Távol

Tátongó rézüstön babrál a fény
kampós szögeken, cseréptálakon.
Fehér, meszelt falak közt félhomály.
Fehér templomtorony a dombokon.

Kút mellett lompos, heverő kutya
Zsíros kalap, napbarnította kéz.
Agyagkorsóból szivárog a víz.
Repülni kéne, s szólni is nehéz.

Nem tudom pontosan, csendes falomb
vagy súlyos láncok kötöznek ide.
Vendég vagyok; párszáz év elsuhan.
Nevem kiáltják valahol messzire.

 
Tengermély

Nagy, vörös foltokban zuhog az este –
mernék fogadni: tengermély ragyog.
Sajkák, halak vagy madarak harapják
az arany-buborékot: a napot.

Odafönt, elvarázsolt holdamon
egy csizmatalp – itt lent: vízi zene.
Halkan siklanak rá a szólamok
az éjjel bársony-szigeteire.

A halmadár piros szeme világol –
hány méter mélyről kezdjen holnapot?
Kék, vörös, sárga, zöld vitorla várja
és roncshajók, és buborék-napok.

 

 

 

(Illusztráció: Artyom Chebokha)