– Egy pengőt adok annak, aki megmagyarázza – szólt Évike, mert néhány perc alatt akkorára nőtt, hogy most már senkitől se félt és bátran belevágott a Király szavába is. V Nincs ennek semmi, de semmi értelme sem.

A két szavazóbíró ezt írta a palatáblájára:

„Évike szerint a versnek nincs semmi értelme.”

De azért senki se vállalkozott arra, hogy a verset meg is fejtse.

– Ha nincs semmi értelme, – szólt a Király – annál jobb, legalább nem kell törni rajta a fejünket. De mintha mégis volna valami értelme – folytatta a Király, a térdére teregetve a verset és félszemmel rásandítva.

– Itt az van, hogy „Kikeriki, rossz”. Szóval te bevallod, hogy rossz vagy?

A Piros Alsó a fejét rázogatta búsan.

– Nem vagyok én rossz – mondta.

Ami igaz is lehetett, hiszen szegény csak afféle keménypapírból volt, mint a többi kártya.

– No jó – folytatta a Király s tovább morzsolta maga elé a vers szavait. ­– Azt írja itt: „án-tán tórész”. Ez még hagyján. De utána, tekintetes törvényszék, már súlyosabb dolog következik s a vádlott, letépve álarcát, kivetkőzve minden emberi szemérméből nyiltan bevallja, hogy „füzfé, fárész”. Majd ezt olvasom itt: „Áné-táné csokoládé”. Kell ennél több? Ezennel kihirdetem az ítéletet – mondta már vagy huszadszor.

– Előbb vádat kell emelni, csak azután lehet kihirdetni az ítéletet – szólt közbe az ügyész.

– Nem – dobbantott a Király. Előbb kihirdetem az ítéletet, csak aztán emelek vádat.

– Ostoba szamárság – kiáltotta Évike. – Vád nélkül nem lehet ítéletet hirdetni.

– Fogd be a szád – ordította rákvörösen a Király.

– Nem fogom – felelte Évike.

– Üssétek le a fejét – őrjöngött a Király.

De senki se mozdult.

– Nem ijedek meg tőletek – mondta most Évike, aki éppen akkora lett, mint amekkora volt rendesen. – Hiszen ti mind csak kártyalapok vagytok.

Erre a szóra az egész játék kártya, mind a harminckét lap – a levegőbe röppent és ráporzott. Évike dühösen is, riadtan is fölsikoltott s próbálta lerázni magáról a kártyákat. Hát egyszerre megint csak ott heverészett az árokparton, feje a nénje ölében pihent s a nénje vigyázatosan éppen néhány száraz levelet söpört le, mely a fáról hullott Évike arcába.

– Évike, kelj fel, vár a jó tejfel – mosolygott rá a nénje. – De jót aludtál.

– Jaj, de furcsát álmodtam – dörzsölgette szemét Évike s amennyire vissza tudott emlékezni, elmesélte nénjének ezeket a különös kalandokat, melyeket itt olvastatok. Mire befejezte, a nénje megcsókolta és így szólt: