Véglények

 

Most hadováljon, játssza meg magát az ember, hogy minden okszi, biggyesztette el a száját Flipper Bóni a középső visszapillantóba felpislantva. Csak mert hétvégéken felmegy a Goór Szalonba átgyúratni, rendbe szedetni magát. Végtére is neki ez jár…

Az útkereszteződésekben nyomulós kéregetők kóvályognak az autók oldalában két sáv közt. Utaznak néha ezek is, naná! Egyszer kellett Flipper Bóninak buszra ülnie, égnek állt a haja. Az ember mindjárt megérti, mi az emberszag, amit a sárkány érez meg a mesében. Igen, valójában ez az igazi szagunk, az emberszag. Ezt kapjuk vissza végül a haláltól, mely elől megszökni szeretnénk, csak tudnánk, mi az örök élet kulcsa… Ezeket a véglényeket időről időre összefércelik valahogy valamelyik szociális „műintézetben”. Kisuvickolják, gatyába rázzák őket. Költenek rájuk! És új külsőt öltve csoszoghatnak tovább.

Azt talán nem én fizetem, cseszd meg?! A halántékodon azt a pár szál hajat pedig neked magadnak kell – hergelte magát – mindennap utánaszínezned a póthajhoz.

 

Hirtelen nagyot fékezett a kocsisor, ő is épp hogy időben beletaposott a fékbe, nem tudva, miért, miközben azért a szeme sarkából regisztrálta a kettővel előtte haladó gépkocsi orránál a váratlan mozgást: mintha egy különös tollbokrétát ráncigálnának villámgyorsan kínai mutatványosok, kis állatka ficánkolt akrobatikusan ide-oda, furcsa szögben szinte elpattanva a földtől. Egy tovasuhanó autó kapta el a mókust, amikor a kerítésről lefutva át akart iramodni az úton a fák közé. Megdobta, s bár az ütés nem végezte ki, helyrehozhatatlan kárt tett a picinyke biomasinában. Mire Flipper Bóni odaért, az állatka a padka tövében, az út szélén hevert már, mint egy rongycsomó, a lelassult kocsisor kerülgette a tetemét.

Élet-halál ura talán egy véletlengenerátor? Ugyan már… A véletlengenerátor is humbug. Káosz van, kisangyalom!

 

A Goór Szalont fenn, a hegyen egy hazatelepült ötvenhatos disszidens, Kolozsi doktor vezette. Bámulatos gyorsasággal épült ki egy egész kis, új divatú birodalom a testimádat templomaival: fitnesz, wellness, masszázs, személyhez szabott életmód-tanácsadás és persze a szépítősebészet minden válfaja, pénztárca szerint.

Kolozsi a háború alatt esett át szó szerint az igazi tűzkeresztségen: amikor ’44 decemberében, friss segédorvosi végzettséggel néhányadmagával ott ragadt a Margit kórházban, a senki földjén, pontosabban már az oroszok felügyelete alatt, és heteken át, míg csak a fehérneműgyár pincéjébe nem evakuálták őket, jóformán moccanni sem lehetett a hol szórtan hallatszó, hol hevesen kiújuló robajlásban. Csontszilánkos pempő volt sokszor a fél arc vagy a test más darabja helyén, amikor oda hevenyészett hordágyon valakit behoztak. Egy jámbor orosz tiszt, eszméleténél volt végig, még pénzt is nyomott a kezébe, mondjanak érte egy misét, nem számít, milyen templomban. Haláltusájában négyüknek kellett lefogniuk, úgy hányta-vetette magát. Egy ragyás képű rájuk akarta fogni, hogy tettek valamit vele…

Disszidálása után nem sokkal Kolozsi megismerkedett Goór Anasztáziával, ami életét új mederbe terelte. Bár még nem sejtette, hogy ez az út sok-sok év után végül egyszer majd visszavezet Budapestre.

 

Kreatív igazgató – ez volt eredetileg Flipper Bóni címe-rangja-tiszte, a rendes nevén legalábbis, de a kis magyar ugaron valójában semmiben sem különbözött bármelyik ügynöktől. Az automaták telepítése, amelynek háttérmunkájával alaposan meggyűlik az ember baja, míg nem tudja kiismerni magát, bemérni a piacot, már így is egyre inkább háttérbe szorult. Berendezések, kivetítők bérlése-kölcsönzése, rendezvényszervezés szorította ki mindinkább. Váltani kellene! Minél hamarabb, minél merészebben. Szakmát, irányt, státust. Renomét. Új Bóni kellene Bóninak. Újra kellene lecserélnie a régit. Új élet, új köntösben új test. Valójában jobb is lenne hozzá egy új arc. Pontosabban – hej, hopp! –, pardon, legjobb lenne visszakapni a régit! A legnagyobb rongáló azonban maga az idő: kopnak a porcok, megereszkedik a bőr, csikorog minden ízület. Zsíroldásra jó az ultrahangos mezoterápia, a ruganyosságért bekapsz egy hyalurontablettát, csak a magnéziumszintedre kell közben ügyelni és C-vitamin-stopot kell tartani. De bizony a ráncok mélyek. Romlik az arc szimmetriája és harmóniája, szétmegy a pofacsont, lóg az orr, nő a toka, megnyúlik a fül.

 

Flipper Bóni szinte észrevétlen baljós jelekből egy ideje úgy érezte, megfagy körülötte a levegő. Valakik valamit megelégeltek. Érteni kell a szóból, ha túl sokszor mondják az embernek jóakaratúlag, hogy „ez nem így működik”. Észnél kell lenni.

Kockázatosabbnál kockázatosabb előzésekbe vág bele, aztán lesorol a nyugdíjassávba, és lesi az összes visszapillantón: ki lehet friss ismerős a követésében. Közben kicsit félredőlve újra meg újra belepislant a középső tükörbe, és mindahányszor felszisszen a látványtól. Szeretné, ha újra a régi fizimiskája tekintene vissza rá. És tessék, ott makacskodik a hatalmas, szederjes lila folt a jobb szeme körül! Fél padlizsánban szilvaszem a püffedt szemhéj. Ha fél szemét behunyja, a szája széléig ér a püffedés. Csakugyan, mint valami kócos, fázós, csöves némber hajnalban, miután valaki – nyilván a rohadt izomsorvadásos, szeszcsontváz párja – előző este jól elagyabugyálta. Mit tudsz majd erre kiókumlálni, apafej, milyen csodaszert?

 

Lefejelték, igen, valaki lefejelte a hosszú hétvégés csapaterősítő tréningen, egyre biztosabb benne. A fő hiba az volt, hogy nem lett volna szabad eljutnia a filmszakadásig

Már a sürgölődő személyzet is valahogy túl népesnek látszott. Egy pasas, akivel a sokadik kör után pertut ittak, később, a hirtelen támadt tegezésben, úgy emlékszik, Béninek találta mondani a nevét, Bénikémnek. Akkor kellett volna kitérni, letérni, áttérni jó magyar szikvízre, felhajtani két pohárral, egy palackkal félrevonulni, kiosonni, maga felé fordítva egyenesen a szájba, becsukott szemmel kinyomni az egészet a saját homlokára, a halántékára, a nyakába… Nem, ezt nem lett volna szabad szóra sem érdemes incidensnek venni! Felszisszent, ahányszor fél szemét lehunyva a terjengő lilaságot látta a visszapillantóban. Csak eltángált, csámborgó hajléktalan nők szederjes képét látni így elcsúfítva.

De hisz teljes arccserét is csinálnak ma már! Egy jól eltalált fizimiska. No persze, kell hozzá egy donor… Egy új ábrázat, rizibizi, nem semmi! Ilyesmiért egyelőre el kellene menni a tengerentúlra…

Vajon oda honnan szerzik be a nyersanyagot? Talán még messzebbről, az óceánon túlról, ahol olyan sok az ember, hogy nem is számít. Ámbár az is lehet, hogy épp valahonnan a hazai tájról… Mert itt meg fogyó anyag.

 

Császár Barni, akit már-már atyai barátjának mert tekinteni, jól megvan arccsere nélkül, nem kellett neki semmiféle új ábrázat, hogy megcsinálja magát, hogy a legmerészebb álmait valóra váltsa. Ahányszor csak találkoztak – egyszer még a kacsalábon forgó kastélyában is megfordult, jó tanácsért –, kicsinek, semminek érezte magát mellette. Pedig sosem éreztette vele, hogy lenézné. Egy jámbor ember nem tud más lenni, mint jámbor ember. Mint a gyerek, akinek még az egész világ újdonság. Lemosolyog neki a cseresznye a fáról! Bóni apja is ilyen volt. És mindig mintha prédikálna: mi mire való, minek mi a lelke. Idővel rájött Flipper Bóni, nem a kapzsiság miatt nem hagy veszendőbe menni egy szemet se, mint ahogy kamasz fővel képzelte. Hanem mert komolyan hiszi, „meg kell becsülni”, ami megtermett. De azért nem bánja, ha marad fenn pár ág szedetlen, a madaraknak.

 

 Mosolyognak a cseresznyék… Le, ránk?! A hívatlan dézsmálókra? Nem inkább, számítóan, a madarakra, az ég madaraira, ahogy apja mondaná – az ingyen fuvarért! Nekik növi körül édes hús a csontgolyót, nem nekünk. A bögyükbe kívánkoznak. Illegetik magukat pirosan, hogy rákapjanak a cseresznyére. A madár aztán elröpül, ki tudja, hova. Kiürül a mag, és beássa magát, hogy kikeljen és fává terebélyesedjen. A cseresznye se gyökér hülye, menni akar, elmenni jó messzire, szerencsét próbálni! Lesi az esélyt, hogy elmehessen.

 

Barninak persze eszébe se jutott az elmenetel. De azért nem hivalkodásból, saját pöffeszkedő kényúri kényelméért emelte a sokhektáros birtok közepén a csodapalotát és bútorozta be a legnemesebb anyagokból, hanem mert megtehette, hiszen messze túlment vele minden hasznosságon. Ez a nagyvonalúság nagyon-nagyon imponált Béninek. Mindenütt önzést látni, a kifizetődőség a fő szempont, az átverést eleve bekalkulálják. Aki igazán gazdag, a krőzus, a vérbeli mágnás nem ilyen!

És honnan emelkedett fel? A hóttszegénység legmélyéről. De nem szégyellte, hogy minden kulináris képzettsége ellenére odahaza a köménymagos rántott leves maradt a kedvence. Élelmiszer-iparit végzett, szakács lett belőle, s egy szerencsés fordulattal a minisztériumi elit konyhán kötött ki, ahonnan lepecsételt ételhordóban szállítják ki az ebédet, ott pedig rakétasebességgel a konyhafőnökségig vitte. Fogadásokon és más protokolleseményeken került a vezérkar látókörébe. Sose mesélte el, miről beszélt vele a Nagyember (akinek agyára menne, ha így szólítják), miután magához hívatta, de attól fogva az ő tiszte volt lepecsételni az ételhordót, amit személyesen hozzá vitt a futár. Talán előkóstoló lett?

És nem örökké grenadírmarsot rendeltek ezen a K-vonalon, ó, dehogy!

 

A Nagyember senkivel sem bizalmaskodott. Különösen épp a szűkebb és tágabb udvartartásában ügyelt arra, hogy betartsák az íratlan regulákat.  De akit, akár alantasabb beosztásúak közül, bizalmába fogadott, azzal kivételt tett. Császár Barni egészen biztosan közéjük tartozott. Rendszerint vadászatokra is magával vitte a konyhafőnököt a Nagyember. Nem mintha ilyenkor arra a rövid időre feltétlenül külön kosztot igényelt volna, amikor úgyszólván maguk között vannak, vagy hogy az egész, ilyen alkalmakkor szokásos sütést-főzést ő vezényelje le, hanem a felügyelet végett.

A Nagyember nem is nagyon kedvelte ezt a félig úri, félig barbár módit, de hát a tradíció ez maradt. Itt engedték el magukat, súgtak össze, erre készültek a fejesek, oldottan, erdőben, estéli tűz mellett, fehér asztalnál döntöttek stallumokról, adtak tippeket, itt nyíltak meg pénzcsapok. Aki nem volt bejáratos, nem tudhatta, hogy innen fúj a szél, amikor később fejek hullottak, pályák íveltek a csillagokig. Bár mindezt azért nem itt szokták kifőzni. Neki sokszor a Nagyember érkezése előtti napon kellett odamennie, láthatta a dajdajozást, a tivornyákat, puskához nem szokott kapatos mesterlövészek vadulását. Bezzeg mihelyt a Nagyember betoppant (de már órákkal azelőtt, hogy oda várták), összekapták magukat, mint katonáéknál, olyan rend lett, hogy abban hiba nem volt. A Nagyember tudott rendet tartani, annyi szent.

 

Nem bujkálni – lelépni! Új arc, új ember, új világ! Rizibizi kótyonfitty! Flipper Bóni jó ideje nem azt a borzalmas tükröt vizslatta, kihúzta a derekát, hátradőlt, és előrenézett, az út sebesen tekeredő szalagjára meredt, melyet a négy kerék, úgy érezte, már épp csak hogy érint. Oly rég beszélt már Barnival… Kellene azért egy segítő, hogy le tudjon rázni mindenkit és mindent. Barátot, ellenséget. A kunyerálókat, a szipolyozókat. Kellene valaki, aki fölötte áll minden kicsinyes kötöttségnek, béklyónak, de jó ember. Aki nem szorul rá ilyen nyomorúságos bújócskázásra, sem semmiféle trükkre, és épp ezért szót lehet érteni vele, nem csak hümmög, ha szépen megkérdezik, hanem tanácsot ad, pontos eligazítást.

Semmi sem tart örökké. Minek bánkódni, minek picsogni, ha egyszer valahol vége van a szép életnek! Egy rendszer addig tart, ameddig fel nem éli önmagát. Nem Bóni fogja aládúcolni, nem is köti köldökzsinór hozzá, noha ennek a kornak a gyermeke. Állóvízben terem az izgága szúnyog. Elszakadó hadművelet!

Az egész univerzum is megszűnik egyszer. Ha nem találunk kiutat, mind itt veszünk, mint egy rókalyukban. Vagy odábbállsz, vagy pedig kampec. Az evolúció nem ismer több megoldást. Az egész mindenség folytonos veszélyek között táncol. Fagyhalál, tűzhalál. A termodinamika második törvénye, kisangyalom. Azaz: káosz. A téridő, amelyben bezárva élünk, egy alma héja. Csak ezen korcsolyázhatunk szabadon, gondolván végtelennek. Lehet azonban átjárást keresni A pontból B pontba! Meg lehet keresni a legrövidebb utat – ahogy a kukac átrágja magát az almán. Kit érdekel, hogy, khm, a kloákán keresztül? Kifúrni magadat, miképpen a kukac – de nyílegyenesen! Ha fenn akar maradni, nagy utazásra készül az ember a féreglyukon át. Ami talán az ősrobbanás csökevénye, vagy pedig negatív anyaggal kirobbantható lesz leheletnyi időre az alagút, ha majd a földi energiaforrásokat teljes mértékben uraljuk.

Hiszen nem is csak egy, végtelen sok párhuzamos univerzum élhet! Más világok, melyekbe ilyen kapun át kimenthető a fajtánk, a génjeink. Noé bárkája az eseményhorizonton…

Ő még Verne Gyulát olvasott, maflaságokat. Utazás a Föld középpontjába… Kúszni-mászni aknafolyosókon és barlangokon át, lefelé. Legközépen már nincs, egyszerűen nincs gravitáció! Az egész katyvaszt csak a földtömeg irdatlan nyomása tartja egyben.

Mi van, ha a féreglyuk szűk garatjába is be lehet szorulni? 

 

Most hirtelen nem egy közúti incidens miatt rándult vele egyet a kocsi, hanem mert megjelent előtte a kép és átfutott rajta a gondolat: de hiszen a madarak csak körbecsipegetik a cseresznyét, csontra lecsupaszítják! Hogy kelne hosszú útra a mag?! Ott lóg a fán, a cseresznyeszáron, ott himbálózik, nem megy el sehova. Lenéz, látja az unottat, ahol majd végzi. Felfedezted a tyúkszarban az ütőeret, fiam, Bóni – hallotta apja hangját. Gázt adott, előzött, iparkodott túljutni a bökkenőn. A kanári az bekapdossa a paprikát szárastul, magostul. De egy szoba, egy lakás foglya. Virágcserépbe tojhatna paprikapalántát.

Ellenben egy emu! Egy akkora madár biztosan magostul enné a cseresznyét. A strucctenyésztők kis zsákot húznak a madár fejére, amikor szállítják.

De csak udvarról udvarra viszik. Hiába zabálta meg a cseresznyét, nem jut vele messzire. Hacsak…

Vajon hova teszik a madárgégét, madárzúzát a struccvágóhídon? Meg kell majd tudakolni. Akkora madár, van rajt’ hús elegendő, talán a zúzával nem vesződnek. Rizibizi, vakkantyú, odavetik a belsőséget kutyáknak. Akkor kutyában utazik…

Vagy hiába minden? Mert a zúza közben összezúzza…        

 

Úgyhogy tényleg a nyüveknek jár a jutalom. A cseresznyelégynek. Beköpi a gyümölcsöt, kikel a kukac, kövéren, fehéren, leesik a földre. A talajba bújva áttelel. Rizibizi, tavaszodik, jön a kikelet… House of rising sun. A pondró mocorog, előkerül, légy lesz belőle.

Csakhogy a legyek meg buták, állatira buták! Hiába a szárnyuk, a szomszéd fáig sem képesek elrepülni. Nem látnak el a szomszéd fáig. Semelyik idei egyedük soha nem találkozik tavalyival, és egyetlenegy sem éri meg a jövő évet, hogy maradást súghatnának egymásnak, mégis minden nemzedék azon az egy fán rajzik, azon az egyen, mindörökké. Ilyen ostobaságra vannak programozva.

Mindenesetre mihelyt túljut ezen a tortúrán, azonnal meg kell keresnie Bernit. Amíg nem késő. És fütyörészett; bár nem hirtelen támadt széles jókedvében, csak bátorításul saját magának. Észrevétlen eseményhorizontján a rókalyuknak.

 

Késett talán egy kicsit a szanatóriumból, ahol kényesek a pontosságra. A portán tévét néztek, valami meccs van talán, arra gondolt, mert a váltás is a képernyőn csüngött. Még örült is, hogy csak odaintve, oldalvást elslisszenhetett, s néptelen folyosók fogadták, a hallban sem üldögél senki – sebaj, rizibizi, legalább nem látják az elcsúfított pofázmányát. De az előtér is üres volt, az asszisztens kislánynak hűlt helye. Maga a góré („Kié? A Goóré!”) tessékelte be kisvártatva: „Magával aztán jól elbántak…” „Lengőtekeparti. Én vesztettem” – próbált humorizálni Bóni. Az apafej kedvetlennek hatott vagy csak szórakozottnak. Nála is a tévé ment, a szeme sarkából Bóni ácsorgó embereket látott két jármű mellett, amelyek mintha letértek volna az útról a fák közé. Az orvos állával odaintett. „Hallotta?” „Baleset?” – kérdezett vissza Flipper Bóni. A szépítősebész bizonytalankodás grimaszával felhúzta a szemöldökét. „Ki tudja…” Felfedezvén, hogy Bóni nincs otthon a fejleményekben, a kínos közlendők csücsörítésével megfeszítette az ajkait. „A mi Császár Bernink megjárta.” Bóniban megállt az ütő. A képernyőre meredt. A gépkocsik erdőszélen álltak, a szállító járműnek tárva-nyitva állt a hátsó ajtaja. „Már indultak volna haza. Most beszéltem a famulusával. Félig le volt már fújva a vadászat. Valaki vitt magával egy vendéget. Annak szólt oda, állítólag, hogy félremegy. De miért kell félremenni? És másfelé jött vissza a sűrűn át, nem az ösvényen. Az illető csörtetést hallott. Kitörő vaddisznónak gondolta. Egy percet se várt…”

Bóni a kezébe temette az arcát. Száját beharapta, szemét összeszorította kínjában. Most aztán törheti a fejét, kihez forduljon? Azon vette észre magát, hogy körömrágás helyett ráharap a saját ujjára. Vagy csak foga közé tolta, mert tudnia kell, hogy él? De bármeddig élsz is, hajaj, nem rövidül vele a nemlét.

Megjelent előtte a kacsalábon forgó kastély a nagy pusztaságban. Tornyán fekete zászlóval. Mint azon a nyáron, amikor elment a Nagyember… Aki, nem úgy, mint Berni, jóindulatát feltette vakhitére. Agyára ment, hogy nem lehet nagy, mert nem tudott igazán jó lenni, sem pedig igazán bátor. Agyára ment a megbánás. Milyen ijesztő is volt a két óriási, jámbor fülével: mint egy ajtóra szögezett bőregér.

 

 

(A szerző Tartozás címe regényének lerövidített, folyóiratközléshez igazított fejezete.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Franz Hodjak költeményei

 

Futóhomok

 

A felhők fölött a felhők alatt van,

se több, se kevesebb. Aki

 

megjárta már a szédítő magasságokat, tudja,

nem épp így működik ez. Ami

beköszönt, az legfennebb olyan, ami

 

másmilyennek érződik, mint

egy történelmi részegség, például, mely

 

csakhamar elillan. Menj

az erdőbe inkább, vagy nyisd ki a hűtőt és elégedj meg

azzal,

 

mit ott találsz, vagy, felőlem, repülj

egy olcsó nyaralásra

 

Rómába, Antalyába, Mallorcára, Tunisba, hogy végre

 

megérezd a diadal

ízét, majd térj vissza, hogy hiú ábrándodat valóra váltsd.

 

Nos, Konrad úr, okosabbak lettünk?

 

Tarts meg minket, Föld, és ne hagyj

minket nagyzolni, mint egykor

 

ezt az Ikaroszt, ki jajgatva zúzta szét magát

néhány kis, banális sziklán.

 

 

 

 

 

Barlach-feszület

Szent Erzsébet-templom

 

         Axel Helbignek

 

 

Itt is

csupán az ég szabad

a rend fölött,

melybe beállították.

 

Ha kellő ideig nézed,

bizalommal telik el

és így szól hozzád:

 

Végy át tőlem egy darabka

reményt, melyet egyedül

hordozni nem tudok már.

 

 

 

 

Kávéházi terasz

 

 

Lassan, cikornyásan, mintha

kecses kéz által vezetve, egy toll

a napnyugtában betűket

ír a levegőbe, melyeket

figyelemmel kísérek.

 

A földhöz érvén, tovább

ír, egyre

távolodva, mintha

a véget rejtené el előlem.

 

Ha mégis elolvasná valaki a véget,

a kezdet hiányában 

meg nem értené, hisz

találkozni soha nem fogunk

mi ketten.

 

 

Szenkovics Enikő fordításai

Kérem szépen, nálunk gyors a rotáció!

Old_people_dont_bite_by_ballaratSpiró György: Príma környék, Pécsi Harmadik Színház

 

Spiró György komédiája először Édes Otthon címmel jelent meg. Aztán később átalakította, átnevezte, így született meg a Príma környék. És mennyivel markánsabb az utóbbi cím. Tényleg príma környéken terül el – bővebben a csenderesben – Magyarország legkiválóbb öregotthona. Ez az otthon („édes otthon”), azonban igazán különleges. Itt minden nap levegőztetik őket a kertben, pontosabban a csenderesben. Ez lesz az öregek temetője. Ugyanis ez az édes otthon, ez a príma környék csak álca. Kőkemény üzlet folyik a háttérben, egy Deutschland reise. Az otthon egyik felében laknak az öregek, míg a másikban a vadászok. Utóbbiak nemes egyszerűséggel levadásszák a csenderesbe hajtott öregeket. Valójában, amit Spiró megmutat nekünk – társadalmi és szociális kritika – elgondolkoztató, tragikus, mégis a humor, az irónia eszközével szégyenkezve, néha elfeledkezve akarva-akaratlanul is elnevetjük magunkat. S milyen mélyről jövő, szánalmas nevetés is ez. Tudjuk, hogy igaza van Spirónak; mindenki meg akar szabadulni az öregektől. Erről szól ez a dráma. Tulajdonképpen, ha nagyon radikálisak akarunk lenni, egy koncentrációs tábor működik a hegyek között, csak kizárólagosan öregekre specializálódva. Itt nem valamiféle elv, vagy hatalom működik, hanem marketing, és a pénz a mozgatórugója a történéseknek. És mindez, ahogy elénk tárul meghökkentő.

 

Kissé botladozva indul az előadás. Kicsi mind a színházi, mind a színészi tér (a nézőtér  zsúfolásig tele, megfordul a fejemben; mennyire jobb lenne, ha csak nekem játszanának, de azt hiszem ezzel nem voltam egyedül). Minimális díszlet: csupán egy óriási ’80-’90-es évekbeli „Deuschland reise” feliratú, közhelyes faltapéta (három havas hegycsúcs, alatta a völgyben kristálytiszta tó), egy görgős irodai szék, s egy hozzátartozó asztal, egy ajtó, és néhány horgászszék. Ahhoz, hogy a minimális tér- és díszlethasználatot kompenzálják, vagy legalábbis egyensúlyban tartsák erőteljes színészi játékra van szükség. Ez többé-kevésbé sikerült. Számottevő olyan előadás van, ahol nem sikerül még az egyensúlyt sem megtartani, így az fokozatosan lekoppan a padlón. Azonban annak ellenére, hogy a Príma környék az elején lendületlenül indult, mégis sikerült az előadás végére kiteljesednie. Ez úgy tűnik, egy dramaturgiai fogása a Harmadik Színháznak, hiszen már az Alt Duette című előadás során is érezhető ez az pozitív ingadozás. Kevés olyan előadás van, amelyik a velejéig tud hatni, mégis a Pécsi Harmadik Színháznak/Pécsieknek Spiró György Príma környék előadásával sikerült. Mintha egy Spiró dráma olvasásának végére érnénk az előadás alatt, fokozatosan bontakozik ki a történet, majd a végére még egyszer utoljára arcul csap.

 

Az előadás szó kikérdezéssel kezdődik: Sunyi bá (Götz Attila) német vadász szavakat kérdez a hajtóktól (László Csaba, Cseporán Zsolt). Ezzel teremti meg az előadás hangulatát, ugyanis itt minden két oldalú lesz: az otthon-hotel, hazánk-nyugat, népviselet-német, orosz dalok. A világ elüzletesedett, ahogy Sunyi bá utal rá; Jolika az új igazgató külföldön dolgozott, ott tanult meg mindent. És most hasznosítja tudását itthon: üzletet csinál az öregségből, pontosabban a halálból. Ez a legjobb pénzforrás manapság, és mindenki belemegy a játékba, senki nem marad ki.

 

Van itt minden mint a búcsúban. Spiró sok mindenről beszél a drámájában, ugyanakkor bizonyos dolgokra csak utal. Gondolok itt arra jelenetre az előadásból, amikor a táncosok népviseletben német és orosz dalokat énekelnek a vadászok szórakoztatására…és elhangzik a „noch einmal” usw. und so weiter. Már csak a külsőségek maradtak, ruhák konnotációk nélkül.

 

Nosztalgiázunk és aktualizálunk egyszerre. „Hol van nálunk akkora hegy? Volt, csak elvették!” Hangzik el az előadáson. Utalás a régi Magyarországra, ahol még voltak hegyek. Másodrészben aktualizál: „Apád, anyád ide jöjjön!” toposszá vált Sziget szlogennel, azzal, hogy minek irtani a parlagfüvet, hiszen olyan szép zöld stb. És még egy fontos dolog, a „dugi pénz”, a „zsé”, az a pénz, amikor három ujjadat összedörzsölve mutatod hozzátartozódnak, hogy segítse gyógyulásodat. Az, ami az orvos zsebében landol, csak hogy a papa „jó kezekben legyen”, befizetek sörre, meg pálinkára a papának stb. Jelen esetben ez a pénzforrás Sunyi bá vadászmellényébe kerül, akinek már a neve is beszédes.

 

A Sunyi bát alakító Götz Attilára mintha rászabták volna a szerepet, olyan könnyedén veszi ezt az életet,hogy néha el is feledkezünk arról, hogy mi is folyik tulajdonképpen a háttérben. Bacskó Tünde Jolikája határozott, igazi üzletasszony, ezzel szemben áll a gyanakvó Lány, Tamás Éva. Bánky Gábor alakította Férj jó társa Sunyi bának, Götz Attilának, kölcsönösen kiegészítik egymást. Az ő jeleneteikben feledkezünk meg erről az abszurd helyzetről. Dévényi Ildikó és Kozma Andrea naiv, néha aggódó néha, amikor a „valós” dolgokra (mi is lehet a csenderesben) utal Sunyi bá, mintha meg sem hallanák, vagy nem is akarják; Jó hely ez, ez a legjobb otthon, ez egy príma környék. Füsti Molnár Éva Anyájának makacsságával szemben áll Krum Ádám alakította Öreg menekülési vágya. A két hajtó László Csaba és Cseporán Zsolt játéka sem izzadságszagú, az ő karaktereik főforrása a humor, melyet sikerül visszaadniuk.

 

Összességében tényleg komédiának kell tekintenünk a Príma környéket? Valójában a humor még inkább elősegíti a tragédia kibontakozását. Hiszen egy abszurd szituációba ágyazódik bele a történet, sőt maga a szituáció abszurd: emberekre vadásznak emberek, és aztán pörkölt és galuska párosításában elfogyasztják őket. Mennyire morbid és brutális spirói világ ez, ahol mindez olyannyira természetesnek, elfogadottnak hat.

 

Színház: Pécsi Harmadik Színház

Szerző: Spiró György

Rendező: Vincze  János

Szereplők: Götz Attila (Sunyi bá), Bacskó Tünde (Jolika), Bánky Gábor (Férj), Dévényi Ildikó (Feleség), Kozma Andrea (Nő), Füsti Molnár Éva (Anya), Tamás Éva (Lány), Krum Ádám (Öreg), László Csaba (I. Hajtó), Cseporán Zsolt (II. Hajtó)

Az írótábor a paradicsomba megy

Egy szép nyári reggelen a tábor arra ébredt, hogy a kortárs magyar irodalom nagyságai kinyúlva fekszenek a nagyterem padlóján. Próbálták költögetni őket, de mindhiába, szemük ki volt guvadva, szájukból zöld hab ömlött, testük lemerevedett, többé nem ébredt egyik sem. A városi rendőrkapitány épp halászott, amikor szóltak neki, vállat vont, s inkább sógorát küldte az ügy kivizsgálására, egy nyugalmazott irodalomtanárt, aki műkedvelő detektívként lábatlankodott az őrsön. Az őszülő, tagbaszakadt, behemót férfi pontban kilenckor lépett be a terembe, végignézett a pecsétes asztalterítőkkel és kopott pokrócokkal letakart hullákon, és kivette a pipát a szájából:

–        No, ezek jól bepogácsáztak! – szólt a jelenlevőköz, és várta a hatást, de senkinek sem volt kedve a szellemességeihez. Hiszen a kortárs magyar irodalom legjava lett itt lefejezve, az isten szerelmére. A nemzeti kár felbecsülhetetlen.

Az öreg legyintett, és lassú léptekkel járta be a gyászos panteont, amiben a népszerű írók meg költők immár önmaguk viaszos bábújaként szerepeltek, s azon töprengett, hogy ki vagy mi képes ilyen ördögi pontossággal kivitelezett akcióra. Ugyanis csak a közismert szerzők lettek kiválasztva, a többi táborlakó, az amatőrök, a dilettánsok, a rajongók meg a helyi alkalmazottak ép bőrrel megúszták. Egy pillanatig arra gondolt, hogy valószínűleg az egyik ellenséges imperialista állam terrorcselekményéről van szó, amivel szabotálni akarják hazánknak a szocializmusba vezető útját, de aztán eszébe jutott, hogy nyugdíjaztatása óta megváltozott a kurzus, s mostanság inkább Magyarországnak a nyugati tőke ellen folytatott szabadságharca lehet veszélyeztetve. De hát, miért is bajlódna a Világbank holmi írócskákkal. Nem, nem, itt más magyarázatnak kell lennie.

Tíz óra körül vesztegzárat rendelt el a táborban, és a gyanúsítottakat felsorakoztatta a hullák mellé, konfrontáció gyanánt.

Türelemmel és szakértelemmel vette kezelésbe őket, hogy a logikus motiváció nyomára bukkanjon. Legelőször az életben maradt, és kötettel rendelkező, de gyakorlatilag ismeretlen költőcskéket és firkászokat vádolta, hanem ezek inkább azon búslakodtak, hogy most már soha nem kerülnek be az ily módon végképp lezárt kánonba. Aztán a jelenlevő kritikusokat célozta meg, mert ugyebár a kritikusnak felcsapó fajzatok eleve gyanúsak. Majd a táskás szemű bölcsészhallgatókra próbálta rábizonyítani, hogy perverz és elrugaszkodott kísérlet formájában akarták kipróbálni, milyen is az, amikor a szerző tényleg halott. Ezt követően a szakácsot vádolta meg tömeggyilkossággal, mert kiderült róla, hogy titokban hőseposzokat írogat, de a főztjeit bepofázó irodalmi nagyságok még véleményt sem voltak hajlandók mondani a terjedelmes szövegekről, nemhogy publikálták volna őket. Végül pedig a kuktát támadta le, mert állítólag a jámbor fiatalembert háromszor vágták el magyar érettségin a lába előtt merev hullaként heverő posztmodern klasszikusokból. Még rá is ripakodott:

–        Maga haszontalan, hiába nyírta ki őket, attól még kortárs irodalomként fogják őket tanítani az iskolában még legalább ötven évig!

 

De egyik magyarázat sem tűnt kielégítőnek, a bűntett komor magasztossága nem egyezett a felvetett indítékok kicsinyességével. Az ősz behemót a terem közepén, lehajtott fejjel hümmögött, s kezdte gyanítani, hogy itt komolyabb nemzeti sorskérdésről van szó, ama jellegzetes és vétkes magyar finitizmus megnyilvánulásáról. Mert hogy isteni csapásnak lettek tanúi, az nem volt kérdés. Most már csak azt kellett kideríteni, hogy milyen természetű a beavatkozás: katasztrófa vagy örömhír?

 

Ezért az öreg ráparancsolt mindenkire, hogy telepedjenek le a földre, és várjanak türelemmel. Mert bizony a Jóistenre nem érvényes a vesztegzár. A táborozók leültek és vártak. Olyan csend lett a táborban, mint egy elhagyott kolostorban, vagy egy abszurd drámában. Délután három óra tájékán, amikor a hőség kezdett elviselhetetlenné válni, a kukta megkockáztatta a kérdést:

 

–        Mire is várunk mi itt?

–        Hogyhogy mire? Hát a hullaszagra, fiam, a hullaszagra!

 

És azóta csak ülnek, és csak várnak, várnak, várnak.

Tartalék illúziók (Patrick de Mela: Fordított)

 A hajnal a rovarokat is megszelídíti.

Az éjszaka utálatos rémeiből, az alvók körül cirregő, motoszkáló, csattogó, surrogó, pittyegő szörnyekből reggelre ártalmatlan bogárkák lesznek, a levegő apró játékszerei. De engedd szabadon ezeket a rémeket éjszaka!  Próbálj meg a kis ártatlanok közt, a nagy zümmögésben, pittyegésben, cirregésben álomba merülni! Vagy ezek nem ugyanazok a lények, mint akiket reggel nevetve elhessegetünk?

És talán a nőkkel is így vagyunk, töprengett Illighaen. Talán csak a sötétség engedi felismerni igazi természetüket. Mert kevés az igazán feszes, vonzó test, na de ha beborítasz egy nőt fekete lepellel, akkor mindjárt ellenállhatatlanul csábító lesz. Nem egy , hanem egy csábhegy, húshegy – rejtőző paradicsomkert. Vagy egy fekete rongyaiban motozó, cirregő szörnyeteg.

 

Cádizban vannak női utcák és férfi utcák, ahogy női házak és férfi házak is természetesen. Persze a női házakban is laknak férfiak, mert errefelé  magányosan (be- és letakarás nélkül) csak egy öregasszony élhet, ezért aztán még a szegény utcákban is férfiak őrzik a nőknek mondott szerelmi kúpokat, dombocskákat, kiszögelléseket. Ámde az illatuk akkor is ott lebeg a szobákban, ha átengedték a vendégeknek az ülőhelyeiket, ha fekete varjak módjára kivonultak a konyhába sütögetni a süteményeiket. Méz, mandula, pisztácia, rácsok, kúpok, dombok, kockák, kosárkák, falatkák – már csak az ízekben érzed a testüket. Talán mert a nők vonzóbbak ízekké szedve, mint a maguk valóságban.

És nemcsak női utcák, női házak vannak Cádizban, hanem női órák is, töprengett Illighaen.  Éjszakai órák, mikor ezek a nővé vált kísértetek a mit sem sejtő férfiak körül motoszkálni kezdenek. Az álmomba merült Cádiz tele van ilyen fekete ruhás lepképel, motoszkáló kísértettel – no de kinek jutna eszébe egy ilyen kis zizegőt a múltjáról vagy az ízléséről kifaggatni? A nők nem számítanak. Ha tudnak beszélni, akkor egyfolytában hazudnak, és csak elkábítanak a surrogásukkal. Az igazán feddhetetlen asszonyok nem beszélnek, nekik ugyan mi múltjuk lehetne?

 Illighaen unta már a várost, unta a lármát, és unta ezeket az álmok idején settenkedő asszonyokat. Neki egyetlen feleség sem jutott, csak egy homályos zug egy geográfiáért bolonduló, magát tudósnak képzelő kereskedő házában. Ő még igazhitűként sem kapott fedelet az udvarban, mert ugyan mi dolga lett volna a toledói bölcseknek egy olyan északi tudóssal, aki hírből sem ismeri Arisztotelészt, és még a kódexeket is csak szükséges (és nem túl értékes) használati tárgyaknak tartja. Aki csak azért jött, hogy megmártózzon a napfénybe és hogy magyarázatot leljen néhány északi babonára. De a muzulmánok, gondolta Illighaen, mindent szétválasztanak, nemcsak a nőket és a férfiakat, nemcsak az édes és a sós ízt, hanem a hagyományt és a tapasztalatot is. Így aztán nem fordulhat elő, hogy egy hithű muzulmán a történelem irányát vagy az idő mibenlétét kutatja. De a nagy katonai összeesküvés tervét sem találta Toledóban, csak a Koránt, ezt a sugárzó könyvet, amit a meghalni mindig kész muszlim katonák életereje tartott életben.

Hogy mi az idő? Ez nem tudományos kérdés, jelentette ki ElFaíq, a nagyvezír főfilozófusa. Hogy hova tart az idő? Hogy hogyan lehet-e a jövőre emlékezni? Öreg szakácsnők morfondíroznak efféléken, miközben a könnyen megdermedő, cukros masszákat kevergetik. Térképek? Ugyan! Az öblöket, a tengeráramokat, a szeleket azért teremtette Allah, hogy a Szavak akadálytalanul terjedhessenek. Hisz egy-két emberöltő múlva a fák nekünk nőnek, az egész világ szelestül-öblöstül a miénk lesz. Az összes kupolájával, az összes hajójával, az összes feketeruhás legyecskéjével.

Hogy ez ilyen egyszerű lenne? Illighaen sokat töprengett ezeken. Hiszen a nappal és az éjszaka, a szárazföld és az ég csak ennek a csodálatos déli tengernek a partján válik szét ilyen pompás egyértelműséggel. Márpedig a ráolvasásszerűen vagy tűzzel-vassal terjesztett hit csak az ilyen egyszerű ellentétek fölött tud diadalt aratni. Mert hiszen néha még a lüktető idő is megbokrosodik, hiszen vannak olyan helyek és helyzetek a földön, ahol a köd és a kétség minden egyértelműséget felbomlaszt.

–Majd felszáll az köd, ha eljutunk északra – jelentette ki a kalifa geográfusa.

Na de hogyan? Hogyan száll fel? Allah felcsippenti a mutatóujjával? Egyetlen intésével megszünteti az ár-apályt, és elsüllyeszti az ár-apály lüktetésében vergődő szigeteket? No de honnan támadnak a szelek? Csak nem az ár-apály lüktetéséből vagy a köd bugyraiból? És szelek híján mi porozza be a fenyőfákat, mi teremti a szerelmet, ki vagy mi szórja szét Allah gondolatait?

És vajon az asszonyok, ezek a letakart húshegyek tényleg olyan gondolat nélkül cikázó bogarak, akiket csak álmok és félelmek lökdösnek? Illighaen megriadt. Allah – és persze Jézus, de ami azt illeti, a görög filozófusok is – mindig valami állandóan változatlan emberi lényegben gondolkodtak. Változatlan nőkben, változatlan férfiakban.

Ezek szerint nem lehetsz bölcs túl sok tapasztalattal.

Illighaen, akit a kommentároknál és a vallásoknál jobban érdekeltek az emberek, már a fejtartásukról és a járásukról meg tudta különböztetni az asszonyokat. Mert másként lépdel az, aki szabadon, vagy az, aki rabságban született. Más a szaga annak a nőnek, aki parancsolhat, és más annak, aki a tányérokat súrolja a gazdája konyhájában. Pedig a lényegüket illetően… no de Illighaen vénségére már kételkedett abban, hogy ez volna a lényeg. Ha Allah mindenható, akkor minden kis nyílvesszőt, amit kilő, egyenként kézbe vesz. Hiszen mi más magyarázata lenne, hogy az emberek olyan reménytelenül különböznek?

Cádiz utcáit mostanában elárasztották a fekete leplekben cirregő normann nők, Illighaen honfitársai. De még ezek az új Dzsamilák és Fatimák sem maradtak felismerhetetlenek. Hórihorgas vízimadarakként lépkedtek a piros, sárga, rózsaszín gyümölcshalmok között, a cádizi piac mindent megszégyenítő ragyogásában. Látott mór testőröknél is magasabb, suta gyereklányokat, akik – a karjukon illedelmes kis kosárkával –, majd összecsuklottak a fény- és illatáradatban. Talán már ízekre szedve. Talán már túl a személyes megsemmisülésen. Ugyan kit érdekel Platón vagy Arisztotelész? Ennyi szín, ennyi élet is felfoghatatlan a maga valóságában.

 

Cádizi kereskedő-pártfogója társaságában Illighaen vendégségről vendégségre járva végigkóstolta a legomlatagabb gyümölcsöket. Mennyi meglepetés! Olyan csudát, mint a gránátalma a maga illetlen magjaival egyetlen költő sem találhatott volna ki. No de ezek a gránátalmák mind sajnálatosan egyformák voltak. Egyformán lédúsak, egyformán pirosas-sárgák és ormótlanul hatalmasak. És milyen egyforma az íze azoknak a csodálatos kis magocskáknak! Az északi mesékben egyetlen satnya kis alma is elég, hogy egy herceg örökre halhatatlan vagy boldogtalan legyen, vagy nekivágjon a kíséretével a tengernek.

– Ami a mozgást illeti, Zénón érvei a legtanulságosabbak – folytatta Illighaen vendéglátója –, és talán ezek az érvek adnak magyarázatot az ár-apály illúziójára.

Talán, gondolta Illighaen. Talán. A honvágynál, az ide-oda rebbenő gondolatoknál nincs semmi alattomosabb.

Mandulás és ki-tudja-még-miféle finomságok után sörbetet szolgáltak fel az ide-oda suhanó rabszolgalányok. Van déli álom sörbet, van hajnali csillag sörbet is, csak éppen fiatalok nincsenek. Az ilyen árnyas palotákban, az ilyen kényelmes kertekben csak vénemberek bölcselkednek. A fiataloknak az a dolga, hogy kis katonákat nemzzenek, vagy elessenek a hit védelmében. Illighaen elnyúlt a kereveten, őt aztán nem érdekelték az érvek, ahogy az sem, hogy egyszer majd nyíltan is tuskónak titulálják majd – az ő útja is végetér egyszer.

Mint egy frissen mosott lepel, az este rásimult a városra. Fűszeres szellő viháncolt a fák közt; talán kalózok fogták be, talán ők hozták lepecsételt korsókban Cádizba, hogy szabadon engedjék egy málészájú tudós palotájában. De lám csak! Hullám módjára verdes a szél. Mintha a fák között valaki vagy valami próbálgatná a szárnyait.

– Bocsássatok meg, vendégeim! Kedves, egyetlen, drága vendégeim! Az unokaöcséim türelmetlenek, és épp egy időgépet építenek a kertemben.

Időgépet! Illighaen a homályba merült szökőkút felé sandított. Talán csak metafora ez az időgép, szemkápráztató illúzió, ravasz lírai lelemény. Azért olyan jó költők ezek az arabok, mert a háborún, a szavakon túl semmi mással nem foglalkoznak. Ezért nincsenek találmányaik és nagy haditerveik.

– Míg lefutja Akhilleusz a tíz kört, tíz lépést halad előre a teknősbéka… és amíg lefutja Akhilleusz azt a lépést, addig egy könyöknyit halad előre a teknősbéka… és így tovább, a végtelenségig, ameddig csak Allah akarja…

Az egyik sevillai tudós bölcsen megjegyezte, hogy nem Akhilleusz, hanem Omár szalad a teknősbéka után…  Omár…! Ne feledjétek!

A vendégek lelkesen bólogattak.

Illighaen Omárral és Akhilleusszal mit sem törődve az egyik sörbettel csetlő-botló lány homlokát figyelte. Nem is könnyű munka ez a felszolgálás! Nem is olyan könnyű ellenállhatatlannak és csábítónak mutatkozni, és közben mindenkivel elhitetni, hogy szívvel-lélekkel, testestül-lelkestül, szőröstül-bőröstül a középen ülő hájpacnihoz tartozunk… Milyen szép is ez a lány! No de túl boltozatos a homloka, hogy szláv legyen… És micsoda csontos ujjak! Talán pár hónapja még hajókötelet fontak vagy kardokat fényesítettek.

Csillogtak-villogtak a lány testén a karpereckék, a gyűrűcskék, a láncocskák, de volt valami furcsa alattomosság (vagy talán kábaság?) a lány mozgásában. A nőkön meglátszik az erőszak: mintha egy tüzes korbáccsal suhintanának rajtuk végig, míg bele nem tunyulnak a megaláztatásba, ez a seb a ruhájukon is átsejlik. Vajon a herceg második felesége, Hildi lenne ez a boltozatos homlokú lány?

Nem, ennek a leányzónak gyerekesebb a csípője. A filozófiai vita és a lassan araszolgató teknősbékák védelmében Illighaen odasúgott pár szót a normann rabnőnek.

Az álmatagon lezárt, gyöngyházszínű szemhéjak lassan megemelkedtek. Milyen illatos, milyen friss, és talán nincs is tizenöt éves!

De Illighaen semmi meglepődést nem látott az aranypöttyöcskékkel telehintett, kék szemekben.

– Mikor kerültél ide? Hogy hívnak, gyermekem?

A gyönyházfényű szemhéj megint leereszkedett. A titkok, melyeket fiatalon annyival nehezebb elrejteni, mint öregen, megint bezárultak ebbe a majdnem áttetsző, tündöklően fényes kagylóba.

A lány olyan kába volt, hogy szinte fel sem fogta, hogy normannul szólnak hozzá.

–Dzsamila vagyok – felelt motyogva.

Hány leple, hány titka van még ennek az estének? Egyszercsak égtelen robbanás rázta meg a kertet. Mintha az a szárnyait próbálgató valaki vagy valami nagy hirtelen megemelkedne.

Az időgép! Illighaen mit sem törődve a kötelező udvariassággal, a lassan loholó teknősbékákkal, a kerevet köré helyezett tálcákkal és párnákkal, kirohant a fák közé.

 

Csóka Kata fordítása

 

Régebbiek:

 

Az erőszak, ha gondosan végzik ?????????????

http://ujnautilus.info/akarhova-akarmeddig-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/a-csontok-gyorsabban-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/ha-a-kod-mela-forditott/

Miért nem vagy igazi férfi? (Patrick de Mela: Fordított)

Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)

http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/

//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/

Tenger

 

 Adél a szemei nélkül egészen átlagos lány lett volna (kivéve, ha tényleg nem lettek volna szemei, mert az igencsak átlagon felüli, ha az ember lánya üres szemgödrökkel jár-kel a nagyvilágban). De Adélnak gyönyörű tenger-szemei voltak. Ha valaki nagyon figyelmesen a mélyére nézett, láthatta az apró barnás és sárgás kavicsokat az alján. Adél szemei átvilágítottak az UV-szűrős, sötétítős napszemüvegeken. Adél, ha nyári éjszakákon nyitva felejtette a szemeit, szentjánosbogarak és éjjeli lepkék röpködtek köré. Adél szemeivel gyertyát lehetett volna gyújtani.

De Adél nem a szépsége gondolatának szentelte mindennapjait. Meg sem fordult a fejében például, hogy valakit egyszer majd rabul ejt a szemeivel.

Csak ült a metrón és olvasott, mint rendesen, közben pedig minden megállónál felnézett, hogy nem felejtett-e el leszállni, mint rendesen.

Még öt megállója volt hátra, amikor fölnézett és megpillantotta ezt a furcsa bozontos hajú fiút, aki le sem vette róla a tekintetét. Adélnak ezután fészket rakott agyában a gondolat, hogy figyelik, ezért az összes további gesztusát, mozdulatait, pillantásait akarva-akaratlanul is ennek tudatában tette. Már nem tudott odafigyelni Bovaryné kalandjaira, az olvasás mechanikus tevékenységgé vált, amelyből ezután sokkal gyakrabban pillantott fel. Nem feltétlenül nézett a bozontos hajú fiúra, csak tudni akarta, hogy még mindig ott van és hogy még mindig őt nézi.

Nem ez volt az első eset, hogy Adél szemei így megigéztek valakit, de az első eset volt, hogy a figyelem, amelynek érezhetően a középpontjában állt, őt is érdekelni kezdte.

Ha valaki a fiút nézte, ahogy a fiú Adélt nézte, biztos észrevehette, hogy már percek óta nem pislogott. Csak nézte és nézte Adélt. Szeretett volna megmártózni a szemei tengerében. Ahogy ez az érzés világossá vált számára, közelebb hajolt és egyszerűen fejest ugrott a lány szemébe. A víz olyan forró volt, hogy a fiú testének szüksége volt néhány másodpercre, amíg felfogta és érzékelni tudta a hőt, amit addig jéghidegnek érzett. De a forróság ellenére a fiú nem főtt meg a vízben, még csak rákvörös sem lett. Sőt minél tovább lubickolt a tengerben, annál tökéletesebbé vált számára a hőmérséklete. A hullámok simogatták a bőrét, távolról madárcsicsergést hallott, érezte a nap melegét az arcán. A boldogságban úszott.

A későbbiekben fogalma sem volt arról, hogy mennyi időt töltött Adél tengerében, lehet, hogy éveket, heteket, vagy napokat, de az is lehet, hogy csak pár pillanatig tartott az egész. Idegesíteni kezdték a madarak, langyos lábvíznek érezte a hullámok simogatását, a napot meg egyszerűen megunta. Megunta a boldogságot.

Kikászálódott hát Adél szeméből és csuromvizesen kisétált a metróajtón.

 

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info