől ijedten
Karomat karodra fektetem keresztbe
Füleid peremét csókokkal kikezdem

Kint a tengerpart kihalt ma
A homokban lábnyomok – a szél még porral integet
Hová küldött miden pipást szerelmünk hatalma
Óh Istenek!

Két variáció

Újra

 

“mert rettenetes, hogy az ember
útja oly silány s oly rövid
a földi portól a veszendő
húson át vissza a porig”
Szabó Lőrinc: A hihetetlen büntetése

Mert nem lehet ilyen jéghideg, ilyen
gépies nem lehet, ennyire pimaszul,
szemtelenül és megmagyarázhatatlanul
monoton nem lehet minden, ilyen
megmásíthatatlanul zakatakoló ez
a körforgásos őrület, hogy csak
kezdődjön minden valahonnan
elölről, hogy nőjön, hogy föl-
növekedjék, hogy fölépüljön,
hogy fölemelkedjék, hogy aztán

majd visszazuhanjon, eltűnjön,
elszáradjon, tönkremenjen
magától, a semmivel egyenlővé
váljon, s hogy így menjen ez
szakadatlanul, hogy aztán
kezdődjön megint elölről
megállíthatatlanul, lefoghatat-
lanul, visszatarthatatlanul,
recsegve-ropogva emelkedjék
újból az épület, ami a semmivel

volt még egyenlő nemrég, hogy
kihajtson a semmiből, hogy
újra növekedjék, újra rügyet
bontson, virágozzék a fa, a növény,
s hogy elhervadjon újra, s hogy meg-
szülessünk és elpuszutuljunk
s hogy újra világra jöjjünk s
elpusztuljunk újra, újra és
újra ismét.

 

 

 

Mért nő…

Mert nem lehet ilyen jéghideg,
gépies, ennyire monoton nem lehet
úgyszólván minden, nem lehet ilyen
ez a körforgásos őrület,

hogy így menjen szakadatlanul,
hogy fölépüljön, fölemelkedjék,
majd semmivé váljon hirtelen,
mint egy darabjaira hulló nyakék,

és kezdődjék megint ugyanonnan
újra, míg recsegve-ropogva kinő
az elszáradt sásból az idő,

s vizébe halkan belecsobbanj…
születés, pusztulás ott a habban,
újra csak újra, soha meg nem szűnő.

Szomorú nagyon

a szemüvegtokot elvitték a macskák
szegény szemüveg hajlék nélkül maradt
kegyetlen macskák, nem is sejtitek
mily hideg az éjjel plafonég alatt

szegény szemüveg, vigasztalták sokan
szegény szemüveg, mi majd utánajárunk
kinyomozzuk az ügyet, ismerjük akit kell
ameddig hallják, hallatjuk szavunk

nagy felfordulás volt, ám fél hónap se telt
és eltünedeztek mind a jótevők
szegény szemüveg, kevéske pénzt kapott
s egy tükrösre törött kagylóhéjba dőlt

elvitték a macskák a szemüvegtokot
isten nem botoz, de piszkosul szeret
felfénylik az ég, és elhomályosul
szegény szemüveg, mi lehet veled

*

a macskák elvitték a szemüvegtokot
felváltva hordták Szent Mihály-napig
egy szép temetőnél megálltak pihenni
és megállapították: korán sötétedik

szerették az őszt, e rabló állatok
míg fel nem fedték titkukat a fák
az égen, a csillagokra néztek
s szörnyű terhüket nem bírták tovább

vízbe rejtették a szemüvegtokot
sodorta a Lajta, lankás tájakig
a macskák elmentek Magdeburgba
egyikük ma is a dómtetőn lakik

így telt az ősz, a keskeny ég alatt
a tavat ma már dér borzolta át
s a François Villon-sort is belepték
a rigócsípkedte naspolyák

Rehab

Introibo ad altare Dei!

Movonozov elvtárs,
üvegszagú a múlt.
Ma van az a nap?
Csak nyugalom, kimúlt
már a tűz
Hát ez az. Hamúsavanyú
a szám. Mert ember vagy,
elvtárs! S az emlékek?
Ó harcostárs, a vétek…
Az emlékeket – elföldelik,
A múltunkat – a Dunába lövik.
Felejt és van. Ezt nekik.
Movonozov elvtárs
Ma van az a nap?
Drága barátom, melyik?

 

2006. Bloomsday

 

Kárpát medence V.

 

Az alkotás nehézségei II.

Pygmalion a kitárt ablaknál állt, és a beáramló hűvös levegőnek nyújtotta borostás arcát. Miért is nem lehet egyszerűbb lehámozni a testről a sok felesleges anyagot? Lábainál megint ott porlott a ripityára tört, drága pénzen hozatott márványtömb szilánkjainak miriádja. Hogy ott van a nagy, tagolatlan kocka mélyén, az bizonyos. De letisztításához nincs meg a megfelelő eszközöm. Véstem, csiszoltam már mennyiszer, hullattam rá verítékemet és véremet. Mi haszna? A főtervező hivatal türelmes, adják a pénzt. Még valamiért elhiszik nekem, hogy egyszer megtalálom, és eléjük vezetem a tökéletest. És hány tökéletest rontottam már el, hánynak futott bele otrombán finom arcába a véső, hánynak csiszoltam torzra kebleit a szimmetria hiú követelésének engedve, s hánynak vágtam hajlatait túl mélyre bűnös felajzottságomban! Vétkes vagyok, mi több, tehetségtelen.

Volt már olyan, amelyik tetszetősre sikeredett, de szerelme áporodott volt, dohos, márvány szájából antik ősök mérgezett lehelete áradt. Volt olyan is, ki szépsége mellé ostobaságot kapott ügyetlen alkotójától, tőlem. Volt esetlen, volt félszeg, volt akaratos, s márványpor lett mindegyikből. Az önteltségem megbocsáthatatlan, s mégis elnézik nekem rám számító tudatlanok. Nem tudják, akiknek vagyonán élősködöm, hogy nem nekik, csakis magamnak alkotok. S ha egyszer kifejlik a tömbből az igaz, egy és tökéletes megismételhetetlen, fenntartom magamnak az első éjszaka jogát. Vagy az első hajnalét, s eléjük csupán a megrontott húst viszem.

De úgy hiszem, önáltatásnál többre sohasem juthatok. Nem hagyhatják az istenek.

Irodalmi és Társadalmi Portál