Vida Gábor “Nem szabad és nem királyi” című novelláskötetéről

“állandóan kezdődik velünk egy újabb történet és legtöbbször nem fejeződik be”
Nem szabad és nem királyi, nincsenek kiváltságok, nem megkülönböztetett. Egyszerű lenne még elsőre is azt mondani, hogy a (kis)városokkal kapcsolatban megélt, vagy elgondolt sztereotípiáinknak megfelelő „hétköznapiság”, beszűkültség jellemzi a novellák helyszínét. Bár a szövegek gyakran utalnak erre, például Lőrinc úr bajszát morzsolva, sörét kortyolgatva, a fiatal fizikus tanárra várva elgondolkodik: „miért is szánja el magát egy szépreményű fiatalember arra, hogy városunkba költözzék, és itt vállaljon tanári állást, amikor minden épelméjű ember elkívánkozik innen New York-ba, Párizsba, a Pokolba meg akárhova, ide csak az jön, akinek más nem jut, és csak az marad, aki nyomorult, hülye és tehetetlen.” A történeteket olvasva azonban éppen azt érezzük, hogy itt (is) minden megélhető és megtörténhet, vagy hogy éppen itt élhető meg igazán, egy kiváltságoktól mentes világban. A novellákat az állandó jelzőjével szerepelő (vagyis nem szabad és nem királyi) város és néhány itt található helyszín köti össze, ilyen például a szinte mindegyik novellában megjelenő New York Hotel Casino Restaurant, vagy a gyakran emlegetett Fürdőtelep, és a „világhírű” gimnázium. De fontos szerepet kapnak a várost körülvevő hegyek, a „vademberek” és a pásztorok világa. A szereplők nem ismétlődnek, nem utal a szöveg a köztük lévő kapcsolatokra, csak egy-egy történet erejéig tűnnek fel, majd el.
A novellákban történtekre nem lehet egyértelmű magyarázatot adni, csak sejtések, találgatások vannak, csak a szóbeszéd marad. A mindennapok, tényszerűségek mögött folyamatosan ott érezzük a nem tudhatót, nem kimondhatót, a titkot. Mintha ebben a városban, ami „igazi” krónikással sosem rendelkezett (ahogyan ezt az egyik novella kiemeli), nem is lehetnének elmondhatóak a dolgok. A legtöbb novella azzal végződik, hogy nem tudni pontosan mi történ(hetet)t, a szóbeszéd az egyetlen, amire építhetnénk, az viszont – jellegéből adódóan – inkább tovább fokozza a bizonytalanságot, a lehetséges magyarázatok számát. Erre az állandó befejezetlenségre egyfajta magyarázatot adhatnak az alábbiak: „nincs itt vége még semminek, nem ért véget velünk a történelem, hiába reménykedünk, hogy meglátjuk, kezdet van újra, örökös kezdet, néha egészen csendes, köznapi, alig észrevehető, máskor pedig harsány, rikoltozó, fényes, hogy hallják meg a süketek, és lássák a vakok, állandó kezdet van, állandóan kezdődik velünk egy újabb történet és legtöbbször nem fejeződik be” (Egy tavaszi történet eleje). S valóban a legtöbb történet végén marad a bizonytalanság, találgatni lehet csak, hogy például hogyan, miért halt meg Ritók, a kőműves (Az ereklye), vagy hogy hová tűnt el a város nagyreményű fizikatanára, Venyige úr. Nem tudjuk meg, hogy csak egy vászondarabot, vagy valóban egy különös ereklyét találtak-e a falba rejtve (amely nem lesz vizes az esőtől, furcsán fluoreszkál, foltok jelennek meg rajta, amiket nem lehet eltávolítani). Ahogy az sem derül ki, hogy milyen titokzatos erő, vagy alakok támadtak Hantz úrra, illetve hogy hogyan lehetséges az, hogy a szétlőtt vászon mögött a sörétek egy emberi alakot mintáznak, „a sekrestyés felesége esküdni mer rá, hogy pontosan olyan az alakja, mint amilyen a leplen volt látható (..), bár az sem kizárt, hogy éppen a plébánosra hasonlít, aki azon a nevezetes éjszakán tűnt el, nincsen már azóta se papunk, se ereklyénk, csak egy történetünk arról, hogy egy ismeretlen vászondarab leple alatt, ürügyén, vagy miatt plébánosunk elszökött a szépséges Mirellával” (Az ereklye). Egyrészről tehát a szövegek bizonytalanságban hagynak minket a történtekkel kapcsolatban, más csatornákon keresztül gyakran mégis működik a megértés. Abban a „vad” világban például, amiben a fiú és apja él, csak a mozdulatok és a cselekedetek nyelve létezik, „Az apám soha nem mesél, de én tudok olvasni a mozdulataiból. Tudom, mi történt vele, mialatt nem volt itt. Tudok mindenről, csak szavaim nincsenek rá. Mikor azt kérdeztem, hogy vissza jön-e még az anyám, akkor se válaszolt, csak elfordult. Tudtam, hogy mire gondol, csak éppen szava nincs rá.” (Kelj fel, és járj!). Vagy így érti meg a fiú Ritát a mosolyán keresztül (Navigare Necesse…). A cím csupán a latin mondás első részét idézi, ha konkrétan nem is, de megfogalmazódik a mondat második fele is Rita halálával: hajózni kell, élni nem kell („Navigare necesse est, vivere non est necesse!“). De ide sorolható a vakuló fotográfus is, aki a fénykép (az élet) titkát keresi, azt ami a látáson és a vakságon túl van „lehet, hogy ott van minden csak nincsen hozzá szem”. A fény-sötétség, látás-vakság ellentéte, a szem-fényképezőgép metafora végig vonul a novellán. „Így kell nézni a világot, hogy akár kép is lehessen belőle”, hiába csináltat azonban jobbnál jobb gépeket (s teszi fel magának a kérdést, hogy miért is épít fényképezőgépet egy vak ember?), olyan képeket soha sem sikerült készítenie, mint amilyeneket a Mester tudott. A Mester portréjai, függetlenül az emberektől, akikről készült, az üdvözültek mosolyát közvetítették, egyfajta ragyogás, különös derengés vette körül az alakokat, amire semmilyen technikai (és egyéb) magyarázatot nem talált. Egyrészt mesterség a munkája, elsajátítható fogásokkal, másrészt varázslat, a Mester pedig tudott varázsolni, az ő képein ott a megfejthetetlen titok, a csillogás. A halhatatlanságot kereső fotográfus halála előtt végül megsejti a titkot, az önmagáról készített képen látható a vágyott derengés (A fotográfus halála).
A novellák jelentős részében a hétköznapi életre rávetül egy „másik” dimenzió, a bibliai történetek világa. A sorsok, élettörténetek így gyakran egyfajta parabolaként működnek, mert hogy az irodalom, éppen arra (is) képes, hogy így látassa a világot, vagy mert így is látható és megélhető a „valóság”. Elmosódik a határ a „valószerű”, a lehetséges és az imaginárius között. Gyakran éppen az által, hogy nincs lehetőség a tovább, illetve kilépésre, hiszen a történelem körforgásában, mintha például folyamatosan az a „furcsaság” ismétlődne, hogy bár Zsella kisasszony elsüti a fegyvert, a golyó mégsem „koppan”, a megszállás pedig újra és újra kezdődik (Vivát, összes pezsgőt!). A változás, változtatás lehetetlensége jelenik meg a Torony emelkedőben című novellában is, Horgas Artúr főépítész meg van győződve arról, hogy a város épületeinek harmóniáját valami megbontja, mintha egy rejtvény lenne, megtalálni azt a hibát, aminek a helyrehozásával létrehozható a tökéletes városkép. Amikor azonban az „eltűnt” torony révén lehetőség nyílik a „hiba” kijavítására, Horgas döbbenten szembesül azzal, hogy az általa tervezett új torony (és az így létrejövő tökéletes városkép) csupán a régi újraalkotása, amely minden szempontból megegyezik az eredetivel.
E két (hétköznapi és bibliai) világ találkozását jól példázza néhány kívülről jött szereplő, akiket a városban senki sem ismer, akik csak rövid időre jelennek meg, majd tűnnek el végleg. Ilyen a napszemüveges Jézus figura (Kelj fel, és járj), Angelus, aki egyszerre ördög és „segítő” angyal (Torony emelkedőben), a szekerén elhajtó ismeretlen férfi (Az ereklye), vagy a három királyok (A Jézus-film). Megjelenésük mindig baljóslatú, előkészíti a fordulatot, amire általában a hétköznapokból nézve nincsen magyarázat. Semmiben sem lehetünk bizonyosak, semmiről sem mondhatunk biztosat, „nem tudja senki elmondani, hogy egy ködös, novemberi estén, valahol messze, egy nehezen betájolható égtájon azok hárman, vagy ahányan csak voltak, megláttak egy különös csillagot, amelyről ma sem tudni pontosan, hogy meteorit, üstökös, szupernóva, esetleg nem is csillag, hanem valami más, bolygó például, vagy két bolygó, esetleg műhold, repülő vagy ufó, de láttak valami fényeset” (A Jézus-film). Nem derül ki se az, hogy hányan voltak, se az, hogy hol voltak, azt pedig már végképp nem tudjuk meg, hogy valójában mit is láttak. Persze éppen abban próbál elbizonytalanítani minket, amit mindannyian tudunk, hiszen nyilvánvaló, hogy a közismert bibliai történetre, a három királyokra és a betlehemi csillagra utal a szöveg. Vida újraírja ezeket a mindannyiunk által ismert történeteket, s a mindennapok világára vetíti rá, elmosva a határokat átélhetővé teszi azokat, vagy csak egyszerűen arra világít rá, hogy ezeket a sorsokat, történeteket éljük meg sokszor a hétköznapok során. Persze minden esetben ott van a „mai” ember kétkedése, a megkérdőjelezése a látottaknak, történteknek, hiszen ki gondolhatná komolyan, hogy Jézus halotti leplére akadtak, s nem csupán egy különös vászondarabra, s hogy egy útmutató csillagot láttak, műhold, vagy ufó helyett. Talán ezért sem mondhatóak el ezek a történetek, ezért nincs bizonyosság, mert „ebben” a világban már semmiben sem lehetünk biztosak, a sokféle értelmezések hálójában elveszünk.
Szintén bibliai történet tematizálódik a címével is már sokat sejtető (Kelj fel, és járj!) novellában, ahol a gyógyulás, a feláldozás és az áldozathozatal révén válik lehetségessé. Szinte megkettőződik a megváltó alakja, hiszen Anyeszka egyrészt külsőleg Jézussá formálja a fiút, másrészt pedig a folyamatos várakozást követően valóban meg is érkezik (?) egy napszemüveges, napégette férfi képében. Mindez pedig összekapcsolódik a „vadember” apa istenhitének létrejöttével, hiszen az Istenben való hitet a fiú meggyógyulásától teszi függővé. Egyfajta apokalipszis fenyegeti a várost a Torony emelkedőben című novellában, ahol először csak naponta egy ujjnyit emelkedik a torony, majd egyik reggel az órája visszafelé kezd járni, vagyis elkezdődik a „visszaszámlálás”. Az ismeretlen, ápolatlan férfi, aki először Senkinek, majd Angelusnak nevezi magát, furcsán értelmezett segítő angyal (ördög), hiszen azt állítja a tornyot egyedül ő képes megállítani, ehhez azonban az kell, hogy egy nő szeresse őt. A szeretet mint „megváltó erő” itt azonban azt jelentené, hogy a főépítész adja át szeretőjét az idegennek. Egyfajta áldozathozatalra szólít fel tehát Angelus, aminek persze nem tesz eleget Horgas Artúr (megszerzi anélkül is az idegen). A helyzet végül úgy oldódik meg, hogy nincs igazi cselekvés, a főépítész nem tudja megállítani az emelkedő tornyot, az egyik nap „elszáll magától”, a rénszarvast is hiába üldözi éjszakákon keresztül, nem ő öli meg, egy betonkeverőben találják meg a tetemét, s végül az elhibázott városképet sem sikerül helyrehoznia, hiszen a tervezett új torony a régi szakasztott mása, de akár ide sorolható (az Angelusszal történtek fényében) Ágota terhessége is.
A bibliai témákat érintő történetek közül az egyik legizgalmasabb talán a Mielőtt a kakas… című novella. A politikai kontextusba helyezett júdási árulás itt is háromszor következik be, a három (árulás)történet közül talán az utolsó már-már orwelli történetben érezzük leginkább, hogy lehetetlen „helyesen”, „jól” dönteni, hiszen morálisan mindkét döntés elítélendő, ha megírja a férfi a hatalom által kikényszeríttet könyvet, akkor azért, ha nem, akkor azért, mert apját cserbenhagyja. Mindhárom történet a diktatúra – ami ellen a szereplők többsége lázad – szabályainak elfogadásáról szól. Hiába tudja meg az író, hogy apja már nem él (tehát nincs „igazi” döntéshelyzet) az elkészült művet mégis átadja. A történelem, az elnyomó, diktatórikus rendszerek, többször konkrétan a szocializmus, számos novellában fontos szerephez jut (Vivát, összes pezsgő!; Nő volt a dologban…; A pásztorok királya; Mielőtt a kakas…)
Mindenképpen meg kell említenünk azt a finom humort, iróniát, amivel a város lakóiról, eseményeiről mesél Vida. Paul Venyige, a fiatal tanár, minden bizonnyal nagy fizikus és híres feltaláló lehetne, hiszen igazolta a graviton létezését, megalkotta az anti-gravitáció egyenletét, ahhoz azonban, hogy kis energiával hatalmas terheket lehessen felvinni az űrbe, s Venyige felfedezését elismerjék, csupán arra lenne szükség, hogy a föld lapos legyen (Venyige tanár úr zsebciklotronja). Gyakoriak az abszurdba hajló jelenetek, gondoljunk csak a városban felbukkanó rénszarvasra (Torony emelkedőben), Zsella kisasszony és az őrnagy furcsa táncára (Vivát, összes pezsgő!), vagy a „megfeketedettnek” hitt Jack Danielsre, a whiskyjéről elnevezett amerikai katonára, aki ki tudja hogyan és miért landolt ejtőernyőjével a város szélén (Jack Daniel’s).
S mivel „nincs nagyobb irodalmi modortalanság, mint egy nő nélküli történet”, valóban a legtöbb novella hátterében ott áll egy nem hétköznapi, különleges nő, akiért érdemes párbajozni (Nő volt a dologban…), akivel érdemes megszökni (Az ereklye), lemondani érte a vágyott hajóról (Navigare Necesse…), vagy éppen elvenni feleségül, miután az életünkre tört (Vivát, összes pezsgő!).

túl sok ég

Nincs mentség arra, ami nem volt,
nincs mentség rád nem találtam
a nehéz utat elmentem.

Mindenhonnan, be se, túl sok ég felé,
karikázott a füst karikáztam.

és mennyi pálya nem menedék
a hidak két végén állnak
átnézni nehéz
meglátni egy pillanat
inteni fél a kéz
hogy nincs visszaintés
marad egyedül nyomorék
pedig szépívű és lengyel gyűrű
kicsit törött párszor fogott
téged elmentem
beszélni vége ezt érted
te se tudtad azt mondani
legyen egy ég a többi
színes kacat

Esztelen

Barátném, szégyenem
Hová is rejthetem?
Foltok, foltok…

Jaj, Kata, szégyenem
Én el nem rejthetem.
Foltok, foltok…

Hová is rejthetem
Tavaszi estelem?
Foltok, foltok…

Én el nem rejthetem
Tegnapi estelem.
Foltok, foltok…

Tavaszi estelen,
Lepedőn esztelen,
Csókba fojtott.

Tegnapi estelen,
Lepedőn meztelen,
Csókba fojtott.

Lepedőn esztelen,
Rúzsomat elkentem.
Piros foltok.

Lepedőn meztelen,
Véremet rákentem.
Foltok, foltok…

Karnevál

              Karneválra készült a város. Mindenki. A polgármester, a kereskedők, diákok, háziasszonyok, utcaseprők, a koldusok is. Minden évben megrendezték, kellett valami, ami a kisváros szürke hétköznapjait, eseménytelenségét megváltoztatja, kilendíti. Készült új ruha, sok új csecse-becse. Gyakran cserélgettek díszeket, tervezgettek, szabtak, varrtak, ki selyemből, ki papírból. Nagy ünnepre készültek. Újságok, hirdetések, rádió, televízió, szóbeszédek, pletykák, irigykedések, mid erről szóltak.

 

               A fő utcát egy héttel előbb kezdték díszíteni. Tarka lampionokkal, csillogó füzérekkel, mű pálmákkal. Utolsóként a felfújt lufikat ragasztották fel a fákra. Több hangosan elpukkadt, nem baj, sokat rendeltek, fújtak újakat főleg a gyerekek nagy örömére.
                A zenekar pontban tíz órakor megfújta az indulót A polgármester adománya volt ez, meglepetés , egy barátját, a híres zeneszerzőt kérte fel komponálására. A sok trombita, harsona hangja szinte beterítette az utcákat, parkot. A galambok ijedten repültek fel az ereszekről. Sok lehullott tollpihét és ürüléket hagyva maguk után. Az összesereglett tömeg nevetve nézett utánuk.
                A díszmenet élén maga a polgármester jött peckesen. Napoleonnak álcázta magát, kezét gondosan kabátja gombolásába tette. Előző nap felesége és tükre előtt többször gyakorolta. Másik kezével álarcot tartott orra elé. Mellette tipegett Maria Antionette szoros fűzőben, kissé lihegve. Fodros álarcát titokban legyezőnek használta és mérgesen gondolt az előző estén bőségesen fogyasztott töltött káposztára.. Mögöttük jöttek a helyi méltóságok hivatalnokok, kereskedők, tanítók. Királyok, koldusok, pékek nagy lapáttal a kezükben, manók, törpék, balerinák, boszorkányok, pocakjukat, kilétüket palástolva, vidáman. Utánuk a város köznépe hintón, lovaskocsin, parádézva, tarka ruhában, parókával, álarc alatt, táncolva, kiabálva, vidáman. A gyerekek mellettük futkároztak, viháncoltak, kutyák ugattak, nem zavarta őket a nyakukon fityegő masni, nyakkendő. A zenekar fújta a ritmust. Boldogok voltak. Mások, mint tegnap voltak, és mint holnap lesznek.
                 A tarka forgatagban egy asszony egyedül jött. Testét súlyos selyemköpeny takarta el, cipője aranyozott, gyöngyökkel díszített. Kalapja nagy, színes hullámos karimáján levő tollak eltakarták arcát. Köpenyét kis bársonyretiküljével szorosra zárta. Többen meghökkenve nézték. Idegen volt, nem mosolygott. Csak ment, keresett valamit, vagy valakit. Aztán már nem figyeltek rá. Táncoltak, nevettek, üvegből itták a sört, mulattak.
                 Az asszony hirtelen megállt. Előtte állt a férfi, akit vár, aki várta őt. Frakkban, csokornyakkendővel, fekete lakkcipőben, kezében sétapálcával. Botját felemelte, mint egy karmester. Intésére az asszony köpenye hirtelen szétnyílt, leesett. Alatta csupán a mez volt. Mez amelyet, szeretetből, tudásból, kíváncsiságból, szenvedélyből, féltékenységből, indulatokból, gyűlöletből, kevés bátorságból és nagyon sok félelemből szőttek egykor, kizárólag neki. Evvel fedte magát, soha nem volt mez-telemül. De most, a második intésre ez is lehullt és ott állt a forgatag közepén pőrén, ráncosan, öregen, őszintén. Kalapját, gyöngyös cipőjét egy hirtelen jött szellő elfújta.
                  Csak egy percre és csak neki szólt. A férfi mosolygott, felsegítette vastag selyemköpenyét asszonya vállára, megcsókolta kezét és fülébe súgta: köszönöm.
                  Körülöttük az emberek döbbenten néztek, gúnyosan nevettek, csúfolódtak, mutogattak: ezek bolondok, mondták. Ők nem vették észre. Egymást nézték.
                  Összeölelkeztek és titkos, belső mosollyal arcukon eltűntek egy sikátorban.
                  A karneváli mulatozást ez nem zavarta meg. Tovább szólt a zene, táncoltak, bohóckodtak. A felvonuló sokaság a parkban pihent meg, megteltek a kocsmák, ettek, ittak, bokrok alján szeretkeztek, aludtak, mulattak.
                  A közeli part mellett álló csónakos hatalmas csobbanást hallott. Talán egy nagy hal jött mulatni, vagy csak kíváncsiskodni, mondta, és nagyot húzott a borosüvegből.

Erdei kereszt

A mélyülő hóban egyre halkult a patadobogás. A lovas kétségbeesetten szorította lábai közé a lovat, görcsbe merevülő ujjakkal kapaszkodott a gyeplőbe. Az erdő szürreális masszává csúszott össze látása perifériáján. Erőltette magát, hogy bal kezét arca elé emelje: órája sűrű könnyfátyolon keresztül tudatta vele, hogy már negyven perc óta száguld – még nem tudja, hová; már nem tudja, honnan. A halálfélelem kisöpörte az emlékezetét. Azután, lassan, a félelem is mögötte maradt: a szilajul vágtató mén csak egy félig-meddig átfagyott, lelketlen-gondolattalan hústömeget vitt a hátán, maga sem ismerve az úti célt. Csak futott, egyre futott, mígnem elfelejtette, miért is fut; megállt. Nem a szokott fokozatossággal – hirtelen. A nyeregből kirepülő húshegy – ami valaha ember volt; s, talán, egyszer még ember lesz – földet ért egy fa tövében és csak tudata tűzfalán jelent meg a lábai között hízó, gőzölögve fagyó pocsolya képe. A ló egy ideig próbált kezdeni valamit néhainak tetsző lovasával, majd, kényelmes tempóban, hazaindult.

Csönd borult az erdőre. Amikor az ember hallja, olvassa, vagy akár kimondja ezt a szót: csönd, talán bele sem gondol, mennyi nesz, mennyi zaj alkotja. A téli erdőben például az élelmet kereső apróvadak motozása, a túlterhelt faágat recsegése és az azokról lehulló hó puffanása – és, persze, a farkasüvöltés. Most is, egyre közeledett a halk morgásból vérfagyasztó nyüszítéssé, majd elviselhetetlenül magas hangú vonyítássá változó hang, közeledett az ínycsiklandóan zsákmányszagú helyhez, s a lassan mélyülő alkonyatban ár föl is tűntek az első, foszforeszkálóan zöld szempárok, azután az üvöltést mintha elmetszették volna. Lépések közeledtek: egy ember léptei. Nyugodtan ment, szinte sétált, mint akinek soha más dolga nem volt, mint hogy az erdei este táplálkozáshoz összegyűlt fiait puszta jelenlétével megzavarja. Kevés híján keresztülesett a földön fekvő testen. Az egyre gyérülő fényben ujjaival kellett kiegészítenie látását: kitapogatott egy vállat, egy fület. Borostát érzett; száj, orr, szemek; véres seb a halántékon. Mindez jéghideg, de, ha türelmesen vár az ember, megérezheti az ütőér bizonytalan lüktetését. Szóval még él. És ha él, nem maradhat itt. Vállra kell venni. El kell vinni a kunyhóig. Majd, ha mégis belehal, vissza kell cipelni – ne legyen baj.

A kunyhóban elhamvadni készült a tűz. A belépő férfi az ágyra tette, csak úgy hozzávetőlegesen, a vállán cipelt másikat és fát dobott a kandallóba. Hamarosan kellemes, gyantaillatú meleg töltötte meg a szobát; további fényt az egyetlen asztalon álló petróleumlámpa szolgáltatott; a kanóc sercegve fogadta el az odakínált gyufalángot, amely nagyot nyújtózott, mielőtt kettévált és félig meghalt volna. A sötétség lassan a gerendák réseibe hátrált az eleinte imbolygó, később erőre kapó világosság elől. Láthatóvá vált egy ágy, egy könyvespolc és egy komód. A falon feszület derengett, a legtávolabbi sarokban ócska tűzhelyt lehetett sejteni. Szabályos remetelak volt, amely egy ember minimálisra csökkentett igényeit volt csak képes kiszolgálni.

Ám most ketten voltak: egy élő, és egy, aki úton volt az elmúlásba. Előbbi az asztalra tette a kabátját és az ágyon fekvő utóbbihoz lépett. Megnézte az arcát. Kezeibe olyasféle fájás mart, mint amilyet havazás előtt szokott érezni – ebből sejtette, hogy már találkoztak. De nem akarta tudni, hogy hol; érezte, hogy ez az arc a kitörölt időkből ismerős. Lerángatta lelencéről a vizelettől és hólétől átnedvesedett ruhát – egyenruhát. Újabb nyilallás. Se név, se rangjelzés; a zsebek üresek. Közel a határ. A halántékseben kívül nem látható sérülés. Ki kell tisztítani a sebet. A komódfiók mélyén lapuló pálinka csípni fog, de úgysem érzi majd. A véres-szeszes gyolcs a kandallóban tanult meg repülni. A döngölt padlót borító medvebőr jó lesz takarónak.

Soha nem olyan borzasztó a magány, mint amikor van egy másik ember a közelben. Nem hall, nem lát, nem szól: csak ott van; de ez éppen elég. Márpedig az ágyon fekvő ismeretlen nem hallott, nem látott, nem szólt; lélegezni is csak nehezen sikerült neki. A veszélyesen alacsony testhőmérséklet magabiztosan emelkedett, mígnem a homlok bőre perzselte a hozzá érő tenyeret. Láz. Vagy túléli, vagy nem. Minden reggel az első pillantás a rég elhalt medve kobakjáé, amely a zaklatott légzés ütemében emelkedett és süllyedt. Még harmadnap is. Most már túléli. Kár is lenne érte: olyan fiatal; alig vagy épphogy harminc. Jól áll neki a szakáll. Erős szervezet. Katona. Ismerős a kitörölt időkből.

Amikor kinyitotta a szemét, fájt neki a verőfény. Homlokához emelte a kezét és elfordította a fejét. Egy idegen ember ült egy asztalnál és egy vastag könyvet olvasott. Azután becsukta a könyvet, és a homlokához érintette a kezét. Egy öregasszony képe merült fel a katona elméjében, aki ugyanígy vetett keresztet, miután félholtra verte őt egy nadrágszíjjal. Vagy mielőtt? Vagy az nem ő volt? És nem őt? Végül is, mindegy. Az idegen férfi keze elakadt a szíve fölött, majd lassan jobbra indult – észrevette az őt figyelő szempárt. Farkasszemet néztek, és tudták, hogy nem is olyan rég ugyanezt tették; máshol, máshogy. Az imádkozó férfi kezei azóta jelzik az időváltozást. A János Kórház nem sokkal az előtt vesztette el a legjobb sebészét. Öt embert nem sokkal az után kísértek a vérpadra. Az imádkozó férfi azóta él az erdei kunyhóban, távol tartva mindentől. Már egy éve. Most az ágyhoz lépett és konstatálta, hogy elmúlt a láz. Kenyeret hozott és vizet, majd ő is leült enni. Falatoztak, miközben a tekintetek fölcserélődtek: az ülő emberé megkeményedett s a fekvőébe költözött rémület.

Evés után a remete felállt, a katona kabátzsebéből egy pisztolyt vett elő, az ágyhoz lépett és a fegyvert a katona mellkasára helyezte, végül visszament az asztalhoz. Nézték egymást. A katona értetlenül, az orvos könyörgőn. Órák múlva a katona végre kimászott a takaró alól. Megálltak egymással szemben. A katona az orvos homlokához nyomta a pisztoly csövét. De nem lőtt. Az orvos szép lassan kibújtatta nadrágszíját a nadrág bújtatóiból. Az első ütés után a katona csodálkozott, amiért nem lő. A második után már azt csodálta, hogy nem is védekezik. A harmadik után rájött, hogy nem is akar védekezni.

Az orvos kiterítette a holttestet a padlón, egy darab szénnel felírta a falra a dátumot és keresztet vetett, mielőtt főbe lőtte magát.

Az olvadás meghozta a kunyhó első látogatóját is: egy magányos rendőrt. Két holttestet talált és a falon, szénnel írva, az 1957. november 4-i dátumot. A két holttest keresztet formázott.

Irodalmi és Társadalmi Portál