– Még nem bontottam föl, – mondta a Fehér Nyuszi – de úgy látszik, a letartóztatott küldte valakinek.

– Minden valószínűség szerint valakinek küldte, mert senkinek nem küldhette, legalább ez szokatlan volna – szólt a Király.

– Kinek van címezve? – kérdezte az ügyész.

– Nincs rajta címzés – mondta a Fehér Nyuszi. – A borítékra nincs semmi írva.

A Fehér Nyuszi most kivette a borítékból az írást. Így szólt:

– Nem is levél, hanem vers.

– A vádlott kezeírása? – kérdezte az ügyész.

– Nem – felelt a Fehér Nyuszi – és ez fölöttébb gyanus.

A két szavazóbíró elsötétedett.

– A vádlott nyilván hamisította valakinek a kezeírását – jelentette ki a Király.

Erre a két szavazóbíró arca fölragyogott.

– Nem én írtam, Felség, – szólalt meg a Piros Alsó – nem is bizonyíthatják rám, hogy én írtam volna. Még a nevem sincs alatta.

– Annál rosszabb – mondta a Király. – Csak az fél aláírni a nevét, aki valami rosszban sántikál. Becsületes ember bátran aláírja.

Mindenki megtapsolta a Királynak ezt a kijelentését. Ez volt az első okos dolog, melyet mondott.

– Ezzel a bűnössége kétségtelenül be van bizonyítva – kiáltotta az ügyész. – Le kell tehát ütni…

– Semmi sincs bebizonyítva – állapította meg Évike. – Hiszen még azt se tudja, hogy mi van ebben a versben.

– Olvasd föl – parancsolta a Király fehér Nyuszinak.

A fehér Nyuszi föltette pápaszemét.

– Hol kezdjem, Felség? – kérdezte.

– Kezdd a kezdetén – mondta a Király – és leghelyesebb, ha a végén végzed.

Halálos csönd támadt, a fehér Nyuszi ezt a verset olvasta föl:

 

Án-tán tórész

Tük-fész fórész

Áne-táné csokoládé,

Kiki-riki, rossz.

 

– Ez eddig a legfontosabb bizonyíték – mondta kezét dörzsölgetve a Király. – Kihirdetem tehát…