Valaki a távolban felemeli a kezét.
A szél is arra fordul,
a nap is arra tűnik el,
a Gellért-hegy mögött,
amerre mutatnak a távolban
kinyújtott ujjak.
A kéz leengedésével pedig
a délutáni hőmérséklet is a Duna színeihez
vagy az egyre sötétedő éghez nehezül.

Leengedett kézzel. Megcseréli a lábát,
ahogy alattunk a víz lassan megindul.
Lassúvíz.
Nyári szél.
Épp, mint egy népdalban,
dúdolja, és összébb húzza a kabátját.

Épp, mint egy népdalban, dúdolom vele,
megfázni itt, egy hídon ülve.
Összébb húzom a kabátját.
Aztán esetleg valamelyik nap
mellettem ébredhetnének fel az arcvonásai.

kép: Deli Eszter  Kinga

A legmagasabb ponton állok.
A lábam alól lesodródó kövek összeverődésükkel
átmossák a térség zajait.
A földre érkezésük már néma marad.
Innentől nem hallatszik a folyó sodrása,
az erdőben az ágak, a levelek zörgése,
nem hallatszik állatok hangja,
az őzek, a farkasok, a hangyák,
mintha egyszerre fojtanák el lélegzetüket.

Csak ebben a csendben lehet hallani, 
ahogy egy ág a távolban megroppan.
Nem törik szét, alig ad hangot –
mezítláb jössz.
Jöttedre, erre a halk roppanásra,
pedig az összes zaj kitisztul,
az összes ág egy irányba mozdul,
az összes kő egy irányba gördül,
és az összes erdei állat velem együtt
kapja fel a fejét.

Elmosolyodom és felemelem a kezem,
mintha egy sokszor látott film
mozdulatait ismételném.

Kép: Pálinkás Nikolett: Erdő