Fittler Áron összes bejegyzése

Japán szerelmi versváltások a X. századból

Dalok későbbi gyűjteménye (951?), Szerelmes dalok második kötete, 697–699.

 

Amikor először küldött levelet egy hölgynek, nem kapott választ, csak egy üres papírt kötött meg[1] a címzett, ezért ezt a verset küldte.

Minamoto no Moroakira úr

Házam tetején
sarjadó szótlanfű[2] tán
egyszer termést hoz:
elég, ha csak ránézek,
s rögtön nő reménységem!

A hölgynek azonban nem volt ideje válaszolni, hiszen az udvarban szolgált, így hát másnap reggel [a férfi] egy örök nyár virágára[3] kötözött egy másik verset:

Leszálló harmat[4]
már csak ilyen – folyvást csak
erre gondolok,
de mi akkor sem hervad,[5]
lásd, a szegfű virága.

A hölgy így válaszolt:

Ha nem hervad is,
hogyan hihetnék neked?
Hiszen a szegfű
virágának – jól tudom –
színe nem tart örökké.[6]

Fittler Áron fordításai

 

 

Minamoto no Moroakira

903–955

Uda császár (uralk. 887–897) egyik unokája, udvari arisztokrata. Itt szereplő két versével együtt négy vakája maradt fenn a Dalok későbbi gyűjteményében.

(A bélyegkép a fordító felvétele.)

[1] Egy levelet általában keskenyre hajtogattak és csomószerűen megkötötték a közepén, vagy rákötözték valamire, amely illik a – szinte mindig vakát is tartalmazó – levél mondanivalójához és/vagy az évszakhoz (ld. a Leszálló harmat… kezdetű vers prózai bevezetőjében az örök nyár virágát).

[2] Kotonasigusza (kotonashigusa). A fű neve magában foglalja a „koto nasi” szót, amelynek két jelentése is van: ‘szótlan’, illetve ‘vminek a megvalósítása’. Utóbbi jelentését a tán egyszer termést hoz kifejezéssel adtuk vissza. Azt azonban nem tudni pontosan, milyen növényt jelölt a kotonasigusza név.

[3] A szegfű egyik korabeli elnevezése tokonacu (tokonatsu), amelynek jelentése örök nyár. Itt előreutal Moroakira versére, amelyben a szegfű szerelme örök voltának bizonysága.

[4] Ahogyan a klasszikus japán vaka-költészetben oly gyakran, a harmat itt is a könnyek metaforája. Jelen versben a szerelmi gyötrődés miatt hullatott könnyekre utal az első két sor. (A klasszikus japán költészetben a szerelem szinte mindig szenvedést, szomorúságot jelent.) Az eredeti szövegben továbbá többértelmű kifejezés található: a „kakaru” szó egyaránt jelenti azt, hogy (itt a harmat és a könny) hullik, illetve az ‘ilyen’ mutatószót.

[5] Az eredeti szövegben az ’elszárad’, ’elhervad’, illetve az ’elhagy’ jelentést egyaránt magában foglaló azonos alakú „karu” szó szerepel, ez által a nem hervadó szegfű és a kedvesét el nem hagyó lírai én párhuzamba kerül.

[6] Egy válaszvers megkomponálásánál bevett szokás volt, hogy a küldött vers kifejezéseit használva fogalmazza meg eltérő véleményét, érzéseit a költő. Jelen versváltás a férfi első udvarlóverseiből és a hölgy azokra (pontosabban a második vakára) adott válaszából áll. A hölgynek első alkalommal illett visszautasítania a férfi közeledését, hogy próbára tegye kitartását és meggyőződjön érzései komolyságáról.

Klasszikus japán vakák a mulandóságról

Régi és új dalok gyűjteménye (905), Tavaszi dalok második kötete, 112.

 

[Téma nélkül.]                                                           [Ismeretlen költő]

Hulló szirmokra
miért is nehezteljek?
Hisz e világon
hosszabb tán az én létem,
s tovább maradnék velük?

 

Szemelvények gyűjteménye (XI. század eleje), Bánat, 1322.

Amikor Ki no Curajuki elhagyatottnak érezte magát a világban és igen rosszul volt, Kintada[1] úrnak küldte ezt a verset. Közben betegsége súlyosabbra fordult.

Tenyerembe mert
vízben nyugvó holdvilág:
ott van-e vajon,
vagy már nincs is ott talán?
Lám, ilyen földi létünk!

Curajuki személyes verseskötete szerint, miután megírta ezt a vakát, rövidesen meghalt.

 

Szemelvények gyűjteménye (XI. század eleje), Bánat, 1332.

Amikor Fudzsivara no Takamicu úgy döntött, szerzetesnek áll, éppen hullott a hó, így hát ezt a verset írta egy jegyzetpapírra:

 

Oh, e világon
évek hullnak évekre:[2]
bús mulandóság!
Hisz jól tudom, mint a hó,
nyomtalanul eltűnünk.

 Fittler Áron fordítása

 

Ki no Curajuki (Ki no Tsurayuki)

872?–945

Kora és egyúttal a vaka-költészet egyik legnagyobb költője, a VII–X. század harminchat legjelentősebb költőjeként számon tartott harminchat költőóriás (szandzsúrokkaszen, sanjūrokkasen) egyike. Az első császári rendeletre összeállított vaka-antológia, a Régi és új dalok gyűjteményének egyik szerkesztője, jelentős szerepet vállalt a japán nyelvű költészet (vaka-költészet) irodalmi közéletben való elterjedésében. Curajuki X. századi költészetben játszott vezető szerepét jól mutatja az a tény is, hogy az első három császári vaka-antológia mindegyikében ő szerepel a legtöbb verssel. Fiatal kora óta számos költői versenyen vett részt, 930 és 935 közötti Tosza tartományi kormányzósága idején pedig maga is rendezett ilyen vetélkedőket. Toszából a fővárosba, Heiankjóba való hazautazását az első japán nyelvű naplóban, a Toszai naplóban (Tosza nikki, Tosa nikki) örökítette meg, ezen kívül Újból válogatott dalok (Sinszen vaka, Shinsen waka) címen összeállított egy 360 vakás válogatást szerinte kiválónak ítélt költeményekből.

 

Fudzsivara no Takamicu (Fujiwara no Takamitsu)

940?–994?

A harminchat költőóriás egyike, több költői versenyen is szerepeltek versei. Igen fiatalon, húszas évei elején szerzetesnek állt, megrendítve ezzel a korabeli közvéleményt. Döntésének pontos oka nem ismert, a korról szóló történelmi regényekben és legendagyűjteményekben azonban különböző történetek szövődtek Takamicu alakja és szerzetessé válása köré. Szerzetesi élete nagy részét a mai Nara megye középső részén lévő Tó-hegyen (Tó no mine, Tō no mine) töltötte imádkozással és lelkigyakorlattal. Szerzetessé válását és hozzátartozóinak (elsősorban volt felesége és húga) fájdalmát egy X. századi elbeszélés, a Tó-hegyi alsó rangú parancsnok története (Tó no mine sósó monogatari, Tō no mine shōshō monogatari) meséli el versváltásaikon és levelezéseiken keresztül.

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] Minamoto no Kintada (889?–948?). Jelentős vaka-költő, a harminchat költőóriás (ld. lentebb, Ki no Curajuki életrajzánál) egyike.

[2] Az eredeti versben többértelmű kifejezés (kakekotoba) található: a „furu” ige egyaránt jelenti azt, hogy az idő (ebben a versben az élet) telik, illetve azt, hogy (ebben a versben a hó) esik, ez utóbbi jelentése révén pedig a hasonlatként megjelenő hóhoz kapcsolódik.

 

 

 

Középkori japán költők (Tízezer levél gyűjteménye)

Vakák a Tízezer levél gyűjteményéből
(Japán, VIII. század)

Első kötet, 22.

Fuki asszony[1] költötte, amikor Tócsi hercegnő[2] Isze szentélybe[3] tett zarándokútja alkalmával meglátta a Hata-hegy[4] szikláit.

Folyónak partján
szent sziklák színén moha
sohasem sarjad:
bár tartana örökké
üde leányságod is!

Hatodik kötet, 935–937.

Kasza no Kanamura[5] egy (hosszú)verse és (két) rövid verse, amelyeket 726 kilencedik hónap 15-én, őfelsége[6] Harima-beli Inami-rétre[7] tett kirándulásán költött.

 

  1. Nakiszumi-part[8]
    révjétől tisztán látszik
    Avadzsi-sziget:[9]
    Várakozók-öblében[10]
    reggeli csendben
    ízes algát gyűjtenek,
    alkonyi csendben
    sópárlók tüzét[11] szítják
    halászleányok.
    Hallottam ugyan róluk,
    felkeresni őket
    mégsem tudnám sehogysem,
    így férfiúi
    bátor szívem már sehol,
    mint törékeny nő,
    lankad lelkesedésem,
    csak téblábolok,
    és egyre epekedem,
    hisz még evezőm sincsen.
  1. Ízes algákat
    gyűjtő halászlányokat
    hogy felkeressem,
    már csak evező kéne.
    Vad hullám se tart vissza.
  1. Körbesétálok.
    Vajh rá lehet-e unni
    Nakiszumi-part
    révjét mosó hófehér
    hullámok látványára?

Fordította: Fittler Áron

(A bélyegkép a fordító felvétele.)

[1] Kiléte ismeretlen.

[2] 648–678. Tenmu császár (uralk. 673–686) és a híres költőnő, Nukada hercegnő lánya. Később Kóbun császár felesége.

[3] A japán ősvallás, a sintoizmus főistene, a Napistennő (Amateraszu Ómikami, Amaterasu Ōmikami) kegyhelye. A Napistennő a japán császári család védőistensége, a mitológia szerint a császárok az ő leszármazottai.

[4] Az Iszébe vezető zarándokúton található. Itt volt a sintoista Hata szentély, a versben szereplő szent sziklák pedig a közeli Haze-folyóban lévő sziklák lehettek.

[5] VIII. századi költő. Egy időben Sómu császár (uralk. 724–749) udvari költője volt.

[6] Sómu császár.

[7] Harima tartomány a mai Hjógo megye, itt található az Inami-rét (Inamino), amelynek a Tízezer levél gyűjteményében található vakák tanúsága szerint az alangfű és a lilás virágú, ősszel nyíló bokorhere volt a jellegzetes tájeleme. Jelen versekben a közeli tengerpartra fókuszál a költő.

[8] A mai Kóbe mellett lévő Akasi tengerpartjának egy részlete.

[9] Kóbe és Akasi közelében található a Szeto-beltengerben. (ld. a bélyegképen).

[10] Macuho no ura (Matsuho no ura). Nevében megtalálható a ‘vár’ (macu) ige. Az Avadzsi-szigetnél található a Nakiszumi-parttal szemközt.

[11] A tengervízben áztatott algák felforralásával nyertek sót. Ezt az eljárást sópárló kemencékben végezték a tengerpartokon.

Középkori japán vakák

Vakák a Szemelvények gyűjteményéből
(Japán, XI. század eleje)

Tavasz, 54.

Josicsika helyettes középtanácsos[1] házában költötte cseresznyevirágokat sajnáló versek között.

Fudzsivara no Nagajosi

 

Meggondolatlan
feláldoznám magamat,
oh, a szirmokért!
Pedig ha tovább élek,
új tavaszok várnak rám! 

 

Vegyes őszi dalok, 1126.

 

Akkor költötte, amikor egyszer ősszel Karaszakiba[2] ment megtisztulni[3], és meglátott egy éppen befutó hajót.  

Egjó szerzetes

Hogyha még most is
hegyek legmélyén állna,
part mentén úszó
hajó fája is tarka
levélköntöst öltene.

 

Bánat, 1342.

 

Sókú szerzetesnek[4] küldte.                             Maszamune lánya, Sikibu

Koromsötétből
koromsötét utakra
térek[5], jól tudom.
Világíts a távolból,
hold[6], hegyek orma felett!

Fittler Áron fordítása

 

Fudzsivara no Nagajosi (Fujiwara no Nagayoshi)

949?–?

A X. század második felének kiemelkedő vaka-költője. A Kazan császár köré szerveződő irodalmi élet egyik központi alakja volt, több költői versenyen és más költészeti rendezvényen komponált vakákat. Ezen kívül Kazan császár hűséges hivatalnoka volt, és egyes vélemények szerint segítette a császárt a harmadik császári rendeletre összeállított vaka antológia (csokuszen vakasú, chokusen wakashū), a Szemelvények gyűjteménye (Súi vakasú, Shūi wakashū) összeállításában.

Egjó szerzetes (Egjó hósi, Egyō hōshi)

  1. század.

Kora irodalmi életének aktív tagja volt, szoros kapcsolatban állt a X. század második felének legnagyobb költőivel, és a császári udvarba is bejáratos volt. Vakáinak kifejezésvilága egyszerű és világos, valamint több verse szól az elhagyatott helyek különös, megindító hangulatáról.

Maszamune lánya, Sikibu (Izumi Sikibu, Izumi Shikibu)

976?–1030?

A X–XI. század fordulójának egyik legnagyobb költőnője, udvarhölgy. Többek között Sósi császárné udvarában szolgál, ugyanott, ahol a Gendzsi regényének szerzője, Muraszaki Sikibu (Murasaki Shikibu). Jól ismert két császári herceggel (Reizei császár fiai) való szerelmi viszonya, az Izumi Sikibu napló (Izumi Sikibu nikki, Izumi Shikibu nikki) egyikükkel, Acumicsi herceggel (981–1007) való kapcsolatát mutatja be versváltásaikon keresztül. Vakáira (elsősorban szerelmes verseire) jellemző a szenvedélyesség és az érzelmi felfokozottság. Több mint kétszáz vakája került be a vaka-költészet kánonjának számító császári rendeletre összeállított versantológiákba.

(A bélyegkép a fordító felvétele.)

[1] Fudzsivara no Josicsika (Fujiwara no Yoshichika, 957–1008). Kazan császár (uralk. 984–986) fontos hivatalnoka, 985 és 986 között volt helyettes középtanácsos (gon csúnagon, gon chūnagon. A középtanácsos (csúnagon, chūnagon) a legmagasabb állami hivatal, a Központi Állami Tanács (Daidzsókan) tisztviselője).

[2] Japán legnagyobb tava, a Biva-tó (a mai Siga megyében található Kiotótól nem messze) délnyugati partjának egy részlete. A Heian-korban jelentős rituális tisztulóhely volt.

[3] Rituális tisztulás értendő alatta, amely során az emebr megszabadul bűneitől és az ártó, illetve tisztátalan szellemektől. Többnyire vízbe alámerülve végezték.

[4] A buddhista Engjó templom (Engjódzsi, a mai Himedzsi városban található) kortársai által nagyra értékelt, szent életű szerzetese.

[5] A Heian-kori arisztokrácia körében rendkívül népszerű buddhista Lótusz szútra Pédázat a varázsvárosról című fejezetének híres szavait idézi: …sötétségből sötétségbe vándoroltak, s sokáig még Buddha nevét sem hallották. (A sokaság Buddhát dicsőítő énekének azon részlete ez, amely a világ lényeinek Buddha által elnyert megvilágosodása előtti állapotát taglalja.) A sötétség és a sötét éj a szútrában és a Heian-kori arisztokrácia gondolkodásában is a világi kötöttségek, illetve a bűn szimbóluma, a megvilágosodás ellentéte.

[6] A buddhista szimbolikában a megvilágosodás, illetve Buddha jelképe, itt azonban (a buddhizmus útján vezetni képes) Sókú szerzetest érti alatta a költőnő, és kéri, hogy mutasson utat neki a buddhista tanok felé.

Vakák a XI. századból

Vakák a Későbbi szemelvények gyűjteményéből
(Japán, 1086)

 

Szerelem negyedik kötet, 827.

Téma nélkül.                                                  Minamoto no Sigejuki

Macusimai
Odzsima[1] partjainál
míg keres-kutat:
halász köntöse, bizony,
csak az, mi így elázik![2]

 

Vegyes témájú dalok negyedik kötete, 1063.

[A hazafelé úton költötte, amikor Enkjú ötödik évének harmadik hónapjában[3] Szumijosiba[4] zarándokolt.]
Cunenobu népjóléti miniszter

 

Lám, a tengeren
feltámadhatott a szél:
Szumijosi-part
fenyőinek ágait
mossák már a hullámok! 

Fittler Áron fordításai

  

Minamoto no Sigejuki (Minamoto no Shigeyuki)

940–1000 körül

A X. század második felének jelentős vaka-költője, a VII–X. század harminchat legnagyobb vaka-költőjének számító harminchat költőóriás (szandzsúrokkaszen, sanjūrokkasen) egyike.

 

Minamoto no Cunenobu (Minamoto no Tsunenobu)

1016–1097

A XI. századi költészet kiemelkedő alakja, aki jelentős részt vállalt a vaka-költészet megújításában. A XII. század egyik legjelentősebb költője, Minamoto no Tosijori (Minamoto no Toshiyori) apja. A korszak számos költői versenyén szerepelt, Horikava császár (uralk. 1087–1107) uralkodása alatt pedig két költői vetélkedő bírájának is felkérték. Jelentős volt tehát poétikai munkássága, a Későbbi szemelvények gyűjteményének verseivel kapcsolatos észrevételeit összegyűjtő, A Későbbi szemelvények ostorozása (Nan-Gosúi, Nan-Goshūi) című munkája pedig az első olyan kritikai írás, amelyben egy császári antológiát bírál a szerző. (A Későbbi szemelvények gyűjteménye a negyedik császári rendeletre összegyűjtött vaka-antológia.) Cunenobu ezen kívül nemcsak a vaka-költészetben jeleskedett, hanem a kínai költészetben és a biva-lant művészetében is. Jól ismert az a történet, amely szerint egy ünnepség alkalmával nem tudta eldönteni, a vaka-költészet, a kínai költészet és a zenészek hajója közül melyikbe szálljon.

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] A mai Japán északkeleti részén lévő Macusima-öbölben található szigetcsoport egyik szigete (ld. a bélyegképen). Mind Macusima, mind Odzsima igen ritkán szerepel a X–XI. századi vaka-költészetben.

[2] A halász folyton ázó ruhája a lírai én szerelmi bánata miatt hulló könnyeire (és az attól nedves ruhájára) utal.

[3] Enkjú ötödik éve 1073 a japán évszámításban. A holdnaptár szerinti harmadik hónap pedig nagyjából a Gergely-naptár szerinti áprilisnak felel meg.

[4] A mai Ószaka városban található sintoista Szumijosi szentély (Szumijosi taisa, Sumiyoshi taisha), amely kedvelt zarándokhely volt ebben a korban. A Heian-korban ez a hely Szumijosi-öböl néven tengerpart volt, mára távolabb került a tengertől. A Szumijosi-öböl továbbá gyakran szerepel a vaka-költészetben, jellegzetes tájeleme a jelen versben is megénekelt fenyves.

Középkori vakák (“Régi és új dalok gyűjteménye”)

Vakák az Új „Régi és új dalok gyűjteményé”-ből
(Japán, 1205)

 

Bánat dalai, 758.

 

[Téma nélkül.]                                                           Ono no Komacsi

 

Fájó gondolat:
ez marad tán belőlem?
Halványzöld fátyol:[1]
végül a mező felett
gomolygó tűnő pára.[2]

 

Szerelmes dalok negyedik kötete, 1329.

 

[Száz vers között költötte:]                            [Sokusi hercegnő]

 

Éltem aligha
viseli el holnapig
szívtelenséged!
Ha netán még eljönnél,
jöjj hát most, ez alkonyon!

 

Buddhista dalok, 1920.

 

Amikor a Hiei-hegy főcsarnokát[3] építette:               Dengjó szerzetes

 

Legtökéletesb
megvilágosodást elért[4]
Buddhák serege!
Berkemre, hol most állok,[5]
áldásotok adjátok!

Fittler Áron fordításai

 

Ono no Komacsi

  1. század

A IX. század hat legjelentősebb költője, a hat költőóriás (rokkaszen, rokkasen) és a harminchat költőóriás (szandzsúrokkaszen, sanjūrokkasen) egyike. Életéről és kilétéről szinte semmit nem tudni, annál híresebbek azonban az utókorban vele kapcsolatban elterjedt legendák. Híres volt szépségéről, Japán három legszebb hölgyének egyikeként tartották számon.

Sokusi hercegnő

1149–1201

Gosirakava császár (1127–1192) harmadik lánya. 1159-ben a Kamo szentély főpapnőjévé (szaiin, saiin) nevezték ki, és tíz évig töltötte be a tisztséget. 1169-ben betegsége miatt felmentették. Életét nagyrészt magányosan töltötte, utolsó éveit leszámítva nem vett részt kora nyilvános kulturális életében. Elsajátította ugyanakkor a verselés művészetét, és kora jelentős költőjének egyikeként tartották számon. Mestere a XII. század egyik legnagyobb költője és poétikusa, Fudzsivara no Sunzei (Fujiwara no Shunzei) volt, aki egy verselméleti munkát is írt számára, a Régi korok és napjaink kifejezési formáit (Korai fúteisó, Korai fūteishō). Később buddhista szerzetesnő lett. Csaknem száz vakája szerepel császári antológiákban.

Dengjó szerzetes

767–822

Másik nevén Szaicsó (Saichō). Az ezoterikus buddhismus két jelentős japáni irányzatának egyike, a Tendai-irányzat alapítója. Költőként kevésbé jelentős, csupán néhány neki tulajdonított vaka maradt fenn. Jelen verséről sem állítható biztosra, hogy Szaicsó alkotása. Feltehetően vallásalapítói tevékenységének jelentős volta miatt került bele az Új „Régi és új dalok gyűjteményé”-be.

[1] A tavasz egyik jellegzetes tájeleme a vaka-költészetben, a japán eredetiben aszamidori (asamidori). A mesterséges fények nélküli tavaszi éjszakában a hold fénye által megvilágított párás égbolt halvány sárgászöldes színét jelöli.

[2] A tavaszi pára. Ebben a versben áttételesen a hamvasztás füstjét érti alatta a költőnő.

[3] A Hiei-hegy a mai Kiotótól északkeletre található. Dengjó szerzetes itt építette az Enrjaku templomot (Enrjakudzsi, Enryakuji), amely a szintén általa alapított buddhista Tendai irányzat (Tendai-sú, Tendai-shū) központja (a templomegyüttes egy részletét ld. a bélyegképen).

[4] Az első két sor a Buddha megvilágosodását, a legmagasabb szintű, legtökéletesebb megvilágosodást jelentő buddhista kifejezés. Szanszkrit: anuttara-szanmjak-szambodhi (anuttara-samyak-saṃbodhi), japán: anokutara-szanmjaku-szanbodai (anokutara-sanmyaku-sanbodai). Az ötödik sorban szereplő ’oltalom’, ’védelem’ jelentésű szó (jap. mjóga, myōga) ugyancsak buddhista kifejezés. Ezek főként szútrákban és más buddhista szövegekben szerepelnek, vakákban többnyire japán fordításban vagy más, a vaka-költészet kifejezésrendszerének megfelelő szófordulat, jelkép segítségével fejezik ki őket, eredeti szanszkrit vagy kínai formájukban elég ritkán találhatóak meg a japán nyelvű költeményekben.

[5] A Hiei-hegyet és az általa alapított Enrjaku templomot érti alatta.

(A bélyegkép a fordító felvétele)