Allah mindenkit szeret.

De legjobban mégis a köveket és a szavakat szereti. A biztonságot, az állandóságot. Ezért aki Allahhal él, azt nem gyötrik kísértetek, nem csorbítják régi bánatok. A hitetlenek háromszor halnak meg, de egyszer sem tudnak a szeretteiktől elbúcsúzni. Egyáltalán vannak-e szeretteik? Vagy csak ide-oda hányódik a lelkük: amikor megpihennek, akkor futni szeretnének, mikor futnak, akkor aludnának, és ha alszanak, akkor pedig… AlFaid csak legyintett: vannak-nincsenek.  Egyedül az a félelmetes bennük, hogy nem hagyják az ember képzeletét megnyugodni. Ha megölöd őket, akkor visszajönnek, tétován bámészkodnak a szobád küszöbén, mintha kérdezni akarnának valamit. Mint a szagok, nem lehet tőlük megszabadulni. De vajon Allah nem könyörületes a szagokhoz, a kagylókhoz, a füvekhez, a madarakhoz, a szokásokhoz?

AlFaid, a lókereskedő nem szerette mások emlékeit. Egy elhagyott lápvidéken épített házat, mert nem saját szolgáival építtetett házat, mert nem akart mások múltjával megbarátkozni. Ha nem vigyáz az ember, akkor a saját szolgái úgyis telebeszélik-telelélegzik félelmeikkel, rémtörténeteikkel a folyosóit. Hogyaszongya holdtöltekor mindennek vége lesz, újév közeledtével kiszabadulnak a lelkek, jövőre már a tulajdon gyermekeink sem ismernek meg minket. Al Faid gyorsan megszabadult az ilyen kótyagos, teliholdat bámuló rabszolgáktól, biztos, ami biztos: keletről megbízható szlávokat hozatott.

Lovak, igék, fűszerek, selymek – álmok egy magabiztos, fényes valóságból. A normann vagy frank előkelők, ha beleszeretnek egy pompás kancába, várakkal is hajlandók fizetni érte. Gazdag háziasszonyok talizmánként hajlandók hordani a kalifák aranypénzeit. Hányféle betegséget gyógyít a mentafű? Hány fiút nemzettek egy darabka gyömbér segítségével a magtalanok?

Babonák, mosolygott AlFaid, egy elöregedett világ gyanús téveszméi. Hogy lehetne egy kiszáradt gyökeret vagy egy fűcsomót a damaszkuszi piac fényáradatával összehasonlítani? Aki beszippantja egy ilyen kavarodás illatát, az kiszáradt gyökerek nélkül is képes oroszlánokat nemzeni.

Oroszlánokat? AlFaid kilenc fiút nemzett – ami tiszteletreméltó –, de a fiúk erejét elsorvasztotta, hogy nem Allah ege alatt születtek. Persze minden ég Allahé, a ködös, a napfényes, a bánatosan szürkés is, de a Mindenható nevének ragyogását mennyivel könnyebb egy valóságos, azaz valóságosnak is látszó országban átélni. A kilenc közül csak AlFaid harmadik és hetedik fia élte meg a felnőttkort. Elmegyünk, mondták, és aztán itthagyták az újonnan épült várat, a csődöröket, a reményt, apjuk egész háza népét, a napi ötszöri imát, talán még a nevüket is. Ha már te sem hiszel Bagdadban apa, akkor mi mért ragaszkodjunk a rögeszméidhez?

De hát milyen fiúk voltak?

Néhány paripán észrevenni, hogy fiatalon fognak meghalni.

De csak a hit tartotta vissza AlFaidot, hogy ne eredjen a fiai nyomába. Igen, a hit… mert megszedte ugyan magát a paripákon, de őt nem szegfűszeget, lovakat, álmokat árulni küldték Bagdadból. Hát ezért sem költözött be egy római kövekből összetákolt, huzatos szellemvárosba, hanem inkább sólymok, keselyűk közt teremtett otthont. Nem pletykált, nem közösködött, nem szomszédolt, katona volt, igazi harcos. A saját várában fogadta a kalifa megbízottait, itt számolt be a fűszerzacskókkal jövő-menő katonatiszteknek, hogy hány folyó van Dániában, milyen hajókkal lehetne a fjordokba behajózni. Ő beszélt először a kalifa felderítőinek, hogy Anglia fölött van egy másik sziget is, ahol énekszó védi a partmenti öblöket.

Mert nincs irgalom – a képzeleten túli világ is megérett Allah szeretetére. AlFaid már csak az áradásra várt, amely áttör a Pireneusokon, kiszabadítja a jövőt, megmenti ezt a kiszikkadt, valószerűtlenségében is vonzó világot.  Dehát áradásra várt ebben a kiszikkadt világban mindenki! Az asszonyok a konyhában, a kísértetek, a csavargók az utakon és minden rendű-rangú földönfutó, aki csak ebben a sáros országban levegőt vett. Antrakarantrakarantrakrarum! Öt nap és mindennek vége! Mind halottak vagyunk, akikre egy távoli világból az élők visszaemlékeznek.

A szolgáknak persze az a dolguk, hogy féljenek. A rettegés a legolcsóbb izgatószer. Nem fáj, nem piszkol, talán meg sem rövidíti az életet. De hát nem is a csavargók vagy a rabszolgák voltak a legrosszabbak, hanem a hozzá vendégségbe járó, arab ménekről diskuráló harcosok. AlFaid hízelegve kísérgette őket: milyen volt a termés, barátom, hogy van a kedves feleséged, hol építkezel, hogy építkezel… és közben hallgatta az eltűnt hercegekről, láthatatlan hadseregekről, levágott fejekről szóló meséket. És közben észre sem vette, hogy a hite olyan puha lesz, mint az omlós tészta, amit a szolgáló tálcán körbekínál a vendégeknek.

Haragudna-e Allah, ha néhány napot kihagyna? Egyáltalán még észrevenné-e?

A felderítőknek persze könnyű volt: megköszönték a vendéglátást, összegöngyölítették a térképeiket, és ahogy pirkadt, mentek is tovább. AlFaid bólogatott, és elnézést kért, hogy nem kíséri el a vendégeket: hiába, no, Allah sasokat küld oda, ahol a verebek elfáradnak. És ittmaradt egymaga a szláv rabszolgáival, a kilenc fiú emlékével (hét meghalt, kettő használhatatlan), a zavaros félhomályban, a sopánkodó, a világvégére váró szomszédokkal. Majd jövőre, mondogatták a hírszerzők, majd jövőre, meglátod testvérem, hiszen tudod, hogy mi Hispániát is egyetlen karcsapással… Ilyenkor AlFaid reménykedett és próbálta száműzni a gondolatot, hogy ez az örökös készenlét mégiscsak mennyire beleillik az általános romlásba…

Vajon tényleg mátka- és fűszerillatú-e a Földközi-tenger? Tényleg léteznek a kalifa palotái? Aki szereti a Szunnámat, az szeret engem, és aki szeret engem, az velem lesz…

Ám a szent szavakból áradó nyugalom vibrálóvá lett Sárország ablakaiból kitekintve. Mert hiszen hinni mindenki hitt: ki az őseiben, ki a tündérekben, ki a holnapi világvégében, ki Jézus Krisztus országában, bár ami azt illeti, erre egyre kevesebben emlékeztek. AlFaid legszívesebben a gyomrát is kitisztogatta volna, ha egy normann jött hozzá vendégségbe.

De az itteni nyughatatlanságok közül a legrosszabbak mégis a nők voltak. Az egész áradat: öreg nők, a fiatalok, a kislányok, a szoptatósok, a szépek, a csúnyák, a sánták, a nyurgák, a kövérek, az erős körtefához vagy az összetöpörödött falevélhez hasonlók. Igazhitű férfinak nem tévelyeg a képzelete, de AlFaidé bizony tévelygett, ha a szomszédok feleségeire, az asszonyok áradatára, a fehér, fekete, szőke, barna, vörös, elomló, kemény, friss, kiszáradt nők seregére gondolt. Hiszen ezek a nők már átkeltek a Pireneusokon, sürögnek, forognak, térülnek, fordulnak, ők telelélegzik Allah igéje nélkül is a világot, és AlFaid másra sem vágyott, mint megnézni, megszámolni, megkóstolni, megvizslatni őket. Épp az akármilyenségük izgatta: a szőkeségük, a barnaságuk, a vörösségük, a frissességük, a fonnyadtságuk, ami akkor is ott lebegett, ha a nők már kimentek a szobából, vagy eltemették őket.

Az esős napokon, mikor a kilovaglást is a szolgáira hagyta, AlFaid nőkről álmodozott. Nőkről, aranykincsekről, pompás aranyhalakról. Vadász módjára ott kuporgott a toronyszoba ablakában, és ábrándozás közben előfoglalta Allahnak Normandiát. Képzeletben végigsétált a termeken, palotákon, valóságos és kitalált tereken, és foglyul ejtett annyi nőt, ahányat csak bírt az áradatból.

Halak, halacskák, kékek, pirosak, zöldek, sárgák….

De néha elcsípett igazi nőket is: szolgálókat, pocakosan vándorló anyákat, a mezőn ide-oda sodródó lányokat, akiket szinte láthatatlan szél emelt az út fölé. És vajon nincs-e valami fonnyadt varázslat a hitetlenek temetőiben? Ahol még mintha a sírokra szórt virágok is az eltemetett asszonyokat éltetnék! A hitetlenek másként viselik magukat, másképp éreznek, nem úgy halnak, és főképp nem úgy temetkeznek, ahogy kéne. Nekik ez az izgatott örökkévalóság jutott.

Ám soha nem mert a felderítőknek, a mór vendégeknek a halott nőkről szóló álmairól beszélni – tudta, elég mondat vagy egyetlen sóhaj és kinevetnék. Allah, meggyógyítja, testvér, a zavaros szíveket.

De a magányosság díszletei, a sáros dombok, kilátástalan utak már összezárultak körülötte. Mindig fáradt volt, de nem tudta kialudni magát. Minden reggel izgatott szoknyasuhogásra ébredt. De talán ma…! Ma, ahogy kibámult a szemközti bagolyvár udvarára, furcsa hercehurcára lett figyelmes.

Ez a düledező palota egy frank előkelőé volt, aki hitt abban, hogy a fürdője mozaikdíszei, a kopott római madárkák rémálmokat hoznak rá. Miután a frank belehalt a képzelt rémálmokba, kóborló gyerekek foglalták el a várat: kibontották a vízvezetéket, elmocsarasították a kertet, és éjjel-nappal a romok közt hujjogattak. AlFaidot zavarta az örökös hujjogatás, de az volt a kalifa parancsa, hogy éljen hangya módjára, kerüljön minden békétlenséget. A csavargó gyerekek helyét aztán csavargó felnőttek foglalták el – hogy rokonok vagy ellenségek, azt mindig nehéz eldönteni a hitetleneknél. Ők nem hujjogattak, az egyikük vörös szegélyes köpenyt hordott, és Normandia császárának nevezte magát.

Akik most érkeztek, nem látszottak ilyen bolondoknak. A toronyszoba ablakából pattogó vezényszavakat hallott, aztán vezényszavakra felelő, fegyelmezett dörmögést. De az az a rejtélyes, az az incselkedő szoknyasuhogás… AlFaid felmászott a tetőre, ám a várudvaron sem látott szoknyákat, csak széles, lapos katonaarcokat. Szláv rabszolgatestőrök, gondolta.  Aztán az engedelmes, nyugodt dörmögésbe belehasított egy csecsemő hangja.

Hát nemhiába várt! Ahogy a köd feltisztult, átszaladt az udvaron egy kislány, ámde a fekete haja, a sápadt bőre senkire nem emlékeztette. Rokongyerek, szolgáló? Talán ír földönfutók költöztek a palotába? A kislány olyan törékeny, mintha bánattal etették volna gyerekkorában. Csak hat-éves lehet, de a normannok nem vetnek meg ennél éretlenebb gyümölcsöket sem. Beszalad, kiszalad, kosarakat, ládákat cipel – nem lehet rokongyerek, csak egy kiscseléd. Néhány perc múlva feltűnt mögötte egy karvalyarcú öregasszony. Arannyal dúsan szegett, vastag selyemköpenyt viselt, ami egy hercegnőhöz illett volna, nem egy romos palotában bujkáló földönfutóhoz.

Az öregasszony elgyötörtnek látszott, ahogy a fegyvereket tisztogató katonák is. AlFaid biztos volt benne, most néhány órára nyugovóra térnek, neki pedig lesz ideje felkantározni a lovát és átvonulni a birtok másik végébe, hogy jobban megfigyelje őket. Mert nincs az a csavargó, aki ilyen köpenyt mások szeme láttára viselne.

Mikor érzi meg az ember, hogy kicsinyes események után egyszercsak a világtörténelem sűrűjébe csöppen? Ezeknek az idegeneknek túl sok volt a ládája, túl sok volt a testőre, de AlFaid igazából akkor döbbent meg, mikor a birtok határán kitekert tagokkal, átvágott torokkal megtalálta „Normandia császárát”, a vörös szegélyes köpenyt viselő aggot. A csavargók – úgy látszik –, nem voltak hajlandók szó nélkül elvonulni.

De csak nagyon magabiztos emberek engedhetnek meg maguknak ilyesmit.

Gyereksírás, dörmögés… gyereksírás, dörmögés. Az udvaron megint átszalad a kislány, vizet hoz, rendezkedik, levegőzteti a csecsemőt, ami azért is furcsa, mert hiszen az előkelő férfiaknál csak az előkelő csecsemőknek van nagyobb háreme: mindenféle rendű-rangú száraz- és szoptatósdada, kiscseléd, öregasszony – hát hogy lehet, hogy egy csecsemőt, akit testőrök kísérnek, egyetlen ugrifüles szolgál ki?

Talán van valaki bent, aki küldözgeti ezt a kiscselédet. És a várudvaron egyszercsak tényleg megjelent egy magas, szőke, várandós fiatalasszony, az a csendesen nyugodt fajta, akit a normannak az asztalfőre ültetnek. AlFaid, aki hajnal óta várt erre a szoknyasuhogásra, most belereszketett.

A serleg, amit csordultig töltöttek…

De AlFaid nem mert tovább gyönyörködni benne, mert csak egy sehonnani nem ismerte volna föl ebben a szőkében Vilmos herceg feleségét – márpedig AlFaid mindig nagy súlyt fektetett arra, hogy az uralkodókat illőképp köszöntse az esküvőjükön. Gyorsan a háza felé fordult, mert megint eszébe jutott szegény „császár” dicstelen halála. De mi történt? Mért menekül egy ilyen hercegi szőke egymagában? Hol vannak az udvarhölgyek és hol van maga a herceg?

A holnap a holnap… De még hány nap van holnapig? Hány álmatlan éjszaka, hány álmatlan óra, mikor az ablakból a sáros dombokat bámulja? Holnap minden megtörténhet – ez a holnapok szokása, éltetik a vak reményt, de most mintha megmoccant volna az idő ebben a ködös sárfészekben. Pártütés, járvány, gyilkosság, trónviszály? AlFaid olyan izgatott lett, mintha egy éjjel kifogott csodás aranyhalat tartana a kezében.

A hitetlenek minden zűrzavara közelebb hozza a megtisztulást. Hispániát nem egy kardcsapással foglalták el az övéi? Vége a sok melankolikus bámészkodásnak! A hajnali szoknyasuhogásnak! Talán kisüt a nap, és ez a borzalmas tavaszi sár is felszárad!

És ha beindul az áradat, akkor ennek a három nőnek, a hercegnének, a kicsikének és a vénasszonynak védelemre lesz szüksége.

Allah majd megbocsát nekik.

                                                                                          Csóka Kata fordítása

Korábbi részek:

 http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-reszlet/

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-vi/ 

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-ix-szabad-vagyok/

http://ujnautilus.info/a-dolgok-rendje-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/vedd-le-az-ingedet-patrick-de-mela-forditott/

 http://ujnautilus.info/csak-hadd-kisertsek-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/se-nem-rajban-patrick-de-mela-forditott/

Santa Maria della Salute. Santa mamma, milyen szép is voltál, amikor az életet akartad, magadnak is akartad, nem pedig, mint most, csupán féltestvérem agyagszobrocskájának! Milyen vidámnak láttalak, amikor Robert Menazziniért elhagytad apámat, Veres Tibort. „Elég volt a K. u. K. Monarchiából!” – csattantál fel, a kezedet is összecsapva, mintha engemet magaddal együtt egyetlen varázsütésre máris délre röpítenél, olajfák és kőházak közé, egy szicíliai falucskába, melynek főterén a dombhajlatban román stílusú templom áll. Meredek utcák, amelyek éles szögben kanyarodnak lefelé, a kapucinusok kolostora a hegytetőn, körmenetek felett lebegő fehér Madonnák, akiknek fejét dicsfény gyanánt fémkarika övezi, bella vista a tűzhányó széléből, odalenn a völgyet gondozott kertek szabdalják, kígyó módjára tekergőző gyalogutak, és sötétkék tengerszemek tükre fénylik fel. Semmiért nem fájt a szívem, amit északon hagytunk: sem Budapest kikövezett sugárútjaiért, sem a régi Thália filmszínházért a Nagymező utcában, amelynek termében kristálycsillárok égtek, a bejáratánál pedig festett plakátokon a színészek szájt szájra tapasztva csókolóztak; nem sírtam vissza a két elkoszolódott, toronyban végződő házat egy-egy neogótikus épületszárnyával, sem pedig a nagy belmagasságú lakásokat, melyekbe hosszú körfolyosóról nyílt a bejárat; nem sajnáltam a szomszédokat, akiket egytől egyig sátánistáknak képzeltem: valahol felettünk az emeleten nyilván azt lesik, mikor jön el a Földre a sátán ivadéka… Először talán csak a fürdőszobánk idéződött fel emlékezetemben, kerek ablakával, fekete-fehér mezős márványcsempéivel, gondolom, az ósdi vízmelegítő is, melynek lelógó láncán a kerámiafogantyút könnyedén meg kellett húzni, és folyt a víz. De hát anyám itt volt velem, és hamarosan arról a fürdőszobáról is elfeledkeztem. Milyen feltűnő jelenség voltál, mama, és hogy kivirultál délen, amikor az egyik írót egy másikra cserélted! Kapribogyó, vörösbor üvegkancsóban, melynek oldalán kidomborodnak a betk: „mezzo litro”, püré zöld olajbogyóból, piatti caldi és rajta spagetti megöntözve a felszabdalt paradicsom levével. Roberto, ó, Roberto, milyen jól festettél fehér öltözékben az akvamarin kékjével a háttérben, amelyet a házad teraszáról néztünk, és milyen cinkosan rejtegettük előled – anyám, én és méhében a magzat –, hogy számunkra te csak játékszer vagy, múló látomás, vision figurative, csak egy író, akit érdemesebbre cserélünk, mihelyt az én bűbájos anyám tapsikol egyet, és elkiáltja magát: „Elegem volt a Római Birodalomból!” Tibort sem szerettük. Sohasem volt az apám. Nekem csak anyám volt, anyám, akin legjobban a vörös Donna Karan mutatott, aki tündökölt a kék Nina Ricciben, ellenállhatatlan volt fehér Koko Chanelben, és aki a legszebb feketében… Hát Tibor? Tibor az életet körülkerítette, megjelölte, s végül megbízhatóan felmérte – mások lépteivel. Az ő ambíciói a mások birtoka közti senki földjére terjedtek ki. Tibor lelkesedett Kun Béláért (mi több, Bartókkal és Kodállyal tagja volt a Tanácsköztársaság zenei direktóriumának); Tibor azonosult Landler Jenő vörös főparancsnok nézeteivel (jelentkezett a seregébe, de bevérzett szeme miatt a sorozáson kihullott a rostán); Tibor támogatta az antantot és a fellázadó ludovikásokat 1919-ben; azután meg Horthy Miklós tengernagy bevonulását Budapestre, osztozott abban, hogy a Szent István-i Magyarország eszméje felel meg a legjobban minden magyarnak, és miközben a forradalmárokat bekötött szemmel terelték a tiszai védvonalról, 1919. november 16-án, mint afféle kíváncsiskodó, hallgatta meg a tengernagy beszédét a királyi palota előtt. („Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost – harsogta Horthy –: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött.”) Tibor után egy szonett maradt fenn (szabályos metrumokkal), egy kiforratlan filozófia nézeteknek formát adó regény, megmaradt a zsebórája, egy Unsere Liebeslinge szájharmonika, az arcképe (kerek okuláréval az orrán) meg egy gallérra köthető csokornyakkendő, amelyet sosem viselt. Tibor bőre fakó volt, és nem fért el ereiben a vér, mert az orra vére nap nap után eleredt. Gyűlölettel töltött el, ahogy hátrahajtotta fejét, gyűlöltem az orrába tömködött vére zsebkendőket. Olyannak képzeltem el, mint egy őszibarackot, amelynek héja sápadt és sima, de vérvörös redőkben tapad húsa a magra. És nyoma veszett. Egy közönséges keddi napon hűlt helye volt. Nem vitték el, nem is fogták le. Hol lehet Tibor, kérdeztem (esetleg apának vagy tatának szólítottam), miközben anyám találomra hajigálta rendetlenül a holminkat két nagy, sarkain fémvasalású bőröndbe. Választ nem kaptam, csak a ruhadarabok szálltak át a szobán, mint valamiféle selyem- és pamutlepkék. Még aznap délnek vettük az irányt, miközben Mitteleuropa vihorászott körülöttünk. A patinás pályaudvar harmadik peronjáról indultunk (anya fehér kesztyűsen, rövid, öves szoknyában és lapos sarkú piros cipőben, én matrózruhásan a mozdony párafelhőjétől körülölelve). Egyenesen a fülkébe lehetett lépni a peronról, utasok, akiknek a gőzfelhőben csak fehér keze látszott, távolodóban búcsút intettek valakiknek, akik kikísérték őket. És boldogok voltak, akik integettek és mindent odahagytak, mint ahogy azok is, akik visszaintettek, és örökre elfeledték őket. Minden ablakban egy kéz fehérlett. Úgy sejtettem, hogy csak a mama és én nem tudtunk kinek integetni. – Miért nincs velünk a fülkében Tibor? – kérdeztem anyámat, miközben valamiféle cingár fiatalember segédkezett az elhelyezkedésünkben; de választ nem kaptam, mert aznap reggel mindent magunk mögött hagytunk: a göthös közép-európai írókat, akikkel Tibor barátkozott, meséiket a cimetszín boltocskákról, titokzatos színházakról, vaskalapos apákról és behemót biztosítóintézetekről, amelyek oktalanul gyanúba fogják őket. Odahagytuk Budapestet hídjaival és patinás turulmadarával, nem volt többé jom-kippur és purím, nem volt macesz és édes-savanyú mazsolás saláta zsidó módra, nem sárgarépa és avokádó, és persze elsüllyedt a Liszt Ferenc Konzervatórium is, ahol Dohnányi Ernő meghallgatta Tibort, és a legkiválóbb nem hivatásos zongoristák közé sorolta. Igyekeztünk elfeledni Tibor zongorista barátait is, Kilényi Edvárdot és Andó Gézát (a mintagyereket, akivel folyton példálóztak előttem), vagyis az összes évjáratot a húszas és a harmincas évekből, amikor Budapest elszántan tört a kulturális fellegvár és észak Babilonja rangjának kivívására… Köd ülte meg Közép-Európát, amely hamarosan elmerül a varsói és a drohobyczi és a varsói gettó örvényében, miközben vonatunk átzakatolt a magyar tájon. A láthatáron a nagy háború viharfelhői gyülekeztek. 1939-et írtunk – és Tibor egy zsidó orvos volt. Kórháza személyzetével az utolsó kijutó kétmotoros menekítette Budapestről Casablancába. Zsidó sebészek és nővérek ott különös klinikát működtettek, úgy hallottam később, hogy sok ismert és ismeretlen, egyenes vagy kétes jellemű személynek kölcsönöztek új ábrázatot… Kizárólag aranyat fogadtak el fizetségül, és intézetük híre fű alatt gyorsan terjedt, Tibor mégis szenvedett Marokkóban. Leveleket küldözgetett, melyekben visszasírta a királyváros Budát (a polgári Pestet egyszer sem említette), és aggodalmaskodott félig zsidó mivoltom miatt. Mondandóját mindig jól megrágva, körülményeskedve fogalmazott magyarul, úgyhogy anyám meg én sohasem tudtuk kihámozni, valójában mi a közlendője. 1940 októberében például így szentenciázott: „A nézőpont, sőt maga az alapállás is változhat, de az érvelés érzelmi töltése változatlan marad.” Egy hónap elteltével vagy kicsit később, 1940 novemberében látszatra sokkal határozottabb ítélettel: „Nem jó, ha az írók védtelen áldozatnak tekintik magukat. Nem jó, ha az írók csak bábuk mások játszmáiban. Sok mindenért szót lehet emelni, egyik vagy másik nemzetért, osztályért is, de sokkalta logikusabb és meggyőzőbb, ha az író az irodalomért emel szót.” De nem, nem is így történt, levelet sem írt. 1914-et írtunk, és Tibor hadiorvosként szolgált. A kolubarai ütközet után sietve Szerbiába vezényelték (sebészeti készletet vitt magával meg bokáig érő fehér köpenyt). Majd meg 1956 következett, és Tibor, a rákosista egy pincében lapult az Üllői úton, riadozva fülelt a szabadságharcosoknak a járda felől ideszüremlő hangjaira, s az ablakon át látta, ahogy piszkos bakancsban, sietős léptekkel elhaladtak. Nem, mindezeket a sorsképleteket nem akartuk megosztani vele, ezért aztán előbb mellőztük, majd elszakadtunk tőle – mint ahogy egyébként ő is mitőlünk. Talán épp abban a bokáit verdeső fehér köpenyben szökött Marokkóba, amelybe öltözve Szerbia hegyei közt a tábori kórházban lábakat amputált, amelyben a pesti oldalon, a Parlament gótikus boltívei alá húzódott; s amelyben a Margit-szigettel szemben, a szanatóriumban a gyógyvizet itta. Ki tudná megmondani? Látom, csónakja hasítja a vizet, egyedül áll a tatján, kihúzva magát, orrára zsebkendőt tapasztva néz a messzeségbe; néhanapján megbízható pártmunkási minőségében jelentkezik; a Gellért Szálló díszes ovális medencéjében áztatja testét, hájas derekán egy árva fehér törülközőt körültekerve tárgyal valamiről három jövevénnyel, akik sötétkék csíkos öltönyben, gomblyukukban vörös szegfuvel érkeztek; látom őt továbbá Amerikában, a bírósági tárgyaláson – „exhibit one” – példát statuálva bizonyítják, hogy Veres Tibor tagja volt az erőszakszervezetnek, amelynek egyenruhásai magyar zsidókat szögesdróttal kötöztek össze, minden másodikukkal végeztek, szentül vállalt meggyőződéssel küldetésük helyességében lődözték őket a jeges Dunába, u Dunav, in die Donau. Egész 1942 folyamán. Egész 1943 folyamán… Tudom végezetül azt is, hogy sohasem sikerült megírnia a vágyott remekművet, és világos előttem, hogy ezért lépett a helyébe Roberto. Tibor. Apát mondtam volna? Illetve talán ez szaladt ki a számon: tata? Mégis, azt hiszem, csupán Tibor volt nekem.

 Bognár Antal fordítása

A fiatal nő autója megvadult rinocéroszt idéző bődüléssel húzott végig az úton. A sima, sötét sáv búzától aranyló földek között nyúlt végig. A távolban emelkedő hegyoldalon napégette, vöröslő falu határa rajzolódott ki. A kocsi fémteste egy gyík fürgeségével, zölden villogva suhant tova. Gyönyörű volt a gép, ahogy vágtató kerekeivel csak úgy falta az út nyílegyenes szalagját, mely a távolba vesző földek közt alig látszott többnek vékony, fekete csíknál. A volánnál ülő fiatal nő a végtelen érzésétől s a gép hevétől mámorosan markolta a kormánykereket finom vonalú kezével… Azzal a vékony kézzel, melynek hosszú ujjai aranylottak, akárcsak a szántókon a gabona; igen, a bőre éppoly aranyfényű volt, teste pedig éppoly karcsú, erős és arányos, mint a szélben ringatózó búzaszálaké. A szélvédő üvegén túl a falu táncolva közeledett. A nő hirtelen lefékezett egy út menti ház mellett. A csikorgó kerekek éles hangja beleveszett a messzeségbe. A házon egy tábla a következőket hirdette nagy vörös betűkkel: “Aba Upseig – bor és szállás a vándoroknak”.

A nő belépett a házba. Bent földpadlós, hűvös szoba fogadta. A falon körös-körül borosüvegek sorakoztak. Kisvártatva fiatal leány jött elő.

– Mit parancsol asszonyom? Sört, bort… mézlikőrt esetleg?

– Igen – felelte a másik –, hozzon nekem egy üveggel abból a mézlikőrből. És mondja csak… a gazdája… Aba Upseig itthon van?

– Nos, csupán a faluról lenne néhány kérdésem… egy újságnak lesz… s a gazdasszonyához küldtek, bizonyos Aba Upseighez, akinek az út mentén áll a fogadója…

– Ó, az asszonyomnak nagyon is kedvére lesz, hogy elmondjon önnek mindent, amit csak tud… Azt hiszem, akkor a legboldogabb, mikor vég nélkül mesélhet az elmúlt időkről… Szólok is neki mindjárt.

A vendég levetette kabátkáját, mely alól finom vonalú, formás keblek tűntek elő. Duzzadt, halvány ajkát megnedvesítette a mézlikőrrel. Kisvártatva botra támaszkodó, idős asszony lépett be a szobába. Csak úgy dőlt belőle a szó.

– Ó, amint megtudtam, hogy a hölgy az én szeretett falumra kíváncsi, azt mondtam magamnak, na, Aba, itt van neked egy okos újságíró hölgy, akit hosszas meséléseddel megörvendeztethetsz. Nos, állok rendelkezésére.

– Lássuk csak… ennek a falunak valaha volt királya, ugye így van?

– Bizony… három évvel ezelőttig… Lee falva kétszáz éve áll már az Omj dinasztia uralma alatt. Tíz éve halt meg az öreg király, Besku Omj, aki akkor Uh földjét, odaát, a folyó túlfelén, Ing nevű fiára hagyta, a falvat pedig leányára, Lorelai-ra… Bizony, három évvel ezelőttig Lorelai hercegnő uralkodott felettünk – ma van épp harmadik esztendeje… Szomorú egy történet ez, hölgyem, bizony, szomorú história.

Az idegen, tenyerét finoman az öreg kézre helyezvén, azt kérdezte:

– El, idegen, el én… Úgyis boldog-boldogtalannak mesélem Lorelai históriáját… de nem mindenikük érti meg, tudja? Nos, én voltam a hercegnő szolgálója. Mikor meghalt a király, rám maradt, hogy vigyázzak rá, minthogy az uralkodó már egy ideje özvegy volt. Ing herceg elvonult saját földjére, én pedig maradtam, hogy felneveljem a kis Lorelai-t. Te szép vagy, vándor, így aztán, lehet, hogy nem érted majd Lorelai történetét, minthogy Lorelai csúf volt, borzalmasan csúf… a neve viszont neki volt a legszebb az egész faluban, és a mosolya gyönyörűbben ragyogott a pirkadatnál. Maga a hercegnő azonban rettentő kövér, alakja pedig torz volt. Hiába, leginkább egy bálnára hasonlított. Ez kisgyermekként még nem okozott neki igazi szenvedést… mindig egymagában játszott, és így nem kellett formátlan testét a maga korabeli gyermekéihez hasonlítania. De egy napon nővé érett Lorelai is. Keblei úgy domborodtak, mint egy cet hasa, a combján zsírhalmok nőttek, ő meg egyre csak férfiak után leskelt a csipkés mellvéd mögül. Iszonyatos érzés volt ez neki, tökéletesen látta saját csúfságát, és csak szenvedett, csak szenvedett… Tizenhét éves volt, mikor elrendelte az építkezést…

– Jöjjön – mondta –, jöjjön csak oda ahhoz az ajtóhoz. Látja ott messze azt a tornyot?

– Ez… ez Lorelai műve… Meg akarta védeni magát, ezért megépíttette ezt. Egy nyolc méter magas márványtornyot, melybe elzárta magát. A toronynak csupán egyetlen, aprócska ablaka volt, s onnan mosolygott elő Lorelai azzal az ő gyönyörűséges, holdsarló alakú mosolyával. S mielőtt elzárta volna magát a világ elől, búcsúzáskor ezt mondta nekem: “Jó öreg Aba, most már van hol elrejtsem szégyenemet.” Én pedig ekképp szóltam hozzá: “Királynőm, és mikor jössz majd elő a toronyból?” Ő így válaszolt: “Majd ha egy férfi megkér rá, hogy magával vihessen.” S hatalmasra dagadtan, kövérségének súlyával a lelkén, belépett a márványtoronyba. Azóta egyetlenegyszer sem jött elő onnan. A falu népe ünnepekkor elébe járult, ő pedig a kicsinyke ablakon keresztül megmutatta mosolyát, mely fényével beterített bennünket, kik térden állva, ámulva néztük e csodát…

Az ifjú idegen, vékony cigarettára gyújtva, megjegyezte:

– Bizony. Az az igazság, hogy számtalan herceg jött asszonykérőbe, de amint tudomást szereztek a királylány rútságáról, döbbenten tértek vissza földjükre. Hadd gondolkozzak egy kicsit… igen, az Ospe-ből való John, a bargundiki Aicl, s aztán Claudfe, Marffecből… végtére is sokan jöttek, de mondom, ahogy meglátták a hercegnő testét… menekültek, mint a riadt szarvas. Egy éjjel azonban fekete autó állt meg a faluban, s egy elkendőzött úriember szállt ki belőle, s bekopogott Besi barátném ajtaján. Dörgött az ég, s csak úgy ömlött a víz az utcákon. Besi maga így mesélte nekem: “Ajtót nyitottam neki, s jól megnéztem: fekete kalapot viselt, s míg beszélt hozzám, a szája elől egy kissé elhúzta a kendőt. Fiatal ember volt, s nagyon udvariasan arra kért, hogy mondanám meg, merrefelé találja Lorelai tornyát. Én megmutattam neki az utat, ő pedig oly sebesen távozott, mint egy fekete villám.” Ezt mondta nekem Besi, s mi falusiak, többet nem is tudunk, csak azt, hogy másnapra Lorelai-nak nyoma veszett. Pontosan három éve történt, ezen a napon töltötte be a húszat… ma lenne huszonhárom éves… Istenem, milyen kár!

Az öreg Aba Upseig arcán szomorúság ült. Az idegen megszólalt:

– És semmi mást nem lehet tudni? Hogy ki volt a férfi abban az autóban? Sem azt, hogy hová ment Lorelai?

– Nem, asszonyom. Váltságdíjat nem kért senki, s a holttest sem került meg soha.

– Lássa… – mondta lassan, akadozva a fiatal nő –, én tudom… mi történt Lorelai-jal.

– Nos, tudom, hogy az az úriember nem más, mint Nesjkllou Fael doktor, aki hallott Lorelai esetéről, s meg akarta gyógyítani őt… Ezt maga a doktor mondta nekem.

–Igen. Aznap éjjel Fael megkérdezte a hercegnőt: “Szeretné, ha többé nem kéne szörnyként élnie?” És a hercegnő igennel felelt. “Akkor hát – kérte őt az orvos – üljön be az autómba, és jöjjön velem.” Orviába mentek, ahol Fael két éven keresztül kezelte a hercegnőt, aki ezáltal normális, talán még szépnek is mondható nővé vált… Nesjkllou Fael és ő össze is házasodtak.

– De hát… de hát ha ez így van, miért nem tért vissza a faluba?

– A hercegnő attól félt, hogy a nép nem ismerné fel, s még valami csalónak hinné…

– Végül is, ha annyira megváltozott… senki sem hinne neki…

A fiatal nő kiment az úthoz, s látta, hogy egy autó közeledik. Az órájára nézett, s azt mormolta:

– Nézze, Lorelai igenis visszatérhet… van valami, amiről mindenképp felismeri őt a nép.

– A mosolya… ha elmosolyodik, mindannyian tudni fogjuk, hogy ő az… senkinek sincs olyan mosolya, mint Lorelai-nak.

Ebben a pillanatban odakint megállt egy autó, s alacsony, meghatározhatatlan korú, szürke öltönyös férfi szállt ki belőle. Belépett a fogadóba, megcsókolta az ifjú idegent, s így szólt hozzá:

– Szervusz, napsugaram, milyen volt az út? Jöttem, ahogy szabadulni tudtam a munkából.

– Nem is késtél sokat. Nézd, ez az idős asszony itt Aba Upseig.

A férfi, aki láthatólag igen megörült a hallottaknak, csókkal illette az öreg kezeket.

– Képzeld, Aba elmondta nekem, hogyan tudná Lorelai bebizonyítani kilétét – mondta a fiatal nő.

– Ahogy mondja – helyeselt az öregasszony. – Nálunk a faluban mindenki emlékszik Lorelai mosolyára… hiszen annyira különleges… De kik maguk? Már ha meg nem haragszanak, hogy ezt kérdezem…

Az idős asszonynak elkerekedett a szeme, és Lorelai, a délután folyamán először, elmosolyodott… s fénylő mosolyától felragyogtak az ablakok. A zokogó Aba megcsókolta a lábát, s aztán megcsókolta a doktorét is.

Nem sok idő múlva már az egész falu tudott a dologról… s térden állva csodálták a márványtornyából előmosolygó Lorelai-t.

A rákövetkező hónapban a község tanácsa elismerte Lorelai-t a falu s a környező földek királynőjének, Nesjkllou Faelt pedig királyának.