Robert Laszlo költeményei

Gólem

 

az óriás lábánál

ültem

ujjai között

csak szemeknek tűntek karjaim.

halántékom

üres oltárfalán kivirágzott a fagy

de hidegrázós kis imádatom

csak feszengett

és ő közömbösen eltaposta

szemcse lettem

a pecsét lenyomatában.

a könnyek jege feltöredezett

arcomon

sírva szolgáltam uramat

a világ széle felé

tűz mardosta a fagy nyelvét

 

 

 

Haiku

 

ne sértsd a fényt, vak

szeméből hamis éj fut

fekete képbe

 

 

 

 

Kézikönyv

 

pontosan

egymillió-négyszázezer

könyv és értekezés szól

az anyáknak és a bábáknak.

a világra jövés

minden részletére van magyarázat

és nincs egyetlen útmutató sem,

semmilyen kézikönyv

a meghalásról

egy sor sincs

vagy egy szó legalább

se egy jel

se egy árnyék

 

 

 

 

Dream maradt

 

és a holtakat szülő

merengésben

a rockzenész ujjai

elcsúsznak a gitáron,

mint az akasztott ember nyakán,

amin annyi hurok szorult.

valaki áramot táncol

a pillanat öngyilkos lesz józanságában

egy üveg van az ágya fejénél

egy cigaretta hamvad ebbe a dalba,

nyugodtan és beletörődve elmerülök

a holnap csak veletek kezdődik

én benne maradok ebben a dallamban

 

 

 

 

 

Napló

 

az árvaház

megtelik angyaltollakkal.

fojtogató lebegés

egy mindig erőltetett

vidámság rutinja felett

jön a felvigyázó bácsi

és számolja: egy toll, kettő, ezer

jön a szakácsnő

és lecsíp az adagokból:

mínusz egy szendvics, mínusz egy leves

aztán belép

az igazgatónő, mint egy fekete vihar

mint a tömörített rémület.

mind írjuk, térden állva, szófogadóan:

mínusz – mínusz – mínusz

amíg az angyalkák tollai

szemtelenül szállnak a mosodában

 

 

 

 

Diagnózis

 

kőkoporsó van a nyelőcsövében –

ezt tudták megállapítani.

gyógyszerek és orvosok

egyaránt beleroskadtak

ebbe az értelmetlen időhúzásba.

a szemébe néztem.

mit láthattam volna,

mikor a fájdalma máshol volt?

már véreset beszélt,

a sebei

szemcsésen és forrón virágoztak.

ne halj meg, mondtam neki,

ne halj meg!

miért ne halnék meg?

hörögte szinte felszabadultan

még adtak egy injekciót

aztán

már csak arra vártam, hogy feltámadjon.

 

 

 

 

Azonosítás

 

egyik tömbház

a folyón túl,

az a lemállott falú

az a graffitiba bugyolált:

ez a pontos címem.

ha nem telik el a nap,

hogy jöhetne akkor az éjjel?

elbotlok, de van támpontom:

a hídon rosszul leszek,

alattam a víz mocska,

előttem a világ fogoly szennye,

egy temető,

csak felettem nincs, nem maradt semmi

 

 

András Orsolya fordításai

Fiume visszafoglalása

Én nagy kerülőutakkal érkeztem a tengerhez. Bár a hajdani Budapest-Fiume-expressz egyik legendás állomásán születtem, először nem Abbáziában vagy Fiumében, hanem a Tejo partján, Lisszabonnál láttam meg a tengert.

Nem is volt olyan könnyű a nyolcvanas években kijutni az Adriára. A sínek megvoltak, a vonatok szakadatlanul robogtak Zágrábba és Rijekába, de Balatonszentgyörgy után már egyenfrizurás tisztek szállták meg a kocsikat, hogy kifaggassák az utasokat: Hova utazik? Kije-mije lakik Nagykanizsán? Hány napig marad a határsávban?

A tenger túl volt rajtunk. De elvágva a parttól, több száz kilométerre az Adriától Nagykanizsa mégis tengeri város maradt. Hiszen soha nem heverte ki az adriai piacok elvesztését, hogy impozáns pályaudvara szinte elhagyatva és feleslegesen ásítozik a zalai dombok közepén. Fiumében engem néhány utcarészlet a nagykanizsai belvárosra emlékeztet, mintha a „gabonahajókkal” a tengert járó kanizsai kereskedők fiumei mintára akarták volna a városunkat szépíteni.

Délen szabadság, nyitottság, a szentlélek szavára még emlékező tengeri szél, itthon kopottság, szűkösség, szorongó félálmok. Ne nevess, ne sírj, ne idegeskedj! Mit szólnak a szomszédok!? Mi-lesz-így-belőled? A dél felé száguldó vonat sípja – mint a szelet, Maestralnak hívták az expresszvonatot is – minden gyerekkori rémálomba belehasított, ritmust adva ezzel a félelemnek. Máig szentül hiszem, hogy a mi városunk „kanyarodójában” húzta meg Péterfy Jenő a ravaszt, hogy itt támadta meg az őrült lány Esti Kornélt, hogy nagy ügyefogyottan itt csókolták meg először egymást a szerelmesek: a Fiume felé tartó nászutasok, a mester feleségét elszöktető iparoslegények, a kalaposlányokkal kiruccanó katonatisztek…

Képeslap-emlékezetté halványodó századforduló. közhelyek! És mégis, hogy féltem az ezerszer is elolvasott „vonatos” Esti Kornél-novellától! De mitől is féltem? Hogy majd rám ugrik egy ismeretlen fiú a tenger felé száguldó vonaton? Vagy – szörnyű kimondani, de még elképzelni is – én leszek az, aki a kerekek ütemes zajától felhevülve ráugrik egy ismeretlenre? Hogy megszégyenülök, és soha nem érkezem meg?

Aztán pincérek, hordárok, bámészkodó nénik közt lökdösődve, hatalmas daruk és óceánjárók közt először megpillantva a tengert, láttam, hogy a tenger nem a „jók” kiváltsága. Egyébként Lisszabon is „magyar kikötőhely”, innen és Sevillából indultak a mindezidáig legsikeresebb értelmiségi kirajzás résztvevői, a XVII-XVIII. századi magyar jezsuita misszionáriusok. Hogy aztán Latin-Amerikában hidakat építsenek, folyókat szabályozzanak, iskolákat igazgassanak és szálkás latin betűikkel feljegyezzék az indián írásokat. Mert hiszen Magyarország sokszor üzente az alacsony származású fiataloknak: kívül tágasabb. Talán ezért is van a kikötő szónak magyar nyelvben egy kicsit bús konnotációja: a kikötőkből elindulni szokás, és nem visszatérni.

Ám mi nem búsulni jöttünk Horvátországba, hanem fagyizni, fürdeni, megmártózni a tengeri szélben, szellőzni egy kicsit! A múlt panoptikumszerű helyreállításától már úgyis eliszonyodtam. Az első nap órákat töltöttem Abbázia, ennek az orosz milliárdosok pénzén felújított mesevárosnak a híres Angolparkjában, mígnem arra neszeltem fel, hogy tökéletesen egyedül vagyok egy simulacrum-valóságban. És talán számítógép vezérli a föld alatt kapaszkodó gyökereket, talán egy szoftver ellenőrzi a percenként felcsapó madártrillákat, rám kényszerítve így egy precízen kimért, de álságos, és ebben a tökéletes formájában soha nem létezett múltat.

Fiume – szerencsére – egészen valóságos város. Itt olyan mély sebeket ejtett a szocializmus, hogy egyetlen befektető vagy elmés látványtervező sem vesződne a felújításával. Próbálom a brigádtrappban a tenger felé igyekvő, a kinyúlt fürdőruháikban a hullámok közt lubickoló horvát néniket összevetni a velhákkal, a tősgyökeres portugál hölgyekkel, vagy a régi, kalapos-nyakkendős őnagyságákkal, akik a régi fényképeken merengenek. De hiába próbálom.

Pedig a horvát asszonyok is hagyománytisztelők. Ha nem a strandra nyargalnak, akkor az unokáikat terelgetik a templomokban vagy „mély gyászt öltve”, sétafikálnak a városban. Fekete cipő, hőségtől nyúlós fekete nejlonharisnya, fekete blúz, fekete szoknya, fekete minden – ilyet is csak gyerekkoromban láttam…

Ám hova lett a régi fény, a város régi eleganciája! A hajdani Fiume választékosságát dicsérő, a város mostani elszlumosodásán kesergő útikönyvek tágabb összefüggésekbe ágyazzák a tengerben pancsoló, öreg nénik látványát. Fiuméből „Jugoszlávia foglya”, ízig-vérig szocialista nagyváros lett, erre az emlékeztet a sok nyugdíjas fizikai munkás, és a város történelmi dombjait, levendulával benőtt udvarait körbeölelő paneltenger. Meglehet, nekem is úgy kéne éreznem, hogy a hogy a konyhaablakukból a Kvarner-öböl pompájában gyönyörködő nyugdíjasok tőlem veszik el a kilátást?

De nem érzem úgy. A társadalmi szegregációra való törekvés nem is volt mindig a nemzeti gondolkodás része. Lang Jakab, II. Rákóczi Ferenc udvari orvosa neves fürdőhelyek közelében curatoriumokat, lábadozókórházakat szervezett a beteg bakáknak is. És ha az úri közönséget Stubnyafürdőn nem zavarták az „üdülő” parasztbakák, akkor mért zavarnának a békés horvát nénik minket?

Persze a frusztráló békék, vereségek és kiegyezések, az osztályönzés és az előítélet nagyon hamar véget vetettek a legrokonszenvesebb és leghaladóbb curatorium-hálózatnak… És nemcsak a társadalmi és harctéri sebeket egyaránt orvosló gyógycentrumoknak, hanem a társadalmi szolidaritás parancsának. Fiume, a „kijárat az Adriára” a soha meg nem valósult nagy- vagy inkább kis-birodalmi álmok kikötője, ahol a fiatalok megitták életük első olaszos tejeskávéját és megismerkedtek a szerelemmel, ugyanaz a város, ahol hajóra zsuppolták a szegényeket. A legnagyobb önkéntes kivándorlás különös módon épp a legtávlatosabb gazdasági fejlődés korában következett be. Hogy ők, a kilátástalanság miatt a „rengő tengert” választó szegények milyennek látták Fiumét, hogy ők megkóstolták-e a híres olasz tejeskávét, hogy találkoztak-e a korzón Esti Kornéllal, azt nem jegyezte fel az emlékezet. Pedig találkozhattak, hiszen valamilyen úton-módon nekik is el kellett jutni a vasútállomásról a kikötőbe.

A sors ne ismerne tréfát? Dehogynem. Az ábrándos Fiume leghíresebb szülötte nem egy formabontó magyar költő, nem egy elegáns, de azért szecessziósan”botrányos életű világutazó, hanem Kádár János. A magyar hagyomány elposványosítója ebben a csodálatosan ellentmondásos városban született.

De ne fájdítsuk magunkat! Nézzünk inkább a sirályokat! Milyen otrombák, ahogy a mólón tipegve fel-alá rikácsolnák, ám megszépülnek, mihelyt kitárt szárnyakkal rábízzák magukat a légáramokra. Talán azért röpdösnek annyit, hogy a csúfságukból kiváltsák magukat. És mi sem azért ábrándozunk, hogy a választékosságunkkal elbűvöljünk másokat, hanem hogy egyszer – a földön botorkálva is – beteljesítsük végre a dolgokban rejlő lehetőségeket.

„Botorkáljunk” hát végig a panelrengetegen, és ismerkedjünk meg a lépcsőházak előtt hűsölő, a tengeri szellő jótékony hatását élvező öreg bakákkal! A Lang Jakab Kuratórium öreg ösztöndíjasai nem örvendenek feltétlen népszerűségnek a városban. Figyeld, milyen durván szólnak be az Esti Kornél nyomában bódult lepkék módjára köröző lányoknak.

Mert nagy a tülekedés, nagy a lárma a lenti utcákban. Hosszú időbe telt a Pittsburgh környékén szétszóródott munkásokat, a latin-amerikai vízügyeseket mind hazahívni. Hol fog ennyi temérdek ember elférni? De itt egy fagyi – pisztácia, csoki, velencei álom, mandula – vagy te jobban szeretnél egy jeges kávét? Ha fagyiból van velencei álom, akkor mért nincs hirtelen szeszély is? Vagy örök szenvedély? De ma nem érnek rá a cukrászok, az expresszvonatok ontják az utasokat, az utasok a korzón egymás sarkát tapossák, jó, ha győzik vaníliafagylalttal. Fiume szabad város (több neve is van, mint a férjes asszonyoknak), és fél Kelet-Közép-Európa idetart, hogy megmártózzon a tengeri szélben, eszmét, nyelvet csereberéljen.

Mi-lesz-így-belőled? Mit szólnak majd a…?

Mit szólnának? Itt szabadon kiválhatsz, szabadon elvegyülhetsz.

De bármekkora is a lárma, az a kamaszálmok mélyéből érkező éjjeli expresszel csak ketten érkeznek. Az idősebbik nő csodálkozva forgatja a fejét, pedig rájuk se hederít senki, itt aztán senkinek sem kell szégyenkeznie. Kipp-kopp, kipp-kopp… nevetségesen kopott, gurulós bőröndjeik nagyot koppannak a köveken.

Nocsak! Az őrült lány és az anyukája. Lassan mindenki hazatér ide.

Nyitány

Nyitány*

 

 

Hogyan lehet két, egymástól eltérő nyersanyagot – jelen esetben a zenei hangokat és a (szép)irodalmi nyelvet – művészi, tehát alkotó módon felhasználó művet egy értelmezési erőtérbe vonni, hogy mind a különbségek (ellenpontok), mind a párhuzamok a kutató és kíváncsi szellem fényével világíttassanak meg? Kitűnő példa erre a kísérletre Arany János Örök zsidó című versének és Liszt Ferenc h-moll szonátájának Kulin Ferenc által történő összehasonlítása. A tanulmány a megváltás lehetőségének reményében sejteti megragadhatónak azt a főként esztétikai alapú, vagyis nem gondolatban, hanem gondolkodásmódban gyökerező közös vonást, amely a két művet összekapcsolja. Anélkül, hogy a tanulmány elemzésébe bocsátkoznánk, nyitányként megidéznénk néhány, a két mű összekapcsolására alkalmas mozzanatot.

 

Szjatoszlav Richter a h-moll szonátát a csend misztériumába való beavatásként értelmezi, kiindulva a szonáta elejéből, melyben egyetlen hang játszik főszerepet: a g. Ezt a hangot előzi meg egyfajta belső kiüresedés (a zongorista részéről), a felcsendülő hang pedig hangzásának pillanatában oldja a csend által gerjesztett szorongást mind az interpretálóban (zongorista), mind a hallgatóságban (közönség). Burke szavaival élve ez a szorongás a „rettenet”. A rettenet a kiváltó fenyegetés hatályon kívül helyezése oldhatja, jelen esetben a csend (=hangtól való megfosztottság) hanggal történő feloldása, vagyis: világra születik a zene.

És teszem hozzá: a vers (is).

A vers és a zene nyelvén át, azokon keresztül oldódik a teremtő ember egzisztenciális fenyegetettség-érzésének izgatópora, melyből a befogadás lágy, ringató aktusából részesülve a befogadó is kortyolhat. Ha van füle és szeme.

Álljanak itt a művek párhuzamban és ellenpontban a maguk „megelőlegezett” meztelenségükben.

 

*(Ez a rövid jegyzet nyitánya egy, komoly irodalom-és zeneesztétikai intenciókkal fellépő rovatnak, melyben a tervek szerint bemutatásra kerül majd jó sok (komoly)zene, élmény és interjú, festmények, színek, elmosott műfajhatárok, kötetlenebb reflexiók stb.)

 Tóth Andrea

 

 

Cziffra György előadásában a h-moll szonáta:

(A Szjatoszlav-féle interpretációt sajnos nem találtam meg egyben, ellenben ez is remek előadás):

 

http://www.youtube.com/watch?v=weULxDJmaEI

 

A vers pedig:

 

http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/arany/orokzsi.htm

 

Kulin Ferenc tanulmánya itt olvasható:

A géniusz kötelez – Tanulmányok Liszt Ferenc születésének 200. évfordulójára, szerk. Kulin Ferenc, Argumetnum Kiadó, 2012.

 

 

                                                                                                                      

Szoborátadás

 

Mások a szobrok. Meg a formák.

A tömbök ugyanazok, meg a kő.

Vagy húsz esztendő elhaladt,

de a tömbök ugyanazok.

Más viszont a bőr és

mások a csontok a bőr alatt.

Új izmok mozognak, más emel,

de érzem szinte ugyanazt, mások a repedések

a vers szövetén és mások a forradások.

A szobrokat tőled vettem át.

Újak a szavak, de hasonlók a filozófiák.

Meg a kő.

Ez lehetett Isten álma,

ez az évmilliók geológiája,

hogy csak a tömbök maradnak.

Időn és térben a horpadások,

a te és én viszonylagossága.

Új az érzékek ébredése,

de a régi a kozmoszból

ugyanúgy szervezett anyag.

A szó csak kettőnk lélektévedése,

de ahogy a génekben a korok örökléttanúsága,

egy kvantumpillanatban összecsúszunk

mi ketten, és az éppen elkezdettet, vagy a

már nagyon rég lezártat is

átformáljuk, mert ez az alkotás morfológiája.

És a szobrokat tőled vettem át.

Önmagamat hozom újra létre benned,

ha mást nem is, ezt muszáj észrevenned.

Innen a szavak ismerős transzcendenciája,

innen a feszültség, és innen a feloldása.

Ami a tiéd, az a tudat és a többlet,

ami az enyém, az a keresztrímek sutasága.

Megteremtem magamban tekinteted mását,

hiszem a kapcsolatot veled, a követ,

ahogy a test feltámadását…

Mert nem lehet csak megírni az élményt,

kell az ásvány és kell az anyag hasadása.

Magamat, ha tehetem én is egy tárgyba,

vagy valami másba

dobom,

vagy beburkolózom a hallgatásba,

vagy szobahőmérsékleten kikristályosodom.  

Mariska

Előre-hátra, jobbra-balra. Előre-hátra, páros-páratlan.

Valaki csak ide-oda tologatja a súlyát, mást meg csak az idegesség rángat oda-vissza. De hogy ki a jó táncos? Az meglátszik már a kéztartásán, meglátszik azon, ahogy odalép a táncolókhoz, ahogy mozdul, ahogy megformálja a teret maga körül.  Valami könnyedség álmában is a föld fölé emeli.

Ilyen híres táncosok voltak a Palotás-testvérek, de ezt már gyerekkoromban sem nézték jó szemmel. Hisz mi okuk van szaporázni? Mi okuk van nevetgélni? Csak nem valami orcátlanság vagy nyegleség? Minek tánclépésben vonulni, mikor a fal mellett sunyítva, alulról felfelé pislogva is mindenhova oda lehet érni a templomba? 

És nemcsak a parasztok gondolkodtak így. Akiktől elvesznek hetven holdat, az ne kérkedjen, hanem duzzogjon, bújjon a sarokba, vagy legalább lehajtott fejjel, szemébe húzott kalappal járjon. De a Palotás-testvérek szinte dicsekedtek a jókedvükkel. Mariska ringatózva járt, Stevie pedig vasárnaponként minden járókelőt háudujudúval köszöntött.

Volt valami titkuk, mi így gondoltuk.

Nem is hiszem, hogy Stevie beszélt angolul, csak büszke volt rá, hogy “színamerikai”, hogy Kentuky-ban látta meg a napvilágot. Merthogy a Palotások sem voltak mindig gazdagok: az első tizenöt holdat még az öreg Palotás kaparta össze a feleségével Amerikában. És ha már megvolt az első tizenöt, akkor jött a többi, mert Palotásnénak semmi nem volt elég, éjjel-nappal kapart, gyűjtött, hajladozott. És mégis hogy megvert a Jóisten két ilyen hebrenccsel.

A legkisebb gyerek, Jancsi mindig az anyja nyomában, rá aztán nem lehetett panasz. A hetven holdból kilenc hold lett, de azt is nehezen művelték cselédek nélkül. Nem volt irgalom, reggeltől estig hajladozni kellett, és a földhöz még így is kevesen voltak. Palotásné nem győzte a lányát győzködni: itt az ideje, miért akarsz elszáradni, hisz az a világ rendje… 

Nyárra ősz, őszre tél, télre tavasz.

Palotásné ki is nézett egy tagbaszakadt, szófogadó fiút, aki mint a menyét a tyúkot, úgy bámulta Mariskát a lakodalmakban. Dani, aki a másodunokatestvére vagy kije-mije volt az öreg Palotásnének, meg is udvarolhatta volna Mariskát egyszerűen. De Mariskát – hiába ült úgy az asztalnál, mintha tánc közben csak pihenőt tartana – nem volt könnyű még megszólítani sem. A bátyja úgy követte, mint  napfényt az árnyéka, vagy jó táncost a fáradtsága.

Hogy te nem akarod? Neeeem? Na, majd adok nektek!

Hosszú tavaszra rövid nyár jön. A rikácsolásra véget nem érő átkozódás, szitkozódás, ajtócsapkodás. De Palotásné még egyszer felemelhette a fejét, mikor látta, hogy ott áll a lánya a templomban talpig fehéren, szerényen, félénken. Megszakad a szív, ahogy a nóta mondja. De egyszer az utolsó vendég is elmegy, a lányos háznál is beteszik a kaput, az ifjú férj még rákacsint a cimboráira – szegény Danit ekkor látták utoljára.

Nem tetszett szegénynek a házasság, mondta Mariska, és vidáman megrántotta a vállát. Mindenkit ez a vállrándítás háborított fel, mert csak egy elvetemült perszóna viselkedhet így, nem egy szégyenben maradt fiatalasszony, akinek otthon kéne sírdogálnia.

És ugyan mi nem tetszett Daninak? A ruha, a húsleves, a hálószoba? Hova megy egy huszonkét éves fiú pénz, rokonok, katonakönyv nélkül az októberi éjszakában? Én is ott ültem a konyhában a rokonok között, kóstolgattam a süteményt, hörpölgettem a bort, szörnyülködtem és találgattam a többiekkel. Hova ment úgy Dani, hogy a szüleitől el sem búcsúzott? És vajon megcsókolták-e egymást? Előtte vagy utána  fogta el Danit a nagy kiábrándulás?

A Szende-szülők úgy rettegtek az új világtól, hogy csak hosszú nógatás, rábeszélés után mertek a rendőrséghez fordulni. Mert egy nagy, megdönthetetlen bizonyítékuk mindenképpen volt: nem így tartaná a fejét Mariska, nem járna ilyen peckesen, ha nem lenne gyilkos. Mert aki így jár-kel, aki így tartja a fejét, az a férfiakba a nagykést is beleböki. Senki sem kételkedett benne: a házban emésztették el szegény Danit.

 

Utoljára kérdem, Mariska. Ne tessék a türelmünkkel visszaélni, ne tessék hetet-havat összehordani, mert a mi türelmünk véges. Most nem arról az éjszakáról kérdezgetjük. Hanem mondja meg az udvarlója nevét! Merthogy egy ilyen szép lány… az teljes képtelenség… Halljuk, Mariska! Mondja hangosabban! Meglátja, könnyebb lesz utána .

Ki-be, ki-be, ki-be.

Ki a zárkából, be a kihallgató szobába.

De nem lett könnyebb. A rendőrség a maga módszereivel csak oda jutott, mint az őrskútiak: Stevie-nek és Mariskának viszonya volt, az ifjú férj és Stevie a lakodalom után összeszólalkozott. És hogy ki kezdte, hogyan, mit számít… kulákok, ronda képmutatók. Az öregek azért segédkeztek Danit eltüntetni, mert tartottak a falu szájától.

Így volt, Mariska? Na, csak bólintson!

De nem volt elég bólintani. A falut meg a rendőröket még az is érdekelte, hogy előtte vagy utána. Hogy megvolt-e? És hogy hogy tudták ennyi évig Stevie-vel titkolózni? Csak nem a régi Palotás-malomba jártak sugdolózni? Ha nem sugdolózni mentek, akkor mit csináltak?

Ki-be, ki-be, ki-be.

Hiába, az őrskútiak is csak ugyanazokat a regényeket olvasták, mint a rendőrök: fátyol és menyasszonyi koszorú a sarokba hajítva, miközben a fiatal férj azt zokogja, hogy tehetted ezt velem, szerelmem? Áruld el, ki tette! Senkit sem zavart, hogy Dani olyan részeg volt, hogy már egy habverőt és egy menyasszonyt se tudott  megkülönböztetni.

Engem sem zavart. Tizenöt éves voltam. Én is leleplezést akartam.

Mi görnyedtek voltunk mind, a Palotás-testvérek magabiztosak.

 

És mégsem lett az őrskúti ügyből kirakatper. A hatvanas években még voltak a kulákok, de már csak duzzogtak, nehezteltek – ugyan ki emlékezett rájuk szívesen? És milyen bűnügyi hír, amihez semmilyen képet nem mellékelnek? Mert Palotás Mária lehajtott fejjel fejjel is túlságosan szép volt, ráadásul Stevie sem testesítette meg a dúvad parasztfiút, aki óvatlan pillanatban előugrik a bokorból, és letépi a nők bugyogóját… A két Palotás-testvérre védelmezően ráborult a neve, és ez a név nem hagyta őket megcsúnyulni a fogságban sem. De hát Soósra vagy  Savanyúra mégse keresztelhették át őket?

És milyen bűncselekmény az, ahol nem találják a holttestet?

Se élő, se halott vőlegény nem veszhet el egy rendes országban. Ám hiába találtak vérfoltokat mindenhol a szakértők, Dani holtteste nem került elő. A technika csodákra képes, egy jó laboros azt is tudja, hogy ki hova hugyozott, de ugyan mire megy négy élő emlékezetével?

A Palotások nem voltak összetartók, ahogy körbeszaglászta őket a félelem, darabokra hullottak. Jancsiból, a legkisebből csak úgy ömlött a szó: ki, kivel, miért, hányszor. Hogy Stevie ütött a mángorlóval, hogy Mariska döfött a késsel, és együtt cipelték ki a vérző testet az istállóba. De az öreg Palotás kitartott a gügyeségben: amíg a világ a világ, ő nem látott, nem hallott, nem vett észre semmit. De a legmeghökkentőbb az öreg Palotásné volt: a perbeszédek alatt sikoltozott, az ügyészt letegezte, közben az öklét rázta a gyerekeire. Gyertek-csak-haza-na-majd-kaptok-tőlem

És vajon nem az anya őrülete volt a Palotás-család legnagyobb titka? Olyan nagy titok, amihez képest eltörpült, hogy Stevie és Mariska néha a malomhoz jártak? Mi túlságosan hozzászoktunk, hogy  évről évre hangosabban átkozódik, hogy nem tud magának parancsolni, de az csak a bíróságon derült ki, hogy Palotásné nem is tudja, milyen is az a világ, ahol kézzel-lábbal próbál uralkodni.

Bíró elvtárs, adja haza őket, ellátom én a bajukat! Na, majd kapnak tőlem!

És nem az a legvalószínűbb, hogy Palotásné volt az, aki Stevie és Dani veszedését hallva előkapta a kést, mert nem-hagyhatja-veszni a-család-becsületét. De ki mit mondott, ki mit kapott fel, min veszekedtek? Jancsi a két nagy testvérére vallott, végül Mariska magára vállalta a késszúrást.

A legnagyobb táncban is elfárad az ember.

Mariska tizenöt évet kapott, Stevie tizenkettőt, az öregek és Jancsi négyet-négyet.

 

A távolságokat és a titkokat is elássa az idő, ha már elköltözöl, nincs az a faluszépe, akire szívesen gondolnál. Ha egyetemre mész, azt is szégyelled, hogy azon a régi „ügyön” annyit tanakodtál. Hogy kamaszkorodban minden délután elbicikliztél a Palotás-malomhoz, mert azt gondoltad, a szél majd odasodorja hozzád a testvérek hangját. De már tornatanár voltam, elvált férj, reménybeli és komoly igazgatóhelyettes (kinevezés előtt vagy után), ugyan már mért utaztam volna Őrskútra, hogy megnézzem, Palotás Mária hogy battyog haza a batyujával. Hogy megvan-e a jókedve? Mert hiszen hiába engedték ki előbb, apja-anyja meghalt, a házukban már nem kiabált senki, hogy a falakat összetartsa. A Jancsi öccse az ajtókat is eladta a nagy bánatában. Csak-azért-iszom-mert-akkora-szégyent-hoztál-rám.

A tizenkettedik aztán év aztán kiokádta Stevie-t is a börtönből, aki talán nem lévén szófogadó, semmi kedvezményt nem kapott. De Mariska addig sem tétlenkedett, hozzáment egy öreg nagy-nagy-bácsikájához (a „névért”, úgy mondták), és  pénzzé tette a Palotás-malmot. Pókhálós, roggyant malom volt, lassan-lassan elvásta az idő, csak a körülötte lévő föld ért valamit.

Palotás Stevie-t már egy dauerolt hajú, sötétkék kosztümös Mariska várta az állomáson. De hogy hol kezdtek új életét az asszonynévvel és a pénzzel, sokáig titok maradt. Persze látták itt-ott őket, mindenki ismert valakit, aki látta a Palotásokat táncolni a Balaton-parton, maltert hordani egy építkezésen, az Operánál taxiba szállni. Híresztelték, hogy Mariskát elvette egy doktor, hogy Stevie öngyilkos lett…, hogy Stevie elvett egy háromgyerekes vasutasözvegyet, hogy Mariska öngyilkos lett… Látták őket párban, páratlanul, meggazdagodva, elszegényedve, de igazán látni senki nem látta őket.

Pedig Mariskára a falusiak most nagyobb jóindulattal tekintettek, hiszen az egyszerű tények sem ugyanazok, ha két évig, vagy tizenkét évig rágjuk őket. A Szende-szülőket a sírba kergette, hogy nem tudták eltemetni a fiúkat. Hát mibe került volna Mariskának megüzenni, hogy hol van a holttest? Ha az öccsének megbocsátott, ha – talán – az anyja helyett magára vállalta a késszúrást, akkor mibe került volna üzenni a Szende-szülőknek?

Talán azért nem üzent semmit, mert nem volt mit üzennie. Talán igazat mondott: nem volt semmiféle holttest.

A legkopottabb igazság is ér valamennyit. Az iszákos Jancsi fel-feljárogatott Pestre, hogy hol kétszáz, hol ötszáz forintot kuncsorogjon ki a testvéreitől. Megvannak, mormogta. Mi ebben a csoda! Van egy nővére, hát aztán…! Régesrég megbűnhődött, de most Pesten lakik a testvérével. Nem kaptak ők olyan nagy pénzt azért a roggyant malomért, hogy Érden két külön házat vegyenek. Egyetlen házban is elférnek.

Páros-páratlan. Van akinek hűtőládája van, van akinek szerető testvére. De azért megbecsüljük a kisebb csodákat! Bámulatos, ha egy nő negyvenévesen gyereket szül, egy kislányt, aztán még egyet: egy szőkét és egy feketét. Nagyon derék nő, mesélte róla Jancsi, még terhesen is a Zöld bagolyban szakácsnősködött. Stevie veséje azonban nem bírta a szabad életet, leszázalékolták, tavaly el is temették szegényt. Persze  fél vesével sem hevert tétlenül a bátyja, tett-vett a házban, és minden éjszaka kiment a  vonat elé, hogy a húgát hazakísérje. Oda-vissza. Előre-hátra. Páros-páratlan.

No de kopogós cipőkben nem lehet már fel-alá rohangálni a fazekak között, gondoltam. Nem lehet tánclépésben futkosni a hortobágyi palacsintákkal, a brassóikkal, a feltétekkel. Egy nagygazdalány, aki fejére tapadt hajjal pácolódik a diák- és vasutas-szagban! Mert a Zöld bagoly amolyan gyorskocsma volt a Kelenföldi pályaudvar és egy egyetemi kollégium közt félúton. Igazi gyorskocsma, ahol minden szakács, futtában sózta a zsíroskenyeret, futtában vizezte a bablevest, futtában csomagolta az ételmaradékot, mert az holnap is jó lesz.

Én negyvenévesen már nem annyira szégyelltem a múltamat, úgyhogy betértem a lányaimmal egy egy adag brassóira – egy extra adagra. Mert minden extra volt ezen a helyen: a gombapörkölt, a sör, a kiszolgálás, a somlói, a hortobágyi palacsinta. Röpködött a sok-sok extra az asztalok között a hagyma- és az olajszagban, én meg közben a lengőajtót, a lengőajtó mögött hajladozó szakácsnőt figyeltem. Zutty-sutty, bele a fazékba, hát nem teketóriáznak annyit, mint egy régi lakodalomban!

Ebbe a sok zuttyantásba Palotás Mária nyilván a börtönkonyhán tanult bele.

–  Itt dolgozik a konyhán egy régi ismerősöm, a Marika – kezdtem a pincérnőnek.

– Marika?! No de ő kedden szabadnapos. Soha nem dolgozik.

Szeretjük az erőt, de csak akkor szeretjük, ha a hatalmunkban van. Ha úgy érezzük, elpusztíthatjuk egyetlen szavunkkal, egyetlen kézmozdulattal. Hiszen én most elronthatom Palotás Mária összes keddjét és összes hétfőjét: mesélhetnék a pincérnőnek a híres nászéjszakáról, miközben álnokul dicsérem Mária kitartását, aki ennyi börtön után is, hát tényleg nem lehetett könnyű…  És mesélhetnék valami extra különlegeset Stevie-ről, a lányai apjáról, aki fél vesével sem hagyta, hogy Mariska egyedül kóboroljon… 

De számít-e valamit egy 62-es nászéjszaka? Repülj páva! Kit érdekel?

Mariska már igazi öregasszony lehet: szürke haj, vastag derék, olajtól bűzlő ujjak, semmi extra. Én viszont jól tartottam magam, sőt most tartottam magam igazán jól magam: társastánc-tanfolyamokat szerveztem egy csomó vidéki városban, francia keringő, angol keringő, roki, rumba, csacsacsa – a szülők lelkesen fizettek, mert ki tudja, milyen világ jön még. De engem még mindig érdekelt, hogy hány évesek lehetnek az ő lányai, hogy tényleg a veséje vitte-e el Stevie-t, és hogy előtte vagy utána szúrták bele a kést a Szende-gyerekbe? Vagy engem sem érdekelt már? Csak azt a lányt kerestem, aki úgy járt, mintha táncolna, akit séta közben is a mozdulatok öröme tartott meg.

Nem voltam boldogtalan, ó, dehogy! Csak az én lányaim ügyetlenek voltak, és nem szerettek táncolni.

Egyszer mégis majdnem megláttam Máriát Balatonföldváron. A keszthelyi vonat fülkéjében egy Palotás Mária-arcú nő rendezkedett két fiatal lánnyal. Igazi női kupé volt, amit mosolyogva szeret nézegetni az ember: csomagtartóra aggatott bikinik, ide-oda-hányt tubusok, törölközők és két rendetlen, a Balatontól lázadó hangulatba került, borzas kamaszlány. Talán átkiabálhattam volna a szerencsétlen anyának, tegyen néhány tánclépést, forogjon körbe-körbe a fülkében, mert emlékeztet egy régi lányra. Vagy megkérdezhettem volna: Dani vagy Stevie, páros vagy páratlan, előtte vagy utána…

És akkor mit hallanék?

Kedd van! Marika ma nem dolgozik.

Tánctanár vagyok, de azt nem szeretem, ha a szép nők másokkal táncolnak. Azt akarom, hogy mint a legjobb műkorcsolyázónők egyedül forogjanak, közben őrjöngjön az egész stadion, hogy aztán a legvégén magányosan, mosolyogva, felemelt fejjel suhanjanak át az öröklétbe. De ritka az olyan műkorcsolyázó, aki akkor is táncolna, ha a fények kialszanak. Egy ilyen tüneményt azért mégiscsak láttam. A világbajnokság égszínkék, nyalóka-szőke, babatüllös tündérkéi közé egyszercsak berobbant egy Palotás Mária-arcú mexikói nő. De annyi Teresa, Maria, Pilar volt a nevében, hogy mire az összeset megjegyeztem, mosolyogva ellibbent. Mint gyerekkorom Máriáját, őt is a tánc vitte magával.

 

De azért néha eljárogatak kisvárosi táncbemutatókra, hogy megnézzem az agyonzselézett, kifestett arcú lányokat, akik meg akarják mutatni, hogy milyen is a latinos szenvedély. De már hiába nézegetem őket, ha már Palotás Mária lányai sem járnak dzsesszbalettre – ami azt illeti, talán meg sem ismerném egyiket sem.  És egyáltalán mit mondhatnék Mariskának? Mit mondhatnék, ha a pódium szélén feltűnne, karján az unokája kabbaláival, mindenféle plüss pingvinekkel, cicákkal, majmocskákkal? Tegezzem vagy magázzam? Kérdezzem meg…? No de mit kérdezzek? Hogy Balatonföldvárról kényelmesen megérkezett? Vagy hogy mi történt 1962-ben?

A tények nemcsak egy vagy tizenkét év alatt változnak.

Akkor, igen, akkor még elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy összevert huszonkét éves fiú kimászik az istállóból, és pénz, iratok, reménység nélkül új életet kezd. Bele a vakvilágba, bele a könnytelen októberi hidegbe. Ma már tudom, hogy több életünk van.

De ez is mit számít? Többet kellett volna táncolnunk.

 

 

 

 

Tévelygők

minden csillag felettünk van

 

Aztán megpróbáltam összefűzni őket. Ahogy néztem, rájöttem, ha elhomályosítom a látást meglátom a sok fény mögött a még többet. Talán a minden volt. Éreztem, ahogy nehezedik rám, hogy ha most rám esne, milyen nagyon nehéz lenne, milyen sok tömeg van, amit belélegzem, amit látok, ami összenyom, hogy tudjam, kicsi vagyok, mert kicsi vagyok. Sokan vagyunk olyan aprók. Elképzeltem egy cérnaszálat, meg egy tűt a kezemben, belefűzve a cérnát, ami rajzol, mert minden cérna rajzol, és elkezdtem őket összekötni. Ha megfelelően fűzöm össze, akkor rendszer lesz. Persze sokáig tartott. Voltak fények, amik megálltak, egy életre tovább, és tartottak ott, ahol voltak, mert ők örökre tudták a helyüket. Őket könnyen megrajzoltam össze, de voltak vándorok. A nagy rendszeremben tévelygőknek tűntek. Csak szálltak, lassan akárha bogarak lennének. Olyan szépen voltak egyedül, de folyton mozgásban. Egyhelyben állva lenni összemos. Ők csak így megmerevedett fotók. Három lépést tettem előre, hátha közelebb érek. Messze maradtak. A cérna elfogyott, mert mindig kifogy a festék. Nincs annyi festék, hogy rendbe tegyem őket. Egy kicsit még tartott, mert megsebeztem az ujjam. Kijött a vér folyni szét. Piros vonalak kötötték össze az eget. Ha fölülről beleugrottam volna, összefolyunk. Egy kicsit hadd nehezedjek én is. Ne mindig rám.

 

akkoriban sokat táncoltunk

 

másnap reggel tej volt az ég, a levegő pedig füge. a lábam csupasz volt, keresztül fújt ujjaim között a szél át. megrepedt darabokban ereszkedett rám a levegő. háromujjnyi lehelet szállt ki belőlem minden ittmaradásnál. amikor az égről a fűre néztem bogarakat néztem ott, ahol nem láttam mást csak füvet. ha akartam szálakat láttam, ha akartam színt. körülvehettek házak, mint kerítés vagy börtön, de ölelhetett össze tiszta törülköző illata és szél. éreztem, hogy szeretek, és hogy szeretnek, éreztem, hogy egyedül vagyok, hogy sajog a lábam, mert felsebeztem. ha fáj, akkor egyedül. megzúgott a fa a sarokban, hogy figyeljek rá, mert többen van. mellettem az ablak jelezte, hogy vannak a házban. a nap helyett az ablak sütött rám ki, én pedig megmelegítettem fel az ujjaim a homályos sárgájában. megtáncoltattam őket (bent blues zene szólt), mikor rám pattogzott a levegő elhasználódott része. fehér színű darabok hullottak a hajamra, összecsomósodott az ég, majd egy picit sötét lett. de engem nem zavart, tovább táncoltam ott ahol a tánctér volt, még ha nem is látszódott.

 

 

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info