Semmi az egész, de azért valami mégis, valamit elmondtam, valami elhangzott, amire majd érdemes lesz többször visszatérni, mert, ami elhangzott az igaz, nem úgy, hogy ezt most akkor meg kéne tanulni, nem valami kőbe vésett dolog ez, hanem amolyan szép igazság, hogy jól hangzik, de a „jó” sem jó szó itt, mert az olyan, mintha valami kézzel, pontosabban füllel fogható fizikai valami volna, jól hangzik – szépen inkább, vagy szemléletesen. A lényeg, hogy a dolgokról valamit állítottam, ami tulajdonképpen logikailag se nem igaz, se nem hamis, épp ezért még sok mindent mást is lehetne állítani, ami ugyanúgy se nem igaz, se nem hamis, vagy éppen hogy igaz is és nem is igaz. A lényeg, hogy megvádoltak a hazugsággal, hogy hülyeségeket mondok – vagyis mondtam. Mondataid bejárják majd az univerzumot – súgta nekem Anita egyszer, és ilyeneket mondtak mások is, aztán összeomlott minden. Gondoltam már sokszor, hogy elmegyek, mégis, a nyugalom sokszor a legváratlanabb helyekről tört rám. Most, a napokban például egy olyan könyv felől érkezett, ami a szörnyű igazságról értekezik, amit én most minden korábbi, elviselhetetlen személyes igazságom után csodálatosan nyugtatónak érzek. De a legeslegfontosabb mégis, hogy én most meg vagyok gyanúsítva, perbe fogtak, vádolnak, és már ezzel el- és meg is ítéltek, tönkretesznek.
Nem is konkrétan azt állítják, hogy hazudok, valami olyasmiről van szó, hogy a dolog nem úgy van, ahogy én gondolom, hogy nem hazudok, hanem tévedek, ami talán sokkal súlyosabb vád, azt hiszem. Pedig szerintem nem erről van szó, nem puszta mese, vagy merő kitaláció, amit én előadtam, hanem egy olyan valami, ami nagyon is létezhet, hatással van a dolgokra, még ha soha senki nem is látta, hallotta, tapasztalta, vagyis soha senki nem tudná bizonyítani. Talán egy halott ember, akinek az van a fejében, amit én gondoltam és mondtam, ő visszajöhetne és elmondaná, hogy kipróbálta, és hogy az, amit én állítottam valóban egy lehetőség. Meg hát miért is akarnék én bárkinek is rosszat. Jártam már én magam is ott, legalább olyan erősen éreztem a dolog jelenlétét magamban, egészen pontosan az én jelenlétemet a dologban, eleven volt, érezhető és valóságos, mert olyan érzelmeket éltem meg közben, amik nem lehetnek valótlanok, vagy puszta kitalációk, de főleg nem hazugságok. Így akkor az ember is puszta hazugság volna, mert szerintem állandóan ilyen erők között éli az életét, amire én is gondolok.
Hogy miket hadoválok én össze a világ végéről, meg a falról, meg a falon túlról, hogy ez teljesen érthetetlen és felfoghatatlan, és hogy én bűnös vagyok, és ilyet nem állíthatok – ilyeneket vágtak többen a fejemhez. Hiába mondtam el nekik mindent, nem tudtam bizonyítani a dolog ártatlanságát, ártatlan komolyságát – ahogy én magamban igazából gondoltam. Mondtam nekik, hogy egyfajta hit kérdése az egész, meg a képzeleté, kértem őket, hogy ne hirdessenek ítéletet egy küzdő ember nyugalmáról és a csodás összefüggésekről, melyekkel a dolgok kötelékeit felruházta. Miért ne lehetne igaz, amit mondok? Mert ez hazugság! – ennyi volt az érvük. Kiveszett már belőlük, kiveszett az ítélethirdetésükből a másik iránti minimális tisztelet, annak az elfogadása és megbecsülése, hogy valaki előttük feltárulkozik és kimondja a lelke mélyén rejtőző legkomolyabb elképzeléseit, vállalja, hogy esetleg hülyének nézik, vállalja, hogy nem fogadja majd el mindenki, ugyanakkor reméli, hogy a hallgatást, a megtisztelő odafigyelést legalább kivívja a jelenlévőkből. Nem, semmi, ezek a gépies nők és urak a meg nem értő, oda nem figyelő elutasítás pajzsát vették maguk elé, még csak maguk elé sem vettek semmit, néznek üveges tekintettel valahová a semmibe, a molekulák közé, vagy olyan helyre, ahol tényleg semmi nincs, csak az ő puszta és keserű, unalmas létezésük és innen figyelnek mindent, és nem hallanak meg semmit. Nem hallottak meg engem se. De ha legalább megpróbálták volna!
Kérdéseik nélkülöztek mindenféle igényességet, nem is kérdések voltak ezek, hanem félrefordított fejjel odavetett ostorcsapások: Mi az hogy üldözte a naplementét? Mi ez a baromság? Ki az az öreg, akiről beszél, akit követett, hol van ő? Ne mondja, hogy maga az űrben járt, maga felelőtlen! Folyton valami olyasmire voltak kíváncsiak, olyat kerestek a mondandómban, aminek van foganatja, ami vonatkoztatható egy létező dologra, tárgyra, és borzalmasan nagy bajban voltam, mert én semmi ilyesmivel nem tudtam szolgálni. Én csak a saját elképzeléseimet tudtam előadni, a naplementével, az öreg professzor történetével, meg a mi közös utazásunkkal, bár én azt sosem állítottam, hogy jártam volna az űrben. Nem is tudom, nem is értem, hogy ők honnan vették ezt a kérdést, a problémát. Úgy veszem ki, hogy teljesen más mércével mérik a dolgokat, mint én.
Rosszul állt a szénám. Tovább erősködtek, hogy embereljem meg magamat és mondjam el értelmesen a dolgokat, hogy mit akarok, ne kerteljek mindenféle agyament baromsággal, hagyjam a kis meséimet és térjek a lényegre. És én újra előadtam, amit tudtam, de kicsit igyekeztem többet és jobban magyarázni, mondtam, ahhoz, hogy megértsenek, többre van szükség, mint színtiszta logikára, és nem, egyáltalán nem puszta asszociációk sora a dolog, hanem egy nagyon is lényeges belső összefüggés, hogy én úgy éltem meg az egészet, hogy ez így van. És igen, abban az értelemben, ahogy ők az igazságról gondolkodnak, abban az értelemben valóban nem igaz, amit mondok. Mondtam nekik egy példát. Mondjuk, mintha úgy lennék szerelmes, hogy igazából nincs nő, akibe szerelmes vagyok. Értik ezt? Hogy nagyon, de nagyon bennem van a dolog, mégsem tudom alakba önteni, mert az képtelenség, hogy volna a lényeg, mint a dolog. Persze, hogy ez egy buta példa, merthogy tapasztalat és a korábbi történések foganatja, hogy tudom, mi a szerelem, de a dolgok, az események összefüggéseit is mindig eszerint állítjuk fel, vannak elképzeléseink, láttuk már bizonyos cselekmények egymásutániságát, így aztán képesek vagyunk arra, hogy jövőben ezek alapján feltételezzünk ezt-azt. Mintha tudnám, mi a szerelem, de nem lennék szerelmes, abban az értelemben, hogy nem találkoztam a nővel, aki iránt bármit is éreznék, de mégis megtalált ez az érzés és állapot anélkül, hogy valós tárgya lenne. Láttam a többségen, hogy ettől még értetlenebbül és konokabbul viseltetnek irántam, néhány arcon viszont zavar tükröződött, amire úgy gondoltam lehetne valamit alapozni. Hogy én miféle barlanglakó vagyok, hogy legjobb volna engem azonnal elzárni és nem vagyok normális! Én pedig kezdtem azt érezni, hogy kifogytam az érvekből.
Furcsa módon azonban nyomát sem éreztem bármiféle elkeseredésnek, nem éreztem azt, hogy engem most valami komolyan megcáfolnak és megkérdőjelezik az én létezésemet, pedig tulajdonképpen ezt tették: én a legőszintébben, legnyíltabban és minden félelem és szégyenérzet nélkül feltártam nekik azokat az összefüggéseket, melyek szerint én az élhető világot elképzelem. Arra gondoltam, minek is erőltetem ezt az egészet, nem fogom tudni meggyőzni őket arról, hogy amit érzek, az valóban úgy lehet, és nem is az volt a lényeg, hogy a dolgok úgy vannak-e, ahogy én azt állítom, hogy vannak, mert én abban a pillanatban nem tettem fel magamnak a kérdést. Az összefüggés megpillantásakor sem valamiféle logika nem vezérelte a gondolkodásomat, semmi olyasmi, amire rá lehetne kérdezni. Mert ez nem is az a téma, ez nem olyasmi, mint hogy szükség van egy kerítésre, ami elzárja a kutyát az asszony virágoskertje elől, és előtte ki kell számolni és kimérni, és figyelni a lakkozásra, meg az újralakkozásra, és a kapunak is helyet kellene hagyni, meg hogy nyitni is lehessen kényelmesen, de hogy a kutyára se dőljön rá. Ezeket ki lehet gondolni, számolni és mérni, ellenőrizni és meg lehet csinálni és javítani, ha úgy adódik, de a világösszefüggés, amiről én nekik beszéltem az nem ilyen, az túl van ezen, nem is meggyőződés, hanem állapot, hangulat, de nem jelenti azt, hogy nem volna valóságos.
Uraim, szerintem hagyjuk egymást! Vagy önökből hiányzik valami, ami elvezethetné önöket a megértéshez, vagy én vagyok híján a nyelvnek és annak a képességnek, hogy kifejezzem, mire is gondolok, így hát tényleg, a legjobb, ha nem akarom önöket meggyőzni semmiről, de ha emellett sem tudok érvelni, hogy én igazáról semmiről nem akarom meggyőzni önöket, csak beszélni akarok, s csak ennyiben vegyenek tekintetbe, akkor vessenek inkább egy sötét verembe, zárjanak el a világtól, és akkor talán elérnék valóban, hogy őrületnek és valótlannak lássam a „fejemben lévő” dolgokat. De most komolyan, vessenek egy sötét verembe és kiölhetik belőlem ezeket az egyszerűen beteges képzelgésnek nevezett dolgokat! Erre már nem mondanak semmit, pedig tudom, hogy igazából ezt kívánják.
Azt mondják, hogy vessem én saját magamat ebbe az úgynevezett verembe és igyekezzek saját erőmtől visszatalálni a normális emberi útra, ellenkező esetben komoly következményekkel kell majd számolnom. Józanodjak ki, és ne álljak elő és prezentáljak többé ilyen ingatag világmagyarázatot. Gondoljam át a dolgokat, szálljak le a földre az űrből, mert arról még szinte nem tudni semmit, nemhogy falakról, meg utazásokról, meg ki tudja, miről beszéltem én, amik odafent lennének. Nem rejtőzhetek ilyen vékony igazságok mögé, nem élhetek ilyen törékeny életet. Éljek valóságos életet, törődjek a kis dolgokkal, törődjek a tárgyakkal, mert így tényleg komoly baj lesz, foglalkozzak inkább a testemmel, mert az sokkal hálásabb, mint lélek, és hiába mondom én, hogy ez a kettő nálam – mindegy, nem számít, csak törődjek vele, egyek és basszak sokat, versenyezzek, építsek házat, dolgozzak a testemen és a képességeimen és akkor talán eljuthatok az űrbe ténylegesen, ha ez a vágyam, „ha minden áron ez a vágya!”, és felejtsem el azt a messzi-messzi távolban húzódó óriási, megkerülhetetlen, jeges falat, ami szerintem ott van.
Beláttam persze, hogy igazuk van, hogy a kis dolgoknak, a kis összefüggéseknek, a minden lényeget nélkülöző, pusztán csak létező tárgyaknak is lehet örülni, nem csak a csodás utazásoknak és a mindenség molekulái közé látott végeláthatatlan, igazságértéküket tekintve megítélhetetlen összefüggések gyártásának, melyek valóban elvezethetnek az őrületig – az én jeges falamig, ahogy ők értelmezték. Mégis, mintha arra kérnének egy festőt, hogy hagyjon fel a szer használatával, melynek hatása alatt csodákat művelt, valóban csodákat, melyek egyszerre jelentenek számára menedéket a világ hülyesége felől, ugyanakkor vissza is vezetik őt oda, amiatt, hogy sikeres lesz, és amiatt, hogy előbb-utóbb rádöbbenti ez a világ, hogy ő: nem normális, ennyiben fenomenális.
De az én esetem nem ilyen vészes. Majd lesz valaki, aki belátja annak a lényegét, amit és ahogy mondtam. Addig persze raboskodnom kell a saját magam gyártotta űrben, egy börtönben, amiből majd előbb-utóbb persze szabadulok, és végül megtisztulok attól a kellemetlen káosztól is, ami engem ide juttatott. A legjobb lesz – kértem végül a hallgatóságomat –, ha hagynának most elmenni, ha engednék, hogy, mondjuk, most fussak egy nagy kört a város szélén, vagy lefuthassak a kikötőig, a cipőmet a kövekre téve beugorhassak a vízbe és úszhassak egy jót, ami aztán visszavezetne a tárgyak közé valóban, mert éhes lennék, mert a futástól szomjas lennék, és miután pótoltam az elemésztett energiát elfogyna az agyamból a vér, ami szüli ezeket a csodás-förtelmes képeket, és akkor rám törne az alvás is, ébredéskor aztán a nő forró nyári talpa ébresztene, ahogy hozzám ér, meg a torkomba szippantott hajszálak, és kedvet kapnék hozzá, de tudom, hogy így az egész nem érne véget. Mert olyankor az ágyban fekve, a párolgó nedvek és hangulatok között, a legtökéletesebb jelen idő megélése után felmerülne bennem újból egy gondolati építmény lehetősége, és akkor kimennék az erkélyre, kigondolnám, leülnék az asztalhoz, felállnék, járnék egyet a vízparton, és a gondolati izgalomtól csapzottan ülnék le az asztalomhoz és felrepülnék újra a levegőtlen sötétségbe, aztán ide, egyenesen önök elé újból, hogy meg- és elítéljenek, miközben ez az egész semmi, de azért valami mégis.
