– Hány embernek tervezte Isten a földet? Szükség van-e egyáltalán a városok poklában rohadó szerencsétlenekre? Tudod, hányan tapossák egymás sarkát Damaszkuszban, Cádizban, Sevillában?
Illighaen már nem taposott senkit. Csak a daganatára figyelt.
Isten szolgája, Hákim viszont prüszkölt a türelmetlenségtől.
Az emberek jajonganak, párolognak, nem képesek méltósággal elpusztulni. Telejajgatják, telesóhajtozzák a mindenséget. De mire jó ez? Allah régen név szerint ismerte az embereket. No de mára elvadult a szaporodhatnék az emberekben, párosodnak éjszaka, párosodnak nappal, párosodnak unalmukban.

Illighaen a tekintetével a kőfal repedéseibe kapaszkodott, és már nem gondolt semmire. Érezte, hogy a saját fájdalmát lélegzi vissza ebben az irdatlan hőségben. De mi is ez a daganat, ami legbelül pusztítja? A kudarc és a feleslegesség? A szívet megdermesztő bűntudat? Elárult egy jóindulatú uralkodót, hogy egy kétségbeeséstől bűzlő nagyvárosban haldokoljon?
No, de most pusztuljon el? Mikor ez a hibbant állatpreparátor talán választ adhat a normann krónikások gyötrő kérdésére.
Mi rontotta el a korábban egyenletesnek tűnő időt, a történelem kiszámított, nyugodt menetét?  Talán igaza van Hákimnak, annyian sóhajtozunk mostanában, hogy ezért nem találunk kitüntetett nézőpontot.
– No, igen, a rovarok! Akik mind Allah különleges kegyelmében állnak, ezért lehetnek annyian. De soha nem túl sokan! Ők aztán nem szabálytalankodnak – magyarázta Hákim. – Ők mindig ésszerűen, a környezetükre tekintettel… Ha éhesek, akkor felfalják a porontyaikat, és nem mérgezik egymást a bűntudattal.
Illighaen legyintett. És a görcs szünetében – tudományos büszkeségét megőrzendő – mesélt a szigetekről, ahol a nyugati szelek döntik el, melyik gyereket adják vissza a tengernek. Völgyekről, ahol a nők belehalnak az első gyerek születésébe, a porontyaikat lefátyolozott, szűz nagynénik nevelik fel. Mesélt a szorgok titkairól, akik meztelenül járnak, és sohasem engedhetik meg maguknak, hogy túl sokan legyenek. Vidékekről, ahol a születést és a halált nem az emberi test kiszámíthatatlan kopása, hanem a tenger rejtélyes kisugárzása okozza.
– A te néped ennyivel okosabb? Vagy van valami titkos tanítás, ami segít kordában tartani a vágyakat?
Illighaen mit mondhatott volna? Az emberek csodagépek, titkos tanítások vagy ezermesterek nélkül is átváltoznak.  Egymaguk hoznak jó vagy rossz döntéseket.
– Láthatod, én is itt vagyok a te országodban. Felvettem a ti hiteteket, beköltöztem egy ablaktalan cellába, átírtam a téziseimet, és lassan belebetegedtem. Mi ez, ha nem kifinomult módja az öngyilkosságnak?
De kihúzta magát, mintha még képes lenne még szembenézni a Hákim válla mögött a villogó nappal. – Te nem egyéneket ismersz, Hákim, csak imádkozó sáskákat, pókokat, muslincákat.  Ám az emberek nem kasztok, hisz évről évre átváltoznak egymásba. A gyerekeiket holtan is uralják, megöröklik vagy megátkozzák egymást, elveszítik a lelküket, aztán megtalálják. És a saját gondolataik még a pókhálónál is szorosabban kötik őket gúzsba! Te viszont egy csodaembert keresel a csodagépedhez, vagy talán több magányos csodaembert: az egyiknek a karját, a másiknak a fejét, a harmadiknak a képzeletét.
És még mesélt volna még az emberi lélek csodálatos lehetőségeiről, mint egy elérhetetlen szerelemről, de egy ütés a gyomrában észhez térítette.
Észhez … no de kinek az eszéhez?  A térdét átfogva előregörnyedt.
Illighaen, az idő ura, számtalan nemzedék tanítómestere belepusztul egy cádizi sikátorban a saját árulásába. Nem a bűneink, hanem a tévedéseink jóvátehetetlenek.
– A mi korunkból egyetlenegy állítás nem marad fent, ezt jegyezd meg, Illighaen! Én a legkiválóbb szaporítható példányt keresem, a legélesebb értelmet, a legszabadabb képzeletet. Mit érdekel engem, hogy mit gondol magáról! Az egyes embert esetleg befolyásolja, hogy mit gondolnak róla a többiek, de ez mind nem határozza meg végérvényesen. Te vajon meggyógyulnál-e, ha egészségesnek képzelnéd magad? A hiteddel nyernél-e magadnak néhány évet?
– Igen – felelte Illighaen egyszerűen.
– No de mivel képtelen vagy rá, ezért rá vagy utalva a gyógyszereimre.
Illighaen bólintott, és a Hákim kezében lévő üvegcsét, a gyengén vibráló, piros kotyvalékot figyelte.
Hákimonixfordiháj. Csak hinni kell benne.
–Akkor mondd meg, hol találom északon a különlegesen okos és erős embereket? Azokat, akiket Allah név szerint is ismer?
Illighaen megrázta magát. – Ki fizet neked, hogy a nyomomban járj, és egyre csak nyaggass az új nevekért? Ki akarja azt, hogy a csodagépeid kikémleljék a tengereket? Hákim felnevetett, de a kezében tartott kis üveg meg sem rezzent.
– Nem a piacon vagyunk, Illighaen.
Látni több,  mint meghódítani, ezt üzente a tekintete.
A nap minden ellenkezés nélkül lassan megfordult a sikátor fölött.
Illighaen így aztán dadogva felsorolta az ambiguieni költőiskola legtehetségesebb, legkiválóbb elméit. Fiatalokat, akik egyetlen éjszaka az elméjükbe vésték Zeeland elfoglalásának tekervényes részleteit, akik a legodaadóbbnak, a legkitűnőbbnek bizonyultak… hogy miben, az nem számít. Nagyravágyó fiatalok, mint Gnúr Hjalmarsson nevét, akit egy cet hozott a Jég Szigetéről a normannok földjére, hogy aztán az őrült római, Maximus kíséretéhez csatlakozzon. Vagy Hetter lányáét, Gudrunét, aki fiúruhában énekelte meg a partraszállást a skótok földjén.
– Ezek mind meghaltak, Illighaen. Feltrancsírozta, megemésztette őket az idő. Szegény Gudrunt a saját katonatársai. Beszélj az élőkről!
Gudrun?! Illighen megdermedt, de nem mutatta. Alkalmat adjon ennek a hibbantnak, hogy a prófétát vagy a mindentudót játssza?
– Te is tudod, Hákim, hogy csak a szélhámosok szokták túlélni a háborúkat. Csak azok, akik meggyőződés nélkül élősködnek az uraikon: a fattyúk, a fegyverhordozók, no és persze a szolgálólányok, akiket a katonák a hajnali órák előtt kizavarnak az ágyukból.
– Meglehet. De ők azok, akik a legtöbbet tudnak a világról.
Micsoda gazember!  Ő, Illighaen, skaldok és krónikások fia most ugyanúgy eleven embereket árul, mint a legszennyesebb rabszolgakereskedők..
De sohasem gondolta volna, hogy ennyire retteg a gyomrára szorított kézzel végigkínlódott hajnaloktól. Az ablaktalan szobák mélyén átélt kínlódásról. A mindent felőrlő fájdalomtól, aminél a hősök, az igaziak  ezerszer, milliószor többet elviselnek. Már ha a költők igazat beszélnek…

Hogy Hákim elégedett legyen, mesélt néhány rejtélyes, a normann udvarokban fel-feltünedező szélhámosról, aztán rátért Vilmos herceg háztartására, cselédjeire, és elidőzött a szeplős, napbarnított vagy kelttészta-fehérségű arcokon. – Emlékszem egy gyereklányra, talán egy kis sziget királya vagy egy szökött katona volt az édesapja. Okos gyerek, jó gyerek, de az északi szigetek szörnyszülöttjeinek vére kering az ereiben. Belelát a jövőbe, és úgy ragadnak rá a nyelvek, mint a lépre a legyek. Rioldának hívják. Egy raktárépületben, a normann tengerparton láttam utoljára. De eltűnt, mikor visszamentem érte.
Mintha Hákim ezt a nevet várta volna, diadalmasan bólintott.
– De te még adósom vagy, Hákim! Nem mondtad el, kinek dolgozol, ki bízott meg téged az idő fürkészésével?
De az állatpreparátor már olyan arcot vágott, mintha mehetnékje lenne.  – Hosszú lesz az ősz – mondta rejtélyeskedve, és belepottyantotta az üvegcsét Illighaen kinyújtott kezébe. – Tessék, megfizettelek.
De előtte végignézett a sikátor ablakain. Ugyan mit láthatnak Narí anyó utcájának utcájának léhűtői? Egy szakadt csavargó megkönyörül egy haldokló idegenen… Annyi szláv és viking rabszolga tűnt fel mostanában, hogy semmi rendkívülit nem találhatnak az öreg vakító kék szemében.
– Bölcs vagy, Illighaen. – És lebiggyesztett ajakkal figyelte, ahogy Illighaen felhörpöli szárított fügéből, gránátalmából, málnaszörp-maradékból készült kotyvalékot.
Hákimonixfordiháj. Csak hinni kell benne.
A hajók sem kérdeznek semmit, mikor a hajnali órán széthasítják a ködöt, és nekifutnak a tengernek. Hákim varázsszere, az édes kotyvalék szétáradt Illighaen ereiben, és azonnal szétrobbantotta a fájdalmat a belsejében. Illighen könnyű fuvallatot érzett, mintha a vállára nehezedő lucskos forróság most megemelkedne, hogy ő még egyszer kihúzhassa magát.
Lerázom a félelmet, saját halálom lesz.
És Hákim elképedve figyelte, ahogy szilárd léptekkel elindul a víz felé.