Szóval, ott volt nekünk kinn az a sok gyerek, akik fát ültettek, tudod, mert úgy gondoltuk, hogy… hogy ez az oktatásuk részét képezte, hogy lássák, hogyan, tudod, a gyökerek… és aztán ott volt még a felelősség tudata, a hogyan vigyázzunk dolgokra, egyénileg felelősséget vállalni valamiért. Érted, mire gondolok. És a fák, mind kiszáradtak. Narancsfák voltak. Nem tudom, miért száradtak ki, egyszerűen csak megtörtént. A talajjal volt valami baj, vagy talán a faiskola nem a legjobb facsemetéit küldte. Nyújtottunk be panaszt. Szóval harminc gyerek van itt, minden gyereknek megvolt a maga kis fája, amit elültethetett, és most van harminc kiszáradt fánk. Az összes gyerek csak bámul az apró, barna karókra; igencsak elszomorító.

         Ez még nem is lett volna olyan rossz, kivéve, hogy csak pár héttel a fás incidens előtt, az összes kígyó elpusztult. De azt hiszem, a kígyók – nos, a kígyók elpusztulásának az oka az volt, hogy… emlékszel, a kazánt lekapcsolták négy napra a sztrájk miatt, és ez megmagyarázható volt. Ez olyasmi, amit el tudtál magyarázni a gyerekeknek a sztrájk miatt. Mármint, egyikük szülője sem engedte volna, hogy áthaladjanak a sztrájkőrség vonalán és tudták, hogy éppen sztrájkoltak az emberek és hogy ez mit jelentett. Így aztán, mikor megint beindultak a dolgok és megtaláltuk a kígyókat, a gyerekek nem igazán zavartatták magukat.

         A fűszernövénykertnél valószínűleg a túlöntözés volt a ludas, és így most már legalább tudják, hogy nem szabad túlöntözni. A gyerekek nagyon lelkiismeretesek voltak a növényekkel és néhányuk talán… tudod, egy kicsit több vizet löttyintett rájuk, mikor nem figyeltünk. Vagy talán… nos, nem szeretnék szabotázsra gondolni, mindazonáltal már megesett velünk. Úgy értem, már átfutott az agyunkon. Valószínűleg azért gondolkodtunk erre, mert ez előtt a futóegerek döglöttek meg, és a fehér egér, és a szalamandra… nos, most legalább tudják, hogy ne hurcolgassák őket műanyag szatyrokban.

         Természetesen számítottunk rá, hogy a trópusi hal is elpusztul, ez nem volt meglepetés. Azok a pikkelyesek, ferdén nézel rájuk és máris a hanyatt vágják magukat a víz felszínén. De a tantervbe tartozott, hogy trópusi halat kell beszerezni, nem tehettünk semmit, minden évben előfordul, egyszerűen csak hamar túl kell magad tenni rajta.

         Még kiskutyát se tarthattunk volna.

         Egyet se tarthattunk volna, de a Murdoch lány talált egy kölyköt egy Gristede kamion alatt egyik nap és tartott tőle, hogy a kamion elüti, amikor a sofőr befejezi a szállítmányozást, ezért beledugta a hátizsákjába és elhozta magával az iskolába. Így aztán lett egy kutyusunk. Amint megláttam, azt gondoltam, ó, Istenem, fogadok, talán két hétig, ha húzza és aztán… És addig is bírta. Nem is lehetett volna az osztályteremben, van ezzel kapcsolatban valami szabályzat, de nem mondhattad nekik, hogy nem lehet kutyusuk, mikor a kutyus már ott van, éppen előttük, körbe-körbe futkározva és csaholva a földön. Az Edgar nevet adták neki – bizony, utánam nevezték el. Nagyon jól szórakoztak, miközben utána rohangásztak és azt kiabálták, „Ide, Edgar! Jó kis Edgar!” Aztán pokolian nevettek. Élvezték a kétértelműséget. Én magam is élveztem. Nem zavar, ha megviccelnek.  Készítettek neki egy kis házikót a szertárban, meg minden. Nem tudom, mitől pusztult el. Állatbetegség, gondolom. Bizonyára nem kapta meg a szükséges oltásokat. Kiszedtem onnan, mielőtt még a gyerekek megérkeztek a suliba. Minden reggel ellenőriztem a szertárt, rutinosan, mert tudtam, mi fog történni. Odaadtam aztán a gondnoknak.

         Azután itt volt az a koreai árva, akit az osztály adoptált a Gyerekek Megsegítése program keretein belül; minden gyerek hozott be egy negyeddollárost havonta, ez volt az ötlet. Igazán szerencsétlen eset volt, a gyereket Kimnek hívták és talán túl későn adoptáltuk vagy ilyesmi. A halál okát nem említették a levélben, amit küldtek, és azt javasolták, fogadjunk örökbe egy másik gyereket helyette, így csatoltak pár érdekes esetet, de nem volt hozzá szívünk. Elég rosszul viselte az osztály, úgy kezdték (azt hiszem, senki nem mondott a szemembe semmit) érezni, hogy talán valami baj van az iskolával. De én nem hiszem, hogy bármi baj lenne az iskolával, tulajdonképpen, láttam már jobbat és rosszabbat is. Egyszerűen a balszerencse nem akar továbbállni. Például szokatlanul sok szülő halt meg. Azt hiszem, volt két szívroham és két öngyilkosság, egy fulladásos halál, és négyen egy autóbalesetben vesztették az életüket. Meg egy szélütés. És ott volt a szokásosan magas elhalálozási arány a nagyszülők körében, vagy talán még magasabb volt ebben az évben, legalábbis úgy tűnt. És végül a tragédia.

         Akkor történt, amikor Matthew Wein és Tony Mavrogordo ott játszott, ahol az új szövetségi iroda épületének a helyét ásták. Ott voltak ezek a nagy fagerendák, tudod, a munkálatok szélén felhalmozva. Bírósági ügy lett belőle, a szülők azt állítják, hogy a gerendákat nem tették rendesen halomba. Nem tudom, mi igaz és mi nem. Furcsa évünk van.

         Elfelejtettem megemlíteni Billy Brandt édesapját, akit halálra késeltek, amikor egy álarcos betörővel dulakodott a házában.

         Egyik nap beszélgettünk az osztályban. Azt kérdezték tőlem, hova lettek? A fák, a szalamander, a trópusi hal, Edgar, a papák és mamák, Matthew és Tony, hova lettek mindannyian? Én pedig azt mondtam, nem tudom, nem tudom. És ők azt kérdezték, ki tudja? Én azt válaszoltam, senki sem tudja. És ők azt kérdezték, a halál ad értelmet az életnek? Én azt feleltem, hogy nem, az élet az, ami értelmet ad az életnek. Erre azt kérdezték, hogy nem a halál-e az az alapvető időpont, mely által a biztosra vett mindennapi evilágiasságon túlléphetünk annak az irányába, ami…

         Azt feleltem, igen, talán.

         Azt mondták, ez nem tetszik nekik.

         Azt feleltem, logikus.

         Azt mondták, ez gyalázat!

         Azt feleltem, igen, az.

         Azt kérdezték, szerelmeskednék-e Helennel (a tanársegédünk), hogy láthassák, hogyan kell? Tudták, hogy kedvelem Helent.

         Igen, nagyon kedvelem Helent, de azt mondtam, nem fogok.

         Annyi mindent hallottunk már arról, mondták, de még sosem láttuk.

         Azt válaszoltam, hogy kirúgnának és hogy ezt sosem, vagy szinte sosem csinálják demonstrációként. Helen kinézett az ablakon.

         Azt mondták, légyszi, légyszi szerelmeskedjen Helennel, szükségünk van valamilyen érték megmutatására, meg vagyunk rémülve.

         Azt mondtam nekik, hogy ne féljenek (habár sokszor én magam is rémült vagyok) és hogy értékek mindenhol vannak. Helen odajött hozzám és megölelt. Néhányszor homlokon csókoltam. Öleltük egymást. A gyerekek izgatottak voltak. Aztán kopogtak az ajtón, kinyitottam az ajtót, és az új futóegér sétált be. A gyerekek vadul éljeneztek.

 

                                                               Lang Edina fordítása

Velencén pedig, Velencén cseppet sem egyszerű gyalogosan keresztülvergődni annak ellenére, hogy itt, a vízre épült városban minden talpalatnyi területet elraboltak a Veneto- és a Laguna-öböltől, és rajta a mindent úgy egybepasszíroztak, mintha a nagy tengertől féltenék a várost, attól, hogy előbb-utóbb eljön visszavenni iszapos, meleg öbleit és tocsogóit, akárcsak a legendabeli király elszöktetett menyasszonyát. Csaknem fél órába telt, mire a Szent János és Pál-templomtól, a dózsék örök nyugvóhelyétől a San Polo templomig és iskoláig értünk. Ez volt, Euripidészem, a reneszánsz kori Velence legnagyobb jótékonysági intézménye. A barokk és a gótika után, íme, a reneszánsz, sétáink és az erkölcsről szóló disputáink közelgő végére; évszázadokat átívelő barátkozásunk betetőzésére. A Scuola Grande di San Rocco építését ifjabb Bartolomeo Bon építész kezdte el 1515-ben, és csak harmincnégy évvel később fejezte be Antonio Scarpagnino különlegesre tervezett homlokzattal, az itt elhaladó utcákra asszimmetrikusan elhelyezve. A Velencei Köztársaság szabad polgárainak adományaiból alapították és emelték, hogy a létszám fölöttieknek kezdetben a fekete halál elleni menedékül szolgáljon. Úgy szól a fáma, hogy építészeti szabálytalansága a sietség, a kapkodás következménye, amit az 1527. évi pestisjárvány váltott ki: az adományozók és Bon építész alig várták, hogy beléköltözhessenek, és paradicsomi kertjébe zárkózva ki-ki estéről estére elmondhasson egy-egy igaz történetet Velence múltjából. Odabenn, a szentély belsejében viszont nincsenek szabálytalanságok, következetlenségek, hiszen maga Giacopo Tintoretto festette ki a Szent Rókust, Tiziano utóda, legyőzve a megbízásért folyó versenyben Veronese festőit, Salviatit és Zuccharit. Négy falkép, négy zseniálisan megragadott látvány, négy fénypászma, amelyek tintorettói módon, borotvaélességgel hatolnak a freskókon a homályba, elválasztva azt, ami van, attól, ami nincs – itt az alkalom, hogy emlékeztessünk rá, a lényeges és a lényegtelen elválasztása egymástól, ami az ontológiának, a filozófiai diszciplínák királynőjének a tiszte, az eszmék létalapja, de a legnagyobb mérvű bűntetteké nemkülönben. Ami van, az van, ami nincs, az nincsen, az kiiktatható, semmibe vehető, kérdése közönséges kérdés, amire közönséges válasz adható. Belgrád városparancsnoka rejtjeles táviratban 1942-ben „megoldottnak” minősítette a zsidókérdést. Mit gondolhat magában Kant, miről álmodik örök álmában a városban, amelyből mind egy szálig kilakoltatták a németeekt? Ami van, az van, ami nincs, az nincs… Vagonok, marhavagonok kattogtak a sínpárakon emberhússal teletömve: az volt bennük, „ami nincs”. Oranienburg lakói alig tudtak levegőt venni a sachenhauseni láger krematóriumának füstjétől. Utóbb semmire sem emlékeztek: sem a füstre, sem a buzre, mert hiszen odabenn olyasmit égettek el, „ami nincs”, és mindenki szentül hitt ebben… Nem hallottál, Euripidészem, Bergen-Belsenről? Sem Auschwitz-Birkenauról? Ezek a halálgyárak, amelyekbe menetrend nélküli szerelvények gördültek be, százezreket pusztítottak el a háború előtti korosztályok zsidó járadékosai, filozófusai, költői, gyárosai, tudósai és mérnökei közül. Éjjel-nappal üzemeltek ezek az üzemek, mint manapság a mi csirkegyáraink, és olyanok szolgálták ki, akik saját igazságukhoz, következésképp saját német moráljukhoz tartották magukat. Vajon az válhatott volna-e francia vagy brit igazsággá? Nem; de azért a németek, ha tudták is, hogy a lágerekben valami retteneteset művelnek, azt igazságosnak és a német nép szemszögéből szükségesnek gondolták. Nézd csak, a bejárattal szemközti freskón, az egész középső hajót eluralva, Krisztus keresztre feszítése. Nagyot téved mindenki, Mneszarkhosz fia, aki azt képzeli, hogy a nácik tábora maroknyi gonosztevőből állt, mert bizony Hitler követői és munkatársai a halál bölcselői és angyalai voltak. Himmler, Heydrich, Goebbels és mind, akik halálfejet viseltek fekete sapkájukon (SS, belső biztonsági szolgálat) úgy tekintettek a lágerekre, mint ahogy ma az atomerőmuvekre tekintünk: veszélyesek, piszkolnak, de villanyáramra mindannyiunknak szükségünk van. Valakinek végtére – ezt mondta Dietrich Eckhart, Hitler beszélgetőtársa Spandau börtönéből – mások helyett is ki kellett mondania a helyes szót és meg kellett cselekednie a helyénvaló tettet. A németek közül a legtöbben szentül hitték, hogy a halálfejes sapkás osztagok, az ő nevükben is, helyesen cselekszenek, és mindannyian, ó, egek, nemes vitézeiknek és gyámolítóiknak tartották őket, a végsőkig hitelt adva nekik. Goebbels felesége, Magda, kevéssel az amerikai katonák megérkezése előtt, egész családját kiirtotta. Mielőtt ő maga is kettéharapta volna a ciánkapszulát, feljegyezte: „Gyermekeink túlságosan jók ahhoz az élethez, ami utánunk következik, az irgalmas Isten meg fogja bocsátani, hogy én magam segítettem őket a kímélethez.” Fordulj körbe a Szent Rókusban, Mneszarkhosz fia, szemléld meg Tintoretto toivábbi három freskóját is: Krisztus Pilátus előtt, A keresztvivő Krisztus, végül az Ecce homo. Az emberiség történetében, szalamiszi, soha még nem jelentkezett ilyen erőteljes eszme, más eszmevilágoktól függetlenül, amely a sejtburjánzás sebességével bontakozott erkölcsi teljességgé, az igazság letéteményesévé előrelépve. A németek valószínűleg már a múlt század harmincas éveinek közepétől, amikor Zeppelin mezején ezrével járták körbe a horogkeresztnek a fényt megidéző jelét (die verflüchten Haken kreuzler, a horogkeresztnek azok az átkozottjai), meg voltak győződve róla, hogy igazságos háborút folytatnak majd. Hogy ez a túlélésért, Ukrajna és Oroszország búzamezőiért, a faj és a szellem tisztaságáért folyó harc, abban a német haza egyetlen fia sem kételkedett.(Egy házasságkötés, Eva Brauné, a bunkerben, alig egy vagy két nappal az öngyilkosság előtt, s egy kérdés a katonai káplán, Valter Wagner tiszteletes szájából: „Mein Führer, bocsánat, de ez a szabály, meg kell kérdeznem Öntől, tiszta árja-e.”) Hogy a lángba borított London védelme igazságos, az egyetlen angol számára sem volt kétséges. Hogy atombombát kell előállítani, abban mindegyik tudós biztos volt, aki az új-mexikói Los Alamosban a Manhattan titkos terven dolgozván plutóniumot nyertek uránból, miközben hatalmas sugárzásadagnak tették ki magukat. Hogy helyénvaló szétbombázni Kölnt, Frankfurtot (kilátás a Röhmer-dombról: a városközpont töredezett fogsor, közepén a székesegyház, az egyetlen épület, amely nincs földig rombolva), Drezdát (jaj, Drezdát, ahol ezerszámra égtek el fél ezredévnél régebbi nyomtatványok) és Berlint, a legrégebbi európai egyetemi városokat, afelől semmi kételye nem volt a szövetségi repülőgépekben ülőknek sem nappal, sem éjszaka, sem 1943-ban, sem 1944-ben, sem 1945-ben. Az ellenségnek, szónokolt a brit légierő parancsnoka, romlott szíve legközepébe kellett csapást mérni. Hát a németek, a németek, akikre Brutus és a felforgatók egész panteonja bvetette tekintetét? Friedrich Nietzsche németjei. Richard Wagner németjei. Richard Strauss németjei. Immanuel Kant németjei. Afféle Ikaroszok módjára ők éles vasszárnyakat fabrikáltak maguknak és siklórepülésben borotváltak le velük mindent, ami avítt, mindent, ami szenilis. És szentül hitték, hogy igazuk van, mert egy eszme vezérelte őket, egy olyan eszme, Euripidészem, amely egyedül volt alkalmas egymillió gyermek megölésére gázkamrában. A németség ifjú náció, s szövetségeseivel, a az olasz fasisztákkal és futuristákkal kiebrudalja az Ókontinensről a franciák és angolok elaggott, szklerotikus nemzetét; mert hiszen, istenemre, Európa beteg, és közeleg, hirdette Nietzsche, a zsarnokság kora, amelyben Németországnak le kell számolnia a történelem látszataival. Egyszerűen kénytelen ezt tenni, nincs visszaút, mint ahogy hőseidnek, mint ahogy a tragédiákban nincs visszaút… Mindenkit magával ragadott akkor az eszme, mindenki közös célja: a katonáknak a keleti front lövészárkaiban éppúgy, mint az ő Lili Marlenjüknek. A zsidó karmesterek lidérceitől megszabadulva a legkiválóbb német koncertmesterek, Wilhelm Furtwengler, Karl Böhm, a parédébiztos Von Karajan főhadnagy, Max Schillings és Fritz Knapertsbusch elnagyoltan dirigáltak, az árnyalatokkal nem törődve, tobzódva a mu patetikus beltartalmaiban. Maguk a nácik, Goebbels és személyesen Hitler (jóval a bunker és az ottani kérdés előtt) sem habozott karmesteri pálcát ragadva kiállni a kiéhezett, rongyokban járó berlini zenészek elé attól a vágytól vezérelve, hogy az új rend apostolaiként legalább egy pillanatra uralmuk alá vonják a germán repertoár kedvelt dallamait. És akkor minden romba dőlt: a városok, a tervek, az égre vetett tekintetű emlékművek. A vén Európában végrehajtott gonosztettek felett szörnyülködő amerikaiak nem tudták megérteni a tanácstalan és nagyképűségről árulkodóan szófukar németeket és osztrákokat, akiknek az arcára volt írva a vesztesek torz cinizmusa. Belerobbantották a balti-tengeri kikötők vizébe a daruk utolsó vasszerkezeteit, és vadásztak a holdkórosokra, akik átaludták a végső vereség hajnalát, valamint az ordas eszmék rabjait, 1945–46 „farkasembereit”. Az Ein Deutsches Requiem folyamatos basszus hangokkal indul, a szünetek hegedűszólamai és az egész sötét tónus pedig azt sugallja, hogy az összes ígéret sem csitíthatja el a fájdalmat. Állapodjunk meg, szalamiszi: minthogy minden ember jónak gondolja magát, a felfedezett és sajátjának elfogadott részleges érvényű erkölcs az, amely bűncselekményre készteti őket, mert hozzá ragaszkodva követelik maguknak az igazságot. A paradicsomi kertek, amelyeket úgy gondoznak, mint a pestistől menekülő velenceiek, paradox módon azok késztetik őket gonosztettekre. Mert mindent ezen a világon meggyőződésből tesznek: a mérget azért adják Szókratész kezébe, azért hozzák létre a Société des amis de la constitution, séant aux Jakobins nevű társaságot, a jakobinusoknál összeülő alkotmánypártolókét; és minden egyéb szörnyűség in a history of the mankind az elszántságnak és annak a tükörképe, hogy el kell menni a végsőkig és következetes politikát kell folytatni: Place de la République Guillotine doktor találmányával a közepén, a Lubjanka, amelynek mélyén a forradalom sok elárulója a legképtelenebb vallomásokat írta alá, mert mindannyian, a vallatók is, a vallatottak is szilárdan hitték, hogy a bolsevik forradalomnak el kell mennie a végsőkig, és hogy akkor, a keserű harmincas években veszélyben forog. De azért Roberto, Roberto Menazzini író nem volt elég meggyőző. Az én engedékeny és szédítő anyám, a falu szépe, Tiborért kárpótolta magát vele. Házassága romjai alól menekült a karjaiba. Egy befuccsolt regényből keveredett ki – mellesleg jó, hogy megúszta ép bőrrel –, és mint valami Jeanne d’Arc, igyekezett legalább egy lépést hátrálni máglyájától. Roberto regényterve sokkal ígéretesebb volt, a vakmerőségig merész elgondolás, különösen ha számításba vesszük, hogy kiötlője csak egy vidéki művészi üvegfúvó, semmi több. Az új olasz irodalom leendő remekművének forradalmisága abban nyilvánult volna meg, hogy nincsen cselekménye, de még cselekvést jelző igék sem szerepelnek benne. A La breve istoria della mia Italia helyzetek sorozataként volt elképzelve, egymás mellé tett képek gyanánt, ami történik benne, az valójában az elmozdulás az egymást követő képek közt, mintha egy filmtekercset kockáról kockára néznénk végig. „Nagyon érdekes”, mondta anyám, méhe szépséges, meleg öblén ekkor már bimbózásnak indult, gömbölyödött egy kis élet. Holdtöltekor, amikor anyámat táncba vitte, Roberto otrombán kurjongatott a szabad ég alatt, feje felett a vacsoracsillagot felhőbodrok millió kis vitorlása vette körül. És azután Roberto őt is beléptette a regénybe, elmozduló képei közé. A La breve istoria della mia Italia sugárzott, mint a freskók, mint rendházak csendje és zsolozsmái, mint a tengerzúgás a fülünkre illesztett kagylóhéjban – és mégis, ez a begubózottság, Roberto kimerevített képeinek özöne lassan, de biztosan szétmállasztotta regényét. Úgy fogalmazott, mintha dalolna: „Ce lo vediamo sussurla a bassa voce. E il suo sussurio si perdeva ridotto il polvere. ’Io sono lo spavento di tutte le generazioni. Non pu nemmeno immaginarsi da dove sia giunto: dall’oscuritr, dall’orrore, dall’universo delle sofferenze umane. Da secoli ormai vivo dove le grida e le invocazioni umane non significano nulla. Il buio impera dappertutto laggi e un fetore appiccicoso s’infiltra in ogni poro. Il fango c la mia terra, il marciume il mio cibo e il rosso dei carboni ardenti il mio sole…” Roberto ihletett irálya szárnyalt: „Látjuk őt, amint a nő füléhez hajol, és suttogása szétszitálva porlik. ’Mindeníziglen a rém vagyok nektek. Sejtelmetek sem lehet, honnan jöttem: a sötétségből, az iszonyatból, az emberi szenvedés óceánjából. Ahol századévek óta leledzem, ott minden sikoly és jajveszékelés hiábavaló. A sötétség ott mindent eláraszt, és ragadós buz itat át mindent. A sár az én országom, a rothadás az eledelem, a zsarátnok az én napom…” És talán az én szegény anyám, regényfiaskók Iphigéniája északon és délen, magyar és olasz földön, itt is megtestesül, ámde a kisöcsém, féltestvérem, Menyus másként akarta. A félresikerült csemete, a torzszülött világra jöttével azonban, akin a csodaszép szempár egy tengerszem kékjét tükrözte, elakadt a regényírás, amit egyébként is ilyen fatális végzet felé sodort a sok „si trova”, „si tratta”, „si vede”, melyek az igéket helyettesítve abban a hitben ringatták az olvasót, hogy Roberto regényében mégiscsak van valamiféle előrehaladás. Ott áll tehát, megint az ajtó küszöbén, az én bátor anyám pedig tüzesen dacol vele, útját állja, noha így, félkarúan is sokkal erősebb nála. Áll ott a Lloyd hajólistása, aki ottragadt a megtorpedózása után megfeneklett kórházhajón, rozsda és csapszögek közt, áll a szerencsétlen feketeinges elvékonyult szájjal, oldalához szorított csonkkal, ökölbe szorított balja ütésre lendül, anyám pedig állát felszegi, hátraveti szőke haját, mert valahol teste belsejében elkezdődött a tisztulás, a pete levált a méh faláról, siklik kifelé, és már semmi módon nem termékenyülhet meg Roberto magjától. Szegény anyám vérzik, még egy élet vetél el benne, de vérmaszatok csak itt-ott mutatkoznak hosszú lába tövén, szemérme meleg deltájában, kifelé észak büszke delnőjét mutatja még. Ez a meghatóan hamis asszony, az anyám, megtanult befelé sírni, könnyeit elnyelni, hogy mások ne láthassák, és most a zokogás áthullámzik rajta, hüppög és szipog szegény anyám, de közben válla és előremeredő bimbóival a kifeszített melle meg se rezdül. Keble kitárva, mindenki a szíve gyökeréig beleláthat, de nem veszi le róla átható tekintetét, farkasszemet néznek, végül aztán Roberto az, aki enged: sarkon fordul, s végighaladva a közös teraszon feldönti a hatos számú lakásbeli nénikék fehér fonott karosszékeit, hallom, veszettül káromkodik, de csak úgy maga elé. S anyám, az én állhatatlan anyám, látom, begyűjti pirruszi győzelme gyümölcsét, a tilalmak zónájába lép, arasznyival tovább megy, mint ahogy szabad lenne. Hát igen, az athéniak is szent meggyőződésből küldték a legifjabbik, legszebbik fiukat szicíliai hadjáratba.

 

 

 

 

António az egyetem vége felé járt, amikor Serip meghívást kapott a Marginal sugárút kaszinójába, hogy megnyissa az új évadot, a meghívás az égből jött. Egy tojásos számot képzelt oda, a tojások egy olyan puha, vörös, kisebb kanapé méretű szájban tűntek volna el, mint amilyen Salvador Dalí Mae Westjén jelenik meg, a legjobb anyagokat vásárolta össze hozzá a Baixa méteráruboltjaiban, ökörvér vörös bársonyt, a legjobb minőségű drótot a vaskereskedésben, a tojásokat vidékről szerezte be, tökéletes, napsárga, kerek sárgájuk egészben maradt, ha fél kézzel összeroppantotta őket. Egy álló hónapig éjjel-nappal gyakorolt.

            A nézőtéren a harmadik sortól hátrébb a tojások sajnos már rosszul látszottak, a bemutató éjszakáján a középtájon ülők egymástól kérdezgették

            – Mi van a kezében?

            – Pingponglabdák?

            – Szerintem golflabdák.

a hátsó sorokban ülők pedig nyugtalanul kérdezték

            – Vattapamacsok?

            – Valamit ütöget velük.

            – Mi van a kezében, tojások?

világos volt, hogy ez a trükk a távolság miatt bukott meg abban a fekete-ezüst teremben, másnap éjjel el is küldték Seripet. Végigment egy folyosón, ahol meztelen angol táncosnők álltak libasorban, ő csak elhaladt mellettük, a lányok nem kérdeztek tőle semmit, aztán beleveszett az éjszakába.

            Depressziós lett, egy hétig kuksolt nyitott szemmel a sötét szobában, és a halált várta, de António és a barátnője megmentette, egy fazék tyúkaprólékot töltöttek a szájába, ő pedig mindkét oldalon hússzor megrágta az ételt.

            Helena hülyeségnek tartotta az egészet, de idővel megtanulta tisztelni a bűvész barátságát és jó szívét.

            A tojásos kudarc után Serip új ötlettel tért magához, mellyel forradalmasítani fogja a világ összes bárját és mulatóját, és amely nemcsak híressé, de minden elképzelhetőnél gazdagabbá is fogja tenni, mert az ő agyában született meg az első „elektromos ital” terve, és ő is fogja szabadalmaztatni a koktélt, melyet Elektra Tervnek nevezett el. A minden idők legstimulálóbb koktélja miatt az emberek folyékony áram után fognak vágyakozni.

            Egy pohár portóihoz meggylikőrt, citromot és fahéjat kevert, meg „egy titkos anyagot, melyet csak az Óvilágban ismertek”, és amely Serip szerint kisebb méretekben, de újraalkotta „a modern kémia és fizika Szent Grálját”: a hidegfúziót. Valójában egy pohár füstölgő, jeges italról volt szó két elektródával az alján, melyek hét-tizenkét volt feszültséggel csíptek, ha valaki belekortyolt az italba. Az alkohol jó vezető, António pedig, aki nagy bátran jelentkezett kísérleti nyúlnak, az egész Elektrát Serip arcába köpte, annyira megrázta őt az élmény.

            – Mintha valaki a szád belsejébe harapna!

            Serip addig kísérletezett egyéb anyagokkal és feszültségekkel, amíg el nem fogyott a pénze elemre, ekkor véget értek a kínzások, az utolsó elemből viszont a nyálkahártyájára folyt a kénsav, ezért csecsemő szájzselét kellett kanalazgatnia. Megállapította, hogy pont úgy égette meg magát, mit a Boszporuszban megismert fakír, aki egyszer félrenyelte a lángoló petróleumot, ez még azelőtt volt, hogy elvitte a szíve, mert ledugott a nyelőcsövén egy pengét, hát, nem volt valami nagy fakír.

            Megint ágynak esett depresszióval, de most gyorsabban gyógyult, mert megcsörrent a telefon, Serip ügynöke volt az, aki annyira rosszul végezte a dolgát, hogy az utóbbi időben meg se próbált fizetséget kérni érte. Megint Olaszországban akadt valami, Serip készüljön. A szerződésben az is ki volt kötve, hogy három segítőt kell magával vinnie.

            Másnap megjelent egy hirdetés az egyik országos terjesztésű újságban:

           

Olaszországi munka

Olaszországi fellépésekhez keresünk lányokat.

Garantált fizetés. Fotó szükséges.

 

            Az újság a következő napon letiltotta a hirdetést, mondván félreértésekre adhat okot, és sérti a megtévesztés és nőkereskedelem ellen hozott szabályokat. Sőt, igazi csapás az apróhirdetés rovat számára, magyarázták Seripnek, aki vérig volt sértve:

            – Soha, ezt soha, scuzi, ez egy abszurdum! – kiabálta, de letették a telefont.

            António odalépett hozzá, és azt mondta:

            – Várj csak egy kicsit, ha lányokat kell kivinned, akkor ez azt is jelentheti, hogy… mondd csak, nem egy… lokálról van szó?

            – A lokál nem azonos a prostitúcióval. Nagy a különbség. Ha akarod – folytatta Serip, miközben fáradtan sóhajtott egyet –, ha akarod, egyszer elmagyarázom neked a különbséget.

            – Magyarázd el most.

            – Meg kell tudni hallgatni a férfiakat. Ők beszélni akarnak, a lányok pedig meghallgatják őket. Egy lokál nem más, mint tiszta pszichoanalízis.

            – Ja, bocs!

            – Nem mondom, előfordulhat olyan kontextus, melyben egy konzumnő úgy gondolja, hisz szabadon megválaszthatja a klinikai módszereit, hogy felhagy a tiszta pszichoanalízissel, és a díványnak szenteli magát.

            – Ja, jó!

            – De ehhez nekem már semmi közöm.

            És nekivágott a városnak, hogy személyesen hajtson föl magának valakit. Az egynapos hirdetésnek mégis megvolt a hatása, otthon castingoltak titokban, nehogy Helena megneszelje, zenének Strauss Imígyen szólott Zarathustráját választották, amelyet otthon csak úgy emlegettek, hogy

            – az a zene a 2001: Űrodisszeiá-ból.

            Serip három lányt választott ki partnerének: egy szőkére melírozott portugált, egy egyenes hajú, brazil mulatt nőt meg egy sötétfekete, afrofonott hajú angolait, az egyensúly kedvéért.

            – Senki sem vádolhat fehérhús-kereskedelemmel, vagy legalábbis azzal, hogy csak fehér húst exportálsz – mondta neki António, amikor a barátja a fülébe súgta a lányok színét.

            Igazság szerint csak ez a három lány jelentkezett, de tökéletesen megfeleltek a célnak, a filmzene pedig sokat segített. Serip úgy emelte fel a varázspálcáját, ahogy Kubrick majma a csontot a kürtszó és dobok crescendójára, és át tudta vinni pszicho-szexuális hatalmát a nézőtérre.

            Megbeszélték, melyik napon indulnak Olaszországba. Megjött a három lány a bőröndjével, felcipekedtek a harmadik emeletre, az előszobában kinyitották a csomagokat, hogy megnézzék, megvannak-e az éjszakai ruháik, van-e náluk elég bugyi meg harisnya, nem lyukas-e valamelyik, nem futott-e fel rajtuk a szál, aztán lecipekedtek, hogy Serip mindent bepakolhasson a minibusz csomagtartójába, majd újra fölmentek, hogy meguzsonnázzanak és igyanak egy teát a konyhában, mert csak koraeste indulnak, ha már kicsit lehűlt a levegő.

            Nem volt otthon tea, csak cukrozott portói, még az Elektra Tervből maradt, később aztán már ez se, megitták az egész üveggel, Serip azt állította, nagyon büszke rá, hogy Olaszország rendkívül igényes és nagyon különleges színpadi világának három ilyen gyönyörű, ekkora tehetséggel és ilyen álomszép testtel megáldott partnernőt mutathat be. A portugál lánynak, miközben hallgatta, eszébe jutott, mekkora igazságtalanság történt, és ezzel a másik két lány is egyetértett, mégpedig az, hogy António nem igazán vett részt a castingban, hisz végig egy vastag Braille-papírra jegyzetelt pontocskákkal,

            – jaj de cuki, mintha hímezne,

úgy írta fel az adataikat, a (valószínűleg ál-) nevüket, az (elvileg hamis) életkorukat, hogy közben nem láthatta, micsoda nők és mekkora művészek ők valójában, ezért olyan ötletük támadt, melyből mélységes emberiesség sugárzott, ezt António csak ahhoz tudta hasonlítani, csak persze sokkal jobb befejezéssel, amit a franciatanárnője tett vele az órán, amikor megkérte rá, tapogassa végig az arcát. Mivel most táncosnőkről volt szó, António-nak mindent végig kellett néznie az ujjaival, és ő a legnagyobb tisztelettel és igazán mélyrehatóan tapogatta végig a három lányt a lábujjától a feje búbjáig, a végére mindhárman levetkőzték minden félelmüket és majdnem minden ruhadarabjukat, sírtak az örömtől, hogy valami gyönyörűségeset vittek véghez a világon, aztán kértek még bort, de már nem maradt.

            – Még senki se tapogatott így végig, António, pórusról pórusra…

            – Braille-írással olvas téged végig, drágaságom – válaszolta Serip. – A lelkedet fürkészi a bőrödön keresztül, mia cara. António, el ne felejts a sorok között is olvasni, néha ott van a legfontosabb rész. Ez az, kicsit lejjebb.

            – Jaj, a csibész – nyögte a lány remegve.

            – Bocsánat, kisasszony!

            – Semmi baj, örülök, ha alapos véleményt alakítasz ki rólam. Néha úgy tűnik, a férfiak csak egyet akarnak.

            – Erre koccintok, remek, signore! – bömbölte Serip.

            Azon a fényes éjszakán holdkeltekor indultak. Serip a három partnernőjével egy diesel mikrobuszban a Pireneusok, az Alpok majd Lombardia hegyi tavai felé, át Piemonte síkságain és rizsföldjein, és alig egy hét múlva, amikor António épp Helenával volt otthon, és titokban még mindig a saját szerencséjén nevetett, megszólalt a telefon, és Helena egy nagyon furcsa beszélgetésnek lett fültanúja.

            – Hogyan?… Bocsánat, nem értem… Tényleg nem akarom önt becsapni, hölgyem, de nem értem… igen, ezen a címen lakik, de jelenleg nincs itthon, elutazott Olaszországba, hölgyem.

            A vonal másik végén egy nő üvöltött:

            – Nem érti? Hogyhogy nem érti… mit nem ért ezen, lakik ott egy férfi, aki… azt állítja, Seripnek hívják, igen vagy nem?!

            – Igen, de ahogy már mondtam magának, Olaszországba utazott dolgozni.

            – Akkor mondja meg neki, hogy Carmo ügynök telefonált a bűnügyi rendőrségtől. Ez a férfi elrabolta a kiskorú húgomat, és ha nem jön vissza vele azonnal, én…

            – Kiskorú, hogyhogy… kiskorú?

            António megijedt. Milyen gyorsan cseperednek, lehet, hogy tényleg kiskorú?

            – Tizenhét éves!

            – Á, értem.

            Amellett a lány mellett én vagyok kiskorú.

            – Mondja meg neki, ha nem hozza vissza azonnal a húgomat épen és egészségesen, utánamegyek, de nem tartóztatom le.

            – Nem tartóztatja le.

            – Nem. Megölöm. Megérette, amit mondtam?

            – Persze, hölgyem, illetve nyomozó asszony. Megöli.

            A nő erre letette.

            Helena úgy kért magyarázatot a dologra, hogy közben vasmarokkal szorongatta António nyakát.

            – Ti, ti… Csak ti ketten tudnátok megnevettetni ezzel a történettel – morogta.

            Nem tudták elérni Seripet. Később viszont ő telefonált. A legkiábrándultabb ember volt egész Európában. Meg se hallgatta őket.

            – Telefonált a rendőrség.

            – Mindhárman megszöktek. Kiraboltak, és leléptek a kellékekkel.

            – Már megint?!

            – Spanyolországban, Córdoba mellett egy panzióban, ahol az első előadásunk lett volna…

            – Telefonált a rendőrség.

            – …hogy összeszedjünk egy kis pénzt benzinre… a panzióban majdnem megkéselt a tulaj, mert Jaicira ellopta a képeket és a hamutartókat, mindent bepakolt a bőröndjébe. Jaiciráról végül kiderült, hogy nem konzumnő, hanem prostituált.

            – El se hiszem, ki mondta volna róla.

            – Erre azt válaszoltam, hogy nem igaz, de a férfi kést dugott az ingujjába, én meg nem vettem észre, pedig van szemem az ilyesmihez, de ügyesen eldugta, szóval kinyitom a bőröndöt, a lány bőröndjét, és ott volt minden. Lementem a recepcióra, hogy megbeszéljem a dolgot, de a pasas azzal fenyegetett, ha nem adunk neki vissza mindent, kibelez, mint egy halat, és a Guadalquivirbe dob, António!
            – Nyugodj meg! Jól vagy?

            – A lányok meg addig leléptek a minibusszal, úgy tűnik, Darlene meg a Mónica tud vezetni. Egy sevillai benzinkútnál találták meg a kocsit. Üresen. Most még Spanyolországon se jutottam át.

            – És most?

            – Scuza, António, hazamegyek.

           

            A világ napról napra változott, ebben legalább állandó volt.

            Egyszer Svájcban, egy éjszakai mulatóban Serip épp a kendőit rendezgette, amikor elkezdődött a striptease, és a táncosnő azt kérte, vegyék lejjebb a fényeket, ideges mozdulattal intett a világítónak, vegye már lejjebb a fényt, amely pont a mellére világított, előbb még úgy tűnt, az éles fény az előadás része, mérgezett nyílként hatol be a koreográfiába, de Serip a díszletek mögött, abból a szögből, ahol állt, egy műanyagdarab csillogását látva megértette, a nő azért akar kevesebb fényt, kevesebb fényt, kérem, mert celluxszal volt megemelve a melle.

            Egyszer Németországban, várj csak, talán Franciaországban volt, Serip a híres virslis számát adta elő, mellyel Pozsonyban elnyerte a csehszlovák televízió díját, szakácsnak öltözve egyre nagyobb virsliket varázsolt a színpadra, úgy ugrottak elő tízesével, mint a rugók, egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, de ekkor lenézett a színpadról, ez a nő meg az a férfi ott összetapadva… mit húzogat a nő a kezével?, el is ejtettem pár virs… és az a kövér férfi hátul, a térdeplő fiúcskával, nem, ez nem lehet igaz.

            Egyszer Lisszabon Chelas negyedében épp a tojásos trükk első változatát próbálta, igazi tojásokkal dolgozott, de csak a csirkekeltetőből szerezte be őket, jótékony előadást tartott a közösségi teremben, és mire folytatni akarta a trükköt, valaki az összes tojását ellopta, hogy megegye.

            Serip mindig hazatért.

 

Bense Mónika fordítása

 

(Részlet Rui Cardoso Martins megjelenés előtt álló új regényéből,

az Engedjék át a láthatatlan embert-ből.)

 

„De António elvtárs, hát nem jobb egy szabad országban élni?”, tettem fel a kérdést, ahogy beléptem a konyhába. Kinyitottam a hűtőt, kivettem egy üveg vizet. Mielőtt a pohárért nyúltam volna, António elvtárs már a kezembe is nyomta. Az ujjai zsíros foltot hagytak az üvegen, de nem volt bátorságom visszautasítani. Töltöttem, ittam egy kortyot, és vártam a választ.

         António elvtárs sóhajtott egyet, majd elzárta a csapot. Megtörölte a kezét, begyújtotta a tűzhelyet, és ezt mondta:

– Fiatalúr, minden más volt a portugálok idejében…

Mosolygott. Jó lett volna tudni, miért mosolyog. Hihetetlen történeteket hallottam mindenféle visszaélésekről, rossz életkörülményekről, igazságtalanul alacsony fizetésekről. De António elvtárs következetesen kiállt a portugál múlt mellett, és titokzatosan mosolygott.

– António te ugye egy portugálnak dolgoztál?

– Igen… – mosolygott – Az igazgató úrnak. Jó főnök volt. Nagyon jól bánt velem.

– Ott Biében?

– Nem, már itt Luandában. Én már régóta itt élek fiatalúr… maga még meg sem született …

A széken ültem, és vártam, hogy folytassa, de António elvtárs csak pakolt tovább a konyhában és csendben mosolygott. Mindig ugyanolyan konyhaszaga volt, még akkor is, ha megfürdött. Fogta az üveget, megtöltötte forralt vízzel[1] és visszarakta a hűtőbe.

– De António, én még kérek vizet…

– Fiatalúr, most már elég lesz – mondta – ha nem marad elég hideg víz az ebédhez, az anyja dühös lesz.

Ahogy visszarakta a vizet a hűtőbe és letörölte az asztalt, érezni lehetett rajta, hogy szeretné, ha nem lennék a konyhában. Csak zavartam a szabad tevékenykedésben és egyébként sem szerette, ha bárki is ott volt a konyhában. Ez a tér az övé volt.

– De António…nem gondolod, hogy annak kéne parancsolnia Angolában, akié az ország? Mit csináltak itt a portugálok?

– Fiatalúr, akkoriban a város nagyon tiszta volt… és volt minden, nem szenvedtünk hiányt semmiben….

– De António nem érted, hogy ez hazugság… A feketék nem kaptak rendes állást, alig kerestek valamit.

– De volt mindig kenyér a boltban és jártak a buszok rendesen… – mondta mosolyogva.

– De mi van a szabadsággal, António… hát nem érted?

– Miféle szabadsággal? Szabadok voltunk. Szabadon sétálhattunk az utcákon, meg minden…

– Nem erről van szó António – álltam fel a székről. – Nem angolaiak irányították Angolát, hanem a portugálok. Ez nonszensz.

De António elvtárs csak nevetett.

         Mondataira csak mosollyal válaszolt, és látva lelkesedésemet felsóhajtott: „jajj te gyerek”, kinyitotta a kertre néző ajtót és szemeivel João elvtársat, a sofőrt kereste. „Őrületbe kerget ez a gyerek” mondta João elvtársnak, aki csak ült és mosolygott a mangófa árnyékában.

         João elvtárs a minisztérium sofőrje volt. Mivel a papám a minisztériumban dolgozott, João gyakran fuvarozta. Sokszor kaptam én is az alkalmon, és elvitettem vele magam az iskolába. Sovány volt, sokat ivott, olykor részegen jelent meg reggel és senki sem akart beülni a kocsijába. António elvtárs azt mondta róla, hogy már hozzászokott a szervezete az alkoholhoz, és nem okoz neki problémát a vezetés még részegen sem, de én mégis féltem. Egyszer, amikor elvitt az iskolába, beszélgetni kezdtünk:

– João te jól érezted magadat, amikor itt voltak a portugálok?

– Tessék, fiatalúr?

– Tudod, a függetlenség előtt ők parancsoltak itt Angolában. Te jól érezted magadat azokban az években?

– Sokan mondják, hogy az ország más volt akkor, nem tudom…

– Persze, hogy más volt João, de ma is más. Az elnök elvtárs angolai, angolaiak irányítják az országot, nem portugálok…

– Igen fiatalúr… – João felnevetett, majd fütyülni kezdett.

– Te portugálokkal dolgoztál João?

– Igen, de akkor fiatal voltam, szolgáltam a seregben is…

– António elvtárs szerette a portugálokat… – provokáltam

– António elvtárs öregebb – mondta João és én ezt nem nagyon értettem.

Elmentünk néhány ronda épület mellett, integettem egy tanárnő elvtársnak. João rögtön rákérdezett, hogy ki volt az, én meg azt feleltem: „María tanárnő. Ebben a negyedben laknak a kubai tanárok.”

Kirakott az iskolánál. Az osztálytársaim azon röhögtek, hogy kocsival jöttem suliba. Mindig jól körberöhögtük azt, aki kocsival jön, ezért már előre tudtam, hogy engem is ezzel heccelnek majd. De nem csak ezen nevettek.

– Mi van, min röhögtök? – kérdeztem. Murtala épp arról storyzott, mi történt tegnap délután María tanárnővel. – Az Ángel tanár úr feleségével?

– Ja, ja – mondta Helder röhögve. – Ma reggel az osztályteremben akkora volt a káosz, hogy intőt akart adni Célio-nak és Cláudio-nak. Ők meg felpattantak a helyükről, hogy odarohanjanak a tanári asztalhoz vitatkozni és a tanárnő erre azt mondta, hogy – Helder alig bírta folytatni a röhögéstől, tiszta vörös volt a feje – szóval a tanárnő erre azt mondta, hogy „a földön maradni ott a helyüknél!”

– Igen, és? – én is nevetni kezdtem mert a többiek mind nevettek.

– Ledobták magukat a földre.

Erre aztán végleg kirobbant a nevetés. Bruno-val szerettük húzni a kubai tanárokat mert néha nem értették jól a portugált, nagyon vicces dolgokat mondtak spanyolul, mi meg olyan gyorsan káromkodtunk, hogy semmit sem értettek belőle.

– De a legjobb még hátravan…- hajolt közel Murtala.

– Na, mi?

– A tanárnő erre elsírta magát és hazahúzott!!! – Murtala teli szájjal nevetett – Eltiplizett csak ezért!

         Délután matekóránk volt Ángel tanár úrral. Ahogy belépett az osztályterembe látszott rajta, hogy nagyon kivan, nagyon szomorú. Oldalba böktem Murtalát, de nem nevethettünk. Mielőtt elkezdtük volna az órát, a tanár elvtárs azt mondta, hogy a felesége nagyon szomorú, mert a diákok fegyelmezetlenek voltak, miközben egy újjáépülő országnak pont hogy fegyelemre van szüksége. Beszélt Che Guevara elvtársról, a fegyelemről meg arról, hogy jól kellene viselkednünk ahhoz, hogy jól működjenek a dolgok az országunkban. Az volt a szerencse, hogy senki sem köpte be Célio-t és Cláudio-t, mert tuti intőt kaptak volna ebben a nagy forradalmi hevületben.

         A szünetben Petra azt mondta a Cláudio-nak, hogy bocsánatot kellene kérniük a tanárnő elvtárstól, mert jószívű, kubai és azért van itt Angolában, hogy segítsen nekünk. De Cláudio-nak egyáltalán nem tetszett az ötlet és azt mondta, hogy ő csak engedelmeskedett a tanárnő felszólításának, amikor ledobta magát a földre.

         Mindannyian szerettük Ángel tanár urat. Egyszerű volt és kedves.  Az első tanítási napon meglátott egy karórát Cláudio csuklóján és megkérdezte tőle, hogy az övé-e. Cláudio nevetett és azt válaszolta, hogy az övé. Erre a tanár úr azt mondta, hogy ő már nagyon régóta dolgozik, de még mindig nincs karórája. Ezen teljesen ledöbbentünk, mert nálunk az osztályban majdnem mindenkinek volt órája. A szintén kubai fizikatanárnő is nagyot nézett amikor meglátta, hány számológép van az osztályban. De nemcsak Ángel tanár urat és María tanárnőt szerettük, hanem a többi kubai tanárt is. Velük valahogy más lett a tanítás. Választottak minden tantárgyból két felelőst, aminek eleinte nagyon örültünk, mert egyfajta al-osztályképviselő volt, aztán később már senki sem szeretett annyira tantárgyfelelős lenni, mert segíteni kellett a gyengébbek felzárkóztatásában, tudni kellett mindent az adott tantárgyból és nem lehetett 18-asnál[2] rosszabb jegyet szerezni. De a legrosszabb az volt, hogy meg kellett csinálni a házi feladatokat, mert a tantárgyfelelős minden óra előtt leellenőrizte. Naná, hogy a szünetekben gondok adódtak abból, hogy a tantárgyfelelős most megmondja-e a tanárnak vagy sem, ha nem volt kész valakinek a házija. Bruno-t egyszer vérző orral kórházba kellett vinni emiatt.

         Az utolsó órán benézett az igazgatónő elvtárs. Nagyon szerettük, ha valaki belépett  az osztályterembe, mert rögtön vigyázzba kellett állni és hangosan köszönni, amit kihasználtunk arra, hogy teli torokból ordítsuk: „jóóóó napoooot igazgatóóóónőőőő elvtááárs”.

         Az igazgatónő elvtárs csak azért nézett be, hogy figyelmeztessen minket a Nevelésügyi Minisztérium biztosának látogatására. Nem tudni, pontosan mikor, de a napokban az iskolába látogat a Nevelésügyi Minisztérium biztosa, ezért jól kell viselkednünk, ki kell takarítanunk a sulit, az osztálytermet, a padokat, reprezentatív (azt hiszem ezt a szót használta) öltözékben kell jönnünk és, hogy a tanárok majd mindent elmagyaráznak részletesen – mondta az igazgatónő elvtárs.

         Senki sem mondott semmit, senki sem kérdezett semmit. Persze csak akkor pattantunk fel és vágtuk magunkat vigyázzba, amikor az igazgatónő elvtárs elköszönt: „akkor a holnapi viszontlátásra” ami nagy dolog volt mert más volt a szokásos „találkozunk a jövőhéten”-nél, úgyhogy mi is jó hangosan köszöntünk el: „a hoooooolnapi viszontláááááátásra igazgatónőőőő elvtááááárs!”.

 

                                               (Urbán Bálint és Borbáth Péter fordítása)

Nem tengeri szörnyek vagy effélék nehezítették a hazajutást, hanem a tenger a maga kimozdíthatatlan egykedvűségével. Hiszen nemhiába imádkoztak annyit a régiek! De Illighaen magának egyetlen babonás mozdulatot sem engedélyezett. A tenger is élőlény: alszik, mozog, prüszköl, ébred, fél, vágyakozik, talán élvez is, és ha élőlény, akkor megvannak a maga törvényei – csak éppen olyan hatalmas, hogy senki sem ismeri ki. Rendnek rend, csak egészen másféle, hiszen senki sem látta sem meghalni, sem megszületni. Hamarosan arról is letett, hogy a madarak vagy a szél mozgásából próbáljon meg a tenger szokásaira következtetni.

Pedig még csak három napja dobálta őket a víz. Fargein a szakadozott vitorlákkal bajmolódott, ő pedig a négy éves kislányt próbálta szóra bírni – vagy inkább elhallgattatni. Mert még az örökös hullámzásnál, a nyakukba zúduló vízpermetnél is fárasztóbb volt a gyerek örökös dünnyögése: parakatalirisz… parakatarum… parakatalirisz…

Úristen, mibe is keveredtem!

Még szerencse, hogy az átkokban sem ő, sem Fargein nem hittek. Az átkok csak azokat teszik tönkre, akik fáradtak életben maradni. A beteg embereket, akik hajlamosak összeszedni más betegségeket. Illighaen megpróbálta értelmes mondókákra vagy legalább a számokra megtanítatni a gyereket, de az, ha embernyelven beszélt, egyre csak azt hajtogatta: fáj a haja, a kötél kidörzsölte a csuklóját és éhes… nagyon éhes! De hát mind a hárman rettentő éhesek voltak. A szigeten mindig akadt valami elrágnivaló zöldség, de a ladikban csak a szájuk szélét vagy a nyelvüket rágcsálhatták.

És egyáltalán mért hurcolnak egy gyereket magukkal?

A harmadik nap egy szigetre sodorta össze őket az áramlat. A sziklák közt, a puszta földön rothadó madártollak közt aludtak. Előtte Fargein néhány szem mogyorót halászott elő a zsebéből, megtörte a sziklákon, és az éhségtől nyüszítő gyerek szájába tömte.

Talán tényleg a saját lánya, gondolta Illighaen.

De másnap nem kellett bogyókat keresgélniük. Ahogy a nap reggel áttört a ködön, megmutatott egy takaros palotácskát. És ahol az emberek palotákat építenek, ott esznek is, bár Illighaen elsősorban nem kenyérre vagy sült húsra vágyakozott, hanem egy értelmes, tiszta tekintetű nőre vagy férfira, aki elárulja, hol vannak, hova sodorta őket a szél, és hány nap múlva érhetnek Normandiába vagy Írországba. De akárcsak Bandemag szigetén, mintha itt sem lettek volna eleven, izgő-mozgó élőlények.

Csak a szél járt a sziklák közt fürgén.

Csend honolt a fogadótermekbe, olyan puha, barátságos csend, mintha a palotát.egy asszony hagyta volna magára  A gyerek, Riolda rávetette magát az asztalon hagyott édességekre, lisztből és mézből gyúrt golyócskákra, és végre hangosan kacagott. Illighaen szemében most először tűnt teljesen mindennapi kislánynak.

Asszonyszag, mindenütt asszonyszag, de sehol egy lélek. Tűz a kandallóban, lesimított takarók az ágyakon, tej és sajt a kamrában. Illighaen rábeszélte Fargeint, hogy csak az előtérben várakozzanak, mert lehet, hogy a ház úrnője csak sétál, kiszaladt, vagy ki tudja, mi dolga van, vagy éppenséggel kedvét leli az ostoba tréfákban. De a sziget úrnője – akárki is volt, és akármiben lelte a kedvét – nem került elő. Mintha elrabolták volna.

De Illighaen azért attól továbbra is óvakodott, hogy belépjen a legbelső szobákba. A tenger túlontúl hatalmas, és ha kiszolgáltatod magad, akkor könnyen megbolondít – ugyan ki nem hallott még olyan hajótöröttekről, akik beléptek egy néptelen sziget palotájába, és a falra aggatott kárpitokon a saját múltbéli tetteiket látták viszont… Mintha egy láthatatlan szem végigkövette volna őket egész életükben.

Haza Normandiába…! Egyszerű asszonyok és egyszerű gyerekek közé! De míg a jó szélre vártak a szigeten, megpróbálta Fargeint kifaggatni: hogy ment a sorsa Írországban, hogy tudott Bandemag király országában életben maradni. De Fargein csak Fargein volt: egy nehézkes, tanulatlan, ostoba, lassú katona. Mindenkije az ír király katonája volt, az apja, a nagyapja, ám egyetlen tetvére sem élte meg, hogy családot alapíthasson. Halix király ugyanis mindig mindenkivel háborúzott. Fargein számára a múlt a nagypapával kezdődött, a túlélés pedig egész egyszerűen a megfelelő ennivalón múlott. Ő sok szamártejet ivott gyerekkorában, ezért viselte el Bandemag szigetén az éhséget és a bolondériákat.

– És ez a kislány? – kérdezte Illighaen.

Fargein elmesélte, hogy a felesége egymaga szült, ott fityegett a térdénél a köldökzsinór, de ő nem találta meg az asszony holtteste mellett a csecsemőt. No de csodák csodájára, egy csecsemő feltűnt Bandemag palotájában… Hát mit gondolhatott volna? Ő, Fargein nem akarta, hogy a lánya valamiféle bolond kísértetként nevelkedjen.

Illighaen épp a bolondériákra akarta terelni a szót, a Bandemag szigetén látott sok-sok furcsaságra, de Fargein ravaszul elhallgatott, és utána is csak kurtán-furcsán válaszolt. Az éhség mindenhol káprázik. Főleg egy olyan szigeten, ahol évek óta nem lakott jól senki. Ugyan mikor értettek meg a jóllakottak a világból valamit?

Míg a jó szélre vártak, Illighaen unalmában mondókákat tanított a kislánynak, és igyekezett rávenni, ne beszéljen halandzsa-nyelven, ha valahol valami szokatlant lát. De minden rossz szokásán nem sikerült változtatnia. Ő is félig nyitott szemmel aludt, ahogy édesapja, és ha a palotáról kérdezték, kurtán-furcsán válaszolt. Ugyan hercegnőnek nevelték, de belőle is csak a szegények konoksága sugárzott.

Aztán a szél végre valahára kegyes lett hozzájuk. Egy hét hánykolódás után találkoztak Vilmos herceg egyik hajójával, és ez az áruval megrakott bárka elröpítette őket Normandiába.

 

– Ez a Normandia már nem ugyanaz. Nem ugyanaz az ország, mint amit itt hagytál – mondta Vilmos herceg.

És ebben talán tényleg van valami, töprengett Illighaen. Normandiából szebb arcokra emlékezett – több békességre, több nyugalomra, több jóindulatra. Hogy meggyilkolják a királynét a tulajdon palotájában? Hogy tele a kikötő lökdösődő, éhes gyerekekkel, akik már nem kellenek a szüleiknek? Hogy fura járvány kezdődik a hegyekben? Őrjöngenek és táncolnak, miközben azt hirdetik magukról, hogy már meghaltak?

Ilyen lenne a halál? Tényleg ilyen lenne? Illighaen nem tudta.

Fenséges, csodálatos, felejthetetlen élvezeteket várt a feleségétől – vagy ha fenséges élvezeteket nem is, de puhán elomló melleket, egy kis sopánkodást, (ugyan, mi történhetett veled, drágám?), egy kis meghittséget, azt igen. De vele semmi sem történt, csak a feleségével. A körtefák, a cselédek ez a ház. Minden befolyik, leszakad, megrohad. Semmi sem az igazi. És közben te csak a tengeren lófrálsz… Illighaen megkérte az asszonyt, hogy adjon Fargein kislányára tiszta ruhát, nyírja le a haját, és egyáltalán… De az asszony csak morgott: végülis találhatott volna bárhol egy ilyen koszos, egy ilyen ilyen-olyan kislányt, ezért kár volt elutazni….

Mióta élünk így, töprengett Illighaen.

Miért ilyen dühös mindenki?

Ez az új asszony, Vilmos felesége bezzeg puha és gyönyörű. Illighaen szégyellte, hogy merevedése van, míg ezt a pompás ruhákba öltözött, még túlságosan félénk hercegnét nézegeti.

– Megbomlott a jó és rossz dolgok rendje – felelte Vilmosnak. – Ennek az okát kéne kikutatni.

Vilmos kísérete, csupa alabárdot szorongató, éretlen suhanc – felröhögött.

– Míg fel-alá ténferegtél a tengeren, volt időd gondolkodni.

Illighaen bólintott: – Igen, volt időm. De néha nem halad úgy az idő, ahogy várnánk. Néha foszladozik, megmakacsolja magát. Talán az idő betegségeivel függ össze, hogy már a normannok is koldulni küldik a gyerekeiket, hogy hol rossz, hol jó a termés, hogy ismeretlen betegségek sújtanak minket.

Vilmos elgondolkodott: – De mi is az idő, barátocskám?

– A dolgok rendje – felelt Illighaen. – A dolgok megfelelő rendje. Hogy ami elmúlt, az elmúlt. Hogy előbb születünk meg, és utána halunk meg. Hogy mindannyian egyformán tudatlanok vagyunk a bekövetkező eseményeket illetően.

– És ki az, aki az időért felel? – nevettek a katonák. – Ki tartja a kezében? Kik a katonái? Hol a székhelye?

Illighaen nem akart komor, öreg tudósnak látszani, ezért velük nevetett.

– Újra kell az időt alapítani.  Vissza kell foglalni azokat a helyeket, ahol az idő felfeslik.

– A múlt meg a jelen az én életemben is összekeveredett – mutatott Vilmos az új feleségére. – Ő az én jövőm, de nézd csak meg, mennyire hasonlít Marcendára, az első feleségemre…

Illigaen boldogan replikázott: – Képzelj el egy olyan világot, uram, hogy már azt sem tudod, a halott feleségeddel beszélsz vagy az élővel. Ahol a halottaknak nincs hová menniük. És akik még meg sem születtek, eljönnek közénk, hogy próbára tegyenek minket…

– A tündérek! – nyögött fel az egyik alabárdos fiú.

Mély, rémült csend lett. Hisz minden fiú a tündérekről álmodott, hogy egyszer majd odavész, nem tud a hívásuknak ellenállni. Illighaen végignézett a sok pattanásos kamaszon, és elnevette magát.

– Egy-két kamatyolás még nem a világ. Hanem amikor nem tudunk az élők és a holtak közt különbséget tenni.

Vilmos türelmetlenül legyintett. Talán nem akart a friss felesége mellett túl okoskodónak látszani.

Talán történt még más is? És még mit csináltál azon a szigeten, Illighaen?

De arra azért ígéretet tett, hogy egyszer végighallgatja Fargeint, aki arról a „borzasztó szigetről” szökött meg. És igen, hajlandó is egy kis időre a kíséretébe fogadni. Bár ez az ír nem tűnik túlontúl tagbaszakadtnak.

Hogy a kislány…? Hogy is hívják? Riolda? De mit csináljanak egy nyüszítő négyévessel a palotában?

Ez a kislány jobban zavarta Vilmost, mint az idő összeomlása.

Vele már összeomlott az idő ifjúkorában. Becsvágyó, egészséges férfi volt, de nem született gyereke.

Hildi, az új feleség akasztotta meg a csendet. Persze, vigyázni fog a kislányra. Hogy hívnak, kicsim? Vagy ő sem tud normannul? Túl sokan vagyunk felnőttek, ugye? Kézen fogta a gyereket, és a toronyszoba felé indult, ahol Vilmos nagynénjei, az aszott, szomorú vénkisasszonyok élnek.

Vilmos unottan asztalt bontott. És ha ő asztalt bontott, akkor mindenki követte.

Fargein nem mert a gyereke után menni. És a gyerek sem mert sírni vagy ellenkezni. Hiszen félig-meddig foglyok voltak itt, gyanús, szokatlan idegenek. Egy morcos ír katona, egy gyanús, ír szökevény, akit itt Normandiában legfeljebb a tyúkketrecek őrzésével bíznak meg.

 

Fargein amúgy csalódást okozott az udvarban. Először csalódást, aztán meglepetést.

Neki kellett volna a titokzatos szigetről, Bandemag országáról a legféltettebb titkokat elárulnia, de konok volt, rosszkedvű, mogorva, zárkózott.

Igen, néha egy hét évekig is eltart Bandemag országában. És néha hónapokig le sem hunyják az emberek a szemüket. Na de mit lehet várni olyanoktól, akik örökké éheznek? Igen, meztelen törpék is élnek velük, a szorgok. De hát mért is ne? Ami azt illeti, ő még egy szúnyogot sem látott azon a szigeten. Azon a szigeten az állatok nem bírják ki, csak egy-két sovány birka vagy juh, amiket szigetlakók azelőtt felfalnak, mielőtt megerősödnének. A birkákon kívül más állatok ott nem élnek. Hát csoda, hogy összezavarodik az emberek elméje?

Fargein úgy beszélt, mintha az idő a testek kipárolgásából keletkezne.

Vagy mintha Bandemag király megeskette volna, hogy senkinek sem árulja el a titkaikat. Talán ez volt az ára, hogy ők kiszabaduljanak?

Vagy hogy ő kiszabaduljon a lányával?

Illighaen megköszörülte a torkát.

– És nem emlékszel, hogy ott találkoztál olyan emberekkel, akik meghaltak? Vagy olyan napokkal, amik régesrég elmúltak?

Fargein türelmetlenül dobbantott. Lepergett róla az alázatosság, az sem zavarta, hogy a herceg színe előtt az udvar krónikásának vág vissza.

De azért csendesen tette hozzá:

– Ugyan! Az egész mért érdekelt volna? Csak a halottak foglalkoznak a halottakkal.

 

                                                                                                          Csóka Kata fordítása

 

Régebbiek:

Patrick de Mela: Fordított (részlet)

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

Rendetlen eső (Patrick de Mela: Fordított)

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

Szabad vagyok, és mégis meghalok (Patrick de Mela: Fordított – részlet)

Az előző férjemnek volt egy fia, kemény és fékezhetetlen gyerek, akit senki sem bírt elviselni. Az anyja, akit az apa énmiattam hagyott el, teljesen megkeseredett, tele volt gyűlölettel, és csak veréssel tudta szófogadásra kényszeríteni a fiát. De amint a vasakaratú gyerek túl volt a verésen, azonnal újabb galádságokra vetemedett. Látszólag semmi nem volt rá hatással – vagy semmi áron nem akart meghajolni senki és semmi előtt.

  Amikor meglátogatott bennünket, becsületbeli kérdésnek tartottuk, hogy civilizáltabban viselkedjünk, mint az anyja, gondoskodtunk róla, hogy sok időt töltsünk együtt, izgalmas elfoglaltságokat találjunk és hogy kellemes légkört teremtsünk. Mindez színleg azért történt, hogy orvosoljuk az instabil viszonyt, amely az anyjához fűzte, ám valójában a versenykényszer hajtott bennünket: szerettük volna elérni, hogy arra gondoljon: “Jobb itt, mint anyámnál”. De a fiú mindvégig szolidáris maradt a hisztérikus némberrel. Előbb-utóbb talán megbocsátotta volna, hogy elraboltam az apját, de kísérleteim – bármilyen jól lepleztem is őket –, hogy rossz fényben tüntessem föl az anyját, egyszer s mindenkorra tönkretettek minden esélyt, hogy előítéletek nélkül találkozzunk, és hogy egymásra kíváncsian összebarátkozzunk, és hogy talán meg is szeressük egymást.

  Egyszer kórházba vitték az anyját, miután öngyilkosságot követett el, és a fiút azonnal magunkhoz kellett vennünk. Két esztendeig volt nálunk, és állandóan vádló tekintete azt sugallta, hogy már-már bűnrészes vagyok egy másik ember halálában, de mindenképpen felelős egy gyermek szerencsétlenségéért. Mivel az anyaszerepben nem akart elfogadni, egyre inkább meggyűlöltem. Harcoltuk egymással, ilyen címszó alatt: “Ennek a kis emberi roncsnak a nevelése”, de az alcím ez volt: “Vagy te, vagy én”. Tudván tudtam, hogy minden egyes szóval, amit mondok, és minden lépéssel, amit teszek, én követek el visszaélést, én vagyok az, aki nem viseli el az ő erejét, én akarom meghódítani az utolsó porcikájáig, igen, egészen az utolsó kis zugig, amely az anyja elől is rejtve maradt. Mindenki mást becsaptam, még az apját is, hogy lássam a művem eredményét. Csak a gyerek meg én tudtuk az igazságot.

  A két év után úgy éreztem, hogy immár a fiúval élek együtt szinte egyenértékű kapcsolatban, miközben az apja az egyszerű szemlélő helyzetébe kényszerült. Elhagytam őt, s így a fiú életét még egyszer tönkretettem.

  Aztán csak távolról, közös barátok révén kísértem figyelemmel a férjem életét, hallottam sok-sok nőről és egy új házasságról, kisgyerekekről meg a nagy rút kiskacsáról, aki már rég nem élt a családban.

 

Tizenkét év telt el, amikor hallottam, hogy épp ezen a környéken nyitott vendéglőt, és kedvem szottyant beugrani, hogy üdvözöljem. Már nekem is volt egy gyerekem az új házasságomból, egy tízéves fiam, ő kísért el.

  Épp besötétedett, és a helyiség majdnem teljesen üres volt, csak egy barátságos, ápolt, nem egészen fiatal hölgyet találtam a bárban. Körülnéztem, azt hiszem, valamiféle jelet kerestem, de csupán egypár sárga üvegernyőjű, álmos lámpát pillantottam meg az ablakokhoz legközelebb eső asztalokon. Az ólomkeretű ablaktáblák előtt nyelv alakú, vöröses függönyök lógtak. Meg láttam sok növényt, szinte kis fák voltak, mintha száz éve állnának ott és már hozzászoktak volna a körülményekhez, mintha megrekedtek volna a fejlődésben, anélkül azonban, hogy száradni kezdenének vagy hogy akár csak egyetlen új, világoszöld levelet hajtanának. Az az érzésem támadt, hogy minden régi, és hogy az ablakokat számos üvegréteg alkotja, úgyhogy akárhányat nyit ki az ember, mögötte mindig marad egy.

  A szemközti fal mentén egy sor pamlag állt, amelyek bensőséges kis zugokat képeztek, és egy kis titokzatosság lengte körül őket. Sötétvörös plüssel voltak bevonva, az előttük álló asztalokon pedig műanyag tányéralátétek – hirtelen erős kényszert éreztem, hogy lekapjam őket onnan, és fehér csipketerítőt tegyek a helyükre.

  A tulajdonos iránt érdeklődtem. Az imént ment el, valami dolga volt, mondta a hölgy. Nyugodtan megvárhatom. Jó, köszönöm. Vettem egy szódát a fiamnak, magamnak meg egy pohár sherryt, és leültem az egyik pamlag sarkára. Karistolta a nejlonharisnyámat.

  Nem sokra rá nyílt az ajtó, és egy férfi lépett be. A felszolgálónő arcáról leolvashattam, hogy ő az, viszont egyáltalán nem rémlett ismerősnek, egy csöppet sem. Tudtam, hogy most már minden bizonnyal felnőtt ember, mégis valahogy kisfiúnak képzeltem, és megdöbbentett, hogy ilyen magas.

  Odajött hozzánk, én felálltam és azt mondtam: – Megismersz?

  – Hát persze hogy megismerlek! – felelte, és halványan elmosolyodott. A fogai igen fehérek voltak napbarnított arcában. Sűrű, aranysárga haja egy kicsit hosszú – az egyik bálványra hasonlított, akinek a képe állandóan ott lóg a fiamnál. És amikor megfogta a kezem, életemben először gondoltam arra, hogy kicsi vagyok, olyan kicsi, hogy szinte eltűnök ennek a fiamnak a kezében, ennek a sorstársamnak a kezében, vagy hogy is nevezzem, ennek a gyereknek a kezében, akire engemet annak idején rásóztak és akit énrám sóztak, úgyhogy valami titokzatos módon és anélkül, hogy akartuk volna, egyre inkább egymáshoz tartoztunk.

  Felpillantottam rá, és mikor megleltem a szemét, a közel ülő szemét, hirtelen megint őt láttam abban a tekintetben, a fiút, aki gyűlölt. Ott volt ő, és én őt akartam üdvözölni, nem a tökéletes ifjú istent, aki ilyen barátságosan és üzletiesen mosolyog. Elfogott a vágy, hogy lehúzzam magamhoz, megcirógassam a haját, és bocsánatot kérjek tőle, amiért ifjonti kíméletlenségemben beletapostam az életébe, aztán minden további nélkül magára hagytam, hozza helyre ő a károkat.

  De csak álltam, és olyan sokáig és olyan jóindulatúan mosolyogtam, hogy végül azt vettem észre, az egyik metszőfogam egészen száraz lett, az ajkamat pedig mozdítani sem bírom, úgyhogy meg kellett nyalnom a számat, hogy visszanyerjem a régi arckifejezésem.

  – Megnősültél? – kérdeztem.

  – Nem, pár évig volt egy kapcsolatom, de épp most fuccsolt be.

  – Ja… nézd, van egy fiam… – mondtam, és egy lépéssel előrébb toltam a magzatomat.

– Hát, nem volt nehéz kitalálni – felelte, és egyfolytában mosolygott, de nem a fiúra, hanem rám.

  Hirtelen bűnösnek éreztem magam, hogy van ez a fiam, hogy magammal hoztam, úgy éreztem, el kellett volna titkolnom, és ez teljesen összezavart, merthogy nagyon szeretem a gyerekemet, és azt hiszem, valójában azért értettem meg végül ilyen jól a mostohafiamhoz fűződő kapcsolatomat, mert megismertem az anyai érzést.

  – Emlékszel, amikor büntetésből egy egész napig ültél a folyosón, mert nem voltál hajlandó beismerni, hogy almacsutkát dobtál a padlóra? – szegeztem neki hirtelen.

  – Igen, emlékszem.

  – És arra is emlékszel, hogy egyszer egy futballmeccsről vittelek el, amiért meglógtál a feladataid elől?

  A fiam felpillantott rám, és megbotránkozva kérdezte: – Tényleg ezt csináltad, anyu?!

  – Olyasvalamiről volt szó – válaszolt a mostohafiam –, amit otthon nem végeztem el, nem mosogattam el, vagy ilyesmi.

  Nem is tudom, miért, de ez az “otthon” egészen eltöltötte a szívemet melegséggel. Volt valamink egyszer, ami közös volt, valami otthon-féle, és én ezt kutattam abban a szempárban, a mögé a tekintet mögé akartam bejutni, oda akartam visszajutni, akartam tőle valamit, de képtelen voltam rájönni, mi az.

  – Valamelyik nap fölugorhatnál, ha szeretnél elbeszélgetni a régi időkről – csak ennyit mondtam. – Megadjam a számunkat?

  – Igen, köszönöm – felelte, és papírt meg ceruzát vett elő. Ahogy írta le a számot, észrevettem, hogy a körme le van rágva, és abból, ahogy olyan bizonytalanul írta le a nyolcasokat, rádöbbentem, hogy ugyanaz, aki volt – egy kisfiú, és hogy van valami, amit nekem be kell fejeznem. Minden nap gondoltam rá, de hónapok teltek el, és még mindig nem hívott. Úgyhogy ismét betértem hozzá – egyedül.

  Akkortájt, mint a múltkor, ám ezúttal ő maga fogadott. Úgy éreztem, mintha tiltott területen járnék, mintha randevúra igyekeznék, ideges voltam, ökölbe kellett szorítanom a kezem a zsebemben, hogy megőrizzem a nyugalmamat.

  Barátságosan üdvözölt, én pedig megöleltem. Mintha az érintés fölszabadított volna valami egészen gyenge illatot, amely aztán körülvett és föloldott bennem minden feszültséget. Még erősebben kapaszkodtam belé, és azt mondtam: – Be kell hatolnom a tekinteted mögé, mindenképpen! – Nem láttam rajta, hogy meglepődött volna, csak rézsút elnézett fölöttem valami távoli pont felé, és azt felelte: – Semmi akadálya. Gyere velem.

  És én mentem, mintha az apám lenne, én pedig nem az ő egykori mostohaanyja. Fölvitt az emeletre, nyilván ott lakott, én szorosan eléje álltam, s elmerültem a tekintetében, miközben egyre fiatalodtam és mindenben erősebb lettem – gyűlöletben, szerelemben, az életkedvem megnőtt, és találkoztam a tízéves fiúval, beszélgettem vele, fölolvastam neki, megfürdettem, és ágyba dugtam. Mindvégig biztonságban éreztem magam, mert észleltem magam körül a felnőtt, nyugodt férfit, amikor meg a fiú vágyott az anyja után, megvigasztaltam, hisz rengeteg szeretet volt bennem, magam sem hittem volna, milyen sok, amikor meg nem volt kedve elmosogatni, együtt mosogattunk, és két tányér között megfogtam a fejét és a szívemre vontam, érezhette, hogyan dobog, és biztonságot meríthetett belőle, és egyre kisebb lett, míg végül itt volt bennem, mint én őbenne, úgyhogy én magam szülhettem meg őt, nem pedig mástól kaptam és engem sem varrtak többé az ő nyakába, úgyhogy ő én voltam, én meg ő. Ez a szülés tele volt erővel és élvezettel, meg akkora fájdalommal, hogy bizonyára maga volt az élet, az én életem.

                                                                             SZAPPANOS GÁBOR fordítása

 

 

(A novella a következő kötetben jelent meg: Morgenen er bedst [A reggel a legjobb], Gyldendal, Koppenhága, 1993)