A lány barátnője mindig elszarja.

Fekszenek az ágyon, például, a fiúval, egy a fiú miatt gyorsan lezajlott (s a jelenből szemlélve szinte csak egy pillanat erejéig tartó) szeretkezés (inkább párosodás) után, késő délután, a lány szobájában, ahol a plafont csak a mindörökké láthatatlan szentlélek tartóztatja meg lágy kezeivel az össze (vagy le-) omlástól. Fönt hajszálrepedések és penészfoltok, mintha szándékoltan nonfiguratív pacák volnának. Most ez az ég fölöttük, vagy az óvó háló, a dunnyha, a meleg simogató anyai kéz. Paradox módon épp a szülőktől legtávolabbra repítő tevékenység után érzi magát az ember néha legközelebb a szülőkhöz (az anyaméhben pl., vagy az anyai ölelésben – mindegy is; közel az anyag s az eredet istennő-szubjektumához, a megszopogatható, megfacsarható megragadhatatlanhoz) – gondolja a lány barátnője, s pechjére, a gondolatát hangfolyamhoz kalapálja, mely folyamot nagy sóhajjal ereszti ki még nyálcsillámlású ajkai közül.

Mi van?!, kérdi a fiú, kinek testében még bőven eleven a pár perccel előbb robbant élvezet. (Azaz, már csak parázslik a robbanás után; narancssárga vérerek, ritmusát újra feltaláló szívverés.) – Na itt szarja el a lány barátnője; – Csak azt kérdeztem, gondolsz-e anyádra szeretkezés közben…- két oldalról, mint a jól megtömött kurva.

Mert egy, mi az, hogy szeretkezés?! Derogál. A fiú nagyonis poszt, mit kezdene egy ilyen romantikus kifejezéssel. Bölcsész egyébként, ha a lány jól emlékszik, esetleg valami szociológus. Vagy talán pszichológus? Ógus, mindegy: nem autószerelő. (Ha az lenne egyébiránt, akkor meg mi?!) És nem is filológus. – Pátosz tehát, hogy lehet ilyet mondani? (Volt olyan már, egy, akinek tetszett. Vagy nem derogált neki. Mindenesetre, nem izzadt le a szó hallatán, nem érzett felgyülemleni magában olyféle megzabolázhatatlan taszítást, amit a zsíros haj vagy a pattanás vagy az alig-mell láttán.) Pátosz, az istenbasszameg! Rá is gyújt. Meg a lány barátnője is. A nikotin plusz orgazmus, majdnem mint a kávé és a tej. (Már aki tejjel issza. Már aki rágyújt sz. után.)

Szóval szex vagy baszás.

Kettő: mi az, hogy anyádra?! – Magyarázatra sem érdemes.

Rágyújtanak, a füstöt fel a plafon felé, elkendőzni az anyai simogatást, ezt az anyaméhbe. A lány barátnője derűsen tekereg az ágyban, mit sem sejt még. Sejthetne már, hisz volt pár hasonló eset; de a remény ugye, utoljára. Eszébe jut egy hang:

Eszednél légy mán, mari! Hát miajóistent csinálsz te? Már megin kurvákocc? Inkább egyé, mer sovány vagy mint a fogyókúra.

Tekereg tovább, miért ne tekeredne; a kígyók is így csinálják a mesekönyvben, meg a kis férgek a gyerekek seggében meg a kutyáéban, ő miért ne csinálhatná.

Hagyd már abba, az istenbasszameg.

A cigaretta végét már egyedül szívja el, a második cigaretta végét, mert időközben, a felgyülemlett (fokozatosan emelt s púpozott, mint a homokvár) feszültség új cigarettákat lobbantott füstre, s a fiú, hát mondhatni, úgy otthagyta a lányt, azon spermaszagban, azon verejtékben, azon langyosságban – mint a frissen baszott lányokat, akik csak arra jók.

A lány barátnője egyébként nagyon vékony. Talán egészségtelenül az. Bár, egészség? – ebben a világban, főleg így a vége felé, az egyik legtaktikásabb fogalom, amit eddig emberi elme megteremtett. Viszonylagos, relatív; függőben van, mindentől. Civilizációs betegségek, mondják, meg a kultúra átka, meg az évezred átka, meg ilyenek. A lány barátnőjének egyébként semmi komoly baja nincsen.

Magának semmi komoly baja nincsen – mondta is a szürke bajszú, jóképű háziorvos, az ötvenes éveiben járó -, hacsak az nem, hogy túl sokat idegeskedik; meg kéne nyugodnia tán, többet aludni, nem agyonhajszolni magát: akkor megjön az étvágya.

A lány meg a lány barátnője talán ezen az egyetlen ponton érintkeznek (szellemileg) ti., hogy egyikük sem szeretett enni, mikor még kisebb volt.

S ott vannak azok a szörnyű nagymamák, akik, jó népszokás szerint, s azoknak a jó kis létfenntartó ösztönöknek hűen engedelmeskedve, csak tömik és tömik és tömik a karmaik közé került unokákat. Láccik, hogy városi vagy – köpik a szavakat a ráncok közül -, láccik, megláccik, hát ez a vézna kölök, hát nem lesz ebből semmi. Na jól felhízlallak én, ha akarod, ha nem – s a kislány (a lány barátnője) ettől rettegett, ettől a hízlalástól, mert tudta: még ha meg is jön itt az étvágya, a folyó mellett nem sokkal, ebben a kis kunyhóban, amiben a nagymamája meg a nagypapája töltötték az egész nyarat, ha visszakerül a városba, rögtön elmegy a kedve az evéstől. Teleszítta a tüdejét az erkélyen állva a lány a friss vidéki levegővel, a folyó szagával telített levegővel, az esti párával túltelített nehéz levegővel, és érezte, hogy ez valami nagyon egészséges, ez valami ősi és igaz, és ilyen körülmények között érdemes enni, zabálni, mint a disznóknak (amik egyébként nem voltak a kertben), vagy mint a libáknak (amiknek a tömését sem a lány, sem a lány barátnője nem látta soha.) A lány barátnője sokszor elképzelte, hogy egy tanyán lakik most épp, egy olyan tanyán, amiről sokszor ábrándozott – kacsák, lovak, frissen fejt langyos tej kora hajnalban, bodros felhők a végeláthatatlan rét fölött, ilyenek -, és abban a világban a nagymama kicsit megemberesedett, összeszedte magát, hogy jobban nézzen ki (pl. szépen meg volt mosva az ősz göndör haja), és kedvesebb is volt sokkal.

Kellemes séta volt, úgy egyébként. Régóta áhított. Aztán egy asztalhoz ülni egy közös ebéd erejéig. És elcsodálkozni azon, hogyan történt mindez. Ez fordult meg a fejemben, de még mindig nem hittem el. Csak, amikor megszólalt – Egyébként mi újság?

Nem örültem ennek a kérdésnek, ahogy egy kérdésnek sem akkoriban. Pedig kitalálhattam volna. Az egész arra ment ki, hogy megtorpedózzon. Csak azért is, hogy végre történjen már valami. Mindez persze álca volt, hogy inkább ne legyen semmi. Tiszta logika. Az arány léptéke befoghatatlan. Ekkor mondta, javadra váljék, fiam. A torpedó felrobbant. Nehezebb lesz, mint gondoltam, gondoltam…

Mintha hátrafelé lépdeltünk volna határozott léptekkel, közös origónkat kutatva. Azt mondják, van ilyen. Apa és fia. Erre is azt mondják, van ilyen. Különös séta, igen, van ilyen. Allé. Ollé.

Amikor nem lehet nem csöndben lenni, akkor. És ha ez is elmúlik, leginkább akkor.

A piacnál megálltunk.

Tudod, mit csinálsz, kérdezte. Tisztában vagy azzal, milyen következményekkel járhat minden cselekedeted bizonyos emberek fejében? Gondoltál erre? Avagy felelőtlenül jársz-kelsz a világban, és gyanútlanul felforgatod a tehetetlen fajtársak egyébként is háborgó életét, mert ez is lehet.

Nálad mit jelent a fajtárs, pajtás?

Azt az idétlen ábrázatodat.

Volt némi gyanúm.

Tartsd meg magadnak.

És így tovább egészen a piac sarkantyús italméréséig, a Tóig. Egy parton. Újra ugyanott. Átutazóban. Ketten egy ebédért. Szinte kéz a kézben. De távolodva percről percre. A párhuzam nem feltétlenül erőszak, ahogy a derékszög nem feltétlenül karambol. Az úgynevezett jobbik eset. Legyen most ez. A görbület, mely a szándékos elkerülésé, és a kör, akinek nem sikerült. Ez az álom volt a határ, és most eltűnt, felelősséget hagyott maga után. A beilleszthető hiányt.

Igazán indulhatnánk már, morogtam rá. Kinézed a vizet a tóból.

De Dórémi mozdulatlanul tovább bámulta az enyhe szél fodrait a víztükrön egy odvas szomorúfűznek támaszkodva.

Anyádat itt csókoltam meg először, mondta aztán. Nem volt egyszerű. Féltem. Szerettem.

Leguggolt és előbb a kezét, majd arcát is megmosta.

Indulhatunk, szólt.

Soha nem csengett szebben a hangja. Kondenzcsíkok gubancolódtak az égen. És elviselhetetlen lett a bűz. A megváltozott szélirány egy vízihulla jelenlétére engedett következtetni, vagy valami más dögfélére. Ez adta meg az utolsó lökést ahhoz, hogy elhagyjuk azt a helyet, ahol addig megtalálhatóak voltunk.

Az étteremben Figaró nem várt szívélyességgel fogadott minket, talán még kacsintott is, de ebben nem vagyok biztos. Dórémi a „B” menüt választotta. Figaró cinkosságának köszönhetően nem két fél, inkább két háromnegyed adagot ehettünk a húslevesből és a töltött paprikából. Alighanem egy valószínűsíthetően mindkettőnk számára előnyösnek tűnő üzlet is közrejátszott túláradó figyelmességében, ugyanis még az ételrendelés előtt sikerült töltény nélküli pisztolyom az ő fényszórók nélküli biciklijére cserélnem, bár akkor még fogalmam sem volt, mihez kezdjek egy tini pincér örömével, és egy ekkora vagyontárggyal. Apám az egész mögött szemléletváltást sejtett. Igyekeztem megnyugtatni, hogy a tett mindig elkésettségre utal. Azt válaszolta, hogy az embernek nem feltétlenül önmagát kell megelőznie, ha egyáltalán meg kell előzni bármit is. És hogy a preventív élet nem gyorsaság kérdése, inkább a türelemé és az odafigyelésé. Hagytam, nem volt kedvem vitatkozni. Csak néztem, ahogy lassan kanalaz, ahogy az ízek serkentik gondolatait, és ismét szárnyalni kezd, és hatalmas szárnyaival engem ismét betakar.

Régen nem esett ilyen jól az étel. Az annyi, amennyi. És könnyekre sem volt szükség. Pedig búcsúztunk, ezzel mindketten tisztában voltunk. Böffentett, és ez nekem jólesett. Kedvem támadt, hogy elfingjam magam. De nem tettem, egyrészt nem állt módomban, másrészt szégyenletes bunkónak titulált volna, és nem így akartam megmaradni emlékezetében. Micsoda emlékezet! Szigorú, egyszersmind pajkos. Ez apró utalásokból derült ki, melyek vagy idilli ecsetvonásként, vagy holmi nehéztüzérségi ágyúként realizálódtak félelmekkel bélelt képzeletemben. Félelmem abban volt, szeret-e egyáltalán? Másképpen – elfogad-e fiaként az az ember, akire mindig rácsodálkoztam, mert azt mondták, ő az apám. A perspektíva alkonya. Ugyanazon viszony újabb kezdete. Merthogy a dolognak erősebb volt másik oldala – hiszen én lettem az, aki szégyenemben megtagadtam őt.

Bocsáss meg, apa, mondtam.

Ettem már szarabb kaját is, mondta ő. Egyébként nem vagyok sem finnyás, sem ínyenc. Azt eszem, ami van, és ha van, annak örülök. Ettől függetlenül úgy gondolom, kissé túlfőzték a rizst, a fűszerezést pedig meg sem említem, esküszöm.

Két falat közötti röhögésem köhögésbe fulladt, kínomban az asztalt csapkodtam, azonban mindent összevetve nagyon boldog voltam. Azazhogy, újra emlékeztem arra, hogy valaha voltam boldog, és ez boldoggá tett.

Dóréminek több mindennel kapcsolatban igaza volt egyébként, éles szeme a lélek színeváltozásait fürkészte, és mindig hasznos információkkal szolgált nekem, rólam. Baráti tükör. A pisztolyt ugyanis magamnak szántam, egy ujjnyi mozdulatot hordoztam a szívem fölött. A biciklit pedig valahogy rá kellett sóznom. Semmit nem fogadott könnyen, sem el, sem meg. Makacsul kérette magát, nehéz volt bevonni abba a játékba, amit tulajdonképpen ő talált ki.

Rezső nem szereti Lajosnénit és viceversa

„Lajosom!” csapta össze tenyerét Lajosnéni, született Gróf Magdaléna. „Te előfizettél a Napi Csevejre?!” – azzal a napi postával az éppen lefolyót szerelő Lajosbácsi olajos képébe hajolt. „Mi a jóistent beszélsz, te Manci? Milyen csevej?” – kérdezte nyers értetlenkedéssel. „Itt van, megjött a postával. A Krisztián régi gyerek, nem keveri össze a levélszekrényeket.” „Peeeersze, aztán csak nézd meg jobban, ott lesz a csekk is, én meg tehetek félre minden hónapban a kőssképviselői fizetésemből.”

Lajosbácsi Közösképviselő, Lajosnéni Közösképviselőné.

Rezső akkor levette az üvegtölcsért a falról és csak annyit mondott: „Nnnna.” Lekapcsolta a bojlert, ellenőrizte a gázcsapot, kicsavarta a körtéket, lehúzta a redőnyöket, a hűtőt kikapcsolta, tartalmát a havas erkélyre pakolta, majd még egyszer ellenőrizte a felsoroltakat és elégedetten munkába indult.

Rezső nem szereti az embereket. Úgy általában. Oka Lajosnéni, aki minden szerda reggel, amikor Rezső a hajnali buszsofőri mellékállásába indul Hidegkútra, férje előtt felkel azért, hogy 5 perccel Rezső indulása előtt mossa fel a gang kövét. Felmoshatná később is, de minekutána Rezsőt ki nem állhatja, szereti hallani, ahogy minden szerda reggel hajbókolva, bocsánatkérések közepette hagyja el a házat.

Lajosnéni ilyen. Elégedett mosoly jelenik meg arcán, amint Rezső, a kopaszodó 37 éves, céltalan magányos férfi, kilép a lépcsőház ajtaján. „Unszimpátikus!” Lajosnéni ezt mondja, mikor Lajosbácsi mellől felkel három óra negyvenötkor. Lajosbácsi csak annyit felel: „Hgrmmm.” És félálomban köp egyet.

Rezső első másodállása a Napi Lap Rt. nyomdája. Korrektúrázik. Soha nem értett hozzá, nem is szereti, de megfizetik. 430.- óránként.

„Lássuk csak… Vízöntő.. Szűz.. megvan Skorpió…” – bökött a levegőbe Lajosnéni. „Ma nagyon vigyázzanak magukra azon kedves Hölgy olvasóink, akiknek Szűz a párjuk és kontyukat szeretik magasra tűzni.” Lajosnéni kontya magas. Lajosbácsi szeptemberi. Nyilván. „Nagy veszekedés vár ma rájuk, mert párjuknak nem tetszik hajviseletük. Sőt, ha nem vigyáznak, még csontjuk is törhet!”

Rezső a harmadik másodállására igyekezett. Ezt szerette a legjobban. BKV ellenőr a Blaha Lujza téri metrókijáratnál. Nincs kecmec, ha nincs jegyed, gyalogolhatsz.

„Te Lajos, teneked mi bajod az én hajammal?” „Nekem?” „Neked.” „A hajaddal? „Azzal, ha még nem tollazod le.” „Semmi.” „Az nem számít neked, hogy a Franci csak miattad készít nekem frizurát minden héten?” „Dehogy miattam, a lakók miatt.” „Tessék! Megmondta a horoszkópom! Tessék!” „Miféle horoszkóp, mióta hiszel ilyenekben, Manci?” „Amióta a Napi Csevej asztrológusa, az Orión Kasszandra megírta, és tessék!” – azzal kiviharzott a konyhából.

„Jegyeketbérleteket” – mondja Rezső, de Lajosnénire gondol. Lajosnéni ma megfizet mindenért.

„Itt van. Megírta és tessék! Jesszusúristen máriairgalmazz, csontom törik?! Lajosom nem érhet hozzám, az sose tenné. Biztos a gépzsírtől csúsznék meg a konyhában. Az is őmiatta lenne. Átmegyek Francihoz, annyi szent. Hol a bundám.”

Lajosbácsi még mindig nem ért egy szót se Lajosnéni iménti problémájából. Neki tetszik Lajosnéni frizurája. Őszintén. Úgyhogy fogja a két éve felszerelésre váró polcot és felfúrja a falra. Hogy örüljön.

„Hálótessék Kőssképviselőlakás, Bíró Lajos beszél. A balesetin Manci? De hát…?”

Rezső hazafelé beugrott a szerkesztőségbe és hóna alá csapta a megmaradt Napi Csevej számokat emlékbe. Majd költözésnél jó lesz abba tekerni a poharakat gondolta, és a boldogságtól fütyörészve belesett Lajosbácsiék ablakán, ahol Lajosnéni gipszes lábbal magyarázta Lajosbácsinak, hogy csúszott meg a hidegkúti buszmegálló tükörjegén.

Kesztyű a Gomba mellett

Rezső nem kleptomániás. Prof. Dr. Mélykúti Zsigmond szerint legalábbis csekély a valószínűsége. Pusztán arról van szó, hogy túl sokat sakkozott nagyapja munkatársaival a Horváth kertben. Ismervén a sakk szabályait tehát, amihez hozzáértél vissza már nem teheted.

Nagyapja, Kálmánpapa, a Városnak dolgozott. Ő volt a Városi Parktisztaságügyi Szakszervezet Alelnöke. Józsibá volt az Elnök, de mindenki csak úgy emlegette, a Bajnok. Egyszer azt mesélte Kálmánpapa, hogy találkozott valami orosz sakkbajnokkal és majdnem máttot adott neki.

Józsibá volt Rezső mestere.

„Amihez hozzáértél fiam, aztmá vissza nem teszed.”  – és lecsapta az órát.

Ez a mondat beleégett Rezső dobhártyájába és valahányszor a piacon rohadtalmát, madárcsípte meggyet vagy szárazhagymát fogott, nem tehetett mást, mint zsebretette. „Megvenni azért mégiscsak túlzás.” Ezt gondolta Rezső.

Egyszer dinnyét ajándékozott a stand mellett álló kisfiúnak, másszor Lajosnéni kosarába pottyantott  karfiolt, de volt már előzetesben töklopásért, és lejárt szavatosságú kenyérért, amik sehogy se akartak beleférni a szatyrába. „Mert ezeket a nájlonokat is a kínaiak gyártják.” A dinnye nem kongott, a karfiol virágzott, a tök szivacsos volt, a kenyér meg keddi. És aznap szerda volt.

Így történt, hogy egy nap, amikor Hidegkútról hazatartott, a Moszkván a Gomba mellett meglátott egy prémkesztyűt a földön. Körbenézett. Lehetséges tulajdonos sehol. „Igyak egy fröccsöt előtte, hátha visszajönnek?” De mit lehet tudni, hátha jópénzt adnak érte a bolhán.”

„Miau.” Mondta a kesztyű. Kesztyű macska volt. Rezső irtózik a  macskáktól. Is.  Most mittegyen.

„Mennyibe kerülhet egy miaz, táp vagy eledel?! Macskusz kitekatusz. Megaztán, odajár majd az összes házbeli taknyos simogatni, azt már nem. Ó, Józsibá, hogynőne bogáncs a sírodon!”

Így lett Rezsőnek macskája. Kesztyű.

(Részlet Az a saját szoba című regényből)

Ha az embernek hypószaga van, ha az ujjai érdesek, nem járhat költői estekre. Egyszer-egyszer elmondhatja, ma takarítottam, fáradt vagyok, büdös vagyok, ne gyere közel. De hogy nézne ki, ha valaki azt magyarázná: ez a munkaszagom, nézd, én takarítónő vagyok…

Mindent megfontolva Betti lemondott arról, hogy Juli ismerőseivel személyesen is találkozzon.

A halála előtti hónapokban már Júlia sem járt olyan gyakran „estekre”, a barátaival a neten tartotta a kapcsolatot. Álságosan, vagyis a facebookon. Ha így, akkor így, gondolta Betti, és egy este bezárkózott a kiadóba, hogy feltérképezze Juli barátait. A királyt kereste, a titokzatos barátot vagy pártfogót, aki segít Juli verseit elterjeszteni. De hol laknak a királyok? Juli fiókját már a második próbálkozásra sikerült feltörnie, de hiába kutatott, se a levelek között, se a facebookon nem akadt se titkos szerelemre, se semmiféle nagyhatalmú ismerősre. Ám hogyan találhatna rá, töprengett, ha azt sem tudja, hogyan élt Fehér Júlia?

Levegőt vett, és belevetette magát a hírekbe.

Arcok, arcok, arcok. Az unalmas hírfolyamban csak két igazán izgalmas eseményt talált. Az egyik Az úttest közepén vágtak disznót a Cserepes soron kezdetű tudósítás. Miközben áttanulmányozta a hírt, minden idegszálával átélte a „vadászatot”. Hallotta a Cserepes soron felhangzó kiáltásokat, látta, ahogy az asszonyok vájdlingokkal kiszaladnak a házakból, és azt is, ahogy az utca két végét elállják a rikoltozó férfiak: na, mi van, szúrd már le, mit totojázol … De ez a hír tényleg álságos volt.

Ugyan kik vágnak az utca közepén disznót?

Ám Juli üzenőfalán egy ilyen jó álhír is csak piszokfoltnak számított. Nevek, nevek, nevek. És semmitmondó találkozók, semmitmondó tetszésnyilvánítások: xy felolvas, z-nek új frizurája van. De tíz óra után rábukkant a másik gyöngyszemre: Parfümöt lopott a színésznő. Betti rögtön kárörvendő, boldog elégtételt érzett. Na de én is ezt csinálom, hasított belé. A nagyokosok azt mondanák, én is lopok, hiszen kisajátítom egy halott lány személyazonosságát. De ez a világ – ha parfümöt is lopnak benne – talán nem legyőzhetetlen.

Ha nem is volt legyőzhetetlen, de megvoltak a maga törvényei. A fantasy-s trollok, sárkánygyíkok után Betti viszolyogva követte a szürkén hömpölygő bejegyzéseket. Micsoda szikkadt világ! De hát Juli, az ő kövesdi barátnője itt élte le az egész életét – egy olyan világban, ahol a nők verssorokat tesznek közzé, és persze éjszaka nem durrantják szét a fejüket. Egyáltalán, miért ölte meg magát? De Juli itt még élt, a mosolya ott hömpölygött a többi mosoly között. Finom, érzékeny arc, festetlen, hófehér bőr. Amolyan „régiszőke”. Ahogy az édesanyja mondaná: igazibb, mint a többiek.

De vajon a többi arc, a többi név él-e még? Bóklászva a fejfák közt, Betti néhány nap múlva már kezdte kiismerni magát. Tudta a járást, kiigazodott azon, ki kinek a barátja, a barátnője, évfolyamtársa, ellensége. Akárcsak egy falusi temetőben, töprengett, néhány séta elég, hogy az ángyok, komák, sógorok közt kiismerje magát az ember.

És mindnek milyen jó arca van, gondolta a fejfákat nézegetve. Az ő bölényarca bezzeg nem indítana senkit arra, hogy lájkoljon a híreire. Mint régi kalandjátékos, tudta, először arcot kell választania.

Betti végiggyalogolta a legelőkelőbb európai magániskolákat. A legártatlanabb arcocskákra egy Nantes-i középiskola érettségizői között talált rá. Kifinomult vonások, sok-sok magabiztos mosoly, miközben körbelengte őket is valami ideges vibrálás. Mintha csak magyar írók hugicái lennének, gondolta elégedetten. Gyorsan kilopott két arcot a Sainte-Anne Kollégium végzősei közül: a csontos Véronique-ot és az orcáit felfújó, szeplős Gabrielle-t. A legjobb kalandjátékos sem játszhat el egy tőle idegen szerepet. Márpedig ezek a lányok nem szépek voltak, hanem a szép lányok barátnői, akárcsak ő, a Júliát gyászoló Bernadett.

A csontos Véronique-nak, a megbízhatónak magyar nevet adott, és beléptette a facebookra: ő lett a próbababa. Hogy feltérképezze a Julit körülvevő zátonyokat, az ő nevében kezdte lájkolni a híreket. Juli barátai kérdezés nélkül visszajelölték – talán rajongónak hitték? –, de ez a Veronika még csak név volt: egy halottnév, történet, sors, barátok és unokatestvérek nélkül.

Igen, az unokatestvérek! A széparcúak aligha hiszik el, hogy van olyan ember, akinek egyetlen ismerőse sincs a neten! De ugyan mi feltölteni- és megosztani valója lehetne Zuzunak, a Csipás húgának? Vagy Erzsi néni húgainak, vagy a baptista lányanyáknak vagy akár az ő unokatestvéreinek? A számítógép két részre osztja az embereket, létezőkre és nem létezőkre.

De azért nekiveselkedett, hogy kitanulja, jobban kitanulja ennek a világnak is a csínját-bínját. Juli imerőseinek a nevét – már akikről eddig nem hallott –, bedobálta a netes keresőprogramokba: életkor, díjak, könyvek, diplomák. Vándorolt a fényképek, a hozzászólások között, belepillantott a kedvenc filmekbe, belehallgatott a kedvenc zenékbe, de ez a világ dölyfösen zárkózott maradt.

Nem baj, gondolta. Már Tar Sándor is gyűlölt titeket.

Pedig ennek a világnak is megvoltak a választóvonalai. Személyes sérelmekkel csak az idősebbek álltak elő. A fiatalok, mint az óvatos halacskák, keringtek körülöttük, helyeselgettek-tetszikelgették őket, aztán rögtön visszahúzódtak a saját köreikbe. Ezeknek a finoman egymásba kapcsolódó köröknek a működése sokáig rejtélyes maradt Bettinek. Pedig valamelyik körben, valamelyik öblöcskében ott élt (vagy élt-halt) a király is, Juli nagy szerelme.