Santa Maria della Salute. Santa mamma, milyen szép is voltál, amikor az életet akartad, magadnak is akartad, nem pedig, mint most, csupán féltestvérem agyagszobrocskájának! Milyen vidámnak láttalak, amikor Robert Menazziniért elhagytad apámat, Veres Tibort. „Elég volt a K. u. K. Monarchiából!” – csattantál fel, a kezedet is összecsapva, mintha engemet magaddal együtt egyetlen varázsütésre máris délre röpítenél, olajfák és kőházak közé, egy szicíliai falucskába, melynek főterén a dombhajlatban román stílusú templom áll. Meredek utcák, amelyek éles szögben kanyarodnak lefelé, a kapucinusok kolostora a hegytetőn, körmenetek felett lebegő fehér Madonnák, akiknek fejét dicsfény gyanánt fémkarika övezi, bella vista a tűzhányó széléből, odalenn a völgyet gondozott kertek szabdalják, kígyó módjára tekergőző gyalogutak, és sötétkék tengerszemek tükre fénylik fel. Semmiért nem fájt a szívem, amit északon hagytunk: sem Budapest kikövezett sugárútjaiért, sem a régi Thália filmszínházért a Nagymező utcában, amelynek termében kristálycsillárok égtek, a bejáratánál pedig festett plakátokon a színészek szájt szájra tapasztva csókolóztak; nem sírtam vissza a két elkoszolódott, toronyban végződő házat egy-egy neogótikus épületszárnyával, sem pedig a nagy belmagasságú lakásokat, melyekbe hosszú körfolyosóról nyílt a bejárat; nem sajnáltam a szomszédokat, akiket egytől egyig sátánistáknak képzeltem: valahol felettünk az emeleten nyilván azt lesik, mikor jön el a Földre a sátán ivadéka… Először talán csak a fürdőszobánk idéződött fel emlékezetemben, kerek ablakával, fekete-fehér mezős márványcsempéivel, gondolom, az ósdi vízmelegítő is, melynek lelógó láncán a kerámiafogantyút könnyedén meg kellett húzni, és folyt a víz. De hát anyám itt volt velem, és hamarosan arról a fürdőszobáról is elfeledkeztem. Milyen feltűnő jelenség voltál, mama, és hogy kivirultál délen, amikor az egyik írót egy másikra cserélted! Kapribogyó, vörösbor üvegkancsóban, melynek oldalán kidomborodnak a betk: „mezzo litro”, püré zöld olajbogyóból, piatti caldi és rajta spagetti megöntözve a felszabdalt paradicsom levével. Roberto, ó, Roberto, milyen jól festettél fehér öltözékben az akvamarin kékjével a háttérben, amelyet a házad teraszáról néztünk, és milyen cinkosan rejtegettük előled – anyám, én és méhében a magzat –, hogy számunkra te csak játékszer vagy, múló látomás, vision figurative, csak egy író, akit érdemesebbre cserélünk, mihelyt az én bűbájos anyám tapsikol egyet, és elkiáltja magát: „Elegem volt a Római Birodalomból!” Tibort sem szerettük. Sohasem volt az apám. Nekem csak anyám volt, anyám, akin legjobban a vörös Donna Karan mutatott, aki tündökölt a kék Nina Ricciben, ellenállhatatlan volt fehér Koko Chanelben, és aki a legszebb feketében… Hát Tibor? Tibor az életet körülkerítette, megjelölte, s végül megbízhatóan felmérte – mások lépteivel. Az ő ambíciói a mások birtoka közti senki földjére terjedtek ki. Tibor lelkesedett Kun Béláért (mi több, Bartókkal és Kodállyal tagja volt a Tanácsköztársaság zenei direktóriumának); Tibor azonosult Landler Jenő vörös főparancsnok nézeteivel (jelentkezett a seregébe, de bevérzett szeme miatt a sorozáson kihullott a rostán); Tibor támogatta az antantot és a fellázadó ludovikásokat 1919-ben; azután meg Horthy Miklós tengernagy bevonulását Budapestre, osztozott abban, hogy a Szent István-i Magyarország eszméje felel meg a legjobban minden magyarnak, és miközben a forradalmárokat bekötött szemmel terelték a tiszai védvonalról, 1919. november 16-án, mint afféle kíváncsiskodó, hallgatta meg a tengernagy beszédét a királyi palota előtt. („Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost – harsogta Horthy –: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött.”) Tibor után egy szonett maradt fenn (szabályos metrumokkal), egy kiforratlan filozófia nézeteknek formát adó regény, megmaradt a zsebórája, egy Unsere Liebeslinge szájharmonika, az arcképe (kerek okuláréval az orrán) meg egy gallérra köthető csokornyakkendő, amelyet sosem viselt. Tibor bőre fakó volt, és nem fért el ereiben a vér, mert az orra vére nap nap után eleredt. Gyűlölettel töltött el, ahogy hátrahajtotta fejét, gyűlöltem az orrába tömködött vére zsebkendőket. Olyannak képzeltem el, mint egy őszibarackot, amelynek héja sápadt és sima, de vérvörös redőkben tapad húsa a magra. És nyoma veszett. Egy közönséges keddi napon hűlt helye volt. Nem vitték el, nem is fogták le. Hol lehet Tibor, kérdeztem (esetleg apának vagy tatának szólítottam), miközben anyám találomra hajigálta rendetlenül a holminkat két nagy, sarkain fémvasalású bőröndbe. Választ nem kaptam, csak a ruhadarabok szálltak át a szobán, mint valamiféle selyem- és pamutlepkék. Még aznap délnek vettük az irányt, miközben Mitteleuropa vihorászott körülöttünk. A patinás pályaudvar harmadik peronjáról indultunk (anya fehér kesztyűsen, rövid, öves szoknyában és lapos sarkú piros cipőben, én matrózruhásan a mozdony párafelhőjétől körülölelve). Egyenesen a fülkébe lehetett lépni a peronról, utasok, akiknek a gőzfelhőben csak fehér keze látszott, távolodóban búcsút intettek valakiknek, akik kikísérték őket. És boldogok voltak, akik integettek és mindent odahagytak, mint ahogy azok is, akik visszaintettek, és örökre elfeledték őket. Minden ablakban egy kéz fehérlett. Úgy sejtettem, hogy csak a mama és én nem tudtunk kinek integetni. – Miért nincs velünk a fülkében Tibor? – kérdeztem anyámat, miközben valamiféle cingár fiatalember segédkezett az elhelyezkedésünkben; de választ nem kaptam, mert aznap reggel mindent magunk mögött hagytunk: a göthös közép-európai írókat, akikkel Tibor barátkozott, meséiket a cimetszín boltocskákról, titokzatos színházakról, vaskalapos apákról és behemót biztosítóintézetekről, amelyek oktalanul gyanúba fogják őket. Odahagytuk Budapestet hídjaival és patinás turulmadarával, nem volt többé jom-kippur és purím, nem volt macesz és édes-savanyú mazsolás saláta zsidó módra, nem sárgarépa és avokádó, és persze elsüllyedt a Liszt Ferenc Konzervatórium is, ahol Dohnányi Ernő meghallgatta Tibort, és a legkiválóbb nem hivatásos zongoristák közé sorolta. Igyekeztünk elfeledni Tibor zongorista barátait is, Kilényi Edvárdot és Andó Gézát (a mintagyereket, akivel folyton példálóztak előttem), vagyis az összes évjáratot a húszas és a harmincas évekből, amikor Budapest elszántan tört a kulturális fellegvár és észak Babilonja rangjának kivívására… Köd ülte meg Közép-Európát, amely hamarosan elmerül a varsói és a drohobyczi és a varsói gettó örvényében, miközben vonatunk átzakatolt a magyar tájon. A láthatáron a nagy háború viharfelhői gyülekeztek. 1939-et írtunk – és Tibor egy zsidó orvos volt. Kórháza személyzetével az utolsó kijutó kétmotoros menekítette Budapestről Casablancába. Zsidó sebészek és nővérek ott különös klinikát működtettek, úgy hallottam később, hogy sok ismert és ismeretlen, egyenes vagy kétes jellemű személynek kölcsönöztek új ábrázatot… Kizárólag aranyat fogadtak el fizetségül, és intézetük híre fű alatt gyorsan terjedt, Tibor mégis szenvedett Marokkóban. Leveleket küldözgetett, melyekben visszasírta a királyváros Budát (a polgári Pestet egyszer sem említette), és aggodalmaskodott félig zsidó mivoltom miatt. Mondandóját mindig jól megrágva, körülményeskedve fogalmazott magyarul, úgyhogy anyám meg én sohasem tudtuk kihámozni, valójában mi a közlendője. 1940 októberében például így szentenciázott: „A nézőpont, sőt maga az alapállás is változhat, de az érvelés érzelmi töltése változatlan marad.” Egy hónap elteltével vagy kicsit később, 1940 novemberében látszatra sokkal határozottabb ítélettel: „Nem jó, ha az írók védtelen áldozatnak tekintik magukat. Nem jó, ha az írók csak bábuk mások játszmáiban. Sok mindenért szót lehet emelni, egyik vagy másik nemzetért, osztályért is, de sokkalta logikusabb és meggyőzőbb, ha az író az irodalomért emel szót.” De nem, nem is így történt, levelet sem írt. 1914-et írtunk, és Tibor hadiorvosként szolgált. A kolubarai ütközet után sietve Szerbiába vezényelték (sebészeti készletet vitt magával meg bokáig érő fehér köpenyt). Majd meg 1956 következett, és Tibor, a rákosista egy pincében lapult az Üllői úton, riadozva fülelt a szabadságharcosoknak a járda felől ideszüremlő hangjaira, s az ablakon át látta, ahogy piszkos bakancsban, sietős léptekkel elhaladtak. Nem, mindezeket a sorsképleteket nem akartuk megosztani vele, ezért aztán előbb mellőztük, majd elszakadtunk tőle – mint ahogy egyébként ő is mitőlünk. Talán épp abban a bokáit verdeső fehér köpenyben szökött Marokkóba, amelybe öltözve Szerbia hegyei közt a tábori kórházban lábakat amputált, amelyben a pesti oldalon, a Parlament gótikus boltívei alá húzódott; s amelyben a Margit-szigettel szemben, a szanatóriumban a gyógyvizet itta. Ki tudná megmondani? Látom, csónakja hasítja a vizet, egyedül áll a tatján, kihúzva magát, orrára zsebkendőt tapasztva néz a messzeségbe; néhanapján megbízható pártmunkási minőségében jelentkezik; a Gellért Szálló díszes ovális medencéjében áztatja testét, hájas derekán egy árva fehér törülközőt körültekerve tárgyal valamiről három jövevénnyel, akik sötétkék csíkos öltönyben, gomblyukukban vörös szegfuvel érkeztek; látom őt továbbá Amerikában, a bírósági tárgyaláson – „exhibit one” – példát statuálva bizonyítják, hogy Veres Tibor tagja volt az erőszakszervezetnek, amelynek egyenruhásai magyar zsidókat szögesdróttal kötöztek össze, minden másodikukkal végeztek, szentül vállalt meggyőződéssel küldetésük helyességében lődözték őket a jeges Dunába, u Dunav, in die Donau. Egész 1942 folyamán. Egész 1943 folyamán… Tudom végezetül azt is, hogy sohasem sikerült megírnia a vágyott remekművet, és világos előttem, hogy ezért lépett a helyébe Roberto. Tibor. Apát mondtam volna? Illetve talán ez szaladt ki a számon: tata? Mégis, azt hiszem, csupán Tibor volt nekem.

 Bognár Antal fordítása

A fiatal nő autója megvadult rinocéroszt idéző bődüléssel húzott végig az úton. A sima, sötét sáv búzától aranyló földek között nyúlt végig. A távolban emelkedő hegyoldalon napégette, vöröslő falu határa rajzolódott ki. A kocsi fémteste egy gyík fürgeségével, zölden villogva suhant tova. Gyönyörű volt a gép, ahogy vágtató kerekeivel csak úgy falta az út nyílegyenes szalagját, mely a távolba vesző földek közt alig látszott többnek vékony, fekete csíknál. A volánnál ülő fiatal nő a végtelen érzésétől s a gép hevétől mámorosan markolta a kormánykereket finom vonalú kezével… Azzal a vékony kézzel, melynek hosszú ujjai aranylottak, akárcsak a szántókon a gabona; igen, a bőre éppoly aranyfényű volt, teste pedig éppoly karcsú, erős és arányos, mint a szélben ringatózó búzaszálaké. A szélvédő üvegén túl a falu táncolva közeledett. A nő hirtelen lefékezett egy út menti ház mellett. A csikorgó kerekek éles hangja beleveszett a messzeségbe. A házon egy tábla a következőket hirdette nagy vörös betűkkel: “Aba Upseig – bor és szállás a vándoroknak”.

A nő belépett a házba. Bent földpadlós, hűvös szoba fogadta. A falon körös-körül borosüvegek sorakoztak. Kisvártatva fiatal leány jött elő.

– Mit parancsol asszonyom? Sört, bort… mézlikőrt esetleg?

– Igen – felelte a másik –, hozzon nekem egy üveggel abból a mézlikőrből. És mondja csak… a gazdája… Aba Upseig itthon van?

– Nos, csupán a faluról lenne néhány kérdésem… egy újságnak lesz… s a gazdasszonyához küldtek, bizonyos Aba Upseighez, akinek az út mentén áll a fogadója…

– Ó, az asszonyomnak nagyon is kedvére lesz, hogy elmondjon önnek mindent, amit csak tud… Azt hiszem, akkor a legboldogabb, mikor vég nélkül mesélhet az elmúlt időkről… Szólok is neki mindjárt.

A vendég levetette kabátkáját, mely alól finom vonalú, formás keblek tűntek elő. Duzzadt, halvány ajkát megnedvesítette a mézlikőrrel. Kisvártatva botra támaszkodó, idős asszony lépett be a szobába. Csak úgy dőlt belőle a szó.

– Ó, amint megtudtam, hogy a hölgy az én szeretett falumra kíváncsi, azt mondtam magamnak, na, Aba, itt van neked egy okos újságíró hölgy, akit hosszas meséléseddel megörvendeztethetsz. Nos, állok rendelkezésére.

– Lássuk csak… ennek a falunak valaha volt királya, ugye így van?

– Bizony… három évvel ezelőttig… Lee falva kétszáz éve áll már az Omj dinasztia uralma alatt. Tíz éve halt meg az öreg király, Besku Omj, aki akkor Uh földjét, odaát, a folyó túlfelén, Ing nevű fiára hagyta, a falvat pedig leányára, Lorelai-ra… Bizony, három évvel ezelőttig Lorelai hercegnő uralkodott felettünk – ma van épp harmadik esztendeje… Szomorú egy történet ez, hölgyem, bizony, szomorú história.

Az idegen, tenyerét finoman az öreg kézre helyezvén, azt kérdezte:

– El, idegen, el én… Úgyis boldog-boldogtalannak mesélem Lorelai históriáját… de nem mindenikük érti meg, tudja? Nos, én voltam a hercegnő szolgálója. Mikor meghalt a király, rám maradt, hogy vigyázzak rá, minthogy az uralkodó már egy ideje özvegy volt. Ing herceg elvonult saját földjére, én pedig maradtam, hogy felneveljem a kis Lorelai-t. Te szép vagy, vándor, így aztán, lehet, hogy nem érted majd Lorelai történetét, minthogy Lorelai csúf volt, borzalmasan csúf… a neve viszont neki volt a legszebb az egész faluban, és a mosolya gyönyörűbben ragyogott a pirkadatnál. Maga a hercegnő azonban rettentő kövér, alakja pedig torz volt. Hiába, leginkább egy bálnára hasonlított. Ez kisgyermekként még nem okozott neki igazi szenvedést… mindig egymagában játszott, és így nem kellett formátlan testét a maga korabeli gyermekéihez hasonlítania. De egy napon nővé érett Lorelai is. Keblei úgy domborodtak, mint egy cet hasa, a combján zsírhalmok nőttek, ő meg egyre csak férfiak után leskelt a csipkés mellvéd mögül. Iszonyatos érzés volt ez neki, tökéletesen látta saját csúfságát, és csak szenvedett, csak szenvedett… Tizenhét éves volt, mikor elrendelte az építkezést…

– Jöjjön – mondta –, jöjjön csak oda ahhoz az ajtóhoz. Látja ott messze azt a tornyot?

– Ez… ez Lorelai műve… Meg akarta védeni magát, ezért megépíttette ezt. Egy nyolc méter magas márványtornyot, melybe elzárta magát. A toronynak csupán egyetlen, aprócska ablaka volt, s onnan mosolygott elő Lorelai azzal az ő gyönyörűséges, holdsarló alakú mosolyával. S mielőtt elzárta volna magát a világ elől, búcsúzáskor ezt mondta nekem: “Jó öreg Aba, most már van hol elrejtsem szégyenemet.” Én pedig ekképp szóltam hozzá: “Királynőm, és mikor jössz majd elő a toronyból?” Ő így válaszolt: “Majd ha egy férfi megkér rá, hogy magával vihessen.” S hatalmasra dagadtan, kövérségének súlyával a lelkén, belépett a márványtoronyba. Azóta egyetlenegyszer sem jött elő onnan. A falu népe ünnepekkor elébe járult, ő pedig a kicsinyke ablakon keresztül megmutatta mosolyát, mely fényével beterített bennünket, kik térden állva, ámulva néztük e csodát…

Az ifjú idegen, vékony cigarettára gyújtva, megjegyezte:

– Bizony. Az az igazság, hogy számtalan herceg jött asszonykérőbe, de amint tudomást szereztek a királylány rútságáról, döbbenten tértek vissza földjükre. Hadd gondolkozzak egy kicsit… igen, az Ospe-ből való John, a bargundiki Aicl, s aztán Claudfe, Marffecből… végtére is sokan jöttek, de mondom, ahogy meglátták a hercegnő testét… menekültek, mint a riadt szarvas. Egy éjjel azonban fekete autó állt meg a faluban, s egy elkendőzött úriember szállt ki belőle, s bekopogott Besi barátném ajtaján. Dörgött az ég, s csak úgy ömlött a víz az utcákon. Besi maga így mesélte nekem: “Ajtót nyitottam neki, s jól megnéztem: fekete kalapot viselt, s míg beszélt hozzám, a szája elől egy kissé elhúzta a kendőt. Fiatal ember volt, s nagyon udvariasan arra kért, hogy mondanám meg, merrefelé találja Lorelai tornyát. Én megmutattam neki az utat, ő pedig oly sebesen távozott, mint egy fekete villám.” Ezt mondta nekem Besi, s mi falusiak, többet nem is tudunk, csak azt, hogy másnapra Lorelai-nak nyoma veszett. Pontosan három éve történt, ezen a napon töltötte be a húszat… ma lenne huszonhárom éves… Istenem, milyen kár!

Az öreg Aba Upseig arcán szomorúság ült. Az idegen megszólalt:

– És semmi mást nem lehet tudni? Hogy ki volt a férfi abban az autóban? Sem azt, hogy hová ment Lorelai?

– Nem, asszonyom. Váltságdíjat nem kért senki, s a holttest sem került meg soha.

– Lássa… – mondta lassan, akadozva a fiatal nő –, én tudom… mi történt Lorelai-jal.

– Nos, tudom, hogy az az úriember nem más, mint Nesjkllou Fael doktor, aki hallott Lorelai esetéről, s meg akarta gyógyítani őt… Ezt maga a doktor mondta nekem.

–Igen. Aznap éjjel Fael megkérdezte a hercegnőt: “Szeretné, ha többé nem kéne szörnyként élnie?” És a hercegnő igennel felelt. “Akkor hát – kérte őt az orvos – üljön be az autómba, és jöjjön velem.” Orviába mentek, ahol Fael két éven keresztül kezelte a hercegnőt, aki ezáltal normális, talán még szépnek is mondható nővé vált… Nesjkllou Fael és ő össze is házasodtak.

– De hát… de hát ha ez így van, miért nem tért vissza a faluba?

– A hercegnő attól félt, hogy a nép nem ismerné fel, s még valami csalónak hinné…

– Végül is, ha annyira megváltozott… senki sem hinne neki…

A fiatal nő kiment az úthoz, s látta, hogy egy autó közeledik. Az órájára nézett, s azt mormolta:

– Nézze, Lorelai igenis visszatérhet… van valami, amiről mindenképp felismeri őt a nép.

– A mosolya… ha elmosolyodik, mindannyian tudni fogjuk, hogy ő az… senkinek sincs olyan mosolya, mint Lorelai-nak.

Ebben a pillanatban odakint megállt egy autó, s alacsony, meghatározhatatlan korú, szürke öltönyös férfi szállt ki belőle. Belépett a fogadóba, megcsókolta az ifjú idegent, s így szólt hozzá:

– Szervusz, napsugaram, milyen volt az út? Jöttem, ahogy szabadulni tudtam a munkából.

– Nem is késtél sokat. Nézd, ez az idős asszony itt Aba Upseig.

A férfi, aki láthatólag igen megörült a hallottaknak, csókkal illette az öreg kezeket.

– Képzeld, Aba elmondta nekem, hogyan tudná Lorelai bebizonyítani kilétét – mondta a fiatal nő.

– Ahogy mondja – helyeselt az öregasszony. – Nálunk a faluban mindenki emlékszik Lorelai mosolyára… hiszen annyira különleges… De kik maguk? Már ha meg nem haragszanak, hogy ezt kérdezem…

Az idős asszonynak elkerekedett a szeme, és Lorelai, a délután folyamán először, elmosolyodott… s fénylő mosolyától felragyogtak az ablakok. A zokogó Aba megcsókolta a lábát, s aztán megcsókolta a doktorét is.

Nem sok idő múlva már az egész falu tudott a dologról… s térden állva csodálták a márványtornyából előmosolygó Lorelai-t.

A rákövetkező hónapban a község tanácsa elismerte Lorelai-t a falu s a környező földek királynőjének, Nesjkllou Faelt pedig királyának.

 

Egyik nap, amikor António Mau-Tempo a disznókat terelgette, csatlakozott hozzá Manuel Espada, aki azért kényszerült erre a különösebb tudást nem igénylő munkára, mert nem talált mást, miután őt meg a társait két mérföldes körzetben zendülőnek nyilvánították. Erről az esetről António Mau-Tempo is tudott, Monte Lavre többi lakójához hasonlóan, és kamaszos ábrándozásai során úgy gondolta, hogy ő is valami hasonlót tett, amikor fellázadt a fenyőmagokat pirító és botjával hadonászó számadó ellen, de nem mert közeledni Manuel Espada-hoz, mert hat év különbség volt közöttük, ami éppen elegendő ahhoz, hogy elválasszon egy kisfiút egy sihedertől, vagy egy sihedert egy felnőtt embertől. Ez a számadó sem mozgott többet a konda körül, mint a másik, de erre magyarázatul szolgált előrehaladott kora, és a legények nem vették rossz néven, hogy parancsolt nekik, mert valakinek irányítania kellett őket is meg az állatokat is. A pásztorember napjai hosszúra nyúlnak, különösen télen múlik igen lassan egyik óra a másik után, ólomlábakon jár az idő, az árnyékok hosszan elidőznek itt-ott, amit pedig a jószágot illeti, a disznó nem túlságosan fantáziadús állat, az orrával mindig a földet túrja, és ha egy kicsit elbóklászik, azt sem kell rossz néven venni tőle, elég egy jól irányzott kődobás, vagy egy hátán csattanó botütés, és a fülét mozgatva máris csatlakozik a többiekhez. Kis idő múlva megbékél, mert áldott jó természete van, nem őriz haragot, és igen rövid az esze.

         Ilyenképpen maradt elég idő a beszélgetésre, miközben a számadó szundikált a magyaltölgy alatt, vagy éppen a konda túlsó felén vigyázta a jószágot. Manuel Espada elmesélte, milyen kalandokat élt át zendülőként, de nem színezte ki a történetet, mert ez hiányzott az alaptermészetéből, és nagy vonalakban beszámolt arról, milyen dolgok esnek meg éjszakánként kint a szérűn az aratóbanda  asszonyaival, különösen az északról, férfi nélkül érkező asszonyokkal. Összebarátkoztak, António Mau-Tempo leginkább idősebb társa nyugalmát csodálta, ami benne nem volt meg, mert állandóan azon járt az esze, hogyan állhatna mihamarabb tovább, amint majd látni fogjuk. Örökölte a nagyapja, Domingos Mau-Tempo nyugtalan vérét, de óriási szerencséjére alapvetően vidám természete volt, bár nem ült az arcán örök és letörölhetetlen mosolygás. Ugyanakkor rendelkezett az életkorára jellemző összes jó és rossz vonással, megvolt benne az az örök és soha meg nem oldott ellentmondás, amely a verebeket és a rájuk vadászó süvölvényeket megkülönbözteti egymástól, legfőképpen pedig az önálló véleménynyilvánításra való képesség és a hirtelen kitörésekre való hajlam, aminek a következtében nyughatatlan és nehezen elviselhető ember lesz belőle.  Szívesen táncol, mint az apja fiatal korában, de nem szereti a nagy társaságot. Élvezettel mesél különböző valóságos és képzeletbeli történeteket, és meglesz benne az a különös képesség, hogy elmossa a határokat a valóság és a képzelet között. De képességeinél fogva minden paraszti munkát nagy hozzáértéssel végez majd. Nem sors ez, amelyet a tenyeréből olvasunk ki, hanem egy olyan élet elemi tényei, amely másként, sőt bizonyos szempontból nemzedéktársai számára beláthatatlan módon alakult.

         António Mau-Tempo nem maradt meg sokáig a disznók mellett.  Manuel Espada-ra hagyta őket, maga pedig elment, hogy olyan dolgokat tanuljon, amikbe a másik, mivel idősebb volt nála, már beletanult, és tizenhárom évesen csatlakozott a felnőtt emberekhez, akik  erdőt irtottak és öntözőcsatornát ástak, amihez nagy testi erő és kitartás kellett. Már tizenöt évesen megtanulta, hogyan kell lehántani a paratölgy kérgét, ami igen nagy körültekintést igényel, de mindenki másnál ügyesebben csinálta, mint mindent, amibe csak belefogott, és soha nem kérkedett a tudásával. Igen hamar kikerült az apja és az anyja látóköréből, és bejárta azokat a helyeket, ahol a nagyapja is megfordult, nemegyszer kellemetlen emlékeket hagyva maga után. De annyira különbözött az öregapjától, hogy senki sem gondolt arra, hogy az egyik és a másik vezetéknév mögött ugyanazt a családot keresse. Nagyon vonzotta őt a tenger, bejárta a Sado-folyó vidékét, az egész utat gyalog tette meg, csak azért, hogy néhány garassal többet keressen annál, amit Monte Lavre-ban ígértek. Egy nap pedig, hosszú idő múlva, amikor eljön az ideje, Franciaországba megy, hogy évek munkájával jó pénzhez jusson.

         A nagybirtokon olykor megtorpan az idő, egyik nap nem különbözik a másiktól, vagy csak úgy tűnik, mintha örökös jelen idő volna. Igaz, hogy ugyanúgy halnak és születnek az emberek, mint emlékezetre méltóbb korokban, hogy az éhség nincs tekintettel a gyomor szükségleteire, és a keserves munka sem lesz semmivel sem könnyebb. A nagy változások ilyenkor a kinti világban történnek, egyre több az országút és egyre több az autó rajtuk, egyre több a rádió, és egyre több ideig lehet hallgatni, de ahhoz, hogy értse is valaki, külön képesség kell, egyre több a sör és a szénsavas ital, de amikor az ember este lefekszik az ágyába vagy a földre szórt szalmára, a test ugyanúgy fáj, és szerencsésnek mondhatja magát, ha van munkája. Az asszonyokról már nem is érdemes beszélni, örökös szülésre és teherhordásra vannak kárhoztatva.

         És amikor végignézünk ezen az elvadult lapályon, amely kihaltnak látszik, csak a születésüknél fogva vagy a szabad elhatározásukból vakok nem látják a vizek felszínén fodrozódó buborékokat, amelyek a mocsár mélyéről, a meg-megújuló vegyi folyamatok eredményeképpen felhalmozódott gázok kiszabadulása nyomán törnek hirtelen a felszínre. De hogy ezt valaki meglássa, erősen kell figyelni, nem lehet máris továbbhaladva kijelenteni, Nem érdemes megállnunk, induljuk tovább. Ha egy időre elfordulunk, és elgyönyörködünk a különböző tájképekben és festői eseményekben, akkor visszapillantva láthatjuk, mennyire megváltozott minden, pedig nem is gondoltuk volna. Ez történik meg akkor is, amikor  elhagyjuk António Mau-Tempo-t, hadd élje az életét, és visszatérünk elkezdett történetünkhöz, még akkor is, ha ez csupán hallomásból ismert történetek sorozata, mint José Gato históriája, de nem csak az övé, hanem a társaié is, ahogy António Mau-Tempo mint szemtanú megerősíti.

         Ezek nem olyan unalmas történetek, mint a brazil Lampião betyárhistóriái, amelyeket ezerszer hallottam, és nem is olyanok, mint a mi vidékünkön élő emberek, João  Brandão vagy José do Telhado történetei, akik eredendően rossz emberek voltak, vagy csak megtévedtek, ki tudja. Nem szeretném az állítani, hogy a nagybirtokon nem voltak gonosz emberek, útonállók, akik minden további nélkül megölték és kirabolták az utazókat, de ahogy én tudom, csak  José Gato űzte ezt a mesterséget, ő meg a társai, vagy helyesebben a bandája, amelynek Parrilhas, Venta Rachada, Ludgero, Castelo és még mások voltak a tagjai, akiknek a nevét már elfelejtettem, az ember nem emlékezhet mindenre. De azt hiszem, nem is voltak igazi útonállók. Inkább csavargók lehettek, igen, ez a helyes elnevezés. Ha munkát kaptak, dolgoztak, mint bárki más, ugyanannyit és ugyanolyan jól, nem csibészkedtek, de ha eljött a napja, akkor mintha a szél megcsapta volna az arcukat, elhajították a kapát vagy a csákányt, elmentek az intézőhöz vagy a munkafelügyelőhöz, és kérték a napszámukat, és senki nem mert az adósuk maradni, azután pedig eltűntek. Mivel mindannyian magányos és hallgatag emberek voltak, egy idő után egymás mellé sodródtak, és bandát alakítottak, Amikor megismertem őket, már José Gato volt a vezetőjük, és nem hiszem, hogy mást választanának, amíg ő ott van. Leginkább disznót loptak, mert abból bőven van ezen a földön. Azért loptak, hogy egyenek, mert természetesen azért is, hogy eladják, mert az embernek nemcsak arra van szüksége, hogy egyen. Abban az időben volt egy zátonyra futott hajó a Sado-ban, az volt a mészárszékük. Megölték az állatokat, besózták a húsukat, és félretették az ínségesebb időkre. Ami a sózást illeti, van egy történet, amelyet szeretnék elmesélni, egyszer elfogyott a sójuk, és éppen szükség lett volna rá, mit lehet most tenni, José Gato, aki csak akkor beszélt, amikor szükséges volt, odaszólt Parrilhasnak, hogy menjen el sóért a lepárlóba. Általában elég volt José Gato-nak egyszer szólnia, Tedd ezt, ez olyan volt, mintha a Mi Urunk szólt volna, de ez alkalommal nem tudni, mi ütött Parrilhasba, azt mondta, nem megy. Meg is bánta. José Gato  lekapta a fejéről a sapkáját, feldobta a magasba, és miközben megfordult a levegőben, felkapta a puskáját, és két lövéssel cafatokká szaggatta, azután nyugodtan odaszólt Parrilhasnak, Indulj sóért, Parrilhas pedig felszerszámozta a szamarat, és elindult. Ilyen ember volt José Gato.

         Aki azon a vidéken aratóbandában dolgozott, és nem aggályoskodott, az José Gato-tól szerezte be a disznóhúst. Egyszer megjelent a banda szálláshelyén Venta Rachada, titokban jött oda hozzánk, hogy megtudja, kell-e hús valakinek. Jómagam és még két társam kért, és megbeszéltük, hogy  egy Silha dos Pinheiros nevű helyen találkozunk. Elmentünk a találkozóra, mindenki vitte a vászontarisznyáját, pénzt csak egy keveset, mert az ördög nem alszik, és amit összegyűjtöttünk, azt a szálláshelyen elrejtettük, mert mi van, ha gyapjúért megyünk és megkopasztva jövünk haza. Én ötven milreist vittem magammal, a többiek is nagyjából ugyanennyit. Sötét éjszaka volt, és a hely sem volt túlságosan barátságos, Venta Rachada már várt ránk, megbújt valahol, sőt még tréfálkozott is, amikor közeledtünk felé, hirtelen előugrott, A kezemben vagytok, és célba vett minket a puskájával, nevettünk, de összeszorult a gyomrunk, én csak annyit mondtam, Nem volna sok haszna belőlünk, erre Venta Rachada elnevette magát, és így szólt, Ne féljetek, gyerünk.

         Amikor ez történt, José Gato húskimérése a Loureiro hegységben volt, Palma vidékén, bizonyosan hallott már róla. Emeletes háznál is magasabb eperfák nőttek a környéken, és nem nagyon járt ember arrafelé. Volt ott egy kunyhó, amelyben valamikor felesbérlők laktak, de most üresen állt, ott mérték ki a húst. Mind abban a kunyhóban éltek, és csak akkor mozdultak onnan, amikor valami mozgás támadt a környéken, megjelent a szomszédság, vagy hírt kaptak a gárdáról. Mentünk, mentünk, és amikor a kunyhó közelébe értünk, megpillantottunk két illetőt, akik puskával a kezükben őrködtek. Parrilhas odaszólt nekik, mi pedig bementünk, és megláttuk, ahogy José Gato ott van a többiekkel, dudaszóra fandangót táncolnak, nem igen értek hozzá, de jól táncoltak, mindenkinek joga van arra, hogy szórakozzon. A kunyhó egyik gerendájára erősített dróton hatalmas üst lógott, amelyben disznóbelsőséget főztek az alatta égő tűzön. José Gato így szólt, Ezek a vevők. Venta Rachada így felelt, Ők azok, több nem jött. José Gato, Helyezkedjetek el kényelmesen, legények, mielőtt megkötjük az üzletet, ennetek kell a főztünkből, szíves szavak voltak ezek, és már az illattól is összefutott a nyál a számban. Volt boruk is, volt mindenük. Étvágygerjesztőül csipegettünk ezt-azt, és bort ittunk, José Gato dudán játszott, és közben figyelte az üst tartalmát, bárány bőréből varrt nadrágot viselt, amelyen nagy gombok voltak, ahogy illett, és zekét, a gazember úgy nézett ki mint egy földműves. A kunyhó sarkában volt a fegyverraktár, néhány puska, közöttük egy ötlövetű fegyver is, amely Marcelino-é volt, most már elmondhatom. Így üldögéltünk, amikor egyszer csak csörgettyűszót hallunk, zirr-zörr,  be kell vallanom, hogy megneszültem, mert ebből még baj lesz. José Gato az ijedtségemet látva megszólalt, Ne rémüldözzetek, ismerősök azok, a piacozásból jönnek. Manuel da Revolta jött meg, aki azért kapta ezt a nevet, mert Monte da Revoltában volt egy boltja, róla is tudok néhány történetet, amelyeket elmesélek, ha el nem felejtem. Megérkezik Manuel da Revolta barátunk, felrak hat disznót a talyigára, elhajt, és másnap körbejárja a szálláshelyeket, hogy kiárusítsa, mint a sajátját, amit levágott, még a nemzeti gárdához is betért, és a gárda is vásárolt tőle, máig sem tudom, hogy gyanakodtak-e rá, vagy pedig nekik is jól jött a hús. Azután megjelent egy halárus, akit jól ismertünk, mert ő látott el minket szardíniával, meg dohánnyal, meg mindazzal, amire José Gato-nak szüksége volt. Ez egy disznót vitt el a kerékpárján, csak a fejét hagyta ott, mert arra nem volt szüksége. Azután jött még valaki, aki nem használt csörgettyűt, hanem füttyentett néhányat, amire az őrtállók  megbeszélés szerint hasonlóképpen feleltek, a biztonság érdekében. Két disznót vitt magával, az öszvér két oldalára erősítve, de ő sem vitte magával fejet, elég volt az öszvér feje, hogy lássa, hová lép. Az árú lassan elfogyott, csak két disznó maradt, és néhány öreg zsák. Közben megfőtt a belsőség, már csak a szalonnát kellett megpirítani,  hozzáadni a fűszereket, a hagymát meg a többit, és már lehetett is enni, jó volt az étel,  bor is járt hozzá egy teli kancsóval. Akkor így szólt hozzám, António Mau-Tempo-hoz  José Gato, Lássuk, mennyi pénzt hoztál magaddal, amire így feleltem, Ötven escudo van nálam, ez minden. Erre José Gato, Nem valami sok, de hogy ne menj el üres kézzel, és félbevágott egy disznót, lehetett vagy hatvan-hetven kiló hús, nyisd ki a zsákod, de előbb azért eltette a pénz a zsebébe. A többiekkel is ugyanez történt, és mindegyikünket figyelmeztetett, Aztán tartsátok a szátokat, különben baj lesz, és megindultunk, hátunkon a hússal, és ahogy később kiderült, jól jött a figyelmeztetés és a fenyegetés, mert a disznókat arról a birtokról hajtották el, ahol éppen dolgoztunk, és az intéző alaposan kikérdezett bennünket. De mind a hárman hallgattunk. Én besóztam a részemet, egy parafakéreg darabbal kibélelt mélyedést ástam a földbe, alulra egy darab parafát tettem, és a szeletekre vágott húst lefedtem egy ronggyal. Nem lett semmi baja, és hosszú időre el voltam látva élelemmel.

         Ez csak egy eset volt a sok közül. Ha João Brandão-val kerültünk volna össze, talán ugyanígy történik, talán másképpen, szerencsém volt José Gato-val, a másikkal nem biztos, hogy minden simán ment volna. A zsiványbanda később átköltözött Vale de Reis környékére, egy városban élő ember el sem képzelheti, milyen elvadult vidékek vannak arrafelé. Barlangok, üregek nyíltak a maszlagos lápos bozótosban, senki nem merészkedett oda, még a nemzeti gárda sem. Ott húzódtak meg, és a Monte da Revolta magaslatáról mindig figyelmeztették őket, valahányszor a gárda arrafelé vette útját, Manuel Revolta édesanyja a kéménylyukban egy rudat tartott, amelyre vászondarabot kötözött, és ha kidugta a kéményen a rudat, már tudták, vigyázni kell. Mindig volt valaki a bandában, aki fél szemét a kéményen tartotta, és amint megpillantotta a rongydarabot a rúd végén, szólt a többieknek, akik erre mind úgy elbújtak, hogy bottal üthették a nyomukat. Mi pedig, akik tudtunk erről az egyezményes jelről, amikor munka közben megláttuk, azt mondtuk egymásnak, kutya jár a kertben.

         Érdekes eset volt, ami Marcelino-val történt, el is mesélem. Marcelino Vale dos Reisben volt intéző, és volt egy híres puskája, amelyet azért vásárolt neki az uraság, hogy ha José Gato valamelyik emberét lopáson éri, azonnal lelőhesse. De még mielőtt ezt elmondanám, egy másik történetet is elmondok, amelyikben ugyancsak szerepel egy puska, egyszer ment Marcelino a kancáján, amikor elébe ugrott José Gato, ráfogta a fegyverét és így szólt, gúnyosan, ahogy a szokása volt, Elég, ha felteszed a két kezed, majd én elkapom a puskád, Marcelino pedig semmit nem tehetett, és igen megviselte az eset. José Gato aprócska ember volt, de rettenetesen nagy volt szíve. Ezután történt az az eset az ötlövetű puskával, az ember mindig belekezd egy történetbe, de félbe kell hagynia, mert eszébe jut egy másik. Lovagolt Marcelino a fenyéren, amelyet benőtt a sűrű bozót, senki nem tisztította meg, csak lehántották a paratölgyek kérgét, és apró darabokra vágták, szóval igen sűrű volt a bozót arrafelé.  Hetykén lovagolt Marcelino az ötlövetű puskájával, amelyben öt töltény lapult, és arra gondolt, Most akárki jöhet, és úgy is történt, egy növendék paratölgy mögött megbújva ott volt  José Gato, lövésre emelt fegyverrel, Dobd ide nyomban, mert szükségem van rá, azután elment. Egy idő múlva az uraság azt mondta Mercelino-nak, Veszek neked egy karabélyt, nem hagyom, hogy ne tudd megvédeni magad, amire Marcelino mogorván így felelt, Uram, nincs szükségem nekem semmiféle karabélyra ahhoz, hogy felvigyázzak, elég nekem a kancám és a botom, ezekkel sokkal jobban tudok mindenre vigyázni.

         Sorsszerűnek látszott, hogy Marcelino-nak nincs szerencséje a puskákkal. Volt egy saját puskája is, amelyet nem az uraságtól kapott, ezt otthon őrizte, de ennek is lába kelt. Egyszer a kanász kutyái éktelen ugatásba kezdtek, valami furcsát érezhettek, szokatlan szag csaphatta meg az orrukat, a kanász pedig ment, és mondta Marcelino-nak, A kutyák veszettül ugatnak, valaki ott ólálkodik a disznók körül. Mercelino amint ezt meghallotta, fogta a puskát meg a tölténytáskát, és kiment őrizni a disznókat. Olykor-olykor elsütötte a puskát, és José Gato társai, akik megbújtak a bozótosban, megértették, hogy ez nekik szól, és ők is lőttek egyet-egyet, de nem pazarolták a muníciót. José Gato pedig hol máshol lehetett volna, fönt lapult a tetőn, ahová észrevétlenül mászott fel, és ott is maradt egész éjszaka, lekushadva, mint egy gyík, hogy föl ne fedezzék, ilyen bátor ember volt.  Eljött a reggel, pirkadatkor vagy egy kicsit később, amikor világosodott, és már jó ideje nem hallatszott egy lövés sem a másik oldalról, Marcelino megszólalt, Valószínűleg elmentek, mindjárt visszajövök, csak iszom egy kávét. A kanász pedig, akinek ettől feltámadt az étvágya, így gondolkodott, Én is elmegyek és eszem valamit, ő sem akart elmaradni a másiktól. Amikor a harcmezőről elvonult az ellenség, José Gato leugrott a tetőről, mert azt elfelejtettem mondani, hogy Marcelino a puskáját bent hagyta a kanász házikójában, szóval leugrott a tetőről, és elvitte magával a puskát és a kanász új csizmáit meg egy lópokrócot, bizonyosan kevés pokrócuk volt, eközben pedig öt társa, mert akkoriban öten voltak, megragadott öt kocát, és vitték magukkal a bozótosba. A disznók olyanok, mint mi, van itt egy ízesülés az állkapcsuknál, ha azt átvágják, kezes bárányként viselkednek, ezekkel is ez történt, az istálló mellett, száz-százötven méternyire, nem többre. Egyvalaki mindig őrizte őket. Hamar észrevették a kocák hiányát, és jó hosszan elmentek az országúton, hogy megtalálják őket, de az senkinek nem jutott eszébe, hogy ilyen közel lehetnek. José Gato éjszaka visszajött értük. Így tűnt el egy újabb puska.

         Még egy történet, ez még a többinél is fontosabb, Marcelino már puska nélkül vigyázott a birtokra, mert az összes puskájának lába kelt, José Gato pedig úgy gondolta, szerez egy kis lóbabot, a learatott bab ott volt kiterítve a szérűn. Ez a hely közel volt a zsiványbanda szállásához, de ezt senki nem sejtette, és csak akkor szereztünk róla tudomást, amikor kivágtuk az összes fát azon a vidéken, de addigra már továbbálltak. Megtaláltuk a szálláshelyüket, egy feneketlen barlang mélyén gondosan kialakított üregekben laktak. A magaslatokon paratölgyek nőttek, ők pedig kiástak egy alagutat, amely egy dugóhúzóra hasonlított, az oldalába lyukakat vájtak, és ott volt az ágyuk, amelyet nádból és ágakból készítettek, teljes kényelemben éltek. Amikor José Gato ellopta a lóbabot, Marcelino rögtön észrevette, hogy valaki megdézsmálta a termést, mert az üres hüvelyek és az elszárad szárak ott maradtak. Marcelino így szólt, Átkozott kurafiak, rájárnak a babra, és akkor eszébe vette, A nyomukba eredek, a lovát kikötötte egy mélyedésben, vitt magával egy zsákot, mert nyáron nincs szükség takaróra, és egy furkósbotot. Nemsokára valami zajt hallott, ott volt José Gato, aki három-négy öl babot beletett egy zsákba, megtaposta a lábával, addigra már mindent alaposan kiszárított a hőség, szelelte, azután jött az egyik társa, a megbeszélt időben, hogy segítsen elvinni a terhet, el is vittek mintegy száz liter babot. Meglehet, Manuel da Revolta-hoz vitték, kenyérért és más szükséges dolgokért cserébe, nem tudom. José Gato nagyon elmerült a nyomtatásban,  Marcelo pedig egyre közelebb és közelebb ment, mezítláb volt, és amikor ezt elmesélte, igen mulatságosnak találta, mert a következőket mondta, Mezítláb mentem, és már egészen közel voltam hozzá, hat vagy hét méternyire megközelítettem őt, és ha még három-négy métert mehettem volna, alaposan elagyabugyálom őt a furkósbotommal, de megérezte, hogy ott vagyok, mert kifinomultak az érzékei, már-már úgy látszott, hogy fejbe csapom a botommal, de nem sikerült, mert nyúl volt az, nem macska, olyan fürgén mozgott, elérem, nem érem, és nézzenek oda, kettőt szökken, pedig én sem tétlenkedtem közben, elszökken előlem, majd egyszerre ott áll előttem puskával a kezében.  José Gato meséli, hogy azt mondta Marcelino-nak, és maga Marcelino is ezt állítja, Az a szerencséd, hogy jót tettél egy barátommal, mert amikor a nemzeti gárda egyszer hajtóvadászatot rendezett, Marcelino elbújtatta a házában a zsiványbanda egyik tagját, és még enni is adott neki, Ez a te szerencséd, mert különben lelőttelek volna, na, indulj. De Marcelino is belevaló legény volt, Lassabban a testtel, itt az ideje rágyújtani, elővette a kostökzacskóját, sodort egy cigarettát, a szájába tette, és rágyújtott. No, most már elmegyek.

         Egy idő múlva elfogták a zsiványbandát.  Arrafelé, Piçarras környékén, Munhola és Landeira között, egy elhagyatott vidéken. Megütköztek a nemzeti gárdával, nagy lövöldözés volt, mintha háború volna. Mindannyiukat őrizetbe vették, de később valamennyien munkát találtak módosabb parasztoknál, Venta Rachada szőlőcsőszként dolgozott Zambujalban, és a többiek is elszegődtek valahová.  Mindig mulattatott a gárda és a parasztok beszélgetése, Itt van egy jómadár, Elszegődhet hozzám, de azt soha nem tudtam eldönteni, melyiknek volt vastagabb bőr a képén. José Gato-t csak később fogták el Vendas Novasban. Egy asszonynak tette ott a szépet, aki zöldséget árult, és mindig álöltözetben járt, ezért soha nem tudták elfogni, van aki azt mondja, hogy az a kofa árulta el, nem tudom. A szeretője házában csaptak le rá, a pincében, amikor éppen aludt, még mondta is, Ha nem alvás közben kapnak el, biztosak lehetnek benne, hogy nem engem kerítettek kézre.  Az a szóbeszéd járta, hogy Lisszabonba vitték, és ahogy minden társát kiadták munkára parasztokhoz, José Gato-ról is tudni vélték, hogy elszegődtették valahová, a gyarmatokra került, mint az államvédelmi- és biztonsági rendőrség  nyomozója. Nem tudom, hogy elvállalt volna-e ilyen munkát, nehezen hiszem, de az is lehet, hogy megölték, és ezt csak kitalálták, ahogy más esetekben is megtörtént, nem tudom.

         Az igazsághoz tartozik, hogy José Gato-nak voltak jó tulajdonságai is. Soha nem rabolta ki a szegényeket, következetesen csak onnan rabolt, ahol volt, a gazdagoktól, ahogy valamikor José do Telhado is tette. De egyszer megtörtént, hogy Parrilhas útjába akadt egy asszony, aki éppen hazafelé tartott a kevéske ennivalóval, amit a családjának vett, Parrilhast pedig megszállta az ördög, és elvette tőle. Szerencsétlenségére José Gato összetalálkozott a keservesen síró asszonnyal. Megkérdezte tőle miért sír, és abból, amit az asszony mondott, rájött, hogy Parrilhas volt a támadó. Az asszony később háromszorosát kapta annak, amit elvettek tőle, Parrilhas pedig olyan verést kapott, mint még soha életében. Megérdemelte.

         José Gato egykedvű, apró termetű, de bátor ember volt. A következő történet Monte da Revolta-ban esett meg, ahol sokféle népség megfordult, mindenfelől jöttek oda emberek, és egy Algarve-ből oda vetődött ember, aki az irtásföldeken dolgozott, épített magának egy kis kunyhót, és ott élt, ahogy tudott, hasonlatosan azokhoz, akiknek lakniuk sem volt hol. Itt történt, hogy valaki csapdát akart állítani José Gato-nak, és azt mondta Manuel da Revolta-nak, hogy José Gato azzal kérkedik, megszerzi a feleségét. De Manuel da Revolta megbízott José Gato-ban, és nyíltan elmondta neki, Az az illető ezt mondta nekem, hogy. Amire José Gato, Az a kurafi, menjünk el a kunyhójába, el is mentek, és be is mentek, Jóember, ezt és ezt mondtad Manuelnek, most mondd el nekem is, hogy én is halljam. A másik erre, Már ittam néhány pohárral, amikor ezt mondtam, pedig te nem mondtál nekem semmit, ennyi az igazság. Erre José Gato igen nyugodtan csak annyit mondott, Indulj, és menj száz lépést, így már nem tudott neki túlságosan ártani, amikor piff-puff , meglőtte a sörétes puskával, csak néhány ólom fúrta át a bőrét, a többi elrepült mellette, nem akarta megölni, de úgy rávert a korbácsával, hogy lerogyott a földre, Csak hogy megtanulj férfi módra viselkedni, mert itt nincs helye a gyerekeskedésnek. Tudom, hogy José Gato csak ezért élte ezt az életet, mert nem tudta megkeresni a kenyérre valót.

         Akkoriban érkezett erre a vidékre, amikor még aprócska gyerek voltam. Ő felügyelte a munkákat, amikor Monte Lavre-tól Coruche-ig  építették az utat. Az útépítésen sok vándormunkás dolgozott, akik három-négy hétig maradtak, amíg valamennyi pénz összegyűjtöttek, azután továbbálltak, és a helyükbe mások jöttek. José Gato is megjelent, látták, hogy komoly ember, úgyhogy munkavezetőt csináltak belőle, de az alja munkához soha nem alacsonyodott le. Én arrafelé terelgettem a kondát, ez még azelőtt volt, hogy megismertem Manuel Espada-t, és mindent jól megfigyeltem. Valahogy kiderült, hogy már volt dolga a gárdával, és a gárda a nyomára bukkant, vagy valaki besúgta, hogy errefelé jár, ezért vadászni kezdtek rá, és meg is találták. De akkor még nemigen ismerték őt. Megy, megy igen jámbor képpel az őrjárat felé, amazok meg igen elégedettek, hogy besétált a kalitkába a madárka, de azután ugrik egyet, egy maroknyi földet szór a szemükbe, szökken erre, szökken arra, s már ott sincs. Attól fogva senki sem látta, amíg el nem fogták. José Gato jóravaló csavargó volt. És azt hiszem, mindig nagyon magányos volt, én legalábbis ilyennek láttam.  

Pál Ferenc fordítása

 

José Saramago (1922-2010) Nobel-díjas portugál író.  Fölemelkedve a földről című, 1980-ban megjelent regényében kezdi meg – korábbi versei, rövidprózája és Festészeti és szépírási kézikönyv című „kísérleti regénye” után – ún. történetírási metafikcióit, amelyek közül A kolostor regénye, a Ricardo Reis halálának éve és a Lisszabon ostromának históriája már megjelent magyarul. A Fölemelkedve a földről egy Portugália déli részén, Alentejo-ban élő parasztcsalád négy nemzedékének életét meséli el a XX. század elejétől az 1974-es  ún. szegfűk forradalmáig. A kiválasztott részlet a család harmadik nemzedékéhez tartozó, António Mau-Tempo ifjúkorának epizódjait beszéli el, felvillanta az alentejo-i vidék betyárromantikáját.

 

A regényt az Európa Könyvkiadó jelenteti meg a karácsonyi könyvvásárra.

 

 

Többé nincs többé.

A herceg méltóságteljes, a hercegné kedves, a falak túl nedvesek, a tavasz… nos, igen, a tavasz egyáltalán nem emlékeztette Rioldát semmire. Ilyen csodálatos, meglepő változások nem voltak az ő szigetén.

A hercegnek és a hercegnének kisbabája van – na, de kinek nincs? Egy felnőtt férfinak, egy felnőtt nőnek elég ránézni egymásra, és megvan a gyerek. De Riolda most már nem csellenghetett szabadon, nem várhatott semmit a felnőttektől, betöltötte a hetedik évet: ő volt az, akinek másokon segíteni kellett. Segíteni? Hozd be, vidd ki, fogd meg! Ott aludt a hercegi pár küszöbén, és álmában is ugrani kellett, ha Vilmosnak és Hildinek szüksége volt valamire. Riolda már nem engedhette meg, hogy hóbortos, fura kislánynak tartsák, akinek a különcségein a normannok nevetnek… Mert a hóbortos kislányokon először csak nevetnek, aztán kiküldik őket az istállóba vagy a konyhába, hogy katonákat szórakoztassanak vagy edényeket sikáljanak.

Ezt nem akarhatta; tehát nem is akarta. A kóbor gyerekeket – apja mesélte – az utcákon rabszolgahajcsárok szedik össze, a nagy konyhákban pedig annyit dolgoztatják, hogy nem érik meg a felnőttkort. Hozd be, vidd ki, fogd meg! Hát nem egyszerűbb a hercegné fátylát vinni, mint mezítláb vizet hordani? Mert bármilyen gazdag is Normandia, egy magányos gyereknek, akit a szegények szalajtanak ide-oda, semmi esélye.

De mért is akarunk sokáig élni, töprengett.

És mi szüksége egy gyönyörű, komoly hercegnének egy hétéves kislányra? Hiszen egy teremmel odébb sudár, jó családból való hölgyek várakoznak – udvarhölgyek, igaziak… A füleden ülsz, Riolda? Mért nem szeded a lábad?

De hogy ülhet a saját fülén bárki?

Mennyi sok szó és mennyi-mennyi durvaság: a fejét töri, a lelkét kileheli, a bőrét a vásárra viszi. Az ő szigetén szebben beszéltek az emberek, nem bántak ilyen brutálisan mások testével: kilehel, belehel, kiteker, mi több, otthagyja a fogát… De egyre kevésbé tudott visszaemlékezni a boldog, simogató mondatokra, amik életben tartották Bandemag király palotájában. Ha nincs elég ennivaló, akkor óvatosabbak egymással az emberek. Meg kell elégedniük egymás kedvességével.

De itt, Normandiában? Annyi a gyümölcs, hogy belerokkannak az almafák. És a tej olyan zsíros, hogy már az jól lakik, aki beszippantja az illatát. Egy hercegné kis lótifutijának persze nem kell éhezni – az is elég, ha hegyezi a fülét, és szalad, ha szólítják.

– Te mért eszel ilyen keveset? – kérdezgette a hercegné.

Riolda nem tudott mit felelni. Mondja, hogy kicsi vagyok? Normandiában még a nagyon kicsi gyerekek is hatalmas karaj kenyereket falnak be. És nemcsak többet esznek, hanem másképp nő a hajuk, másképp járnak, másképp beszélnek – és többet alszanak, kevesebbet gondolkodnak, és nemcsak szavakkal ütik-verik egymást, hanem ököllel is.

De nem Riolda volt az egyetlen, aki félt. A hercegné is félt a felcicomázott udvarhölgyeitől és félt a saját testőreitől, akik pedig minden kívánságát teljesítették, de a háta mögött persze úgy hívták, az a kis ribanc, ez az új hercegné.

Bár Riolda nem evett-nem aludt annyit, mint a korabeli normann gyerekek, de mostanra ő is elnehezedett – nem tudott többé a jövőre visszaemlékezni. Ott ült az udvar örökké izgatott, zsíros és tehetetlen tülekedésben és fenekedésében: ült a fülén, vagy hanyatt-homlok rohant, ahogy parancsolta a hercegné. Még egy kis vizet? Hol van a hercegné kedvenc kiskése?

Az apja, Fargein szerint túl sokan élnek itt, Normandiában egymás hegyén-hátán. És nemcsak az emberek! – ó dehogy, hanem az állatok is. A hangyák külön-külön alig nagyobbak a körömpiszoknál, de micsoda váraik vannak, ahova menetoszlopokban, katonás fegyelemmel vonulnak. Vagy nézd meg a sáskákat, Riolda! Milyen könnyen rémüldöző, magányos állatok, de ha sokan vannak, ha átrepülik a tengert, ha hadseregként menetelnek végig a szántóföldeken, így együtt erősebbek a normannoknál is. A sáska is egyetlen állat, ahogy a sáskahad is – egyetlen akarat, egyetlen számítás – de mégis mennyire más! Az egyik óvatos, a másik legyőzhetetlen és hatalmas.

Mint a katonák vagy a locsogó-fecsegő udvarhölgyek. Mintha egymás fülén, talpán, hegyén, hátán ülnének! Mint a támadásra készülő, narancssárga vagy fekete színekben pompázó sáskák, gondolta Riolda. Még a szívük is hangosabban ver, ha együtt susmorognak.

Az ő szigetük azért is volt különleges, mert nem éltek bolyok vagy rajok benne. A parasztok saját nevet adtak a kecskéiknek és a birkáiknak, de még a rabszolgáikat, a szorgokat is egyénekként tartották számon.

Talán a hangyák és a sáskák kerülik a kopár szigeteket?

Pedig akárhogy is, úgy tűnik, a legtöbb állat és a legtöbb ember bolyba tartozik. De vajon ki lehet az ő sáska- vagy hangya-testvére? Hol fogadnák őt be? Hogyan fogadhatnák be, mikor az ő haja fekete, a normannoké pedig úgy ragyog, mint az olvasztott arany? Tágulj innen, Riolda! Nehogy valami boszorkányságot tégy azzal a kisgyerekkel…!

Kilehel, belehel, kiteker… Rioldának volt is félnivalója. Nemcsak poharakkal, fátylakkal, kesztyűkkel rohangált, hanem ő vigyázott a legkisebb Vilmosra, a hercegi pár kisfiára. De mért fél a hercegné a nagymama-korú, tekintélyes normann dadáktól? És mért rándul össze a herceg, ha egy nagyúr vagy nagyúrné (micsoda vasgyúró ez a gyerek! eszem a kis szívét…) édességgel kínálja a kisfiát? Mitől félnek ezek ennyire? Pedig a herceg és a hercegné is a szőkék rajához tartoznak: ragyogó, pompás, aranyszőke, életerős példányok.

Sutyorgások, figyelő tekintetek. Egy palotában nincsenek igazi zúgok, úgy látszik, az csak a szegényeknek adatott meg, hogy elrejtőzzenek. Milyen jót tesz a tavasz a hercegnének! Milyen csodálatos színe van a bőrének! A magányos sáskát egészen mások, mint akik egymás szárnyának zümmögését hallva repülnek.

Riolda ügyelt. Riolda virrasztott. Riolda mindig talpon volt. Persze távolról, szavakkal is meg lehet ölni egy gyermeket, de Riolda vigyázott, hogy – csak egy harapás, fogadd el, kicsi szívem! – senki se közelítsen a bölcsőhöz. Hildi, a hercegné újabb gyereket várt, nem tudott szoptatni, így minden falatról Rioldának kellett gondoskodni. Ő pedig minden morzsa kenyeret a szájába vett, mielőtt odaadta volna a gyereknek.

Egy boly voltak ők ketten, egyetlen raj: az ír kislány és a trónörökös.

 

 

Riolda! Rioooolda! A füleden ülsz? Még ezt a pohár tejet se vagy képes kivinni a hercegnének? Te ingyenélő, ronda fattyú! Majd megmondunk a hercegnek!

Riolda először a földe botját sem mozdította. A herceg valami tanácskozáson emelgette a kupákat a katonáival, a hercegné meg kint ábrándozott a kertjében.

Rioooolda! Hát mire tartanak téged? Na, várj csak, te, ír boszorka! Megmondjuk a hercegnek, hogy egész nap csavarogsz!

Riolda kelletlenül feltápászkodott. Csak ki kell szaladnia a konyhába, megfogni azt a nyamvadt tejet, és megkeresni a hercegnét a kertjében.

Frissen fejt ragadós, zsíros, meleg tej. A fődada önti ki, a poharat szép tálcára rakja gondosan. Na de hol a hercegné? Senki se tudja.

A kertet május végére már kövérre hizlalja a sok gondoskodás: fehér virágzuhatagok, húsos, rózsaszín bokrok, diadalmas rózsák. Itt, Normandiában habos színeket visel a tavasz, mint a fiatalasszonyok. De a hercegnét sehol nem látja, se a padon, se a kútnál.

Méhek fúrják bele magukat a jószagú melegbe. Hopp! Egy korty tej máris kilöttyent az ujjára. És milyen furcsa íze van! Olyan meleg, mintha most freccsent volna ki a tehénből, de máris savanykás, mintha a melegtől összezavarodott volna. Hát akkor a hálószoba!

Mindenhol lépések! Riolda nem is a visszhangjukat hallotta, hanem csak a rémületet érezte, amit az előtte járók otthagytak a levegőben.

A hangyák vajon hogy követik egymást? Honnan érzik egymás szárnycsapásait a sáskák?

A hálószoba üres, az öltözőfülke üres, látszik, hogy a hercegné meg se fordult benne.

Riolda! Riooolda! Te megátalkodott, gonosz ír boszorkány! Riolda majd elejtette a tálcát.

Míg te játszol a kertben, a kicsi megfullad a hányadékában! Holcsavarogsztekurva?

Riolda eldobta a tálcát, és hanyatt-homlok rohant a nagyterembe.

A bölcsőt körbeállták a fődadák – és nemcsak a fődadák, hanem Vilmos két nagynénje, az asszonyok a konyháról, miközben a jajgató hercegné egy kétségbeesetten rángatózó csomagot emelt a magasba. Istenem, ne hagyj el!

A gyereknek zöldesbarna lé folyt a szájából, a két karja rángatózott, de a szeme már merev és mozdulatlan volt, mintha apránként akarna meghalni az anyja karjában.

Egy kutyát nem szabadna bízni erre a gyerekre! Na, kapsz majd, te ír fattyú! Na, majd kapsz! Amígélszmegkeserülöd!

Riolda tudta, az élete függ a haldokló gyerektől.  Átfúrta magát az asszonyok dereka között, kitépte a trónörököst a hercegné karjából, és míg az egyik asszony végighúzott rajta egy ostornyéllel, ő letérdelt a földre a rángatózó gyerekkel. Nézzétek ezt a varangyosbékát! Nézzétek csak!

Riolda fejjel lefelé fordítva, a hátát ütögetve próbálta megmenteni a gyereket. Hiszen még két perc sem telt el. Két perc sem! Hányni! Hányni! Hányni! Hogy a kisfiúnak segítsen, Riolda maga is öklendezni kezdett: hányni, okádni, szabadulni – kiokádni ezt az egész hercegi udvart, a rajokat, a bolyokat, az álnok, édes virágillatot…

Nézzétek a varangyosbékát! Nézzétek csak! De egyszercsak a kisfiú szájából előbukkant egy süteménydarab, a hercegi konyha remeke, egyik csodás büszkesége, egy mézes dióba forgatott, jó kemény és száraz, lisztből sütött halacska. Jól van, jól van, jól van. Ilyen ritka édességhez egy szolgagyerek nem juthat hozzá. Vagy ha mégis, nem tömi bele egy másik gyerek szájába.

Ám ki tudja, hogy ezek itt mit gondolnak? Visszaadta a gyereket az anyjának, és a süteményhalat szorongatva végigzuhant a kőpadlón. Várta a halált, a saját halálát.

De most még nem az ő órája jött el, legalábbis nem az ő halála órája. A herceg felbukkant az ajtóban, és mindent tudni akart: hogy mi történt, hogy ki, hova és miért…? Hogy ki öntötte ki a tejet, hogy ki és mikor sütötte ezt a süteményt? És ki volt az, aki ebéd után a padlásra felcsalta a hercegnét? Aztán kiküldték Rioldát, mossa meg az arcát, vegyen tiszta köpenyt, fésülködjék meg. Majd a kisfiút megint a kezébe nyomták, és a gyerekkel és két öreg katonával – ők nem tartoztak a palotához, Riolda még sohasem látta őket – bezárták őket a hercegi pár hálószobájába.

Hol az olló? Merre csörög a dió? Nyuszi hopp, nyuszi hopp, nyuszi egyet elkapott!

Kimehetek pisilni? Sajnálom, kislányom, most nem lehet.

Riolda még az apja lélekvesztőjében sem élt át ilyen szívfacsaróan ideges estét. Hány utat tesz meg egyetlen óra alatt a nap? Egyáltalán mi történt? Hogy jutottak el idáig?

Ma itt alhatsz a szobánkban, az ágyunk mellett, Riolda!

De ő még soha nem látta ilyen rémültnek és nyugtalannak a hercegi párt. Parasztkenyeret ettek az ágy szélén kuporogva: sóhajtoztak, a hercegné sírt, a herceg percenként felállt, és az öklével belecsapott a levegőbe: azt a…! azta…! aztakerejkurujnyilát! A szakálla gubancos volt, a haja szerteszét állt, és Riolda most még jobban félt tőle, mint délután.

Te mért nem eszel, Riolda? Hogy fogod bírni azt a nagy utat?

Riolda hozzányúlni se tudott a kenyérhez. Végignyúlt az ágy mellé szórt takarókon, és fél füllel hallgatta, hogy mit kell magukkal vinni, hogy melyik kastély biztonságos, hogy kik és mért szeretik a tésztából sült halakat, hogy kiket és miket kell majd az útra magukkal vinni… És egyáltalán… nagyon szeretlek, Hildi… Riolda azt is félfüllel hallotta, hogy belép a szobába, Illighaen, és boldogan elújságolja, hogy a sütemény tényleg mérgezett volt, a mogyorókat átitatták valamilyen perzsa földön honos, többszáz éves kígyóméreggel, amit a nílusi tulipán kelyhéből, az első tavaszi este…

Riolda már aludt is. Azt álmodta, hogy egy csodálatos folyó fölött kering, egy csodálatos folyó mélyén úszik, hatalmas rajban, ezernyi hozzá hasonló kicsiny Rioldával.

 

 

Aztán különös reggelre virradt. Mivel az udvarhölgyeket összeterelték és bezárták a nagyterembe, a herceg saját kezűleg csomagolt a feleségével: harisnyák, alsószoknyák, zsebkendők, pelenkák, könnyű kendők, őszi kendők… Könnyű neked, Riolda, neked csak ez az egy ruhád van! Legalább fogd meg ezt a gyereket!

Lehet, hogy csak egyetlenegy ruhája volt Rioldának, de ott élt a várban, Fargein, az édesapja. A hercegnek – különös módon – semmi ellenvetése nem volt, hogy kiszaladjon az istállóhoz. Menj csak, Riolda! Majd megvárunk!

Különös, nagyon különös, mintha csak hercegkisasszony lenne, aki nyugodtan elbúcsúzhat a családjától.

Fargein a leghátsó istállóban egy öreg, beteg lovat paskolgatott.

– Egy bolond szigetről egy bolond udvarba hoztalak. Nagyon sajnálom, kislányom.

Riolda bólogatott, és nagyon meglepődött, hogy az apja mennyire hozzáöregedett az apja az öreg állatokhoz.

Kereste a régi szagot rajta, a sziget-szagot.

Talán igaza van Illighaennek, gondolta Riolda, az idő tényleg nagyon összezavarodott.

– Ne bízz meg bennük, kislányom! Azért hurcolnak magukkal, mert úgy képzelik, valami varázserőd van. Azt hiszik, te valami tündérgyerek vagy.

Riolda odadörgölőzött az apjához.

– De legalább te mondd meg, ki vagyok!

Az apja széttárta a kezét, és gyorsan visszafordult az öreg kancához.

A herceg sajnálta a kiszolgált hátaslovakat, nem verette agyon őket, hanem ebben a hátsó, kidőlt-bedőlt istállóban rejtegette az összeset. – Ennek sincs sok hátra – magyarázta Fargein. – És vigyázz magadra nagyon, te gyerek! Ne felejtsd el, hogy a te anyádat meggyilkolták. Csak a nevét, a Rioldát hagyta rád.

Többé nincs olyan hogy többé, gondolta Riolda.

Bólogatott. Hogy az apja kedvére tegyen, ő is megsimította a kancát.

Aztán a cuppogó sárban visszaszaladt a kocsijukhoz. Az éjjel – úgy tűnik – leszakadtak a felhők. Riolda átázva, sárosan kapaszkodott a szekérre.

Mintha a nyár azelőtt végetért volna, hogy elkezdődött.

 

Csóka Kata fordítása

 

 

Korábbi részek:

 

Patrick de Mela: Fordított (részlet)

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-vi/ 

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-ix-szabad-vagyok/

http://ujnautilus.info/a-dolgok-rendje-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/vedd-le-az-ingedet-patrick-de-mela-forditott/

 http://ujnautilus.info/csak-hadd-kisertsek-patrick-de-mela-forditott/

 

 

 

 

 

1

 

Anyja, Tosiko már reggel óta talpon volt aznap, sürgött-forgott, még lába is könnyedén csusszant a szobák tatamiján.

– Mineko! Menj hamar, csináltasd meg a hajad! Majd anya rendet rak. Ja, és még valami. Ha elmész a fodrászhoz, mégse középen választasd el, inkább oldalt. Szerintem az jobban áll neked.

Tosiko szavaiban érződött a lendület, lányára, Minekóra vetett tekintete pedig úgy csillogott, mint amikor valami féltett kincsre néz az ember. Mineko kistermetű lány volt, arca fehér és kerek, gömbölyded vállakkal, huszonhat éves koránál fiatalabbnak látszott. Lehajtotta fejét, mintha anyjára bízná magát.

– De édesanya! Mit vegyek fel mára? Nyugati ruha lenne jobb? Vagy inkább kimonó? Hiszen a frizurámat ahhoz kell igazítanom.

– Ja, valóban – nézett végig Tosiko a felismerés érzésével Minekón, majd mint aki valami nehezen megfogható tárggyal küszködik, így szólt:

– Hirai úrnak vajon melyik tetszhet jobban?

– Hát… Nem nagyon mond semmit, úgyhogy nem tudom.

– A múltkor nyugati ruha volt rajtad, ugye? Akkor ma vegyél fel kimonót! A férfiak amúgy is jó véleménnyel vannak róla, ha egy nő japán viseletbe öltözik, nem igaz?

– Csak olyan kényelmetlen az a kimonóöv.

– Miket beszélsz? Ennyit igazán ki lehet bírni.

Tosiko még ezt is vidáman mondta, és gondolatban már össze is állította Mineko öltözékét.

Házuk a Tokió-Jokohama vasútvonal mellett fekvő, Tama folyóhoz közeli város gyors iramban növekedő lakóövezetében épült egy dombon. Az asszony férje egy állami hivatalban dolgozott, ám amikor meghalt, eladták addigi jocujai ingatlanjukat, majd itt építettek egy faszerkezetes tömbházat, és mellette egy családi házat, ahol az asszony két gyerekével lakott. Fia valamivel később született Minekónál, még csak a középiskola első évét végezte, ő volt azonban Tosiko támasza magányos életében.

Az asszony szerint, bár a világ valahogy színesebb lett az utóbbi időben, és a levegő is vidámsággal telinek tűnt, úgy érezte, nekik még a valahova tartozás útja sem adatott meg, és ez a tehetetlen útnélküliség igencsak nyomta lelkét. Még nem volt itt az ideje, hogy fia jövőjére bízza magát. Milyen jó lenne valami örömteli esemény a családban! Milyen jó lenne, ha megvolna az útja, hogy tartozzanak valahová. Ezt az utat pedig ebben a családban csak Mineko nyithatja meg. a lány a főiskola elvégzése után egy kereskedelmi vállalatnál dolgozott, ám Tosiko határok nélküli álmai miatt abbahagyatta vele a munkát, és az eladó lányság zarándoklatára fogta. Mineko ráadásul nem is igen szeretett a vállalatnál dolgozni. Az első két-három házassági ajánlat aztán nem tetszett Tosikónak.

– Nem várom el, hogy akár Kazuhiko kedvéért is kijavítsd a hibáidat. Biztosan megtalálod a megfelelőt – mondta Tosiko Minekónak, miközben szemében mély gondolatok fénye csillogott, így egyszer csak Minekót is rabul ejtette anyja előbbi kívánsága. Hasonlított ez az ókori dinasztikus kor azon anyáinak érzéséhez, akik támasz nélkül maradt lányuk boldogulását kívánták, és kettejük esetében sokkal inkább voltak életszerűek az elvárások, mintsem valóságtól elrugaszkodottak.

Ez a házassági ajánlat éppen elég volt ahhoz, hogy szárnyakat adjon Tosiko álmainak. Először is mindennél örvendetesebb volt számára, hogy az illető annak a hivatalnak fiatal munkatársa, ahol azelőtt férje dolgozott. Férje halála után megszakadt kapcsolatuk a hivatallal, és Tosikónak az volt az érzése, hogy ez által a világtól is elszigetelődtek. Ha ez a házasság létrejönne, családja újra kijut a napfényre. Fia jövőjét is bebiztosíthatja vele, és a férfival kapcsolatos benyomásai is pozitívak voltak a találkozás alkalmával. Vékony, középmagas termetű, jó modorúnak látszó fiatalember volt, ráadásul jó hírű egyetemen végzett. Családi körülményei is kedvezőek voltak. Azt mondta, anyjával él, de csak amíg meg nem nősül, az asszony utána visszaköltözik szülőhelyére, elsőszülött fiához.

Már az is csodaszámba ment, hogy belibbent a képbe ez a történet, amely olyan volt, mintha lefestették volna. Mégis megvolt az oka, a kiszemelt, Hirai Sózó azonban másodszor nősült. A házasságközvetítő elmondása szerint az előző felesége, akitől az esküvő után három évvel elvált, szerette a fényűzést, más szóval nem illettek össze. A tény, hogy Hirai Sózó másodszor házasodik, a többi körülmény mellett nem sokat nyomott a latba. A házassági tárgyalás azonban az első találkozást követően nem haladt előre. Mivel a másik fél szándékai bizonytalanok, jobb lenne beszüntetni a tárgyalást – javasolta a házasságközvetítő. Ez pedig burkolt elutasítást jelentett. Tosiko először megkövült arccal hallgatta, ám hirtelen nyugodt hangon megszólalt:

– Egy sikertelen házasság után bizonyos fokig pesszimistává válhat az úr, nincs igazam? Hiszen egy férfi esetében is jelentős negatívum egy második házasság. Természetes, hogy a másik fél bizonytalan.

Eközben Tosiko fejében egyetlen gondolat járt. Mineko pedig nem értette anyja magatartását, mitől lett ilyen hirtelen nyugodt, és valami leheletnyi ellenszenvféle érzés fogta el. Úgy látszott ugyanis, Tosiko teljesen figyelmen kívül hagyja Mineko elkomorult hangulatát. Mineko elégedetlen volt vele, hogy anyja, akinek a találkozás után szintén elnyerte a tetszését a férfi, és végig reményteli érzéseket táplált benne, most ilyen higgadt tudott lenni. Amikor aztán belépett Mineko szobájába, Tosiko arckifejezése kemény volt, mintha meredten bámult volna valamit. Mineko Tosiko léptei hallatán gyorsan kezébe vette kötőtűit, és kötni kezdett, rá sem nézett anyjára.

– Mineko! – szólalt meg halkan Tosiko, és leült mellé.

– Mineko! Nem szabad csüggedned amiatt, amit ma Mijaucsi asszony mondott. Hiszen ő mint házasságközvetítő mondta ezt, de ahogy maga is elmondta az elején, ő csak bemutatja nekünk a partnert. És ő nem is igazán olyan ember, aki összegzi a mondandóját. Ráadásul épp Mijaucsi asszony volt, aki azt mondta: – A bemutatás után mindent a felek egymás közt, emlékszel? Nos, ez a Hirai úr pedig, hisz másodszor nősül, miért ne lenne távolságtartóbb a nőkkel szemben, nem? Anya legalábbis így gondolja. Ebből a szempontból egy kicsit sajnálom őt – Tosiko megittasult a gondolattól, amire az imént eljutott. – Mineko! Az lesz a legjobb, ha legközelebb személyes találkozót kérsz Hirai úrtól. Bízzál anyában! Nem szabad elhagynod magad. Hiszen te képes vagy rá. Anya veled van. Csodálatos dolog ám szeretni valakit.

Anyja szavaitól Mineko egyre nyugtalanabb lett.

– Hogy tudnék tőle találkozót kérni? – kérdezte Mineko, aki ekkorra már egészen kétségbeesett. Tosiko szánalommal nézett lányára.

– Miket beszélsz? – válaszolt – Nem tudtad, hogy a mai fiatalok milyen szabadon cselekszenek? Szedd össze magad! Ha bemész a hivatalba, máris találkozhatsz vele, nem?

– És ő nem fog csodálkozni?

– Egy férfi – azt mondják – nagyon örül az ilyen alkalmaknak. Hirai úr megsebzett lelkét pedig te meg fogod vigasztalni.

– Én… megpróbálok találkozni vele.

Feltörő érzéseitől Minekónak is elevenség ült ki arcára.

– Így van – bólintott Tosiko, és még titokzatosan mosolygott is, ahogy Minekóra tekintett.

– Mondtam, hogy mindenkinek magának kell megszereznie a boldogságát. És nekünk is van jogunk a boldogsághoz, nem igaz? Mineko! Neked megvan hozzá a képességed.

– Azért egy kicsit félek.

– Csak bátorság!

Anya és lánya, a két nő elhatározásukban eggyé váltak. Különösen Tosikót villanyozták fel különböző gondolatai. Miközben Minekót lelkesítette, úgy érezte, lángolnak benne az érzések. Nyilvánvaló volt, hogy ezt a Hirai nevű fiatalembert már Mineko leendő vőlegényének tekintette. És ebben egy cseppet sem kételkedett. Tosiko szíve azonban úgy zakatolt, mintha még meghalt férje mellett sem tapasztalt érzéseket ismerne most meg. Attól is megittasult, ahogyan Hirai mint férfi pszichéjét igyekezett megfejteni. Maga akarta megragadni az emberi érzések apró részleteit. Szavai pedig egyre élénkebben pattogtak. Egyszer lány korában egy barátnője, akiről úgy gondolta, nem különösebben szebb nála, őrülten szerelmes lett egy jóképű, nagyszerű férfiba, majd végül összeházasodtak. Akkor ezt is furcsának találta, azonban könnyen megmagyarázható: az a lány volt elszántabb, mindössze ennyiről volt szó. Ez is azt példázza, hogy az emberi lélek apró részleteit utólag érti meg az ember. Ha minden mást félretesz, egészen biztosan magához láncolhatja partnerét. Előfordult, hogy amikor Tosiko elégedetlen volt férjével, megbánta, mennyire alkalmazkodott hozzá, mintha ezt a hibáját sosem tudná helyrehozni. Ezek a dolgok most újra eszébe jutottak. Minekónak tavaly ősszel kezdődött a szóban forgó házassági tárgyalása, Tosiko pedig felkészült rá, hogy saját kezével irányítsa azt. Már fél év eltelt azóta. Mineko ez alatt havonta nagyjából egyszer vagy kétszer találkozott Hiraival. Előfordult, hogy azzal ment haza: Hirai aznap nem ért rá találkozni, ám Mineko ilyenkor sem volt különösebben lehangolt, és egyre inkább megszokta, hogy Hirairól beszéljen. Tosiko pedig eltelt a jövőbeli derűs tervekkel, biztos volt benne, hogy minden az elképzelései szerint alakul. Végtelen boldogságot okoztak ezek a gondolatok magányos lelkének. Aztán egyszer csak aggodalma nyughatatlansággá nőtt, mígnem egy este elküldte Minekót a találkozóra.

 

2

 

A város ezen a kora tavaszi alkonyon – hiába voltak hosszúak a nappalok – már esti kivilágításban úszott. A Toranomon városrésznek ezen a környékén végeérhetetlenül haladt a munkából hazatérő emberek sora a kávézó ablaka előtt. Mineko az ablak mellett ült, szemben a bejárattal, rózsaszín kimonókabátjának nyakát gondosan felemelte. Már fél órája várt. Nem azért, mert Hirai Sózó késett, a lány jött korábban. Elégedettnek érezte magát, amiért vár valakit. Időnként összeszorította apró ajkait, és körbepillantott a helyiségben. „Nézzenek meg engem!” – még ennek öntudata is tükröződött arckifejezésében. Édes óra volt ez számára. Mostani érzései nem függtek Hiraival való korábbi találkozásaitól. Ez pedig Mineko különleges érzületének köszönhető. Így hát amikor Hirai Sózó megjelent, és jól láthatóan szigorú arccal, a lány arra sem reagált.

            – Már vártam önre.

            Mineko kedves mosollyal nézett fel Hiraira. A férfi nem válaszolt, csak rendelt két kávét, és komoly arccal tekintett a lányra. Ott volt azonban a lány mosolya, amely egy pillanatra zavarba ejtette Hirait. Cigarettát vett elő, majd miután visszapattintotta az öngyújtót, úgy tett, mintha valóban cigarettázna, és újra ránézett Minekóra.

– Miért jött ma el?

– Hogyan?

– De hát már a múltkor is mondtam: még ha maga el is jön, én nem fogok találkozni magával.

– Nahát! De hiszen…

– De hiszen? Micsoda?

– Ön mégis eljött, Hirai úr, nem igaz?

– Ma csak azért jöttem, mert már unom ezt az egészet, és még egyszer világosan meg szeretném mondani magának.

– Értem – válaszolt lágyan Mineko. Hirai szeme Mineko finom, ellenállás nélküli válasza hallatán olyan lett, mintha valami különös dolgot látna.

– Legjobb lesz, ha kimegyünk. Beszéljük meg útközben!

– Nem vacsorázunk meg valahol? Van nálam egy kis pénz.

– Nem, hagyjuk!

Az elején Hirai egyszer együtt vacsorázott Minekóval. A férfi szándéka most az volt, hogy kitörölje az emlékezetéből, hogy egyszer ilyen is megtörtént, ám még nem vette észre, hogy Mineko azt a vacsorát a maga módján értelmezi. És a lány ma is olyan volt, mint akkor.

– De hát miért? Édesanyám azt mondta, hogy ezúttal én hívjam meg önt vacsorára.

– Mondtam, menjünk ki!

Amikor Hirai fizetett, és kiléptek a kávézóból, Mineko könnyedén vállára terítette csipkés kendőjét, ezzel is próbálva elnyerni a férfi tetszését. Már annak a ténye is elérzékenyítette, hogy Hirai oldalán megy. A férfi ekkor gyors léptekkel elindult.

– Mineko kisasszony! Mit szokott mondani rólam az édesanyjának?

– Ő egy igazi anya. mindig bízik bennem.

– Nem ezt kérdeztem. Persze, hogy úgy van, ahogy mondja. Viszont a múltkor is mondtam már, nem emlékszik? Hogy nem találkozhatok magával többet. Nem mondtam elég világosan? Erről is beszélt édesanyjának?

Mineko ekkor ajkába harapott, és nem válaszolt. A lány ezt nyilvánvalóan titkolta. „Mi az? Hisz csak megértette” – ültek ki Hirai arcára gondolatai. A férfi ettől úgy érezte, megmenekült.

– Kellemetlen lenne számomra, ha édesanyja valamit félreértene.

– Édesanyám sajnálatra méltó teremtés – adott ismét kitérő választ Mineko. „Jaj, már megint ezt csinálja” – gondolta Hirai, és ezúttal ő fűzte tovább a lány szavait.

– Milyen értelemben sajnálatra méltó?

– Tiszta lelkű, talán inkább így mondanám. Még most is van benne valami a lányos bájból.

– Attól még nem lesz szánalomra méltó, nincs igazam?

– De, igen. Mindegy. Mi, anya és lánya hasonlítunk egymásra – mondta végül Mineko, és halkan felnevetett.

Hirai egy ideig elhallgatott. Ez kellemetlen – gondolta. Mineko megfoghatatlan, huszonhat évesen is ártatlan lelkével, vagy inkább érzületével a férfi ez idáig már néhányszor találkozott. És mivel tudja, hogy a lány apja életében igen magas pozícióba jutott a hivatalban, tartózkodóbb volt: úgy gondolta, úgysem tud ellene mit tenni. Ráadásul a lány megkedvelte őt, így nem is akarta megbántani. Végig azt gondolta, Mineko egyszer majd megérez mindent. Amikor azonban rájött, hogy ez nem így van, világosan ki kellett nyilvánítania elutasítását.

Mindenekelőtt a legfontosabb, hogy Hirai ez év elején máshonnan is kapott egy házassági ajánlatot. A férfi pedig az iránt a lány iránt mutatott gyengéd érzelmeket. Fájdalmasnak találta azonban, hogy ezt kinyilvánítsa Mineko felé, így inkább nem szólt róla. Ennyire viszont már talán nem érezhetett vele együtt.

– Mineko kisasszony! Ma azért jöttem, hogy elmondjam magának még egyszer, amit a múltkor, mivel úgy láttam, nem értett meg.

– De én nem is szeretném megérteni. Ha ugyanarról van szó.

– Nos, azzal nehéz helyzetbe hoz.

– Miért?

– Hogy miért? – kérdezett vissza meglepetten Hirai.

– Igen – bólintott erre is Mineko.

– Nem fogja fel, hogy azért kerülöm, mert nem kívánok magával találkozni? Nem akartam magát megbántani. Mégis el kell mondanom valamit.

– Nos, szeretném hallani.

– Úgy néz ki, hamarosan megnősülök. Kérem, ne értsen félre! Nem magával.

– Én is gondoltam, hogy nem velem. Édesanyám viszont nem így gondolja. Ő beleélte magát, hogy ön feleségül vesz engem. Ezért sajnálom őt.

– De miért? Már kezdettől fogva mondtam, hogy nem áll szándékomban magát feleségül venni. Miért gondolja édesanyád mégis ezt?

– Ő most boldognak érzi magát – mondta Mineko maga elé, és lesütötte szemeit. Mineko előbbi szavaiban Hirai először érezte meg, mekkora nyomás alatt áll a lány, és valami szánalomféle érzés fogta el iránta.

– Kérem, mondja el édesanyjának! Erről van szó, Mineko kisasszony, úgyhogy kérem maga is értse meg! Maga kedves lány, egyszer biztosan boldog lesz. Én legalábbis ezt kívánom. Nos, a viszontlátásra! A metrólejáróig azért elkísérem.

Hirai kedvességétől Mineko – úgy tűnt – hirtelen felbátorodott.

– Hirai úr! – szólalt meg ismét, és biccentett egyet.

– Nem tehetek az ellen semmit, hogy ön megnősül. De szeretném, ha néha találkozna velem úgy, mint most.

– Nem. Ez lehetetlen. – válaszolta a férfi, mert el akarta kerülni, hogy megint belegabalyodjon a lány megfoghatatlan érzelmeibe.

– Lehetetlen? Valóban az – gondolkozott el Mineko, és megállt. – Édesanyám szomorú lesz.

Hirai arcán látszott, nehezen tudja mindezt megérteni, úgy nézett Minekóra, mintha távolról figyelné. Amikor ugyanis Mineko azt mondja, az anyja, őt magát érti alatta. Ezt pedig a lány úgy fejezte ki, hogy még maga sem vette észre.

Végre kiértek a park kerítésével párhuzamos sétányra, a metrólejáróhoz. Hirai idáig kísérte Minekót. A lány rózsaszín kabátja az utcai lámpák fényárjában úszott. Ahogy Mineko ott állt, Hirai úgy érezte, el legszívesebben elkergetné őt magától. Minekóban azonban egy szikrányi gyűlölet sem volt, csak mosolygott, azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen.

– Kezet fog velem búcsúzóul?

Hirai némán nézett Minekóra, és lassú mozdulattal nemet intett. A lány ezúttal rögtön visszahúzta kezét, és gyorsan hangnemet váltott.

– Akkor hát, a viszontlátásra!

Hangjában őszinte, lányos báj csengett, amilyet az imént édesanyjával kapcsolatban emlegetett. Hirai megint sajnálni kezdte őt, és nem tudta, megvárja-e, míg rózsaszín kabátos alakja eltűnik a lépcső alján. A férfi azonban elindult, még mielőtt Mineko visszanézett volna. Úgy érezte, ha ottmarad, nem bírna szabadulni különös bájától és szánalomra méltó sorsától, amelyen pedig úgysem tudna változtatni. Mineko búcsúszavaiban ugyanis érezte a visszhangot, mintha azt mondta volna: hamarosan találkozunk.

 

1969

 

Fordította: Fittler Áron