Nem ezt a szobát hagytam itt: a délelőtti
tárgyilagos volt, ész- és okszerű,
valószínű. Családi étkezések,
összezördülések, túlfűtött unalom vagy
pletykák színtere: polgári szalon, egy
középfajú színmű első-utolsó
felvonásának díszlete.

Most két spalettátlan ablakon át
dől be a havas téli ég, a hó, a holdas
hó világossága; két túlvilági zöld,
sugárzó téglalap között egy harmadik, bizonytalan
szellem-fénypocsolya a falon: a nagytükör. A tárgyak
a Földnek a Hold felé forduló oldalán
könnyebbek: lazuló körvonalakkal
úsznak a tömény oldatban. A klasszicista nappal
után e távollétemben kitört
stílusváltásban, kísértet-korszakban, egy lebegő
utalásban kell laknom.

Ugyanez a szoba, tíz éve, húsz. Így változatlan
feltételek mellett jól megfigyelhető,
milyen fogásokkal él az idő. A jeges áradatban
ázva, váratlanul, a semmiből a
sötétben zajló működés villámló múlt-szilánkokat
vet föl: nem képeket, de
az átélés egykori módját. Mintha a nagytükör
befagyott rétegeiből bukkanna föl,
megőrizve hibátlan, a tizenhárom éves
esetlen serdülő test, a fagyfoltos kamaszláb
parafatalpú szandált visel, melyről a légies lelet
kora azonosítható; az immár muzeális
blúzok redői közt vagy meztelen figyeltem,
mennyit nőtt a mellem, nyári délelőtt az
üres lakásban, kulcscsörgést fülelve…

(Vagy amikor a kisvárosi korcsolyapálya
villanyfényes jegéről félreállva
a sötét hóbuckák közé, ki a torlódó körből, amelyre
buzgó hangszórókból dőltek recsegve
a hatvanas évek slágerei – felnézve láttam,
a hangos körhinta magas csúcsában
hogy áll, saját tejszerű fényének szivárgó
levében, a hold, a lélegző hiány-idom,
mint egy gyötrő feladvány hirtelen
álombeli megoldása – kerek,
vakító evidencia…)

Magánkorszakaim: külön divattal,
korszellemmel, történelemmel,
intézményekkel mindegyik: az emlék
egy-egy év sajátos ízéről, érzelmi árnyalatáról
lokalizálható… Aztán sokáig
semmi: üresen őrlő kar, a surrogó sötét szalag
némán szaladt, a gép egyetlen pillanat
fokozatosan fakuló példányait
ontotta. Most megint
a helyzet kibocsátja csápjait,
indul, visszadöccen, indul. A befagyott folyamat
fel- és beenged. A ki tudja, mit
záró zárban elfordul a kulcs –
ki tudja, mi –, nyitom, kinyit.

(Kép: forrás)