A vallási szinkretizmus meghatározó jelenség az egész amerikai kontinensen. A különféle vallások találkozásából és összeolvadásából létrejövő új irányzatok igen színes kavalkádot alkotnak, és nemcsak a Karib-térségben, hanem Észak-, Közép- és Dél-Amerikában is. Ámde az egykori európai gyarmattartók tengeren túli birtokain a történeti, kulturális és környezeti változatosság következtében egymástól egészen eltérő irányzatok jöttek létre. A legtöbbjükről elmondható, hogy a kereszténység, illetve különböző afrikai és/vagy indián hagyományok összeolvadásából erednek.

A latin-amerikai indiánok egészen a XV. századtól nemcsak túlélői, hanem befogadói is voltak a kereszténységnek. A gyarmatosítók hitét a saját hitrendszerükhöz igazítva születtek olyan mindmáig létező és meghatározó kultuszok, mint a Santa Muerta Mexikóban.  Több esetben ez a hit tovább színesedett afrikai elemekkel. (Jó példa erre a brazil Umbandaime, amely a bennszülött hagyományokon és az ayahuasca kultuszán alapuló Santo Daime és az afrikai Umbande összeolvadásából született.)

Ám a Karib-szigeteken a fenti folyamatok nem mehettek ilyen tisztán elemezhető módon végbe. Az itt élő bennszülöttek, az arawak, tainó és karib indiánok igen hamar a gyarmatosítók kegyetlenségeinek áldozatául estek. Ezért is furcsa, hogy vallásuk nem tűnt el teljesen, az őslakosok vallása és kultúrája valami módon – még ha csak nyomokban is –, de tovább hagyományozódott a szigetek későbbi lakóira. (Ennek mikéntjével több modern tanulmány is foglalkozik.)

De a Karib-szigeteken létrejövő vallási metamorfózis legfontosabb elemei a kereszténység, illetve a különböző afrikai hitrendszerek voltak. Hiszen ennek a térségnek a múltját a kisszámú keresztény fehér elit által irányított, fekete populáció határozta meg. Ilyen körülmények között alakult ki a vudu[1] Haitin, a szantéria[2] Kubában illetve a később elemzendő obeah a brit nyugat-indiai gyarmatokon.

Jamaica fejlődése vallási értelemben azonban nem csak a fent említett etnikai megoszlás miatt mutat eltérést Latin-Amerika többi gyarmatától. Latin-Amerika gyarmatosítói (a spanyolok, portugálok és a franciák) mind jelentős katolikus birodalmak voltak, ellentétben a Jamaicát leghosszabb ideig birtokló angolokkal. A protestáns angolok sokkal kevésbé bántak emberségesen rabszolgáikkal, mint a katolikus gyarmattartók, és rabszolgáik megtérítésére is csak jóval később próbálkoztak.

Tanulmányom további részében a Jamaicán szinkretizmus útján kialakult legfontosabb vallások történetét mutatom be, miközben kitérek a szigetországban előforduló legfontosabb kultuszokra, mozgalmakra, szektákra és azok jellemzőire.

Az afrikaiak megjelenése Jamaicán

Jamaicát Kolumbusz a második tengeren túli útján: 1494. május 4-én, fedezte fel a spanyol birodalom számára. A sziget lakói az arawak nyelvcsaládhoz tartozó tainó bennszülöttek voltak. A gyarmatosítás korai időszakában a spanyolok számára a mai Latin-Amerika aranykészlete volt a legcsábítóbb, ezért elsősorban ennek kiaknázására törekedtek. A legnagyobb figyelem ezért a Karib-térségtől délre fekvő területekre irányult, ahol az azték és inka hagyományok alapján meg is született az El Dorado mítosza[3]. Jamaica ebben az időben a kontinensen tevékenykedő spanyol csapatok utánpótlási bázisául szolgált.

A szigeten élő bennszülött populáció elképesztően gyors kipusztulásának hátterében, (ami legkésőbb 1655-ig megtörtént,) az európaiak kegyetlensége, az adott területen ismeretlen betegségek megjelenése, illetve a bennszülöttek elhurcolása állt, akiket más, aranyban gazdagabb területek aranybányáiban (pl. Kubában) dolgoztattak.

Jamaicára Kolumbusz vitte az első afrikai rabszolgákat 1498-ban az elpusztult, gyengének bizonyult indiánok munkaerejének pótlására. Ez nem jelentett túl magas lélekszámot, 1540-ig összesen mintegy tízezer fekete rabszolga érkezett a Karib-térségbe. A sziget döntően afrikai arculata csak az angolok uralma alatt alakult ki, akik nagy hangsúlyt fektettek a rabszolgákkal megműveltetett nagy ültetvényekre.

A Brit Korona már a17. századtól igényt tartott Jamaicára, amelyet több sikertelen támadás után 1624-ben foglaltak el. A spanyolok többször is megpróbálták visszahódítani a szigetet. A döntő vereséget 1658-ban Rio Nuevónál szenvedték el, az 1670-es madridi békében már szentesítették a terület feletti angol fennhatóságot.

Az angol uralom alatt sokat változott Jamaica képe. a kor egyik legjövedelmezőbb ültetvényes rendszerévé vált. A telepesek az Újvilágban eleinte kisüzemi gazdaságokat hoztak létre. Később a Karib-szigetek, illetve Amerika bizonyos részei váltak a tömegesen piacra előállított termékek központjaivá. Elsősorban cukornád-, gyapot- és dohány-ültetvényeket alapítottak. A britekélen jártak ennek a gazdasági formának a kialakításában. Első ültetvényüket 1640-ben hozták létre Barbadoson. Huszonnégy évvel később Jamaicát, „brit korona ékkövét”  már mint a világ legnagyobb cukor-előállítóját tartották számon. Az ehhez szükséges nagyszámú afrikai rabszolga pedig végérvényesen megváltoztatta a sziget etnikai és kulturális arculatát.

Míg 1673-ban 7 700 fehér telepes élt a szigeten, az afrikaiak száma meghaladta a 9 500-at. A fehérek száma a következő ötven évben nem változott jelentősen, a feketéké azonban 74 000-re nőtt. 1655-től 1809-ig több mint 600 000 afrikai rabszolgát szállítottak a szigetre. Ez évente mintegy két és nyolcezer fő között váltakozó rabszolgatömeget jelentett. Jamaica számított brit gyarmatok legnagyobb rabszolga-importőrnek[4]. Ma a sziget lakossága 2,5 millió feletti, a lakosság több mint 90%-át a feketék teszik ki[5].

Többek között ennek az etnikai aránytalanságnak tudható be az a tény, hogy Jamaicán több felkelés történt, mint bármelyik másik brit gyarmaton. A legnagyobb lázadások, az első maroon háború (1729-1739), a Tacky-féle felkelés (1760) és a Sam Sharpe-féle felkelés (1832) voltak. Mindegyikben több ezer rabszolga vett részt[6].

A maroonok szökött rabszolgaként a sziget belsejében fekvő magas hegyek között, afrikai minta alapján megszervezett törzsközösségekben telepedtek le. Évszázadokon keresztül gerillaharcot folytattak az angolokkal szemben. Ezek a közösségek tudták megőrizni leginkább az afrikai hagyományokat, kultúrát. Emellett a szabadságért vívott harc mélyen beleivódott mind a maroonok, mind a fogságban élők világképébe, nagy hatást gyakorolván  kultúrájuk minden elemére, vallásukra, zenéjükre is.

A pán-afrikai tudat megszületése

A szigetre szállított afrikaiak etnikai megoszlása igen változatos. Mivel az idő előrehaladtával Afrika délebbi partjain egyre olcsóbbá vált a megvásárolható munkaerő, a rabszolgákat az Aranyparttól egészen Kongóig terjedő területről gyűjtötték össze. A legnagyobb számban az akan etnikumhoz tartozó törzsek, mint fantek, asantek, nzianik, agnik és brongok érkeztek a szigetre[7] a mai Elefántcsontpart illetve Ghána területéről. Nagy számban hurcoltak még be között fonokat, igbokat és ibibiokat a mai Nigéria és Benin területéről is[8]. A kongói népelemek – többnyire bakongok – többségében a rabszolga felszabadítás (1834) után, mint szerződéses munkások kerültek Jamaicára.

Az első jelentős vallási egybeolvadás tehát Jamaicán is, akárcsak a többi nyugat-indiai gyarmaton, különböző afrikai etnikumok között ment végbe. A nyugat-afrikai népek, bár egymástól elkülöníthető vallással és kultúrával rendelkeztek, mégis sok egyező vonást mutattak. Leginkább a természetfelettiről alkotott elképzeléseikben és a vallási elképzeléseikben hasonlítottak[9]. Ez nagyban segítette a különböző törzsekből származók fúzióját a szigeten.

Az angolok ugyanis jellemzően nem törekedtek rabszolgáik megtérítésére, sőt, mi több, igen hosszú ideig még rabszolgáik emberi mivoltában is kételkedtek. Az afrikai rítusokat ugyan igyekeztek tiltani, hiszen azokban egy esetleges felkelés csíráit látták, de azok helyett nem próbáltak új modellt nyújtani alávetettjeiknek. Alfred Caldecott 19. századi anglikán egyházzal foglalkozó kutató szerint a misszionáriusok nem végeztek megfelelő hittérítő munkát. Ha esetleg mégis megpróbálkoztak, akkor a rabszolgatartók ellenállásába ütköztek. „A rabszolgaság első évszázadában a misszionáriusok gyakorlatilag nem tettek lépéseket az afrikaiak megtérítésére.[10]”

Így hát a rabszolgaság utolsó két évszázadáig nem is találkozott egymással a klasszikus afrikai vallásosság és a kereszténység. Vallási szinkretizmus Jamaicán a 18. század végéig elsősorban csak a klasszikus afrikai vallások között alakult ki, tekintjük ezt amolyan pán-afrikai vallási szintézisnek. Leonard Barett szerint a karibi kultúrákban épp ez a pán-afrikai tudat a domináns. Véleménye szerint – annak ellenére, hogy ezt törvényekkel, illetve a misszionáriusok munkájával próbálták megtörni –, a többségi társadalom számára ma is ez a meghatározó.

 

Az obeah kultusz

Egy ilyen mindmáig meghatározó – ha nem a legmeghatározóbb – afro-keresztény kultusz az ún. obeah vagy obia. Ennek pontos meghatározása azért sem könnyű, mert ez nem varázslást, mágiát vagy vallási szervezetet jelent, hanem egy bizonyos képességet, ami nagyon sok mindenre kiterjedhet. Pontos és elfogulatlan bemutatását nehezíti az a több évszázados előítélet, amivel a szigetet uraló fehér elit kezelte a feketék vallásos eszméit.

Az Encyclopeadia Britannica – jellemzően – a következő meghatározást adja: „Az obeah a Nyugat-Afrikai mondavilágban egy hatalmas szörny, ami belopakodik a falvakba és elrabolja a lányokat a boszorkányok nevében. A Karib-térség bizonyos kultúráiban a kifejezés a varázslás és a boszorkányág formáit jelenti, ezek általában nagyon erősek és rendkívül gonoszak…[11]”

Az obeah ilyen téves és előítéletes bemutatásának forrása az európaiak félelme volt minden határozottan afrikai jelenségtől. Ez a félelem nem is volt teljesen alaptalan, hiszen az afrikai származású rabszolgák gyökereinek, identitásának legtisztább megjelenése vallási elképzeléseikben, hitvilágukban élt, ami az uralkodó fehér osztállyal szembeni mindenkori ellenállás alapját képezte. A maroon háborúk sok vezető alakja, mint például Achapong Nanny, a híres amazon is rendelkezett az obeah erejével.

Korabeli bírósági ügyek jegyzőkönyveiből, a misszionáriusok és az ültetvényesek naplóiból gazdag leírást kapunk az obeahról alkotott képről és annak gyakorlásáról. Ezekből arra lehet következtetni, hogy egyszerre élt több egymástól eltérő felfogás is, melyek sokszor át is fedték egymást. A legjellemzőbbek az alábbiak voltak:

1. Az obeah, mint méreg.
2. Az obeah, mint ördögi varázslat, boszorkányság.
3. Az obeah, mint tényleges misztikus erő.
4. Az obeah, mint láthatatlan és látható erők rituális tárgyai (eskütétel, fizikai sérthetetlenség).
5. Az obeah, mint farmakológia és energia.
6. Az obeah, mint jóslás.
7. Az obeah mint a papság által fenntartott meghatározott vallási ismeretek.
8. Az obeah mint vallási intézmény alapvető vallási kozmológiával, vagy több kozmológia, mint filozófia, teológia, ikonogáfia és rituális nyelv[12].

Az obeaht gyakorló férfit obeahmannak, míg az ezt a képességet birtokló nőt obeahwomannak hívják. Számos per folyt ellenük, melyek közül sok halálos ítélettel is végződött. 1856-tól kezdve számos törvényt is elfogadtak, melyek az afrikai kultuszok visszaszorítását tűzték ki célul. Ezek hatására az obeah természetesen még jobban elszigetelődött.

A társadalmi elit rosszallása miatt az obeah(wo)manok tevékenysége sok ellenséges reakciót váltott ki. Sok feljelentés történt, hiszen nagyon sokan nem tudtak elszakadni a korabeli előítéletektől, másrészt azért, mert sokan az őket ért szerencsétlenségek miatt egyes obeah(wo)manokat kárhoztatták.

A tárgyalásokról fennmaradt feljegyzések tömve vannak nyilvánvaló elfogultsággal és túlzásokkal. A vallomások egyik sztereotíp eleme a vallást gyakorlók visszataszító fizikai megjelenésére vonatkozott. Thomas Banbury szerint – aki pedig egyike volt kevés színes bőrű anglikán papnak a késő 19. században – az obeahman „a Sátán ügynökének a megtestesülése… megtestesítője, mindannak ami gonosz, erkölcstelen és álnok.[13]” Leírása szerint az obeahman megjelenése piszkos, testalkata görnyedt, és ritkán néz bárkinek a szemébe.

Az obeah(wo)manok képességeit leginkább, szerelmi praktikáknál, jövendőmondásnál és gyógyításnál vették és veszik ma is igénybe. A fehérek ellenszenvét már az ezekkel kapcsolatos gyakorlatok is kiváltották, hiszen eltértek a keresztény világban elfogadott és használt módszerektől. Van azonban egy olyan aspektusa is az obeahnak, amelyet többnyire kifejezetten ártó céllal használnak, ez az ún. duppyk irányítása. (A duppy megfelelője a jumbi Guyanában, a zumbi Brazíliában és a zambi Haitin.[14] A bube[15] nyelv dupe szavából ered, jelentése szellem[16].) Alice Spinner szerint a duppyt nem lehet megfeleltetni az angol szellem fogalmának, hiszen ez az elhunyt árnyékát jelenti, és teljesen elkülönül a szellemtől[17].

Ezek megjelenése igazán változatos. Nemcsak emberi testben bukkanhatnak fel, hanem többféle állat alakját is felölthetik. Nagyon veszélyesek, mert az obeah képes az akaratát rájuk erőltetni, így azok árthatnak az élőknek. Azonban saját akaratukból is kísérthetik rokonaikat, ismerőseiket, vagy éppen ellenségeiket.

Az európaiak az obeahval kapcsolatos vádjai komoly hatással voltak a kultusz gyakorlóira. Nemcsak félelmet keltettek bennük, hanem meg is határozták a feketék vallási elképzeléseit. A klasszikus afrikai morál korántsem rögzített természetű. Így az érintkezés a keresztény teológiával – még ha kegyetlen módon is –, de oda vezetett, hogy idővel befogadták azt a keresztény elképzelést, hogy a jó és a rossz szöges ellentéte egymásnak. Végül meg is személyesítették őket, mint Istent és Sátánt[18]. A keresztény figurák így a rabszolgaság utolsó évszázadaiban váltak aktív részeseivé a kultusznak.

Az obeah egységesítette az afrikai eredetű vallásokat, olyan módon, hogy ebbe belevonta az Újvilág terét és materiális kultúráját.  Az afrikaiak igen babonásak voltak, így a rontásoknak, vagy azok megtörésének fontos szerep jutott. Továbbá a kultusz a szociális kontrollt is szolgálta[19]. Feszültségek és ellentétek megoldásaként is igen komoly szerepe volt a rabszolgaközösségen belül. Például, ha a rabszolga azt hitte, hogy megbabonázták és veszélyben van az élete, az obeah(wo)man képes volt azt megtörni. Ezen kívül az európaiakkal való szembeszegülés alternatívájaként is szolgált, így aztán társadalmi, ideológiai szerepet is betöltött a felkelések hátterében.

Ennek köszönhető, hogy megjelent az obeahval szembekerülő, úgynevezett myal irányzat. Ez magát, mint jó, az obeaht, mint rossz varázslatot definiálta. A kutatások szerint azonban ezeknek közös gyökereik vannak és hasonló célt szolgáltak korábban. Szétválásának egyértelmű oka a keresztény teológiából eredeztethető, a jót és a rosszat antagonisztikusan szétválasztó értelmezés volt[20].

Az afro-katolikus egyházak megjelenése Jamaicán

Ámde a sziget fehér urai nem tudták a két irányzatot egymástól elválasztva kezelni, hiszen számukra minden afrikai rítus a gonoszságot és a boszorkányságot testesítette meg. Elzárkóztak minden, számukra ismeretlentől, és még rabszolgáik megtérítésére sem igen vállalkoztak. A 18. század végén azonban a nemzetközi események és a politika változásának köszönhetően megkezdődött a feketék megtérítése.

Jamaicán az első igazán sikeres missziós tevékenységet az ún.: Native Baptist (Született Baptista) Egyház látta el.  Ez az egyház 1783-ban kezdte meg működését a szigeten. Vezetői Észak-Amerikából származó, volt rabszolgák voltak, akik komoly missziós munkát végeztek Jamaicán. (Három személyt kell közülük név szerint is kiemelni: George Lisle-t, George Gibb-et és Moses Baker-t[21] . )

A fehér misszionáriusok csak az 1820-as években kezdtek neki komolyabban a térítésnek. Az afrikai gyökerű keresztény szekták addigra már jó negyven éve léteztek. A Native Baptist Egyház integrált részévé vált a fekete kultúrának, amely versengett is az európai misszionáriusok által hirdetett vallással[22]. Ez azt jelentette, hogy a fekete társadalomban addigra rengeteg sztereotípia alakult ki a keresztény szertartásról, illetve morálról.

Az ipari forradalom megváltozatta az addig megszokott gazdasági folyamatokat. A francia forradalom eszméinek terjedése miatt a rabszolgaság intézményrendszere nem felelt már meg a kor szellemiségének. A Jamaicához közeli Haitin 1791-ben sikeres rabszolgafelkelésre került sor, ami tovább növelte a jamaicai rabszolga társadalom szabadság-igényét.

Ezek az események is hozzájárultak Samuel Sharp vezette, 1831-ben kitört rabszolgafelkeléhezt, amit a britek csak csellel tudtak leverni. Ezt a felkelést „baptista háborúnak” is szokás nevezni, mert sok lelkipásztor és hívő is részt vett benne. Vezetője Samuel Sharp művelt, fekete baptista lelkész volt.

A nemzetközi politikai helyzet, illetve a nagyon véres Sharp féle fölkelés azt eredményezte, hogy Anglia 1834-ben eltörölte a rabszolgaság intézményét. A törvény elrendelt egy négy éves átmeneti időszakot. Ezalatt a volt rabszolgák már kaptak fizetést, de nem hagyhatták el az ültetvényeket. Az ültetvényesek kegyetlensége ekkor nagyobb méretet öltött, mint előtte. 1838-ban viszont elnyerték a szabadságukat. Ez a különféle vallások gyakorlásának szempontjából is határkő volt. A sziget elitjét ugyan továbbra is egy szűk fehér réteg alkotta, de a fehér urak már nem tudták olyan könnyen tiltani az afrikai eredetű rítusokat.

Mindeközben új egyházak alakultak az USA-ban, amelyek nagy hatású missziós munkát tudtak kifejteni Jamaicán is. Ilyenek voltak a Hetednapi Adventista Egyház vagy a Krisztus Egyháza. Más egyházak pedig elszakadtak az angol anyaegyházuktól és új felekezeteket hoztak létre. Így jött létre több metodista és baptista irányzat.

Ezek eredete még a 18. századba nyúlik vissza, ekkor kezdődött az USA-ban a „Great Awakening[23]” amely a kereszténységhez való visszatérést tűzte ki célul. Ezt a szellemiséget próbálta Jamaicán meghonosítani a Morva Egyház, aminek a missziós munkája nyomában új vallási mozgalmak születtek meg, mint a kumina, a revival Zion vagy a pocomania. Ezekben a myal és obeah kultuszok összekeveredtek a kereszténységgel.

Az új vallási irányzatok ugyan a kereszténységen alapulnak, de nagyon markánsan jelen vannak bennük az Afrikából származó vallási elemek is. Az afro-jamaicai vallások besorolása hagyományosan a leginkább európaitól a markánsan afrikaiig történik. Ilyen felfogásban a legkeresztényebb a revival Zion, a legkevésbé pedig a kumina[24]. Utóbbiban a vallási extázist rituális tánccal és törzsi dobolással érik el. Isteneik ugyan többnyire afrikai eredetűek, de megjelenik a keresztény szentek tisztelete is. A szentek tiszteletét az 1834 után a szigetre érkező kongói bérmunkások hozták magukkal.

A revival Zion a hagyományos kereszténységnek csak két fontos elemét tartották meg. Ezek a megkeresztelkedés megmerítkezés útján, illetve a Szentlélek szerepe. A szellemekkel teletűzdelt afrikai kozmológiába a Szentlélek nagyon jól beleillett. Istent a Biblián keresztül ugyanis csak az írni-olvasni tudók ismerhették meg, Isten szellemével viszont minden hívő találkozhatott, ha kereste. Felfogásuk szerint ez a szellem eredményezte a hiteles élményt. Mindemellett mélyen élt a társadalomban az az elképzelés, hogy mind az egyéni, mind a társadalmi problémák hátterében állhat boszorkányság, varázslás, vagy ősi szellemek. A szellemek rangsora a következő: Atya, Fiú, Szent Lélek, arkangyalok és próféták, a négy evangélista, a tanítványok és a meghatározó ősi atyák[25].

Az afro-cionizmus megjelenése

Ezek a vallások nem csak az afrikai hagyományok továbbélését jelentették, hanem a fekete hitrendszer szembehelyezkedését a kereszténnyel is. Ennek a morálnak a leglátványosabb megtestesülése az afro-cionista mozgalmakban érhető tetten. Ennek kialakulásukban még a Panama-csatorna építése is szerepet játszott. A munkálatokban ugyanis főként közép-amerikai térségből származó feketék vettek főként részt, akiknek a vallásos elképzelései ott találkoztak egymással. Az Etiópiával kapcsolatos vallási jellegű kötődésnek a képe is ekkor terjedt el. Etiópia igen fontos szakralitással bír mind a mai napig nagyon sok afrikai számára az amerikai kontinensen. Ennek okai a következők:

• Etiópiát egyetlen európai ország sem gyarmatosította.
• Etiópia az egyik első keresztény ország volt, ahol ugyanakkor komolyan tovább éltek a zsidó hagyományok is.
• A frigyláda köré épült kopt egyház szervezet.
• A Tafari királyi család leszármazási története, a Kebra Nagast, amely a család Dávid királytól való leszármazását hivatott bizonyítani.

Ezek is közrejátszottak annak a több jamaicai eredetű afro-cionista mozgalomra jellemző eszmének a kialakulásában, miszerint a jamaicai feketék zsidó származásúak, a tizenkét zsidó törzs tagjai, akik nem tértek meg a mózesi törvények keletkezésekor, ezért az Isten újabb rabszolgasággal sújtotta őket. Sok jamaicai származású politikai aktivista, mint Marcus Garvey és maga a rasztafári mozgalom is ezekre az elképzelésekre.

Ezeknek a politikai mozgalmaknak fontos, központi elemük volt az Afrikába való visszatérés gondolata. Marcus Garvey Delawareben megalapította a Black Star Gőzhajó Társaságot a célból, hogy megkönnyítse az Afrika és Amerika közti közlekedést. Feltett szándéka volt, hogy a hazatérésre készülő amerikai feketék számára megszerzi a német birodalom korábbi afrikai gyarmatait.

Elképzelései a 20. század elején aztán több Etiópiához kapcsolódó vallási irat megszületését is inspirálták. Közülük a legfontosabbak a Holy Piby (1924), a Royal Parchment Scroll of Black Supremacy (1926), és az A Blackman Will Be the Coming Universal King (1924)[26]. Valamennyi ilyen írás a „fekete büszkeséget” próbálta megalapozni. Etiópia és a fekete messiásra való várakozás mindegyikben központi teológiai szerepet töltött be.

A rasztafári, ez a kora 20. századi szekta és vallási mozgalom pedig össze is kapcsolta ezt a két elemet. A mozgalom legfontosabb alakja a Tafari házból származó Ras Tafari Makonnen[27], aki 1930-as császárrá koronázása után felvette a Haile Selassie[28] nevet, és komoly személyi kultuszt épített ki Etiópiában. Magát, bibliai származására utalva Királyok Királyának, Urak Urának, Júdea Törzsének Hódító Oroszlánjának, Isten Választottjának, a Keresztény Hit Védelmezőjének, a Világ Fényességének titulálta[29].

Selassie, a „fekete messiás”, illetve az Etiópiába való visszatérés voltak a mozgalom alapeszméi. meghirdették a feketék felsőbbrendűségét. A korai rasztafáriknak sok összeütközése volt a törvénnyel, melyek többször fegyveres konfliktusba is torkoltak. A 80-as évekre azonban – nagyrészt jamaicai raszta zenészek világsikerének köszönhetően – elfogadottakká váltak.

 Ajánljuk: https://www.youtube.com/watch?v=aBdzo4O8YhU

és ennek az 1978-as filmnek az első jelenetét: https://mail.google.com/mail/u/0/#search/demetergbor%40gmail.com/145c7bdb2d0d1678?projector=1

 

(A szerző, Demeter Gábor a KRE Latin-Amerika Kutatócsoportja diák-szekciójának a munkatársa.)

 

Jegyzetek:

 

[1] A vudu leghíresebb magyar kutatója Kéri András, akinek több könyve is megjelent már a témával kapcsolatban.

[2] A magyar kutatók közül eddig egyedül Dornbach Mária dolgozta fel a témát „Istenek Levesestálban” címmel (Eötvös Kiadó, Budapest, 2009.)

[3]Bryan, Patrick: Spanish Jamaica. Caribbean Quarterly (1992: Június – Szeptember). 26.

[4] Klein, Herbert S.: The English Slave Trade to Jamaica. 1782-1808. Economic History Society (1978: Vol. 31) 25. o

[5] http://www.oxfordaasc.com/public/samples/sample_country.jsp 2014 01. 16.

[6]Stewart, Diana: Three Eyes for the Journey. Oxford, England: Oxford University Press, 2005, 18.o

[7] Stewart 2005. 23.

[8] Stewart 2005. 20.

[9]Stewart 2005. 23.

[10]Stewart 2005. 28.

[11] http://www.britannica.com/EBchecked/topic/423763/obia 2014 01. 15.

[12]Stewart 2005. 58.

[13]Moore, Brian, Johnson, Michele: Neither Led Nor Driven. Univerity of West Indies Press, Kingston, 2004. 16.

[14]Stewart 2005. 36.

[15] Egy bantu nyelv, amelyet a Bube törzs beszél.

[16]Morrish, Ivor: Obeah, Christ and Rastaman. 7 All Saints’ Passage, Cambridge. 1982, 43.

[17]Stewart 2005. 36.

[18]Stewart 2005. 64.

[19]Bilby, Kenneth, Handler, Jerome S.: Obeah: Healing and Protection in West Indian Slave life. The Journal of Caribbean History (2004).156.

[20]Stewart 2005. 61.

[21]Moore, Johnson 2004. 51.

[22]Moore, Johnson 2004. 53.

[23] „Nagy Ébredés”.  A kifejezés az USA-ban végbement 18-19. századi vallási mozgalmakra utal, amelyek célja a vallási megújulás volt. Vezetőik többnyire protestáns lelkipásztorok voltak. A korábbiaktól eltérően  sokszor a feketék megtérítésére is törekedtek az angol-amerikai területeken.

[24]Guano, Emanuela: Revival Zion. An Afro-Christian Religion in Jamaica. Anthropos, (1994: Bd. 89, H. 4./6.). 517.

[25]Moore, Johnson 2004. 54.

[26]Murell, Nathaniel Samuel: Afro- Caribbean Religions. Temple University Press, Philadelphia, 2010.

288 o.

[27] A mozgalom elnevezése a rastafari az ő nevéből ered.

[28]Jelentése geez nyelven a Szent Háromság ereje.

[29]Murell 2010. 288.