Augusztus elején Marko befejezte az angol nyelvtanfolyamot a Russels Gardens nyári iskolájában, és teljesen átadta magát a piros emeletes buszok bűvöletének. Már nagyon sok negyedet kitanult, a Temze kopár partjait és a parkokat. Ritkán ült metróra, a föld alatti labirintusban nem talált semmi érdekeset a zakatoláson és a hidraulikus ajtók sziszegésén kívül. A sötétségből beúszott a tégla boltíves állomás, tolakodó reklámtáblákkal és békés utasokkal. A metrózás egyetlen élménye a hirtelen kizúdulás volt, ahogyan a száguldó szerelvény a vakondjáratból beleszabadul a londoni elővárosok zöldjébe, versenybe szállva a párhuzamos autóúton haladó gépkocsikkal, maga mögött hagyva a telefonpóznákat és a családi házak nyugalmát őrző sűrű élősövényeket. Távoli zugokba utazott metróval. Csavargásainak útvonalát végigböngészte a bedekker térképein, amelyeken megtalálható minden utca, tér, minden utcasarok és udvar.

Hendon, Lawton, Finchley…

Utcák, utcácskák végtelen füzére, mint ősi eposzokban sorjázó ismeretlen szavak. A pubok neve a piros autóbuszok vonalainak elnevezésével keveredik.

Éjjelente Marko a Kensington High utca egy olasz éttermében, a Bistingóban dolgozott. A száraz londoni nyárnak már a második hónapja pergett le. Hősünk bolyong a városban, mint Odüsszeusz a tengereken. Bolhabetűkkel jeleket firkál a londoni városnegyedek térképszelvényei szélére.

A vendéglőben, ahol éjjeli műszakot ad, megismerkedett Elivel. A csinos, magas rijekai nő pár évvel idősebb volt nála, és már otthonosan mozgott Londonban, ahol 1970-től kezdve élt. Eli könnyedén kígyózott az asztalok közt, hosszú, hullámos sörénye a neonfénytől valószerűtlen ezüstszínben játszott, szemmel tartva a vendégek minden moccanását. Ő volt a teremfőnök, jobbkeze Francónak, a tulajdonosnak.

Egy este zárás után sétára invitálta Markót, majd betértek egy italra. Már elmúlt éjfél, de a Kensington High utca még pezsgett. Eli gyors léptekkel vezette Markót a közeli Earls Court felé.

Évek óta csak angolokkal meg olaszokkal társalgok, olyan szokatlan a mi szavainkat hallanom, mondta Eli és belekarolt. Előbb csak egy hangsor, azután dereng fel a jelentése.

Kerülöd a mieinket?

Ó, nem, nem! Egyszerűen nem botlok beléjük. Maradni jöttem Londonba, nem turistaútra.

Úgy, mint én.

Na és hogy smakkol?

Marko vállat vont.

Jövőre bérbe veszek egy éttermet, saját lábamra állok. Franco azt ígérte, segít. Tudod, itt az első pár év a nehéz. Én már túl vagyok rajta.

Nincs honvágyad?

Honvágy? Hát nem több okom lenne a bánkódásra, ha Rijekában maradok, és Londonról álmodozom? Honvágy nélkül nem élném át a szépségét és varázslatát ennek a városnak, amely most az enyém, vagy egyszer az lesz. Akárcsak Rijeka.

Nekem tetszik Earls Court, jegyezte meg Marko.

A bázisom, felelte Eli. Valaha itt laktunk a férjemmel. Zenél, és Earls Court zenészközeg.

Már nem vagytok együtt?

Nem vagyunk. Két évvel ezelőtt váltunk el. Továbbra is barátkozunk, mondta Eli ironikusan megnyomva az utolsó szót. Miért nem keresel lakást itt, Earls Courton? Rossz környéket találtál, Shepherds Bush kietlen.

Már késő, mondta Marko, és kézern fogta Elit a pirosra váltó villanyrendőrnél, miközben Earls Court főutcáján ballagtak. Szeptemberben visszamegyek, fűzte hozzá.

De miért? Nem jó itt?

Az egyetem. Vizsgáznom kell.

Itt is tanulhatnál.

Az eltartana egy darabig, mondta Marko. Milyen hangszeren játszik a férjed?

Dobol. Ohó, nézzünk be abba a bárba, villanyozódott fel Eli a saroképületen kékesen villogó fényewkre mutatva. Remek hely, valamikor itt játszott Bob.

Ki az a Bob?

A férjem, az exem, magyarázta Eli.

Most hol játszik?

Egy dzsesszklubban a Russels Gardensen.

Oda jártam nyári iskolába, mondta Marko.

Átvágtak a túloldalra, és a bejárat előtti tömegen átvergődve, miközben már hallatszott a zeneszó, bementek a klubba. A kör alakú, félhomályos teremben sötét ernyős lámpák adtak fényt. Néhány lépcsőfok vezetett a pódiumra. A színpadon játszó zenekar: zongora, dob,  szaxofon, bőgő.

Eli a zenekar tövében álló asztalhoz kormányozta Markót. Biccentett a szaxofonosak és elhelezkedett a kényelmes fotelben.

Régen együtt játszott Bobbal. Mesterien  játszik. A kevesek közé tartozik, akik elő tudják csalogatni a hajnali hangot.

Hajnali hang?

Ez a zenészek jelbeszéde. Lefordítani nehéz. Képzelj ködöt a csigavonal köré, amelyen a kompozíció araszol. Valahol a csúcson jön elő a hajnali hang, magyarázta el Eli.

Hallani fogom ma este?

Türelem, még kicsi az idő, mondta Eli.

Rendelhetnénk bort, vetette fel Marko, amikor hozzájuk lépett a pincér.

Portugál vörösbort ajánlok a figyelmedbe.

Amikor a pincér távozott, Marko megkérdezte, nem hiányzik-e neki az ismrős vidék.

Esténként amúgy is gyakran visszajárok Earls Courtba. Sok barátom van itt.

Hol laksz most, kérdezte Marko.

Patneyban. Délnyugat-London.

Délen meleg van, jegyezte meg Marko.

Ajaj, Eli elmosolyodott. Sirályokat is látni. Figyu, eljöhetnél hozzám vasárnap ebédre.

Örömest, mondta Marko, és töltött a poharakba.

Koccintottak, és kortyoltak a fanyar-édeskés borból. A zenekar elnyújtott ütemű bluesba kezdett. Marko a táncpódiumra invitálta partnerét. Három pár táncolt.

Amikor a szaxofonos egy hosszú szóló végén a kijátszott a dallamot megcsavarta, Eli egészen közelhajolva Markóhoz a fülébe súgta: ez az a hajnali hang. Még vagy tíz percen át összeölelkezve táncoltak, arca az arcához ért. Az asztalhoz visszatelepedve Patney sirályait vették elő megint. Marko kezébe fektetve Eli kézfejét az alig sejlő vonalakat vette szemügyre a félhomályban.

Egy szállodát látok, fülkéket a homokban, és sok-sok sirályt, sorolta továbbra is kezében tartva a nő meleg kezét.

Jól látod, mondta Eli. Szeretném, ha egyszer saját szállodám lenne valahol a parton, Brightonban.

Úgy is lesz, mondta Marko.

Eli odahajolt és hosszú csókot lehelt az arcára. Egyszeriben megremegtek a London-térképek, amelyeket a mindennapos double-deckeres bolyongásai rétegeztek egymásra. Marko rendelt még egy üveg portugiesert.

Holnap nem jövök be, közölte Eli. Vannak kötelezettségeim. Vasárnap találkozunk.

Hogy jutok el hozzád?

Jöhetsz a földalattival, de vasárnap kellemesebb átszelni a csendes városrészeken. Ülj fel a 248-as buszra, és szállj le Upper Richmondnál. Egészen közel van a rendőrállomás. Átellenben lakom. Mint láthatod,  felvigyázat megvan. A házba egy kis utcából lehet bejönni, Jordan Court.

Nem épp egyszerű.

Kérdezd a rendőrt, mondta Eli. Tágas lakást akartam, de nem túl drágát. A Jordan Court köz mellett húzódik a vasút. Éjjel-nappal zakatolnak a vonatok, de engem ez nem zavar. A gyermekkoromra emlékeztet.

Honvágy?

Nem, nem csak honvágy. Kiskoromban, képzeld, a vasútállomással szemben laktunk. Gondold csak el, Rijeka nekem nem a hajóit, hanem a vonatait jelenti.

Nekem mégis a hajók a fontosabbak.

Lakásunk ablakából nem lehetett odalátni a tengerre. De tudtam, hogy a szerelvények és a raktárépületek mögött ott a tenger. Amikor pár évvel később átköltöztünk a Kantridára, a toronyházak közül az egyik legelsőbe, már láttam a tengert is, a hajókkal. Még Opatijába is elláttam. De már későn. Rijeka, nekem az a vonat.

És a sirályok?

Ők várnak Brightonban. Azt szeretném, ha minden reggel ott virradna rám a nap, a föveny homokjában. Hogy egy kagyló legyek. Így jólesik a honvágy. Hogy Rijekára gondolok.

Boldogult anyám rijekai volt, mondta Marko. Pontosabban a Sušakról való.

Ma már külön város. De nem mindig volt így. Anyám gyakran bizonygatta, hogy két város a kettő. Apám ezt rátartiságnak mondta. Ő Gorski Kotarból vetődött el, odaköltözött anyám lakásába.

Különös, mondta Marko. Az én őseimé is ilyesféle kombináció. A háború után ismerkedtek össze. Apám szolgálati megbízásból került Rijekába.

Nehéz idők, mondta szórakozottan Eli, kicsit tán visszarévedve. Anyám olasz származású, optálni akart Itáliába. Csak hát apám ellenezte. Azt bizonygatta, hogy bolond az, aki a mennyországból elmegy. Egy kicsit máshogy sikeredett, de azért továbbrais civódnak rajta.

Egyke vagy?

Van egy fivérem és egy nővérem. A legkisebb közülük, én vagyok a fekete bárány a családban, akárcsak a néhai nagynéném. Akinek a nevét is viselem, hiszen Elisabethnek hívták.

Elhunyt?

Nyomban a háború után végeztek vele. Megölték Triesztben. Hallottam az esetről változatokat. Egyiket sem hiszem el. Szabados életvitelt folytatott, a család valódi szakadárjaként. Állítólag valamiféle kémhistóriába keveredett. Bolondság. Talán csak túl gyakran cserélgette a szeretőit.

Marko két tenyerébe fogta Eli kézfejét.

Remélem, több idő van nekem kiszabva, mint Elisabeth néninek. Küllemre is nagyon hasonlítok rá. Csak épp a családnevünk más. Nem vagyok sem Kovačić, sem Grabner, mint ő, hanem Pendelton.

Megtartottad a férjezett nevedet?

Könnyebb lesz egyszer hotelt gründolni Brightonban Pendelton néven.

Eli kivonta a kezét Marko tenyeréből, és az órájára nézett.

Három óra. Indulhatnánk.

Eli fizetett, és Markóba karolva a pódium alatt elindult a kijárat felé. Osaintett közben a szaxofonosnak.

Odakinn csend volt. Elvétve suhant el egy-egy londoni taxi reggeli kuncsaftokra vadászva.

Menjünk gyalog Kensington Gardensbe, jólesik a séta, mondta Eli, és egy pillanatra magához vonta Markót. Ott majd taxiba ülök.

Amikor a park széléhez értek, Marko átölelte Elit és megcsókolta. A nő odaintette a taxit, amely felbukkant a sarkon.

Vasárnap délelőtt, szólt vissza Eli a kocsiba ülve. Jordan Court 30.

Hősünk felszbadultan tért vissza lakhelyére, Shepherds Bush kihalt utcáin át, és, mint minden éjjel, metorpant a Paprika nevű jugoszláv étterem előtt, amelyből kihallatszott az emigránsok nótázása. De előtte még végigsétált a Kensington Church utcán, megbámulva az antikváriusok pompázatosan berendezett kirakatai. Stílbútorok voltak közszemlére téve, csillárok, kormányok, telefonkészülékek, tükrök.

Az egyik sarkon kerék alakú reklám keltette fel a figyelmét a Mandarin Book könyvesboltja kirakatában. A tizenkét osztatú kör mindegyik cellájában fluoreszkáló csillagjegy. A bolt már az elkövetkező évre szóló horoszkópokat hirdette. Könyvek, matricák, képeslapok és mindenféle portéka közt Marko egy kiírást látto, mely szerint helyben megrendelhetők személyre szóló horoszkópok is.

Amikor a Notting Hillre ért, hősünk vidáman körbenézett, és határozottabb léptekkel vett irányt Shepherd Bush felé. Gyakorlott elméje már szállította a lehetséges változatokat. Látta a Jordan Court közt, hosszúkás kerteket az egyik oldalán, a másikon a vasút területének hálós kerítését. Cserjét látott, barnára égett levelű fákat és üres kitérő vágányokat. Felkapaszkodott a 30-as számú ház emeletére. Eli hangtalanul lépett az ajtóhoz.

Milyen lehet az összeomlás?

Kirobban a nyár, forr az idő, eltelik a június, a július, elmúlik az augusztus, már itt a szeptember, de az idő egyre csak melegszik, mintha nem tudna lecsillapodni.

– A háború sosem természetes – panaszkodtak az öregek. – Az állatok minden falatért megküzdenek, de nem akarják az egész földet felfordítani. No de a mórok nem tisztelnek semmit!

A herceg nem szólt közbe, nem mesélte el, hogyan rabolták végig az őseik a tengermelléket. Hogy az ő nagyapja például annyi mozaikot tört össze, hogy a darabkáival a normann tengerpartot is kikövezhetnék.

– Mi mind barbárok vagyunk – sopánkodott Illighaen. – Nincs komoly hadszervezetünk, komoly közigazgatásunk, még csak igazi levéltárunk sem. Hát nem csoda, hogy megesznek minket az erősebbek!

No de kik lesznek a vesztesek? – a herceg sokat töprengett ezen. A vesztesek irigylik az ellenség országútjait, pompás levéltárait, elérhetetlen asszonyait, a magukét pedig nem becsülik el. Mije van a szélnek, hogy állandóan fúj? Miből meríti az erőt, ha nem önmagából?

És Vilmos szép lassan lecsillapította a rettegőket, a katonákat, tudósokat, apródokat, asszonyokat, egyszerű mihasznákat, akik eljöttek a hercegi udvarba sopánkodni, várni a véget, felkészülni az elkerülhetetlenre… hogy most már együtt… hogy mindhalálig.

A félelem a legerősebb bódítószer. Ilyenkor a vér erősebben zubog, és úgy ver a szíved, mintha lenne vesztenivalód. A félelem mindent felnagyít, mindent felpezsdít, és mindent eltakar természetesen. Ha félni kell, akkor nem vagy többé gyáva katona, mihaszna szomszéd, hanem szentséges áldozat, akivel krónikások és persze a költők osztanak-szoroznak.

Védekezésre persze senki sem gondolt. Hiszen a hírek is sok ezer, tízezer, százezer éhes mórról beszéltek, fegyelmezett, páncélos katonákról, elefántokról vagy elefánt  nagyságú harci lovakról. Te, nem hiszed, testvérem? Láttál már valaha harci hangyákat? Talán nem is Isten teremtményei. Emberi lényekből kifakadt démonok, akik talán a móroktól tanulták az örökös háborút. Régebben ezek nem voltak ilyen félelmetesek, szétnyomhattad őket a hüvelykujjaddal, de ezek az újak most csapatokat szerveznek, és ha egy elesik, ezer, százezer lép a helyére. A vérzivataros idők, a felbolydult természet megőrjítették őket.

Mindenki látta a jeleket. Túl meleg van. Túl gyorsan beérik a szőlő. Ami pedig túl gyorsan beérik, az nem is lehet túl édes. Az idő magatehetetlen, a mórok legyőzhetetlenek, hogyan is védekezzünk?

Vilmos herceg készenlétbe helyezte a gályáit, és ímmel-ámmal megerősítette a falakat. Életerős normann volt, fiatal feleséggel, három kisfiúval, de neki sem fűlött… hogy mihez is nem fűlött? Embernagyságú hangyákat kaszabolni, rohamot vezényelni, árulókat kutatni, halottak fölött ordibálni. A rabszolgák dolga, hogy meghaljanak, a normanokké, hogy tovább éljenek, hogy tovább vándoroljanak a tengerről a szárazföldre, a szárazföldről a tengerre.

És túl öreg volt, hogy a hősi halált ne tartsa nevetségesnek.

Túl öreg? Nem tartotta számon az éveit, tehát nem is öregedett annyira, mint az idő múlásán töprengő szerzetesek. No de Vilmost nem is a kora, hanem a tulajdon szíve gyengítette el, vagy az a láthatatlan szerv, amit jobb híján becsületnek neveznek.

Micsoda ostobaság, gondolta dühösen. Becsület ide, vagy becsület oda, ő az első felesége meggyilkolása után kapott ajándékul jó pár évet. Jó pár évet, Hildit, egy fiatal feleséget, három gyereket. Ha már őszül a szakállad, akkor nem felgyújtott hadihajókról álmodozol, hanem egy fiatal feleségről, aki elégedetten piheg melletted. De itt van a csorba! Milyen harcos az, akinek megerőszakolják, agyonverik az első feleségét, és aztán éli tovább szép kényelmesen az életét? De mit is kellett volna tennie? Végigjárni a kunyhókat egy mérgezett tőrrel? Egyenként végezni a hercegség lakóival? Így biztos, hogy a tettesre is lesújt a haragja! És micsoda formája lenne ez a népszámlálásnak!

Egy megfelelő gyilkost persze előállított a herceg, azt rendben ki is végeztette, no de hogy ez a megfelelő az igazi volt-e…? Persze mindig vannak leleplezetlen gyilkosok, de ezek soha nem a te feleségedet ölik meg… És mit csinált az asszony, amikor…? Nyögdécselt, boldogan hányta-vetette magát, vagy pedig a nevedet sikoltozta? Ismerted-e Marcendát valójában?

A kétség olyan, mint a betegség, birodalmakat is ledönt a lábáról, nemhogy  negyvenéves férfiakat. Ha egy asszonynak szeretője van, akkor arról mindenki tud, a nagynéni, a nagybácsi, a kukta, a lovász, de még a kapuban heverő koldus is. Ha egy asszonyt megerőszakolnak, akkor az foltos marad. Mert olyan a gyanú, mint a légy, elhessegetheted, agyontaposhatod, abszolút nevetséges, de szép lassan mindent bepiszkol maga körül.

A legszánalomraméltóbb katona a féltékeny katona. Nincs ott, nem lát, nem érez, nem hallja a vezényszavakat, és nem is igazi az a kard, amit a kezében tart. Fő a józanság, suttogta Vilmos magának. Az ő Marcendája szépen mutatott a magasra tornyozott hajával, és már-már bájos volt az örökös kotkodácsolásával, de nem az a fajta, akiről fiatal katonák ábrándoznak. Az országutakon már egy falat kenyérért, egy falat kenyér ígéretéért mindenre hajlandók a lányok. Ugyan mért vágyódna egy negyvenéves hercegnére egy katona?

Talán nem is a hercegnére vágyódott. Hanem a hatalomra.

De most fel kell készíteni a gályákat a menekülésre. Só, ivóvíz, katonák, női vacakságok, ládák – legalább a gyerekek hadd meneküljenek! És a ládák mélyén a normannok ereklyéi, hogy legyen néhány apróság, ami a fiait majd az apjukra emlékezteti. Nem túlságosan sok kincs, nehogy az új apjuk, a dán harcos, akinek Hildi majd bekéretőzik az ágyába, meg akarja ölni miattuk a fiait.

Semmi kihívó, semmi szemkápráztató.

– Ugye, te sohasem bíztál bennem? – zokogott Hildi a hálószobában.

Te soha, soha… te nem is szeretsz…nemisszeretszigazán?

A herceg összerezzent.

Miért nem lehet egy kicsit nagyobb méltósággal?, töprengett a herceg. Megkerülte a sírástól maszatos feleségét, óvatosan félretolt néhány ruhabatyut, és maga segített az udvarhölgyeknek válogatni.

Én veled mindörökre! Mígahalálelnemválaszt. A halálod pillanatáig! Aférfieztnemértheti…

Vilmos valaha tanult Hektór lovagról, aki az ostromlott Trójában a legnagyobb méltósággal vett búcsút az asszonyától. De a régi harcosoknak mennyivel könnyebb volt! Az ő asszonyaik nem pityeregtek, hanem ernyedetlen nyugalommal és méltósággal várták, hogy a férjük szép nyugodtan a végére érjen az intelmeinek.

De az idő! Vilmos megfogta Hildi kezét, és magához húzta.

– Csak olyat, aki baszni szeret, csak olyat válassz! – Az udvarhölgyek riadtan nyújtogatták a nyakukat. – Hát nem érted? Egy igazi férfi megelégszik azzal, és nem tör a fiaim életére.

Hildi a szíve mélyén talán számolt ezzel, de most megint zokogni kezdett: – Nem mondod… Én soha, soha…egész hátralévő életemben!

Vilmos legyintett: – Ne neveld a fiúkat hősöknek, ne beszéld tele ócska mesékkel a fejüket! Ne képzelegj arról, hogy a halálból visszajövök, és megmentelek titeket! Dönts okosan! Ne ábrándozz a költőkkel, ne hallgass a jósokra! Légy derék asszony, ahhoz légy hűséges, aki befogad a házába!

ÓóÓÓÓóóó! A zokogás hullámokban tört az asszonyokra.

És ez még csak a kezdet, gondolta Vilmos. Mi lesz akkor, ha kiderül, hogy az összes asszony nem is fér föl a hajókra, hogy lesznek majd szerencsések, és lesznek olyanok is, akik a férfiakkal mindörökre, mindhalálig…

Mert kevés a hajó a kikötőben. Az a hibája miatt kell majd meghalnia egy rakás óbégató szerencsétlennek.

– Méltóságos úr! Egy nagyon öreg lovász akar beszélni veled!

A mindhalálig idején mit lehet tenni? Megveregetni a szolgák vállát, és elfelejtetni, hogy soha életében nem volt képes megjegyezni a nevüket.

Hát jöjjön! Hiszen képtelen lenne a nagy óóóóóázásban búcsút venni a gyerekeitől. Mi, normannok, akarta volna kezdeni, és már áhítatosan elszánt képet is vágott, de észrevette, hogy ez a ráncos képű manó mégcsak nem is normann, hanem egy hadifogoly.

Kedves, jó barátom, nem feledkezem meg rólad a végveszedelemben sem…

A kis öreg türelmetlenül legyintett.

– Mért nem vágod el a mórok útját a folyónál? Mért nem zilálod szét az előőrseiket? Mért nem vagy igazi férfi, herceg?

Vilmos a felháborodástól megremegett. De az öreg olyan rendíthetetlenül szavalt tovább, mintha betanították volna. És talán be is tanították.

Éles, tűhegyni pupilláit újra Vilmosra szegezte.

– Hisz annyian sincsenek, hogy egy közepes várost bevegyenek? Éhes kamaszok, akiket a kalifa küldött előre, vezérük sincs, itt kódorognak fel-alá, még azt sem tudják, merre van a tenger! Riogatják a lányokat, ijesztgetik a parasztokat, hát melyik nagyúr nem tudná megfékezni őket? A kalifának esze ágában sincs átlépni a Loire-t, rábízta néhány kölyökre, hogy félemlítsék meg az északiakat. És te a halálra készülsz? Ők csak a te félelmed miatt látszanak olyan hatalmasnak.

A ráncos kis szolga nem volt egyedül. Balra ott magasodott Björklund, a Bősz és Hilderich, a Kalapácsvető.

Mekkora barmok!, gondolta Vilmos. Majd ők megszervezik, majd ők megállítják… kezükben a kalapáccsal, hátukban az összes normann katonával.

– Itt maradunk – mondta a herceg.

Már látta, hogy apró, felderítő csapatokra osztja a katonáit, és míg ide-oda csatangolnak a partvidéken, az asszonyok és a kincsek egyedül maradnak a palotában. Ti csak ne búslakodjatok, drágáim! Készüljetek a lakomára! Legyetek nyugodtak, apa megvéd mindenkit!

Micsoda ördögi terv! Az ősei száz éve foglalták el Normandiát, de a vidéket ők, a dédunokák sem ismerték ki igazából. Egy szabadcsapat ki sem igazodna az erdők, zsombékok, sziklák közt. De micsoda mulatság lehetne! Milyen férfias mulatság! A mórokkal évekig, évtizedekig kergetőzhetnének! És azt persze senki sem tilthatja meg, hogy a fogócska végén Björklund és Hilderich beálljon a diadalmasan előrenyomuló seregbe. Egy-két év, és jön az Északi Hadtest, a kalifa Normann Különítménye.

Látta a fiúk szemében megvillanó megvetést – hát nem a te feleséged…? –, de ő szó nélkül előre sietett a kikötőbe.

A szolgák már az asszonyok ládáival cipekedtek. Hímzések, köntösök, a legkedvencebb szoknyám, a legkedvencebb ingem – hát igen, ha kevesebb párnát vinnének, akkor több hely maradna a gyerekeknek. De nem akart a szolgákkal veszekedni, Hilderich pillantását még a hátában érezte.

A hajók olyanok, mint a történetek, elkopnak és változnak ugyan, de könnyebb kiismerni őket, mint az embereket.

Az ő hajói, az ő drága, kedves hajói mind női neveket viseltek. Mindegyik három nevet: egy közönségeset, egy félig-titkosat és egy különlegeset, amit a készítői csak neki árultak el. Ajándéknevek.

Hisz minden titok egy kicsit meghosszabbítja az életét.

De most már nincs szüksége ilyesmire. Hümmögve körbejárta, és utoljára megszámolta őket.

Aztán eleresztette a nevüket a szélben.

Csóka Kata fordítása

Régebbieket lásd itt:

Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)

http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/

//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/