Egy reggel zenévé változik a táj,
fémhuzallá nyúlnak az ürességben
kifeszített árnyékok, sóhajok,
töredelmesen kiszáll a fagy
 
a talajba tapadt gyökerek közül,
és a húrokra ragadt tollazaton,
mint a kőre rácseppenő olaj,
ezüstösen madárvér csillan.
 
S fölzengenek a kóbor zivatarok,
mind az esők, a sók és a sirályok,
jégtükrén befagyott holtidőknek
hozzád látogatnak a szavak,
 
költők álmai, növények, bogarak,
gyöngykórók inogva hajlongó szára,
hasogató, szilánkos szelekben
cserépdarabok süvítése.
 
Majd kiáltozások, átkok és nevek,
szitkok lepusztult, koszos agorákon,
vézna költők és halálra szántak
utolsó riadt mosolygása.
 
A palaszürke tájban egy kisfiú
álldogál: játékai földbe nőttek,
lovacskák, kocsik, kövek és gombok
várossá nőnek körülötte,
 
s a celluloidok beleszakadnak
a képbe, a kamerákat feldönti
a szél, madárvér cseppen a kőre,
s megremeg alattunk az idő.

  Képek: Claire Morgan