II.

„Egy műalkotásnak alkotója van, és mégis, ha tökéletes, van benne valami lényege szerint anonim.”

(Simone Weil)

A gondolj-rám-virág című költemény már a legelső találkozáskor különös rejtélyességével ejti zavarba olvasóját: nem egészen értjük, valahogyan mégis világos és nyilvánvaló a mondandója. Szóhasználatában puritán, felépítésében egyszerű, a belső utalások, egymásra vonatkozások tekintetében viszont bonyolultnak, szövevényesnek mutatkozik. Titokszerűségével – amelyet egyebek mellett azzal ér el, hogy az idegenszerűvel, az érthetetlennel indít, s az így elért feszültséget mindvégig fenntartja azzal, hogy nem adja meg a jelentéstani kulcsot, nem engedi szemantikailag nyugvópontra jutni a költeményt – kiváltja a megértésére, az értelemtulajdonításra irányuló vágyat: visszatérésre, újraolvasásra késztet.

Az ismételt visszatérések a költeményhez nem tompítják el a benne rejlő rejtély hívogató ragyogását; ekkor nem a jelentés, inkább maga a titokzatosság válik egyre ismerősebbé.

A gondolj-rám-virág – illetve a rá vonatkozó vágy – ritmikusan ismétlődő visszatérése a vers első szakaszában újra meg újra meghiúsítja az olvasó törekvését a megértésre jutásra; ami „földi nézőpontból” tekintve megtudható róla, az vagy abszurdnak tűnik (e virág színe: barna-kék), vagy pedig a valóságos virág, a nefelejcs vonatkozásában képzelhető el csupán („az volna [igazán] szép”, vagyis: a gondolj-rám-virág szebb, mint a nefelejcs). A második szakaszban, a virágok megszólalásának színterén ennek mintha éppen a fordítottja történnék: nem a képzeletbeli virág hasonul a valóságos mintához, hanem a konkrétnak, a kézzelfoghatónak erősödnek fel a vonatkozásai a szimbolikushoz, az eszményihez.

Akkor sem jutunk nyilvánvalóbb érthetőséghez, ha azt a beszédhelyzetet vesszük szemügyre, amelynek a keretében ez a vallomásnak nem mondható, sokkal inkább belső töprengésre, meditációra emlékeztető kis lírai szöveg elhangzik – vagy még inkább, csendben megtörténik. Egy búcsújelenetet képzelhetünk el, amelynek azonban nincs vonatkozása valamely konkrét szituációra – hacsak az nem, hogy a költemény egésze válaszként hat egy ajándékozó gesztusra –, inkább arra a lehetetlenre van vonatkozása, amelyre a vágy irányul; e vágy tárgya ugyanis maga a lehetetlen. Olyasmire vágyakozni, azt kérni, amivel senki nem rendelkezik: különös telhetetlenségre vall; s ezt a kielégíthetetlen mohóságot – paradox módon – éppen az adás gesztusában, az ajándékozásban éljük át a legmélyrehatóbban…

A nevében is meglepetést hordozó gondolj-rám-virág minden várakozást felülmúló, minden számítást keresztező mivoltában – már a vers címétől, illetve legelső sorától kezdődően – a beszédnek, a nyelvhasználatnak egy, a megszokottól eltérő regiszterébe téríti az olvasót, oda, ahol a szavak, a megnyilatkozások túlmutatnak a racionálisan belátható jelentéseken. Ez a távolságot tartó, rejtélyesnek és kifürkészhetetlennek mutatkozó költői beszéd azonban – különös módon – mégis világos és logikus. A nem létező, mégis igent mondó virág paradoxonszerű, de nem valószerűtlen, s bár semmivel sem összehasonlíthatóan „barna-kék”, mégsem képtelen jelenség ez az ég és a föld színeit egyesítve magán viselő növény.

A költői nyelv másfajta logikát érvényesítő, megvilágító ereje abban is megmutatkozik, hogy a beszédnek ebben az emeltebb dimenziójában a kitalált gondolj-rám-virág fényében feltárul a másik – a hétköznapi nyelvhasználatból jól ismert – virág nevének beszélő mivolta: a nefelejcsnek, amely a versen kívüli nyelvhasználatban egy valóságos növény puszta neve, a költeményben újra felismerhetővé válik a sokszori használattól már elkopott, szimbolikus jelentése. Így a költemény világában, a költői nyelv által megmutatkozik valami, ami a mindennapi szemlélet számára rejtve marad: az, ahogyan a két virág – az égi és a földi – egymást értelmezi, egymásra vonatkozik, elválaszthatatlanul összetartozik. A vers nyelvi közegében, ahol a beszélő nevű virág „valóban” meg is szólalhat, a kitalált virág sem lehet kevésbé valószerű; inkább a nefelejcs fokozott szimbolikájú, „égi” párjaként tűnik fel, amelynek a ténylegességét épp a „földi” virág valósága felől érezzük megalapozottnak. Ezzel együtt: a valóságos földi virág, a (kék!) nefelejcs sem volna olyan szép, ha nem hordozná magában – és még a nevében is – az utalást a gondolj-rám-virágra.

Úgy tűnik tehát, hogy a kiismerhetetlenségig, az érthetetlenségig rejtekező költői nyelv nem egy „másik”, kitalált, a mindannyiunk által használt, mindennapi beszédtől eltérő, művi nyelvhasználat, hanem, ellenkezőleg, a nyelv hordozta tudást az elhasználtság burka alól újra előhívó – azaz emlékező –, nagyon is valódi, világos beszéd. Más szavakkal: a költői nyelv belső világosságában újra és új módon tűnik elő valami, amit a beszélők a nyelv köznapi használata során már elfelejtettek.

A költészet beszédének ez a teljesítménye az emlékezés működése felől világítható meg a leginkább: hiszen az emlékezetben történő visszatérés során sem egyszerűen felidéződik egy múlthoz tartozó emlék, hanem – az emlék újra átélésével – újra eljön az, aki/ami a valóságban már eltűnt, és a jelenvalóvá válás e megismétlődő helyzeteiben újra meg újra felismerhetővé válik valami, ami addig rejtve maradt. Az emlékezésnek ebben a feszültségteljes, egyszerre vissza- és előre ható, elválást és megtartást egyesítő, ellentétesen egységes mozgásában az emlékező is kimozdul megszokott pozíciójából, „extázisba kerül”, azaz elveszíti korábbi, jól elrendezettnek és értettnek vélt világának biztonságát, és arra kényszerül, hogy önmagát is mint mást ismerje fel. Így az emlékezés katartikus mozgásában az egykor volt újjá válik, s ennek az újnak a megjelenése – mint a gondolj-rám-virágé – megszakít minden számítást: meglepetés, ajándék.

A gondolj-rám-virág című költemény maga is ajándék, és mint ilyen, magában hordozza azt a paradoxont, amely minden ajándékozó gesztust kitüntet: azt tudniillik, hogy nem vár viszonzást, még szimbolikus értelemben sem, és nem is enged meg semmiféle csereviszonyt. Nem ad ugyanis semmi olyasmit, ami tárgyi vagy szimbolikus értelemben birtokba vehető és ugyanilyen értelemben viszonozható volna; a vers, a valódi ajándék ellehetetlenít minden számító gondolkodást, mert – a mértéktelenségig menő túlzással – a legtöbbet, a legnagyobbat adja, ami viszont elérhetetlen: vagyis önmagát.

A költemény egésze úgy hangzik fel, mint egy hívás, felhívás erre az önmagát-adásra, illetve ennek fogadására. Válaszolni rá a hívás megerősítésével, vagyis a költemény befogadás általi megismétlésével lehetséges, azzal, ha átadjuk magunkat a költeményből érkező megszólításnak.

 „A gondolj-rám-virág, / az volna szép, az volna szép, / a gondolj-rám-virág, / az barna-kék, az barna-kék”. E sorok akárhányadik újraolvasásakor ott találjuk magunkat a nyelvnek abban a dimenziójában, amelyben – a lehetetlen iránti vágy által elragadtatva – a lehetetlen odaadásának ígéretével válaszolunk arra a kérésre, amelyet – a nyelv ajándékaként adódó – gondolj-rám-virág intéz hozzánk. Hogy a benne és általa kifejeződő vágy nem illúzió, azt nem csupán nevének gyors egymásutánban történő kétszeri megismétlése, valamint színösszetételének – a föld és az ég összekapcsolódásából adódó, teljességet idéző – valószerűsége igazolja, hanem az is, hogy a hétköznapi, gyakorlatias gondolkodás hangját hallató, kételkedő, józanságra intő három sor – mintegy elkülönítve a költemény világát betöltő, vágyakozó alaphangtól – zárójelbe van téve: „(csak volna barna, volna kék, / a gondolj-rám csak volna szép, / mert nincs ilyen)”.  Majd – a gondolj-rám-virág nem-létezésére utaló, zárójeles sorokat mintegy kiegyensúlyozandó – a lehetetlen vágyát megszólaltató első hét sortól elkülönítve, kiemelt helyen, a vers zárlatában határozottan csendül fel a virágok érthető beszédét megidéző, róluk tanúskodó három verssor: „A nefelejcs azt mondja: nem, / a gondolj-rám: igen, igen, / azt mondja, hogy: igen”.

A virágok nevében rejtőző hívás elfogadása maga is adomány: a „nem”, illetve az „igen” válaszokban kifejeződő ígéret adása; ám ezek olyan ígéretek, amelyek megismétlik, és e megismétlés által viszonozzák a búcsúajándék-virágoknak az el nem felejtésre, illetve az emlékezésre tett ígéretét. Az ígéret adása tehát mindkét oldalról valami elementáris erejű hívásra válaszol, és – valami szétszálazhatatlan kölcsönösségi viszonyban – felelősséget vállal a hívás adományáért.

A vers – sorainak két strófába tagolódásával – maga is megjeleníti a hívásnak és a válasznak ezt a minden számítástól mentes, csupán az adás és a viszonzás mértéktelen vágyától fűtött, feszültséggel telített viszonyát. A hívás meglepetésként hat, nemcsak azért, mert a szöveg egy nemlétező virág megnevezésével indít, hanem azért is, mert ezt a virágnevet – a vers nyelvérzékünkre apelláló kezdőszavát – ritmikailag is mindjárt hangsúlyos pozícióba helyezi: még mielőtt a jambikus lüktetést érzékelhetnénk, a hangsúlytalan névelővel kezdődő szöveg észrevétlenül ráállít a rejtélyes nevű virághoz illő „drámai” ritmusra. A válasz érkezése hasonlóképpen váratlan, mely mégis az evidencia erejével hat: nemcsak a virágok váratlan megszólalásának ténye lep meg, hanem az a természetesség is, ahogyan a vers engedi előjönni a virágok nevének szükségszerűen megfelelő válaszokat: „A nefelejcs azt mondja: nem, / a gondolj-rám: igen, igen, / azt mondja, hogy: igen”.

A hétköznapi „nem” és „igen” oppozíciója itt megemelkedik, és a kifürkészhetetlen nem mindennapi dimenzióiba enged betekintést. Ezek a szavak ugyanis itt nem utalnak vissza semmilyen konkrét beszédhelyzetre – nem egyetlen valóságos búcsúra van ugyanis vonatkozásuk, sokkal inkább minden lehetséges búcsúra, s arra a minden búcsúban, sőt találkozásban is ott vibráló előretekintésre, hogy majd „csak” a vágy és az emlékezés „lehetetlen” tárgyaként lesz jelen a másik –, s így az örökkévalóság vágyának a költői szó által történő tanúsításaként szólalnak meg. A virágok megszólalásában, „vállaló mondásában” – mintha mágikus nyelvi aktus lenne – az eskütétel súlyával hangzik az „igen” és a „nem”. Mindkettő a megőrzésre, a megtartásra, a hűségre elköteleződés szava. Csakhogy, míg a „nem” [felejtelek] figyelmen kívül hagyja azt, amit a búcsú helyzetében óhatatlanul fel kell ismerni: az elválás elkerülhetetlenségét, s ezért ígérete csak akkor tűnik teljesíthetőnek, ha megfeledkezik arról, hogy az ember halandó, az „igen” vállalása előretekint az elválasztó távolságra, és ennek ellenében ígéri az újra meg újra ismétlődő visszatérést az emlékezetben: [gondolok rád], „igen, igen”. Az emlékezés erejével történő megőrzés „igen”-je ily módon magában foglalja az emlékezetben tartásra elköteleződő „nem felejtelek” „nem”-jét is [míg a halál el nem választ].

Az emlékezve megtartó életnek az elmúlással dacoló erejét így éppen a halál bizonyossága teszi próbára minduntalan: mintha ezt mondanák a kezdetben vágyakozó, majd (a zárójeles részben) a tényeket tárgyilagosan tudomásul vevő hangvételt végül csendes ujjongásba váltó, ismétlődő „igen”-ek a költemény zárlatában. Innen nézve válik érzékelhetővé, hogy az az „engedetlen evidencia”, amely szinte „átcsap fölöttünk” a költemény olvasásakor, egy rejtetten, mégis rendkívüli pontossággal és szigorúsággal végigvitt „lírai logika” eredménye. A vers ugyanis nemcsak a szavaival, de gondolatvezetése ritmusával, belső felépítettségével is „mond”; így például nem a véletlen műve, hogy a szöveg többi részétől elkülönülnek, és külön szakaszba szerveződnek a gondolj-rám-virág elragadtatott igenlését magában tartalmazó verssorok. A szöveg kifejlését figyelmesebben nyomon követő olvasásban az is feltűnik, ahogyan a zárójelbe tett szövegrész formailag is megmutatja a három szakaszba rendezés lehetőségét. Az ily módon kialakuló, egy négysoros és két háromsoros szakaszból álló versszerkezet mintha egy még hiányos, éppen alakulófélben lévő szonett-kezdeményt mintázna; mintha maga a költemény éppen úton lenne az egyik legszebb versformát, gyönyörködtető rendezettséget képviselő lírai műfaj felé, hogy ennek foglalatában kapja meg méltó helyét – váratlanul – a gondolj-rám-virág „igen”-je.

Így áll előttünk Nemes Nagy Ágnes költeménye – készen arra, hogy megszólaljon; úgy készen, hogy magában foglalja a kérelmet arra, hogy hallgatói legyenek. Erre a kérelemre a megfelelő válasz az olvasó részéről a viszontkérelem: az a kitartó figyelembe tömörülő vágy, amellyel a költemény megszólalását, értelmének megnyílását kéri.