Hát íme, kapóra, dudás közeleg.
Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,
Tömlője degeszre fújva;
Füle táján két kis szarva gidának,
– Mintha neki volna szarva magának –
Sípján már billeg az újja.
(Arany János – Az ünneprontók)
Világosság, perzselő világosság. Hosszú, széltében kettébe vágott, keresztszerű lámpatestek szolgáltak fényforrásul. Magasból bombázták le területüket. A fény mindent felégetett. Ketten haladtak egymás mellett a csillogásban. A lépdelőkön megpattan a fénynyaláb, majd a földön kitekeredett magából. Fényszőnyeg, ami mindent letakar. Fölébe emelkedni nem lehet. Érzékel és továbbít. Élet csak alatta ketyeghet. Belemar mindenbe, majd kiköp, és megszületnek az árnyékok. Nyálmirigyének váladéka az élettelen tárgyakkal reakcióba lépve másik leképeződést, élő formát nyerhet. Lusta mozgás. A testek maguk elé merednek, mozdulataik követik az árnyakét. A kettejük közti kapcsolat megváltozott. Nem a test parancsol – aki lent van az irányít. Minden tudás őt illeti, ő a letéteményese mindennek, ami körülöttük látható, tapasztalható. A test számára szükséges parazita. Fogantatást elősegítő, kiküszöbölhetetlen anyag, amit mindig, mindenhová magával kell cipelnie. Az árnyékok nem találtak magyarázatot arra, hogyan tudnák kiköszörülni ezt a fejlődésükön esett csorbát. Az éltető fényszőnyeg alatt botorkált előre a két csont – és húskupac, kommunikációjuk belefagyott a pillanatba, amikor fény érte őket. Az árnyékok mitsem törődtek velük. Feladat érkezett számukra: a városból kivezető régi utat tartó oszlopok támpillérének zárókövei meglazultak, elkezdtek tágulni, félő, hogy előbb-utóbb kilökődnek a kövek. Mielőbbi kivizsgálást sürgetnek.
Hamelin végét villódzó táblánál megálltak. A fényforrások erősebben, áthatóbban kezdték mutatni az utat, átláthatóvá téve az alagút plafonját. A lezúduló fényhullámok átpréselték magukat a fémszilárdságú úttesten. Ide-odacikkantak a járatban, fényárba lökve azt, hogy amint a testek leérnek, az árnyékok egyből meg tudják vizsgálni a problémát. A két alak a boltívek alatt ácsorgott tehetetlenül, az árnyékok a falakon pásztáztak. Hosszú algoritmusokat engedtek szabadjára. Azok próbáltak szagot fogni, fel-letekeregtek, keresve azt a matemikailag megjelölhető pontot, ahonnan kiindulhatott a távolodást eredményező erő. Az árnyékok helyet cseréltek.
Miután matematikailag megoldhatatlan volt az akadály, a következő keresési csoportnál folytatódott a kutatás. A letapogató, többsoros algoritmusok kezdtek fesléseket találni, majd azok segítségével felfejtették a fal titkát.
Biblia idézetek szivárogtak elő a kőből, pászmákba ágazódva majd összecsavarodva. Komoran törték át a patinát, egy korábbi nyelven kondultak meg, hangalakjaik szétterjedtek. Zengtek a gyertyafényben, a faggyú uralta levegőben, amin keresztül újra és újra orrba vágta az áhítatra érkezőt a tömjénfüst. A bölcselet korlátba ütközött, az algoritmus az emlékek sodrába esett, kilépett a városba. Pirosba csomagolt hangok, borízű nevetésfoszlányok csobbantak a zörejek közé. Lógó orrok, fekália, húgyszag terjengett mindenütt. Az esővíz megállt az úton, a kocsmából kihajított részegeket hahotázó asszonyok kerülgették, némelyiket talicskára emelték, elügettek vele. Lecsapódó pöröly fémes találkozása a patkószeggel. Mellét kidüllesztő, fejét hátrahúzó, mély levegőt vevő kovácsinas, akinek kötényének zsebéből több rozsdás patkószeg lóg ki. Mutatóujja az üllőn, nagyot rásújtva a legény hangos káromkodásba kezd. Mosolyogva trécselő piacos lányok, óbégató kikiáltó, az előző esti csatározások viharán keresztülmenő, macskazenét játszó, hályogos, hunyorgó szemű hegedősök. Fiatal fiúk köpködnek versenyt egy tál rothadt gyümölcsbe. A sátorponyva pókháló finomságúvá foszlott anyagát átütő húgycsík. A részeg hangosat böffent, szellent, próbálna sarkon fordulni, aztán mégis elvágódik. Hátrébb az utcában behajtott állatok tolonganak, s most a kóbor kutyák próbálják felprédálni őket, amíg egy mészároslegény ki nem jön a taglóval és ketté nem csapja az egyik szelindek koponyáját. A freccsenő agyvelő érdekesebbnek bizonyult a szűkölő, húsra és vérre éhes falkának, rárontanak döglött társukra és szétszaggatják. A mészáros is kinézett egy pillanatra, sercentett egy hegyeset a tetemre, majd intett legényének, hogy terelje be a megriadt jószágokat. A téren hordákba verődve, emberi, állati és növényi hulladékban gázoltak a patkányok. Hó szállingózott már, a kártevők egyre többen lettek, karácsony napján a templomban a pap reverendájáról lerágták az aranybojtot. A mise után a város elöljárója a kengyelbe lépett volna, amikor halk furulyaszó ütötte meg a fülét. Bármerre tekingetett, meresztgette a szemét, a hang forrását nem találta, senki sem játszotta hangszerét. Kifakadtak az első rügyek, növekedett a nagy hassal járó nők száma. Egy őr találkozott vele először.
Az algoritmus ennél az információnál ellentmondásba ütközött. Az árnyékok tanácskoztak egymással, nem találták az okát annak, amiért a keresés leállt. Mindent láttak jól, minden részletét a történetnek, ameddig a kereső algoritmus eljutott, feldolgozva kaptak meg, kauzális vagy teleológiai okot mégsem fedeztek fel. A tudósok vérszomjas mohóságával vetették magukat a feladat megoldásába, úgy érezték, mindössze néhány átírt matematikai jelre vannak a céltól. A számítások mégsem mutattak eredményt. Az egyenlőségjel szinte elgörbült, amikor be akarták vonni a relációba. Kérészéletű megoldóképletek. „Egy őr, egy őr”, szajkózta az algoritmus. Az egyik árnyék felemelte, belenyúlt, átkalibrálta. Elégedetlennek tűnt. „Az összes kereső program megtalálható a memóriájában. Nincs valós dolog, ami elrejtőzhetne a falon, anélkül, hogy a nyomára ne akadjanak.” Az algoritmus tovább folytatta a kémkedést, új függőhidak kötötték össze a történet boltíveit.
Mindent elborítottak. Kis idő eltelte után feleslegesen gyújtották fel fészkeiket, füstölték ki vagy éppen fel őket az elpusztított gócpontból kifutó járatok közül az összeset, így sem tudták elpusztítani. Ott voltak a konyhában, hancúroztak a moslékban, megharapták a disznókat, megkergették a lábasjószágot, felborították a tejes köcsögöt, rajcsúroztak a fáskamrában. A kártevők beférkőztek a szobákba, átfúrták magukat a vastag farétegeken, mintegy ottlétük emlékeit hátrahagyva a ház további nemzedékeinek. A tömzsi, kolbásztól és disznózsírtól kikerekedett rágcsálók végül már nem iszkoltak sehonnan: otthonukká rágták a várost. A férgek átszőtték a város láthatatlan és látható rétegeit. Alakították, bepiszkították, szaporodtak, ettek, fogaikkal rövid és hosszú jeleket adtak le egymásnak.
************************************
Egy teremtett lélek sincs itt. Két bábu áll előttem, körülöttük fény. Kibontakozom. Tévedtem, nagyon is élnek, újszerűek, félénkek, gyámoltalanok, hiszékenyek, elcsalhatóak, mint a gyerekek. Csendjüket csak a virgonc árnyékok zavarják meg. Mereven bámulnak egy kígyószerű teremtményt, amint körültáncol minden követ a falban. Furcsa lények. Mintha csak patkányok lennének, azoknak sem volt akadály semmi. Bizsereg bennük a hang, az érzés, a látvány és a gondolat. Vibrálnak bennük, át- meg átmossák magukon ezeket az információkat. Mégsem tudnak mit kezdeni velük. A hely megőrizte a történetemet és engem. Kíváncsivá tettek a bábok és a falakon vergődő árnyékok. Mivé váltak az idő folyamán? Megmaradtak-e olyan szavajátszónak, köpönyegforgatónak, pórul járton hahotázónak? Üres zsákból ígéretet szórónak, törött szót szentté avatónak, tivornyában fetrengőnek? Keresgélésüknek én vagyok a végpontja. Azonban nem vagyok patkánykirály, hogy bevárjam, amíg besétálnak a prédák. Vadász vagyok, vörös kalapban.
Kitüremkedett a falból, testének minden atomja őrjöngeni kezdett, mikor a keze megragadta a fal szélét és kiemelte magát. A test rázkódott, belsejében ütközések történtek, robbanások hangzottak, tajtékok csaptak fel. A heves mozgás remegéssé szelidült. Megannyi tétlen érzület kanyarodott helyére, a test mechanizmusa beledőlt az újra élő és pulzáló idegpályarendszerbe. Hosszú szerszámának alja lekoppant mellé a földre. Steril volt a világ, amibe lépett. A fény szennyező csápjai ólmosan dübbentek vállára, de nem dobott le magából semmit a földre. Megigazította a vállán átvetett pántot, egyet lépett előre, a két tehetetlen test mellé, szemügyre vette, milyen eredménnyel kecsegtet a kutatás.
************************************
A tekergő, átírt algoritmus belevájta bináris kódjait a történetbe, hogy a kiszipolyozott információkból új értelmezést állítson elő. Új kötéseket hozott létre, újraértelmezte az adathalmazt, megforgatta a műveletek közt, táncolt vele, mígnem újabb és újabb eredményekkel bombázta a két figyelő árnyalakot. Azok nem értették, miféle megnevezhetetlenség tartja fogva a történet értelmét, mert akármerre indult a keresés, minduntalan beleütközött az őr alakjába. Akármit is ígért az algoritmus, nem tudta szóra bírni. A történet szálára rácsapódott a rács. Az árnyalakokat készületlenül érte az újabb kudarcsorozat.
A fény egy pillanatra átváltott fehérből savószínűbe. Az algoritmus hirtelen végtelenített ciklusba váltott. A két tudatmentes test görcsbe rándult, majd engedett. Az árnyékok kinyújtóztatták kezeiket, vetületük egyenese girbegurbává vált, mintha átrohant volna rajtuk egy függvény. Egymásba forrtak, vártak mereven. A teremben boltívek alatt semmi nem mozdult. A fény letapogatott mindent, élő és élettelen feltárta titkát, amint a pászma elérte. Az utcakövek összeütődtek odafent.
Az egyik algoritmus ráharapott a történetszálára, lassan majd egyre gyorsabban szippantotta fel. Az őr már nem állt az útjában, készségesen számolt be arról, amit látott: „Mintha poszméh döngött volna a fülemben, egy kiadós lakmározásra várva. Néha élesen, néha tompán zúgott, zümmögése nyugtalanító volt, mintha valaki le akarta volna csapni. Habár, nem is méh volt, hanem inkább madár, ami csattog. Szárnycsapkodás, csattanó csőr, igen. De így visszagondolva, talán olyan hangot hallottam, mint mikor vadkan csörtet a csalitosban. Olyan magas lehetett, mint én. Tarka köpönyeg takarta ösztövér alakját. Miután elhaladt mellettem, vettem csak észre, hogy az őrhelyem ajtaja alatt befúj a szél, a cserepek alatt futó moha már megfeketedett, a városkapu zárja elrozsdásodott. A bal cipőm talpa elvásott, a lábam már szinte a vizes talajt tapodja. A városfal gyilokjáróit jobban alá kellene dúcolni, néhány helyen megrepedeztek a tartógerendák. Láttam rajtuk a patkányok cirkalmas rágatait, kacskaringósabbak voltak, mint egy-egy menlevélen az aláírás. Nem mintha tudnék olvasni, de utánanéztem a rozsdabarna fóliánsban, ahová minden utazó beírja a nevét, hogyan is szólíttatta magát az előbb érkezett. A cirádákból semmit sem tudtam kiböngészni. Talán egy csorba kereszt vagy egy nyakbavalószerű írásjel. Szinte névtelenül sétált be.”
A házak ablakait nyitva hagyták, a levegő és a patkányok ki-bemasírozhattak. Hiába a magasra falazott első emelet, a lépcsőre futtatott rózsa, a kártevők átbújtak alattuk karcolás nélkül. Az alak csak haladt szótlanul az utcán, ügyet sem vetve a randalírozókra. A templom melletti házba ment be, így súgtak össze a városlakók.
A keresőmotor ennél a pontnál több változatot azonosított.
A fehérre meszelt házak között szétszaladtak a férgek, vödrök alá, frissen gőzölgő szemétkupacok árnyékába húzódtak, bajszukat rezegtetve, orrukat és fejüket mosva. Kizsigerelt házak, karikás szemű háziak meredten bámulták a surranó köpenyest. Egyszeriben eltűnt az utcák forgatagában, szem elől tévesztették. A macskakövek beitták a hideget, amit azon a kora nyári napon hozott magával. Lába előtt a kövek szétnyíltak, mint a tenger, eltávolodtak egymástól, mint a széttárt ujjak. Később az útjavítók hiába szedték fel és rakták újra a köveket, immár minden darab külön szigetet alkotott, többé nem álltak össze kontinenssé. Kisvártatva visszatért a történetbe a posztóruha tulajdonosa. Ciripelő hangot hallatott, mire az utcakövek összekoccantak. Szétmentek, majd összeütköztek. Eltávolodtak egymástól, s megint koccantak. A játszott hangsorhoz szívdobogásszerű ritmus párosult. Ahogy a jövevény útjára indult a városkapu felé, az egerek és patkányok sorba rendeződve, egymás farkára ráharapva, lengtek jobbra-balra, mint a falióra ingája, ahogy azt a zene kívánta. Ahogy az utcakövek nyíltak és záródtak, az elcsigázott városlakók elborzadva figyelték, hogyan kap új életre az, ami élettelen volt. A város szíve természetellenesen lüktetett.
************************************
Azt hiszem, ennyit látni engedek, többit találják ki maguktól. El innen! A gyerekek várnak rám! Nyugodtan várt ott, ahol előzőleg a két test alászállt. Felnézett a fénybe. Hullámaira bontotta, a kötélszerű pászmákba belekapaszkodott, felhúzatta magát a felszínre. Szerszáma érkezésekor felsértette a talajt, mintha egy női sikoly pattogott volna ide-oda a fémfelületen. Kámzsáját hátravetette, szemgödréből a centripetális erő kilökte a fényt. Úgy tűnt, elégedettséggel tölti el, hogy semmi nem változik. Akkor is hiába fürkészték őt, nem akadt senki, aki biztosat állíthatott volna róla. A jelen ugyanúgy ötlettelenül keringett körülötte, próbálta megérteni őt.
Időszerű, hogy lerója adósságát. Mozgása a többi testhez képest és a memóriapalotában eltöltött idő dacára, ruganyos volt. Begyalogolt a városba, amit már nem őriztek falak, csak a Hamelin felirat LEDje bocsátott ki más fényt, mialatt elhaladt mellette. Árnyékok zsúfolódtak össze mindenütt, míg a testeket lassú mozgásra állított szőnyegek vitték magukkal. A város teste megtisztultan fogadta az érkezőt. A salakanyagok eltűntek, a szűk erek kitágultak, a rendszer kifogástalanná fejlődött. Végigpásztázta alant a különböző korú testeket. Egy sem viselte magán a terhesség nyomait. Megemelte szerszámát, szélesen maga elé tolta, majd játszani kezdett. Az előcsalt hangok elvitorláztak, ő folytatva a zenélést, követte azokat. Többemeletes tömbhöz érkezett. A dallam áttört a falon. A vadász belépett az épületbe. Hívószámok szóródtak szét a térben. „Kérjük a huszonhatos számú ügyfelünket, fáradjon a hatos mintaterembe”, ismétlődött. Szőnyegek szállították el a testeket, ahová az árnyékokat várták. A vadász egy elhaladó párt követett. Erősen megvilágított terembe érkeztek, amelyben zsúfoltan fehér folyadékot tartalmazó tartályok sorakoztak egymás mellett. Egy kar emelkedett a magasba, megközelítette a folyadék felszínét, majd felszívott néhány cseppet. Az árnyékok izgatottan sugdolóztak, miután minden eszköz a helyére került, a szőnyeg az asztalon felállított mikroszkóp elé csorgatta a testeket. Egyik árnyék rávetült a nagyítólencsére. Fürge hímivarsejtek voltak a petricsészén. A vásárlók elégedett bólogattak.
A dallam megszakadt. A vadász megvárta, hogy a két érdeklődő távozzon, majd belemerítette szerszámát az egyik tárolóba, ami lassan apadni kezdett.
************************************
A tarka köpenyes elcsalta a rágcsálókat. A kaput bezárták, elreteszelték. Nagysokára csuromvizesen visszatért. Nem engedték be, ügyet sem vetettek rá, hiába dörömbölt, átkozódott, fenyegetőzött. Mikor az algoritmusok eljutottak idáig, a két árnyék gyanakodva összenézett.
************************************
Minden tárolómedence üres. A vadász kisétált, otthagyta a fényben fürdő várost, ahol a fény alatt van csak élet és a testek pusztán segédanyagai a civilizációnak. Világosság, felperzselt világossá