Nemes Nagy Ágnes

A gondolj-rám-virág

 A gondolj-rám-virág,
az volna szép, az volna szép,
a gondolj-rám-virág,
az barna-kék, az barna-kék
(csak volna barna, volna kék,
a gondolj-rám csak volna szép,
mert nincs ilyen).

A nefelejcs azt mondja: nem,
a gondolj-rám: igen, igen,
azt mondja, hogy: igen.

 

I.

„Rá kell tennünk az életünket arra, amit soha egyáltalán nem tudunk megérinteni. Ez képtelenség. Ez halál. Ezt kell megtenni.”

(Simone Weil)

 

Nemes Nagy Ágnes költeményének címszereplője, a „gondolj-rám-virág” neve költői szóalkotás, olyan szó, amelyet hiába keresnénk a szótárakban: „nincs ilyen”. Azonban ez a hallatlan kifejezés mégsem tűnik jelentés nélkülinek; különös módon előhívja bennünk a megértésére irányuló várakozást. Az új szó ugyanis nem a semmiből, hanem a nyelvismeret, a nyelv tudásának mélyéről termett elénk: egy másik, jól ismert virágnév, a „nefelejcs” felidézésével, mintegy annak újraírásaként.

A két virágnév – kiváltképpen így, egymás társaságában – a megértés párbeszédmodelljét reprezentálja: azt, hogy bármely (nyelvi) megnyilatkozás megértése voltaképpen válasz a bennünket elérő szólításra. A két virág nevében egy-egy apró dialógus rejtőzik. „– Ne felejts! – Nem felejtelek” – így az egyik párbeszéd. „– Gondolj rám! – Gondolok rád, igen, igen, igen!” – hangzik a másik. Tartalmában ugyanaz, és mégsem. Az első párbeszédben tiltásra tagadás válaszol, a másodikban – kérésre a készséges, odaadó, háromszoros igen.

Azáltal, hogy a vers szembesíti a közismert virágnevet a látszólag referencia nélküli új szóval, a kitalált virág nevével, a „nincs ilyen” tükrében a „lehetségest” ragyogtatja fel. Vagyis meggondoltat, felismertet valami nagyon is valóságosat (nem a látható, inkább a „reménylett dolgok valósága” értelmében), amit a nyelv reflektálatlan, mindennapi használata elfed: örök vágyunkat a maradandóságra, a mulandóság és a felejtés törvényének tudatában.

Ez a költemény – mind a valóságos nefelejcs, mind a képzeletbeli, vágyott gondolj-rám-virág megidézésével – referenciális utalások nélküli búcsúhelyzetet teremt: olyan szituációt, amelynek nincsen azonosítható, versen kívüli megfelelője, amelyre konkrétan rá lehetne mutatni. Ő maga lesz ugyanis a búcsú helye, a búcsú jelenete, ahol a felejtés veszélye miatti szorongás keríti hatalmába – az elválás fájdalmán túl – a búcsúzó feleket. Az egymás felejtésének félelme a halálfélelem egy fajtája: a végső megsemmisüléstől való félelem – a másik számára.

És akkor: a virágok nevében rejtőző felszólítás a nem-felejtésre valamiféle racionalizálhatatlan életremény kifejeződése lenne? Az élet folytonosságának feltámadó hite az elkerülhetetlen halál bizonyosságával szemben?  A „Ne felejts!” és a „Gondolj rám!” kérelmében minden esetre egybeforr az elválás veszteségérzése és a megemlékezés erejébe vetett hit, s egymás által kockára tétetik a hiány és a megtart(at)ás.

A búcsú virágainak nevében olyan (fel)hívás rejtőzik, amely elől nem lehet kitérni, azaz: mindenképp válaszolni kell rá; a válasz pedig felér egy ígérettel, elköteleződéssel a nem-feledésre, a másik emlékezetének megőrzésére. Az ilyen hívásra adott válasz, ígéret azonban a lehetetlent kísérti; hiszen két, időben különálló, azaz egyidejűleg nem jelenlévő dolog, esemény teljességgel lehetetlen egyidejűségét követeli meg. Nem lehetséges „megörökíteni a múltat”, „rögzíteni az emléket”; az emlékezés ugyanis mindenkor kénytelen igénybe venni a képzelet transzfiguratív tevékenységét, ami átformálja az emléket, hiszen csak ezen az áron őrizheti meg. Az emlékezés virágaival – még inkább: azok puszta nevével – hadat üzenni az elmúlásnak: több mint kockázatos vállalkozás.

Nemes Nagy Ágnes költeménye ennek a kockázatnak a lehetőségét – a lehetetlen lehetőségét – kísérti, a nemlétező virágnak a létező fölé rendelésével: nem elég a nefelejcs, a gondolj-rám-virág kellene: „az volna szép, az volna szép”. Olyan virág, olyan valami kellene, ami több annál, mint ami a szó megszokott értelmében átadható; olyasmi, aminek a puszta létezéssel szembeni többlete az adott helyzeten, az időn túlra ragadja a lelket. Akárcsak a valódi ajándék, amelynek nem a meghatározott dologi létezésében rejlik az értéke, hanem éppen ajándék-mivoltában: abban, hogy lehetővé teszi az adást, az ajándékozást, valaminek az ajándékként történő megjelenését. S ahogyan a valódi ajándék sem illeszkedik be a birtoklásnak semmiféle rendjébe – hiszen magát az adást, az ajándék igazi adományát senki nem birtokolhatja –, s nem is létezik kézzelfogható módon, hanem „csak” elfogadásának örömében s viszonzásának vágyában tapasztaljuk, a gondolj-rám-virág is azt a paradoxont rejti magában, hogy olyasmit kérünk és ígérünk általa, amivel nem rendelkezünk, s hogy egyidejűleg meg is kell jelennie meg nem is.

A gondolj-rám-virágról, amely a valóságos nefelejccsel ellentétben nem létezik („nincs ilyen”), a rá irányuló – nagyon is valóságos – vágyban szerzünk tudomást. Ebben a vágyban, melynek követelő ereje az éhségéhez hasonlítható, titokzatos hajtóerő működik, ugyanis tárgya maga a lehetetlen. Amikor elbúcsúzunk valakitől, s azt kérjük tőle, őrizzen meg az emlékezetében, a lehetetlent kérjük: azt kérjük, semmisítse meg a bennünket elválasztó távolságot, és tekintse valóságosnak jelenlétünket, amely adott helyzetben csak képzeletbeli lehet. És mégis ezt kérjük, erre vágyunk: a távolság legyőzésének teljesíthetetlen ígéretére.

Az az erő, amit ez az élethosszig tartó, csillapíthatatlan vágyunk előidéz, a nem kevésbé enigmatikusan működő emlékezés; ennek rendeltetése, hogy megmutassa nekünk létezését az, ami nem létezik. („…a gondolj-rám-virág, az barna-kék”.)

Az emlékezés: visszatérés az emlékezetben, ismétlődő kísérlet az emlék megőrzésére, az emlékezet állandó veszélyeztetettsége közepette. Az emlékezésben tehát éppen a működés, a visszatérés, a megőrzésre törekvés a lényeges; az, ahogyan – sajátunkká téve – megtartjuk az emléket, megidézzük annak közelségét, amely így gazdag sokféleségében jelenik meg számunkra; maradandó lesz, annak eredményeképpen, hogy gondolunk rá. Az ilyen rágondoló emlékezés azonban nem szünteti meg a feledést és a távolságot; ellenkezőleg, ezeket bizonyos értelemben megőrzi, miközben – soha véget nem érően – a leküzdésükre törekszik. A távolság és a közelség, a felejtés és a megőrzés, az elválás és a hűség – mintegy egymásba foglalva – egybetartozik az emlékezésben. Ezért az emlékező tekintete soha nem csupán vissza, a múltba, hanem mindig előre, a jövőbe is fordul. Az emlékezés: várakozás is.

Emlékezni valakire azt jelenti: visszatérésére várni; s hogy ez éppoly lehetetlen lehetőség, akárcsak a valódi ajándékozás, azt az az eset mutatja a leginkább, amikor olyan valakire emlékezünk, akitől a halál választott el bennünket. Hiszen ilyenkor éppen az okoz fájdalmat, hogy tudjuk: szerettünk soha többé nem térhet vissza, jelenléte soha többé nem lehet valóságos, csupán csak képzeletbeli. Ám nagyon is valóságos a fájdalom, amellyel gondolunk és a vágy, amellyel vágyakozunk rá, és valóságos a távolléte is. Mostantól kezdve épp e távollét módján lesz jelen számunkra, azáltal, hogy – az emlékezés erejével – újra meg újra megkíséreljük legyőzni a távolságot, megtartani a közelséget, és így megőrizni az eltűnt jelenvalóságot.

Ez az eset ismét megvilágít az emlékezés természetében valami paradoxonszerűt: azt, hogy benne a vég sajátos módon összekapcsolódik a kezdettel. Az a felismerés, hogy életünkben elmúlt, véget ért valami, amitől el kell búcsúznunk, egy életszakasz végét és ugyanakkor egy másik kezdetét jelenti. Az élet ilyen búcsúzások, fordulópontok sorozata, amelynek töréseken átívelő folytonosságát az emlékezés biztosítja. Azáltal, hogy a régiről megszűnésében megemlékezünk – azaz belsővé, sajátunkká tesszük –, válunk nyitottá az újra, vagyis arra, hogy rákérdezzünk életünk újabb lehetőségeire. És fordítva: az emlékezés folyamatában az emlék nem őrződhet meg változatlanul, hanem – a bensővé tétellel, az egyéni újra átéléssel, amelynek része a feledés is – megújul és ismételt megújulásra vár.

A „visszateremtő” emlékezés ereje – az ajándékozáséhoz hasonlóan – abban a további paradoxonban rejlik, hogy az általa történő megőrzés éppen a lemondás árán érhető el; más szóval, az emlékezés épp a távolság elfogadásából, az elmúlás és a felejtés szükségszerűségének belátásából meríti energiáját. Ezért az emlékezés a magszóráshoz is hasonlítható: tudjuk, hogy az elvetett magnak meg kell halnia, hogy ezáltal felszabadulhasson az új élet. Tudjuk, hogy a végleg elköltözött nincs többé, ám léte éppen az emlékezés felől ad hírt magáról. Amikor emlékezünk rá, e hír visszatérésére várunk.

Az emlékezés tehát: az élet igenlése, annak tudatában, hogy halandók vagyunk. Nem más ez, mint jelenlenni-hagyása annak, ami nem tud kézzelfogható módon megjelenni. Vajon nem épp ebben rejlik a maradandóság ígérete, amire a leginkább vágyunk mindannyian?

Nemes Nagy Ágnes költeményének mindkét „szereplője” – a nefelejcs is és a gondolj-rám-virág is – ennek a vágynak a hordozója, mégpedig a nevükben rejlő felhívás révén, amely az emlékezés ígéretére szólít fel. A válasz azonban, ami a kétféle hívásra adható, különbözik: „A nefelejcs azt mondja: nem, a gondolj-rám: igen, igen, / azt mondja, hogy: igen.”

Mi a különbség a „nem felejtelek el” és a „gondolok rád, igen, igen, igen” ígérete között? Vajon miért részesül előnyben a nemlétező, nevében is alogikus virág, a gondolj-rám ígérete a valóságos nefelejcsénél? Miért tűnhet igazabbnak a háromszor ismétlődő igen az egyszeri, de annál határozottabb nem-nél?

Hallgatózzunk: a képzeletbeli virág igenlő válaszának ismétlődő jellegében – a „nem” határozottságával szemben – mégsem a határozatlanságot érzékeljük, sokkal inkább a gyakoriságot, az emlékezés ismétlődő mozgását, az elmúlt jelenvalólétbe történő ismételt visszatérés ígéretét. Ez pedig, úgy tűnik, sokkal inkább megfelel az emlék természetének az egyszeri nem-felejtésnél, hiszen az emlékek világa éppen állandóan változó, újra és újra megértendő, soha nem rögzíthető kifejlésszerűségével igényli az emlékező visszatérést. Innen nézve a „nem felejtelek” hamis hűségígéretnek bizonyulhat, hiszen az emlék egyszer s mindenkorra kisajátító rögzítésére vállalkozik, ami csak az élet elevenségének, állandó kihívást jelentő mivoltának, sokértelműségének a megszüntetésével lenne elérhető.

A nefelejcs felszólításában az emlékezés mozgását meg-megtörő felejtés tagadása, leplezése rejlik, a gondolj-rám-virág hívásában ezzel szemben – a szakadék, a távolság elfogadásával – a soha be nem teljesülőnek az igenlése. A nem töréseit is magában foglaló, háromszoros igen – válaszként a hívásra – egyet jelent a hűséges kitartással ebben a távolságban – a távolság eltávolítására, a közelségre törekvésben.