Fittler Áron összes bejegyzése

Tankák Ki no Curajukitól (I.)

Curajuki-kötet, 252–253.

[Húsz vers a kjógokui helyettes középtanácsos[1] paravánjára]

Hegyek mélyén áll
lakom, sötét erdőben,
évről évre hát
virágok szíve, bizony,
halovány: hamar hullnak.

Míg odaérek,
oh, biztos mind lehullnak!
Virágok szívét
hogyan ismerhetném meg,
hogy tudjam, mikor menjek?

Fittler Áron fordítása

 

Ki no Curajuki (Ki no Tsurayuki)

?872–?945. Korának egyik legnagyobb költője, a Régi és új versek gyűjteményének (Kokin vakasú, Kokin wakashū) egyik összeállítója, jelentős szerepet vállalt a japán nyelvű költészet (vaka) irodalmi közéletben való elterjedésében. A X. századi költészetben játszott vezető szerepét jól mutatja az a tény, hogy az első három (X. században keletkezett) császári rendeletre összeállított versantológia (csokuszen vakasú) mindegyikében Curajuki szerepel a legtöbb verssel. Fiatal kora óta számos költői versenyen (utaavasze) szerepelnek költeményei, 930 és 935 közötti Tosza tartományi kormányzósága idején pedig maga is rendez költői versenyeket. Gyakran kérték fel paravándalok (bjóbuuta) írására illusztrált paravánok képeihez. Toszából a fővárosba (Heiankjó) való hazautazását az első japán nyelvű naplóban, a Toszai naplóban (Tosza nikki, Tosa nikki) örökítette meg.

 

 

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] Kjógoku no gon-csúnagon. A jeles költő, Fudzsivara no Kaneszuke (877–933) tisztségeneve 927 és 930 között. Az itt szereplő két tanka (többi tizennyolccal együtt) tehát Kaneszuke festett paravánját díszítette.

Versek a Tízezer levél gyűjteményéből (Japán, VIII. század)

 

 Negyedik kötet, versváltások, 712.

[Taniva no Óme no Otome[1] három verse:]

Miva-hegy[2] papja
imádja e cédrusfát:[3]
talán büntetés,
amiért hozzáértem,
hogy téged nem láthatlak?

 

Tizenharmadik kötet, vegyes témájú dalok, 3222.

 

Istenek hegye,
emberek mit vigyáznak:
lábához közel
hanga virága nyílik,
teteje táján
kamélia virágzik.
Mily csodálatos
ez a hegy!
Óvják, mint síró dedet.[4]

 

Tizenkilencedik kötet, 4241.

Fudzsivara no Kijokava követ egy verse:

 

Kaszuga mezőn,
imádott istenkertben,[5]
oh, szilvavirág:
virágod pompájában
várj rám, míg visszatérek!

Fordította: Fittler Áron

 

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] Ismeretlen költőnő. Jelen versén kívül még két tankája maradt fenn az antológia negyedik kötetében.

[2] A mai Nara-megyében található, istenként tisztelt hegy. Itt található Japán egyik legrégebbi sintó szentélye, az Ómiva szentély (Ómiva dzsindzsa).

[3] A japán ősvallás, a sintó hitvilágában az istenek gyakran választottak fákat és bokrokat, amikor leszálltak az emberek világába, ezért egyes növényeket – kimondottan az itt szereplő cédrust – istenként tisztelnek.

[4] Ez a hosszúvers (csóka) is egy olyan hegyet dicsőítő ének, amelyen a sintó vallás istenségei lakoznak.

[5] A Kaszuga mező a mai Nara városban található, itt áll a Kaszuga szentély (Kaszuga taisa). Az itt szereplő szilvafát is feltehetően azért ültették, hogy a Kaszuga szentély istene (Kaszuga Mjódzsin) leszállhasson rá.

Középkori japán szerelmi énekek

Tankák a Régi és új dalok gyűjteményéből
(Japán, X. század) 3.  

Szerelem negyedik kötet, 679.

 

Téma nélkül.                                                              Curajuki

 

Iszonokami:
Régi Hely közepén út…
Rég nem láttalak,
s mégis: gondoltam volna,
hogy majd hiányozni fogsz?[1]

 

Szerelem ötödik kötet, 790.

Amikor valaki, akivel szerették egymást, végül elmaradt, Komacsi nővére egy megperzselt sáslevélre tűzte üzenetét ezzel a verssel:

Hosszú idő múlt:
elhagyott száraz Mező
füve még most is
szüntelen lánggal lobog,
árva szívemmel együtt.[2]

 

 Szerelem ötödik kötet, 828.

Téma nélkül.                                                              Ismeretlen költő:

Folyik az idő,
Nő-hegy s Férfi-hegy között
zúg és morajlik
Josino-folyó vize:
jó, hát ilyen e világ.[3]

 

Fordította: Fittler Áron

 

Ki no Curajuki (Ki no Tsurayuki)

?872–?945.

Korának egyik legnagyobb költője, a Régi és új versek gyűjteményének (Kokin vakasú, Kokin wakashū) egyik összeállítója, jelentős szerepet vállalt a japán nyelvű költészet (vaka) irodalmi közéletben való elterjedésében. A X. századi költészetben játszott vezető szerepét jól mutatja az a tény, hogy az első három (X. században keletkezett) császári rendeletre összeállított versantológia (csokuszen vakasú) mindegyikében Curajuki szerepel a legtöbb verssel. Fiatal kora óta számos költői versenyen (utaavasze) szerepelnek költeményei, 930 és 935 közötti Tosza tartományi kormányzósága idején pedig maga is rendez költői versenyeket. Gyakran kérték fel paravándalok (bjóbuuta) írására illusztrált paravánok képeihez. Toszából a fővárosba (Heiankjó) való hazautazását az első japán nyelvű naplóban, a Toszai naplóban (Tosza nikki, Tosa nikki) örökítette meg.

 

Komacsi nővére

A híres IX. századi költőnő, Ono no Komacsi (Ono no Komachi) nővére. Jelen versen kívül három tankája ismert. (Ono no Komacsi a IX. század hat legkiemelkedőbb költőjének, a hat költőóriásnak (rokkaszen, rokkasen) az egyike. Életéről jóformán semmit nem tudni, annál híresebbek azonban az utókorban kialakult vele kapcsolatos legendák.)

(A bélyegkép a fordító felvétele)

 

[1] Iszonokami a mai Nara megye Tenri nevű városában található (az Iszonokami szentély tavát ld. a bélyegképen). Az azt követő Régi Hely névhez kapcsolódik, amely Iszonokami környékének megnevezése volt. Japánul Furu, amely azonos alakú a ’régi’ melléknévvel, illetve ’(az idő) telik’ jelentésű ige („fu”) egyik alakjával. Az első két sor továbbá bevezető (dzsokotoba), amely az eredeti szövegben azonos hangzással kapcsolódik a vers további részéhez, ugyanakkor Régi Hely (Furu) említése érzékelteti az eltelt idő hosszúságát, amely alatt a lírai én nem találkozott kedvesével. A fordításban anaforás sorkezdettel kompenzáltuk a hangismétlést.

[2] Az eredeti versben több többértelmű kifejezés segítségével fejez ki a költőnő egyszerre egy tájképet száraz téli mezőn égő füvekkel, illetve saját lelkiállapotát: fádalmát, amiért kedvese elhagyta. A második sorban az ’elszáradt’ és az ’elhagyott’ jelentésű „karetaru”, valamint a költőnő családneve, Ono található, amely köznévként mezőt jelent. A negyedik sorban a ’gondolat’, ’érzés’ jelentésű „omo(h)i” szó foglalja magában a ’tűz’ jelentésű „hi” szót.

[3] A Nő-hegy (Imojama) és a Férfi-hegy (Szejama) – a kettőt együtt Imoszejama-ként szokták emlegetni – a mai Vakajama megyében található. A kettő között folyik a Josino-folyó (Vakajama megyei szakaszán ma Ki-folyó), amely sebes sodrásáról volt ismert a klasszikus költészetben. A beszélő nevek segítségével a versben megjelenített tájkép a férfi-nő viszony viharos voltát sugallja. A negyedik sorban a Josino-folyó bevezetőként azonos hangzással kapcsolódik az ötödik sorhoz.

Középkori japán szerelmi költemények

Tankák a Régi és új dalok gyűjteményéből (Japán, X. század) (2.)

 

Szerelem első kötet, 470.

 

Téma nélkül:                                                      Szoszei szerzetes

Hírből hallok csak
róla, s szívem krizantém
virágán harmat:
éjjel dagad, s ha nap kel,
hevétől nyomban illan.[1]

 

Szerelem, harmadik kötet, 665.

 

Téma nélkül:                                                    Kijohara no Fukajabu

Apálykor, nappal
mederben mindent látni:
nem jutni hozzád.
Estét várja az alga,
mikor öblödbe úszhat.[2]

 

Fittler Áron fordítása

Szoszei szerzetes
IX–X. század

A Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin vakasú) egyik legjelentősebb költője, egyike a japán költészet kezdetétől a X. század végéig tartó időszak harminchat kiemelkedő költőjének, a harminchat költőóriásnak (szandzsúrokkaszen). Apja, Hendzsó szerzetes a IX. század hat legnagyobb költője, a hat költőóriás (rokkaszen) egyike. Szoszei verseire jellemző az intellektualizmus és a retorikai eszközök gyakori alkalmazása.

Kijohara no Fukajabu
IX–X. század

Ugyancsak a Régi és új dalok gyűjteményének egyik reprezentatív költője, többek között az ő versei is meghatározták az antológia stílusát. Barátságot ápolt a kor más nagy költőivel, Ki no Curajukival és Fudzsivara no Kaneszukével, továbbá mesterien játszott a japán citerán, a kotón.

A bélyegkép a fordító felvétele

[1] Jelen két versben több többértelmű kifejezés (azonos alakú szó, illetve többféleképpen tagolható hangsor) segítségével párhuzamosan fejeznek ki a költők egy természeti képet és egy lelkiállapotot, emberi érzést. Ebben a tankában a „kiku” (hall; krizantém), az „oki-” (felkel, ébren van; (a harmat) lecsapódik) többértelműsége és az „omo(h)i” (érzés, gondolat) szóban lévő „hi” (Nap) segítségével kerül kifejezésre egy harmatos krizantém képe, illetve egy kezdődő szerelmi epekedés érzése. A fordításban ezt a természeti kép hangsúlyozásával és az érzést megjelenítő oldalra való rejtett utalással (allegorikusan) igyekeztünk visszaadni. Továbbá furcsának tűnhet, hogy egy szerzetes szerelmes verset költ, ez a tanka azonban szerepvers, tehát nem Szoszei személyes érzésein alapul.

[2] Ebben a tankában a „hiruma” (nappal; apály), a „mirume” (egy algaféle; találkozás, lehetőség a találkozásra) és a „joru” (tér vhova, itt: úszik; este) szavak azonos alakúságával fejez ki a költő egy tengeri tájképet, illetve a közvéleménytől tartva kedvesével nyíltan találkozni nem tudó szerelmes érzését. A fordításban szintén allegorikusan igyekeztünk visszaadni a retorikai eszközt.

Tankák a Régi és új dalok gyűjteményéből

Szerelem első kötet, 469.

Téma nélkül:                                                                         Ismeretlen költő

Kakukkmadár[1] szól
ötödhó éjjelén és
kígyófű[2] zöldell.
Kínoz csak a szerelem,
nem is látok semmit sem.

 

Szerelem első kötet, 495.

Téma nélkül:                                                                         Ismeretlen költő

Eszembe jutott
Örökzöld-hegy[3] szikláin
azálea…[4] oh,
az ám! Vágyom utánad,
épp, mert el nem mondhatom.

 

Szerelem negyedik kötet, 699.

Téma nélkül:                                                                         Ismeretlen költő

Josino-folyam[5]
partján lilaakácok
hullámfodra kel…
Kelne szívemben a vágy,
hogyha őt nem szeretném?

Fordíto

Fittler Áron fordítása

 

 

[1] Az itt szereplő kakukk nem a nálunk ismert fajta, hanem a Cuculus poliocephalus nevű, éles hangú madár, amely a klasszikus japán költészetben a nyári éjjel egyik meghatározó természeti képe. Ötödhó pedig a holdnaptár szerinti ötödik hónap, amely nagyjából a Gergely-naptár szerinti júniusnak felel meg.

[2] A holdnaptár szerinti ötödik hónap egyik jellegzetes növénye, az orvosi kálmos (a klasszikus japán eredetiben ajamegusza). Az ötödik hó ötödikén rendezett ünnepen a házak ereszére szokás tűzni az ártó szellemek elűzése érdekében. Jelen tanka természeti képe továbbá – a másik kettőhöz hasonlóan – egy azonos vagy hasonló hangzású szó ismétlésével kapcsolódik a költemény lelkiállapotot megjelenítő második feléhez, ezt a fordításban is igyekeztünk tükrözni.

[3] Tokiva no jama. A mai Kiotó város nyugati részén található domb, nevéből adódóan a változatlanság jelképe, és gyakran kerül ellentétbe a költészetben az évszakok múlásával, változásával.

[4] Az azalea igen ritkán szerepel a korabeli japán költészetben, a kevés példa között azonban a legtöbb az azálea bíborszínű virága után a bíborszínű ruhát viselő kedves alakját juttatja a lírai én eszébe.

[5] A mai Nara-megyében lévő folyó. Sebes folyása következtében a Heian-kori költészetben a felfokozott, heves szerelem érzésének asszociációja kapcsolódott hozzá.

(A bélyegkép a fordító felvétele)

Tankák Muraszaki Sikibu naplójából (teljes részlet)

Közeledett őfelsége látogatásának napja[1], így hát az Uraság[2] rendbeszedette és ragyogó pompába öltöztette házát. Igazán gyöngyörű tő krizantémokat gyűjtöttek és hoztak elébe. Vegyesen ültettek különböző színárnyalatúra halványult[3] virágokat, teljes pompájukban tündöklő sárgákat, és ahogy elnéztem őket a felszakadozó reggeli ködben, valóban olyannak tűntek, mint amik megszabadítanak az öregségtől.[4] És mégis… Mi lelt most engem? Ha ez a mostani sorsom nagy nyugtalanságommal[5] legalább egy kicsit is olyan lenne, mint másoké, derűsen viselkednék, és fiatalosabb lendülettel tölteném napjaimat ebben a mulandó világban. Annyira fáj, hogy bármilyen örvendetes, esetleg elbűvölő dolgot látok vagy hallok is, mindig felülkerekedik bennem gyakran eszembe jutó vágyam[6], eluralkodik rajtam a búskomorság és önkéntelenül szomorú leszek. De miért is rágódom ezen ennyit? Felejtsük el az egészet! Hiszen hiába is gondolkodom rajta, semmi értelme. Ráadásul bűneim is csak gyarapodnak[7] ezáltal – gondoltam, amikor pedig megvirradt, kifelé merengtem, és láttam, ahogy a vízimadarak játszadoznak a tavon, mintha semmi gondjuk nem lenne.

 

Vízimadarak
víz színén ringatóznak:
mások tán, mint én?
Hisz én is úgy lebegek[8],
búval töltöm napjaim.

Bár úgy tűnt, gondtalanul játszadoznak, bizonyára nekik is szenvedés az életük – ötlött eszembe a hasonlóság.

 

[Kankó ötödik éve (1008) tizedik hónap][9]

Nagyon hiányoztak azok az éjjelek, amikor Dainagon úrhölgy[10] a császárné őfelsége közelében pihent és társalgott velem. Talán ez is azért van, mert mégiscsak hozzászoktam egy kicsit mostani életemhez?

Oh, de hiányzik
víz színe[11], hol álmatlan
sokszor lebegtünk!
Vadkacsa, tollán a dér:
attól sem fázni jobban![12]

            Így válaszolt:

Mikor nincs velem
barátom, ki tollamról
rázza a deret,
hogy hiányzik az ilyen
éjeken réce-társam![13]

            Még az írása is olyan elbűvölő volt, hogy arra gondoltam, ebben a hölgyben aztán semmi kivetnivalót nem találni.

[Kankó ötödik éve (1008) tizenegyedik hónap]

A tizenkettedik hónap huszonkilencedik napján az Udvarba mentem. Annak idején ugyanezen a napon szolgáltam először.[14] Oh, mintha rémálmok útvesztőjén tévelyegtem volna akkor – idéztem vissza azt a napot, mostanra azonban egészen hozzászoktam az itteni élethez, ez a gondolat viszont ugyancsak kellemetlen érzésekkel töltött el.
Késő éjjel volt már. A császárné őfelsége éppen viszavonultan töltötte tisztulási idejét[15], így hát nem is járultam elé, hanem magányosan feküdtem lakosztályunkban, amikor hallom, hogy társnőim huncutul beszélgetnek mellettem:
– Nahát! Egészen más itt az Udvarban, mint másutt!
– Otthon ilyenkor már rég aludnék!
– Egy szemhunyásnyit sem lehet itt aludni az urak állandó cipőkopogásától!

Évnek alkonyán
életem éje mélyül,
majdhogy el nem fúj:
szél morajától lelkem,
oh, egészen megfagyott!
– mondtam magamban.

[Kankó ötödik éve (1008) tizenkettedik hónap huszonkilencedik napja]

Fittler Áron fordítása

 

Muraszaki Sikibu (Murasaki Shikibu)

X–XI. század

A japán klasszikus irodalom legjelentősebb művének és egyben a világ egyik első regényének, a Gendzsi regényének a szerzője. Icsidzsó császár (uralk. 986–1011) felesége, Sósi császárné (988–1074) udvarában szolgál, naplójában az udvari szolgálat időszakából közel másfél év (az 1008 nyolcadik hónapjától 1010 első hónapjáig tartó időszak) eseményeit jegyzi le. Mivel egyik fő célja a Sósi-udvar eseményeinek japán nyelven történő lejegyzése volt, részletesen ír az udvarról, a főbb ceremóniákról és más eseményekről, különös tekintettel Acuhira herceg (1008–1036, a későbbi Goicsidzsó császár) születésére és az ahhoz kapcsolódó rendezvényekre, de – jelen részletekhez hasonlóan – sokat ír saját belső világáról és az udvari élethez való viszonyulásáról, ezáltal pedig Muraszaki személyiségének megismerése szempontjából is fontos dokumentum.

 

[1] Icsidzsó császár látogatása a régens, Fudzsivara no Micsinaga rezidenciájára, a Cucsimikado-palotába. Felesége, Sósi császárné (Micsinaga lánya) ugyanis nemrég szülte meg Acuhira herceget, a későbbi Goicsidzsó császárt, és ekkor a Cucsimikado-palotában tartózkodtak.

[2] Fudzsivara no Micsinaga.

[3] A fehér krizantémokat különösen szépnek tartották, amikor viráguk a zúzmarától halványlilára színeződik.

[4] Egy régi kínai monda szerint a krizantém a remeték kedvenc virága, és ha valaki a virágjukban összegyűlt harmatot megissza, elfelejti az öregséget. A krizantémot ezért Japánban is a meg nem öregedés és a hosszú élet virágának tekintik.

[5] 1001-ben meghalt Muraszaki férje, Fudzsivara no Nobutaka, és az udvari élethez, Sósi udvarának fényűző pompájához sem tudott igazán hozzászokni, ezért az udvari szolgálatának évei többnyire nyugtalanul, szomorúsággal teltek. Más értelmezések szerint az alább szereplő, szerzetesnőként a világi élettől való visszavonulás iránti vágyára utal az írónő.

[6] Buddhista szerzetesnőként a világi élettől való visszavonulás iránti vágyára utal.

[7] Az evilági dolgok miatti bánat a buddhizmus felfogása szerint bűnnek számított, és csökkentette a buddhista Paradicsomba jutás esélyét.

[8] A lebegés a nyugtalanság, lelki bizonytalanság metaforája a klasszikus japán költészetben. Ehhez hozzájárul a ’lebeg’ jelentésű ige és a ’szomorú’, ’búskomor’ jelentésű melléknév egyik alakjának („uki”) azonosalakúsága is.

[9] A korabeli Japánban a holdnaptár szerint számolták a hónapokat. A holdnaptár szerinti hónapmegnevezés a Gergely-naptárhoz képest nagyjából egy hónappal korábbi időpontot jelöl (az itt szereplő tizedik hónap tehát nagyjából novembernek felel meg).

[10] Muraszaki udvarhölgytársa Sósi udvarában.

[11] Sósi császárné udvarát fejezi ki szimbolikusan.

[12] Egyedüllétére utal, szembeállítva azt az udvarban közösen töltött időszakkal.

[13] A réce itt a mandarinrécét jelenti, amelynek sajátossága, hogy mindig párban vannak. Jelen versváltás esetében azonban – lévén, hogy két barátnő között zajlott – csak a kifejezések, szimbólumok származnak a szerelmes versekből, valójában mindössze kettejük szoros barátságát fejezik ki ezen megfogalmazás révén.

[14] Muraszaki 1005 vagy 1006 (más feltételezések szerint 1004) tizenkettedik hónap huszonkilencedik napján szolgált először Sósi császárné udvarában.

[15] Monoimi. Rossz álomtól vagy gonosz lélektől való megszállottságtól történő megszabadulás érdekében az illető meghatározott időre visszavonul lakhelyének egy kijelölt épületébe vagy szobájába.

A bélyegkép a fordító felvétele