Nem tudom, sokat voltam-e szerelmes életemben, de az bizonyos, hogy mindig kerestem és szívesen fogadtam a szerelem állapotát. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy hajlamos voltam emelkedettebben gondolkodni róla, viszonylag korán megértettem már – jóllehet ez a korai elköteleződés korántsem tartott távol a szenvedésektől – az összefüggést a szerelem létélménye és a lét megismerésének folyamata között. Tudtam, méghozzá azzal a kacér, kétségbeesett nemtudással fűszerezve tudtam, hogy a szerelem megközelíthetővé, elérhetővé tesz számomra valamit, amely nem ő maga. És amely nem veszi el tőlem a szerelemben való hitet – de az azon túleső hívást sem oltja ki bennem soha. Mindez persze nem járt azzal, hogy a szerelem és amit többnyire mindannyian a szerelem vonzáskörzetébe sorolunk mint tapasztalatot, rádöbbenést vagy egyéb lelkiállapotot, mindig emelkedetten ért el hozzám, sőt. Ha igazán őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy olykor elbűvölt, ha éppen nem a legpusztítóbb magányba taszított, a „szerelemnek” az a szélsőséges természetrajza, amellyel szembesülni voltam kénytelen, mindahányszor ez az érzés elért, megragadott és magáévá tett. Igen, az érzés. Az érzés maga. Vagyis: függetlenül az embertől, akit szerettem, és aki, ha éppen erről volt szó, viszontszeretett.

Ezért nem tudtam soha szerelmet vallani. Úgy éreztem, bármi, amit mondanék, nem őt, s még csak nem is engem, hanem magát a létet, vagy inkább a szerelmet érinti. Ha szerelmes levelet írtam, nem magamról, nem is a másikról, hanem a szerelemről szólt. A szerelemről magáról. Hiába akartam vallomást tenni, esszé kerekedett belőle. Éppen ezért nem is írtam soha. Nem akartam látni, hogyan lesz az életből irodalom, s hogyan lesz a szerelemről való beszéd a másik megnyerésének kísérlete helyett a szerelem megértési módjává. És hogyan lényegül át a közlés vágya a kifejezés áhítatává. Ha arra gondoltam, szerelmem más nőt ölel, éppúgy felsikoltottam a fájdalomtól, mint bárki más, kezembe temettem arcomat, hogy visszafojtsam kitörni készülő átkomat, de miként a sikoly is rögvest átváltozott egy jóstílusú írás felütésévé, úgy az átok is akaratlan retorizált módon szakadt ki a számból. Sőt, máris készen állt bennem egy gondolatsor a féltékenység, az idő és a lét kapcsolatáról. Vagyis nem tudtam eleget szenvedni? Talán nem. Nem maradt rá időm, mert a szenvedésem rögtön lehetővé tett számomra valamiféle megértést, amely azonmód magához vonzott, hogy az érzés felcsapott belőlem – s ezen nem intellektuális feldolgozást értek csak, sztoikus belátást, belenyugvást pedig egyáltalán nem. Nem tudtam eleget szenvedni, de ez nem jelenti azt, hogy nem szenvedtem. Akik ismernek, tudják, hogy így van. Szenvedtem, de tudtam, hogy bizonyos értelemben csak – csak? – imitálom a szenvedést, mert… Miért is? Mert nem tudtam belehalni, bármennyire akartam is, nem tudtam boldogtalan lenni, bármennyire az voltam is, nem váltam nyomorulttá, bármennyire annak is éreztem magam. Nem, mert valahogy minden azon a mindenen belül volt, ami megnyílt számomra a szerelem által. A szerelem által, mely nem tudatos, nem önkényes választás volt soha, mégis metszően tudatossá, s eléggé önkényessé tett engem. Ez nagyon bántott. Pedig biztosra veszem, hogy ilyenkor voltam a legközelebb a szerelemhez. Ha nem is a másikhoz. Néha határozottan úgy éreztem, hogy csak azért vagyok szerelmes, hogy megismerjem a szerelmet. Sőt, a szerelem mindent átfogó horizontja által a létet. Lehet, hogy ez így természetes. Lehet, hogy nem szól másról, mint a legteljesebb egoizmusról, és annak a lehető legkörülményesebb magyarázatáról. Márpedig én szellemi értelemben sohasem tartottam bűnnek az egoizmust. Mégis, bántott ez a közvetettség a másik ember felé, és bántott ez a közvetlenség a szerelem felé. A másik embert valamiféle ráadásnak tekintettem, ha úgy tetszik inspirációnak – és ebben semmi lefokozó modalitás nincsen –, aki kerete ugyan, de nem vonatkozási pontja az érzéseimnek. A szerelem elsősorban nem a másik személlyel volt azonos, még ha kínosan vagy éppen mámorosan hozzá kötődött is, hanem a mindenséggel, a végtelen térrel, amelyet a szerelem nyitott meg számomra. Tudom, hogy mindezzel nem mondok újat. Nem is szándékozom felülírni az erről szóló irodalmi hagyományt, csupán a saját történetemben betöltött szerepét szeretném végre megérteni. És azt is tudom, hogy ezzel nagyjából mindenki így van: aki volt már szerelmes, ismeri a szerelem önmagában való teljességét, amelyhez szinte nincs is szükség – s egyben persze nagyon is van – a másik személyére, vagy inkább létére. És nem is ez az, amit igazán megérteni akarok. Magamat akarom megérteni végre.

Tudom, hogy a választ keresését a szerelem és megismerés bonyolult egységével, együtt-létével kell kezdenem. Miként ugyanis a szerelem, úgy a megismerés sem volt soha emberhez kötve az én számomra. Ameddig csak vissza tudok emlékezni, soha nem emberek által léptem előre: az eszmék közvetlenül értek el hozzám, közvetlenül tettek magukévá. Soha nem jelentett nehézséget az, hogy megismerjek, szinte egy pillanat alatt megértsek valamilyen szellemi tartalmat, valamilyen problémát, gondolatot; és soha nem járt szinte semmiféle erőfeszítéssel az, hogy beleérezzek egy másik ember állapotába, lelki rezgéseibe, abba, kicsoda ő – olyannyira nem, hogy nem is érzékeltem a megragadás, megértés határát. Persze tudtam, mi ez: az intuíció. De nem úgy érdekelt, mint a saját képességem, hanem úgy, mint a dolgokhoz való viszonyom egésze. És nem csak úgy, mint afféle vezérfonal vagy alapvető kapcsolati forma. Hiszen valójában mintha nem is lett volna kapcsolat! Mondom: érintetlen maradtam, hiába voltam teljes egészében érintett. Soha nem volt szükségem arra, hogy emberek termékenyítsenek meg, engem dolgok, ideák, lelkületek tettek magukévá, mondhatni közvetlenül. Én voltam az, aki a dolgok közepébe hatoltam, s mindig megtaláltam azt a helyet, ahonnét uralhatom őket, s másokat ezáltal termékennyé tehetek. Ugyanakkor sohasem az uralkodás vágya vezetett. A megismerés vágya volt, bár a kettő közötti összefüggés igen érzékeny. A kettő között alighanem ott áll, legalább is mindkettővel szoros kapcsolatban áll az én feledhetetlen élménye. Az én tudata. Az öntudat, amely által egyedül vagyok: én és a világ.

Sok boldog, áhítatos órát töltöttem én soha fel nem fedezett, remek életműveddel, amíg a szerelmem otthonának rejtekeit járta be felajzott képzeletem, kedves, örökkön áldott Bernáth Antal! Igen, a sors úgy hozta, hogy a rólad elnevezett utcában lakott, s így lettél te is életem középpontjává – hányszor, hányszor hanyatlott oda lázas homlokom könyveid hűvös lapjaihoz, hányszor enyhítették ízes mondataid, jóravaló stílusod lelkem egyre nehezülő terhét! És nehogy azt hidd, hogy huszadrangú könyvtárakból kölcsönöztelek ki (bár, ahány könyvtárban csak jártam, tisztogattam, simogattam könyveidet)! Jártam utánad, kutattalak, kerestelek, egyszer még Szegedre is leutaztam, hogy megszerezzem egy ritka példányodat, amit egyenest az ágyamba vittem, ott olvastam, ott öleltem! Szép könyv, igazán, át- meg átjárja még ugyan a fiatal intellektus természetes önélvezete, a korrekt és ihletett tudás egyelőre kiegyensúlyozatlan vonzereje, de így szép, így igaz, így ragadt magával újra és újra. Százszor, ezerszer ittam én magamba szavaidat, kívülről tudtam, imaként suttogtam, vágyó könnyeimmel vegyítettem őket! Hogy szerettem hivalkodás nélkül följegyzett történeteidet, bátor, figyelmes utazóm! Milyen fogékony, mélyérzésű elmét ismertem meg általad! Tényszerű voltál mindig, a tudomány elkötelezettje, de a poézis hívott magához minduntalan, én tudom. Nekem te költő maradsz mindörökre, született lírai alkat, szellemes, rejtőzködő poéta – előttem nem maradtál rejtve. Bernáth Antal, ismertelek. Ismertem a szavaidat. Nagyon szerettem őket. De akkor este a legjobban, s nem szerettem senkit így a halottak közül – mikor a Felügyelő meghívott magához. Ez nem presszómunka – mondta, s földiktálta ezerszer áldott nevedet! Először el sem hittem. Ott leszek, ott leszek hát nála, amiről eddig csak álmodhattam, olyan intenzitással, mely csak a beteljesületlen álmokat illeti meg! Bevallom, még sírtam is. Sírtam, mert azt hittem, innentől kezdve már biztosan nem lehet véletlen, ami velem történik, azt hittem, most már valóban utat találtam oda, ahová az elmúlt hetek minden perce vonzott. Hogy beleszokik az ember a szerelembe! Mert a minden perc nem a kitöltetlen idő tartalmát jelenti, nem az ébredés körüli eszmélkedést, sem az elalvás előtti merengést, nem a felívelő időt, a váratlan hálaadást és a csak káromkodással elüthető időt, hanem a minden percet, a jelenvaló idő egészét, teljes és olykor nem is érzékelhető kitöltöttségét – itt nem lehet lazsálni, elkalandozni, pihenőidőt kérni, üresjáratokat fúrni, az órát kétpercenként későbbre állítni, alkudozni, hogy ne kezdődjék még az idő, vagy hogy ne végződjék, mert itt egy idő van, és az mind az övé.

A készülődés ünnepi volt. Még a templomba is elmentem. Néri Szent Fülöp szobra előtt majd’ egy órát imádkoztam, s csekélyke pénzemből tetemes összeget áldoztam. Amióta szerelmes voltam a Felügyelőbe, először éreztem, hogy nem érdemeltem ekkora kegyet. Nála lenni! A székében ülni, a csészéjéből inni, az asztalára tenni a kezem, a szőnyegére lépni, a legbensőbb tárgyi világát látni, ellesni egy-egy morzsányi rendetlenséget, egy-egy véletlen kitárulkozást, félig nyitvahagyott fiókot! Minden gondolatra forró hála öntötte el a szívemet. És persze – rettegtem. Biztosan éreztem, hogy összeesem az ajtajában. Annyira biztosan éreztem, hogy szinte nem is tiltakoztam e lehetőség ellen. Azért a szöveget előre megírtam – pedig sohasem csináltam még ilyet. Mindig is bíztam a nyelvben, és abban is, hogy intellektusom sohasem hagy cserben: ösztönösen véd és összefog engem. De azért megírtam. Megírtam és megtanultam. Szeretném rituálisan tudatni Önnel, hogy mélységesen megtisztel és meghat engem azzal, hogy a dolgozószobájában fogad, és mivel ennek a rendkívül telített lélekállapotnak a jeleit úgysem rejthetem el Ön elől – nem is akarom –, éppen a szóvá való megformálásának erejétől remélem, hogy az izgatottságom valamelyest alábbhagy. Ezt mondtam neki, amikor átléptem lakásának küszöbét. Szegény szerelmem. Mert erre természetesen semmit nem tudott felelni. Kezdettől fogva és mindvégig úgy beszéltem vele, mintha egy regényből olvasnám. Ő nem lehetett erre fölkészülve. Mert, igen, én már akkor is írtam ezt a regényt. Regényt írtam, anélkül, hogy tudtam volna róla. Szerelmesregényt. Istenem, mennyire szerelmes voltam! Milyen áradón, álnokság nélkül voltam szerelmes! Hányszor, hányszor képzeltem el, milyen lesz, ha nála leszek – és soha nem hittem, hogy ez valóban megtörténhetik –, és mégis! Igen, zavartalanul boldog voltam azokban a napokban, és akárhányszor merültem alá ebbe a boldogságba, ha fölemeltem a fejem, hogy újra szétnézzek a felszínén, mindig ugyanazt a boldogságot találtam. Szerelmem! Olvasod te ezeket a sorokat valaha? Megtudod valaha, hogy mennyi boldogságot adtál nekem? Minden fájdalmat elfeledek, ha ezekre a napokra gondolok. Háromkor várom a dolgozószobámban – gyönyörű mondat volt ez akkor nekem.

Miután az előbbiekben ismertetett köszöntő szöveggel belekezdtem regényem újabb fejezetébe, valamint sikerült megúsznom az ájulást (öt Unicum), leültetett a dolgozószobában, s kiment kávét készíteni. Ültem a fotelban, és mondogattam magamban: ez nem lehet igaz, ez nem lehet igaz. Fullasztóan meleg volt a szobában, meghatódtam: bizonnyal miattam kapcsolta föl ennyire a fűtést. Kávéztunk, és beszélgetni kezdtünk. Mindenről beszélgettünk, nemcsak a szakmáról. Vajon rájött-e már akkor, hogy a szakma csak ürügy? Nem tudom, de úgy éreztem, nyitott felém. Szívesen mesélt az életéről, s én szívesen hallgattam. Néha olyan történeteket is elmondott, melyeket csak régi ismerősöknek szokás. Ezt furcsálltam; nemcsak azért, mert éppúgy lehet a közömbösség, mint a bizalom jele, hanem azért is, mert ilyenkor olyan embernek tűnt nekem, aki nem reflektál kellőképpen önmagára. Mert az, hogy szerelmes voltam, nem jelentette azt, hogy nélkülöztem irányában a kritikát. Sőt. Én egészen pontosan láttam a hibáit is, láttam, mikor téved, miben túloz, és azt is, miért teszi. Lehet, hogy a szerelem vakká teszi az embert, egyszersmind azonban éleslátóvá is: tárgyilagos jellemrajzot készítettem, és mindenben megbocsátottam neki.