Fittler Áron összes bejegyzése

Középkori japán szerelmi dalok

Tankák a Régi és új dalok gyűjteményéből (Japán, X. század) 4. 

 

Nyári dalok, 136. 

Akkor költötte, amikor egy negyedik hónapban nyíló cseresznyefát látott:

 Ki no Tosiszada

 

Dicsérő szavak:
másoknak ne mondhassák! –
tán ezt gondolja,
amint tavasz múltával
egyes egyedül nyílik?

 

Nyári dalok, 165.

Akkor költötte, amikor harmatot látott egy lótuszon:

Hendzsó szerzetes

 

Lám, a lótusznak
szíve mentes a sártól.
Miért, hogy mégis
drágakőnek hazudja
levelén a harmatot? 

 

Vegyes témájú dalok második kötete, 994.

 

Téma nélkül:                                                              Ismeretlen költő

Szél fúj tengeren,
vad hullám magasodik[1]
Tacuta-hegyen[2]
éj idején, kedvesem,
oh, tán egymagad kelsz át!

Ezzel a verssel kapcsolatban valaki a következő történet mesélte.[3] Egyszer régen egy Jamato tartománybeli[4] ember lányát elvette egy férfi, és együtt is laktak.[5] Később a lány szülei meghaltak és elszegényedett, a férfi pedig eközben megismerkedett egy Kócsi tartományban[6] lakó lánnyal, és mivel hozzá járt, rendre kimaradozott. Felesége mégsem tűnt bánatosnak emiatt, ráadásul mindig elengedte férjét, valahányszor Kócsiba indult. Furcsállta tehát a dolgot, és arra gondolt, talán amíg ő nincs otthon, más férfinak adja szívét, így hát egy ragyogó holdas estén úgy tett, mintha Kócsiba menne, és elrejtőzött az előkertben, ekkor pedig látta, hogy asszonya késő éjszakáig játszik a citerán és keservesen sír, majd ezt a verset költi,[7] végül lefekszik aludni. Ennek láttán a férfi eldöntötte, hogy nem megy többé más nőhöz.

 

Fordította: Fittler Áron

 

 

Ki no Tosiszada (Ki no Toshisada)

? –881

Négy vakája szerepel a Régi és új dalok gyűjteményében. Az antológia egyik versének prózai bevezetője alapján feltételezhető barátsága az Iszei történetek főhősével, Arivara no Narihirával.

 

Hendzsó szerzetes (szódzsó Hendzsó, sōjō Henjō)

816–890

A IX. század hat kiváló költője, a hat költőóriás (rokkaszen, rokkasen) egyike. Világi neve Josimine no Muneszada (Yoshimine no Munesada). Ninmei császár (uralk. 833–850) kedvelt hivatalnoka volt, igen tehetséges és művelt, a császár 850-ben bekövetkező halála után azonban szerzetes lett, és felvette a Hendzsó nevet. Saját kora és az utókor egyaránt nagyra értékelte költészetét, amelyre könnyedség és intellektualizmus volt jellemző, meghatározva ezzel – más költőkkel együtt – a Régi és új dalok gyűjteményének sajátos stílusát.

 

 

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] Az első két sor a harmadik sorban található Tacuta-hegyhez kapcsolódó bevezető (dzsokotoba, jokotoba). A második sor igéje az eredeti szövegben „tacu” (’áll’, ’kel’, ’indul’), amely azonos alakú a „Tacuta” első felével, így kapcsolódik ahhoz. A viharos tengeri kép továbbá a lírai én kedvesének veszélyes útja miatti nyugtalanságát hangsúlyozza. Ezen kívül egyes autentikus források szerint a vad hullám (az eredetibn szó szerint „fehér hullám”) egy kínai történet alapján a rabló szinonimája, ezzel pedig a Tacuta-hegyen keresztül vivő úton gyakori rablótámadásokra is utal.

[2] A mai Nara és Ószaka megyék között húzódó Ikoma-hegység régi neve, ezen lehetett átjutni az akkori Jamato tartományból Kócsi tartományba.

[3] A Régi és új dalok gyűjteményében a vers után, annak keletkezsési körülményeként szereplő jelen történet a híres X. századi verses regény, az Iszei történetek (Isze monogatari, Ise monogatari) 23. fejezetében is szerepel.

[4] A mai Nara megye.

[5] Ebben a korban a házastársak nem mindig laktak együtt, legtöbbször a férfi látogatta feleségét.

[6] A mai Ószaka megye keleti része.

[7] Az éppen megkomponált vakákat nem ritkán akkor is hangosan szavalja el annak szerzője, ha nem hallja senki (vagy nem tud róla, hogy hallja valaki).

Japán tankák a IX–X. századból

Újból válogatott japán dalok, Tavasz és ősz, 107.

 

Mindig zöldellő
fenyőfára fonódik
e lilaakác,
virágot így akkor bont,
lám, mikor kedve támad!

 

Dalok későbbi gyűjteménye, Tavasz harmadik kötet, 88.

 

[Téma nélkül]                                                    Curajuki

 

Pedig a szelet
mindig megvárja, s úgy hull:
cseresznyevirág!
Szívtelen: kénye-kedve
szerint hervasztja szirmát!

 

Dalok későbbi gyűjteménye, Tavasz harmadik kötet, 92.

 

[Téma nélkül]                                                    Kijohara no Fukajabu

 

Hiszen minden nap
olyan nyugodt, ragyogó
tavasz tündököl!
Virágok szíve mégis
miért siet ilyenkor?

 

Fittler Áron fordítása

 

 

Ki no Curajuki (Ki no Tsurayuki)

?872–?945. Korának egyik legnagyobb költője, a Régi és új versek gyűjteményének (Kokin vakasú, Kokin wakashū) egyik összeállítója, jelentős szerepet vállalt a japán nyelvű költészet (vaka) irodalmi közéletben való elterjedésében. A X. századi költészetben játszott vezető szerepét jól mutatja az a tény, hogy az első három (X. században keletkezett) császári rendeletre összeállított versantológia (csokuszen vakasú) mindegyikében Curajuki szerepel a legtöbb verssel. Fiatal kora óta számos költői versenyen (utaavasze) szerepelnek költeményei, 930 és 935 közötti Tosza tartományi kormányzósága idején pedig maga is rendez költői versenyeket. Gyakran kérték fel paravándalok (bjóbuuta) írására illusztrált paravánok képeihez. Toszából a fővárosba (Heiankjó) való hazautazását az első japán nyelvű naplóban, a Toszai naplóban (Tosza nikki, Tosa nikki) örökítette meg.

 

Kijohara no Fukajabu (Kiyohara no Fukayabu)

  1. század. Ki no Curajukihoz hasonlóan a Régi és új dalok gyűjteményének jellegzetes költészeti stílusát képviseli, az antológia jelentős költője.

 

 

(A bélyegkép a fordító felvétele)

Ósikócsi no Micune tankái

Micune-kötet, 381.

 

Oh, csak legalább
hulltában láthatnám őt!
Hegyi cseresznye:
milyen szívtelen virág,
amiért nem is vár meg!

 

Micune-kötet, 386.

[Teidzsi császár dalversenyén:]

Vajon igazán
mindent a szélre fogjak?
Szilvavirágok
szívükben mint éreznek,
nem is tudhatom pedig!

Fittler Áron fordítása

 

Ósikócsi no Micune (Ōshikōchi no Mitsune)

IX–X. század

Korának egyik legjelentősebb költője, Ki no Curajukival együtt az első császári rendeletre összegyűjtött versantológiának, a Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin Vakasú, Kokin Wakashū) szerkesztője. Verseinek kifejezésvilága – ugyancsak Curajukiéval együtt – meghatározta az antológia jellegzetes stílusát. Több korabeli költői versenyen (utaavasze) is szerepelt, több alkalommal kérték fel híres helyeket megéneklő tankák és festett paravánok képeit tankába foglaló paravándalok (bjóbuuta) komponálására.

 

(A bélyegkép a fordító felvétele.)

Tankák Ki no Curajukitól (2.)

 

Régi és új dalok gyűjteménye, Tavaszi dalok első kötete, 49.

 

Akkor költötte, amikor valaki kertjében egy nemrég ültetett cseresznyefát látott, ami épp nyílni kezdett.                                                               Curajuki

 

Te, ki az idén
ismered meg a tavaszt:
cseresznyevirág!
Bárcsak ne tanulnád meg,
hogyan kell lehullani!

 

Régi és új dalok hat kötete, Első kötet, 280.

 

Füvek is, fák is
éreznek, így hát biztos
bízván remélnek
sötét hajnali órán,
és várják, hogy keljen a nap.

 

Curajuki-kötet, 308.

Tél

 

Leszálló harmat
tán ismeri szívüket?
Krizantémvirág:
változó színe mindnek
más és más természetű.

Fordította: Fittler Áron

 

Ki no Curajuki (Ki no Tsurayuki)

?872–?945. Korának egyik legnagyobb költője, a Régi és új versek gyűjteményének (Kokin vakasú, Kokin wakashū) egyik összeállítója, jelentős szerepet vállalt a japán nyelvű költészet (vaka) irodalmi közéletben való elterjedésében. A X. századi költészetben játszott vezető szerepét jól mutatja az a tény, hogy az első három (X. században keletkezett) császári rendeletre összeállított versantológia (csokuszen vakasú) mindegyikében Curajuki szerepel a legtöbb verssel. Fiatal kora óta számos költői versenyen (utaavasze) szerepelnek költeményei, 930 és 935 közötti Tosza tartományi kormányzósága idején pedig maga is rendez költői versenyeket. Gyakran kérték fel paravándalok (bjóbuuta) írására illusztrált paravánok képeihez. Toszából a fővárosba (Heiankjó) való hazautazását az első japán nyelvű naplóban, a Toszai naplóban (Tosza nikki, Tosa nikki) örökítette meg.

 

 

(A bélyegkép a fordító felvétele)

Tankák Ki no Curajukitól (I.)

Curajuki-kötet, 252–253.

[Húsz vers a kjógokui helyettes középtanácsos[1] paravánjára]

Hegyek mélyén áll
lakom, sötét erdőben,
évről évre hát
virágok szíve, bizony,
halovány: hamar hullnak.

Míg odaérek,
oh, biztos mind lehullnak!
Virágok szívét
hogyan ismerhetném meg,
hogy tudjam, mikor menjek?

Fittler Áron fordítása

 

Ki no Curajuki (Ki no Tsurayuki)

?872–?945. Korának egyik legnagyobb költője, a Régi és új versek gyűjteményének (Kokin vakasú, Kokin wakashū) egyik összeállítója, jelentős szerepet vállalt a japán nyelvű költészet (vaka) irodalmi közéletben való elterjedésében. A X. századi költészetben játszott vezető szerepét jól mutatja az a tény, hogy az első három (X. században keletkezett) császári rendeletre összeállított versantológia (csokuszen vakasú) mindegyikében Curajuki szerepel a legtöbb verssel. Fiatal kora óta számos költői versenyen (utaavasze) szerepelnek költeményei, 930 és 935 közötti Tosza tartományi kormányzósága idején pedig maga is rendez költői versenyeket. Gyakran kérték fel paravándalok (bjóbuuta) írására illusztrált paravánok képeihez. Toszából a fővárosba (Heiankjó) való hazautazását az első japán nyelvű naplóban, a Toszai naplóban (Tosza nikki, Tosa nikki) örökítette meg.

 

 

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] Kjógoku no gon-csúnagon. A jeles költő, Fudzsivara no Kaneszuke (877–933) tisztségeneve 927 és 930 között. Az itt szereplő két tanka (többi tizennyolccal együtt) tehát Kaneszuke festett paravánját díszítette.

Versek a Tízezer levél gyűjteményéből (Japán, VIII. század)

 

 Negyedik kötet, versváltások, 712.

[Taniva no Óme no Otome[1] három verse:]

Miva-hegy[2] papja
imádja e cédrusfát:[3]
talán büntetés,
amiért hozzáértem,
hogy téged nem láthatlak?

 

Tizenharmadik kötet, vegyes témájú dalok, 3222.

 

Istenek hegye,
emberek mit vigyáznak:
lábához közel
hanga virága nyílik,
teteje táján
kamélia virágzik.
Mily csodálatos
ez a hegy!
Óvják, mint síró dedet.[4]

 

Tizenkilencedik kötet, 4241.

Fudzsivara no Kijokava követ egy verse:

 

Kaszuga mezőn,
imádott istenkertben,[5]
oh, szilvavirág:
virágod pompájában
várj rám, míg visszatérek!

Fordította: Fittler Áron

 

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] Ismeretlen költőnő. Jelen versén kívül még két tankája maradt fenn az antológia negyedik kötetében.

[2] A mai Nara-megyében található, istenként tisztelt hegy. Itt található Japán egyik legrégebbi sintó szentélye, az Ómiva szentély (Ómiva dzsindzsa).

[3] A japán ősvallás, a sintó hitvilágában az istenek gyakran választottak fákat és bokrokat, amikor leszálltak az emberek világába, ezért egyes növényeket – kimondottan az itt szereplő cédrust – istenként tisztelnek.

[4] Ez a hosszúvers (csóka) is egy olyan hegyet dicsőítő ének, amelyen a sintó vallás istenségei lakoznak.

[5] A Kaszuga mező a mai Nara városban található, itt áll a Kaszuga szentély (Kaszuga taisa). Az itt szereplő szilvafát is feltehetően azért ültették, hogy a Kaszuga szentély istene (Kaszuga Mjódzsin) leszállhasson rá.