Csakazértsem. Nem fog tőlük beiijedni. Vagy egész életében tartani tőlük. Hisz ami azt illeti, még nála is fiatalabbak: egyre csak arról pusmognak, ki kire nézett, ki kire nézett, ki kibe szerelmes. Míg lekísérik a kertbe, míg kiszolgálják, élik a saját igazi életüket. Udvarhölgyek. Azért küldték őket ide, hogy felügyelet mellett szórakozzanak, és aztán megtalálják a jövendőbelijüket.

Amit a családjuk persze már régesrég megtalált nekik.

De ők úgy tesznek, mintha… mintha a házasságuk a pusmogásokon, a titkos találkozókon múlna. Ajándék ez a néhány év, ez az udvari „szolgálat” a gazdag és előkelő lányoknak. Olyan lányoknak, akik sokkal jobban tudják nála, hogy mikor mit szabad. Kislányosan pufók arcukban Hildi már látta a gránitkőből faragott, kemény ősanyákat: a Gudrunokat, a Ragahildeket, akik puszta kézzel bántak el az ellenségeikkel. És nemcsak az ellenségeikkel, hanem a férjeikkel, a rossz szellemekkel, de még a saját fiaikkal is.

Mit mondott Illighaen? Hogy nem a szerelem, hanem a bosszú a legnagyobb ihlető.

Mit kíván a hercegné? Hagyjam magára? Behúzzam a függönyöket?

Ezek a pattanásos, de fensőbbségesen udvarias csitrik ugyanilyen udvarias kíváncsisággal nézték végig az előző hercegné meggyilkolását is. Behúzzam a függönyöket? Nem akar a kegyelmes asszony megpihenni? Előkelő lányok. Talán még a kamaszkoruk is csak az álcázást szolgálja.

Hildi annyira tartott tőlük, hogy ki sem merte mutatni. De pontosan tudta, miből veszik észre a szolgák, ha az úrnőjük fél – ezért ha vétett az udvariasság ellen, úgy tett, mintha ez az ő kiismerhetetlen hazájában megszokott lenne.

Akárhonnan fúj a szél, maga szabja meg a törvényeit.

Fiatal hercegnéket a gyerekük foglal le – vagy ha nem a gyerek, akkor a reménytelen szerelem a lovászfiú, az udvari költő vagy bármelyik naplopó iránt. De Hildi a lovászfiúktól is félt, úgyhogy vagy a kertben gyönyörködött, vagy egymaga indult útnak, hogy felderítse a palotát. Termek, zugok, rejtekajtók: hát nem arról álmodozott gyerekkorában, hogy egymaga csatangol egy soha véget nem érő palotában, amelynek körkörösen egymásba épültek a folyosói?

És hiányzott Riolda, a kislány is. Vilmos herceg se állatot, se kisgyereket nem tűrt meg a közelében, senkit és semmit, ami a magtalanságára vagy a halálára emlékeztette.

Az öreg hercegnők a tető alatt laktak, és egy roskatag csigalépcső vezetett hozzájuk. Foglyok voltak, hiszen valami rettenetes, régi bűnükért az előző herceg várfogságra ítélte őket – de hogy mi volt az a régi bűn, (eltörtek egy csuprot, vagy megmérgeztek egy túlságosan lelkes udvarlót), az már régesrég feledésbe merült. Illighaen, a krónikás nem törődött a csuprokkal, meg talán Vilmos hercegnek sem volt kedve „várbörtönné” alakítani a saját palotáját.

Úgyhogy az idős hölgyek szabadon jártak-keltek, hórihorgasan, szótlanul felbukkantak a kikötőben vagy a palota fogadótermében, és fensőbbségesen odabólintottak Hildinek.

Valaki örökli a hatalmat, valaki csak mások kegyelméből élvezi.

De a gyereknevetés mégiscsak a padlásszobákhoz vonzotta Hildit. Bekopogott, hogy megkérdezze, nincs-e az ír kisgyereknek valamire szüksége, de a hercegnők szobájából nyíló kilátás a torkára forrasztotta a szót. Még soha nem látta ekkora magasságból a kikötőt, ahogy soha nem élte át, hogy egycsapásra úrrá lehet a saját félelmein. Az öböl zöldeskék hullámain, az imbolygó vitorlákon túl ott ringott a nyílt tenger egészen másféle kékje. A párafüggöny mögé odaképzelhette Cornwallt, Bretagne-t, de akár a Halottak szigetét is, ahol mindenki fiatal és nem ismerik a szégyent.

–Van-e saját nyelvük a halottaknak? – kérdezte az egyik hercegnő.

Hildi nem jött zavarba. A hercegnéket a szépségükért választják: mért kéne neki tudni azt, amiről sejtelmük sincs a bölcseknek? Ábrándosan felsóhajtott, és a pillantása megint belefeledkezett a gyöngyöző kékségbe.

De vajon honnan tudják ezek a hórihorgas vénlányok, mi jár a fejében? Vagy ebben a szobában mindenki a Halottak szigetére gondol, ha a kilátásba belefeledkezik? Vagy csak azért ismerik a gondolatait, mert az alattvalók a születésük óta fejet hajtanak nekik? Így ők kényelmesen, ráérősen belelátnak, sőt belefeledkeznek a gondolatainkba is?

–Ugye, régebben rabszolga voltál, Hildi?

Hildi ilyenféle kérdésre már hetek óta számított. De az mégiscsak furcsa volt, hogy ezek az öregasszonyok mindenféle köntörfalazás nélkül ki merik faggatni.

Megpördült gyorsan: –Soha nem voltam rabszolga. Soha! De anyámat egyszer úgy megverték koldulás közben, hogy úgy érezte, meg fog halni, ezért inkább bekönyörgött engem a Wingishildekhez cselédnek. A Wingishildek befogadtak, de nem fizettek értem.

–A jámbor Wingishildek! – nevettek a hölgyek. – Aztán húsz év múlva miattad száműzték őket!

Hildit elfutotta a düh. – Egy szabad normann férfi felesége lettem. A legnagyobb Wingishild-fiú feleségül vett! Igaz, ezt a Wingishildek aztán sohasem bocsátották meg. A temetés után elvették a lányomat, nem engedték, hogy virágot vigyek a férjem sírjához, és végül megerőszakoltattak az összes cseléddel… Hisz te is csak egy koszos cseléd vagy, Hildi… Most visszamész oda, ahonnan jöttél…

Ó, jaj…! Talán csak a mindent felszabadító és diadalmas tenger látványa miatt mesél el ilyen hátborzongató részleteket. De már nem tudta a szavakat visszatartani. – Mikor a lányom megbetegedett, nem engedtek a közelébe! Kotródj innen, ez nem a te gyereked! És amikor…, amikor…, amikor… – de már nem tudott elősorolni több részletet, a sok iszonyúság már régebben elveszett a könyörtelen, egyhangú fájdalomban.

Hisz még azt sem tudja, mi történt a lányával!

– De én nem akartam a Wingishildek száműzését! Legkevésbé az összesét!

– Vilmos jó döntést hozott, kedvesem – mondta az idősebb hercegnő. – Elég józan, ha emberekről van szó. Nyugodtan ülj le erre a székre! Tőlünk nem kell tartanod.

Hildi nem is tartott tőlük. Olyan hatalmasok és előkelők voltak – a két hórihorga, ahogy hívta őket magában – hogy azt is megtehették, hogy mindig igazat mondjanak.

Ahogy Vilmos reggelenként ellovagolt a kíséretével, Hildi fogta a hímzőrámáját, és felkereste az öreg hölgyeket. Megtanult tűbe fűzni, aztán begyakorolta az egyszerűbb öltéseket, végül megismerte a színek és minták titkos jelentését is. A bíborfonál hatalmat ad, a sárga irigységet kelt abban, aki rápillant, a madarak pedig csodatevő erővel ruházzák fel azokat, akik a köpenyükön viselik. Nagy szeretettel, gondossággal kell mintákat kihímezni, hisz elég néhány viráginda, és egy hercegi gyermek már az egész nemzetsége történetét a köpenyén hordja.

Délre a két bogaras úrhölgy elunta a hímezgetést-mesélgetést, és felkészültek a mindentudó Illighaen fogadására. Mi különbözteti meg a lehetségest és a valószínűtől? Mikor fogunk végre a saját jövőnkre emlékezni? Ezeken a nagyképű, komoly megbeszéléseken a nagy krónikás le sem tudta venni Hildi melléről a tekintetét – egyre csak izzadt, krákogott, hümmögött, és már attól elpirult, ha a fiatal hercegné előredőlt a székén.

A két hórihorga – erről Hildi meg volt győződve – remekül szórakozott.

Amúgy Hildi már számtalanszor kérte őket, hogy engedjék ki vele a kislányt játszani. Hisz nem való egy négyéves gyereknek a padlásszobában gubbasztani, egész nap a hímzőtűk cikázását figyelni, eleven lények helyett csak hímzett virágokat vagy a tenger színeváltozását látni…. De az öreg hölgyek nem engedtek. A gyereknek itt a legjobb helye. Csak a padlásszobában, a szoknyájuk mellett van biztonságban.

Tényleg így lenne? Hildi amúgy kicsit idegenkedett ettől a különös kislánytól. Míg a két normann hercegnőn könnyű volt kiigazodni, addig az ír kislány a maga négy évével, hullámos fürtjeivel igazi rejtély volt. Láttad ott azt a szivárványt, Riolda? Ankarakaraikarum. Nézd meg ezt a hímzést, és mondd meg, melyik madár tetszik jobban? Labairorumlongararellum. Pedig a kislány engedelmes volt, és már a második hónapban megtanulta az ő nyelvüket. Ilyen lenne talán az ír nyelv? Vagy ez csak gyerekhandabanda, amolyan madárnyelv?

– Mért csinálod ezt? – kérdezte Hildi. – Látsz valakit, akit mi nem látunk? Tudod, hogy mi semmilyen tündérnyelven nem értünk – és seglykérőn az öreg hölgyekre nézett.

Az idősebbik hórihorga felsóhajtott. Szétfeszítette a gyerek öklöcskéjét, és megmutatta Hildinek a kislány tenyerét.

Hildi felsikoltott: nem emberi tenyérminta volt.

A rabszolgáknál is vannak megvetetettebb lények. Azok, akikről tulajdon szomszédai, testvérei is kétségbe vonják, hogy mindkét szülőjük ember volt. Akik hosszú hajjal, párban vagy éppenséggel burokban születnek, akik egyszerre lehetnek több helyen, és akiket ez a sok furcsaság nem is enged meghalni. Akiknek csak a szerencséjén múlik, hogy ábrándos királyfiak titkos szeretői lesznek, vagy élve eltemetve végzik egy tengerparti faluban.

Hildi félt tőlük. Ahogy azoktól is félt, akiknek nem félnek tőlük. Azoktól meg különösen, akik jól érzik magukat az ilyen lények közelében. De ő már túlságosan megkedvelte az öreg hölgyeket, és azzal hitegette magát, hogy annak a furcsa kislánynak, Rioldának is hiányzik.

Vagy üljön a fogadóteremben, és azt hallgassa egész nap, hogy melyik udvarhölgy kibe szerelmes? Hát nem érdekesebbek ennél az öreg Illighaen fejtegetései? Vagy a hímzett madarakhoz fűzött ezer és ezer történet? Napok óta émelygett, de úgy döntött, újra közéjük óvakodik.

Szikrázóan szép délután volt. A kislány már aludt, a két hercegnő szálegyenesen hallgatta Illighaen fejtegetéseit. Vajon hányféle babona járja a tengerészek között? Részeges, szélhámos, magukat dölyfösen „világutazóknak” tituláló kalandorok hányféle túlzásra vetemednek?

– Az emberi ostobaságra oszlopokat lehet építeni – szögezte le Illighaen.

A hercegnőket viszont jobban érdekelték a túlzások.

De azt, ugye, még Illighaen sem tagadja, kérdezték a hercegnők, hogy vannak olyan szigetek és földek, ahol az idő másképpen folyik. Hány utazó tér vissza megfiatalodva? Hány utazó járt olyan országokban, ahol a halottaival?

– Ezek csak mesék. Nincsenek bizonyítékok az ilyen történetekre.

A hercegnők erre előhúztak a ládájukból egy kékes-rózsás színekben pompázó kagylót. Egy neves „kalandortól” kapták,, igen, igen, ő is világutazónak titulálta magát, és megfordult egy olyan szigeten, ahol a dolgok nem tudnak elkopni vagy megöregedni. Ahol egy nyomorult kagyló is tele van rejtélyes erőkkel.

–Fogd csak meg, Hildi! Nyúlj bele! Hónapok óta elő se vettük, de te friss tengervizet találsz benne. Mert ez a kagyló nem tudja elfelejteni a tengert.

Hildi csak óvatosan fogta meg, hisz még a pereme is olyan hűvös volt, mintha egy láthatatlan kéz most emelte volna ki a tenger mélyéből. Ünnepélyes arccal kézről kézre adták.

– De azt te sem tagadod, hercegnő, hogy számtalan képtelen és nevetséges történet kering távoli birodalmakról! Hányan de hányan mesélgetnek arról, hogy egy Bizánc nevű rejtélyes helyen, talán az idő valamilyen balesete folytán megmaradt a római császárok hatalma. A királyok ma is caesarnaK hívják magukat, bíborszobákban látják meg a napvilágot, márványpalotákban laknak. A homlokukon a napot hordják, a vállukon a csillagokat.

–Ez persze képtelenség! – kiáltott az idősebb hercegnő – Mi nem ostobák vagyunk, csak kíváncsiak – és szemrehányó pillantásokat lövellt Illighaen felé.

És a tengervíztől lucskos kagylót óvatosan – két ujjal, csak a pereménél fogva – visszazárta az ébenfa ládikóba.

De Hildi most már nem törődött az örökké nedves kagylókkal vagy a bíborbanszületett királyfiakkal, most már a testére, a saját kibírhatatlan émelygésére figyelt.

Hogy fog életben maradni, ha egy magtalannak tartott férfitől vár gyereket?

Patrick de Mela: Fordított (részlet)

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-vi/ 

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-ix-szabad-vagyok/

http://ujnautilus.info/a-dolgok-rendje-patrick-de-mela-forditott/

Ki lopta el a túrósrétest?

A Király már a trónon ült, amikor Évikéék odaérkeztek. Körülötte apró madarak és állatok tolongtak, meg egy egész játék kártya. A vádlott, a Piros Alsó, bilincsbe verve állott, mellette jobbról és balról a Makkhetes meg a Tökhetes őrizte, hogy meg ne szökjék. A Király oldalán a Fehér Nyuszi sürgölődött. Egyik kezében trombitával, a másik kezében összegöngyölt papírtekerccsel. A terem közepén asztal volt, rajta egy nagy tál cukorral hintett, mazsolás túrósrétes. Évikének szinte csorgott a nyála, olyan étvágya támadt a túrósrétesre.

– Csak már vége volna a tárgyalásnak – gondolta – s megehetnénk a túrósrétest.

De hol volt még a tárgyalás vége? Hiszen még el sem kezdődött.

Évike eddig még sohase volt törvényszéki tárgyaláson. Csak ujságokban olvasott ilyesmiről. Sok mindent tudott már. Tudta többek közt azt is, hogy ki a bíró és ki a vádlott s hogy rendszerint a bíró szokta elítélni a vádlottat és nem megfordítva.

Most a Király volt a bíró.

– Ott a tanúk padja – gondolta Évike – s az a két állat ügyvéd.

Kénytelen volt őket állatnak nevezni, mert itt mindenki állat volt.

Büszkén ismételgette ezeket a dolgokat, arra gondolva, – némi joggal – hogy kevés kislány tud annyit ilyen korban.

Az ügyvédek buzgón írtak valamit a palatáblájukra.

– Mit irkálnak ezek? – súgta Évike a Griffmadárnak. – Hiszen még el sem kezdődött a tárgyalás.

– A nevüket, – súgta vissza a Griffmadár – mert félnek, hogy elfelejtik a tárgyalás végéig.

– Jaj, de maflák – nevetett Évike, de tüstént elhallgatott, mert a Fehér Nyuszi nagyot kiáltott:

– Csönd legyen, klönben azonnal kiürítettem a termet.

A Király pedig föltette pápaszemét és dühösen nézegette, ki merészel itt beszélni.

Évike észrevette, hogy a két ügyvéd ezt írja a palatáblájára: „Jaj, de maflák”, sőt az egyik még meg is kérdezte a szomszédjától, hogy ezt, „mafla”, két, vagy három effel írják-e. Na, szép kis irkafirka lesz ebből, gondolta Évike.

A jegyzőnek rettenetesen csikorgott a palavesszője. Évike nem bírta tovább hallgatni, a háta mögé lopódzott s olyan ügyesen kikapta a kezéből, hogy a szegény jegyző (a Gyík koma volt az), csak azt látta, hogy az egyszerre eltűnt. Mindenütt kereste, végül is az újjával kellett írnia, de nem sokat ért, mert nem látszott a palatáblán.

– Ügyész, halljuk a vádat – parancsolta a Király.

Erre a fehér Nyuszi háromszor a trombitájába fújt, kigöngyölte a papírtekercset s emelt hangon, érthetően olvasni kezdte:

Szörnyűséges rém-eset.

Hallottál ily rémeset?

Vettem ötven krémeset.

Piros Alsó meglökött

S mind az ötven rám esett.

Multkor pedig édesem,

Odaszaladt vészesen

S ötszáz túrosrétesem

Mind ellopta és megette,

Az éhségtől szétesem.

Ennélfogva vádolom,

Védelmébe gátolom,

Az egészet rátolom,

Bármit mond a védelem,

Vádolom őt, vádolom.

– Lássuk, mit mond erre a törvény – szólt a Király.

– Még ne, még ne – intette le a fehér Nyuszi. – Hol vagyunk még attól?

– Hát akkor jöjjön az első tanú – mondta a Király.

A fehér Nyuszi háromszor trombitájába fújt és elkiáltotta magát:

– Első tanú.

Az első tanú a Részeg Kefekötő volt. Két kezében egy-egy pohár bort hozott.

– Ezer bocsánat, Felség, – mentekezett – de nem tudtam kiinni a boromat, amikor értem jöttek.

– Ki kellett volna innod – mondta a Király. – Mikor kezdtél inni?

A Részeg Kefekötő Április Bolondjára pillantott, aki karonfogva állt ott a Mormotával.

– Április elsején, ha nem tévedek – mondta.

– Harmadikán – mondta Április Bolondja. – Elsején én kezdtem inni.

– Tizenharmadikán – mondta a Mormota.

– Írjatok – parancsolta a Király.

Valamennyien egymás alá írták a számokat, aztán összeadták, kivonták, megszorozták, végül pedig az egészet átszámították pengőbe és fillérekbe.

– Mi a neved? – fordult most a Király az első tanúhoz.

– Részeg Kefekötő – felelt az.

– Bolond vagy? – kérdezte a Király.

– Nem, ő a bolond – mondta a Részeg Kefekötő s Április Bolondjára mutatott.

– Mondd el, mit tudsz, de ne dülöngélj jobbra-balra, mert leüttetem a fejed – szólt a Király.

A tanú ettől annyira megijedt, hogy csaknem hasravágódott s zavarában beleharapott az üvegpoharába.

Évike most valami furcsát kezdett érezni. Eleinte nem tudta, mi az és meg is ijedt tőle, de később rájött, hogy hirtelen nőni kezdett, attól támadt az a furcsa érzése. Első gondolata az volt, hogy szó nélkül fölkel s itthagy csapot-papot, az egész tárgyalást, de aztán elhatározta, hogy ott marad, ameddig elfér.

– Ne tolakodjék úgy – szólt rá a Mormota, aki közvetlenül mellette ült.

– Agyonnyom.

– Nem tehetek róla – mondta Évike. – Maga is nő.

– Igen, de én mértéket tartok – válaszolt a Mormota. – Nem mint maga, aki az égig nő.

Azzal dühösen fölkelt a helyéről s átment a tárgyalóterem másik végébe.

A Király közben folyton mereven nézte a Részeg Kefekötőt. Amikor a Mormota fölkelt a helyéről, így szólt az egyik teremőrhöz:

– Hozd ide az utolsó udvari bál meghívóját.

Erre a szerencsétlen Kefekötő úgy elkezdett remegni, hogy a lábán lötyögtek a cipői is.

– Vallj be mindent töredelmesen, – kiáltott a Király – különben leüttetem a fejed, akárhogy remegsz is.

– Én csak egy szegény szerencsétlen kefekötő vagyok, Felség – jajgatott. – Éppen iddogáltam egy kicsit, amikor egyszerre csak azt mondja Április Bolondja…

– Én egy árva szót se szóltam – szabadkozott Április Bolondja.

– De szóltál – felelselt vele a Kefekötő.

– Tagadom – mondta Április Bolondja.

– Tagadd, – szólt a Király – annyi baj legyen. Folytassuk.

– A Mormota is ott volt és azt mondta – folytatta a Kefekötő jobbra-balra pislantva, attól való féltében, hogy hátha a Mormota is tagadni fog. De a Mormota semmit sem tagadott. Az aludt, mint a bunda.

– Én éppen bort töltöttem a poharamba – szólt a Kefekötő.

– Mit mondott a Mormota? ­– szólt most közbe az ügyész.

– Arra már nem emlékszem – felelte a Részeg Kefekötő.

– Akkor üssétek le a fejét – kiáltott a Király.

A szegény Kefekötő kiejtette kezéből a borospoharat, térdrerogyott sés így könyörgött:

– Én csak egy szegény, szerencsétlen kefekötő vagyok.

– Igen – üvöltött a Király. – Szegény szerencsétlen kefekötő, aki folyton iszik és eszik is. Kefét eszik, kefét.

Erre egyik tengeri malac „hangos derültségre fakadt” és éljenezni kezdett. A teremőrök azonnal „rendet teremtettek”.

Akarjátok tudni, gyerekek, hogyan?

Hoztak egy zsákot, fejjel lefelé bedugták a tengeri malacot, kötelekkel jól bekötözték a zsák száját, aztán ráültek. Ezt jelenti az a kifejezés, hogy „rendet teremtettek”.

– Jaj, de örülök, hogy láttam ezt – mondta Évike. – Annyiszor olvastam az ujságokban, hogy a törvényszéki tárgyalások végén az elnök „az éljenzést és tetszésnyilvánítást elfojtotta” s a teremőrök „rendet teremtettek”, de eddig sohasem értettem.

– Ha nem tudsz egyebet mondani, – szólalt meg a Király – akkor mehetsz. Indulj. Ott künn majd leütik a fejed.

– Hogyan mehetnék, Felség, hiszen térdepelek – felelt a Kefekötő.

– Akkor előbb állj föl, – mondta a bölcs Király – és csak azután távozz innen.

Erre a másik tengeri malac is „hangos derültségre fakadt” és élejnezni kezdett. Az ő tetszésnyilvánítását szintén azonnal elfojtották.

– No, a tengeri malacoknak gyorsan ellátták a baját – gondolta Évike. – Most majd gyorsabban megy a dolog.

– Száraz a torkom, ihatnám, Felség – könyörgött a Részeg Kefekötő a Királynak, aki még mindig a vádiratot tanulmányozta.

– Várj csak – szólt dühösen a Király.

Erre a Kefekötő nyakába szedte a lábát s úgy elfutott, mintha ott se lett volna. Az őrök hiába szaladtak utána, túl volt az már ungon-berken.

– Szólítsd a következő tanut – szólt oda a Király a Nyuszinak.

A második tanu a Hercegnő szakácsnéja volt, aki a paprikásdobozt, mint bűnjelet magával hozta. Évike sejtette, hogy ez csak ő lehet, mert be se lépett a tárgyalóterembe s azok, akik az ajtó mellett ültek, egyszerre mind tüsszögni kezdtek.

– Mondj el mindent, amit tudsz – parancsolta a Király.

– Eszem ágában sincs – válaszolt a szakácsné.

A Király ijedten pislantott a Fehér Nyuszira, aki halkan súgta neki:

– Adj föl neki keresztkérdéseket, Felség.

Évike kíváncsian nyújtogatta a nyakát, mert azt hitte, hogy a keresztkérdés és keresztrejtvény egyet jelent, ő pedig nagyon szeretett rejtvényeket fejteni.

A Király rettentő zavarba jött. Nem tudta, mit kérdezzen. Összefonta karját, sötét tekintetet vetett a szakácsnéra s torkát köszörülte. Végre mély hangon azt kérdezte tőle:

– Mondd meg nekünk, mibő készül a túrósrétes?

– Paprikából – felelte a szakácsné.

– Málnaszörpből – szólalt meg egy álmos hang.

– Üssétek le a Mormota fejét – üvöltött a Király. – Dobjátok ki. Verjétek agyon. Bökjétek jól oldalba. Tépjétek ki a szakállát.

Néhány percig a tárgyalóteremben fölborult a rend. Miután a Mormotának kitették a szűrét és a rend ismét helyreállott, a szakácsné meglógott.

– Sebaj – mondta a Király, szemmel láthatóan megkönnyebbülve. – Szólítsd a következő tanut – parancsolta nagy hangon, de közben halkan ezt súgta a Fehér Nyuszinak: – Ezt te vedd keresztkérdések alá, mert majd megpattan a fejem.

A Nyuszi az iratokban turkált. Évike kíváncsian várta, ki lesz a legközelebbi tanú, mert eddig még nem igen „tisztázták az ügyet”. Képzeljétek, gyerekek, mennyire meglepődött, amikor a Fehét Nyuszi éles, sípitó hangon ezt kiáltotta:

– Évike.  

Szóval, ott volt nekünk kinn az a sok gyerek, akik fát ültettek, tudod, mert úgy gondoltuk, hogy… hogy ez az oktatásuk részét képezte, hogy lássák, hogyan, tudod, a gyökerek… és aztán ott volt még a felelősség tudata, a hogyan vigyázzunk dolgokra, egyénileg felelősséget vállalni valamiért. Érted, mire gondolok. És a fák, mind kiszáradtak. Narancsfák voltak. Nem tudom, miért száradtak ki, egyszerűen csak megtörtént. A talajjal volt valami baj, vagy talán a faiskola nem a legjobb facsemetéit küldte. Nyújtottunk be panaszt. Szóval harminc gyerek van itt, minden gyereknek megvolt a maga kis fája, amit elültethetett, és most van harminc kiszáradt fánk. Az összes gyerek csak bámul az apró, barna karókra; igencsak elszomorító.

         Ez még nem is lett volna olyan rossz, kivéve, hogy csak pár héttel a fás incidens előtt, az összes kígyó elpusztult. De azt hiszem, a kígyók – nos, a kígyók elpusztulásának az oka az volt, hogy… emlékszel, a kazánt lekapcsolták négy napra a sztrájk miatt, és ez megmagyarázható volt. Ez olyasmi, amit el tudtál magyarázni a gyerekeknek a sztrájk miatt. Mármint, egyikük szülője sem engedte volna, hogy áthaladjanak a sztrájkőrség vonalán és tudták, hogy éppen sztrájkoltak az emberek és hogy ez mit jelentett. Így aztán, mikor megint beindultak a dolgok és megtaláltuk a kígyókat, a gyerekek nem igazán zavartatták magukat.

         A fűszernövénykertnél valószínűleg a túlöntözés volt a ludas, és így most már legalább tudják, hogy nem szabad túlöntözni. A gyerekek nagyon lelkiismeretesek voltak a növényekkel és néhányuk talán… tudod, egy kicsit több vizet löttyintett rájuk, mikor nem figyeltünk. Vagy talán… nos, nem szeretnék szabotázsra gondolni, mindazonáltal már megesett velünk. Úgy értem, már átfutott az agyunkon. Valószínűleg azért gondolkodtunk erre, mert ez előtt a futóegerek döglöttek meg, és a fehér egér, és a szalamandra… nos, most legalább tudják, hogy ne hurcolgassák őket műanyag szatyrokban.

         Természetesen számítottunk rá, hogy a trópusi hal is elpusztul, ez nem volt meglepetés. Azok a pikkelyesek, ferdén nézel rájuk és máris a hanyatt vágják magukat a víz felszínén. De a tantervbe tartozott, hogy trópusi halat kell beszerezni, nem tehettünk semmit, minden évben előfordul, egyszerűen csak hamar túl kell magad tenni rajta.

         Még kiskutyát se tarthattunk volna.

         Egyet se tarthattunk volna, de a Murdoch lány talált egy kölyköt egy Gristede kamion alatt egyik nap és tartott tőle, hogy a kamion elüti, amikor a sofőr befejezi a szállítmányozást, ezért beledugta a hátizsákjába és elhozta magával az iskolába. Így aztán lett egy kutyusunk. Amint megláttam, azt gondoltam, ó, Istenem, fogadok, talán két hétig, ha húzza és aztán… És addig is bírta. Nem is lehetett volna az osztályteremben, van ezzel kapcsolatban valami szabályzat, de nem mondhattad nekik, hogy nem lehet kutyusuk, mikor a kutyus már ott van, éppen előttük, körbe-körbe futkározva és csaholva a földön. Az Edgar nevet adták neki – bizony, utánam nevezték el. Nagyon jól szórakoztak, miközben utána rohangásztak és azt kiabálták, „Ide, Edgar! Jó kis Edgar!” Aztán pokolian nevettek. Élvezték a kétértelműséget. Én magam is élveztem. Nem zavar, ha megviccelnek.  Készítettek neki egy kis házikót a szertárban, meg minden. Nem tudom, mitől pusztult el. Állatbetegség, gondolom. Bizonyára nem kapta meg a szükséges oltásokat. Kiszedtem onnan, mielőtt még a gyerekek megérkeztek a suliba. Minden reggel ellenőriztem a szertárt, rutinosan, mert tudtam, mi fog történni. Odaadtam aztán a gondnoknak.

         Azután itt volt az a koreai árva, akit az osztály adoptált a Gyerekek Megsegítése program keretein belül; minden gyerek hozott be egy negyeddollárost havonta, ez volt az ötlet. Igazán szerencsétlen eset volt, a gyereket Kimnek hívták és talán túl későn adoptáltuk vagy ilyesmi. A halál okát nem említették a levélben, amit küldtek, és azt javasolták, fogadjunk örökbe egy másik gyereket helyette, így csatoltak pár érdekes esetet, de nem volt hozzá szívünk. Elég rosszul viselte az osztály, úgy kezdték (azt hiszem, senki nem mondott a szemembe semmit) érezni, hogy talán valami baj van az iskolával. De én nem hiszem, hogy bármi baj lenne az iskolával, tulajdonképpen, láttam már jobbat és rosszabbat is. Egyszerűen a balszerencse nem akar továbbállni. Például szokatlanul sok szülő halt meg. Azt hiszem, volt két szívroham és két öngyilkosság, egy fulladásos halál, és négyen egy autóbalesetben vesztették az életüket. Meg egy szélütés. És ott volt a szokásosan magas elhalálozási arány a nagyszülők körében, vagy talán még magasabb volt ebben az évben, legalábbis úgy tűnt. És végül a tragédia.

         Akkor történt, amikor Matthew Wein és Tony Mavrogordo ott játszott, ahol az új szövetségi iroda épületének a helyét ásták. Ott voltak ezek a nagy fagerendák, tudod, a munkálatok szélén felhalmozva. Bírósági ügy lett belőle, a szülők azt állítják, hogy a gerendákat nem tették rendesen halomba. Nem tudom, mi igaz és mi nem. Furcsa évünk van.

         Elfelejtettem megemlíteni Billy Brandt édesapját, akit halálra késeltek, amikor egy álarcos betörővel dulakodott a házában.

         Egyik nap beszélgettünk az osztályban. Azt kérdezték tőlem, hova lettek? A fák, a szalamander, a trópusi hal, Edgar, a papák és mamák, Matthew és Tony, hova lettek mindannyian? Én pedig azt mondtam, nem tudom, nem tudom. És ők azt kérdezték, ki tudja? Én azt válaszoltam, senki sem tudja. És ők azt kérdezték, a halál ad értelmet az életnek? Én azt feleltem, hogy nem, az élet az, ami értelmet ad az életnek. Erre azt kérdezték, hogy nem a halál-e az az alapvető időpont, mely által a biztosra vett mindennapi evilágiasságon túlléphetünk annak az irányába, ami…

         Azt feleltem, igen, talán.

         Azt mondták, ez nem tetszik nekik.

         Azt feleltem, logikus.

         Azt mondták, ez gyalázat!

         Azt feleltem, igen, az.

         Azt kérdezték, szerelmeskednék-e Helennel (a tanársegédünk), hogy láthassák, hogyan kell? Tudták, hogy kedvelem Helent.

         Igen, nagyon kedvelem Helent, de azt mondtam, nem fogok.

         Annyi mindent hallottunk már arról, mondták, de még sosem láttuk.

         Azt válaszoltam, hogy kirúgnának és hogy ezt sosem, vagy szinte sosem csinálják demonstrációként. Helen kinézett az ablakon.

         Azt mondták, légyszi, légyszi szerelmeskedjen Helennel, szükségünk van valamilyen érték megmutatására, meg vagyunk rémülve.

         Azt mondtam nekik, hogy ne féljenek (habár sokszor én magam is rémült vagyok) és hogy értékek mindenhol vannak. Helen odajött hozzám és megölelt. Néhányszor homlokon csókoltam. Öleltük egymást. A gyerekek izgatottak voltak. Aztán kopogtak az ajtón, kinyitottam az ajtót, és az új futóegér sétált be. A gyerekek vadul éljeneztek.

                                                               Lang Edina fordítása

Velencén pedig, Velencén cseppet sem egyszerű gyalogosan keresztülvergődni annak ellenére, hogy itt, a vízre épült városban minden talpalatnyi területet elraboltak a Veneto- és a Laguna-öböltől, és rajta a mindent úgy egybepasszíroztak, mintha a nagy tengertől féltenék a várost, attól, hogy előbb-utóbb eljön visszavenni iszapos, meleg öbleit és tocsogóit, akárcsak a legendabeli király elszöktetett menyasszonyát. Csaknem fél órába telt, mire a Szent János és Pál-templomtól, a dózsék örök nyugvóhelyétől a San Polo templomig és iskoláig értünk. Ez volt, Euripidészem, a reneszánsz kori Velence legnagyobb jótékonysági intézménye. A barokk és a gótika után, íme, a reneszánsz, sétáink és az erkölcsről szóló disputáink közelgő végére; évszázadokat átívelő barátkozásunk betetőzésére. A Scuola Grande di San Rocco építését ifjabb Bartolomeo Bon építész kezdte el 1515-ben, és csak harmincnégy évvel később fejezte be Antonio Scarpagnino különlegesre tervezett homlokzattal, az itt elhaladó utcákra asszimmetrikusan elhelyezve. A Velencei Köztársaság szabad polgárainak adományaiból alapították és emelték, hogy a létszám fölöttieknek kezdetben a fekete halál elleni menedékül szolgáljon. Úgy szól a fáma, hogy építészeti szabálytalansága a sietség, a kapkodás következménye, amit az 1527. évi pestisjárvány váltott ki: az adományozók és Bon építész alig várták, hogy beléköltözhessenek, és paradicsomi kertjébe zárkózva ki-ki estéről estére elmondhasson egy-egy igaz történetet Velence múltjából. Odabenn, a szentély belsejében viszont nincsenek szabálytalanságok, következetlenségek, hiszen maga Giacopo Tintoretto festette ki a Szent Rókust, Tiziano utóda, legyőzve a megbízásért folyó versenyben Veronese festőit, Salviatit és Zuccharit. Négy falkép, négy zseniálisan megragadott látvány, négy fénypászma, amelyek tintorettói módon, borotvaélességgel hatolnak a freskókon a homályba, elválasztva azt, ami van, attól, ami nincs – itt az alkalom, hogy emlékeztessünk rá, a lényeges és a lényegtelen elválasztása egymástól, ami az ontológiának, a filozófiai diszciplínák királynőjének a tiszte, az eszmék létalapja, de a legnagyobb mérvű bűntetteké nemkülönben. Ami van, az van, ami nincs, az nincsen, az kiiktatható, semmibe vehető, kérdése közönséges kérdés, amire közönséges válasz adható. Belgrád városparancsnoka rejtjeles táviratban 1942-ben „megoldottnak” minősítette a zsidókérdést. Mit gondolhat magában Kant, miről álmodik örök álmában a városban, amelyből mind egy szálig kilakoltatták a németeekt? Ami van, az van, ami nincs, az nincs… Vagonok, marhavagonok kattogtak a sínpárakon emberhússal teletömve: az volt bennük, „ami nincs”. Oranienburg lakói alig tudtak levegőt venni a sachenhauseni láger krematóriumának füstjétől. Utóbb semmire sem emlékeztek: sem a füstre, sem a buzre, mert hiszen odabenn olyasmit égettek el, „ami nincs”, és mindenki szentül hitt ebben… Nem hallottál, Euripidészem, Bergen-Belsenről? Sem Auschwitz-Birkenauról? Ezek a halálgyárak, amelyekbe menetrend nélküli szerelvények gördültek be, százezreket pusztítottak el a háború előtti korosztályok zsidó járadékosai, filozófusai, költői, gyárosai, tudósai és mérnökei közül. Éjjel-nappal üzemeltek ezek az üzemek, mint manapság a mi csirkegyáraink, és olyanok szolgálták ki, akik saját igazságukhoz, következésképp saját német moráljukhoz tartották magukat. Vajon az válhatott volna-e francia vagy brit igazsággá? Nem; de azért a németek, ha tudták is, hogy a lágerekben valami retteneteset művelnek, azt igazságosnak és a német nép szemszögéből szükségesnek gondolták. Nézd csak, a bejárattal szemközti freskón, az egész középső hajót eluralva, Krisztus keresztre feszítése. Nagyot téved mindenki, Mneszarkhosz fia, aki azt képzeli, hogy a nácik tábora maroknyi gonosztevőből állt, mert bizony Hitler követői és munkatársai a halál bölcselői és angyalai voltak. Himmler, Heydrich, Goebbels és mind, akik halálfejet viseltek fekete sapkájukon (SS, belső biztonsági szolgálat) úgy tekintettek a lágerekre, mint ahogy ma az atomerőmuvekre tekintünk: veszélyesek, piszkolnak, de villanyáramra mindannyiunknak szükségünk van. Valakinek végtére – ezt mondta Dietrich Eckhart, Hitler beszélgetőtársa Spandau börtönéből – mások helyett is ki kellett mondania a helyes szót és meg kellett cselekednie a helyénvaló tettet. A németek közül a legtöbben szentül hitték, hogy a halálfejes sapkás osztagok, az ő nevükben is, helyesen cselekszenek, és mindannyian, ó, egek, nemes vitézeiknek és gyámolítóiknak tartották őket, a végsőkig hitelt adva nekik. Goebbels felesége, Magda, kevéssel az amerikai katonák megérkezése előtt, egész családját kiirtotta. Mielőtt ő maga is kettéharapta volna a ciánkapszulát, feljegyezte: „Gyermekeink túlságosan jók ahhoz az élethez, ami utánunk következik, az irgalmas Isten meg fogja bocsátani, hogy én magam segítettem őket a kímélethez.” Fordulj körbe a Szent Rókusban, Mneszarkhosz fia, szemléld meg Tintoretto toivábbi három freskóját is: Krisztus Pilátus előtt, A keresztvivő Krisztus, végül az Ecce homo. Az emberiség történetében, szalamiszi, soha még nem jelentkezett ilyen erőteljes eszme, más eszmevilágoktól függetlenül, amely a sejtburjánzás sebességével bontakozott erkölcsi teljességgé, az igazság letéteményesévé előrelépve. A németek valószínűleg már a múlt század harmincas éveinek közepétől, amikor Zeppelin mezején ezrével járták körbe a horogkeresztnek a fényt megidéző jelét (die verflüchten Haken kreuzler, a horogkeresztnek azok az átkozottjai), meg voltak győződve róla, hogy igazságos háborút folytatnak majd. Hogy ez a túlélésért, Ukrajna és Oroszország búzamezőiért, a faj és a szellem tisztaságáért folyó harc, abban a német haza egyetlen fia sem kételkedett.(Egy házasságkötés, Eva Brauné, a bunkerben, alig egy vagy két nappal az öngyilkosság előtt, s egy kérdés a katonai káplán, Valter Wagner tiszteletes szájából: „Mein Führer, bocsánat, de ez a szabály, meg kell kérdeznem Öntől, tiszta árja-e.”) Hogy a lángba borított London védelme igazságos, az egyetlen angol számára sem volt kétséges. Hogy atombombát kell előállítani, abban mindegyik tudós biztos volt, aki az új-mexikói Los Alamosban a Manhattan titkos terven dolgozván plutóniumot nyertek uránból, miközben hatalmas sugárzásadagnak tették ki magukat. Hogy helyénvaló szétbombázni Kölnt, Frankfurtot (kilátás a Röhmer-dombról: a városközpont töredezett fogsor, közepén a székesegyház, az egyetlen épület, amely nincs földig rombolva), Drezdát (jaj, Drezdát, ahol ezerszámra égtek el fél ezredévnél régebbi nyomtatványok) és Berlint, a legrégebbi európai egyetemi városokat, afelől semmi kételye nem volt a szövetségi repülőgépekben ülőknek sem nappal, sem éjszaka, sem 1943-ban, sem 1944-ben, sem 1945-ben. Az ellenségnek, szónokolt a brit légierő parancsnoka, romlott szíve legközepébe kellett csapást mérni. Hát a németek, a németek, akikre Brutus és a felforgatók egész panteonja bvetette tekintetét? Friedrich Nietzsche németjei. Richard Wagner németjei. Richard Strauss németjei. Immanuel Kant németjei. Afféle Ikaroszok módjára ők éles vasszárnyakat fabrikáltak maguknak és siklórepülésben borotváltak le velük mindent, ami avítt, mindent, ami szenilis. És szentül hitték, hogy igazuk van, mert egy eszme vezérelte őket, egy olyan eszme, Euripidészem, amely egyedül volt alkalmas egymillió gyermek megölésére gázkamrában. A németség ifjú náció, s szövetségeseivel, a az olasz fasisztákkal és futuristákkal kiebrudalja az Ókontinensről a franciák és angolok elaggott, szklerotikus nemzetét; mert hiszen, istenemre, Európa beteg, és közeleg, hirdette Nietzsche, a zsarnokság kora, amelyben Németországnak le kell számolnia a történelem látszataival. Egyszerűen kénytelen ezt tenni, nincs visszaút, mint ahogy hőseidnek, mint ahogy a tragédiákban nincs visszaút… Mindenkit magával ragadott akkor az eszme, mindenki közös célja: a katonáknak a keleti front lövészárkaiban éppúgy, mint az ő Lili Marlenjüknek. A zsidó karmesterek lidérceitől megszabadulva a legkiválóbb német koncertmesterek, Wilhelm Furtwengler, Karl Böhm, a parédébiztos Von Karajan főhadnagy, Max Schillings és Fritz Knapertsbusch elnagyoltan dirigáltak, az árnyalatokkal nem törődve, tobzódva a mu patetikus beltartalmaiban. Maguk a nácik, Goebbels és személyesen Hitler (jóval a bunker és az ottani kérdés előtt) sem habozott karmesteri pálcát ragadva kiállni a kiéhezett, rongyokban járó berlini zenészek elé attól a vágytól vezérelve, hogy az új rend apostolaiként legalább egy pillanatra uralmuk alá vonják a germán repertoár kedvelt dallamait. És akkor minden romba dőlt: a városok, a tervek, az égre vetett tekintetű emlékművek. A vén Európában végrehajtott gonosztettek felett szörnyülködő amerikaiak nem tudták megérteni a tanácstalan és nagyképűségről árulkodóan szófukar németeket és osztrákokat, akiknek az arcára volt írva a vesztesek torz cinizmusa. Belerobbantották a balti-tengeri kikötők vizébe a daruk utolsó vasszerkezeteit, és vadásztak a holdkórosokra, akik átaludták a végső vereség hajnalát, valamint az ordas eszmék rabjait, 1945–46 „farkasembereit”. Az Ein Deutsches Requiem folyamatos basszus hangokkal indul, a szünetek hegedűszólamai és az egész sötét tónus pedig azt sugallja, hogy az összes ígéret sem csitíthatja el a fájdalmat. Állapodjunk meg, szalamiszi: minthogy minden ember jónak gondolja magát, a felfedezett és sajátjának elfogadott részleges érvényű erkölcs az, amely bűncselekményre készteti őket, mert hozzá ragaszkodva követelik maguknak az igazságot. A paradicsomi kertek, amelyeket úgy gondoznak, mint a pestistől menekülő velenceiek, paradox módon azok késztetik őket gonosztettekre. Mert mindent ezen a világon meggyőződésből tesznek: a mérget azért adják Szókratész kezébe, azért hozzák létre a Société des amis de la constitution, séant aux Jakobins nevű társaságot, a jakobinusoknál összeülő alkotmánypártolókét; és minden egyéb szörnyűség in a history of the mankind az elszántságnak és annak a tükörképe, hogy el kell menni a végsőkig és következetes politikát kell folytatni: Place de la République Guillotine doktor találmányával a közepén, a Lubjanka, amelynek mélyén a forradalom sok elárulója a legképtelenebb vallomásokat írta alá, mert mindannyian, a vallatók is, a vallatottak is szilárdan hitték, hogy a bolsevik forradalomnak el kell mennie a végsőkig, és hogy akkor, a keserű harmincas években veszélyben forog. De azért Roberto, Roberto Menazzini író nem volt elég meggyőző. Az én engedékeny és szédítő anyám, a falu szépe, Tiborért kárpótolta magát vele. Házassága romjai alól menekült a karjaiba. Egy befuccsolt regényből keveredett ki – mellesleg jó, hogy megúszta ép bőrrel –, és mint valami Jeanne d’Arc, igyekezett legalább egy lépést hátrálni máglyájától. Roberto regényterve sokkal ígéretesebb volt, a vakmerőségig merész elgondolás, különösen ha számításba vesszük, hogy kiötlője csak egy vidéki művészi üvegfúvó, semmi több. Az új olasz irodalom leendő remekművének forradalmisága abban nyilvánult volna meg, hogy nincsen cselekménye, de még cselekvést jelző igék sem szerepelnek benne. A La breve istoria della mia Italia helyzetek sorozataként volt elképzelve, egymás mellé tett képek gyanánt, ami történik benne, az valójában az elmozdulás az egymást követő képek közt, mintha egy filmtekercset kockáról kockára néznénk végig. „Nagyon érdekes”, mondta anyám, méhe szépséges, meleg öblén ekkor már bimbózásnak indult, gömbölyödött egy kis élet. Holdtöltekor, amikor anyámat táncba vitte, Roberto otrombán kurjongatott a szabad ég alatt, feje felett a vacsoracsillagot felhőbodrok millió kis vitorlása vette körül. És azután Roberto őt is beléptette a regénybe, elmozduló képei közé. A La breve istoria della mia Italia sugárzott, mint a freskók, mint rendházak csendje és zsolozsmái, mint a tengerzúgás a fülünkre illesztett kagylóhéjban – és mégis, ez a begubózottság, Roberto kimerevített képeinek özöne lassan, de biztosan szétmállasztotta regényét. Úgy fogalmazott, mintha dalolna: „Ce lo vediamo sussurla a bassa voce. E il suo sussurio si perdeva ridotto il polvere. ’Io sono lo spavento di tutte le generazioni. Non pu nemmeno immaginarsi da dove sia giunto: dall’oscuritr, dall’orrore, dall’universo delle sofferenze umane. Da secoli ormai vivo dove le grida e le invocazioni umane non significano nulla. Il buio impera dappertutto laggi e un fetore appiccicoso s’infiltra in ogni poro. Il fango c la mia terra, il marciume il mio cibo e il rosso dei carboni ardenti il mio sole…” Roberto ihletett irálya szárnyalt: „Látjuk őt, amint a nő füléhez hajol, és suttogása szétszitálva porlik. ’Mindeníziglen a rém vagyok nektek. Sejtelmetek sem lehet, honnan jöttem: a sötétségből, az iszonyatból, az emberi szenvedés óceánjából. Ahol századévek óta leledzem, ott minden sikoly és jajveszékelés hiábavaló. A sötétség ott mindent eláraszt, és ragadós buz itat át mindent. A sár az én országom, a rothadás az eledelem, a zsarátnok az én napom…” És talán az én szegény anyám, regényfiaskók Iphigéniája északon és délen, magyar és olasz földön, itt is megtestesül, ámde a kisöcsém, féltestvérem, Menyus másként akarta. A félresikerült csemete, a torzszülött világra jöttével azonban, akin a csodaszép szempár egy tengerszem kékjét tükrözte, elakadt a regényírás, amit egyébként is ilyen fatális végzet felé sodort a sok „si trova”, „si tratta”, „si vede”, melyek az igéket helyettesítve abban a hitben ringatták az olvasót, hogy Roberto regényében mégiscsak van valamiféle előrehaladás. Ott áll tehát, megint az ajtó küszöbén, az én bátor anyám pedig tüzesen dacol vele, útját állja, noha így, félkarúan is sokkal erősebb nála. Áll ott a Lloyd hajólistása, aki ottragadt a megtorpedózása után megfeneklett kórházhajón, rozsda és csapszögek közt, áll a szerencsétlen feketeinges elvékonyult szájjal, oldalához szorított csonkkal, ökölbe szorított balja ütésre lendül, anyám pedig állát felszegi, hátraveti szőke haját, mert valahol teste belsejében elkezdődött a tisztulás, a pete levált a méh faláról, siklik kifelé, és már semmi módon nem termékenyülhet meg Roberto magjától. Szegény anyám vérzik, még egy élet vetél el benne, de vérmaszatok csak itt-ott mutatkoznak hosszú lába tövén, szemérme meleg deltájában, kifelé észak büszke delnőjét mutatja még. Ez a meghatóan hamis asszony, az anyám, megtanult befelé sírni, könnyeit elnyelni, hogy mások ne láthassák, és most a zokogás áthullámzik rajta, hüppög és szipog szegény anyám, de közben válla és előremeredő bimbóival a kifeszített melle meg se rezdül. Keble kitárva, mindenki a szíve gyökeréig beleláthat, de nem veszi le róla átható tekintetét, farkasszemet néznek, végül aztán Roberto az, aki enged: sarkon fordul, s végighaladva a közös teraszon feldönti a hatos számú lakásbeli nénikék fehér fonott karosszékeit, hallom, veszettül káromkodik, de csak úgy maga elé. S anyám, az én állhatatlan anyám, látom, begyűjti pirruszi győzelme gyümölcsét, a tilalmak zónájába lép, arasznyival tovább megy, mint ahogy szabad lenne. Hát igen, az athéniak is szent meggyőződésből küldték a legifjabbik, legszebbik fiukat szicíliai hadjáratba.

António az egyetem vége felé járt, amikor Serip meghívást kapott a Marginal sugárút kaszinójába, hogy megnyissa az új évadot, a meghívás az égből jött. Egy tojásos számot képzelt oda, a tojások egy olyan puha, vörös, kisebb kanapé méretű szájban tűntek volna el, mint amilyen Salvador Dalí Mae Westjén jelenik meg, a legjobb anyagokat vásárolta össze hozzá a Baixa méteráruboltjaiban, ökörvér vörös bársonyt, a legjobb minőségű drótot a vaskereskedésben, a tojásokat vidékről szerezte be, tökéletes, napsárga, kerek sárgájuk egészben maradt, ha fél kézzel összeroppantotta őket. Egy álló hónapig éjjel-nappal gyakorolt.

            A nézőtéren a harmadik sortól hátrébb a tojások sajnos már rosszul látszottak, a bemutató éjszakáján a középtájon ülők egymástól kérdezgették

            – Mi van a kezében?

            – Pingponglabdák?

            – Szerintem golflabdák.

a hátsó sorokban ülők pedig nyugtalanul kérdezték

            – Vattapamacsok?

            – Valamit ütöget velük.

            – Mi van a kezében, tojások?

világos volt, hogy ez a trükk a távolság miatt bukott meg abban a fekete-ezüst teremben, másnap éjjel el is küldték Seripet. Végigment egy folyosón, ahol meztelen angol táncosnők álltak libasorban, ő csak elhaladt mellettük, a lányok nem kérdeztek tőle semmit, aztán beleveszett az éjszakába.

            Depressziós lett, egy hétig kuksolt nyitott szemmel a sötét szobában, és a halált várta, de António és a barátnője megmentette, egy fazék tyúkaprólékot töltöttek a szájába, ő pedig mindkét oldalon hússzor megrágta az ételt.

            Helena hülyeségnek tartotta az egészet, de idővel megtanulta tisztelni a bűvész barátságát és jó szívét.

            A tojásos kudarc után Serip új ötlettel tért magához, mellyel forradalmasítani fogja a világ összes bárját és mulatóját, és amely nemcsak híressé, de minden elképzelhetőnél gazdagabbá is fogja tenni, mert az ő agyában született meg az első „elektromos ital” terve, és ő is fogja szabadalmaztatni a koktélt, melyet Elektra Tervnek nevezett el. A minden idők legstimulálóbb koktélja miatt az emberek folyékony áram után fognak vágyakozni.

            Egy pohár portóihoz meggylikőrt, citromot és fahéjat kevert, meg „egy titkos anyagot, melyet csak az Óvilágban ismertek”, és amely Serip szerint kisebb méretekben, de újraalkotta „a modern kémia és fizika Szent Grálját”: a hidegfúziót. Valójában egy pohár füstölgő, jeges italról volt szó két elektródával az alján, melyek hét-tizenkét volt feszültséggel csíptek, ha valaki belekortyolt az italba. Az alkohol jó vezető, António pedig, aki nagy bátran jelentkezett kísérleti nyúlnak, az egész Elektrát Serip arcába köpte, annyira megrázta őt az élmény.

            – Mintha valaki a szád belsejébe harapna!

            Serip addig kísérletezett egyéb anyagokkal és feszültségekkel, amíg el nem fogyott a pénze elemre, ekkor véget értek a kínzások, az utolsó elemből viszont a nyálkahártyájára folyt a kénsav, ezért csecsemő szájzselét kellett kanalazgatnia. Megállapította, hogy pont úgy égette meg magát, mit a Boszporuszban megismert fakír, aki egyszer félrenyelte a lángoló petróleumot, ez még azelőtt volt, hogy elvitte a szíve, mert ledugott a nyelőcsövén egy pengét, hát, nem volt valami nagy fakír.

            Megint ágynak esett depresszióval, de most gyorsabban gyógyult, mert megcsörrent a telefon, Serip ügynöke volt az, aki annyira rosszul végezte a dolgát, hogy az utóbbi időben meg se próbált fizetséget kérni érte. Megint Olaszországban akadt valami, Serip készüljön. A szerződésben az is ki volt kötve, hogy három segítőt kell magával vinnie.

            Másnap megjelent egy hirdetés az egyik országos terjesztésű újságban:

Olaszországi munka

Olaszországi fellépésekhez keresünk lányokat.

Garantált fizetés. Fotó szükséges.

            Az újság a következő napon letiltotta a hirdetést, mondván félreértésekre adhat okot, és sérti a megtévesztés és nőkereskedelem ellen hozott szabályokat. Sőt, igazi csapás az apróhirdetés rovat számára, magyarázták Seripnek, aki vérig volt sértve:

            – Soha, ezt soha, scuzi, ez egy abszurdum! – kiabálta, de letették a telefont.

            António odalépett hozzá, és azt mondta:

            – Várj csak egy kicsit, ha lányokat kell kivinned, akkor ez azt is jelentheti, hogy… mondd csak, nem egy… lokálról van szó?

            – A lokál nem azonos a prostitúcióval. Nagy a különbség. Ha akarod – folytatta Serip, miközben fáradtan sóhajtott egyet –, ha akarod, egyszer elmagyarázom neked a különbséget.

            – Magyarázd el most.

            – Meg kell tudni hallgatni a férfiakat. Ők beszélni akarnak, a lányok pedig meghallgatják őket. Egy lokál nem más, mint tiszta pszichoanalízis.

            – Ja, bocs!

            – Nem mondom, előfordulhat olyan kontextus, melyben egy konzumnő úgy gondolja, hisz szabadon megválaszthatja a klinikai módszereit, hogy felhagy a tiszta pszichoanalízissel, és a díványnak szenteli magát.

            – Ja, jó!

            – De ehhez nekem már semmi közöm.

            És nekivágott a városnak, hogy személyesen hajtson föl magának valakit. Az egynapos hirdetésnek mégis megvolt a hatása, otthon castingoltak titokban, nehogy Helena megneszelje, zenének Strauss Imígyen szólott Zarathustráját választották, amelyet otthon csak úgy emlegettek, hogy

            – az a zene a 2001: Űrodisszeiá-ból.

            Serip három lányt választott ki partnerének: egy szőkére melírozott portugált, egy egyenes hajú, brazil mulatt nőt meg egy sötétfekete, afrofonott hajú angolait, az egyensúly kedvéért.

            – Senki sem vádolhat fehérhús-kereskedelemmel, vagy legalábbis azzal, hogy csak fehér húst exportálsz – mondta neki António, amikor a barátja a fülébe súgta a lányok színét.

            Igazság szerint csak ez a három lány jelentkezett, de tökéletesen megfeleltek a célnak, a filmzene pedig sokat segített. Serip úgy emelte fel a varázspálcáját, ahogy Kubrick majma a csontot a kürtszó és dobok crescendójára, és át tudta vinni pszicho-szexuális hatalmát a nézőtérre.

            Megbeszélték, melyik napon indulnak Olaszországba. Megjött a három lány a bőröndjével, felcipekedtek a harmadik emeletre, az előszobában kinyitották a csomagokat, hogy megnézzék, megvannak-e az éjszakai ruháik, van-e náluk elég bugyi meg harisnya, nem lyukas-e valamelyik, nem futott-e fel rajtuk a szál, aztán lecipekedtek, hogy Serip mindent bepakolhasson a minibusz csomagtartójába, majd újra fölmentek, hogy meguzsonnázzanak és igyanak egy teát a konyhában, mert csak koraeste indulnak, ha már kicsit lehűlt a levegő.

            Nem volt otthon tea, csak cukrozott portói, még az Elektra Tervből maradt, később aztán már ez se, megitták az egész üveggel, Serip azt állította, nagyon büszke rá, hogy Olaszország rendkívül igényes és nagyon különleges színpadi világának három ilyen gyönyörű, ekkora tehetséggel és ilyen álomszép testtel megáldott partnernőt mutathat be. A portugál lánynak, miközben hallgatta, eszébe jutott, mekkora igazságtalanság történt, és ezzel a másik két lány is egyetértett, mégpedig az, hogy António nem igazán vett részt a castingban, hisz végig egy vastag Braille-papírra jegyzetelt pontocskákkal,

            – jaj de cuki, mintha hímezne,

úgy írta fel az adataikat, a (valószínűleg ál-) nevüket, az (elvileg hamis) életkorukat, hogy közben nem láthatta, micsoda nők és mekkora művészek ők valójában, ezért olyan ötletük támadt, melyből mélységes emberiesség sugárzott, ezt António csak ahhoz tudta hasonlítani, csak persze sokkal jobb befejezéssel, amit a franciatanárnője tett vele az órán, amikor megkérte rá, tapogassa végig az arcát. Mivel most táncosnőkről volt szó, António-nak mindent végig kellett néznie az ujjaival, és ő a legnagyobb tisztelettel és igazán mélyrehatóan tapogatta végig a három lányt a lábujjától a feje búbjáig, a végére mindhárman levetkőzték minden félelmüket és majdnem minden ruhadarabjukat, sírtak az örömtől, hogy valami gyönyörűségeset vittek véghez a világon, aztán kértek még bort, de már nem maradt.

            – Még senki se tapogatott így végig, António, pórusról pórusra…

            – Braille-írással olvas téged végig, drágaságom – válaszolta Serip. – A lelkedet fürkészi a bőrödön keresztül, mia cara. António, el ne felejts a sorok között is olvasni, néha ott van a legfontosabb rész. Ez az, kicsit lejjebb.

            – Jaj, a csibész – nyögte a lány remegve.

            – Bocsánat, kisasszony!

            – Semmi baj, örülök, ha alapos véleményt alakítasz ki rólam. Néha úgy tűnik, a férfiak csak egyet akarnak.

            – Erre koccintok, remek, signore! – bömbölte Serip.

            Azon a fényes éjszakán holdkeltekor indultak. Serip a három partnernőjével egy diesel mikrobuszban a Pireneusok, az Alpok majd Lombardia hegyi tavai felé, át Piemonte síkságain és rizsföldjein, és alig egy hét múlva, amikor António épp Helenával volt otthon, és titokban még mindig a saját szerencséjén nevetett, megszólalt a telefon, és Helena egy nagyon furcsa beszélgetésnek lett fültanúja.

            – Hogyan?… Bocsánat, nem értem… Tényleg nem akarom önt becsapni, hölgyem, de nem értem… igen, ezen a címen lakik, de jelenleg nincs itthon, elutazott Olaszországba, hölgyem.

            A vonal másik végén egy nő üvöltött:

            – Nem érti? Hogyhogy nem érti… mit nem ért ezen, lakik ott egy férfi, aki… azt állítja, Seripnek hívják, igen vagy nem?!

            – Igen, de ahogy már mondtam magának, Olaszországba utazott dolgozni.

            – Akkor mondja meg neki, hogy Carmo ügynök telefonált a bűnügyi rendőrségtől. Ez a férfi elrabolta a kiskorú húgomat, és ha nem jön vissza vele azonnal, én…

            – Kiskorú, hogyhogy… kiskorú?

            António megijedt. Milyen gyorsan cseperednek, lehet, hogy tényleg kiskorú?

            – Tizenhét éves!

            – Á, értem.

            Amellett a lány mellett én vagyok kiskorú.

            – Mondja meg neki, ha nem hozza vissza azonnal a húgomat épen és egészségesen, utánamegyek, de nem tartóztatom le.

            – Nem tartóztatja le.

            – Nem. Megölöm. Megérette, amit mondtam?

            – Persze, hölgyem, illetve nyomozó asszony. Megöli.

            A nő erre letette.

            Helena úgy kért magyarázatot a dologra, hogy közben vasmarokkal szorongatta António nyakát.

            – Ti, ti… Csak ti ketten tudnátok megnevettetni ezzel a történettel – morogta.

            Nem tudták elérni Seripet. Később viszont ő telefonált. A legkiábrándultabb ember volt egész Európában. Meg se hallgatta őket.

            – Telefonált a rendőrség.

            – Mindhárman megszöktek. Kiraboltak, és leléptek a kellékekkel.

            – Már megint?!

            – Spanyolországban, Córdoba mellett egy panzióban, ahol az első előadásunk lett volna…

            – Telefonált a rendőrség.

            – …hogy összeszedjünk egy kis pénzt benzinre… a panzióban majdnem megkéselt a tulaj, mert Jaicira ellopta a képeket és a hamutartókat, mindent bepakolt a bőröndjébe. Jaiciráról végül kiderült, hogy nem konzumnő, hanem prostituált.

            – El se hiszem, ki mondta volna róla.

            – Erre azt válaszoltam, hogy nem igaz, de a férfi kést dugott az ingujjába, én meg nem vettem észre, pedig van szemem az ilyesmihez, de ügyesen eldugta, szóval kinyitom a bőröndöt, a lány bőröndjét, és ott volt minden. Lementem a recepcióra, hogy megbeszéljem a dolgot, de a pasas azzal fenyegetett, ha nem adunk neki vissza mindent, kibelez, mint egy halat, és a Guadalquivirbe dob, António!
            – Nyugodj meg! Jól vagy?

            – A lányok meg addig leléptek a minibusszal, úgy tűnik, Darlene meg a Mónica tud vezetni. Egy sevillai benzinkútnál találták meg a kocsit. Üresen. Most még Spanyolországon se jutottam át.

            – És most?

            – Scuza, António, hazamegyek.

            A világ napról napra változott, ebben legalább állandó volt.

            Egyszer Svájcban, egy éjszakai mulatóban Serip épp a kendőit rendezgette, amikor elkezdődött a striptease, és a táncosnő azt kérte, vegyék lejjebb a fényeket, ideges mozdulattal intett a világítónak, vegye már lejjebb a fényt, amely pont a mellére világított, előbb még úgy tűnt, az éles fény az előadás része, mérgezett nyílként hatol be a koreográfiába, de Serip a díszletek mögött, abból a szögből, ahol állt, egy műanyagdarab csillogását látva megértette, a nő azért akar kevesebb fényt, kevesebb fényt, kérem, mert celluxszal volt megemelve a melle.

            Egyszer Németországban, várj csak, talán Franciaországban volt, Serip a híres virslis számát adta elő, mellyel Pozsonyban elnyerte a csehszlovák televízió díját, szakácsnak öltözve egyre nagyobb virsliket varázsolt a színpadra, úgy ugrottak elő tízesével, mint a rugók, egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, de ekkor lenézett a színpadról, ez a nő meg az a férfi ott összetapadva… mit húzogat a nő a kezével?, el is ejtettem pár virs… és az a kövér férfi hátul, a térdeplő fiúcskával, nem, ez nem lehet igaz.

            Egyszer Lisszabon Chelas negyedében épp a tojásos trükk első változatát próbálta, igazi tojásokkal dolgozott, de csak a csirkekeltetőből szerezte be őket, jótékony előadást tartott a közösségi teremben, és mire folytatni akarta a trükköt, valaki az összes tojását ellopta, hogy megegye.

            Serip mindig hazatért.

Bense Mónika fordítása

(Részlet Rui Cardoso Martins megjelenés előtt álló új regényéből,

az Engedjék át a láthatatlan embert-ből.)