Nem volt helyes, tudtam én nagyon jól. Mégis mindig úgy van, hogy akadnak dolgok, amikre annyira vágyik az ember, hogy mindegy neki, helyes-e vagy helytelen, megteszi őket.
    Szerintem sokan vannak így ezzel, amikor az autópályán túllépik a sebességhatárokat, vagy amikor azokat bántják meg, akiket szeretnek, vagy csalódást okoznak a szüleiknek, meg ilyesmi. Talán eszükbe jut, hogy nem helyes, amit tesznek, mégsem képesek megálljt parancsolni maguknak. Egész egyszerűen élvezik a dolgot.
    Így volt ez Estherrel is. Esthernek hívták, s bár nekem mindig az volt a véleményem, hogy a neve kissé régies, őróla semmiképp sem lehetett elmondani, hogy régi darab. Huszonkét éves volt, amikor egy moziban megismerkedtünk – az egész előadás alatt csak engem nézett. Talán mert unalmasnak tartotta a filmet – sose mertem megkérdezni tőle, mindenesetre egyfolytában bámult. Én a filmvásznat néztem. Úgy gondoltam, ezt kell tennem, ha már egyszer kifizettem a jegyet, Esther viszont egyre csak bámult engem. És éppen amikor a legizgalmasabb rész következett, kezét az enyémre tette, és azt suttogta, hogy csókoljam meg. Megcsókoltam. Később még egyszer vettem jegyet a filmre. Látni akartam a végét. Jó film volt. Néhány nagyon bátor kémről szólt, akik nagy cégekbe épültek be keleten, de szerepelt benne egy vörös pisztolyos szőkeség is. Majd’ megvesztem azért a vörös pisztolyért. Sose láttam még ilyet.
    De aztán elkezdtünk járogatni, és egész jól ment a dolog. Lassan megismertük egymást, és Esther olyan szép volt, hogy alig bírtam elhinni, hogy kellek neki egyáltalán, de azt mondta, mindennél jobban szeret ezen a világon. Egy kicsit olyan vékony volt a hangja, nagyon tiszta és kedves, egy csöppet remegős, és nekem nagyon tetszett.
    És hát így történt, kedvem szottyant a dologra, pedig nagyon jól tudtam, hogy ilyesmit nem csinál az ember. Hogy mások után leskelődik. Márpedig én ezt csináltam: leskelődtem. Esther egyedül élt egy lakásban bent a városban, és a hálószobája a hátsó kertre nézett. Szinte véletlenül jöttem rá, hogy ha átlopakodok a házak közt a másik oldalra, találok ott egy hátsó lépcsőt, ahová beslisszolhatok. Innen esténként tisztán láthattam Esthert, amint vetkőzik le fürödni, vagy hogy lefeküdjön. Nagyon különleges érzés volt, egyáltalán nem szexuális jellegű. Valamiféle bizsergető érzés volt ez, mint az elektromos feszültség. Egy kicsit olyan, mint amikor gyerekek voltunk, és elcsentük mások játékát.
Aztán összeköltöztünk, és ezzel hihetetlenül jó munkakörülmények teremtődtek a számomra. Esther reggel egy órával az előtt indult munkába, hogy a levélnyíláson bedobták a postát, úgyhogy rengeteg időm volt. Mielőtt hazajött, szép nyugodtan felgőzölhettem a leveleit, elolvashattam őket, aztán ragasztóstifttel újra lezárhattam. Nagyon élveztem. És a fürdőszobaajtó szélénél volt egy kicsi rés, amin épp át lehetett látni. Néha az volt a sejtésem, hogy tudja, hogy nézem, mégis élvezte a helyzetet. Hogy olyan izgató. Mindenesetre mosakodás közben többször láttam maszturbálni, de ennek talán a mi szexuális életünk volt az oka. Sokszor gondoltam erre, bár ami engem illet, belőlem sugárzott az elégedettség. Esther igen szép lány. Akkor is, amikor egészben látja az ember, nem csak a nyíláson keresztül megvillanó szeletét.
    Önmagukban nézve a levelei általában elég unalmasak voltak, és persze akkor sem történik rém sok minden, amikor valaki elmegy fürödni, de azért nem volt rossz. Mint ahogy az se ott esténként a hátsó lépcsőn, még mielőtt összeköltöztünk. Olyan bizsergető érzés futott végig rajtam. Mindig ajánlom is az embereknek, akikkel találkozom, de a véleményük általában az, hogy különösen hangzik, amit mondok. Úgy néznek rám, mintha perverz volnék vagy ilyesmi, még akkor is, amikor közlöm, hogy ennek abszolút semmi köze a szexhez. Nem mintha olyan sokat tudnék erről a dologról, de azért néha olvasok újságot, és hallottam emberekről, akik különös dolgokra vágynak, én pedig semmiképpen se vagyok ilyen. Semmi esetre sem.
    Néha még követtem is Esthert, amikor munkába ment, és egyszer így jöttem rá, hogy szeretője van. Na, ennek megörültem. Mármint hogy, persze, egy kicsit kellemetlen volt, de nagyon is megértettem Esthert. Nyilván, hogy helytelen dolog így hazudni, de nekem is megvolt a magam kis titka, még ha én sose lennék is képes ilyen direkt módon hazudni. De arra gondoltam, hogy ő is érzett olyan bizsergést, márpedig ilyesmitől nem akartam csak úgy megfosztani.
    Nagyon magas fickó volt, nálam mindenesetre magasabb, és elég jóképű. Nem tudom. Én azért jobban szeretem Esthert. Mindenesetre Esther szerint jóképű. Rengeteget olvastam a fickóról. Szinte minden nap voltak új dolgok róla Esther naplójában, új leírások. Esther a kulcsot a fényképalbumba rejtette, egy műanyag tasakba. Sokkalta könnyebb volt rálelni, mint gondoltam. Egy csomó hízelgő dolgot írt róla; hogy milyen fantasztikus szerető, hogy jószerivel pillanatok alatt úgy kinyalja, hogy eljut az orgazmusig, meg ilyesmik. Szerintem hihetetlenül izgalmas volt. Hisz időről időre azon spekulálunk, milyen is az, amikor az embernek szeretője van. Itt aztán erről mindent elolvashattam.
    Mint Esther írta, lassanként egyfajta titkos nyelvet is kifejlesztettek egymás között. Amennyire meg tudtam állapítani, olyasféle csacska mondatokról lehetett szó, amik nem jelentenek semmit, mégis mindent jelenthetnek. Esthernek meg nekem egyáltalán nem volt ilyenünk. Mi csak dánul beszéltünk. Talán ezért alakultak a dolgok úgy, ahogy alakultak. Nem tudom.
    Az idő előrehaladtával kissé túl kíváncsi lettem. Mindenesetre majdnem megvertek. Néha örülök, hogy olyan gyorsan tudok futni. Kedvem támadt egy kicsit többet megtudni erről a Janról, Esther szeretőjéről, úgyhogy egy egész hétvégén a nyomában voltam. Esther úgy tudta, hogy anyámat látogatom meg, pedig már évek óta nem is jártam nála. Hosszú történet. De Janra tényleg megharagudtam, úgy istenigazából dühbe gurultam, komolyan mondom. Mert azon a szombaton, miután búcsúzóul megcsókolta Esthert, már vette is a kabátját, és elment hazulról, hogy valaki mással találkozzon. Elég csinos volt a nő, de a fenébe, így nem lehet bánni másokkal! Úgyhogy odamentem hozzá az előcsarnokban – az egyik igen drága szálloda előcsarnokában, ahol minden bársonyborítású –, és megmondtam neki úgy, ahogy van: szégyellheti magát azért, amit művelt, a mindenségit neki! Mi a fenét képzel, hogy így átveri az én Estheremet, meg különben is, nem tudja, mennyit jelent ő a lánynak?! És ekkor fejbe vágott, úgyhogy most jól jött, hogy ilyen fürgék a lábaim. Elképesztő volt az egész. Nem túl kellemes.
    És néhány nappal később, amikor Esther már elment dolgozni, én meg csak ültem nyugodtan, és olvasgattam a naplóját, megláttam. Legalul, egészen lent, a füzet szélén vörös betűkkel az állt, hogy “most már elég”. Hagyjam abba ezt a kutakodást az életében meg a dolgai között. Elege van már belőle, hogy a nap huszonnégy órájában árgus szemmel figyelem, úgyhogy elhagy. Én persze azt hittem, hogy dolgozni ment, de ott állt, vörösen fehéren, hogy elhagyott.
    Nem volt túl kellemes. Hosszú időbe telt, hogy kiheverjem, meg az is, hogy új lakást találjak, ami azt illeti. És csak fél év múlva sikerült visszatalálnom hozzá. A szemközti lakásba költöztem be, így most nagyon jó. Esther egy csomó új embert ismert meg, és minden percre szükségem van, hogy lépést tudjak tartani mindegyikkel.
    Közben lett egy kedvesem, Beatének hívják, és bár a neve kicsit régiesen hangzik, még csak most töltötte be a tizenkilencet. Hihetetlenül bájos, nagyon kiszámíthatatlanok a cselekedetei, és ezt szeretem.
    De a francba, mennyi dolgom van! Nem akarok lemaradni semmiről.

                                                                                                                SZAPPANOS GÁBOR fordítása

Csakazértsem. Nem fog tőlük beiijedni. Vagy egész életében tartani tőlük. Hisz ami azt illeti, még nála is fiatalabbak: egyre csak arról pusmognak, ki kire nézett, ki kire nézett, ki kibe szerelmes. Míg lekísérik a kertbe, míg kiszolgálják, élik a saját igazi életüket. Udvarhölgyek. Azért küldték őket ide, hogy felügyelet mellett szórakozzanak, és aztán megtalálják a jövendőbelijüket.

Amit a családjuk persze már régesrég megtalált nekik.

De ők úgy tesznek, mintha… mintha a házasságuk a pusmogásokon, a titkos találkozókon múlna. Ajándék ez a néhány év, ez az udvari „szolgálat” a gazdag és előkelő lányoknak. Olyan lányoknak, akik sokkal jobban tudják nála, hogy mikor mit szabad. Kislányosan pufók arcukban Hildi már látta a gránitkőből faragott, kemény ősanyákat: a Gudrunokat, a Ragahildeket, akik puszta kézzel bántak el az ellenségeikkel. És nemcsak az ellenségeikkel, hanem a férjeikkel, a rossz szellemekkel, de még a saját fiaikkal is.

Mit mondott Illighaen? Hogy nem a szerelem, hanem a bosszú a legnagyobb ihlető.

Mit kíván a hercegné? Hagyjam magára? Behúzzam a függönyöket?

Ezek a pattanásos, de fensőbbségesen udvarias csitrik ugyanilyen udvarias kíváncsisággal nézték végig az előző hercegné meggyilkolását is. Behúzzam a függönyöket? Nem akar a kegyelmes asszony megpihenni? Előkelő lányok. Talán még a kamaszkoruk is csak az álcázást szolgálja.

Hildi annyira tartott tőlük, hogy ki sem merte mutatni. De pontosan tudta, miből veszik észre a szolgák, ha az úrnőjük fél – ezért ha vétett az udvariasság ellen, úgy tett, mintha ez az ő kiismerhetetlen hazájában megszokott lenne.

Akárhonnan fúj a szél, maga szabja meg a törvényeit.

Fiatal hercegnéket a gyerekük foglal le – vagy ha nem a gyerek, akkor a reménytelen szerelem a lovászfiú, az udvari költő vagy bármelyik naplopó iránt. De Hildi a lovászfiúktól is félt, úgyhogy vagy a kertben gyönyörködött, vagy egymaga indult útnak, hogy felderítse a palotát. Termek, zugok, rejtekajtók: hát nem arról álmodozott gyerekkorában, hogy egymaga csatangol egy soha véget nem érő palotában, amelynek körkörösen egymásba épültek a folyosói?

És hiányzott Riolda, a kislány is. Vilmos herceg se állatot, se kisgyereket nem tűrt meg a közelében, senkit és semmit, ami a magtalanságára vagy a halálára emlékeztette.

Az öreg hercegnők a tető alatt laktak, és egy roskatag csigalépcső vezetett hozzájuk. Foglyok voltak, hiszen valami rettenetes, régi bűnükért az előző herceg várfogságra ítélte őket – de hogy mi volt az a régi bűn, (eltörtek egy csuprot, vagy megmérgeztek egy túlságosan lelkes udvarlót), az már régesrég feledésbe merült. Illighaen, a krónikás nem törődött a csuprokkal, meg talán Vilmos hercegnek sem volt kedve „várbörtönné” alakítani a saját palotáját.

Úgyhogy az idős hölgyek szabadon jártak-keltek, hórihorgasan, szótlanul felbukkantak a kikötőben vagy a palota fogadótermében, és fensőbbségesen odabólintottak Hildinek.

Valaki örökli a hatalmat, valaki csak mások kegyelméből élvezi.

De a gyereknevetés mégiscsak a padlásszobákhoz vonzotta Hildit. Bekopogott, hogy megkérdezze, nincs-e az ír kisgyereknek valamire szüksége, de a hercegnők szobájából nyíló kilátás a torkára forrasztotta a szót. Még soha nem látta ekkora magasságból a kikötőt, ahogy soha nem élte át, hogy egycsapásra úrrá lehet a saját félelmein. Az öböl zöldeskék hullámain, az imbolygó vitorlákon túl ott ringott a nyílt tenger egészen másféle kékje. A párafüggöny mögé odaképzelhette Cornwallt, Bretagne-t, de akár a Halottak szigetét is, ahol mindenki fiatal és nem ismerik a szégyent.

–Van-e saját nyelvük a halottaknak? – kérdezte az egyik hercegnő.

Hildi nem jött zavarba. A hercegnéket a szépségükért választják: mért kéne neki tudni azt, amiről sejtelmük sincs a bölcseknek? Ábrándosan felsóhajtott, és a pillantása megint belefeledkezett a gyöngyöző kékségbe.

De vajon honnan tudják ezek a hórihorgas vénlányok, mi jár a fejében? Vagy ebben a szobában mindenki a Halottak szigetére gondol, ha a kilátásba belefeledkezik? Vagy csak azért ismerik a gondolatait, mert az alattvalók a születésük óta fejet hajtanak nekik? Így ők kényelmesen, ráérősen belelátnak, sőt belefeledkeznek a gondolatainkba is?

–Ugye, régebben rabszolga voltál, Hildi?

Hildi ilyenféle kérdésre már hetek óta számított. De az mégiscsak furcsa volt, hogy ezek az öregasszonyok mindenféle köntörfalazás nélkül ki merik faggatni.

Megpördült gyorsan: –Soha nem voltam rabszolga. Soha! De anyámat egyszer úgy megverték koldulás közben, hogy úgy érezte, meg fog halni, ezért inkább bekönyörgött engem a Wingishildekhez cselédnek. A Wingishildek befogadtak, de nem fizettek értem.

–A jámbor Wingishildek! – nevettek a hölgyek. – Aztán húsz év múlva miattad száműzték őket!

Hildit elfutotta a düh. – Egy szabad normann férfi felesége lettem. A legnagyobb Wingishild-fiú feleségül vett! Igaz, ezt a Wingishildek aztán sohasem bocsátották meg. A temetés után elvették a lányomat, nem engedték, hogy virágot vigyek a férjem sírjához, és végül megerőszakoltattak az összes cseléddel… Hisz te is csak egy koszos cseléd vagy, Hildi… Most visszamész oda, ahonnan jöttél…

Ó, jaj…! Talán csak a mindent felszabadító és diadalmas tenger látványa miatt mesél el ilyen hátborzongató részleteket. De már nem tudta a szavakat visszatartani. – Mikor a lányom megbetegedett, nem engedtek a közelébe! Kotródj innen, ez nem a te gyereked! És amikor…, amikor…, amikor… – de már nem tudott elősorolni több részletet, a sok iszonyúság már régebben elveszett a könyörtelen, egyhangú fájdalomban.

Hisz még azt sem tudja, mi történt a lányával!

– De én nem akartam a Wingishildek száműzését! Legkevésbé az összesét!

– Vilmos jó döntést hozott, kedvesem – mondta az idősebb hercegnő. – Elég józan, ha emberekről van szó. Nyugodtan ülj le erre a székre! Tőlünk nem kell tartanod.

Hildi nem is tartott tőlük. Olyan hatalmasok és előkelők voltak – a két hórihorga, ahogy hívta őket magában – hogy azt is megtehették, hogy mindig igazat mondjanak.

Ahogy Vilmos reggelenként ellovagolt a kíséretével, Hildi fogta a hímzőrámáját, és felkereste az öreg hölgyeket. Megtanult tűbe fűzni, aztán begyakorolta az egyszerűbb öltéseket, végül megismerte a színek és minták titkos jelentését is. A bíborfonál hatalmat ad, a sárga irigységet kelt abban, aki rápillant, a madarak pedig csodatevő erővel ruházzák fel azokat, akik a köpenyükön viselik. Nagy szeretettel, gondossággal kell mintákat kihímezni, hisz elég néhány viráginda, és egy hercegi gyermek már az egész nemzetsége történetét a köpenyén hordja.

Délre a két bogaras úrhölgy elunta a hímezgetést-mesélgetést, és felkészültek a mindentudó Illighaen fogadására. Mi különbözteti meg a lehetségest és a valószínűtől? Mikor fogunk végre a saját jövőnkre emlékezni? Ezeken a nagyképű, komoly megbeszéléseken a nagy krónikás le sem tudta venni Hildi melléről a tekintetét – egyre csak izzadt, krákogott, hümmögött, és már attól elpirult, ha a fiatal hercegné előredőlt a székén.

A két hórihorga – erről Hildi meg volt győződve – remekül szórakozott.

Amúgy Hildi már számtalanszor kérte őket, hogy engedjék ki vele a kislányt játszani. Hisz nem való egy négyéves gyereknek a padlásszobában gubbasztani, egész nap a hímzőtűk cikázását figyelni, eleven lények helyett csak hímzett virágokat vagy a tenger színeváltozását látni…. De az öreg hölgyek nem engedtek. A gyereknek itt a legjobb helye. Csak a padlásszobában, a szoknyájuk mellett van biztonságban.

Tényleg így lenne? Hildi amúgy kicsit idegenkedett ettől a különös kislánytól. Míg a két normann hercegnőn könnyű volt kiigazodni, addig az ír kislány a maga négy évével, hullámos fürtjeivel igazi rejtély volt. Láttad ott azt a szivárványt, Riolda? Ankarakaraikarum. Nézd meg ezt a hímzést, és mondd meg, melyik madár tetszik jobban? Labairorumlongararellum. Pedig a kislány engedelmes volt, és már a második hónapban megtanulta az ő nyelvüket. Ilyen lenne talán az ír nyelv? Vagy ez csak gyerekhandabanda, amolyan madárnyelv?

– Mért csinálod ezt? – kérdezte Hildi. – Látsz valakit, akit mi nem látunk? Tudod, hogy mi semmilyen tündérnyelven nem értünk – és seglykérőn az öreg hölgyekre nézett.

Az idősebbik hórihorga felsóhajtott. Szétfeszítette a gyerek öklöcskéjét, és megmutatta Hildinek a kislány tenyerét.

Hildi felsikoltott: nem emberi tenyérminta volt.

A rabszolgáknál is vannak megvetetettebb lények. Azok, akikről tulajdon szomszédai, testvérei is kétségbe vonják, hogy mindkét szülőjük ember volt. Akik hosszú hajjal, párban vagy éppenséggel burokban születnek, akik egyszerre lehetnek több helyen, és akiket ez a sok furcsaság nem is enged meghalni. Akiknek csak a szerencséjén múlik, hogy ábrándos királyfiak titkos szeretői lesznek, vagy élve eltemetve végzik egy tengerparti faluban.

Hildi félt tőlük. Ahogy azoktól is félt, akiknek nem félnek tőlük. Azoktól meg különösen, akik jól érzik magukat az ilyen lények közelében. De ő már túlságosan megkedvelte az öreg hölgyeket, és azzal hitegette magát, hogy annak a furcsa kislánynak, Rioldának is hiányzik.

Vagy üljön a fogadóteremben, és azt hallgassa egész nap, hogy melyik udvarhölgy kibe szerelmes? Hát nem érdekesebbek ennél az öreg Illighaen fejtegetései? Vagy a hímzett madarakhoz fűzött ezer és ezer történet? Napok óta émelygett, de úgy döntött, újra közéjük óvakodik.

Szikrázóan szép délután volt. A kislány már aludt, a két hercegnő szálegyenesen hallgatta Illighaen fejtegetéseit. Vajon hányféle babona járja a tengerészek között? Részeges, szélhámos, magukat dölyfösen „világutazóknak” tituláló kalandorok hányféle túlzásra vetemednek?

– Az emberi ostobaságra oszlopokat lehet építeni – szögezte le Illighaen.

A hercegnőket viszont jobban érdekelték a túlzások.

De azt, ugye, még Illighaen sem tagadja, kérdezték a hercegnők, hogy vannak olyan szigetek és földek, ahol az idő másképpen folyik. Hány utazó tér vissza megfiatalodva? Hány utazó járt olyan országokban, ahol a halottaival?

– Ezek csak mesék. Nincsenek bizonyítékok az ilyen történetekre.

A hercegnők erre előhúztak a ládájukból egy kékes-rózsás színekben pompázó kagylót. Egy neves „kalandortól” kapták,, igen, igen, ő is világutazónak titulálta magát, és megfordult egy olyan szigeten, ahol a dolgok nem tudnak elkopni vagy megöregedni. Ahol egy nyomorult kagyló is tele van rejtélyes erőkkel.

–Fogd csak meg, Hildi! Nyúlj bele! Hónapok óta elő se vettük, de te friss tengervizet találsz benne. Mert ez a kagyló nem tudja elfelejteni a tengert.

Hildi csak óvatosan fogta meg, hisz még a pereme is olyan hűvös volt, mintha egy láthatatlan kéz most emelte volna ki a tenger mélyéből. Ünnepélyes arccal kézről kézre adták.

– De azt te sem tagadod, hercegnő, hogy számtalan képtelen és nevetséges történet kering távoli birodalmakról! Hányan de hányan mesélgetnek arról, hogy egy Bizánc nevű rejtélyes helyen, talán az idő valamilyen balesete folytán megmaradt a római császárok hatalma. A királyok ma is caesarnaK hívják magukat, bíborszobákban látják meg a napvilágot, márványpalotákban laknak. A homlokukon a napot hordják, a vállukon a csillagokat.

–Ez persze képtelenség! – kiáltott az idősebb hercegnő – Mi nem ostobák vagyunk, csak kíváncsiak – és szemrehányó pillantásokat lövellt Illighaen felé.

És a tengervíztől lucskos kagylót óvatosan – két ujjal, csak a pereménél fogva – visszazárta az ébenfa ládikóba.

De Hildi most már nem törődött az örökké nedves kagylókkal vagy a bíborbanszületett királyfiakkal, most már a testére, a saját kibírhatatlan émelygésére figyelt.

Hogy fog életben maradni, ha egy magtalannak tartott férfitől vár gyereket?

Patrick de Mela: Fordított (részlet)

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-vi/ 

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-ix-szabad-vagyok/

http://ujnautilus.info/a-dolgok-rendje-patrick-de-mela-forditott/

Ki lopta el a túrósrétest?

A Király már a trónon ült, amikor Évikéék odaérkeztek. Körülötte apró madarak és állatok tolongtak, meg egy egész játék kártya. A vádlott, a Piros Alsó, bilincsbe verve állott, mellette jobbról és balról a Makkhetes meg a Tökhetes őrizte, hogy meg ne szökjék. A Király oldalán a Fehér Nyuszi sürgölődött. Egyik kezében trombitával, a másik kezében összegöngyölt papírtekerccsel. A terem közepén asztal volt, rajta egy nagy tál cukorral hintett, mazsolás túrósrétes. Évikének szinte csorgott a nyála, olyan étvágya támadt a túrósrétesre.

– Csak már vége volna a tárgyalásnak – gondolta – s megehetnénk a túrósrétest.

De hol volt még a tárgyalás vége? Hiszen még el sem kezdődött.

Évike eddig még sohase volt törvényszéki tárgyaláson. Csak ujságokban olvasott ilyesmiről. Sok mindent tudott már. Tudta többek közt azt is, hogy ki a bíró és ki a vádlott s hogy rendszerint a bíró szokta elítélni a vádlottat és nem megfordítva.

Most a Király volt a bíró.

– Ott a tanúk padja – gondolta Évike – s az a két állat ügyvéd.

Kénytelen volt őket állatnak nevezni, mert itt mindenki állat volt.

Büszkén ismételgette ezeket a dolgokat, arra gondolva, – némi joggal – hogy kevés kislány tud annyit ilyen korban.

Az ügyvédek buzgón írtak valamit a palatáblájukra.

– Mit irkálnak ezek? – súgta Évike a Griffmadárnak. – Hiszen még el sem kezdődött a tárgyalás.

– A nevüket, – súgta vissza a Griffmadár – mert félnek, hogy elfelejtik a tárgyalás végéig.

– Jaj, de maflák – nevetett Évike, de tüstént elhallgatott, mert a Fehér Nyuszi nagyot kiáltott:

– Csönd legyen, klönben azonnal kiürítettem a termet.

A Király pedig föltette pápaszemét és dühösen nézegette, ki merészel itt beszélni.

Évike észrevette, hogy a két ügyvéd ezt írja a palatáblájára: „Jaj, de maflák”, sőt az egyik még meg is kérdezte a szomszédjától, hogy ezt, „mafla”, két, vagy három effel írják-e. Na, szép kis irkafirka lesz ebből, gondolta Évike.

A jegyzőnek rettenetesen csikorgott a palavesszője. Évike nem bírta tovább hallgatni, a háta mögé lopódzott s olyan ügyesen kikapta a kezéből, hogy a szegény jegyző (a Gyík koma volt az), csak azt látta, hogy az egyszerre eltűnt. Mindenütt kereste, végül is az újjával kellett írnia, de nem sokat ért, mert nem látszott a palatáblán.

– Ügyész, halljuk a vádat – parancsolta a Király.

Erre a fehér Nyuszi háromszor a trombitájába fújt, kigöngyölte a papírtekercset s emelt hangon, érthetően olvasni kezdte:

Szörnyűséges rém-eset.

Hallottál ily rémeset?

Vettem ötven krémeset.

Piros Alsó meglökött

S mind az ötven rám esett.

Multkor pedig édesem,

Odaszaladt vészesen

S ötszáz túrosrétesem

Mind ellopta és megette,

Az éhségtől szétesem.

Ennélfogva vádolom,

Védelmébe gátolom,

Az egészet rátolom,

Bármit mond a védelem,

Vádolom őt, vádolom.

– Lássuk, mit mond erre a törvény – szólt a Király.

– Még ne, még ne – intette le a fehér Nyuszi. – Hol vagyunk még attól?

– Hát akkor jöjjön az első tanú – mondta a Király.

A fehér Nyuszi háromszor trombitájába fújt és elkiáltotta magát:

– Első tanú.

Az első tanú a Részeg Kefekötő volt. Két kezében egy-egy pohár bort hozott.

– Ezer bocsánat, Felség, – mentekezett – de nem tudtam kiinni a boromat, amikor értem jöttek.

– Ki kellett volna innod – mondta a Király. – Mikor kezdtél inni?

A Részeg Kefekötő Április Bolondjára pillantott, aki karonfogva állt ott a Mormotával.

– Április elsején, ha nem tévedek – mondta.

– Harmadikán – mondta Április Bolondja. – Elsején én kezdtem inni.

– Tizenharmadikán – mondta a Mormota.

– Írjatok – parancsolta a Király.

Valamennyien egymás alá írták a számokat, aztán összeadták, kivonták, megszorozták, végül pedig az egészet átszámították pengőbe és fillérekbe.

– Mi a neved? – fordult most a Király az első tanúhoz.

– Részeg Kefekötő – felelt az.

– Bolond vagy? – kérdezte a Király.

– Nem, ő a bolond – mondta a Részeg Kefekötő s Április Bolondjára mutatott.

– Mondd el, mit tudsz, de ne dülöngélj jobbra-balra, mert leüttetem a fejed – szólt a Király.

A tanú ettől annyira megijedt, hogy csaknem hasravágódott s zavarában beleharapott az üvegpoharába.

Évike most valami furcsát kezdett érezni. Eleinte nem tudta, mi az és meg is ijedt tőle, de később rájött, hogy hirtelen nőni kezdett, attól támadt az a furcsa érzése. Első gondolata az volt, hogy szó nélkül fölkel s itthagy csapot-papot, az egész tárgyalást, de aztán elhatározta, hogy ott marad, ameddig elfér.

– Ne tolakodjék úgy – szólt rá a Mormota, aki közvetlenül mellette ült.

– Agyonnyom.

– Nem tehetek róla – mondta Évike. – Maga is nő.

– Igen, de én mértéket tartok – válaszolt a Mormota. – Nem mint maga, aki az égig nő.

Azzal dühösen fölkelt a helyéről s átment a tárgyalóterem másik végébe.

A Király közben folyton mereven nézte a Részeg Kefekötőt. Amikor a Mormota fölkelt a helyéről, így szólt az egyik teremőrhöz:

– Hozd ide az utolsó udvari bál meghívóját.

Erre a szerencsétlen Kefekötő úgy elkezdett remegni, hogy a lábán lötyögtek a cipői is.

– Vallj be mindent töredelmesen, – kiáltott a Király – különben leüttetem a fejed, akárhogy remegsz is.

– Én csak egy szegény szerencsétlen kefekötő vagyok, Felség – jajgatott. – Éppen iddogáltam egy kicsit, amikor egyszerre csak azt mondja Április Bolondja…

– Én egy árva szót se szóltam – szabadkozott Április Bolondja.

– De szóltál – felelselt vele a Kefekötő.

– Tagadom – mondta Április Bolondja.

– Tagadd, – szólt a Király – annyi baj legyen. Folytassuk.

– A Mormota is ott volt és azt mondta – folytatta a Kefekötő jobbra-balra pislantva, attól való féltében, hogy hátha a Mormota is tagadni fog. De a Mormota semmit sem tagadott. Az aludt, mint a bunda.

– Én éppen bort töltöttem a poharamba – szólt a Kefekötő.

– Mit mondott a Mormota? ­– szólt most közbe az ügyész.

– Arra már nem emlékszem – felelte a Részeg Kefekötő.

– Akkor üssétek le a fejét – kiáltott a Király.

A szegény Kefekötő kiejtette kezéből a borospoharat, térdrerogyott sés így könyörgött:

– Én csak egy szegény, szerencsétlen kefekötő vagyok.

– Igen – üvöltött a Király. – Szegény szerencsétlen kefekötő, aki folyton iszik és eszik is. Kefét eszik, kefét.

Erre egyik tengeri malac „hangos derültségre fakadt” és éljenezni kezdett. A teremőrök azonnal „rendet teremtettek”.

Akarjátok tudni, gyerekek, hogyan?

Hoztak egy zsákot, fejjel lefelé bedugták a tengeri malacot, kötelekkel jól bekötözték a zsák száját, aztán ráültek. Ezt jelenti az a kifejezés, hogy „rendet teremtettek”.

– Jaj, de örülök, hogy láttam ezt – mondta Évike. – Annyiszor olvastam az ujságokban, hogy a törvényszéki tárgyalások végén az elnök „az éljenzést és tetszésnyilvánítást elfojtotta” s a teremőrök „rendet teremtettek”, de eddig sohasem értettem.

– Ha nem tudsz egyebet mondani, – szólalt meg a Király – akkor mehetsz. Indulj. Ott künn majd leütik a fejed.

– Hogyan mehetnék, Felség, hiszen térdepelek – felelt a Kefekötő.

– Akkor előbb állj föl, – mondta a bölcs Király – és csak azután távozz innen.

Erre a másik tengeri malac is „hangos derültségre fakadt” és élejnezni kezdett. Az ő tetszésnyilvánítását szintén azonnal elfojtották.

– No, a tengeri malacoknak gyorsan ellátták a baját – gondolta Évike. – Most majd gyorsabban megy a dolog.

– Száraz a torkom, ihatnám, Felség – könyörgött a Részeg Kefekötő a Királynak, aki még mindig a vádiratot tanulmányozta.

– Várj csak – szólt dühösen a Király.

Erre a Kefekötő nyakába szedte a lábát s úgy elfutott, mintha ott se lett volna. Az őrök hiába szaladtak utána, túl volt az már ungon-berken.

– Szólítsd a következő tanut – szólt oda a Király a Nyuszinak.

A második tanu a Hercegnő szakácsnéja volt, aki a paprikásdobozt, mint bűnjelet magával hozta. Évike sejtette, hogy ez csak ő lehet, mert be se lépett a tárgyalóterembe s azok, akik az ajtó mellett ültek, egyszerre mind tüsszögni kezdtek.

– Mondj el mindent, amit tudsz – parancsolta a Király.

– Eszem ágában sincs – válaszolt a szakácsné.

A Király ijedten pislantott a Fehér Nyuszira, aki halkan súgta neki:

– Adj föl neki keresztkérdéseket, Felség.

Évike kíváncsian nyújtogatta a nyakát, mert azt hitte, hogy a keresztkérdés és keresztrejtvény egyet jelent, ő pedig nagyon szeretett rejtvényeket fejteni.

A Király rettentő zavarba jött. Nem tudta, mit kérdezzen. Összefonta karját, sötét tekintetet vetett a szakácsnéra s torkát köszörülte. Végre mély hangon azt kérdezte tőle:

– Mondd meg nekünk, mibő készül a túrósrétes?

– Paprikából – felelte a szakácsné.

– Málnaszörpből – szólalt meg egy álmos hang.

– Üssétek le a Mormota fejét – üvöltött a Király. – Dobjátok ki. Verjétek agyon. Bökjétek jól oldalba. Tépjétek ki a szakállát.

Néhány percig a tárgyalóteremben fölborult a rend. Miután a Mormotának kitették a szűrét és a rend ismét helyreállott, a szakácsné meglógott.

– Sebaj – mondta a Király, szemmel láthatóan megkönnyebbülve. – Szólítsd a következő tanut – parancsolta nagy hangon, de közben halkan ezt súgta a Fehér Nyuszinak: – Ezt te vedd keresztkérdések alá, mert majd megpattan a fejem.

A Nyuszi az iratokban turkált. Évike kíváncsian várta, ki lesz a legközelebbi tanú, mert eddig még nem igen „tisztázták az ügyet”. Képzeljétek, gyerekek, mennyire meglepődött, amikor a Fehét Nyuszi éles, sípitó hangon ezt kiáltotta:

– Évike.