Az írek május elején csaptak le Normandiára. A normannok minden támadót lemészároltak, csak az ír király fiát nem. Ez a fiú lesz majd Normandia hercege…

         Mese, mese, gondolta bosszúsan. Ostoba, szentimentális mese.

         De az ő fülébe is eljutott, noha hetek óta ki sem dugta az orrát Marcenda hercegné palotájából. Üldögélt a palota belső kertjében, félig fogolyként, félig vendégként, és közben jóllakott, vagy inkább csordultig telt napfénnyel, nyugalommal és udvariassággal. Ez Normandia volt, egy művelt és kifinom ország, és nem az ír királyi palota, hanem egy nyugodt hercegi udvar. Itt senki sem rikácsolt vele, legkivált a tulajdon apja nem: még azt sem tudod, te, fattyú, hogy mettől, meddig…, mit tátod itt a szád, te anyabaszó szerencsétlen…

         Anyabaszó – Halix király fia elpirult emlékezés közben. Dadogás nélkül még öt összefüggő mondatot sem mert Normandiában elmondani, de az apját már félméteres föld fedte; nehéz, termékeny, jóindulatú föld. Megmenekült, szabad ember volt. Káromkodni itt senki sem káromkodott. Ahogy lökdösődni sem lökdösődött. És még a napszámosokat sem nevezték anyabaszóknak, nemhogy a fogoly hercegeket.

         És Normandia csodása termékeny ország volt. A gyümölcsök édesebbek voltak, a napfény kitartóbb. Vagy talán hűségesebb volt a napfény a normann partokhoz, mint Írországhoz, itt hetek is elteltek egyetlen csepp eső nélkül. És az ételek! Az alma, a saláta, az uborka íze ott maradt a nyelvén, mintha Normandiában jobbkedvű almák teremnének, vagy jobbkedvű mint a szülőföldjén. Nem is beszélve a málnáról, az egresről, a barackról, ribizliről! Mindegyik olyan rafinált és különleges volt, mintha költők találták volna ki valamennyit. Mikor az első őszibarackot meglátta, alig akarta elhinni, hogy ebből a csodálatos, gyönyörű gyümölcsből létezik több is. És a kacéran bólogató, vérpiros ribiszke! Hogy lehet, hogy a költők csak fiatal lányokhoz írnak verseket?

         És természetesen maga Vilmos herceg! Hol láthatott volna ő ennyire barátságos, ennyire előkelő, ennyire méltóságteljes uralkodót! Egy ilyen született herceget! Hát mért nem árulod el a neved, fiam! Nagyon jól tudod, hogy itt barátok között vagy! Tőlünk nem kell tartanod.

         Igen, meglehet. Mert ki haragudna egy megszeppent, mindenkivel udvarias, tizenöt éves trónörökösre? Aki félig-meddig túszként él Sarzac várában? Aki csak a sors különös szeszélye folytán maradt életben? Aki kedvében jár reggeltől-estig Vilmos hercegnek és a feleségének,. Aki szeret napsütötte várudvarokon barackokat enni. És legszívesebben egy ribiszkebokorhoz írna szerelmes verseket.

         A szilva is hamarosan beérik, meglátod, milyen jóízű, biztosította Marcenda.

     Ő, az ír herceg, Halix király fia már rég rájött arra, az uralkodáshoz nem kellenek különösebb képességek. Nincs szükség tündérpalástra, természetfölötti erőre. Hanem pontosan arra, ami belőle annyira hiányzik: önbizalomra, magabiztosságra.

       Vilmos herceg és Marcenda – nos, ők igaziak. Ellentétben vele, egy nevét titkoló királyfival, akit saját apja nevezett anyabaszónak. Még nem is volt becsülete, amikor elvesztette. És az alkalmatlanságát már Vilmos herceg is észrevette, mikor mélyen a szemébe nézve odasúgta: akármi is a te titkos neved, te nem születtél hercegnek.

      Vilmos hercegnek és Marcendának nem született gyermeke. Ilyenkor a férfiak a feleségüket hibáztatják, de a joviális Vilmosnak ez sem adatott meg, Marcendának, a feleségének az előző házasságából három lánya született. Maradj itt velünk, mondogatta Marcenda. Minek mennél haza? Talán hogy megölesd magad?

        Ugyan minek mennél haza? Ha normann uralkodó nem is lehet belőle, de a hercegi pár barátjaként kényelmes életet élhetne. Elkísérhetné Marcendát az erdei rezidenciába, sajnálhatná vele az erdőben elejtett őzeket, és közben találgathatná, hogy az udvarban ki kivel – hogy nyíltan vagy titokban, és hogy a frigy szerencsés lesz-e vagy sem. Mert mint az idősödő,  jóravaló asszonyok, a hercegné is imádta a vajban sütött fánkocskákat, a virágokat, a „kedves és jóravaló” párokat. Az ír királyfi egy meghitt ideálra ismert benne, noha Marcenda semmilyen tekintetben nem hasonlított az anyjára, Mona királynéra, erre a rettegésbe beleszürkült, csontsovány  asszonyra. Jóindulatúan unalmas volt Marcenda, ahogy kopottasan unalmas volt a férje, Vilmos herceg is – de azt legalább senki sem gondolhatta, hogy ez a jólnevelt, idős pár egyszercsak elrikoltja magát: na, mi van, te anyabaszó, mért nem szeded a lábad… Annyit sem érsz, mint a kötél, amire felakasztanak…

         Írországban méregbe mártották a mondatokat, és megsuhogtatták az ellenség feje fölött, akár a kardokat. Vagy csak az ő édesapja, Írország királya volt ilyen? Hol késel, te anyabaszó? A kardodat sem tudod megfogni rendesen…? A Herceg újra összerezzent, mert az apjára való emlékezés a gyümölcsök ízét is megmérgezte. Hiszen ő egy megrontott királyfi. Az emberek között semmi keresnivalója.

         De ugyan mért kéne bárkinek is a saját nevét elárulni? Hisz ő nem nyilvános  ember, ő nem akar kezében karddal ítélkezni vagy hadakat vezetni. Vagy fején virágkoszorúval a mennyegzői menet élén vonulni. Te, anyabaszó, hát te semmire sem vagy jó? Igen, talán semmire sem. Már az anyja kivégzése megbetegítette. És te még sajnálod őt? Azt a szukát? Aki mind a kettőnkre, de még az összes büdös írre szégyent hozott! Ám az apja nemcsak vele, a trónörökössel ordítozott. Emlékezett egy apródra, aki a király őrjöngése közben holtan esett össze. A király pedig, már-már önkívületben, tovább rugdosta a szavaival. Na, mi van, nem hallasz, te kis anyabaszó? A füleden át húzzam ki a gerincedet?

         Itt, Normandiában hál’istennek senki sem beszél ilyen rettenetesen. Ez nem az anyabaszók országa. A normannok mindig úgy szólnak egymáshoz, ahogy művelt, megfontolt embereknek kell. És talán ezért nem tudnak ebben a csodálatos, nyugodt országban verseket írni az emberek! Költőversenyeket rendeznek, rímekkel bűvészkednek, tralala, lalala, csiribu… csiribi, csiribá, de fogalmuk sincs a szavak hatalmáról. Míg tralaláznak, elképzelni sem tudják, hogy egy jó vers életre kelthet valakit vagy birodalmak sorsát döntheti el.

         A világ a szavak hatalmában van, gondolta a Herceg. Te mért nem írsz verseket, kérdezgették a normannok nap mint nap tőle. Vagy mért titkolod, ha írsz? A Herceg hímezett-hámozott, lehajtotta a fejét, és közben érezte, hogy ezek az illedelmes, rózsavíztől illatozó emberek nemcsak gyávának tartják, hanem sunyinak és neveletlennek is.

         Mert tulajdonképp a normannok sem jobbak, mint az írek, ezt érezte. Csak ők nem mernek a gonoszságukkal kérkedni. Vajon nem született-e Marcendának az előző házasságából három lánygyermeke? És mi lett azokkal a kis unokákkal, akikben Vilmos herceg is örömét lelte? Akiket alkalmasnak is tarthatott az uralkodásra… Az egyik kisfiút egy vérfarkas tépte szét – egy különleges, csak a mesékben élő vérfarkas, aki éjszaka beóvakodott Vilmos herceg kastélyába. Ez a farkas szépen, udvariasan fellépkedett a lépcsőn, nesztelenül elhaladt három alabárdos apród mellett, aztán széttépte az alvó gyereket. Hát milyen farkas az ilyen? A másik kisunokát egy álomtündér ölte meg. Felbukkant egy tisztáson, ahol a hercegné unokái kergetőztek, és elcsalta magával a gyereket a rengetegbe. Fél év múlva csak a csontjait találta meg. Falánk álomtündér lehetett…

         Na persze ő, egy ír királyfi, jövendőmondók és költők fia abban egy csöppet sem kételkedett, hogy léteznek természetfölötti lények. Csak éppen a szív titkai – gondolta –, sokkal rettenetesebbek.

         Na de a normannok nem is szavakkal ölnek.

         És sokan vannak, nagyon sokan, akik Vilmos herceg trónjára ácsingóznak.

         Az utolsó harapás barack aztán még jobban megkeseredett a szájában. Ugyan hogy is tudná őt Marcenda, ez az unalmasan korlátolt hölgy megvédelmezni? Akinek az a sok szörnyű baleset érte az unokáit. Vajon a gonoszok hogyan is magyaráznák a hercegné szeretetét őiránta?

      Ámde könnyebb egy tizenkét-tizenhárom éves gyereket egy bérgyilkossal kivégeztetni, mint megrágalmazni egy majd’ ötven éves hercegnét. Emellett Marcenda az együgyűségig jámbor asszony, pontosan az a fajta, akit a köznép is bálványoz. Mert hiszen nem a kegyes, a derék Marcenda az, aki szépen hímzett kendőcskéket ajándékoz a normann menyasszonyoknak, akihez a szegény özvegyasszonyok is bátorításért fordulhatnak…?

         Anyabaszó, suhant át rajta a szó megint. De szerencsére a hercegné nem az a fajta, aki titkos találkákat tervez túszul ejtett hercegekkel azon az órán „mikor szégyenükben lesütik szemüket a csillagok, és a földön egyedül vadászik a hold”. De vajon Marcenda jámborsága meg tudta-e védeni az unokáit? És képes lesz-e őt megvédeni, akiről a normannok azt gyanítják, egyre csak sertepertél, alakoskodik… Vilmos herceg trónjára ácsingózik?

    Neki már nincs hova hátrálnia. Ma napnyugta előtt meg kell jelennie a jó hölgy fogadótermében, és elkísérni esti sétájára, hogy meglátogassanak egy ablaktalan kunyhóban tengődő szegény asszonyt, aki most adott életet a hatodik gyerekének. Hogy érzed magad, kedvesem, nincs-e valamire szükséged? Mondd, nem segíthetek valamiben?

         És ő csak bólogat a hercegné árnyékában. Mert mi másra való egy udvaronc? Mi másra, mégha tizenöt évvel ezelőtt ír királyfinak is született?

       Felment a kamrájába megmosni az arcát és leverni a port a nadrágjáról. Mert nem szabad a szegényeket megbotránkoztatni, nekik csalódást okozni, szokta mondogatni a hercegné. Marcenda nyilván az unokái temetésén is szépen megfésülve, fényesen csillogó köpenyben jelent meg…

         Hiúság nélkül hogyan is létezne erény?

       Kitekintett az ablakon. Halix király fiának a szíve hirtelen elfacsarodott a bizonytalanságtól vagy éppenséggel a honvágytól. Eljutott-e már a híre az ő rablóhadjáratuknak? Mit gondolnak róla Írországban? Azt vajon tudják-e a komák, a sógorok, az unokatestvérek és a többi anyabaszó, hogy ő még életben van? És mit gondolnak róla, az „egyetlen túlélőről” ebben a kifinomult udvarban?

         Ivott egy korty vizet, aztán leült, mert a kinti nyárfalevelek reszketése őt is nyugtalanná tette. De miért nem hall másféle hangokat? Hova tűntek a palotából az emberek? Kicsi kastély ez, de a hercegné még a délutáni pihenése alatt sem követelt meg tökéletes csendet. (Nem vagyok én akkora boszorkány, kedvesem…) De akkor hova tűntek? Hogy lettek a hercegné apródjai hirtelen ilyen csendesek?

         Kiosont a folyosóra, beódalgott a nagyterembe, de még mindig csak a nyárfalevelek susogását sodorta utána a szél. Sehol semmi lárma. Persze egy foglyul ejtett, majd nagylelkűen vendégül látott királyfi nem kiáltozhat. Hát nem is kiáltozott, hanem csendben osont be a fogadóterembe, ahol a nap minden órájában kicicomázott eladó lányok trécseltek. Az úgynevezett udvarhölgyek.

         De most nem trécselt senki. Ám nem volt visszaút, ámbár minden porcikájában érezte: csapda ez, ravaszul kifundált, szörnyűséges. És hol vannak az apródok, akik éjjel-nappal itt társasjátékoznak a fogadóteremben? Látta a borostyánból faragott, gyönyörű bábukat, az apródok kupáit, egy feldöntött széket. Mert a hercegné nagyon kegyes, az apródjainak megengedi, hogy egész nap bort nyakaljanak – persze mértékkel, illedelmesen.

         Ez a fiú lesz majd Normandia hercege…

         Halix király fia egész testében reszketett. De nem volt egyedül, az a valaki vagy valami ott leselkedett rá a hercegné hálószobájában. És érezte, hogy valakik – valóságosan, de talán egy másik valóságból – most is éberen figyelik.

         Benyomta az ajtót a könyökével.

        Először a hercegné hatalmas combjait látta meg, a fehér húson tekergő kék ereket. Aztán a sötét odúhoz hasonló, nyitott és szétmarcangolt ölet, a széttépett selyemruhát, az elmetszett nyakat, a kék szemekben a felháborodást és a félelmet. És legvégül – mintha csak ebben a pillanatban loccsant volna az ágyneműre – a rengeteg kiömlött vért.

         És a kard! Az az ő kardja! Az az ő kardja ott az ágy végén!

         – Végre megvagy, te varangy!   –  Az apródok a függöny mögül rontottak elő, és úgy teperték le a földre, hogy a válla, az arca, a haja, a keze is véres legyen.

         – Te sunyi! Te mocskos ír! Megerőszakoltad a hercegnénket! Védekezett, ezért megölted!

         Az apródok csak egy színjáték szereplői voltak, most még zavartan, elfogódottan mozogtak. De minden színjáték mély átélést igényel. Ezért felpaprikázták magukat a kiáltozással, és egyre magabiztosabbak lettek. Már beletapostak a derekába, a hátát rugdosták, köpködték az arcát, a vállán táncoltak, ráugrottak a térdére, és szétfeszítették a tenyerét, hogy az ujjaira rátapossanak.

         Mielőtt a Herceg belezuhant volna a saját megsemmisülésébe, hallotta, hogy azt sziszegik fogcsikorgató gyűlölettel:

         – Te anyabaszó! Te sunyi szerencsétlen!

                                                                                                         Csóka Kata fordítása

A háború, Euripidészem – te tudod, mi a háború, a háború, amely nem egy évig vagy egy évtizedig dúl, hanem, mint ama peloponnészoszi, csaknem negyed évszázadon át… Csakhogy megvénültél már. Az év, amelyet írunk, 408, és te Arkhelaosz király hívásának tettél eleget. A nép megorrolt rád, szofistának és istentagadónak bélyegzett. A botránykő az a bizonyos: „το θνήσκειν ου τάφος νομίζεται;” „Vagy hát a sír nem dönti el a meghalást?” Vagy pedig a „két oldala van mindennek”; avagy a trosztichon: „Mit mondhatnék, ha nem akarlak magasztalni; de botorságom ne forrassza torkomra a köszönő szót, s a köszönetért a hálálkodót ne vessék meg.” Nem tudom. Látni vélem a kétkerekű taligát, amelyen éjjel lopva kivittek a városból. A barbár északra tartottak veled, a makedóniai Arethusába, Amphipolisz mellett. Utolsónak a tenger partján lobogó fáklyákra esett tekinteted, a várfalakon sorakozó pelyhedző állú kamaszokra, néhány páros csónak vesztegelt még a kikötőben. Amikor, még ifjan, a Városba érkeztél, mint bármelyik vidéki tahót, elkápráztattak fényei, minden más volt akkor: kereskedők, nyüzsgés, valamiféle fehér marú ökrök, amelyeket az utcán terelnek, a hajókról lerakott amforák. Látom, ahogy első drámádat írod; még az év őszén befogad a szofisták köre a közösség beavatási szertartásának alávetve. Érzésem szerint késő éjszakára jár, fülledtség üli meg a görög földet; itt áll a ház, egy közismert szofistáé, aki az ünnepségnek helyet adott. A társaság egy ifjú szalamiszit vesz fel soraiba, és azon az éjjelen – még most is szégyenkezve emlékszel rá – mindenki azt tesz a testével, amit csak óhajt. Szemedet bekötik, hogy később ne tudhasd, ki mit művelt veled, és mellednek szögezik a kérdést, ó, szalamiszi, biztos vagy-e benne, hogy a Bölcsesség örök istennőjének akarod alávetni magad. Rövid ideig az egyiptomi füstölőszer illatát érzed az orrodban, és azután megkezdődik a szertartás, a szabad polgárok bacchanáliája, a féktelen orgia, amely örökre megszabadít mindenféle szégyenkezéstől, és eltépi az utolsó szálat is, amely a felnevelő szulői házhoz és a bukolikus vidékhez fuzött. Ifjonc voltál akkor, Euripidészem, talán ha harminc nyarat számláltál – vagy még annyit sem –, és most, most pedig már a hetvenhetediket taposod. Fogaid kihullottak, arcod beesett, és éjfél után, kései órán, már csak a régi parázs bizonytalan, szeszélyes nyomvonala rajzolódik ki utánad, mint a csillámok, amelyek az anyatejet csordító anyamellen villództak ott, a templomban, amikor féltestvéremet búcsúztattuk. Kivonultál a városból, drámák hírét hagyva ránk, amelyeket később elveszettként tartanak számon. Hamar tövig égő gyertyákként kísértenek a Sztheneboia, a Krétaiak, az Aialón, a Föníciai nők és még vagy hetven titokzatos vendége a tiszta téli éjszakának, amely úgy vesz körül, mint valami amfiteátrum. Kilépsz a város színteréről, amely a felnevelő Szalamiszként szerettél, a közönséget, amelynek mindig kedvében jártál, de amelyet sohasem tévesztettél meg. Anyámasszony katonájaként megfutamodsz a peloponnészoszi háború elől; mögötted maradnak a szétrombolt, fáradt és kiéhezett polisz utolsó fényei, és te azzal áltatod magad, hogy nem te hagytad ott Athént, hanem – feszülő vitorlákkal faroló óriási fehér kísértethajó módjára – ő hagy el téged, Euripidészem, páratlan tragédiaírót, akinek a közösség, effélének minden előzetes jele nélkül, egész egyszerűen hátat fordított. Magaddal viszed – álltó helyedben, miközben városod elhagy, magadnál tartod, mint erősködsz – darabodat az önérzetes polgárokról, kegyes istenekről, a tanultságról, ami itt az ékesszólás, vagyis a beszédes értékítélet szenvedélye miatt oly fontos… Azért abban biztos vagy, hogy érsz valamit, αγαθός, vagy, noha éveken át mellőztek, csak αγορανόμος voltál. Euripidészem, te taligán menekített, te velencei gondolában ücsörgő vénség, csodálkozni fogsz: minden ember szentül hiszi, akárcsak te, hogy jótét lélek és helyesen cselekszik. Euripidészem, az embernek van egy organikus készüléke, ami a lelki alkatához kötődik, ami nem engedi meg, hogy gonosz legyen, de ez a készülék, mint minden, ami kettős, ami emberi, amennyire megakadályozza, annyira készteti is, hogy vétkezzen. Bocsáss meg érte, hogy magyarra fordítottam a szót, hiszen e nyelvet nem ismerheted. Azt akartam mondani, Euripidészem, hogy az ember rendelkezik valamiféle, az idegrendszerébe ágyazódó szervi berendezéssel, amely gátat vet gonoszságának, de éppen ez, mint minden, ami kétélű, ugyanolyan mértékben bűnre készteti, mint amennyire távol tartja tőle. Úgy látszik, csak a regényhősök ismerhetik be nyíltan, hogy elvetemültek, és még közülük sem mindegyik. Nem tudom, hitelt adnál-e ennek, de olyan megveszekedett hóhért, aki tisztában van önnön kegyetlenségével, és tetszeleg is benne, valóban tényleg lehetetlen elképzelni. Gondold csak el, Mneszarkhosz ivadéka – te, aki annyi eszeveszett férfit és nőt mintáztál meg: Agamemnónt saját lánya áldozati oltáránál, Médeiát, aki tüzes koronát küld Jászón új kedvesének, az őrjöngő Héraklészt, aki tébolyában legyilkolja gyermekeit, még szívének oly kedves leányát is –, gondold csak el a tökéletes vérengzőt, aki tudatában van annak, hogy gonoszat cselekszik. Amennyiben élvezetét leli áldozata kínszenvedésében, rendelkeznie kell hozzá megfelelő tapasztalattal vagy ismerettel a fájdalmáról, ámde ez esetben baj van a kínszenvedés kiváltójának (a negatívum esztétikájának tökélye ez lenne) magától értetődő megbélyegzésével. Hogyha ellenben áldozatát úgy aprítja miszlikbe, hogy közben semmit sem érez, és szenvedése mértékének megítélése el sem jut a tudatához, adódik a kérdés, mire jó ez, hiszen nincs oka rá, hogy gyötörje. Mégis azonban, jusson eszedbe, Euripidészem, a Nagy Vétkes, akiről akkor beszéltem neked, amikor még nem kerestelek Velencében. Ő az, akit barátai sokáig szeretettel öveztek, s akinek házába minden ünnepet köszönteni elmentek, de egyszer jóvátehetetlen bűnt követett el, és akkortól azután már csak a megváltás nélküli, sans transfiguration, barna halál, meg cinikus meggyőződése, hogy az élet után semmi sincsen, hitetheti el vele, hogy abban a néhány nyomorúságos évben, ami még hátravan az életéből, tovább sokasíthatja a hamisságokat és hazugságokat. Vajon nem a Nagy Vétkes valójában – hiszen amit tett, az nem hozható helyre – az a bizonyos született hóhér? Hát nem, Euripidészem, mivelhogy, gondolj csak bele, ő is jónak képzeli magát. Jó okot talált rá, miért is kellett jóvátehetetlenül vétkeznie neki, az egykori disszidensnek, polgári liberálisnak, akinek az otthona rejtekhelyül szolgált, a vele folytatott beszélgetés pedig felmentésül szolgált. A körülményeket hibáztatta, meg másokat, százszor is elismételte, így kellett történnie. De hiszen őt a legjobb szándék vezérelte, azért tette, hogy a még nagyobb rosszat elkerülje, hogy legalább azt megóvhassa, ami megmaradt, s annak tudatában állhasson ki a nyilvánosság elé, hogy a történelem szele legelőször is az ő ősz üstökébe fog beletépni. Elég okot talált hozzá magának, szalamiszi, mint ahogy az én büszke anyám is elég okot talált rá, hogy őrülten imádja féltestvéremet.

                   Már akkor beleszeretett, amikor még a hasában hordta, és milyen jól állt neki a kidomborodó pihés pocak! (Vajon én is olyan szépet formáztam benne?) Mint egy sárgadinnye, közepén a köldök púpocskájával, vagy mint egy tökhéj, melynek narancssárga belsejéből, amikor hintó lesz belőle, kilép a kisherceg. Pocakja valóban lenyűgöző módon növekedett: először az alhas vastagodott meg, ami még jobban kiemelte hibátlan csípőjét, csábító combjait és dereka karcsúságát, azután a kicsinyke Melchi-Menyuska, valahol a magzatvíz langymelegében, otthonos öblében szájába vette hüvelykujját, és az én elegáns anyukámnak elkezdett kivirágozni a köldöke, csücsörítő huncut barlangszáj. Ugyanakkor minden más porcikája – a melle, a válla, az arca –, éppen mindene változatlan maradt a viselőssége alatt, úgyhogy Robertóval még sokáig eljárt táncolni magas sarkú ezüstcipellőben. Libbent, ragyogott észak kokettje, aki olaszul is magyar akcentussal beszélt, vele forgott delíriumban a magzat, s talán a magával ragadó pörgés, a boldog kacagás miatt, amelyre valahonnan odabentről úgy fülelt, mint valami kicsi delfin, más gyermekeknél is jobban megszerette anyját. Ő is jobban a szívéhez nőtt nálamnál, tudtam én, gogy, mint a Nagy Vétkesnek, minden oka megvolt rá. Nem faggattam, nem, nem féltékenykedtem, nem szorongtam – minden eldőlt már odabenn, a pocakban, a gyönyörűséges, gömbölyded, napsütötte terhespocakban, anyáméban, aki a mennybolt volt Menyusnak, angyali dicsfény féltestvérkém csillagos homloka fölött. Szegény Roberto, mindenfelé magával vitte az én büszke, szép anyámat, vadidegen parasztokat ölelt keblére, akik a hordócskákban tárolt olívaolajat kínálták kóstolásra, és itt, a kövek szabdalta déli tájon elégedetten tette kezét anyám hasikójára azt hajtogatva: „Mio figlio, mio caro figlio…” Tudott-e egyáltalán Tiborról, Tiborról, aki a Ferihegyi repülőtérről fuvarozza az utasokat a városba kombijával, és kollégái társaságában munka után fel-felhajt egy Amstelt? Megfordult-e a fejében, hogy ő is ugyanígy tette rá a tenyerét anyánk hasára, amikor odabenn még csak ember-ebihal voltam, ha nem is tellett tőle annál több, mint hogy általa fogantam? Aligha. Roberto állt a mező közepén széttárt karokkal, feje körül az áttetsző azúrban apró fehér felhőgomolyok göndörödtek, mintha kavicsokkal lenne beszórva az égbolt, miközben felragyogtak rajta az első csillagok, állt ott, és nem fogta fel, hogy anyám senkié, senkihez sem tartozott soha. De Velencébe harmadjára is eljöttem. 1993-at írtunk, és a városba a földnyelven keresztül, a mestrei vonattal utaztam be. A vasútállomásnál felszálltam a 82-es vízibuszra. Úgy terveztem, elmegyek a D’Oro vagy a Resonico-palotáig, esetleg az Akadémiáig; de semmiképp a Lidóig. Mint kései vasúti járaton kialvatlanul érkező utas, úgy szálltam vízre; fáradtan léptem a fedélzetre, még ott zsongtak fejemben az éji lidércek és kísértetek, olyasféleképpen roskadtam be a széles törzsű vaporetto terjedelmes utasterébe, mint a kereskedő, aki épp Velence küszöbéhez ért, s Murano szigete takarásában már boldogan felsóhajt, mert elkerülte az Otrantói-szoros viharait, a török vámhatóság járőreit és a kalózhajókat. Valahol a zsebem alján néhány szem feketeborsot tapintottam ki, az étkezőkocsi asztaláról kerültek oda. Azt mondtam-e, hogy 1993-at írtunk, vagy talán az én kis féltestvérem, Menyuska már az anyja hasában el volt rendelve a korai halálra? Nem, azért keltem keresésedre, én Euripidészem, a XXI. század első évében, azon a napon, amikor két öngyilkos merénylő lángba borította New Yorkot, az én kihúzott derekú városomat, amelyben napjaikat töltötték és ahol még egyszer meghaltak Alekszandar Ziloti, Misa Levicki, Vladimir Horovic, Maurice Rosenthal, Leopold Godowsky egész rendjével együtt a régi jó zongoristáknak; New Yorkot, amelyet titokban szerettem az állatkerttől a Central parkig minden hidacskát és a szecessziós korlátokat, az Ellis szigettől a Carnegie Hallig, New Yorkot, ahol anyám egy ízben meg akarta keresni Veres Tibort (apa? padre? pcre?), akinek nyilvánvalóan csak ostobán a nyakába varrták, hogy része lett volna Horthy különítményeseinek galádságaiban. Azon a napon két repülőgép (egy két és egy négy hajtómuvu) vágódott a világ legrégebbi metropolisának két felhőkarcolójába, és többé már semmi sem volt olyan, mint azelőtt, sem az állatok között az állatkertben, sem a Malbery utcai New York-iak közt, Kis-Itáliában, sem a kínai negyedben vagy Greenich Village-ben, de én a világ másik felén voltam éppen, a penészesedő Európában, egy tragédiaíró után kutatva, aki nem is volt különösképpen sikeres. A vízibusznak a Piazzala Roma–Lido vonalon közlekedő 82-es járatára (a végállomásra semmiképp sem akartam elmenni vele) egész sereg turistával együtt szálltam fel. Tudták-e vajon, hogy a velencei galambok összeesküvést szőnek, és valójában befolyásos központjuk pénzeli azokat a vénembereket és öregasszonyokat, akik kukoricát árulnak a Szent Márk-templom előtt? Sejdítették-e, hogy meghalt a kisöcsém? Velencei-pocsolya – rajta olyasforma alkotmány, amilyenek odafenn, a szélfútta tú1parti és a magyar pusztákon hasítják a sekély vizeket; ő, a kis Melchi-Menyuska jól viselkedik, nem pityereg, noha az eső egyfolytában motoz kócos hajacskájában; én a taton állva hosszú csáklyával irányítom a hajót gondolás módjára, vagy mint afféle Kháron. Én Gilgames vagyok, ő Enkidu; Orpheusz vagyok, és ő Euridiké: Agamemnón király vagyok, és ő csupa lágyság, mint Iphigénia. Vad vihar zúdult a mélyebben fekvő városnegyedekre elárasztva őket, és mi ketten alkonyatkor csónakban ülve evezünk be a kivilágítatlan épületekbe. A Jelzálogbank (kölcsönügyosztálya alapítva 1882-ben; biztosítási ügyosztály, az évszám olvashatatlan) két szárnyával, szecessziós kupoláival úgy magasodik ki, mint valami kátrányfekete obeliszk, a két elárasztott utca felett; a homlokzati ablakok maszatosak; az óra húsz perccel hat előtt megállt; boltozata különös vörös színben játszik. Vértelen kezecskéjével Menyuska lökte be az ajtót, és mi, a két csónakos, beljebb merészkedtünk. A lélekvesztő hívatlan vendégként siklott be a víz hátán. Tökéletes csendben. Aranyozott szoboralak csípőre tett kézzel a lépcsősor alján, derékig a zavaros vízben, a feljárón sárgás patak ömlik le; és mindez – az épület, a fali fülkékben álló szobrok, az átrium, a lámpatartó, amelyet kíméletlenül paskol az eső, vagy az az óra, amely beledermedt a húsz perccel hat előtti pillanatba –, mind, az egész mintha nem is lenne, mintha sásból, nádból, vízililiomból állna. Egyébként 1888-at írunk, és anyánk még meg sem született. A Jelzálogbank építtetői, Nikola Nestorovic és Andra Nikolic még egyetemisták, a Velencei-pocsolyából pedig paloták nőnek ki, kísértetiesen, mintha szemünk láttára falazódnának fel, alkalmi építmények gyanánt, amelyek anyagát majd utólag váltják ki szilárdabbal. Hotel Bristol (csónakunkkal elsiklunk a régi recepció előtt; a lótuszlevelek és a hatalmas, fehér mocsári virágok alatt szemünkbe ötlik a megkésve hazatérő vendégeket szolgáló bakelitcsengő); a pályaudvar vágányain vízi szerelvények vesztegelnek. (Járművünk indulási helye: első vágány, balra; pontos időben indulunk el, Menyus meg én, és megyünk, irányt véve délnek. Valahonnan tudjuk, hogy nincsen anyánk.) Két árva hajózik a Velencei-pocsolya vizén, mint két elátkozott (bolyhos keszkenők tekeregnek körülöttünk mindenfelé, vagy nem is, fehér pólyába vagyunk becsavarva, olyanok vagyunk mi ketten, mint két lebegő lepedő Egon von Nemet képzeletében). Hanem ezen az őszön, Euripidészem, egy csillag elenyészett az északi égboltról. Nem volt valami nevezetes égitest, nem tartozott egyetlen ismert csillagzatba sem. Csak annyit tudni róla, hogy az asztronómiai jelzése: G117H. Valamint a kvadránsa ismert, az a pont, ahol tegnapig még pislákolni látták. Mindazonáltal mára elveszett; és a világ összes obszervatóriuma őt kereste: a kis csillagot, amelyet név helyett betuk és számok sora jelölt. ALa Repubblicacímoldalán ez állt: „Eltűnt a G117H csillag.” És a vízibusz egy utasa megjegyezte: „Dovrebbe appertenere al picolo principe.” Igen, lehet, hogy az én kisöcsém csillaga volt, az én sápadt kishercegemé, az én hullócsillagom ő, a játékbaba, akinek a haja szőke, szeme kék, óriási.

                                                                 Bognár Antal fordítása

Az iskola egy U alakú négyszintes betonépület volt. A belső udvar közepén álltam ötödmagammal. Délután fél kettő múlt. A nap elindult nyugat felé, az udvarra az iskolaépület árnyéka vetült. Az a hely is árnyékban volt már, ahol mi öten álltunk.

         Az előadóterem nyugatra néző ablakain át azonban még áradt befelé a napfény.

         – Néhány szót a mosdó használatáról – szólt négyünkhöz Óki csípőre tett kézzel. – Ki is volt az? Ez a hangnem… – töprengett Nisida, miközben Ókira mutatott. Valóban. Ki volt? Az biztos, hogy volt egy tanár, aki folyton a mosdó használatára figyelmeztetett. „Drótkefe!” – kiáltottam hangosan kedves tanárom becenevét, amint hirtelen eszembe jutott. – Jaj, ne ilyen hangosan! – szólt rám Hara a nagaszaki tájszólás jellegzetes lágyságával, és meghúzta a kabátom ujját, majd hozzátette: – Meghallják a tanáriban! – Harminc évvel ezelőtti tanáraink azonban most aligha vannak ott. Nem csak a harminc évvel ezelőtti tanárok nincsenek már a tanáriban, hanem senki sem.

         Hajdani iskolánkat jövőre végleg bezárják. A diákok már átköltöztek a magaslatra épült, Nagaszaki belvárosára néző új iskolaépületbe. Az előbb, amikor bejöttünk a kapun, láttuk, hogy kiásták a porta előtti kocsibeállónál lévő főnixpálmát, és gyökerét gyékényszőnyegbe csavarták. Akkor is állt egy főnixpálma a kocsibeállónál, amikor ide jártunk. Az ágait elnézve úgy tűnt, ugyanaz a fa volt. A gyökerétől háromfelé ágazó pálma az eltelt harminc év alatt hét-nyolcméteres fává nőtt. Vajon ezt is az új iskolaépülethez ültetik át?

         Az iskolában nem volt rajtunk kívül senki. Az erődre emlékeztető épület betonfala minden zajt elnyelt, így idebent teljes csend honolt.

         Amikor riadó volt, gyakran vezényeltek ki bennünket erre a belső udvarra. A férfi, akit Óki az imént utánozott, egy fizikatanár volt. Amint lefújták a riadót, elkezdett beszélni a diákok felé, miközben gyors léptekkel felment a pódiumra, ahonnan a tanárok minden reggel üdvözlik a diákokat. És ahogy Óki bemutatta az előbb, belekezdett mondandójába: – A mosdó használatáról… – Mindent aprólékosan elmagyarázott a tisztasági eszközök kidobásával, vagy az illemhely leöblítésével kapcsolatban, és felhívta a figyelmünket, mi mindenre kell odafigyelni. Hogy kiváltképp télen, amikor a vízöblítő csövei megfagynak, a víz kiömlik, így fehér átázásos foltok keletkeznek az iskola külső falán, amelyek igencsak rontják az épület összképét – figyelmeztetett, miközben mutatta az átázás nyomait. Igaz, hogy mindez közvetlenül a háborút követő ínséges időkben történt, mi, fiatal lányok azért mégiscsak kellemetlenül éreztük magunkat. Talán azért, mert a kellemetlen érzés emléke volt a legmélyebb akkor is, amikor az imént Óki az udvarban állva visszaidézte mindezt. A fehér vízfoltok aztán egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, még most is meglátszottak.

         Földszint, első… – követtem szememmel az emeleteket a külső falon, miközben figyelmemet az égre irányítottam. Előttem volt az U alak által körbezárt derült égbolt. A tél elején oly ritkán érezhető, forróság érzetét keltő napsugarak az egyenes betonfalakon csillogtak. Aztán levittem tekintetemet a harmadik emeletről a másodikra, és így tovább. Az iskola minden ablaka zárva volt. Ahhoz képest, hogy senki nem jár ide, szép tiszták voltak. Ráadásul minden emelet összes ablakában megvolt az üveg. Ez számomra furcsa volt.

         Az atombomba ledobásától, 1945. augusztus 9-étől az iskola elvégzéséig eltelt két évben az épület egyetlen ablakában sem volt üveg. Mindössze néhány üvegszilánk meredezett itt-ott a robbanás szelétől ívben meghajlott ablakkeretek sarkaiban, mint valami hegyes cápafogak. Az öltözőknél és a mosdóknál, ahol erre szükség volt, deszkákkal pótolták az ablakokat. Azt is csak ott, ahol a fém ablakkeretek épen maradtak.

         Vajon hogyan egyenesítették ki a meghajlott kereteket? A függőlegesen és vízszintesen kitágult ablakkeretek nyílegyenesen futottak, és tejüveget tettek közéjük. Ha az ember jobban megnézi, néhány előadóterem felőli ablakon észreveheti a divatos alumíniumkereteket. A felső és alsó részre osztott ablak keretei csak ott csillogtak ezüstösen a délutáni napfényben. Valószínűleg azért cserélték ki, mert annyira megrongálódott, hogy nem lehetett kijavítani, mindenesetre mesterkélt újdonságként tűntek ki a fehér vízfoltok és a gittel kitömött rozsdás fémkeretek közül.

         – Ilyen kicsi volt ez az udvar? – szólt Nisida, ahogy körbetekintett a belső udvarban.

         – Én is épp ezen gondolkoztam – mondta Hara, és Nisidával együtt ismét körbenéztek.

         – Nem megyünk be? – kérdezte a kimonóba öltözött Noda.

         – De, menjünk! Meg akarod nézni az előadót? – szólt Óki. Arra gondoltam, én is látni szeretném még egyszer, mielőtt lebontják.

         Elindultunk tehát a diákbejárat felé. Az ajtót vaslakattal zárták be, így hát átmentünk az udvaron, és a főnixpálma kiásása miatt földes főbejáraton jutottunk be az épületbe.