Élt egyszer Alemániában egy középnemes, akinek három fia volt. Pontosabban nagy sajnálatára négy, de a szerencsétlen negyedikről ő is szívesen megfeledkezett volna.
A legidősebb fia volt az örököse. Megtanított neki mindent, amit ő is az apjától tanult. A gazdálkodást, a hűbéri viszonyokat, a kötelezettségeket. A fiú rendkívül gyakorlatias volt, gyorsan átlátta a dolgokat. Remek földesúrnak bizonyult.
Az öccsét az egyháznak ajánlotta. Eszes gyerek volt, mindig kitűnt éles elméjével a többiek közül. S Isten iránt is fogékonynak bizonyult. Egy nagyobb kolostor apátja a kegyeibe fogadta és tökéletes utódot nevelt belőle.
A harmadik fiából délceg, híres-neves lovag lett, aki bejárta már a világot, s a királyi udvarban is kivívta magának a megbecsülést. A legszebb hölgyek keresték a kegyeit. Polgárok borultak a lába elé, ha segített rajtuk.
Egyszóval a három testvér tökéletesnek bizonyult. Igen ám, de itt ez a kis negyedik. A negyedikekről nem szokott történet szólni. A negyedik se nem szép, se nem okos, se nem gyakorlatias. Ő csak van.
Ennek a kis lénynek a neve Johann. Szóljon ez a történet most róla.
Johann jóval a harmadik fiú után született, mintegy véletlenül. Nem is adtak neki sokat, tekintve hogy jóval korábban megérkezett, mint ahogy kellett volna. Csenevész volt, aprócska, jelentéktelen. Így nevezték el Johann-nak, mert akkoriban csupa –hozzá hasonló – jelentéktelen embert ismertek ezen a néven. Szegény gyermek azonban még ezt a nevet sem érdemelte, ezért csak Hansie-nak szólították.
A fiúcska azonban meghazudtolt mindenkit. Szívóssága felülmúlt minden képzeletet. Sokszor megbetegedett ugyan, de csak-csak kihevert mindent. A kiképzést már korán megkapta. Tekintve, hogy négy fiú közül a legkisebb és leggyengébb volt. De ezáltal csak még szívósabb lett.
Hansie az istállóban aludt, kedves lovával, Bátorral. Neki mondta el Hansie a gondjait, álmait, és legféltettebb vágyát is, mégpedig, hogy ő lovag akar lenni.
Ezen azonban valószínűleg a lovacska is elmosolyodott, tekintve, hogy Hansie nem volt éppen egy lovag alkat. Kicsi volt, görbelábú, tömzsi, nem olyan szép magas, karcsú, mint bátyjai. Legfeljebb fegyverhordozónak állhatott volna be. S ráadásul a nőkhöz sem volt sok köze.
Bátyjai már mind elhagyták a családi házat, ki szerencsét próbálni ment, ki feleséget keresni, vagy már amúgy is kolostorban élt. Hansie egyedül látta el az apró birtokot öreg szüleivel. Szántott, vetett, aratott, istállót takarított és álmodozott.
Egyszer aztán megelégelve a dolgot apja elé állt:
– Apám, én megyek szerencsét próbálni! Add ki a jussom!
Az öregember kétségbeesett, hiszen nem volt már semmije, amit Hansie-nak adhatott volna. Mindent az idősebbeknek adott. Ám Hansie hajthatatlan volt, így az öregnek valamit kerítenie kellett, amit odaadhatott örökség gyanánt. Felment hát a padlásra, előkereste rozsdás páncélingjét, lyukas lovaglócsizmáját és csorba kardját, s ezt, ahogy volt odaadta a szegény sanyarú sorsúnak. Emellé azért adott pár érmét is, nehogy garasosnak tartsák.
– De nehogy rossz állapotban hozd vissza! – fenyegette meg búcsúzóul.
Hansie majdnem kiugrott bőréből, mikor meglátta a felszerelést. Ő nem rozsdát és lyukakat látott bennük, hanem a fényes jövőt. Felöltötte hát a páncélinget és a lovaglócsizmát, de nem passzoltak rá igazán. Az ing nyakban és vállban szűk volt. A csizmából pedig kikandikáltak ujjai. Még szerencse, hogy épp ott volt lyukas.
Hansie kivezette hű paripáját az istállóból és már indult is volna, de apja nem volt hajlandó nyerget adni a lóhoz. Hosszas perlekedés után, Hansie nagy duzzogva mégis neki vágott a kalandnak, szőrén megülve a lovat. Bár igazából teljesen mindegy volt, hogy van-e nyereg, vagy nincs, mert Hansie-t senki nem okította lovaglásra, s miután több ízben lepottyant a lóról inkább csak a kötőféken vezette Bátort, a hű paripát.
Már egy ideje mentek, mikor úgy érezte, nem jó ez így, ahogy van. Ő nem ilyen unalmasnak képzelte el a lovagok életét. Hol egy sárkány, vagy egy bajba jutott kisasszony? De az úton nem látott senkit. Beérkezvén egy kisebb faluba az első fogadóban szállást kért. Az emberek a háta mögött kuncogtak szegényes külseje miatt, és a fogadós is csak az istállóban szállásolta el. Ám Hansie –nak ez tökéletesen megfelelt, hiszen otthon is ehhez szokott hozzá.
Az éjszaka közepén aztán Hansie felriadt. Zajt hallott kintről. Kinézett az istálló ablakán és egy árnyat látott átsuhanni az udvaron. Aprócska alak volt, így Hansie kimert menni, hogy utánajárjon a zörejeknek. Ahogy kilépett, látta, hogy a fogadó bejárata tárva nyitva. Elszorította a szívét a félelem, de kezében tartva csorba kardját körbejárta az épületet. Ahogy reszketve osont, az egyik falmélyedésben egy kuporgó alakra lett figyelmes. Az alak észrevette Hansie-t és összerezzent.
Hansie összeszedve minden bátorságát ráförmedt:
– Állj! Mit művelsz?
Az árny ekkor felegyenesedett és Hansie-nak elállt a lélegzete. Egy gyönyörű lány volt, olyan szép, amelyhez foghatót még nem látott. Persze hozzá kell tenni, hogy Hansie nem sok fehérnépet látott eddigi élete során.
– Ne bánts, éhes vagyok. Csak egy kis kenyeret vettem el – szólalt meg a lány szűzi hangon.
Hansie csak áll, mint a cövek, és egy hang sem jött ki a torkán. A lány felbátorodva közelebb lépett hozzá és egy aranytallért nyomott a kezébe.
– Hallgatásod zálogául – suttogta.
Hansie azt sem tudta hová legyen. S mikor a lány közelebb hajolt hozzá, valami ütésfélét érzett a tarkóján és elájult.
Mire magához tért már magasan járt a nap. A fogadóban sürgés-forgás, de hősünk nem figyelt semmire. Másra nem tudott gondolni csak a tegnapi lányra, a csókra, és a fején a fájdalomra, ami –szerinte- maga a szerelem. El is határozta, hogy bármi történjen, megkeresi a lányt.
Megreggelizett, de a fogadóban folyó társalgásból semmi nem jutott el az agyáig. Pedig, ha hallotta volna, rögtön letesz a tervéről. Kiderült ugyanis – már akinek -, hogy éjszaka egy furcsa pár érkezett, akik elvitték a bevételt, de nem bántottak senkit. Ezek alapján a szegény sanyarúsorsú rájöhetett volna, hogy a fején érzett fájdalom bizony nem a szerelem, valószínűbb, hogy egy jól irányzott ütés eredménye, amit a hölgy kísérője mért rá. Az aranytallért pedig szállásadója erszényéből emelték ki.
Az ő szeme előtt azonban, csak egy szegény szűzlány lebegett, akit mindenáron meg kell oltalmazni. Amíg ezt az olvasó tudtára adtam, Hansie már mérföldekre járt a falutól! S arról álmodozott, hogy majd deli lovagként fogja maga mellé emelni a lányt. Hagyjuk is Hansie-t álmodozni a következő faluig.
Ahogy Hansie a falu határába ért két férfi lépett elé az úton.
– Ide a felszereléssel! – kiáltottak rá határozottan.
Hansie minden szó nélkül engedelmeskedett. Levetette szűk páncélingjét, lyukas lovaglócsizmáját, még csorba kardját is leoldotta az oldaláról. Az útonállók összeszedték zsákmányukat és már el is tűntek szem elől. Hansie mozdulatlanul állt. Aki most elment volna mellette, hallhatta volna, hogy kattognak a kerekek agyában. Hosszú tépelődés után így kiáltott.
– Köszönöm, Uram!
Hansie ugyanis arra jött rá, hogy ez egy jel volt, hogy cserélje le régi felszerelését és a szűztől kapott aranyon vásároljon megfelelőt. Mert hiszen a tallért jól elrejtette a szíve fölé, így az „ócskavasasok” nem vehették észre, vagy nem is gondolták, hogy egy ilyen ruházatú vándornál lehetne pénz, és Bátort sem vették el tőle, ami az eset csoda voltát erősítette. (Vagy tán szegény pára sem volt egy táltos paripa?)
Így a leendő lovag rögtön a falu kovácsát kereste fel, hogy megrendelje a páncélt és a kardot. Dolga végeztével aztán egy csizmadiára is szert tett, aki másnapra meg is ígérte az új csizmát.
A várakozási időre pedig Hansie megszállt egy takaros kis fogadó istállójában, mert hát hiányzott azért az otthoni légkör.
– Adjon Isten, Syzzo uram! – köszönt jókedvvel Hansie reggel a csizmadiának.
– Fogadj Isten, fiam! – üdvözölte a mester.
– Jöttem a lovaglócsizmámért, uram.
A csizmadia térült-fordult, majd nagy kutakodás után megtalálta Hansie csizmáját. És már mondta is volna az árát, amikor észrevette, hogy Hansie egy aranytallérral szerencsétlenkedik. Rögtön fel is emelte a csizma árát. Ám Hansie így is szívesen kifizette és nagy boldogan vette az útját a kovács felé. A kovács a szűk határidő miatt kissé kispórolta az anyagot a felszerelésből, ám ezt ránézésre nem lehetett megállapítani, így hősünk a fellegekben járt, amikor magára öltve a páncélt meglengette a kardját. A kovács ennek kevésbé örült, mert a friss lovag majdnem lekaszabolta az ügyetlen suhintgatás közben.
Hansie aztán nagy boldogan vágott neki az útnak. Pénze fogytán volt, ezért valami munka után nézett. Gondolta beáll testőrnek. Így némi érdeklődés és utána járást követően rá is talált a megfelelő emberre, aki testőröket „adott-vett”.
Ekkehard egy megtermett, szigorú tekintetű ember volt, s nem nagyon akarta meglátni a lehetőséget Hansie-ban. Végül mégis beadta a derekát, feleségének, Utának köszönhetően, és elszegődtette egy Naunburg felé tartó kereskedő mellé. Erre Hansie olyan boldog lett, hogy körülrajongta Utát, megfogadta, hogy mindig hű szolgájuk lesz, s soha nem fognak csalódni benne.
A kereskedő a feleségével utazott és számos megrakott ládával, amire Hansie-nak kellett figyelni. Hősünk nagy büszkén lépdelt lova mellett- sajnos még mindig nem tudott lovagolni- és szigorú tekintetét a ládákon tartotta. Éppen letáborozni készültek, de egy fiatal lovag eléjük ugrott az úton a pajzsa mögé rejtőzve.
– Ide a ládákkal! – kiáltotta, miközben előrántotta a kardját.
Hansie rémülten ugrott Bátor mögé, ám mikor észrevette Regelindis asszony kérdő tekintetét, kirántott karddal, minden bátorságát összeszedve rontott a lovagnak. Miközben dulakodtak a kereskedőék el tudtak osonni biztonságosabb helyre, magára hagyva a szegény sanyarú sorsút. Hansie pedig minden erejét összeszedve védte azokat, akik ilyen csúnyán rászedték. Hirtelen a lovag nagyot sújtott a kardjára, ami kettétört, s már nem volt mivel védekeznie. Ám a lovag észrevette, hogy már értelme sincs a tusának és nagy kegyesen meghagyta Hansie életét.
Hansie annyira hálás volt, hogy ódákat zengett – vagy legalábbis próbált- a lovag nagylelkűségéről és a térde elé borult. Nagyban hálálkodott még, de a lovag már sehol sem volt, ám hősünk ezt csak jóval később vette észre.
Mikor Hansie körülnézett senkit sem látott maga körül. Rendkívül elkeseredett, hogy kudarcot vallott és elijesztette munkaadóit. Lehorgasztott fejjel eredt ismét útnak. Nem mehetett vissza Utához, hiszen megszegte neki tett ígéretét, a szűz keresését pedig régen feladta, tekintve, hogy semmi nyom nem maradt utána, csupán annyit tudott meg, hogy egy hűséges kísérővel – a tettestársával – utazik.
Nagy keservesen haladt hát az úton, hűséges paripájának panaszkodva, mikor meglátott egy asszonyt. A nő a köpenyébe burkolózott és egy könyvet szorított kebléhez. Egyenesen Hansie felé tartott.
– Jóember, a szekerem megrekedt a sárban, segítene kihúzni!
Hansie-nak elállt a szava a nő szépségét látva, s rögtön a segítségére sietett. A szekeret hamar ki is szabadították, s az asszony hálából megvendégelte a lovagot.
– Mi járatban, kedves uram?
– Lovag akarok lenni – válaszolta a feltett kérdésre.
– Ilyen finom lélek gyilkolni akar? – döbbent meg a nő.
– Gyilkolni? – hőkölt vissza Hansie is – Én csak segíteni szeretnék a bajbajutottakon.
– Van itt nem messze egy katedrális, ott biztosan hasznát vennék az erejének. Most épül, de nincs elég munkásember, hogy befejezzék pünkösdre. Ott még az üdvösségét is elnyerhetné.
A nő szavai mélyen megérintették Hansie-t, és megígérte, hogy mindenképpen arra veszi az irányt és segít ott, ahol tud. Megköszönte a vendéglátást és próbált délcegen távozni lova hátán. Bátor azonban nem tűrte a komédiát, s tett róla, hogy Hansie váljon nevetségessé. A nő csengőn felkacagott, Hansie pedig zavartan elvezette a rosszmájú lovat.
Már messziről látszódott a hatalmas építkezés. Hansie-nak gyökeret vert a lába az óriási, csúcsíves tornyok láttán.
Ahogy belépett a katedrális területére, rögtön érezte, hogy otthon van. Levetette páncélját, s soha többet nem is vette fel. Az építkezés során kiderült, hogy remek a kézügyessége. Kőcsipkéket faragott, kidíszítette az oltárt. S elhatározta, hogy a nyugati apszisban megörökíti azokat az embereket, akik jók voltak hozzá.
Így került fel tizenkét polgár szobra a katedrális falára. A szűzlány és a kísérője, a két kedves férfi, akik rávették, hogy cserélje le ócska felszerelését, a kovács és a csizmadia, akiktől megkapta az újat, a testőrparancsnok és felesége, a kereskedőék, a lovag, aki meghagyta életét, és végül az a kedves asszony, aki megmutatta neki az utat. Mindenki pompás öltözetet kapott, olyat, amilyennek Hansie látta őket. Egytől egyig tökéletesek voltak, a jóság mintaképei. Nem azok a sunyi csalók, csavargók és léhűtők, akik valójában voltak.
Hansie azonban megszépítette őket, mint, ahogy a katedrálist is megszépítette ezekkel a remekművekkel. S az igazságot csak mi tudjuk, kedves olvasó. S a mi hősünk ezután is abban a tudatban élt, hogy volt tizenkét ember, akik jók voltak hozzá. S akiknek hálából szobrot emelt.

• mozgólépcső: „(fn.) Nagy forgalmú helyeken a tömeg fel-le szállítását végző lépcsőszerű gépi erejű berendezés.”

Biztos vagyok benne, hogy a világon több ezer sokkal hosszabb, gyorsabb, s bizonyosan tisztább mozgólépcső létezik a Nyugatiénál. Hány ezer, tízezer ember járkálhat rajta, taposhatja lépcsőit naponta? Hányan unatkozhatnak, pakolhatnak, pihenhetnek, beszélgethetnek, bohóckodhatnak, olvashatnak pár sort menet közben? S vajon hány románc születhetett eközben? Fogalmam sincs. Én csak egyet láttam, de az csodálatos volt.

   A férfi magas volt, de csak ennyi. Nem volt hercegi tartása, és nem lobogott a haja a körútról besüvítő szélben, fehér ló sem kocogott a nyomában. Vidám mosolyú senki volt, udvarias, szelíd, öltönyös fickó. Amolyan aktatáskás. Barna haja, és konzervatív szemüvege volt, ami mögött azonban igazán kedves férfitekintet honolt. Tülekedett kicsit a budapesti tömegben, majd előreengedett egy fiatal nőt, és a mozgólépcsőre lépett.

   A nő kecses volt, mint egy tündér. Hosszú szőke haja olvadt aranyként omlott a vállaira, fején bohém kockás sapkácska csücsült, s némi árnyékot vetett alabástrom bőrére. Hófehér megkötős kabátja nőiesen törékeny alakot engedett sejtetni, melyhez egyértelműen adta magát aprócska táskája. Lazán lépett a mozgólépcsőre, s attól a pillanattól minden tekintet az övé volt.

    Mögötte kék kötényruhás fiatal lány döccent a sorba, s szorosan a lépcső jobb oldalához húzódott, hogy elengedje a mellette lerobogó tiniket. Sötét tincseitől keretezett kerek arca vidám mosolyra húzódott, s megigazította a vállára vetett hatalmas, színes butyort. Pillantása érdeklődőn futott végig a másik sorban felfelé utazókon, s ujjaival puhán dobolt a gumi kapaszkodón.

    A férfi unottan utazott a végeláthatatlan lépcsőkön. A mozgólépcső lassan haladt felfelé, s néha-néha döccent egy kicsit. Az emberek körülötte mind beszélgettek, néhányan újságot lapozgattak, de a legtöbbjük arcán ugyanaz az életuntság ült, mint amivel nap, mint nap találkozott. Félúton járhatott, s megszokottan a többi embert figyelte, amikor a szemben lévő mozgólépcsőn megpillantotta a lányt. Először csak a pillája rezzent, és elfordította a fejét, de újra s újra oda kellett pillantania, s pár másodperc múlva már leplezetlenül csak az övé volt a tekintete.

    A szépség totálisan kiélvezte a rávetődő férfipillantásokat. Egyikre sem nézett egyenesen, mégis mindenkinek juttatott tekintetéből. Kacéran elmosolyodott, mintegy magának, s ujjaival lassan végigsimított karcsú nyakán.

    A lány magában mulatott a pózoló szépségen, s aprón, szinte öntudatlanul megcsóválta a fejét. Körbepillantott akad e társa a jelenség megfigyelésében, s meg sem lepődött, mikor látta, hogy az egész másik sor a hölgyet figyeli. Először észre sem vette a férfit, hisz őt is a nőt bámulók közé sorolta, de valamiért még egyszer odanézett, s abban a másodpercben a két pillantás összekapcsolódott. Hitetlenül bámultak egymásra pár másodpercig, majd a lány elkapta tekintetét a férfiétől, s érezte, hogy mélyen elpirul. Nem szokott hozzá, hogy valaki ilyen „szemtelenül” és nyíltan megcsodálja, de belsejében apró bombák robbantak az örömtől, s a meglepetéstől. A férfi nagyon jóképű volt. Zavartan elmosolyodott, és hogy zavarát legyőzze, s még csak véletlenül se nézzen oda, erőszakosan nézni kezdte az előtte álló nő hátát.

    Amikor a lány ránézett, a férfi szinte megdermedt az átható zöld szemek tüzében. Pár másodpercig mozdulni sem bírt, s csak akkor olvadt fel szíve, és forrósodott fel apró tűzgolyóvá, amikor tekinteteik szétváltak. Hiába nem nézett rá a lány, ő le sem tudta venni a szemét róla. Ha megkérdezték volna akkor, hogy mit talál olyan szépnek benne, meg sem tudta volna mondani, mégis úgy érezte, hogy egy pillanatra megállt a világ. A lány nem volt modell alkat. A hajában nem villogott a Loreal felirat, nem volt karcsú, és a ruhája is hétköznapi rendhez igazodott, mégis a férfi szemére babonázón hatottak a barna bubifrizura alatt csillogó szemek. Megmarkolta a korlátot, s odafordulva halkan odapisszegett neki.

    Mennyi az esélye, hogy a metró zaja, az emberek nevetgélése, csevegésének tompa moraja mellett valaki meghall egy pisszegést? A lány megkönnyebbülten kapta fel a fejét, s a férfira nézett, aki hálásan elmosolyodott. Lassan egy vonalba értek, de pillantásuk nemhogy távolodott, inkább egyre forróbban közel hozta őket egymáshoz. A lány pár másodperc után úgy érezte elveszett a férfi tekintetében, s hogy igazából egymás mellett állnak szorosan összesimulva. Elveszett számára az idő, a tér, s csak az a mogyoróbarna szem, s a kedves mosoly töltötte ki a gondolatait. Eszébe sem jutott, hogy érezhet így egy idegen iránt, akit egy perce pillantott meg, mindössze átadta magát a szemének, s így tett a férfi is.

    A férfi ajkai öntudatlanul szóra nyíltak, de a lány egyre nehezebben tartotta a pillantást, így is háttal állt már a lefelé haladó lépcsőn, mely az érzései szerint mintha egyre gyorsabban mozgott volna, hogy távol vigye őket egymástól. Az utolsó pillanatokban még erősen kapaszkodtak egymásba, de lassanként az emberek tömege kérlelhetetlenül elszakította tekinteteiket, s a lány egyedül maradt. Nem hallotta a körülötte beszélgetőket, a mozgólépcső tompa moraját, s a megcsörrenő mobiltelefonokat sem. Kifejezéstelenül tántorgott le a mozgólépcsőről, s valami olyan kozmikus űr tátongott a lelkében, mintha kiszakították volna minden gyengéd érzelmét. Mintha elfogyott volna a levegő, s a sötét űrben lebegne, mintha valami felsőbb erő kiszippantotta volna tagjaiból az erőt. Néhányat lépett, a tömeg sodorta, majd rongybabaként esett össze a metró koszos padlóján.

   A férfi pánikba esett a rászakadó magánytól, s összezavart gondolataitól. Mozgolódni, fészkelődni kezdett, hirtelen roppant szűknek hatott a lépcső, s szabadulni akart minden áron. Nem. A lányt akarta látni, el akart veszni a zöld szemekben, barangolni akart bennük és soha meg nem találni a kivezető utat. Végig akart simítani az idegen sötét haján, ki akarta söpörni az arcába hulló tincseket. Meg akarta érinteni a száját, hallani akarta milyen hangja lehet! Meg kell tudnia, hogy hogy hívják! Hirtelen megfordult, s tülekedve lefelé indult a felfelé törő lépcsőn. Az emberek morogva, szitkozódva engedtek utat a fiatalembernek, de minden ellene dolgozott, s a tömeg miatt nem jutott messzire, a mozgólépcső pedig pár másodperc múlva felért. Lendületesen lépett ki a biztos talajra, majd gondolkodás nélkül a lefelé induló sávhoz szaladt, és bevetette magát a lefelé áramló embertömegbe.

   Érezték már úgy, hogy egy hatalmas embermasszában élnek? Ami hullámzik, vonaglik, kacskaring, de mindig, örökké mozog, és ha elnyeli az egyént, nem engedi könnyen. A munkaidő vége felé járhattak aznap, s a metróban iszonyatos mennyiségű ember igyekezett hazafelé. Türelmetlenül, egymást lökdösve soroztak a mozgólépcsőhöz, s arra lépve szinte áthatolhatatlan tömeget alkottak A férfi feszülten dobolt ujjaival a korláton, s újra azt érezte, hogy ez a világ leglassúbb mozgólépcsője, s hogy talán sosem ér le. Gondolatait a lány szemei, édes pillantása töltötték ki, s az, hogy azelőtt merre indult, sietett-e, teljesen mellékessé vált. Hosszú percekig utazott újra, ezúttal olyan egyedül, annyira magára hagyottan, hogy igazából nem értette, hogy nem ismerte fel eddig önnön magányosságát. Eldöntötte, hogy ha végre leér, mindent megbeszél a lánnyal. Biztosra vette, hogy odalent várja majd.

   A lány táskájából minden szanaszét gurult, ő maga a hátán feküdt, s arcát eltakarták sötét fürtjei. Az emberek kikerülték, és vetettek rá egy szánakozó pillantást, de el kellett telnie pár másodpercnek, hogy valaki élesztgetni kezdje. Mikor nagy nehezen magához tért, először a külsőségek érintették meg. Fázott a dereka a hideg kövön, erősen megütötte a könyökét a zuhanáskor, s fejét tompán, gondolatait zsongó méhkasként érzékelte. Lassanként nyitotta fel a szemét, s először egy fölébe hajoló szép arcot látott meg. A porcelán bőr, a szép vonású arc, az aranyszőke hajzuhatag élesen robbantak elő elméjében, s ráeszmélt, hogy a lépcsőn látott nő guggol mellette. Nagyon lassan megemelte a fejét, majd felült s táskája után nyúlt -melyet valaki odatámasztott lábaihoz-, kivett belőle egy zsebkendőt. A nő aggódva nézte, megkérdezte jól van e, s lassan a metró egyik falához támogatta. A lány felnézett, feje fölött rózsaszín-sárga neonos reklám villogott, ő pedig újra elszédült a színorgiától. Mikor pár másodperc múlva a belsejében jelentkező erős remegés alábbhagyott és kinyitotta a szemét, a nő már nem volt mellette. Tarkóját a hűvös kőnek döntötte, s jóleső érzéssel vette tudomásul, hogy valószínűleg semmi baja, csak megijedt. Ujjaival szorosan fogta a táskáját, nehogy ellopják tőle, de engedélyezett magának még pár percet a földön üldögélve.

   Mire a férfi leért a lépcsőn, már minden türelme végképp elfogyott. Levegő után kapkodva kitört a tömegből, s pár lépcsőfok után lelépett a mozgólépcsőről. Tekintete ide-oda cikázott az emberek között, hallását elvakította az érkező metró zaja, s a szerelvényhez siető emberek lökdösték. Érzékei tompán zsongtak a kavalkádban, ám pillantása hűségesen kereste azt a zöld szempárt, s a rövid, sötét fürtöket. Lábai sietve vitték egyik perontól a másikig a kavargó emberek tömegében, de egyik arc, egyik jellem sem mondott számára semmit. Kétségbeesetten kapaszkodott a lány szemeinek különös emlékébe, lényének varázsára, ami teljesen megbabonázta, s ezt az arcot kereste minden nő fizimiskáján. Úgy érezte egy örökkévalóság óta keresi az idegent. Szemei elfáradtak a ruhák, hajak, arcok színeinek kavalkádjában, figyelme egyre lanyhult, de az emlék úgy vezette őt, mintha bábu volna valami nem emberi hatalom kezében.

   Amikor végül megpillantotta olyan volt, mint egy a Földön megpihenő bukott angyal. A földön üldögélt, s lábait maga alá húzva kezeivel átkulcsolta térdeit. Nem zavarták a körülötte sétáló emberek, az arcába bukó bohókásan hullámos hajtincsek, s fejét kecsesen a kőfalhoz támasztotta. A férfi, mintha álomban járna közeledett feléje, s a lány határozottan felé fordította a fejét, s a szemébe nézett. Elmosolyodtak. Egyikük sem értette hogyan kerül ide a másik, s hogy miért vonzódnak egymáshoz olyan kérlelhetetlenül, de nem is volt fontos. Elméjük kizárta a kérdéseket, s csak válaszokat tálalt. Hogy teljesen mellékes miért…Egy másodpercig újra elvesztek egymás tekintetében, s a varázst végül a fiú törte meg.

– Hogy hívnak? -kérdezte, s letérdelt a lány mellé. Az felnézett rá, ajka mosolyra húzódott, de nem szólt semmit. A táskájáért nyúlt, bohéman belekotort s kihúzott egy nagyalakú sárga lapokból álló füzetet, s egy beletűzött tollat.

– Eszter vagyok. – írta a lapra, s odanyújtotta a fiúnak. Míg az figyelmesen olvasta az apró gömbölyű betűket, a lány magában mulatott a férfi homlokán a koncentrációtól megjelenő ráncokon. Tetszettek neki. A férfi elkérte a tollat, s laza, férfias betűivel a következőket írta.

– Eszter, be kell vallanom a neved épp olyan gyönyörű, mint a szemeid. Amióta megláttalak, nem tudok lélegezni nélküled. Nem tudom miért, és azt sem, hogy mi lesz most. Minden felborult bennem. Költözz hozzám, kérlek.

   Remegtek a kezei, mikor az utolsó szavakat írta, s ahogy átnyújtotta a papírt mélyen Eszter szemébe nézett, mintha ott keresné a ki sem mondott szavakat. A lány mosolyogva olvasta a sorokat, majd a fiúra pillantott, de szemében most árnyék ült. Árnyék, ami sötét volt, mint az alagút, és nem volt fény a végén… Amikor kivette a tollat a férfi kezéből, ujjaik egy pillanatra összeértek, s úgy fonták egymásba őket, mintha egy azon fa ágai volnának. Eszter mosolya eltűnt kedves arcáról, s vonásai megkeményedtek miközben írt, de mikor utoljára átnyújtotta a papírt szemei zölden játszottak a fényben, s megüzente velük a választ, amit a papírra vetett.

– Néma vagyok.

– Vége –