III.

„A szép – az ellentétek más egysége közt – magában foglalja a pillanatnyi lét és az örökkévalóság egységét.”

(Simone Weil)

A műalkotás, ahogyan előttünk áll, az időben létezés bonyodalmasságával szembesít. Olvasása időbe telik (az idő telik, ameddig olvassuk), vagyis az időt múlásában érzékeljük; ennek tapasztalása azonban mégis más, mint az „eltelik az idő” gyakran szóba hozott hétköznapi élménye. A jelentésességnek az a forma kiteljesedését kísérő kibomlása, amelynek tanúi voltunk a költemény első végigolvasásakor, inkább az idő „betelésének” viszontagságos tapasztalatában részesített, amelyben a múlást az idő keletkezésének érzékelése egészítette ki.

Az idő keletkezésének krízise abban az erőben nyilvánult meg számunkra, amellyel a vers szövege minduntalan feltartóztatott, és ellenszegült a folyamatos olvasásra irányuló törekvésnek. Már a cím, már az első verssor a jelentésességnek olyan regisztereivel szembesített, amelyek nem illeszkedtek az érthetőségnek a mindannyiunk által megszokott rendjébe, és ezzel a figyelmet a kifejezhetetlenre irányították. Így az olvasás eleve és mindvégig a kimondhatatlanra való előretekintés jegyében zajlott; a szöveg minden sorával, minden elemével tovább táplálta ezt az elvárást, oly módon, hogy az értelemadási kísérleteket sorra megtörte. Ennek ellenére, egy pillanatig sem sodort az értelmetlenség sötétjébe, ellenkezőleg, fel-felvillanó, belső fényjelekkel vezetett el egy nem szavakban kifejezhető, bennünket személyesen érintő, rejtett értelem felismeréséhez.

A felismerés: megvilágosodásszerű élmény, az „így van ez”, „így igaz” érzése, amikor a megértésért folytatott küzdelem egy pillanatra nyugvópontra jut. Az ilyen pillanatok győznek meg arról, hogy van a műalkotásban valami „örökérvényű”, valami mindig és mindenkire érvényes igazság, és ezt nem a szerző személye vagy neve szavatolja, hanem az, ahogyan a mű – (nyelvi) megformáltságában – előttünk áll.

A gondolj-rám-virág című költemény azzal lepett meg, hogy – rövid terjedelme ellenére – hosszú ideig magánál tartott: minden egyes sorában újabb és újabb váratlanságok forgatták fel megállapodni vágyó értelemelvárásunkat, miközben a vers – ellentmondást nem tűrően – értésünkre adta, hogy „terve van velünk”, fel akar épülni általunk, hogy igazsága ezáltal érvényre juthasson.

A kötelező érvényűség benyomását – azt, hogy a vers egyetlen szava helyett sem állhatna más – nemcsak a szavak, hanem az elhallgatások, a csendek elhelyezése is erősíti a költeményben. A hallgatás látható helyei a sorközök. Ebben a költeményben is sorköz előzi meg a virágok váratlan (de nem véletlen!) megszólalását, jelezvén, hogy most meg kell állni egy pillanatra az olvasásban, mert itt az erőgyűjtés helye ahhoz az ugráshoz, amelyet a nem látható, de „remélt dolgok valósága” felé vezető úton mindenkinek meg kell tennie. A költeménynek az olvasást irányító túlereje akkor tapasztalható a leginkább, amikor – a szöveg végére érve – azzal szembesülünk, hogy a végigolvasás nem juttatott beteljesült megértéshez, s hogy a szöveg egésze tartóztat fel, nemcsak az egyes, megértésnek ellenálló részek, ezért elkerülhetetlennek mutatkozik a visszatérés a műhöz.

Az újraolvasás tapasztalatában kerül előtérbe igazán a műalkotás időben-léte, idővel való átitatottsága. Ekkor ugyanis kiderül, hogy a szöveg újraolvasása nem egy eredeti, első olvasat egyszerű megismétlése; a mű ilyenkor nemcsak jelentéseinek látványos bővülésével és megújult megjelenítő erejével képes meglepni, hanem azzal is, hogy ugyanúgy igénybe veszi az olvasó figyelmét és a jelentésalkotásban együttműködő készségét, mint az első olvasás idején.

Az újraolvasásra irányuló késztetettségünk – amely nem más, mint engedelmes megfelelés a műalkotás velünk szemben támasztott követelményének – megajándékoz az időnek a megszokott felfogástól eltérő, rendkívüli tapasztalatával: mert ilyenkor érzékeljük az időt nemcsak elmúlásában, hanem keletkezésében is. A szöveghez való visszatéréssel az időt engedjük újra visszatérni. Ez nemcsak a szöveg végére érkezésnek abban a fordulatszerű, szellemi éberséget keltő pillanatában történik meg, amikor az olvasás megismétlésének vágya a megszűnést egybekapcsolja az új kezdettel, hanem annak a váratlanságokat a szükségszerűség erejével felmutató, kiélezett rendnek az észlelésében is, amellyel a vers újra meg újra feltartóztat az ismételt olvasások során, és így tart ott magánál, az eldöntetlenségeknek a jövő irányában végtelenül nyitott stádiumában.

A titokzatos virág, a „gondolj-rám” nevének kimondásától a háromszoros „igen”-válasz kimondásáig terjedő költeményt nemcsak lineárisan előrehaladó – keletkező és elmúló – mivoltában érzékeltük az első olvasás alkalmával sem, mert a megértésre törekvésünk már a kezdetektől igénybe vette az emlékezés egyszerre vissza- és előre tekintő mozgását. Más szavakkal: a szöveg olvasásának minden egyes pontján az éppen olvasottakat a már olvasottakra való visszaemlékezés és az olvasandókra történő előretekintés ellentétesen egységes mozgása kísérte, és így a jelenbelivel, a közvetlenül érzékelhetővel együtt felfoghatóvá lett a nem-jelenlévő, az elmúlt és az ezután várható.

Az a szöveg, amely már a címével – a gondolj-rám-virág nevének kimondásával – a lehetetlen lehetőségét helyezte kilátásba, s amely epigrammaszerűen csattanó zárlatával cáfolta az első versszakban – előbb a feltételes módban, majd a tagadásban – megnyilatkozó kételyt, és egyben – mintegy a kételkedésben kitartás, a végigolvasás jutalmaként – engedte meghallanunk az „utolsó pillanatban” mégis felcsendülő „igen”-t, most visszatérésre, ismétlésre, a lehetetlenre várakozás élményének újra átélésére ösztönöz. A költemény újraolvasásra biztató hívása ezért nem egy „eredeti”, szöveg előtti jelentés reprodukálását kéri olvasójától, hanem a (szöveg által mondottakat) megőrző emlékezés általi jelenlétet, s – ezzel együtt – az olvasás folyamatában kibomló, „eljövendő” értelemre előretekintő, kitartó figyelmet.

A költemény újraolvasása nem ugyanannak az újbóli, változatlan megismétlését jelenti; gyakran tapasztaljuk ugyanis, hogy az első olvasás rejtélyes, belső izzása, a lehetetlenre várakozás feszült ébersége ilyenkor sem veszít intenzitásából. Úgy tűnik, hogy az újraolvasásra biztató szólítás nem másra vonatkozik, mint arra, hogy újra meg újra végighaladjunk a kételynek és a reményteli várakozásnak a szöveg által kijelölt stációin, hogy ismételten meghallhassuk az emlékezés általi megtartatásunkat ígérő, kegyelemszerűen felhangzó, háromszoros „igen”-t.

A műalkotás e különös teljesítményének rejtélyére, hogy sohasem „ürül ki”, hogy jelentéslehetőségei az újraolvasások során nem fogynak, sokkal inkább gazdagodnak, az olvasás sajátos diszkontinuitás-jellege világíthat rá. A szövegben való előrehaladás már az első olvasáskor sem volt folyamatos, mert minduntalan megszakították a megértés elé állított akadályok, a kimondhatatlanra történő utalások; az újraolvasásnak a szöveg részéről érkező kérelmében azonban talán még ennél is látványosabban megnyilvánult a törés tapasztalata. Az újraolvasást az tette szükségessé, hogy a megértésünk nem juthatott maradandó nyugvópontra a szöveg végére érve. A második olvasat mégsem egyenes folytatása az elsőnek, inkább a radikális újrakezdés élményében részesít: azt tapasztaljuk, hogy minden átrendeződik és a vonatkozások új konstellációban állnak össze.

Ezért a költeménynek a hozzá való visszatérésre szólító hívása apokaliptikus tapasztalatot ígér: mert a kezdet örömteli és egyben megrendítő élményének újra átélésére nem kerülhet sor másként, csak az egyszer már felépült régi értelem lebomlása és a tőle való elszakadás árán. Ez nem jelenti azt, hogy – mintegy akaratlagosan – le kellene mondanunk a bizonyosságra jutásnak arról a tapasztalatáról, amellyel a szöveg első olvasata jutalmazott (hogy valósággal hallottuk, amint a versbeli virágok megszólaltak); inkább azt kell belátni, hogy az egyszer elért bizonyosság – mint minden más ezen a földön – múlandó (a költemény világából kilépve, a mindennapi tevés-vevés világában bizony gyorsan megfeledkezünk róla: a bizonyosság éppen általunk múlik el). Az újraolvasásban tehát – amely a bizonyosság elérésének mindig megújuló vágyától ösztönözve követi a szöveg önmagához visszatérítő utasítását – az új bizonyosság érlelődésének nemcsak az lesz a feltétele, hogy megváljunk a régitől, hanem az is, hogy megszűnésében megemlékezzünk róla. Másként szólva, a feledésről nem szabad megfeledkeznie, az elmúlás szükségszerűségét kell belátnia annak, aki „igen”-nel válaszol az emlékezetben megtartásra szólító kérésre.

Az emlékezés virágait megszólaltató, búcsúhelyzetet idéző költemény így maga is a permanens búcsú helye, ahol az elválásra előretekintés és a megemlékezés kérelmének ismétlődő pillanataiban egyidejűleg van jelen a múlt és a jövő. Az „elmúlásban a keletkezés” e sűrített időtapasztalatot nyújtó pillanatait az tünteti ki számunkra, hogy valósággal megállítják az idő egyenletesen múló folyását, és így nem annyira a „múló”, sokkal inkább az „érlelődő” időt érzékeljük.

Hogy mit is jelent a műalkotásban az „érlelődő idő” a lineárisan előrehaladó, a most-pontok egymásutániságaként értett, „múló” idő általánosan elfogadott felfogásához képest, azt a boldogságnak, a gyásznak vagy A gondolj-rám-virág című költeményben is megidézett búcsúnak az életből ismert határtapasztalatai világíthatják meg. Ilyenkor éli át az ember igen intenzíven az örökkévalóság vágyát, amelynek megrázó erejét fokozza az idő „valóságos” tapasztalata, amely ezt elérhetetlennek mutatja: minden elmúlik az idővel, amellyel nem rendelkezünk. Úgy tűnik, nincs menekvés az állandóan múló idő mindent elemésztő hatalmától, s hogy a mi válaszunk erre nem lehet más, mint az állandósult félelem az idő múlásától s a haláltól, mint az élet ellenpólusától.

Mégis – az örökkévalóság mindennek ellenére fel-feltámadó vágyában, vagy talán még inkább, elérhetetlensége belátásának deprimáló tapasztalatában, abban a kínzó hiányérzetben, amely nélküle értelmetlennek mutatja az életet és üresnek az időt – nem éppen róla nyerünk bizonyságot valamiképp? És ha így van, akkor értelmesen élni nem azt jelenti-e vajon, hogy a bizonyosság e pillanataira való kitartó várakozásban kiálljuk a múló időben-lét próbáját?

Egy költemény olvasása nem épp ilyen kitartás- és várakozásgyakorlat – „kicsiben”? Abban a feszült, egyszerre vissza- és előrehaladó mozgásban, amellyel a figyelmünk megállapodik egy szövegnél, és addig vár, hallgatózik, amíg a kimondatlan elő nem sejlik és a kimondhatatlan hallhatóvá nem válik, és amely fokozódó intenzitással egyszerre veszi igénybe a fül érzékenységét és az értelem élességét, az időbeliségnek egy másik, a köznapi felfogásétól eltérő tapasztalatában részesülünk. Ha valóban „élményszerűnek” érezzük, akként éljük át a műalkotással való találkozást, akkor nem az tűnik fel, hogy közben múlik az idő, fel sem merül az idő „vesztegetésének” gyanúja; ellenkezőleg, az a benyomásunk, hogy valósággal „időt nyerünk” általa, és ez a benyomás egyre határozottabbá válik abban a késztetettségünkben, amely a nála maradásra, majd a hozzá visszatérésre ösztönöz. Ilyenkor nem valamiféle „időtlenséget”, hanem az eleven, érlelődő időt észleljük.

Az olvasásra fordított idő – így érezzük – busásan megtérül az általa nyújtott örömben – olyan öröm ez, amely azonnyomban átfordul az újbóli öröm iránti vágyba –; ilyenkor, a mű általi elragadottság állapotában magát a folytonosan keletkező időt is tapasztaljuk: az önfeledtség ugyanis, amellyel átadjuk magunkat a mű hatásának, magában hordozza a továbbtartás, az elidőzés és a visszatérés igényét. Ez az igény azonban, amelyet az olvasó saját teljesítményeként tapasztal, voltaképpen megfelelés a szöveg vele szemben támasztott igényének. Amikor a költemény azt követeli tőlünk, hogy teljes figyelmünkkel, teljes lényünkkel nála legyünk – valósággal extázisban, önmagunkon, saját helyzetünkön kívül legyünk, tekintettel arra, ami a közvetlenül láthatón túl van –, akkor az időt kéri tőlünk.  A költemény olvasása elveszi az időnket, miáltal – paradox módon – éppen, hogy visszaadja, kárpótolván mindenért, ami az idővel elveszett. A műnél való elidőzésben ugyanis a jelen időt nem úgy tapasztaljuk, mint ami pusztán el-telik, sokkal inkább úgy, mint ami magában összegyűjti az idő mindhárom dimenzióját: visszatérni engedi az egykorvoltat, és – épp ezáltal – belátni engedi azt is, ami hozzánk eljövendő.

Minél több időt szánunk tehát az olvasásra, annál többet és teljesebbet kapunk vissza; úgy tűnik, mintha az oda-vissza adásnak és viszonzásnak ez a kölcsönös feltételezettsége és egyensúlya a műalkotást és befogadását az ajándékozáshoz tenné hasonlóvá. A valódi ajándékozást, mint láttuk, az tünteti ki, hogy semmiféle számítás nem játszik benne szerepet, hanem tisztán az „adni” vágya és szenvedélye működteti, amely a viszonzás általa kiváltott vágyában és szenvedélyében kapja meg viszonzását. Ezért az igazi ajándékkal valami olyasmi adódik, amivel senki nem rendelkezik; így például azzal az idővel, amelynek a végeérhetetlen beteljesedését a műalkotásnál való elidőzés során tapasztaltuk meg.

Az olvasás által érlelődő, illetve betelő időnek ez a tapasztalata az ünnep példája felől világítható meg jobban, amelynek időjellege a visszatérésben és megtartásban van: hiszen az ünnep megtartására akkor kerül sor, amikor annak – újra meg újra visszatérően – „eljön az ideje”. A megtartásban jelen-lévő ünnep sem esik szét a múló pillanatok egymásutániságára, hanem – akárcsak az elidőzés a műnél – egybegyűjti az idő teljességét; ez a teljesség az ünnepben – a megtartásban, az elidőzésben, az újra átélésben – adódik mindazoknak, akik részt vesznek benne.

Mivel tehát az olvasás igenlő válasz a műalkotásnak a megformáltsága, artikulációja által kifejezésre juttatott, időt kérő szólítására (szólongatására) – és mint ilyen, viszontígéret a költeménynek az olvasói elvárásra válaszoló ígéretére –, az elidőzésben a megszólításnak és a megszólítottságnak egy szétszálazhatatlan kölcsönössége érvényesül: a megszüntethetetlen távolság ellenében is megőrzött együttlét valósága.

A gondolj-rám-virág – akárcsak az őt megéneklő költemény – olyan ajándék, amely nem kézzelfogható mivoltában, hanem az ajándékozás (kérésbe rejtett) ígéretével ad hírt magáról, s azzal, hogy – mint minden valódi ajándék – felébreszti a még bőségesebb viszonzás vágyát. Az egymásra gondolás vágyának és ígéretének ebben az egymást sokszorozó kölcsönösségében kitűnik, hogy az ajándékozás tulajdonképpeni tétje az idő, hogy az ajándékozás által adódik számunkra idő.

Az ajándék és viszonzása időt igényel; az egymással így – nem kényszerből vagy kötelességből, hanem hálából – megosztott időt azonban nem érezzük veszteségnek, sokkal inkább esélynek az időhiány kompenzálására. A hálás rágondolás által távollétében is velünk marad az, aki már vagy még nincs itt, s ilyenkor átéljük, amint az idő – amellyel nem rendelkezünk – adódik; amint a velünk egyidejű jelen, az egykorvolt és az eljövendő egymásba fonódva, mintegy megtartva egymást, helyet adnak ittlétünknek.

Továbbá, mivel az igazi ajándéknak meglepetésnek kell lennie, amely megszakít minden számítást és előzetes elvárást, az ajándékozás feltépi az idő közönségesen elgondolt lineáris rendjét. A viszonzás – mivel a „meglepetésszerűen és még többet adni” vágya vezérli – nem lehet azonnali; haladékot igényel, s kitartó, hűséges várakozást; így az (ajándékozás által adódó) időbeliséget nem el-múló, hanem késleltetett, halasztódó voltában tapasztaljuk.

Kitűnik mindebből, hogy a gondolj-rám-virág (vágya) által elindított, végtelen mozgás – az ajándékozásé –, amely az átlelkesített időbeliséget halasztássá, késleltetéssé változtatja, nem az időben lezajló mozgás, hanem: ő maga az idő. Az idő természetére – végtelen, de nem határtalan mivoltára – a költemény olvasásának tapasztalata figyelmeztet. A versben az idő ritmusként adódik, amelynek érzékelése időt kíván, mégpedig határos időt: nem egyetlen pillanatot, de nem is végeérhetetlen időt, hanem határidővel meghatározott időtartamot.

Mivel pedig az élet végessége is határt szab a számunkra adódó időnek, s mivel halandók vagyunk, ha meg akarunk felelni A gondolj-rám-virág című költeményben felhangzó hívásnak, ezt kell mondanunk: igen, igen, nem felejtjük egymást, amíg csak élünk.

A szöveg első megjelenésének helye:
A Mit jelent haladékot kapni megjelenési helye = Balogh F. András, Berszán István, Gábor Csilla (szerk.): Újrateremtett világok. Írások Cs. Gyímesi Éva emlékére. Argumentum, Budapest, 2011.