Puha Gyula így mulat a hortobágyi csárdában

Hortobágyi zöldségesné, angyalom!
Répafagyit nekem ide, hadd nyalom!
Répafagyit kelkáposzta-tölcsérben:
e kettő a legkedvesebb zöldségem.
 
E kettő kell a kitikkadt nyuszinak,
meg még ha kend, zöldségesné, puszit ad.
Ráadásnak száz szál répát, hadd rágom,
ha rámegy is ingem, mentém, nadrágom.
 
Hadd menjen rá! Kinek kell az futtában!
Úgyis elég meleg van a pusztában!
Hadd menjen rá! Kinek kell az mentében!
Ki látott már nyulat futni mentében!
 
Hortobágytól nem messze van Debrecen,
ott terem a bébirépa: kedvencem!
Kedvencem e nagyon finom vetemény,
mivel abban sűrűn van a vitamin.
 
Mivel abban hej, de sűrűn van a rost,
azt fogok én ozsonnázni hamarost;
de ráérek, míg a nap így vánszorog,
s addig itten nadrág nélkül táncolok.

Spiró György: Fogság (Magvető, Budapest, 2005)

Borító
Fogság

Amikor Spiró György vaskos könyvének az olvasásához hozzáfogtam az volt az érzésem, hogy egy olyan bibliai kommentárt olvasok, melyben csak a kommentár jelenik meg, míg a magyarázott szöveg hiányziJézus története talán az egyik legtöbbet kommentált textusa a világirodalomnak. Maga a történet azonban – eredeti formájában – már helyreállíthatatlan. A kanonikus bibliai evangéliumok szintén csak egy eredeti történet rekonstrukciói; mindegyik mögött meglapul egy szerzői intenció, mely aztán a szövegben az olvasó számára Jézus alakjáról kapott intuícióvá válik. Azok a törekvések, melyek a történetkritika eszközeivel próbálták meg a történetet rekonstruálni – gondolok itt a XIX. század második felében megvalósított Jézus története kutatásra – önmaguk is csak egy interpretációvá váltak. Azóta már se szeri se száma a különböző irodalmi, történeti és filmadaptációknak. Bíztam benne, hogy Spiró könyve nem egy ilyen adaptáció lesz. Csalódnom kellett. Amikor Gerd Theissen megírta Az első keresztyének vallása című könyvét fontosnak tartotta megjegyezni, hogy a szöveg a témával kapcsolatban lehetőleg a legminimálisabb mértékig utaljon saját – hitéből következő – elfogultságára. Az írói belső intenció a lehető legkisebb mértékben válhat az olvasó intuíciójává. Természetesen ez elsősorban a tudományos szövegekre igaz, de esetleg megengedhetünk magunknak egy olyan feltételezést, hogy Jézus történetének a mai kor számára is lehetséges egy autentikusnak nevezhető változata. A Fogság kritikáinak a legtöbbje például hivatkozik Jézus passiótörténetének néhány évvel ezelőtti megrázó filmadaptációjára a Passió-ra. Véleményem szerint azonban ez a film egyetlen egy ponton hozott komoly áttörést a korábbi adaptációkhoz képest: Jézus halálakor megjelenítette az Atya szenvedését. Spiró könyve azáltal válhatott volna egy autentikus evangéliumi adaptációvá, ha ténylegesen csak a bibliai szöveg kommentárját jeleníti meg, és nem vonja be Jézust, mint szereplőt. Így igaz csak a történet kontúrjait rajzolhatta volna meg, de ezáltal lehetővé vált volna egy olyan evangélium adaptáció, amely végre már nem akarja saját Kisztus – elképzelését lenyomni az olvasó torkán.

            Spiró könyve tulajdonképpen a zsidó vallás kulturális jelrendszerét mutatja be az első században egy fiatal római polgár nevelődési folyamatán keresztül. Azért egy vallási jelrendszert írtam, mivel a zsidóság társadalmát és kultúráját messzemenőkig meghatározza az izraelita vallás. A zsidóság kulturális jelrendszerének egy olyan szakaszát jeleníti meg a könyv írója, mely mind a zsidó nép történetén, mind pedig a világtörténelmen belül egyfajta határhelyzetet képez. A jelrendszeren belül ebben az időszakban született meg a kereszténység, valamint ez a korszak jelenti az ókori zsidó állam végét (K.u. 70-ben a rómaiak elfoglalják Jeruzsálemet, és lerombolják a templomot.) Spiró azt a folyamatot ábrázolja, ami végül ezekhez az eseményekhez vezetett. Főhőse Uri a római zsidó közösség küldöttségének a tagjaként a templom számára gyűjtött adót viszi Jeruzsálembe, majd innen Alexandriába kerül, ahol Philó tanítványává válik, míg végül az alexandriai zsidó pogrom után ismét Rómába tér vissza (A könyv tematikája tehát párhuzamba állítható Lukács evangélista történetírásával, mely szintén Rómából indul és az Apostolok cselekedetei végén Rómába tér vissza). Uri útjának a különböző állomásain a zsidóság kulturális jelrendszerének három különböző változatát ismerheti meg az olvasó: Rómában a latin hatás alatt álló diaszpórát, Júdeában az orthodoxokat, míg Alexandriában a hellenizálódott zsidóságot. Uri mindhárom változattal behatóan megismerkedik: személyiségébe mindegyik alternatíva beépül. A szöveg egyik bevallott kérdése, hogy lehetséges -e egyáltalán e kulturális jelrendszer egyes változatait, még egy egységes rendszer részeiként meghatározni, és ha lehetséges, akkor mi az az elem, ami összetartja őket. Kézenfekvő megoldásként a templom, a törvény, és Isten nevezhető meg. A templom azonban, maga is folyamatosan különböző politikai csoportok érdekeinek hálójában vergődik (ráadásul később le is rombolják), a törvényt minden egyes zsidó közösségben másként értelmezik, míg végül Isten a szövegben úgy mutatkozik meg, mint a mindenfajta immanenciát abszolút nélkülöző transzcendencia. Ha a kézenfekvő megoldások csak részlegesen jelentenek összetartó erőt, akkor mégis mi adhat e sokféleségnek egy közös egységet? Spiró válasza szerint ez az egység a fogság motívuma: Félálomban kutyákat észlelt, maga is kutya lett hát, hogy ne bántsák. Megszánta őket: kutyának lenni holtig tartó kutyafogság. Kővé kell válni, bár az se jó: örökké tartó kőfogság. A csillagok csillagéletük fogságában vergődve hunyorognak. Semmi sem bír más lenni, mint ami. El kell mondani. (492.o.) A fogság, mint a szöveg motívuma pontosan kijelöli a regény játékterének gyakran egymásra is cserélhető határpontjait a szabadságot és a sorsot. Paul Tillich Rendszeres teológiájában az emberi létezés határait az úgynevezett ontológiai elemek között jelöli ki. Ezek az elemek a következők: dinamika és forma, egyediesülés és részesedés, szabadság és sors. Utóbbiról a következőket írja: A sors nem egy idegen hatalom, amely meghatározza, hogy mi történjen velem. A sors én vagyok, ahogy adva vagyok, ahogy a természet, a történelem formált, és önmagam formáltam magamat. Az én sorsom a szabadság alapja; az én szabadságom részesedik sorsom alakításában. (157.o.) Szabadság és sors tehát összefüggnek, s jelen esetben azáltal is meghatározottak – egy újabb ontológiai elemet bevonva – hogy az egyén mennyiben és milyen módon akar és képes részesedni a közösség sorsában. Uri életének menete két lehetőséget vázol fel: a teljes elkülönülést, vagy a nép sorsában való teljes feloldódást, végül azonban egyiket sem képes megvalósítani. A fogság a sorsává válik és a szabadságává: Szabad embernek a teste is szabad, ő rendelkezik vele, tehát értéke sincs. Rabszolgának értékes a teste, mert nem az övé, és ha sérülés éri, a gazdájának jár a kártérítés. (687.o.) A fogság így mintegy értéket ad az ember életének. Jan Assmann A kulturális emlékezet című írásában úgy jellemzi Izrael vallását, mint egyfajta ellenállást a kulturális környezettel szemben. Mindennek kezdeteként a babiloni fogság időszakát jelöli meg, amikor a zsidó vallás központi motívumává vált a kizárólagos monoteizmus: A fölényben lévő – vagy valamiképp fenyegetőnek észlelt – kultúrával való ütközés kerítést emel a hagyomány és az identitás köré. Az ércfalak, amelyeket a zsidóság saját identitása köré emelt folyamatosan a fogság képzetét jelenítik meg. (A fal motívuma egyébként végigvonul az egész szövegen, mint például az alexandriai fejezet holocaust jelenetében, de legmegkapóbb használata mégis a Túlnan bemutatásában tárul fel, ahol a titokzatos falrendszer elválasztja és megvédi a zsidó diaszpórát a római kultúrkavalkádtól.) A regény azonban tovább megy ennél: a fogság motívuma az egész világ lényegévé válik. Alexandriában a zsidókat fallal körülzáró görögök szintén foglyokká válnak: saját előítéleteik foglyaivá. Uri szabadsága pont abban áll, hogy úgy tűnik mintha megválaszthatná azt a fogságot, amely később egész életét meghatározza: eldöntheti, hogy zsidóüldöző görög, vagy görögök által üldözött zsidóvá akar – e válni. Szabadásga azonban így is, csak a különböző fogságok közötti választási lehetőségként határozható meg.

            Ahhoz, hogy a Fogság tulajdonképpen egy újabb aparegény nem férhet kétség. Ez az apa-fiú viszony azonban nemcsak önmagáért van jelen, hanem a zsidóság kulturális tradíciójának jellegzetes elemeként. Ha meg akarjuk határozni, hogy Uri, milyen módon képes részesedni a zsidóság közösségéből, akkor az egyetlen biztos válasz az, hogy apja által. Az apák és a fiúk közötti kapcsolat mindig adott a hagyományban. Uri esetében ez kétszeresen is igaz: egyrészt családi tradíciója a zsidóságot közvetíti felé, másrészt saját élete úgy határozható meg, mint a család felemelkedésének a csúcspontja (nagyapja még rabszolga, apja szabad ember, míg ő már római polgár). Urinak az apjával való kapcsolata még annak halálával sem szakad meg, mivel miden cselekedetét aszerint hajtja végre, hogy apja mit tett volna az adott helyzetben. Az aparegényeknek azt a sajátosságát is megfigyelhetjük, hogy az apák időnként saját apjuk utóképévé, valamint saját gyermekük előképévé válnak. Az előbbi eset fordul elő Agrippa látogatásakor, amikor a király az apjának nézi Urit (607.o.), később pedig ő válik saját fiának az előképévé (Uri úgy élt, mint egy herélt, és a külseje is olyanná vált: meghízott, a lába fájt; egyre többet evett [648.o.]), akiből – miután apja kénytelen eladni rabszolgának – egy herélt lesz (A kappanhangú beljebb lépett a boltba, Uri ránézett. Fiatal, kövér ember volt, rengő hasú, a heréltek puhaságával mozgott, a puffadt, szőrtelen képéből vakítóan kéklett ki a szűk nyílású szeme.[721.o.]) Uri úgy tekintett első fiára, mint a családi tradíció továbbvivőjére; a kasztráció azonban ennek a lehetőségnek a végét jelenti. Másik fia Marcellus nem kapja meg Uritól ezt a hagyományt, s végül kiszakadva a zsidóság kultúrköréből kereszténnyé lesz, de úgy hogy nem képes integrálódni ebbe az új közösségbe. A Fogság így szintén egy családregény végét jelenti.

            A könyvvel kapcsolatban még egy érdekes jelenséget meg kell említenem. 2006-ban megjelent a Fogság széljegyzetei a szerző hatvanadik születésnapja alkalmából (Spiró György: Fogság, Széljegyzetek, Magvető, Budapest, 2006.) A mintegy 100 oldalas füzetke egy interjút tartalmaz a szerzővel, egy esszét a szerzőtől, egy kritikát a szerző regényéről, a szerző által a könyv megírásához felhasznált irodalom jegyzékét, valamint a szerző könyvéről megjelent kritikák bibliográfiáját. Nekem leginkább a képek tetszettek. Minden kész tehát, hogy valaki Spiró György könyvéről egy hosszabb tanulmányt írjon. Egy ilyen dolgozatnak azonban nem feltétlenül a könyv – kissé bulvárosan túllihegett – irodalomtörténeti jelentősége miatt van létjogosultsága, hanem sokkal inkább azért, mert a szöveg önmagában lehetővé tesz egy olyan tudományos párbeszédet, mely végül képes kijelölni helyét a kortárs irodalom kánonában.

 

Kránicz Gábor

 

Kritikán alul – felül: semmi…

Kritikán alul – felül: semmi…
Szaladj cica, sicc transit gloria mundi! Egértelen hétköznapok ígérete az élet. Egérre tett ígéretet, egér ígér. Ez az első pusztulátum.
Úgy áll itt, mint aki állít valamit? Tudja mit nyert maga? Tapasztalatot! Csodálkozom, hogy a dolgok empírja miért nem ült ki eddig arcára? Egyáltalán kicsoda maga? Egy gyilkos galóca, vagy egy galíciai gyilkos? Lóvá tett lovag, vagy egy lovaggá tett ló? esetleg szenátorrá? Szamár! A magyar futball fellendülését újpesti vagy ferencvárosi kontextusban képzeli el? Ön népies, vagy urbánus? Az intenció fogalmának meghatározásában Babits, vagy József Attila pártján áll? Nehéz gyerekkora volt? Úgy érzi belényes a felismerés, mint timbuktui tevehajcsár térdébe a fájdalom? Azt gondolja tahó vagyok? Esetleg csak rossz a kedvem? Saját rosszkedvem kivetülését érzékeli arcának fehér vetítővásznán? Mit egzisztáll itt, mint svájci néger a hóesésben? Leszedjük, mint pincér az asztalt! Mondja kicsoda Ön? Nemzeti identitásával büszkélkedő viktoriánus, vagy szociálisan tömegérzékeny ferences? Nosztalgikus érzések fogják el egy nagyvárosi betondzsungel látványától? Ön girondista, vagy jakobinus? Lokálpatrióta, vagy lokálproletár? Inkább a gyilkos tömegek, vagy a tömeggyilkosok érdekeit képviseli? Szereti Győzikét? Mit gondol? Adjunk teret a hősöknek? Utat a vasnak? Életet a csendnek? Ön kielégítően érzi magát? Bombaformában van, mint a Közel – Kelet? Pozitív kisugárzással rendelkezik, mint Csernobil? Korhatáros Ön? Milyen benyomást kelt Önben egy kikockázott ڤڤڤ nyuszilány? Vagy a kocka már el van vetve? Elkeseríti a Tisza katasztrofális állapota? Szomszédainkon revánsot kellene vennünk? Vagy menjen minden a maga útján?
Kívánjuk a cezúra eltörlését? A ceruza eltörését? Építhetünk egoizmusunkból katedrálist? A mise szent, vagy semmi se szent? Minden felülírható? Jöjjön el az én országom? Legyen meg az én akaratom? Mert enyém az ország, a hatalom és a dicsőség? Ámen?

Túlélőcsomagok, vagyis hogyan szereztem kanadai vízumot

Nem nézek tévét, így persze csak délután hallom meg a hírt, hogy az ikertornyok ledőltek. Na, gondoltam, hogy nem tudod, mondja szeretőm a telefonban, elképesztő, hogy te milyen érdektelenséget mutatsz a világ iránt. A Krisztián már le is védette a füstölgő tornyokat ábrázoló pólót kétféle felirattal. Nem voltam meglepve. Előre kidolgozott menekülési tervem van ilyen esetekre, és túlélőcsomagom a szekrény aljában tartom: útlevél, valuta kis címletekben a világ két-három pólusának pénzneméből, kis kiszerelésű márkás italok, márkás cigaretták. Egy váltás ruha, miniatűr tisztasági csomag, két doboz fogamzásgátló, összes műveim lemezen, fellépőruha, és pár cd, toll, boríték, papír, olajos magvak, keksz és aszalt gyümölcs, egy üveg víz, gyógyszerek.

Gyors telefon húgomnak, este náluk összejövünk. Az ő menekülési útvonaluk kelet, az enyém észak, esetleg délkelet, szerinte ez óriási melléfogás, Románia a tuti tipp és az elszigetelt paradicsom, reménye sincs, hogy EU-tagország legyen. Már a ház is megvan Románia legrondább falujában, igaz, most éppen nem működik a fürdőszoba, de ezen kívül csak egy van az egész faluban.

Egyébként teljesen föl vagyok háborodva, mondom a testvéremnek este, pont most, mikor benne vagyok ebben a tuti ösztöndíjban! A konyhájukban tanácskoztunk. Közben összevetették az eseményeket a Bibliával, így kérdésemre, hogy akkor most kell-e utazni vagy nem, mert én ugrásra kész vagyok (utánam a horizont-összeolvadás), azt válaszolták, hogy nem. Elmagyarázták, hogy ez most elcsitul, lesz egy-két tüntetés, Bin Ládin és a Gonosz Bert a Sesame Streetből egy plakáton szerepel majd, de amúgy még van három nyugodt év.

 Az jó, pont annyi az ösztöndíjam. Aztán Vidiadhar Surajprasad Naipaul irodalmi Nobel-díjat kapott, és amikor ezt elújságoltam a húgomnak, akkor már tényleg biztos volt benne, hogy most nincs semmi gáz. Úgyhogy ültem nyugodtan a tutiban, a három évre szóló doktori ösztöndíjban, és szorgalmasan jártam le tanítani az egyetemre. Mert ösztöndíj ide vagy oda, azért meg kell dolgozni érte.

Lelkesedésem az oktatói pálya iránt akkor érte el hullámvölgyét, mikor rájöttem, hogy nem tudományos teljesítményem vagy nagyszerű pedagógiai érzékem vonzza a diákokat. Később viszont ugyanebből merítettem erőt: átütő személyiségem miatt járnak hozzám a hallgatók! Mire erre a következtetésre jutottam, már meghánytam-vetettem, hogy netán inkább a női vonzerőm lehet-e sikerem oka. Mert noha a bölcsészkar ezen tanszékén nagyítóval vadásznak a fiúkra, az órámat szinte kizárólag ezen ritka példányok látogatták, másodévestől a végzősig vegyesen. Bár ez a teória teljesen koherensnek tűnt, mégis elvetettem. Különben ez jellemző rám, talán az alaposan megnyirbált önbizalmam miatt sosem hittem igazán, hogy normálisan nézek ki. Szüleim ugyanis, amikor nem azzal bíztattak, hogy hülye vagyok és nem vagyok normális, akkor a hogy nézel ki mantrájukat pörgették. Túl kövér voltam, aztán túl sovány, vékonyka a hajam, hogy lehet így fölöltözni, hogy néz ki a bőröd, miért nem húzod ki magad, miért nem mész el fodrászhoz, elképesztő, hogy milyen ocsmány sápadt vagy állandóan. Huszonöt éves koromban aztán kezdtem elhinni, hogy az emberek talán tényleg nem azért néznek meg, mert kivételesen ronda vagyok, mint ahogy addig szilárdan gondoltam, de ekkor már három éve folyamatosan három férfi bizonygatta az ellenkezőjét. Huszonkét éves koromig tartózkodó és hideg nőszemélynek látszottam. Begyakoroltam, hogy érzelem nem hagyja el arcomat, akárhogy is szenvedek, pókerarc. Aztán magától kialakult ugyanez az örömre is, igaz, nem örülhettem sokat. Évekig ezt láttam az egyetlen esélynek a túlélésre. Pedig érzelmekben nem voltam éppen tapasztalatlan, és a mások között kialakult viszonyokat is messziről föltérképeztem. Egy antológia vagy felolvasóest névsorára ránézve rögtön megrajzolhattam a kapcsolati hálót. Ki kit hozott, kit ajánlott, hogy volt a sorrend, ki kinek telefonált először. Szerelmi riadólánc a volt szeretők, leendő szeretők, tönkretett szeretők érzékeny selyemszövedékén végigfuttatva. Amolyan rokokó udvarban érzi magát az ember, ahol folyamatosan kísérletet folytatnak az emberi szíven, és munkanaplóként regényeket, novellákat és verseket termelnek ki. Igaz, memóriám silány, úgyhogy sokszor rögtön elfelejtem, hogy például ki is szúrta szíven magát pont a szívkamrákat elválasztó falon, ki is él együtt két nővel, ki tanít csak azért, hogy minden szemeszterben megkúrhasson egy-egy csajt, ki ugrott ki az erkélyen, de megkapaszkodott a teraszkorlátban, aztán még a száguldó autó ajtaján is kiszagolt, csak hogy egy kis figyelmet zsaroljon ki a nőtől, ki hol lakik, melyik pszichiáterhez jár (mellesleg az egész irodalom lelke egy esztétafeleség kezében összpontosul, nahát. Én csakazért sem oda mentem). Egy időben kiderült, hogy öten-hatan ugyanazt a nőt látogatják rendszeresen. Tőlem aztán semmi tovább nem megy, úgyhogy nem tőlem tudták meg, de rögtön mindegyikük elrohant AIDS-szűrésre. A kis szívem kiirthatta volna az egész díszes irodalmi társaságot, legalábbis az urbánusokat, egy csapásra, plusz szeretők, plusz feleségek, már aki még magához engedte a férjét. Jellemző egyébként, hogy tíz íróból vagy irodalomtudósból hét angoltanárnőt vesz feleségül. De hát érthető, élni is kell valamiből, megetetni néha a szeretőt étteremben, meg ilyesmi.

Megyek a bölcsészkar folyosóján, imádott oktatómat látom elmerülni egy újdonsült PhD-hallgatóban, és viszont, na mondom, ezek is jól egymásra találtak. Persze volt bennem azért némi halvány féltékenység, mert a pasas másodéves korom óta titkos szerelmem. Jó, tudom, hogy sokkal idősebb, de nálam már csak így megy: a nagy korkülönbség mindig bejön. Mondjuk ő se ment el mellettem csak úgy érintetlenül, de tiszteletben tartottuk egymás kívánságát, hogy szívemet közelről soha meg ne érintsd. Most meg már megjött az erkölcsi érzékem. Igaz, csak porszemnyi, vagy inkább atomnyi. Jó, most mutatom a szépet. Tulajdonképpen az igazság az valójában hogytulajdonképpenigazából nem is az erkölcsi érzékem vagy a lelkiismeretem, hanemhogy másba vagyok szerelmes, és én nem az az ember lánya vagyok, aki csak úgy ki-be szeretget valakiből, nem amolyan ki-be-szerető. Úgyhogy ezt a lehetőséget inkább a kölcsönös vonzalom tartományában szeretném látni. Egyébként miatta jöttem át előző egyetememről az említett intézménybe, habár fájó szívvel hagytam ott az ógörög oktatómat.

Nem mintha képes lettem volna kifejezésre juttatni az érzéseimet. Ő kifejezésre juttatta, már a végén nagyon is nyilvánvalóan: szív rajzolása a szeminárium alatt az asztalomra szitált krétaporba. Csak sajnos én gyanakvó és bizalmatlan teremtés voltam (vagyok), és azt hittem, szórakozik velem. Később hallottam, hogy nem így volt, de akkor már elsodródtam az ország másik csücskébe. Na, visszatérve titkos szerelmemre, azóta eltelt vagy nyolc év, és ez megtépázta kissé a sármját, (az enyémet meg növelte). De ez engem nem zavar, mindig elönti a szívemet valami meleg vér, hogyha meglátom. Ő is rendesen foglalkozik velem, rajtam tartja a szemét, vezet a témámban, ez van, na.

Szóval láttam, hogy elkötelezett beszélgetést folytatnak a padon. Meg is kérdeztem utána a lányt, egyébként kedves nő, hogy mennyi ideje vannak együtt, mire ő mondta, hogy nincsenek együtt, nem is érti, mire gondolok, de különben három hónapja. Mondtam neki, hogy szerintem is nagyon kedves pasi, és együttérzésemről biztosítottam, pedig soha nem csinálok ilyesmit, az úgynevezett női szolidaritás ismeretlen előttem. Velem ugyanis sosem voltak szolidárisak a nők, sőt, még korrektek sem (lásd: feleség közbenjár a kuratórium tagjainál, hogy véletlenül se kapjam meg a megpályázott ösztöndíjat). De ez engem nem érdekel, teljesen elégedett vagyok a férfiak együttérzésével, a nők úgyis irigyek, ravaszak és bajkeverők.

Ezért is fohászkodtam nagyon, mikor az USA vízum miatt mentem interjúra, hogy csak pasi legyen. Csak pasi legyen! De egy nőt kaptam, rohadt szlovén emigráns kifestett elhízott amerikai picsa, baszd meg a vízumodat, ez lehetett az arcomra írva, mikor bementem. Nem is kérdezett, csak hármat, aztán szívére tette a kezét, és irtózatos kiejtéssel és átéléssel közölte, hogy áj kent get ju in máj kauntri bikaúz ju ték dö vörk fram di emeriken pípől. Aztán bejegyezte, hogy nincs elég kötődésem Magyarországhoz, így nem látja biztosítottnak, hogy visszajövök a földi paradicsomból ebbe a pokolba, ahol neki immár másfél éve kell szolgálatot teljesítenie egy ártatlan kis irodai kaland miatt, de legalább a fizetés, az jó, meg jókat lehet zabálni. Különben is látja, fűzte még hozzá, hogy tíz éve nincs az útlevelemben egy normális pecsét, csak Romániában voltam, de ott kétszer is, és ne haragudjak, neki igazán nincsenek előítéletei, de ez több mint gyanús. Valószínűleg nem csak megrögzött feketemunkás vagyok, de szoftverhamisító, kábítószercsempész és adócsaló is, hogy mást ne mondjon. Itt van például, hogy több nyelven is beszélek, de mi értelme lehet ennek, ha állandóan csak ebben az országban rohadok, mondta belefeledkezve, de többet lehet, hogy nem kéne írnom, hogy mondta, mert a tanítványaim is mondták, hogy jó volt az a Bartis-regény, csak a sok mondtától meg gondoltától másztak falra. Hát még, ha olvastátok volna a Két kézzel búcsúzik a leopárdot, mondtam, pardon, válaszoltam, bár ez se jobb.

Minden héten néhány órát rituális ösztöndíjvadászatnak szenteltek. Ha találok egyet, aminek még nem járt le a határideje, rögtön rohanok az ajánlásokat begyűjteni. Velem egyébként nem lehet oly módon kipackázni, hogy egyik nap megjelentetik a kiírást, és másnap van a határidő! Előre összeállított csomagjaim vannak, csak összerakom, ami kell, átpofozom kicsit a munkatervem, ha szükséges – egyébként ebből is többfélét tartok készenlétben, még jó, hogy ilyen interdiszciplináris vagyok –, az ajánlóim állandók, úgyhogy az is megy gördülékenyen, és már viszem is az A4-es csomagot a postára. De sajnos még egyszer sem jött létre utazási szándékom, a szabad keret és a kurátorok személyének szerencsés egybeesése. Pedig már nagyon égett a lábam alatt a talaj, mire rátaláltam a megfelelő ösztöndíjra: mindent fizetnek, hosszú időre és messze a célország. Toronto, mókusfejű kanadaiak, juharszirupos ceyloni tea. Húgom többször is járt ott, mutatja a fényképeket. Kérdezem, minek fényképezte le a bevásárlóközpontot, itthon is van ilyen, de akkor mondta, hogy az a metró. Az utcán nincs kutyaszar, minden divat, van természeti szép is. Jó, Toronto éppen a legrondább város, mondta világot járt húgom, de hát gondolom nem fogtok ott ülni hónapokig, és folytatta Észak-Amerika geográfiájának, különösen vízrajzának leírásával, majd egy hirtelen váltással azt kezdte panaszolni, hogy tavaly az angoltudásával nem ért el semmit az Egyesült Államokban, mert mindenki csak spanyolul beszélt, de ebből még mindig többet kihüvelyezett, mintha dél-amerikai akcentussal beszéltek volna angolul.  

Jellemző, mondta volt szeretőm, mikor elnyertük az ösztöndíjat, mert persze rögtön tudomást szerzett róla, mindig a könnyebb megoldást választod. Teljesen kivetkőzött magából, pedig különben mindig állati kedves, főleg azzal a legsziruposabb, akit a legjobban utál. Úgy látszik, én még mindig egy húr vagyok szíve citeráján, mert jól lehordott, hogy ehhez persze értek, kiszakítani egy háromgyerekes apát a családjából. Aztán átment aknamunkába, hogy mi van, ha egy hónap után összeveszünk, aztán ott maradok egyedül az eszkimó négerek között. Mondtam, hogy összetéveszt valakivel, én nem az a nő vagyok, aki, míg a szeretője úszni megy, összepakol, bedobja a kulcsot a postaládába és szó nélkül hazarepül, ugye. De a szerelmem se az a pasi, aki minden hülyeség miatt veszekedést provokál, és halálosan megsért, és képes összeveszni a legjobb barátjával a könyvheti listán, ugye. Egyébként engem nem lehet megsérteni, eddig egyedül neked sikerült, mondtam, nem is értem, minek hívtál föl, mondtam, foglalkozz az új szeretőddel, mondtam, meg azzal a nagyseggű picsával, mondtam, akit képes voltál benyomni az antológiába, amit a szeretőm szerkeszt, méltatlankodtam, aztán angyali kedvesen elbúcsúztam, és kellemes itthon-tartózkodást kívántam, valamint a szigligeti társaság szokásos élvezetét karácsony és újév között. De aztán visszahívtam, hogy elmondjam, hogy a három gyerek közül az egyik az előző házasságból van, abból már kiszakadt, a legújabb meg nem vérszerinti, úgyhogy a kiszakítást is meg a gyerekek számát is el kell osztani, de különben meg mi közöd hozzá, mondtam, foglalkozz azzal inkább, hogy a gimnazista fiad bírja már magának megmelegíteni az ebédet, de legalább, hogy ne utáljon téged olyan látványosan, mondtam, de tulajdonképpen már nem is érdekelt a dolog, úgyhogy leraktam szépen, köszönés nélkül. A kanadai vízumért már rutinosan mentem, én aztán elutazom, ha szlovén emigránsok potyognak az égből, akkor is. Úgy csináltam, mint aki nem tud jól angolul, beszámoltam közeledő esküvőmről egy nacionalista magyarral, aki hallani sem akar arról, hogy akár egy napra elszakadjon szerelmetes hazájától, sejtettem, hogy idehaza remek állásajánlattal várnak vissza, beszámoltam arról, hogy egyszer három napra elmentem Bécsbe, de alig bírtam létezni a honvágytól, valamint hogy számomra elképzelhetetlen, hogy idegen emberek között éljek. A mókusfejű született kanadai negyvenes, amúgy olyan vidám agglegényfélének látszó úr, jót röhöghetett magában, aztán rám mosolygott, és kellemes kanadai tartózkodást kívánt, majd figyelmembe ajánlotta, hogy az egyik honfitársam, akit ma reggel hallgatott ki, szintén kutatóvízummal utazik, és pont ugyanakkor, micsoda véletlen egybeesés, nem ismerem-e, és kibetűzte nagy nehezen a nevet. Találkoztunk már, válaszoltam, aztán bááj.

 

Szilágyi-Nagy Ildikó

A doktor és a bölcs

Egyszer egy bölcs tanító – aki az erdőben lakott, és ingyen osztotta meg tudását az arrarájó emberekkel – azt mondta az egyik tanítványának, hogy csak akkor érdemes belefogni a stúdiumokba, ha úgy érzi, egész életén át tanulni fog, de jól jegyezze meg: bármennyit tanul és olvas, mindig csak az elején jár majd a megkezdett útnak, mert elkezdeni lehet csak, elindulni, a végére jutni soha, és akármennyit tud, mindig arra gondoljon, hogy mi mindent nem tud még, mert valójában semmit sem tudunk. A tanítvány hitte is meg nem is, de egyáltalán nem volt elragadtatva a kilátásoktól, és nagyon sokat töprengett azon, hogy nincs ez jól így, változtatni kell. Olvasgatott, tanulgatott, iszogatott, majd – nem tudni miként – hirtelen ledoktorált, és megírta az első egyetemi tankönyvet. Kiállt vele a piactérre és elkezdte kínálni a portékát, azt ígérve, hogy aki megtanulja a könyvet (lehetőleg szó szerint), az mindent tudni fog, amit tudni érdemes, amit meg nem ebből a könyvből tanult, azt jobb elfelejteni. Akik hittek neki, és jó pénzért megvették a könyvét, hamarosan doktori címet szereztek, megírták a saját könyvüket, és jó pénzért árulták a piacon. A fejedelem előbb gyanakodva nézte a nyüzsgést, gonosz tanácsadói összeesküvésről suttogtak meg forradalomról. Ám a bölcs fejedelem, mert éppen volt ráérő ideje, elolvasott néhány könyvet, nagyot kacagott és alaposan lehordta a tanácsadóit. Majd látván, hogy az üzlet virágzik, külön házat építtetett a doktoroknak, hogy elkülönüljenek a többi árustól, és elnevezte a házat egyetemnek. Messzi földről tódultak az ifjak, mert gyorsan híre ment, hogy az egyetemen rövid idő alatt, viszonylag olcsón mindent meg lehet tanulni, és mire ledoktorál, a legbutább és leglustább ifjú is művelt, kifinomult, okos, tájékozott ember lesz – ha szorgalmas nem is. Minél több tanulnivágyó érkezett a városba, annál gyorsabban és olcsóbban zajlott a tanulás, a fejedelem újabb házat volt kénytelen építtetni, hogy mind elférjenek. A többi árus is jól járt, és a vendéglősök, kocsmárosok, szállásadók úgyszintén, de az utcalányoknak sem volt okuk többé panaszra. Hírét vette a történteknek a bölcs tanító és úgy döntött, meglátogatja volt tanítványát a városban. A tanítvány azonnal ráismert egykori mesterére, nagy örömmel fogadta, és betessékelte fényűző dolgozószobájába, szivarral, kávéval és konyakkal kínálta az öreget. Beszélt erről meg arról, vastag könyveket, folyóiratokat mutogatott az öregnek, beszámolt a felfedezéseiről, utazásairól, külföldi meghívásairól. Boldog embernek látszott, ám egyszer, talán a konyak hatására, keserűen kifakadt:

– Neked volt igazad, Mester, csak elkezdeni lehet, befejezni nem.
A mester csendben végigfüstölte a szivart, megitta a kávét, majd felállt és az ajtóhoz lépett.
– Tévedtem, fiam, már elkezdeni sem lehet – mondta, és elment.

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál