Tyúklopás és demokrácia

Van a jogtörténész gondolkodásának egy jellegzetes érvelésmódja, amikor a jogszabályi tiltás tényéből a tiltott cselekvés elterjedtségére, „népszerűségére” következtet. Ha például Szent László jogtudorai törvénybe iktatták, hogy tyúklopás bűntettéért a tolvaj kezének levágása a méltó büntetés, akkor abból nemcsak az a voltaképpen kevésbé lényeges következtetés adódik, hogy ez mai szemmel egy kegyetlen, barbár stb. büntetés (ami egyébként a kor viszonylatai között nem biztos, hogy annak számított), hanem főképpen az, hogy valamilyen oknál fogva a XI. század végén igen népszerű bűnözési forma volt éppen a tyúklopás.

 

Ha ezt a talán leegyszerűsítő logikát az újkori vagy a legújabb-kori történelemre alkalmazzuk, látható, hogy a különféle alkotmányokba, nemzetközi egyezményekbe, chartákba foglalt ALAPVETŐ emberi és állampolgári jogok (pl. véleménynyilvánítás, a választás szabadsága, anyanyelvhasználat, szabad vallásgyakorlás stb. – nevezzük most összefoglalóan egyszerűen szabadságjogoknak) „alapvető” és hangsúlyozott jellegéből az következne, hogy a polgári demokráciákban igencsak népszerű attitűd ezeknek a jogoknak a lábbal tiprása. Precízebben (és radikálisabban) fogalmazva: a modern demokrácia intézménye és eszmerendszere ezek szerint nem egyszerűen azon alapszik, hogy értéknek tekintjük a szabadságjogokat, hanem ellenkezőleg – azon hogy a demokráciákban ezek a jogok hiányként, de legalábbis problémaként vannak jelen. Ha ezt a konklúziót ad absurdum értem – amit egyébként nem akarok – a demokrácia nem hogy a szabadságon alapul, hanem éppen annak jelentős hiányán, vagy elterjedt és eufemisztikus szóhasználattal „deficit”-jén alapul.

Játszunk még egy kicsit a tyúklopás logikájával!

Szándékosan figyelmen kívűl hagyva most a politikatudósok körmönfont korlátozásait a választás szabadságának definiálása körül, ez a szabadságjog azt mondja, hogy a demokráciában valóban arra szavazhatok, akit arra a legalkalmasabbnak vagy érdekeim szempontjából a legkedvezőbbnek vélek. Pedig voltaképpen egy kezemen meg tudom számolni, hogy effektíve hány emberre van lehetőségem leadni a voksomat. Szavazhatok X, Y és Z párt jelöltjére, de soha nem szavazhatok Korcsog Pannira, noha lehet, hogy sokkal alkalmasabb lenne az adott feladat ellátására. Sőt, – ezt inkább csak a vicc kedvéért mondom – a legtöbb esetben saját magamra sem szavazhatok. Ilyen értelemben viszont alig vagyunk előrébb, mint az ősember, aki szembetalálván magát a környék legnagyobb mammutjával, választhatott: vagy fölveszi a harcot és megpróbálja lenyilazni, csapdába ejteni a böhöm állatot, vagy figyelembe véve a körülményeket és az erőviszonyokat, inkább fölveszi a nyúlcipőt, és elmegy sarki rókára vadászni. De semmiképpen nem dönthetett úgy, hogy előveszi a hatlövetű puskát, fölpattan a helikopterére és veszélytelen távolságból egyszerűen fejbelövi a mammutot. Ezt a lehetőséget ugyanis sajnos nem ismerhette, ahogy én sem ismerhetem Korcsog Panni politikai képességeit.

Ugyanez a helyzet a vallásszabadsággal is, hiszen tegyük föl, hogy gyakorolhatom az éppen „bevett” vallások bármelyikét, de mi van akkor, ha én olyan vallásban hiszek, ahol rituális égő áldozatként kívánok bemutatni minden héten egy tarka macskát, vagy egyszerűen csak a mezopotámiai Istár tiszteletére szeretnék templomot emelni színtiszta meggyőződésből. Előbbi esetén meggyűlne a bajom az állatvédőkkel, utóbbi esteben egyszerűen kiröhögne a polgármesteri hivatal, illetve ha továbbra is kísérletet tennék hitem gyakorlására és a templom fölépítésére, előbb-utóbb kiátkoznának a bevett vallások, majd – ki tudja, még mi következne. Tehát ez a szabadságom is egy-két lehetőségben merül ki. Természetesen eszem ágában sincs relativizálni a „bevett” vallások történelmi és szociális jelentőségét. Úgy tűnik ugyanis, hogy nem én, hanem maga a szabad vallásgyakorlásról rendelkező eszme az, amely komolytalanul bánik a vallással.

A sort lehet folytatni: nem adhatok be róvásírással írt kérvényt egyik hivatalba sem, holott nem hiszem, hogy bárkinek ártanék vele; nem mondhatom meg erről a számomra igazságtalan állapotról a véleményemet a miniszterelnöknek; de nem vehetem föl a csak úgy a perui állampolgárságot, bármennyire is ez a legnagyobb álmom.

Erre a sok „nem”-re persze azt lehetne válaszolni, hogy ezek irracionális igények, képtelenségek, sőt, egyenesen baromságok, s hogy ezek mellett azért sok mindenre lehet igent is mondani, pedig belátható, hogy amire igent mondunk, valójában legalább annyira irracionális, mint amire nem mondhatunk semmit sem. Az is ellenem vethető, hogy azokról a szabadságokról, amelyekre igent mondhatunk, a konvenció, a közmegegyezés döntött így, noha senki nem tudja megmondani, hogy ez a bizonyos „köz” mikor és miben egyezett meg. A köz szempontjából éppenhogy egyszerűen „így alakultak” a dolgok. „Kedves Köz, ezek és ezek közül választhatsz, ezek és ezek közül pedig eszedbe se jusson.”

Mit bizonyíthat mindez? Azt, hogy a demokráciában sincs több szabadság, mint bárhol máshol? Hogy adott egy csomó lehetőség, amelyek közül a legtöbb számunkra mindig csak lehetőség marad? Vagy pusztán annyit, hogy a szabadságnak ez az elvont formája, amely mindig a lehetségest veszi alapul és nem az adottat, bármennyire is sajnos, de soha nem létezett és nem is fog? Ha az ősemberre és a mammutra gondolok, akkor ez pesszimista válasz, hiszen ő sem gondolta arra a lehetőségre, hogy lelőhetné a vadat, aztán egy idő után mégis fölmerült ennek a lehetősége. Egyszercsak valakinek eszébe jutott. A mamut példája azt mutatja hogy a szokásos érv (talán Churchiltől származik), hogy a demokrácia nem jó, de nem tudunk jobbat, lehet, részben korrigálható: azt ugyanis Churchil még nem tudhatta…

Azért túlzottan bizakodni sem jó, mert ki tudhatja, hogy Churchil, aki már lényegesen több lehetőséggel számolhatott volna a mamut becserkészését illetően és az ősember közül ki volt boldogabb. Churchilnek ugyanis időközben már nem sok mamut maradt.

Ha most azt mondom, hogy a tyúk ellopását a demokráciában is kézlevágással büntetik, akkor ezzel nem azt akarom mondani, hogy szabad tyúkot lopni, hanem hogy a töméntelen szabadságunk mellett olykor gyanakodhatunk, hogy talán mégsem vagyunk annyira szabadok, mint ahogyan hisszük. Hálistennek vagy sajnos? Nem tudom.

A nagy portugál író, José Saramago, aki regényeiben mindig reflektál az éppen aktuális politikai és eszmei struktúra társadalmi (és, tágan értelmezve a szót: filozófiai) problémáira, „mágikus realista” regényeiben valamifajta nem-materialista, hanem éppen misztikus baloldaliságnak válik a szószólójává. Számomra szimptomatikus jelenségnek tűnik ugyanakkor, hogy Megvilágosodás című regénye, amely a Portugáliába is beköszöntő demokráciáról nem kevés cinizmussal megírt pamfletként is olvasható, sokkal kevésbé izgalmas, mint azok a regények, amelyek például a Salazar-féle „puha diktatúra” fülledt és frusztrált világában játszódnak. Miért mondom, hogy szimptomatikus? Mert Saramago regénye még mindig „viszonylag jó”, de nem „igazán jó” (ezek persze szubjektív kategóriák, de talán mégis érthető a különbség). Azt érzem ugyanis, hogy a demokráciában mindig csak „viszonylag jó” dolgok vannak, és nincsenek igazán nagy, igazán katartikus események, érzelmek, szenvedélyek, eszmék; nincsenek nagy tétek.

Hogy is mondjam! Van ez a „szolid polgári hedonizmus”, de hát ki vinné ma vásárra a bőrét egy eszme, egy hit, egy világrend nevében. Nem feltétlenül csak a közös, hanem a saját eszméink nevében is. Saramago említett regényében a főváros lakosságának több mint 80 %-a, maga sem tudva pontosan, hogy miért, egyszerűen üres szavazólappal szavaz. A nagy többség számára tökéletesen mindegy, hogy a jobb, a bal vagy a közép pártja nyer, hiszen mindannyian egyformán „demokratikusak”. A hatalom persze szervezett lázadást szimatol, vagy inkább csak szeretne szimatolni. Üldözni kezdi az összeesküvés „vezetőjét”, holott a hatalom maga is sejti, hogy nincsen semmiféle összeesküvés. A hatalomnak persze megvannak az eszközei arra, hogy megkonstruálja az ellenfelet.

Alapvető probléma ez, hogy a demokráciának többnyire nincsenek belső ellenfelei, hiszen mindenki demokráciát akar a „maga módján”. Viszont szociálpszichológiai tény, hogy az „ellenfél ténye” nélkül, anélkül, hogy meglátnánk, megtapasztalnánk az Idegenséget, a Másiknak a különbözőségét, elkülönbözését, egyszerűen nem jöhet létre semmiféle identitás, semmiféle önazonosság. A demokráciának, mivel nincsenek „igazi” ellenfelei, saját léte érdekében meg kell konstruálnia a maga „ál-ellenfelét”. Vagyis ellenfélre mindig szükség van.

A demokratikus társadalomnak tehát voltaképpen kapóra jöhetne, ha van egy etnikai, kulturális vagy bármilyen kissebbsége, amelyet diabolizálhat. Ahogyan egyébként a kissebbségi identitás megképződését és fönnmaradását is elősegíti, ha folyton a látóterében van a másik, aki idegen tőle. Csakhogy a demokrácia nem különbözőségekre, hanem az egyneműségekre törekszik akkor, amikor azt mondja, hogy mindenkinek mindent „ugyanúgy” szabad. Azt kívánja, hogy a szabadságban mindannyian egyenlők (egyformák?), sőt, már majdhogynem testvérek legyünk. De ahol szabadság van, ott a „tyúklopás logikája” szerint elnyomásnak is lennie kell, elnyomás mindig van. Jó ezen a paradox logikán elgondolkodni, miközben a demokrácia áldásain örvendezünk.

Hormonkezelés


       Igaza volt, nővér, mégis szopik. Gratulálok a javaslatához.

       Köszönöm, doktor úr – sütötte le a szemét az apáca. – Ne haragudjon, hogy felajánlottam a felügyelőnek, de egyszerűen el voltam keseredve. Az a pici, ha Isten az ő életét megmentette, nem veszhet éhen.

       Ne aggódjon nővér, helyesen cselekedett. Most már itt marad nálunk. A szüleit nem kaphatja vissza úgysem. Ha belegondolok, hogy benn is éghetett volna a roncsban, mint ők… – és megborzongott. – Nővér, milyen nap is van ma?

       Január 11., doktor úr, Ágota és Vazul neve napja.

       Akkor a kicsi neve legyen Vazul. Pokoli szerencséje volt.

       Doktor úr, én a gondviselésben bízom. Nézze csak, Ágota, bár autista, ezt a gyermeket mégsem utasítja el. A bűnben fogant másikat megölte, igen; de őt élteti, látja, uram?

       A teste szoptatja csak, nővér – mondta az orvos -; a szopás stimulálja az emlőbimbókat, a szervezet oxitocint és prolaktint termel, és megindul a tejürítés. Ez szimplán biológia. A test autonóm funkciói ezek, működtetik a hormonok. A személyiség azonban – és levett szemüvegét csüggedten lóbálni kezdte, majd nagyot sóhajtva folytatta -, a személyiség mint egy gúzsba kötött túsz bolyong odabent. Minden kezelés hiábavaló, minden elmélet hézagos. Bábu kívül, rejtély és sötét magány belül.

A nő merev, görcsösen begörbített karjaiban egy csecsemő feküdt. A pici reflexeinek engedve markolta az emlőt, és mohón szívott, nyelt, lihegve enyhítette a mardosó éhséget, mely órák óta kínozta már. A sírástól kipirosodott szemeit behunyta, szinte aléltan evett, teljesen átadta magát az anyatej élvezetének. A nő viaszos, sárga bőrét simogatta apró ujjaival, de a loboncos hajú, üres tekintetű, mégis szép fiatalasszony ügyet sem vetett rá. Előre-hátra hajladozva himbálózott, és révetegen bámulta az üres falat.

A biztonsági kamera minden mozdulatát figyelte.

* * *

       Elképesztő! – motyogta hitetlenkedve az orvos. – Ezzel nemzetközi hírnevet szerezhetek. Nővér, az ötlete forradalmi eredményekre vezetett – és a mosolygó apáca felé fordult. – Az elmúlt hat hónapban a szoptatás folyamatosan javított Ágota állapotán. Kenner-szindróma esetén még sosem értek el ilyen sikereket. Kezdetben nem reagált a babára, de az csak szopott rendületlenül, sírt, szívott és simogatott, egy hónap múlva már rendesen fogta, két hónap múlva átölelte, hat hónap múlva rámosolygott és gügyögött hozzá. Az oxitocin, nővér, ez a kulcs. Bár igaz– tűnődött –, a szakirodalom azt állítja, hogy az autistáknál az oxitocinreceptorok zavara húzódik meg a háttérben, de a szoptatás idején megnövekvő progeszteronszint magyarázhatja a neuronok és az oxitocinreceptor-struktúra regenerációját, akkor pedig ez az állapotváltozás is logikus és orvosilag helytálló. Igaz, hogy kizárólag Vazullal van kapcsolata, és vele is csakis szoptatáskor.

Egy percig gondolkodott, majd lemondóan megcsóválta a fejét:

       Ebből viszont az is következik, hogy a javulás csak átmeneti.

       Doktor úr – mondta a nővér, miközben kezét az orvos karjára helyezte és kedvesen rámosolygott -, bízzon a Gondviselésben. Nem csak hormonok léteznek.

***

       Ágota a legrégebbi lakónk – magyarázta az idősebb apáca az ifjabbnak, miközben körbevezette az osztályon. Állandóan beszélt, a nála negyven évvel fiatalabb társa tiszteletteljesen bólogatott, meg se mert mukkanni. – Autista. Súlyos eset. Két évtizede már, hogy az akkori főorvos valamilyen rendkívüli módszerrel kezelte, világhíres lett a dolog, jöttek is mindenféle okosok delegációkkal, meg újságírókkal, volt is felfordulás, de akkora, hogy majdnem be kellett zárni a pszichiátriai osztályt, egy csepp nyugalom sem volt itt. A kis Vazul viszont, Ágota gyereke, illetve nem is igazi gyereke, szép kölyök lett ám! Itt élt az a szegény kis fiú a szoptatóanyja közelében, együtt volt vele folyton, de hát az a híres főorvos aztán meghalt, agyvérzés vitte el, meg az a sok cigaretta; szóval a doktor halála után nem volt patrónus, így aztán nevelőintézetbe került a gyerek. Ágota állapota pedig rohamosan romlott, és visszasüllyedt oda, ahonnan indult. Aztán persze felnőtt lett a legényke is, és azóta is visszajár, minden héten ugyanebben az időpontban, péntek délutánonként, és egy órát kettesben tölt Anyácskájával. Így mondja: Anyácskám. Kettesben vannak, de hogy mit csinál Anyácskájával, el sem tudom képzelni. Talán mosdatja, mert mindig visz be egy nedves törölközőt; de hát az emlékek tiszteletén túl mire is jó már ez a látogatás? Ágota csak olyan, mint egy bábu, nem érzékel semmit sem szegény a külvilágból, pedig milyen kár, pont most, amikor megszületett Vazul kislánya, egészen helyes darab, emberszabású, de igazán mondom, nem az a ráncos kis korcs, ami a legtöbb gyerek, hanem szép, kerekfejű, hajas kislány, láttam is a fényképet, amit magánál hord a büszke apuka.

       Nővér – szólalt meg remegő hangon a fiatalabb apáca -, meg lehetne-e nézni azon a régi kamerán, amit említett, mi történik most Ágota szobájában?

       Nézzenek oda – mérte végig megvetően az idősebb; látszott rajta, hogy méltóságán alulinak tartja, hogy erre a perverz voyeurizmusra két szónál többet vesztegessen. Némán intett, beléptek a már régóta üzemen kívül levő biztonsági fülkébe, bekapcsolta a fiatalabbnak a megfigyelőmonitort, majd sarkon fordult, és köszönés nélkül távozott.

A fiatalabbik az apró kijelzőt figyelte, s feszültségét azzal próbálta enyhíteni, hogy grafitceruzát rágcsált. Mind közelebb és közelebb hajolt a képernyőhöz, míg szinte teljesen beleolvadt a szomszédos helyiségben zajló eseményekbe.

Vazul Ágota ágya elé húzott egy széket, felültette a nőt az ágyában, kigombolta a pongyoláját, levette a melltartóját, és langyos vízbe mártotta a törölközőt. Óvatosan lemosta az emlőket, és egy törölközővel megszárogatta őket. Ágota ölébe tett egy nagy párnát, lassan ráhajtotta a fejét, gyengéden bekapta a megereszkedett mell bimbóját, és finoman, ütemesen szívni kezdte.

       Tervut, Anyátkám.

       Szervusz, kisfiam. Régen láttalak, már hiányoztál. Hogy van a kislányod?

A megfigyelőszobában az apáca szájából kihulló ceruza nagyot koppant a padlón.

csak el ne szállj

az arclemosóval kezdem, ami épp a laptop háta mögött van, talán még van benne, ami majdnem teli, azt még nem csomagoltam ki, amúgy mindent, de mindent iderendeztem magam köré, ami ehhez a fürdéshez kell, felraktam az ajtót, becibáltam az olajradiátort, leszedtem egy polcot, amin, miután a kád fölött keresztbe tettem, el tudtam helyezni a laptopot, amin egy winamp meg egy word fut most éppen, háttérképnek meg egy kurva jó kép egy kolléganőmről, olyan merengős, a deszka lenyúló részén meg ott a sarokgyalu, a teásbögre, egy léderman, mert a körömvágóm, az is még szintén kicsomagolatlan, tehát ezzel fogok körmöt vágni, meg a mobil, amit most raktam le, a koncert már hattól lement, beszoptuk, de tíztől lesz egy másik a várkanyarban, na mondjuk lehet, hogy én már azt is lekésem, szóval, a lényeg, hogy amióta itt ülök a forró vízben, írtam a wordon, hallgattam a winampot, kialakult körülöttem a dolgoknak egyfajta rendje, az arclemosó csak ilyen ötletszerűen jött, a laptopot teljesen előretoltam, neki a kádvégi polcnak, talán ki tudom piszkálni mögüle úgy, hogy semmit nem kell arrébb tenni, a vinyónak se tesz jót, ha az ember tologatja a laptopot, szóval a deszka alatt vezetem el a kezem, és alulról nyúlok be, óvatosan feldugom a három középső, egyben leghosszabb, tehát leginkább tapogatóképes ujjamat a laptop mögé, tapogatózok velük, először nem találom, de tudom, hogy az arclemosó ott van, még több ujjpercemet igyekszem felpréselni, na, megvan, arra gondolok, milyen jó is, hogy az ember képes emlékezni olyan dolgokra, melyeknek a létéről épp nincs módja szemmel primer információt nyerni, bökdösöm az ujjaimmal az arclemosót, érzem, milyen lapos a tubus, hetekig nem voltam itthon, de biztos vagyok benne, hogy valamennyi van még azért benne, bal felé bökdösöm, mert a laptop erről az oldalról megkerülhető, a másik oldalon a polc vége zárt, egyből a kijelző mellett, mondjuk a kijelzőt akár le is hajthattam volna, de hülye vagy, a kijelző lehajtható, mindegy, nem csinálok ügyet belőle, mert már így is megvan, a winamp meg közben üvölt, ez most valamiért nagyon pofán talál, hogy

a tévében az arcok a harcokról beszélnek én most múltam csak tizenhét gyűlölöm már az egészet a szívem összetörve ennyi maradt nekem a szenvedés a bűn a félelem

elvesztettem az egész életem

de a háborúnak vége —

azt hiszem, ezt már csak én gondolom hozzá, a tudatalattiból jöhetett elő vagy honnan mert én nem is figyeltem, hogy a szöveg más helyein tényleg hozzámondja, pedig ott tényleg hozzámondja.

Itt van a kezemben az arclemosó, tényleg olyan kevés van benne, hogy egy kézzel nem lehet már kinyomni, egy kicsi kijön, de elengedem, és a vákuum egyből visszarántja, megint megnyomom és a másik kezemmel egyből utánakapok hogy ne tudjon visszabújni, amit elkaptam, azt azonnal fel is teszem az arcomra, de ez kevés, nagyon kevés, próbálkozok úgy, hogy mindkét kezemmel nyomom, és a markomat aláfordítom, hogy abba buggyanjon, de ekkor egyszerre több dolog történik, egyrészt váratlanul sok jön ki egyszerre, ami még nem lenne baj, de túl nagy lendülettel jön, másrészt már megint a winamp, eddig egy kicsit megjátszotta, hogy mintha ott se lenne, váratlanul és pont ekkor beleüvölt a pofámba hogyafaszom mikor lesz már vége meghülyülök mert nem csinálok semmit én nem csinálok soha soha semmit, ezt biztos nem jól citálom, mert annyira elmeroggyant módjára üvölt, a pasas, hogy nem lehet érteni, a lényeg, hogy a tubust tartó kezem és a másik, ami most épp markom, megrezzen, hát persze, hogy ezek rezzennek meg a legjobban, ezek a testrészeim vannak a legkintebb, és mellébuggyan az egész, bele a vízbe, és már majdnem mondom, hogy fuck, mert mi van, ha nincs is már több a tubusban, de aztán látom, hogy nagy baj nincs, mert a faszom szőre közé rekedt az egész, még jó, hogy épp nincsen csajom, akinek sírjon a szája, hogy szőrtelenítés rulez, na, a víz onnan nem könnyen ragadja magával, tehát nagyrészt még menthető, ezért a lapockám most a kád végének vetem, és lassan, óvatosan, hogy a kelleténél erősebb turbulenciákat lehetőleg ne keverjek a fürdővíz liquid anyagában, kiemelem az altestemet a vízből, közben a winamp megint csendesre vált, de, talán a műveletet kísérő erős koncentráció miatt, most annak ellenére hallom is, hogy most csak susog, látod, itt a nyár, itt a nyár, …, és jössz te utánam, hív a száj, csak el ne szállj, magadtól el ne szállj, és, kimarkolom a szőr közül az ottrekedt arclemosót, felkenem az arcomra, mosom vele az arcomat, dörzsölöm, de túl híg, vagy nem tudom, biztos mert a víz alatt volt, de hiányzik a megszokott smirglifeeling, nem érzem, hogy a pórusaimba hatolna, vagy valami, a szemembe viszont, abba belemegy, miért is ne, hunyorogva megpróbálok nyomni még egy kicsit, nem látok semmit, mégis sikerül hiba nélkül, mert most vigyázok, meg hát a tapasztalat is, azért most már az is ott van

Nem menekülhetsz!

   Utólag visszagondolva, az egész a lépcsőházban kezdődött. Három boltot is bejárt, mire mindent megvett, és táskákkal megpakolva caplatott fel a harmadikra. Már az elsőn eszébe jutott, hogy az ajtónyitással bizony gondban lesz, szabad keze nem lévén, le kell majd tennie az egyik szatyrot, de mindegyikben törékeny, kényes holmikat vitt, féltette a borulástól . Persze végül aztán megoldotta a dolgot, de beletelt jó néhány percbe, mire beléphetett az ajtón. Addigra már csorgott a víz a hátán, és a fárasztó bevásárlás után sírni tudott volna a hosszú küzdelemtől, amire az utolsó métereken kényszerült.

 Valahol a mélyben felvillant egy ötlet.

 Másnap egész nap valami furcsa viszketést érzett a gyomra tájékán, de nem sokat törődött vele. Este már határozottan zavaró volt, reggelre pedig egy kis dudor keletkezett éppen a gyomorszáj fölött. Most már aggódott egy kicsit, el is határozta, hogy felkeresi az orvosát, de tudta, hogy erre csak pár nap múlva tud sort keríteni. Pár nap múlva azonban már nem kellett orvos. Pontosan értette, miről van szó. Nem egészen két nap alatt befejeződött a folyamat. A kis dudorból nagy lett, majd fokozatosan öt kis dudorrá vált. Körmök jelentek meg a kis dudorok végén, s a hasfalból tovább nőtt egy behúzható alkar. A második nap végére teljesen kifejlődött a harmadik keze, pontosan a köldöke fölött, praktikusan, elrejthetően. Zavarban volt, nem tudta mit is kellene éreznie. Még gyerek volt, amikor az első mutációk megjelentek, és a társadalom szinte azonnal egy emberként elítélte azokat a szerencsétleneket, akiknek valamilyen titokzatos okból megváltozott a teste. Kutatók hamar fényt derítettek rá, hogy a tudatalattiból indul a folyamat, és bebizonyították, hogy befolyásolható különböző meditációs technikákkal. Igaz, hogy ha már kifejlődött a mutáns testrész, nem lehet mit tenni, de kijelentették, minden állampolgár kötelessége felügyelni tudatalattiját, hogy megakadályozza ezt a társadalomellenes jelenséget.

 A harmadik kéz határozottan kényelmes volt. Nem is gondolta volna, hogy milyen sokat ad neki ez a tiltott adomány. Természetesen könnyebb lett sok tevékenység, így több ideje maradt szórakozásra, de nem ez volt a legfontosabb. Már régóta zongorázott, csak saját örömére otthon, vigaszt, megnyugvást, harmóniát talált a darabokban, amiket nagy gonddal gyűjtögetett évek óta. Volt köztük néhány kotta, amit egy furcsa ember nyomott a kezébe még évekkel ezelőtt egy kis antikváriumban, ahol különlegességek után kutatott. Nem tudott velük mit kezdeni, lejátszhatatlannak bizonyultak. Most megint a kezébe kerültek, és hirtelen rájött, hogy három kézre íródtak, valószínűleg mutánsoknak. Amikor belefogott az első darab első taktusaiba, szinte elakadt a lélegzete a hatalmas energiától, amely a hangokból áradt. Nem egyszerűen egy kézzel több ütötte a billentyűket, minőségileg más zene csendült fel. Ahogy játszott, egyre erősebbnek, és szabadabbnak érezte magát. Igen, ez most teljesen az ő zenéje, nem csak hasonít, emlékeztet rá, mint az eddigi darabok. Vitte, vitte magával a magasba, belső világának eddig elrejtett, szédületes magaslataiba.

 Aztán egyszer csak vége. Megrettent. Eszébe jutott fiatalkorának százszor elismételt erkölcsi tanítása: „Senkinek sincs joga többször meríteni a közös kondérból.” Akkor is, most is volt egy halvány érzése, hogy ez csak valami törvényesített kollektív irigység, de neveltetése erősebb volt annál, hogy komolyan elgondolkodjon ezen. Így hát most hatalmába kerítette egy kötelező szégyen azért, ami lett, ami mindig is volt talán. Tisztában volt vele, hogy mindig is titkolnia kell majd. Igaz, voltak, akik vállalták változásukat, de ők igencsak megvetett tagjai voltak a társadalomnak. Tudta, sohasem tenne ilyet családjával, és ő maga sem érez elég erőt jól felépített élete romba döntéséhez. Titkolózott hát. Nem használta harmadik kezét olyan helyzetben, amikor láthatták, amikor kiderülhetett, hogy miért ügyesebb, mint más. Nem járt közös fürdőbe, ahol megláthatták csupasz hasát, bő ruhákat hordott, hogy takarja köldöke fölött az árulkodó halmot. De legfőképpen nem beszélt senkinek csodás találkozásáról az igazi énjével, és nem mesélhetett zene szárnyán fellegekbe repülő gondolatairól sem. Az adomány volt is, meg nem is.

 Egy nap úgy érezte, nem bírja tovább a szégyenteljes titkolózást. Nem, nem vette le bő ruháit, inkább úgy döntött, felkeres egy specialistát, és eltávolíttatja a gyötrelmes magaslatokba repítő tiltott kincsét. Fájdalmas, nehéz döntés volt, de hitte, így a helyes. Lelke majd megnyugvást talál a rend és erkölcs stabil falai között.

 Az orvos megértő volt és kedves, csöppet sem éreztette vele, hogy megvetné állapota miatt, igaz nem dicsérte döntését sem. Tárgyilagosan elmagyarázta, hogyan fog zajlani a műtét, nem titkolta, hogy a lábadozás időszakában komoly fájdalmakra lehet számítani, és arról is beszélt, hogy hasonlóan egy szokványos amputációhoz, itt is fel kell készülni pszichés problémákra.

 Már mindenre felkészült, elszánt volt, akarta, hogy eltűnjön belőle az evolúció rákfenéje, szabaduljon meg minél előbb az életét felborító, csalfán fellegeket ígérő, de pokolra juttató tumortól.

 A műtét után lassan tért magához, hosszú percek teltek el, mire mindenre emlékezett. Tehát nincs többé. Nincsenek gyönyörűséges futamok a zongorán, már csak gyatra utánzatokra lesz képes. De így van ez jól, visszatérhet a régi, nyugalmas életéhez.

 Az élet azonban nem lett olyan, mint volt. Míg azelőtt teljesnek, egészségesnek érezte magát két kézzel, most nyomoréknak, esetlennek, hiányosnak tűnt a harmadik keze nélkül. Régen elégedett volt magával, most, hogy látta, milyen is ő igazán, szánalmas senkinek tűnt így, megcsonkítva. A korábban békességet sugárzó zeneművek fülsértő klimpírozásnak hatottak a háromkezesek után. A megtapasztalt szárnyalás megteremtette saját hiányát, mint egy alattomos kábítószer.

 A szomorúság rátelepedett mindennapjaira.

 Teltek a hetek, a hónapok, s mindent megtett, hogy elfelejtse keserűségének okát. Sokat dolgozott, színházba, hangversenyre járt, lassan nevetni is újra megtanult. Mára már határozottan jól érzi magát, eltekintve egy kis apróságtól:

                       Pár napja mintha fura viszketést érezne a köldöke fölött…

Altáji zajok a humanista költészetben

Mottó: „Széttárult Dórisz rózsája fölizzva az ágyon,
s istenné avatott isteni szirmai között.
Karcsú lábával derekam koszorúzva feszült rám,
Küprisz harcában percre sem lankadozott.
Hogy mozgatta ölét! A gyönyörtől látni se látott,
és remegett szeme, mint ősszel a nyárfalevél,
míg kialudt a fehérlángú láz; s Dóriszom akkor
elbágyadt testtel nyúlt el az ágytakarón.”
DIOSZKORIDÉSZ (Kr. e. 200 táján)[1]
 
A mottó olvasásakor a naiv olvasóban ágaskodni kezdhet a sanda gyanú, hogy nem valamiféle urál-altáji eredetelmélettel fog most megismerkedni. E gyanú „felszabadításaként” meg is jelölném azt a helyet, ahonnan ezt a címet kölcsönöztem. A szöveg a következőképpen hangzik: „A könyv mesteri paródiákat tartalmaz: a költő fejedelmeknek kijáró pátosszal írja meg néhány kurva sírfeliratát, vagy egy vergiliusi idillbe belecsempész egy kakiló parasztot, aki altáji zajaival elriasztja a költészet madarát.” A szóban forgó könyv pedig Antonio Beccadelli költő és történetíró (1394-1471) Hermaphroditus[2] című epigrammakötete, melyről Csehy Zoltán írt nem kevés erotiko-filológiai élvezettel tanulmányt, s amelynek 2001-es pozsonyi kiadását ő maga fordította magyarra. Mivel jelen dolgozat egyik célkitűzése Janus Pannonius erotikus költészetének a korabeli költői gyakorlat kontextusába illeszkedő eme pikáns aspektusát felvillantani, idézzük azt az epigrammáját, amely az altáji zajoknak ugyanerre a motívumára épül. (Az alant következő sorok kibetűzése fellációban és orális élvezetekben még nem részesített, vagy csak virtuális-valóság showk sokkoló jelenetein felserdült értelmiségiek számára apuka, anyuka, vagy a pedofil nagybácsi felügyelete mellett ajánlott):
„ Lúcia, baszni akarsz? Jól van, de csak egy kikötéssel:
hogyha dugáskor nem fingod el épp magadat.
Szentül igéred ugyan, de a zálog után hiszem el csak,
Dákóm még az sem győzi meg, és lekonyul…”[3]
A továbbiakban még lesz szó a genitáliák allegorikus keretbe ágyazott funkciójáról, most azonban térjük még vissza Beccadelli Hermaphroditusához. A kötet bipoláris szerkezetének genezisét feltárandó Csehy Vergiliuson keresztül egészen Homéroszig jut el. Úgy látja, hogy a szerző álláspontja egyenesen visszavezethető egy akkor Vergiliusnak tulajdonított, Priapea című epigramma-gyűjteményben megfogalmazott Homérosz-olvasatra, mely gyűjtemény egyébként a heroikus költészet erőteljes paródiája, s mondhatni az ókor legobszcénabb könyve. Ezen olvasat szerint a vak dalnok művében megbújó immanens és permanens strukturáló elv nem más, mint a libidó. Az ókori szerző azonban nem fogalmaz ilyen óvatosan. A Priapea 68. versének néhány sorát idézem csak:
„Hogyha a trójai faszra a taenariusbeli punci
nem vágyik, nem lett volna eposz se talán!
(………………………………………………………)
s míg pelethron kitharán pengette dalát ez a dalnok,
még feszesebb volt lenn, mint kitharákon a húr”[4]
Az obszcenitásnak tudatos kompozícióban való megjelenése egyfajta intertextuális viszonyból kapja az érvényességét, s ilyen értelemben több, mint szimpla közízlés ellen irányuló provokáció vagy a nyugalom megzavarása, ahogyan egyesek még az ilyen típúsú költészet fordítását is annak tekintik. Ahogyan antik mintákat követve megírható a nagy nemzeti eposz, ugyanúgy – tudjuk – megírható a nagy nemzeti eposz paródiája is. A tisztán öncélú szókimondás nyilván nem rendelkezik esztétikummal, de a pornográf költészet valójában nem önmagát akarja fölmutatni, hanem a nagy művet, amit kigúnyol, átír és egy új nyelvi közegben megvalósít. Ezzel nem önmagát kompromittálja, hanem érvényes dialógust folytat, miközben semlegesíteni próbálja a másik mű által ránehezedő nyomást. A kimagasló irodalmi alkotás okozta gátlás feloldható egyrészt a vele való versengés, másrészt az ironikus szembeszegülés által. A közízlés szempontjából ez transzgressziónak is látszhat, de a költői beszéd folyton határátlépést követ el, amikor empirikus és fiktív elemek kombinációjával egy új nyelvi valóságot teremt.
Az ilyen típusú szövegtermékenyítésnek természetesen van ókori hagyománya az erotikus és priapikus költészetben, de ezen túl az elbeszélés erotikus regiszterének kihangsúlyozása egy szexuális kontextusba való átemelés által lehetővé teszi az Iliásznak, a maga harcias és hősökben tobzódó világával egy olyan olvasatát, melyben az események oka és célja a szerelemnek eme férfiúi oldala, egyszóval mentula-centrikus– beleértve természetesen a fiúszerelmet is –, míg az Odüsszeiában a maga szellősebb, álomszerűbb és feminin szövegvalóságában a cunnus-nak jut a domináns szerep, hiszen Odüsszeusz állandóan különböző feminin szörnyekbe botlik. Ugyanakkor Penelopé hiába rendez versenyt, nem talál olyan hőst, aki úgy tudná felajzani íjját, mint meghaltnak hitt szerelme. Az Aeneis pedig nem más, mint a cunnus és a mentula találkozása, ötvözete. A Hermaphroditus tehát két könyvből áll, melyek közül a szerző az elsőt a férfi nemi szervének, a másodikat nőének szentelte. Ilyenformán a kötet mintegy allegorikusan Hermaphroditus testének fogható föl (vö. szövegkorpusz), ahol a szöveg olvasása során manifesztálódó szellemi kalandok párhuzamba állíthatók Hermaphroditus testi kalandjaival, s a kompozíció epikus jellegénél fogva a költői beszéd kulmináns pontján Hermaphroditus végül megérkezik a bordélyba (v. ö. Parnasszus), ahol kilenc kurva fogadja (v. ö. kilenc Múzsa). A recepció erotiko-esztétikai folyamatát Csehy Zoltán egy találó metaforával írja le: „A kötet olvasása a test kibetűzése”.
A nagyvonalakban vázolt kompozíciós elveken túl szükséges ennek az erotikus költészetnek allegorikus rendszeréről is beszélni ahhoz, hogy megértsük: ez a csodagyereknek tartott, ám érzelmileg még kiforratlan gyerekköltő, Janus Pannonius, a műfaj jellegéből következően nagyfokú racionalitást igénylő erotikus epigrammái nem csak hogy bekapcsolódnak az antik mintájú hagyományba, hanem különféle hagyományokat és beszédmódokat is sikeresen állít szembe. Beccadelli, a világirodalomnak ez a fenegyereke (Csehy), kötetében éppen ezt a hagyományt és technikát alkalmazza szisztematikusan és a végletekig megvalósítva benne a hősi beszédmód és az eposzköltészet paródiáját, úgyhogy bár kötete jórészt csak epigrammákat tartalmaz, mégis sokan epikus műnek tartják. Janus pedig ismerte és részese volt ennek a hálónak, s a verissima lex elve alapján, mely Catullus 16. carmenjében mintegy programként megtalálható, teljesen külön kell választanunk a beszédaktus során sajátosan megképződő irodalmi ént a köznapi személytől. Ez az obszcenitásteória Ovidius, Martialis és Plinius nyomán vált esztétikai elvvé, az alkotói és befogadási folyamat erotizálása azonban Martialisnál a legnyilvánvalóbb. Emellett azonban máshonnan is levezethetők ilyen teóriák, pl. Petronius Satyriconja nyomán a nyelvnek mindent el kell mondani, amit a nép csinál (vagy odacsinál). Az indignatio juvenalisi módszere az erkölcsi elvek és tanítások érzékletessé tétele érdekében pornográf képeket, jelzéseket használ. Guarino ferrarai iskolájában a szerelmes, erotikus költészet nem tartozott a legkedveltebb műfajok közé, úgy tartották ugyanis, hogy az elvonja a poéta energiáját a nagy feladat, az eposz megírásának megvalósításától, ám fiatalkori formagyakorlatként megtűrték őket. Az elfogadott nézet szerint Janus Pannonius pornográf epigrammái hátterében nem kell valóságosan megélt tapasztalatokat látnunk, mivel ezek egy erotikus, úgymond gyakorlati célú verskészítési hagyományba való beilleszkedésnek a termékei.
 A versszöveg testként való megvalósulása az említett hagyományban a következő allegorikus párok alapján megy végbe: csók – ihlet; a lány nyála – a Múzsák helikoni forrásvize; makulátlan test – tökéletes vers; illatos öl – a katarzis, a beteljesedés igérete[5]. A másik jeleggzetes eljárás, a genitáliák alvilággal történő azonosítása Janus De vulva Ursulae című versében is megjelenik, s az Aeneis VI. énekének pokoljárására is visszautal. Pacificus Maximus eleveníti fel először az óriásvulva problémáját, de Beccadellinél is megjelenik a Segélykérés Aurispához és az Aurispa válaszverse című epigrammákban, ahol a szerző a humanista tudós segítségét kéri, mivel Ursa vaginája olyan hatalmas, hogy rendszeresen zátonyra fut tág vizein. Janusnál azonban az alvilágjárás motívuma kapja a fő hangsúlyt:
„Mézes a nyelved, bársony a tested, csábos az arcod,
s Orsolya, munka előtt tetszel egészbe’ nekem.
Ám ha terád feküszök, fütyim úgy lezuhan valagadba,
hogy nem punciba bújt, sejteni kezdi legott.
Oldalait s fenekét nem is érzi, akár ha a roppant
légben lengene vagy tóba merülne alá.
Csak dőzsöl tehetetlen-erőtlen a szörny hasadékban,
s kéjre hiába eped makkja gyötörve, szegény.
Mit se segél fara tánca vagy átkaroló szorítása,
s nem nyújt az se gyönyört, térde ha vállamig ér.
Kár a küzdés, s fogy lihegő kebelem verítéke,
farkam kínjától fájnak csontjaim is.
Vagy vaginádat az isteneink szűkebbre szereljék,
vagy neked adjanak ők dákót, megfelelőt.”[6]
 
Az epigramma tehát a genitáliák alvilággal való azonosításának elvét a vulva infernálása által követi, míg a záró disztichon az istenekhez szálló fohászparódia annak a hermaphroditusi allegóriarendszernek megfelelően, ahol a vulvának Posszeidónt, vagyis a tengert, a közösülésnek a hajózást, rosszabb esetben a hajótörést, az anus-nak a holtak bűzös birodalmát, míg a szájnak az eget, azaz magát Zeuszt feleltethetjük meg.
Tudjuk, hogy Ferrarában a költő a latin és görög nyelv, illetve irodalom, helyesírás, stilisztika, műfajismeret és logika mellett főleg retorikát tanult. A szónoki póz hozzágondolása segít ezeknek az epigrammáknak a megközelítésében, hiszen bármennyire is kamaszosan pimasz ez a paródia, messzemenően tudatos alkotásokról van szó, mégpedig egy elismert és a maga korában világhírű költő fölényesen tudatos alkotásairól. Emellet a következő Guido Piovene leírásból arról is kaphatunk egy vázlatos képet, hogy miféle otthonos világban serdültek föl a ferrarai humanista ifjak: „Az Esték udvarát belepi valami falusias légkör. Termékeny és bátor népből áradó légkör, amely népnek túlnyomórészt a gyönyörökre és az anyagi javakra van gondja. Ferrara légies és kéjsóvár. Az ember úgy érzi, mintha igen finoman párolt likőrt inna egy zaftos konyha gőzeinek közepette…legérzékibb városunk, a legszabadabb… Ferrarában a legtöbb a törvénytelen gyermek.”[7] Ahogy az előzőekben is láttuk a szövegfilológiai elemzések alapján kimutathatók azok a szöveghelyek, ahonnan mintegy költői előgyakorlatként Janus az ötleteket merítette. Épp a Szilviához című epigrammája alapján válik nyilvánvalóvá ez a kettőség, ebben a versben ugyanis a beszélő mintegy megfeddi Szilviát amikor az azzal zsarolja, hogy gyereket vár tőle, miközben ő az, aki „dús tövisek közt jár” . A vers megfelelően illusztrálja a hasonló helyzetek természetességét ebben a környezetben, ugyanakkor Csehy azt is kimutatta, hogy ezt a versötletet is ókori olvasmányélmények inspirálták. Némiképp félrevezető tehát Nemeskürtynek a verssel kapcsolatos megállapítása, tudniillik, hogy petrarcai őszinteségű poéta.
Már valamelyest szatirikus epigrammáinak sorába illeszkedik az a ciklus, mely a „szent könyvek tömegét tudó Linust” veszi megsemmisítő éleslátással és szerepjátékkal célba. Linus atya ugyanis hasonneműek iránti vonzalmát és ilyen jellegű ténykedését „ördögűzésnek” titulálta. „…Elég gyakorta űztem / egy-egy farcicerét ramaty buzikkal.”[8] –játssza az óvatlanul rajtakapott buznyákot, s közben könnyedén fölmutatja fölényes formakészségét, az antik versmértékek tökéletes uralmát és tömörítőerejét. Szatirikus epigrammái közül figyelemreméltók az V. Miklós pápa által meghirdetett „szent év” alkalmából írt darabok, amelyekben az egyház pénzéhességét és a fanatikus zarándokokat teszi meg verseinek szenvedő alanyaivá. Kiviláglig ezekből, hogy az önérzetes és urbánus humanista nem tartja összeegyeztethetőnek a hitet a költői hitvallással. Szatírája Magyarországra való visszajövetele után is fölcsillan amikor Mátyás követeként II. Pál pápa megorrol rá, s be akarja őt a magyar királynál feketíteni. Öt darabból álló, vitriolos epigramma-ciklust szentel a témának, s ezekben nem átallja nyíltan kimondani véleményét:
 
„Szentnek nem tudlak, de atyának mondani tudlak,
Mert hisz látom a lányt, Pál, kinek atyja te vagy.”[9]
 
Máskor meg már a verstéma is kegyetlen, kíméletlen tréfa, pl.: „Miért nem vizsgálják meg manapság a pápák heréjét, mint hajdan?”
A reneszánsz folyamán fellendülő kurtizánokról szóló költészet megejtő darabjai mellett Giovanni della Casa 1548-ban volt bátor megírni De laudibus Sodomiae seu Pederastiae című művét, melyben következetesen valósítja meg a fiúszerelem dícséretét. A bordélyok, kurvák fülledt légkörét poetizáló alkotások a különböző rekonstruktív, eufemizáló fordítói paradigmák szelekciós nyomása mentén nagyobbrészt kívűl maradnak a lefordíthatóság kritériumain, egyrészt a „zavaró” nyelvi elemek metaforikus áttranszponálásának metódusa által (pl. phallosz – kard), másrészt a szelekció hatalmi struktúrába illeszkedő tiltásai révén. Ugyanakkor elkerülhetetlen, hogy például Catullus szerelmi költészete a szövegtől a mű értékhierarchiája irányába elmozduljon, hiszen a klasszikus kánon nagyhatású költőjéről van szó. Mégis, mintha a kettő közti átmeneti térben találná meg leginkább a helyét, vagyis létezik Catullus, a név mint érték, és létezik a catullusi vers, mint minősített szöveg, mely megengedi, sőt elvárja, hogy a fordító interakcióba lépjen vele.
 Michel Foucault szerint az, hogy manapság „nyíltan” próbálunk beszélni a szexualitásról, akár csapda is lehet. A szexualitás történeté-ben kísérletet tesz a különböző korok szexualitásának diskurzusa mögött megbújó hatalmi, hitelvi, pszichológiai stb. struktúrák feltérképezésére. A hagyományos felfogás ellenében éppenséggel azt vallja, hogy a reneszánsz utáni viktoriánus szellemiség nem tiltotta direkt módon a szexualitásról való beszédet, hanem a köz- és magánéletnek több területén kidolgozta a diskurzusok technikáit. Ám ezzel tán többet ártott, mintha tiltotta volna, szexualitásról ugyanis csakis a megszabott módon, modorban, helyen és időben lehetett beszélni. Igaz a gyónás aktusának jelentőségét is történelmileg abban látja, hogy beható részletességgel beszélni kellett az elkövetett bűnről, méghozzá azért, hogy a hívek testi-lelki létmódjának lefolyása a pasztorátus intézménye számára messzemenően követhető legyen. Nyilvánvaló, hogy Janus Pannonius és a humanista irodalom pornográf-erotikus darabjai egy másfajta szexuális diskurzusba illeszkednek, nem véletlen, hogy Beccadelli, Hermaphroditusz ékesszavú hermésze, művéért a pálmát az egyházfőktől is beseperte, akik mellesleg művének terjesztői voltak. Azt se feledjük el, hogy Pannonius, a vulva labirintusának kamasz Minotaurosz-ölője, akinél a költészet már nem „familiáris ténykedés, hanem hivatás, belső személyes ügy”[10] – nem mellesleg ­– a pécsi püspöki címet is viselte.
Éppen ez a különbség késztethet arra, hogy a fordítás, a parafrázis, a szereplíra vagy az olvasói magatartás során megszólaló szöveg ne valamiféle külső, reproduktív stratégia rávetülése révén próbáljon – a szövegen mintegy túllépve –szimbolikus értékhez jutni, hanem az eredeti szöveg eleve antiszakrális korpuszát, pontosan ebből az antiszakrális státusból időben kimozdítva (az antiszakralitást deszakralizálva), a szövegtestből magából, vagy az időbeli, illetve morális idegenséget felszínre hozó intertextuális viszonyból kibetűzhető értelemmel ruházzuk fel.


[1] L. Hárman az ágyban, Görög és latin erotikus versek, szerk. Csehy Zoltán, Pozsony, Kalligram, 2000.
[2] Beccadelli, Antonio, Hermaphroditusz, Pozsony, Kalligram, 2001.
[3] Ford. Csehy Zoltán
[4] Ford. Csehy Zoltán
[5] l. Csehy Zoltán, A szöveg hermphrotituszi teste, Tanulmányok a humanizmus, az antikvitás és az erotográfia köréből, Pozsony, Kalligram, 2002.
[6] Ford. Török László
[7] id. Nemeskürty István A magyar irodalom története, 1000 – 1945, Budapest, Akadémiai, 1993, (I).
[8] Ford. Csorba Győző
[9] Ford. Gáspár Endre
[10] Szigeti József, A régi magyar irodalom története, Bukarest, k. n., 1971.

„Haragomnak véghezvitelére” (És. 13.3)

Haragra nincs szó. Nem is volt dühös.
Dühét feltételes jövőbe tette.
Két fatörzs között a fenyér fáradtzöld
nyoma, egy kiperzselt jövő, nem is
hangzott fölötte prófécia. Két
ujjnyi sivatag csak, szakállhiba
a próféta arcán, az csípte össze
szeme szélét, hogy mindenütt muszáj volt
hunyorognia. Mondják, a tevék
úgy nyelik a vizet, mintha könnyezne
bennük, hogy inni kell. Esőt pedig csak
az gyűjt, ami száraz tengert fakaszt
a szemben. Ne jöhessen szárazságra
szél, kifáradás, földem ne repeszd meg,
ne húzzon barázdát az ég a testen.
Ne sorvasszon gyökérig szenvedély.
Ne engedd, hogy haragom fölneveljem.

Irodalmi és Társadalmi Portál