És érintetlen marad túlcsorduló tekintetünk viaszos fénye… Ennek nyolc éve már, egy szemhunyás. Nyolc év és még, a fej lecsuklik, de mérhető, amit kitapint a kéz. Megégtek széleim, határaim, szárnyaim. (Fáj a horizont, mit nem járhatnak lábaim.) Egy cserép föld, benne leander, és összeszorul a torkom. Ilyen gyönyörűség láttán elönt a mocsok, ez az egyszerűség megszégyeníti hiábavaló, de kacifántos életszenvedélyem. (Itthon vagyok, kiöntöm mérgemet, fogatlan kígyó a sárban tekereg.) Zárójel, zárójelentés. Julien Sorel halott, Poszeidón tajtékpipára gyújt. Az átkaim meddők, lényem szórom, galambok csipegetnek.

 

Nolite timere, galambocskáim. Ez a magánszám némileg előfeltétele egy orfikus nyitánynak, vállalt talánynak, az előkelő értelem röhejes zavarának. Éhen maradtam a tápláléklánc csúcsán, szomjam sem olthatom árral szemben, kifelé jövet Gargantua torkán, világot látni túl az ösztrogén zónán, vadhajtásként rémisztgetni a legnemesebb érzelmekbe szemzett szelíd jellemet, csujogatni anyáink temetésén, beleremegni egy dicséretbe, és sírni napfelkeltekor, és sírni napnyugtakor. Hordjátok szét pászkatestem, vérrel keverheti, akinek hasától jobban már csak emlékezni akarása dagad. El akarok fogyni.

 

Ha az álmok valóra válnak, nincs menekvés. Lassan átlátszóvá válnak addig tisztelt mozdulatok, alatta tudott, de eddig nem látott álmok. Kudarc. És ezt mi mind megtehetjük. A tökéletlenségünk ad hozzá erőt, akárcsak ahhoz, hogy életveszély híján töketlenek legyünk. Még nem megyek vissza, gondolta. Már egy ideje az örök visszatérés gondolata foglalt volt. Istenülés. Foglalj helyet. Szakítsd meg életed filmjét, szokta mondani, amikor elmerül saját történetében, hagyd a sztorit, amikor hivatalos megbeszélésen van, történetektől zsong naphosszat, mint bódult kaptár, a fej. Ám legyen, gondolta. Majd a késért nyúlt.

 

Életet, mondta, mikor arcán átlósan áthúzta a pengén feszülő sebet. A jel átment és ott is maradt. Fiam, mondta, van alkohol a táskában, baloldalon, a tépőzáras fül alatt. Ugyanott tű és cérna. A tükröt az autótáskában találod. Hozd ide, kérlek.

 

Mit mondjak neki, gondolta, amikor hét éves? És mit, ha már huszonhárom lesz? Talán hagyom majd, hogy ő beszéljen. Add istenem, hogy legyen majd mondanivalója. Mindent majd.

 

A fiú visszatért, hátát egy fának támasztotta. Orrából csöpögött a vér. Kezében a kívánt dolgok. Szeme nedves, tekintete tiszta, arca kisimult, üde, ajkán enyhe vigyor. Azért az ég kék volt, így emlegették később ezt a napot.

 

Csak egy kicsit még, tarts meg így, gondolta és mondta. A vágás mély volt, hogy hiteles legyen. Kitámaszthatod a tükröt a térdemen, nem esik le. A ruhádon elég lesz ennyi vér, dugj papírzsebkendőt az orrlukadba, mondta. Ne haragudj, gondolta.

 

Megtaláltak minket, mondta a fiú, öten vannak, botokkal. Aztán egy almát vett elő a zsebéből, aztán pólóján fényesítette, aztán beleharapott. Aztán csönd. Így telt el az az idő, amit a nap utolsó simításának neveznek. Az állólámpa mellett egy légpuska volt a terasz korlátjához támasztva. Mellette kopott fedelű bőrönd, rézszínű csat zárta, és egy átmeneti időket idéző olcsó utazótáska, újszerű állapotban, félig nyitva, benne gondosan hajtogatott ruhaneműk sorakoztak. A bejárai ajtó egy hokedlivel volt kitámasztva, fehérre festett deszkaborításán kockás törlőkendő, redői között műanyag, zöld szappantartó volt látható, kissé odébb átlátszó, üveg salátástál üresen.

 

Ne szédíts, Koppikám, mondta Idusa, majd letörölte könnytől megfolyt szemfestékét. Kicsi vagy még a hazudozáshoz. Egyébként apád nemsokára itthon lesz, úgyhogy igyekezz. Koppit csak az anyja hívta Koppinak, mindenki más Kornélnak szólította volna. Mégcsak nem is csúfolták emiatt. Koppi. Koppanó. A rézhuzalt keresem, mondta, a fészerben nem találom. Nincs fészerünk, szedd össze magad, mondta Konti (írd: Konty), aztán a puskát térdére fektette. Apád bármikor itt lehet. És mit mondok majd neki?

 

Koppi elgondolkodott. Láttam, amikor lelőtted, mondta. Ezzel itt, és a puskára mutatott. (Hogyan mondjam el?) Ez csak csíp, talán kicsit fáj. Nem halálos, mondta Konti Idusa. Ha akarod, segítek megölni, szólt Koppi és a szúnyoghálós teraszajtót kinyitotta. A mágnes hangot adott. Kénytelen voltam megszemélyesíteni magam. Hogy megjelenjek. Hogy célpont legyek. Igyekezetemben, mellyel próbáltam elszakadni attól, mi egy kabátbélésen keresztül rugalmas ághoz kötött, apró neszre lettem figyelmes bal vállam fölött. Növekvő árnyék, aztán homok a fogaim között. Rezignációs hét, szólt a hang. Maga is rímekben gondolkodik? Menekül? Úgy értem, önmaga elől. És maga szerint ez helyes? Mi a francot keres itt?

 

 

Atle Sakes – rendező

Matthew Stepson – forgatókönyvíró

Brendon Birth – producer

Ajwain Goner – férfi főszereplő

Silvia Vein – női főszereplő

Peter Sere – férfi mellékszereplő

 

(Atle) – Ajwain! Most ragadd meg Silviát, szorítsd erősen; láthatóan markold a karját, álljatok oldalt, közel a kamerához, hogy csak a testek látszódjanak. Úgy! Vonszold ki az utcára! Közben még véletlenül se nézz a szemébe. Ne nézz vissza! Nézz magad elé! Kiérsz egy folyosóra, a recepcióhoz, ne köszönj, és hogyha ki akar szabadulni, rángasd meg, mint egy rongyot. (Ajwain) – Jó. Kezdjük! (Atle) – Mehet!

Az utcára vonszolta, a kamera alig tudta őket követni. A liftes jelenet viszont nem sikerült elsőre, legalább négyszer újravették. Ajwaint ugyanis zavarba ejtette a tükör a liftben. Szembesítette szerepével, ami valahol persze ő, valahol viszont egy magára próbált, idegen póz; csupa színlelés.

Hadonásztak az úttesten. Ajwain taxit hívott, a nő az első lökhárítóba kapaszkodott, tartotta magát. A forgatókönyvben megírtak szerint autók szaladtak a négysávoson. Persze, ki volt téve nekik a tábla, hogy ideiglenes sebességkorlátozás, de vannak, akik egyszerűen nem veszik figyelembe a szabályokat, akár a vásznon mozognak, akár azon túl. Silvia a megbeszéltek szerint hirtelen oldalba vágta a dühöngő férjét, de talán túlságosan is, mert Ajwain elvesztette egyensúlyát és…

Később megdöbbenve kérdezgették Silviát, mért csinálta. Egy ilyen törékeny, ártalmatlan asszony honnan merít ekkora erőt, hogy egy nagytestű férfit így elintézzen?

Az egész nagyon hirtelen történt, tehát Ajwain megszédült, a belső sávba tántorodott és egy közeledő gépkocsi kereke alá csapódott.

Még három hónap után sem tudott lábra állni. A producer, Brendon siettette a forgatást, hiszen az első évadot be kell fejezni májusig. Matthew és Atle rendszeresen látogatták Ajwaint a kórházban, az orvosok évekig húzódó lábadozást jósoltak, végül a forgatókönyvíró úgy döntött, nem várja ki a második évad szeptemberi kezdését. A vásznon májusban eltemették Ajwaint, majdnem végleg.

A film időközben óriási nézettségre tett szert. A Goner család megrendítő tragédiája és a tragédia alapja egy forgatáson lezajlott baleset. A civakodó, problémákkal küszködő házaspár, Ajwain balesete, Silvia és az öccs, Peter gyásza, mindez dramaturgiailag jól megkomponált eseménysorozat keretében.

Viszont komoly nézői ellenállást váltott ki Ajwain búcsúzása a sorozattól. Aláírásokat gyűjtöttek, tüntetést szerveztek, még Atlet is megrohamozták, fenyegették a pár hónapos szünetben megéhezett rajongók.

Eközben Ajwain a vártnál korábban felépült. Alig látszottak sérülései és járása is biztos lett. Akarta folytatni a forgatást, hiszen ebben a szerepben remekül játszott, a karaktert mintha rá írták volna. (Az Ajwaint játszó színész alapvetően nem erőszakos, nem karrierista, de van néhány rögeszméje és azokat bármi áron véghezviszi.)

Augusztusra a pénzügyi vezetőség döntött. A támogatók nyomásának hatására valahogy vissza kell hozni Ajwaint a sorozatba. Atle és Matthew a hír hallatára meglehetősen elkeseredett, mivel ők igényes, hiteles történetet álmodtak meg, nem szappanopera-szerű, fiktív bestsellert.

Atle, Matthew, Peter és Silvia (lényegében Ajwainon kívül mindenki) így emlékszik vissza az augusztusi kezdés első napjaira. Ugyanis, a felvétel után többen fölfigyeltek arra, hogy a már leforgatott kópián a visszatérő Ajwain alakja mintha halványabb, szürkébb lenne. Persze ezt mások legendának vélik, vagy buta, öncélú hitegetésnek, reklámfogásnak, de valóban, Ajwain első jelenései furcsa hatást keltettek. (Peter) – Ajwain, nem véletlen, ami veled történik; Isten sem akarja, hogy visszatérj. (Silvia) – Majdcsak megerősödnek a színek, Ajwain, a karaktered elhatalmasodásával együtt. És gúnyosan nevetett hozzá.

A film forgott tovább. Minden egyes kockája szakmai elismerést hozott. Ajwaint imádták, lassan másról sem szólt a sorozat, minthogy ebben és ebben a részben mi történt vele.

Ajwaint különben kisebb filmes mohóságát leszámítva jó embernek ismerték. Nagy, hűséges kutyaszemeivel, enyhén elálló lapátfüleivel, határozott, néha túlságosan is indulatos kiállásával tisztelet és szeretet övezte. És Silviát magánemberként is nagyon kedvelte, gyakran korzóztak a Hollywood Boulevardon.

Már a második évad végéhez közeledtek, amikor Silvia és Peter (Ajwain öccse) játékán kisebb változások kezdtek megmutatkozni. Előnyükre, – természetesebbek, markánsabbak, szerethetőbbek lettek szerepeikben. És hiába adta ki Atle és Matthew az ’utasításokat’, hogy pontosan mit is kéne eljátszani, hiába állítottak be és terveztek el mindent, ők ketten valahogy egyre többet mutatkoztak a vásznon; a háttérben meghúzódtak olyan jelenetekben is, ahol semmi keresnivalójuk nem lett volna. (Atle) – Teljességgel kezelhetetlenek. Így a rendező és a stáb munkája vontatottá, nehézkessé vált.

Silvia aztán egy új ötlettel állt elő. Félrehívta Atlet (Silvia) – Ez az epizódok óta húzódó konfliktusmentes állapot nem tesz jót a sorozatnak. Atle és Matthew megfogadta Silvia javaslatát, új koncepciót dolgoztak ki: a feleség elhidegül férjétől, a régi, üres, jelentéktelen nézeteltéréseknek súlya lesz ezentúl, Peter, az agglegény testvér is jóval többet játszik; az eddigi békés, mesébe illően naiv, már-már idillikus filmvilágot kiagyalt ármánykodások, intrikák piszkították be.

Ez a változás addig fokozódott, míg Ajwain szerepköre jócskán háttérbe szorult. Nem avatták be a teljes napi forgatókönyvbe, egyedül a rá vonatkozó részleteket olvashatta el.

A befejező epizódban szintén durva szóváltásba keveredtek Silviával. Akkor éppen a Hollywood Boulevardon forgattak, az asszony minden előzmény nélkül kilökte a már-már lehiggadt, magába roskadó Ajwaint az úttestre.

(Peter) – Őszinte részvétem. (Silvia) – Szintúgy.  

 

Ha jól számolom, éppen…

hetven forintom van, apróban. Ötven a bor, olaszrizling, húszas a szóda.

– Egy kisfröccsöt kérek!

A pult melletti tükörbe bambulva azon gondolkozom, hogy szörnyű látványt nyújtok. Jó tegnapom egyik lába még a mába lóg bőszen, a másikat elhagyta valahol. Elhagyást bizonyítandó, hogy fogalmam sincs hány emberrel, s legfőbbképp, miről beszélgettem és hány nőszemélynek ígértem házasságot megint. A hasonló estéken általában szeretem egyszerre húsz emberrel megvitatni, hogy 2012 apokalipszist idéző dátumát a maják nem jósolták meg így, szám szerint. Egyszerűen annyi az egész, hogy a birodalomban mindössze egy férfi értett a naptáríráshoz, őt pedig hátba szúrta a legjobb barátja, mert rájött, hogy a feleségét dugja, így abbamaradt a dolog, épp ennél az évszámnál. Ja, és természetesen erről írom a diplomamunkámat is. (Aki nem tudná. [Nem kell.])

Jólesik a fröccs. Majdnem mindig sört iszom, de ma megmagyarázhatatlan okból nem kívánom. Több, mint húsz perce várom a haveromat, Gábort[1], azaz Gegét, tizenkét tagú családja utolsó sarját, aki szokásához híven késik. Sós mogyorót ropogtatva körbejáratom tekintetem a jól ismert, L.-hez címzett becsületvesztőn. Minden jelenlévőt ismerek. A világ talán legrosszabb pultosát, Barbikát, aki antiszociális hozzáállása miatt még talán soha sem kapott borravalót és amúgy is egy lusta ribanc. Ferit, a „meg nem értett festőt” akinek képei annyit sem érnek, hogy a bejárati ajtó előtti lábtörlővé avanzsáljanak. Persze nem felejtem ki Csapó Editkét sem, a nullát, aki jobb híján minden nap itt múlatja az idejét, szorgalmasan jegyzeteli az L. történéseit, miközben kedvesen árulja aszott rózsáit, amiket inkább rágnék el, minthogy átadjam anyámnak anyák napján.

Rohadt egy nap. Az esőcseppek csendesen peregnek alá a söralátétekkel teleaggatott ablakon, ködbe burkolózik az utca. Fülsértő kaparás hallatszik a pult mögül, hamarosan egy megtermett patkány tűnik elő rejtekéből. Feri hatalmas erővel sújt rá a partvissal, s koponyáját a felismerhetetlenségig zúzva küldi a másvilágra.

Nyílik az ajtó, megjön Gege. Látványa tükrözi az út minden viszontagságát, gondterhelt ráncaiban esőcseppek pihennek, az elázott csikk egykedvűen áll ki a szájából. Mogorván a pulthoz battyog, rendel egy kisfröccsöt. Elmosolyodom magamban, ő se nagy fröccsivó, sokkal inkább Dreher Antal folyékony aranyának lelkes tisztelője. Barátságunk talán egy évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor először találkoztunk az egyetemi dohányzóban, s első beszélgetésünknél rögtön rátalálunk közös szenvedélyünkre, a mozgóképre. Megszállottként faltuk a filmeket. Tegnap kölcsönadtam neki a Good Will Hunting című filmet. Marha kíváncsian vártam, hogy mit szól hozzá.

– Ez odabaszott!- köszönt. Nem feleltem, ezt vártam. Azért adtam, mert jól tudom, hogy odabasz. Némán ittuk tovább a jó szeszt. Nagyot reccsent a galéria jobb időket megélt, dohos lépcsője, s egy különös, de szimpatikus öregúr lépdelt le rajta. Galambősz hosszú haja rakoncátlanul lebegett feje körül, világító, kék szeme szinte sugárzott vékony, aranykeretes szemüvege lencséjén át. Az arcán szerteágazó jóindulatú ráncok rendkívül kedves ember benyomását keltették. Szembeötlő testi hibája azonban gyengítette az összhatást; jobbjának minden ujja görcsben állt, így alig tudott fogódzkodni a korhadt korláton. Talán egy igazi kézfogásra sem képes már. Elénk áll.

– Fent tériszonyom van. Mi baszott oda, mi? – kérdezte kihívóan.

– Egy film. – mondta Gege oda se nézve.

– Eh, egy film? – nevetett szárazon – Ugyan mi a faszt tudtok ti arról, hogy mi basz oda igazán? A kurva életbe – dörmögte.

Rendelt három fröccsöt és leült közénk.

– Mihály[2] – nyújtja jobbját. Igyekeztem minél kevésbé szorítani a szerencsétlen kezét, de meglepően férfias erővel fogott kezet, úgyhogy viszonoznom kellett, bár arca torzulása iszonyú fájdalomról árulkodott,. Tiszteletet ébresztett bennem.

– Hallgatlak fiam. – fordult felém.

– A Good Will Hunting című filmről beszélgettünk éppen, ami egy fiatal zseniről szól, aki egy pszichológus és a barátai hatására szakít addigi nyárspolgári életével, és végre valahára él a nem mindennapi matematikai képességeivel, és…

– Ben Afflack, Matt Damon? – vág közbe

– Igen, igen – hadarom – Oscar-díjas forgatókönyvet szült barátságuk és a tehetségük.

– Szerintem bekaphatják. És ti is bekaphatjátok, ha így rajongtok ezért a két hollywoodi köcsögért. Az a film egy szar. Lövésük sem volt semmiről, ahogy nektek sincs. Áhá, de ti persze azt hiszitek, alkothattok hasonlót, vagy tévedek? – kérdezte gúnyosan, ráhibázva leghőbb vágyamra, ezért nézettem meg Gegével is. Majd kedvesebb, bizalmasabb hangvételre váltva folytatta – Segítek nektek, akkor talán lesz rá esélyetek…

„Tulajdonképpen majdhogynem itthon vagyok. Festői látvány az L. a lepukkant bútorzatával és a sokat látott málló falakkal. Tudom, hogy kétszer kell lehúzni a WC-t, mert egytől nem csúszik a bélsár, hogy a bor soha nem látott szőlőt, és hogy a jobboldali hűtő nem hűt, úgyhogy mindig romlott a melegszendvics krém. A megnyugtató látvány ellenére feszült vagyok. Idegesít, hogy Mihály (ha ez a neve egyáltalán), ismét kábít pár srácot. Biztos megint előadja magáról, hogy elismert, sokat látott író. Pedig a kiadók sorra dobták vissza verseit, mikor még tényleg írt, mert pocsék egy szerző, na! Amúgy meg egy börtönviselt, faragatlan alak. Gyilkosságért ült tizenkét évet. Börtöntetoválása nincs, ahhoz gyáva volt, de egyszer rácsapták jobb kezére a rácsot, mikor épp a rabtársát molesztálta volna. Ezt a történetet mi másként ismerjük, de akadt, aki felvilágosított. Egyszer részegen őszinte volt valakivel.

 

Ami magányos, annak szaga van.

Nehezen meghatározható, de mindenki érzi. Messziről bűzlik.

(Miket locsogsz? A világ illatos, ízes. Minden illatból és füstből meg némi lélegzetből tevődik össze. Csak az érzelmeknek nincsen szaguk.)

Erre gondol, mi másra, s a kerekek görögnek alatta, nem is látja, hogy azok (miből tevődnek össze), nem is láthatja, hogy küllők meg lukak meg fogaskerekek, hogy gumi és pedál, meg a pedálon egy papucs – nem nagyon lát semmit abból, ami alatta van, esetleg a szürkekrémmé nyújtott aszfaltot, s persze a tájat.

A tájnak szaga volt. Mindenféle fa, bokrok, a bokrok küllői közé darab egek beragasztva.

S ez a táj meg volt nyújtva, meg volt futtatva. (Ő futtatta. Ő mozgatta. Ő nyújtotta, mint a lángostésztát, ő nyújtott bele lyukakat.)

De ha ő, akkor?…

S megint a magánynak szaga.

A tájat ő nyújtja, mint a lángostésztát, ő csinál bele lyukakat, kisebb-nagyobb repedéseket, amikbe eget meg vattafelhőt meg fűréteket meg lápot meg sást meg autófémszínt meg kerteket meg kerítést meg a kerítések mögé két nőt ahogy a sövényt vagdossák, mindent ő, a gyereket, ahogy a tó felé szalad visítva, a szétloccsant fagylaltot a járdán, meg a szerelmesek kézszorítását, mindent. Ő csinálja. A szél meg az ő testét. Megcsinálja. Cibálja őt. mindent, amiből ő tevődik össze (szív, ércsatorna, csont, szemgolyó, tarkó a babahajjal.) Itt megtorpanna, de egy kanyar a bicaj alá gördül, és be kell venni, azt is meg kell csinálni egy kicsit, nem ér rá megtorpanni. De a kanyar után egy út, amit még sosem látott.

Meg kell fürdenem – így egy gondolat -, úgyhogy végiggurul azon az ismeretlen ösvényen (szúnyoglárvák roppanása, hajgaz, sörkonzerv), ami belefut a tóba. (Persze nem egyenesen. Kanyarog. Kicsit idegesítően túlkomplikálja a célhoz érést.) Le kell vetkőznöm, úgyhogy megtámasztja a bicajt a földdel, és leveszi (rövid farmernadrág, csinos ujjatlan, melltartó), és belelép. Ezen a partszakaszon nincs lépcső. Csak finom kis fűcsomók és föld, némi nádrengeteg még, de van egy másik ösvény, ami azt is átvágja.

Belémerül. Az a nagy zöldeskék-kékeszöld béfogadja az ő testét.

Hiába, hogy mindent ő csinál, azért a gondolat akkor is gyomorremegtető: a magány, aminek  szaga van.

(Ha megmerítkezik ebben a nagy vízben, más szaga lesz a testének.)

Mert ha érezhető, ha más emberi lények orra beszippanthatja, s más emberi lények agya felfoghatja, sőt, még jelentést is tulajdoníthat neki, akkor végső soron ő mindenki számára nyitott könyv lehet. (Könnyen értelmezhető jel, mint például a tilosadohányzás, a stop, a wc…) Akkor ő olyan lehet, mint egy mosoly (kedves, őszinte, hirtelen, szomorkás, lemondó, kívánós, bátortalan, szemtelen stb.) Akkor ő: átlátszó. Mint a víz, ami a csapból folyik. A fürdőkádba eresztett kicsi tó.) Akkor ő: mint a levegő; mintha nem is létezne.

Lebeg a vízen egy kicsit. A színük, ezeknek az egymással szembefordított nagy tavaknak most, mint a szennyvíz, két pocsolya. Valahol a peremnél felhők gyűlnek, meg robbanások, cikcakkfények.

Arra gondol hirtelen, hogy talán vissza kéne menni ahhoz a másikhoz, aki ezt az egészet, ezt az egész zavart belé oltotta, az ő testébe, az élvezetével együtt, s meg kéne neki mondani, hogy nincs igaza.

(Már hogyhogy nincs?! Mire…?)

Arra gondol hirtelen, hogy el fogják lopni a biciklijét, ez egy ilyen veszélyes környék, itt még a hajat is lelopják az emberről, és nem csak a biciklijét, hanem talán a ruháját is el fogják lopni, mer mért ne, szép ruhák, bár használtak, egy turkálóban biztos el lehetne adni, egyedül csak a bugyiját meg a testét nem tudják most ellopni, mert az bent van a vízben.

Kiemeli egy kicsit a fejét ebből a kényelmes lebegő pózból, s kikukkant a part felé.

Csak egy ember áll ott, férfiforma.

Megismeri az alakját. Az előbb még az ő testére tapadt vízszintesen, aztán függőlegesen, aztán fordítva, aztán hátulról. Akkor semmi baj nincs, gondolja – úgysem fog utána úszni, s legalább a bicikliket nem lopják el.

De hirtelen meghallja a halk csobbanást (kacsák éjjeli felderítő hadjárata, egy egész család, három picikacsa), a lassított lépteket, aztán a ritmikus úszómozdulatok…. Felé jön. Már itt is van.

Te mit csinálsz? – töri fel a két pocsolya egymásba érő csöndhéját. A születés milyen hangos mindig, miért nem lehet ezt halkabban, mint mondjuk a szarást vagy az önkielégítést.

Erre nem lehet mit mondani, mit csinálnék, gondolja ő, hát bazdmeg, fürdök a tóban, csak úgy, mert kedvem támadt.

Megsértődtél rám? – kalapál megint egy kicsit, mivel nem kapott választ, a sérült csöndtojáson. – Miért? – löki-nyomja-erőszakolja tovább. – Olyan jó volt veled, nem értem, nekem úgy tűnt, te is élvezed.

Hát persze. A baszást mindig lehet. (Kivéve mondjuk tejrészegen vagy egyebek.) Persze, hogy élveztem, nem azzal van a baj. Csak amit mondtál. – Mit?

A magánynak szaga van.

Röhög. (Ezt csak olvastam valahol, viccesnek találtam. Már hogy lenne szaga? Egyáltalán, mi a faszról beszélünk? Magány? Hát egy fogalomról beszélgetünk baszás után?! Mik vagyunk mi, kibaszott bölcsészek? Nem azért jöttünk ide. Csak úgy eszembe jutott hirtelen. Bébi, ne hülyülj. Gyere, ússzunk ki.)

 

Aznap szép idő volt. K.G. vidáman sétálgatott a ligetben. Kockás kalapja úriemberes külsőt kölcsönzött neki, pedig nem volt az. Jobb kezében bot volt, bal kezét pedig mellénye gombjához tartotta, s azt képzelte, most igazán úgy megy, mint Napóleon. Csak neki nincs aranyere.

Lelkesen kutatta szemeivel a szebbnél szebb hajadonokat, igen nagy örömét lelte egy szép szoknyában, vagy csinos blúzban, leginkább ezért is jött ki így délután, esztétikailag igen kifinomult ízléssel rendelkezett. A nap kellemesen sütött, átjárta minden porcikáját, s mikor egy-egy csepp megindult homlokán, bal kezével elővette textil zsebkendőjét, hogy letörölje.

K. G. toleráns ember volt. Rendkívül széles spektrumban gyakorolta a tolerancia mindennemű fajtáját, elfogadott mindenkit, legyen az fekete, fehér, szegény, vagy gazdag. Nemegyszer beszélgetett a Széchenyi fürdőnél kolduló hajléktalannal, s megtudott róla olyat is, amit mások még csak nem is gondoltak volna, például, hogy az illető a Kádár-rendszerben 2/3-as ügynök volt, vagy hogy ő volt az első magyar, aki kezet foghatott Brezsnyevvel. Nagy izgalommal hallgatta az ilyen történeteket. Eldönteni ugyan nem tudta, igazat mondanak-e, de ez nem is érdekelte igazán. Ha ő azt képzeli magáról, hogy úgy megy, mint Napóleon, miért ne foghatott volna ez az ember kezet első magyarként a nagy Brezsnyevvel, és miért is ne lehetett volna ügynök. Akkoriban biztosan mindenki ügynök volt. És hát, ugye az is volt. Nem lepődött meg, ezt is csak elfogadta, mint a többi dolgot az életben, az ember lehet fekete, az ember lehet fehér.

Máskor a bicikliző fiatalokhoz ment oda. Ővelük szívesen beszélgetett arról, hogy miért nincsenek délben iskolában, vagy hogy miért köröznek a lányok annyit, a parkokban lebzselő fiúk körül. Tőlük tudta meg, hogy a fiúk még most is sokkal fontosabb dolgokkal foglalkoznak, mint a lányok, és hogy hiába van akár öt-hat lány is egyszerre velük, abból nekik csak kettő tetszik igazán, a többi csak valamiféle járulékos tényező, rájuk figyelni sem érdemes, de azok tudnak a leginkább ujjongani, ha valaki jól biciklizik. Meg aztán ki mondhatja meg valakinek is, hogy ne nézegesse őket. Ehhez mindenkinek joga van, tolerálni kell a csúnyábbakat is, noha! (és ez nagyon fontos) Csak a szép lányok érnek valamit is a szemükben. Az pedig, hogy ki a szép és ki nem az, nem túl bonyolult. Valami Kant is beszélt róla, de ennek meg fura vicces neve van, és a lányok mondatokba is foglalták, hogy bizony nekik is elkéne egy ilyen, de ennél több nem maradt meg belőle, mert ilyen névvel amúgy sem lehet valaki túl sikeres.

De valamiért K.G. most gyűlölettel haladt a délutáni szélben. Cipőjével éppen egy kutya maradékát találta meg, és mivel nem volt jó babonás ember, egyáltalán nem gondolta úgy, hogy most neki ettől szerencséje lesz. Sőt mi több. Ezt, mint balszerencsét fogta fel, s dühösen trappolt végig a járdán, hogy a cipő redőzött talpába ragadt darabkák is mihamarabb kijöjjenek onnan. Most a füves placcra lépett, és erőteljes mozdulatokkal huzigálta ide-oda a lábát.

– Sikerült! – gondolta magában, aztán tovább folytatta a sétát.

Véletlenül azt is észrevette, hogy sétabotjának alja szintén részesült a napi átokból, s most azt kezdte a betonnak csapkodni, távolról úgy nézett ki, mintha nem lenne teljesen normális.

– Ne menjünk arra Margit, mert az az ember minden bizonnyal bolond, én pedig féltelek, hogy megüt! – mondta egy jó ötvenes férfi, aki nem szívesen járt a ligetbe, pont a sok fura ember miatt.

K.G. mikor megszabadult attól, amitől meg kellett szabadulnia, hirtelen arra gondolt, hogy a legjobb lesz, ha most rögtön rágyújt egy szivarra, mert ha valamikor, akkor azt most kiérdemelte. Ennyi megrázkódtatás után a szivar jár neki. Megállt, botját jobb hóna alá csapta, bal kezével benyúlt belső mellényzsebébe, és kivett egy kis ezüst tárcát, amiben rég importált kubai szivarok sorakoztak különleges alkalmakra előkészítve. Volt belőlük bőven. A tárca fedele felpattant, kivette belőle azt, amelyik a legjobban megtetszett neki, aztán leharapta elejét, s betette a szájába. Már csak tűz kellett.

K.G. minden jel szerint oktalan ember volt. Eddig fel sem merült benne, hogy a szivarhoz tűz kell. Most mikor rájött, akkora izgalom kerítette hatalmába, hogy rögtön elpirult, majd szégyellni kezdte magát, miért is nem gondolt erre otthon, ott van gyufa. Zavarában összeakadtak szemei, aztán arra gondolt, hogy az első embertől, aki erre jár tüzet fog kérni, s ha nem ad, majd csihol. Vagy lesz valami. Lett is.

A távolból valami szürke folt látszott közeledni feléje, s hirtelen azt sem tudta eldönteni, rémet lát, vagy csak a szeme káprázik. Eleinte félt, majd mikor a valami közelebb ért hozzá, hirtelen megnyugodott. Hiszen ez csak egy szobor. K.G. nem sietett. Megvárta, amíg az köszön neki.

– Jónapot kívánok! –szólalt meg kissé kongó hangon a szobor.

– Üdvözlöm! Kovács Géza. Önt, hogy hívják?

– Kossuth Lajos vagyok.

– Remek! – mondta K.G.- tüze van?

– Ez természetes. Parancsoljon!

Aztán a szobor benyúlt öntöttvas kabátja zsebébe, elővett egy teljesen hétköznapi gyufásdobozt, majd megkínálta vele K.G.-t.

– Igen szép gyufa! Hol vette?

– Franciaországban.

És valóban. A doboz igazi ipari remekműként hatott. Egyik felén a francia zászló, a másikon egy hamísítatlan Bonaparte Napóleon nézett farkasszemet az őt bámulóval, s olyan méltóságteljes ábrázata volt, mintha nem is lett volna sohasem aranyere.

 

Esőváros (Magvető, 2004)

Mi lett a Csallóközzel, ezzel a két nyelvterület, két világ, később két ország határán lebegő szigettel? És közben hogyan boldoguljon egy paraszti származású író, aki népinek nem elég népi, urbánusnak nem eléggé urbánus, és – ismerjük el! – férfinak sem elég férfias.
Torma Imre, az író csak tétova szemlélője a Trianon és a rendszerváltás közötti politikai és társadalmi eseményeknek – és közben felesleges harmadik bátyja és szép sógornője, az őseivel „szellemező” Anci házasságában is. Mert valahova tartozni kell. Valahogy túl kell élni. És ha a babona nem jó semmire, ha a költészet nem segít, akkor jöhetnek a csodás találmányok, motorokköztük a csomagkapcsolásos telefonok, melyek segítségével múlttal és jövővel, halottakkal és meg nem születettekkel, Csallóközben maradt vagy Amerikába keveredett ismerősökkel is kapcsolat lehet tartani.

Mindenki ír, „szellemez”, telefonál, levelez, üzenget, faggatózik… Hiszen – hogy miért és mivégre, hogy van-e valami értelem a történelemben – olyan jó lenne megérteni…

http://ujnautilus.info/versek-dobozban

http://ujnautilus.info/esovaros-reszlet

Aranyhímzés (Magvető, 2005)

László király országlása idején magyar küldöttség indul Velencébe, hogy a térítő szent, Gellért családi hátterére fényt derítsen. Magyar hívei ugyanis annyit tudnak csak a karizmatikus, ámde kiismerhetetlen püspökről, hogy Velencéből érkezett. László, az ambiciózus, fiatal király – aki “mellékesen” a dalmát városok meghódítására készül – a kutatómunkával Gellért egykori tanítványát, Sebét bízza meg.

Ám hogyan is kell megírni egy legendát, milyen is egy “hiteles” beszámoló Magyarország félmúltjáról? A betegeskedő Sebe nehéz írói feladat előtt áll. Nemcsak a politikai intrikák útvesztőjében kell utat találnia, nemcsak a legenda “formáját” kell kikísérleteznie, hanem ki kell választania a lehetséges Gellért-jelöltek közül. Hiszen melyik velencei ifjú volt az, aki Magyarországon Gellért néven dicsőséges életpályát futott be: az ábrándos csavargó, akit Velencében csak “idegennek” neveztek, vagy egy szerzetes az egyik kolostorból? Vagy talán egy patrícius-fiú, akit rokonai a kereskedelmi utakat kikémlelni küldtek Magyarországra.

http://ujnautilus.info/tuloldalt-aranyhimzes

Magyar Dekameron (Magvető, 2007)

Boccaccio mesélő kedvű hőseihez hasonlatosan a Magyar Dekameron főszereplői is a pestisjárványoktól sújtott középkori Itália szülöttei, ám ők nem érik be azzal, hogy csupán valami csendes, vidéki helyet keressenek maguknak, ahol túlélhetik a vészt – minden határon túlra igyekeznek, oda, ahol az embereknek még a nyelve sem ismeri a kórt: Magyarországra. És a hősök nemcsak a téren, de az időn is keresztülhajóznak, -lovagolnak; s mire megérkeznek a Budai Körszálló számukra kedves lakosztályába, már maguk mögött hagyták a második évezredet; az összes szerelmeskedésével, művészetével és háborújával egyetemben nem érnek rá betegeskedni: örökké politizálnak. Magyarországon az emberek nem érnek rá a járványra, a betegségre, másfajta „baj” sújtja őket: Örökké politizálnak.

A novellafüzér e „Határvidék” csapongó történeteit gyűjti csokorba, Zrínyitől Kádárig, nagy emberektől a kisasszonyokig, érzelmektől az értelmetlenségekig. Magyarországon, vagyis a Határvidéken, ahol a szerelmet eltorzítja bosszú, bosszút a politika, a politikát a szerelmi cselvetések…

Részletek:

http://ujnautilus.info/a-szep-eusebia

http://ujnautilus.info/dobroghyne-ludas-panni

http://ujnautilus.info/szapolyai-janos-szoboravatoja

http://ujnautilus.info/trisztan-magyar-dekameron

http://ujnautilus.info/a-legelso-es-az-utolso-kadar-magyar-dekameron

http://ujnautilus.info/banki-allatmese

http://ujnautilus.info/david-es-rozali-magyar-dekameron

http://ujnautilus.info/a-csoka-tortenete