Az előző férjemnek volt egy fia, kemény és fékezhetetlen gyerek, akit senki sem bírt elviselni. Az anyja, akit az apa énmiattam hagyott el, teljesen megkeseredett, tele volt gyűlölettel, és csak veréssel tudta szófogadásra kényszeríteni a fiát. De amint a vasakaratú gyerek túl volt a verésen, azonnal újabb galádságokra vetemedett. Látszólag semmi nem volt rá hatással – vagy semmi áron nem akart meghajolni senki és semmi előtt.

  Amikor meglátogatott bennünket, becsületbeli kérdésnek tartottuk, hogy civilizáltabban viselkedjünk, mint az anyja, gondoskodtunk róla, hogy sok időt töltsünk együtt, izgalmas elfoglaltságokat találjunk és hogy kellemes légkört teremtsünk. Mindez színleg azért történt, hogy orvosoljuk az instabil viszonyt, amely az anyjához fűzte, ám valójában a versenykényszer hajtott bennünket: szerettük volna elérni, hogy arra gondoljon: “Jobb itt, mint anyámnál”. De a fiú mindvégig szolidáris maradt a hisztérikus némberrel. Előbb-utóbb talán megbocsátotta volna, hogy elraboltam az apját, de kísérleteim – bármilyen jól lepleztem is őket –, hogy rossz fényben tüntessem föl az anyját, egyszer s mindenkorra tönkretettek minden esélyt, hogy előítéletek nélkül találkozzunk, és hogy egymásra kíváncsian összebarátkozzunk, és hogy talán meg is szeressük egymást.

  Egyszer kórházba vitték az anyját, miután öngyilkosságot követett el, és a fiút azonnal magunkhoz kellett vennünk. Két esztendeig volt nálunk, és állandóan vádló tekintete azt sugallta, hogy már-már bűnrészes vagyok egy másik ember halálában, de mindenképpen felelős egy gyermek szerencsétlenségéért. Mivel az anyaszerepben nem akart elfogadni, egyre inkább meggyűlöltem. Harcoltuk egymással, ilyen címszó alatt: “Ennek a kis emberi roncsnak a nevelése”, de az alcím ez volt: “Vagy te, vagy én”. Tudván tudtam, hogy minden egyes szóval, amit mondok, és minden lépéssel, amit teszek, én követek el visszaélést, én vagyok az, aki nem viseli el az ő erejét, én akarom meghódítani az utolsó porcikájáig, igen, egészen az utolsó kis zugig, amely az anyja elől is rejtve maradt. Mindenki mást becsaptam, még az apját is, hogy lássam a művem eredményét. Csak a gyerek meg én tudtuk az igazságot.

  A két év után úgy éreztem, hogy immár a fiúval élek együtt szinte egyenértékű kapcsolatban, miközben az apja az egyszerű szemlélő helyzetébe kényszerült. Elhagytam őt, s így a fiú életét még egyszer tönkretettem.

  Aztán csak távolról, közös barátok révén kísértem figyelemmel a férjem életét, hallottam sok-sok nőről és egy új házasságról, kisgyerekekről meg a nagy rút kiskacsáról, aki már rég nem élt a családban.

 

Tizenkét év telt el, amikor hallottam, hogy épp ezen a környéken nyitott vendéglőt, és kedvem szottyant beugrani, hogy üdvözöljem. Már nekem is volt egy gyerekem az új házasságomból, egy tízéves fiam, ő kísért el.

  Épp besötétedett, és a helyiség majdnem teljesen üres volt, csak egy barátságos, ápolt, nem egészen fiatal hölgyet találtam a bárban. Körülnéztem, azt hiszem, valamiféle jelet kerestem, de csupán egypár sárga üvegernyőjű, álmos lámpát pillantottam meg az ablakokhoz legközelebb eső asztalokon. Az ólomkeretű ablaktáblák előtt nyelv alakú, vöröses függönyök lógtak. Meg láttam sok növényt, szinte kis fák voltak, mintha száz éve állnának ott és már hozzászoktak volna a körülményekhez, mintha megrekedtek volna a fejlődésben, anélkül azonban, hogy száradni kezdenének vagy hogy akár csak egyetlen új, világoszöld levelet hajtanának. Az az érzésem támadt, hogy minden régi, és hogy az ablakokat számos üvegréteg alkotja, úgyhogy akárhányat nyit ki az ember, mögötte mindig marad egy.

  A szemközti fal mentén egy sor pamlag állt, amelyek bensőséges kis zugokat képeztek, és egy kis titokzatosság lengte körül őket. Sötétvörös plüssel voltak bevonva, az előttük álló asztalokon pedig műanyag tányéralátétek – hirtelen erős kényszert éreztem, hogy lekapjam őket onnan, és fehér csipketerítőt tegyek a helyükre.

  A tulajdonos iránt érdeklődtem. Az imént ment el, valami dolga volt, mondta a hölgy. Nyugodtan megvárhatom. Jó, köszönöm. Vettem egy szódát a fiamnak, magamnak meg egy pohár sherryt, és leültem az egyik pamlag sarkára. Karistolta a nejlonharisnyámat.

  Nem sokra rá nyílt az ajtó, és egy férfi lépett be. A felszolgálónő arcáról leolvashattam, hogy ő az, viszont egyáltalán nem rémlett ismerősnek, egy csöppet sem. Tudtam, hogy most már minden bizonnyal felnőtt ember, mégis valahogy kisfiúnak képzeltem, és megdöbbentett, hogy ilyen magas.

  Odajött hozzánk, én felálltam és azt mondtam: – Megismersz?

  – Hát persze hogy megismerlek! – felelte, és halványan elmosolyodott. A fogai igen fehérek voltak napbarnított arcában. Sűrű, aranysárga haja egy kicsit hosszú – az egyik bálványra hasonlított, akinek a képe állandóan ott lóg a fiamnál. És amikor megfogta a kezem, életemben először gondoltam arra, hogy kicsi vagyok, olyan kicsi, hogy szinte eltűnök ennek a fiamnak a kezében, ennek a sorstársamnak a kezében, vagy hogy is nevezzem, ennek a gyereknek a kezében, akire engemet annak idején rásóztak és akit énrám sóztak, úgyhogy valami titokzatos módon és anélkül, hogy akartuk volna, egyre inkább egymáshoz tartoztunk.

  Felpillantottam rá, és mikor megleltem a szemét, a közel ülő szemét, hirtelen megint őt láttam abban a tekintetben, a fiút, aki gyűlölt. Ott volt ő, és én őt akartam üdvözölni, nem a tökéletes ifjú istent, aki ilyen barátságosan és üzletiesen mosolyog. Elfogott a vágy, hogy lehúzzam magamhoz, megcirógassam a haját, és bocsánatot kérjek tőle, amiért ifjonti kíméletlenségemben beletapostam az életébe, aztán minden további nélkül magára hagytam, hozza helyre ő a károkat.

  De csak álltam, és olyan sokáig és olyan jóindulatúan mosolyogtam, hogy végül azt vettem észre, az egyik metszőfogam egészen száraz lett, az ajkamat pedig mozdítani sem bírom, úgyhogy meg kellett nyalnom a számat, hogy visszanyerjem a régi arckifejezésem.

  – Megnősültél? – kérdeztem.

  – Nem, pár évig volt egy kapcsolatom, de épp most fuccsolt be.

  – Ja… nézd, van egy fiam… – mondtam, és egy lépéssel előrébb toltam a magzatomat.

– Hát, nem volt nehéz kitalálni – felelte, és egyfolytában mosolygott, de nem a fiúra, hanem rám.

  Hirtelen bűnösnek éreztem magam, hogy van ez a fiam, hogy magammal hoztam, úgy éreztem, el kellett volna titkolnom, és ez teljesen összezavart, merthogy nagyon szeretem a gyerekemet, és azt hiszem, valójában azért értettem meg végül ilyen jól a mostohafiamhoz fűződő kapcsolatomat, mert megismertem az anyai érzést.

  – Emlékszel, amikor büntetésből egy egész napig ültél a folyosón, mert nem voltál hajlandó beismerni, hogy almacsutkát dobtál a padlóra? – szegeztem neki hirtelen.

  – Igen, emlékszem.

  – És arra is emlékszel, hogy egyszer egy futballmeccsről vittelek el, amiért meglógtál a feladataid elől?

  A fiam felpillantott rám, és megbotránkozva kérdezte: – Tényleg ezt csináltad, anyu?!

  – Olyasvalamiről volt szó – válaszolt a mostohafiam –, amit otthon nem végeztem el, nem mosogattam el, vagy ilyesmi.

  Nem is tudom, miért, de ez az “otthon” egészen eltöltötte a szívemet melegséggel. Volt valamink egyszer, ami közös volt, valami otthon-féle, és én ezt kutattam abban a szempárban, a mögé a tekintet mögé akartam bejutni, oda akartam visszajutni, akartam tőle valamit, de képtelen voltam rájönni, mi az.

  – Valamelyik nap fölugorhatnál, ha szeretnél elbeszélgetni a régi időkről – csak ennyit mondtam. – Megadjam a számunkat?

  – Igen, köszönöm – felelte, és papírt meg ceruzát vett elő. Ahogy írta le a számot, észrevettem, hogy a körme le van rágva, és abból, ahogy olyan bizonytalanul írta le a nyolcasokat, rádöbbentem, hogy ugyanaz, aki volt – egy kisfiú, és hogy van valami, amit nekem be kell fejeznem. Minden nap gondoltam rá, de hónapok teltek el, és még mindig nem hívott. Úgyhogy ismét betértem hozzá – egyedül.

  Akkortájt, mint a múltkor, ám ezúttal ő maga fogadott. Úgy éreztem, mintha tiltott területen járnék, mintha randevúra igyekeznék, ideges voltam, ökölbe kellett szorítanom a kezem a zsebemben, hogy megőrizzem a nyugalmamat.

  Barátságosan üdvözölt, én pedig megöleltem. Mintha az érintés fölszabadított volna valami egészen gyenge illatot, amely aztán körülvett és föloldott bennem minden feszültséget. Még erősebben kapaszkodtam belé, és azt mondtam: – Be kell hatolnom a tekinteted mögé, mindenképpen! – Nem láttam rajta, hogy meglepődött volna, csak rézsút elnézett fölöttem valami távoli pont felé, és azt felelte: – Semmi akadálya. Gyere velem.

  És én mentem, mintha az apám lenne, én pedig nem az ő egykori mostohaanyja. Fölvitt az emeletre, nyilván ott lakott, én szorosan eléje álltam, s elmerültem a tekintetében, miközben egyre fiatalodtam és mindenben erősebb lettem – gyűlöletben, szerelemben, az életkedvem megnőtt, és találkoztam a tízéves fiúval, beszélgettem vele, fölolvastam neki, megfürdettem, és ágyba dugtam. Mindvégig biztonságban éreztem magam, mert észleltem magam körül a felnőtt, nyugodt férfit, amikor meg a fiú vágyott az anyja után, megvigasztaltam, hisz rengeteg szeretet volt bennem, magam sem hittem volna, milyen sok, amikor meg nem volt kedve elmosogatni, együtt mosogattunk, és két tányér között megfogtam a fejét és a szívemre vontam, érezhette, hogyan dobog, és biztonságot meríthetett belőle, és egyre kisebb lett, míg végül itt volt bennem, mint én őbenne, úgyhogy én magam szülhettem meg őt, nem pedig mástól kaptam és engem sem varrtak többé az ő nyakába, úgyhogy ő én voltam, én meg ő. Ez a szülés tele volt erővel és élvezettel, meg akkora fájdalommal, hogy bizonyára maga volt az élet, az én életem.

                                                                             SZAPPANOS GÁBOR fordítása

 

 

(A novella a következő kötetben jelent meg: Morgenen er bedst [A reggel a legjobb], Gyldendal, Koppenhága, 1993)

A Griffmadár feltápászkodott és megdörzsölte a szemét, a Királynőt nézte, míg az el nem tűnt a látóhatáron, majd felvijjogott.

– Micsoda móka! – mondta a Griffmadár, félig magának, félig meg Aliznak.

– Mi olyan mókás? – kérdezte Aliz.

– Hát Ő! – mondta Griff – Tiszta agyrém ez a nő, soha nem végeznek itt ki senkit sem. Tudod? Na gyere!

Itt mindenki azt mondja: „na gyere”, gondolta Aliz, ahogyan csendben követte. „Még soha életemben nem parancsolgattak nekem ennyit, soha!”

Még el se indultak, mikor meglátták az Álteknőst a távolból, szomorúan és magányosan ücsörögni egy sziklaszirten, és, ahogyan közelebb értek, Aliz hallani vélte, ahogyan hatalmasat sóhajt és majd megszakad a szíve. Mélyen sajnálni kezdte az Álteknőst.

– Miért ilyen bánatos? – kérdezte a Griffmadarat, aki szinte ugyanazokkal a szavakkal válaszolt, mint az előbb.

– Á, tiszta agyrém ez az Álteknős, soha nem volt semmi baja. Tudod? Na gyere!

Úgyhogy továbbmentek az Álteknőshöz, aki rájuk emelte hatalmas, könnyes tekintetét, de semmit se mondott.

– Ez a fiatal hölgy, itt – kezdte a Griffmadár – majd eleped, hogy megtudja a történetedet! Bizony ám, majd eleped!

– Akkor elmesélem neki. – mondta az Álteknős mély, öblös hangon – üljetek le mindketten, és egy szót se halljak, míg a végére nem értem.

Végül is leültek, és egyikük sem szólalt meg egy ideig. Aliz elgondolkozott. Nem értem, hogy érhetne a végére, ha el se kezdi, de tovább várt, türelmesen.

– Egyszer – kezdte el végül az Álteknős, egy mély sóhajtás után – régen igazi Teknős voltam.

Majd hosszú szünet következett, amit csak a Griffmadár fel-felvijjogása és az Álteknős szipogása tört meg időnként. Aliz már éppen felállt volna, hogy azt mondja, köszönöm az érdekes történetet, uram, de aztán nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy LEHETETLEN, hogy csak ennyi legyen az egész. Biztos, hogy van folytatás, és erre gondolva inkább nyugton maradt és nem mondott semmit.

– Mikor még kicsik voltunk – folytatta az Álteknős megnyugodva, bár néha-néha még szipogott – tengeri iskolába jártunk tanulni. A tanár egy öreg, kopott teknős volt. Úgy hívtuk, hogy Ékszerteknős.

– Miért hívtátok Ékszerteknősnek, ha egyszer kopott volt? – kérdezte Aliz.

– Azért mert a tanárunk volt, briliáns elme! – mondta az Álteknős ingerülten – micsoda modortalanság, mondhatom!

– Szégyellned kéne magad, hogy ilyen kis butaságokat kérdezel! – vijjogta a Griffmadár, és mindketten csöndben maradtak és némán nézték szegény Alizt, aki majd a föld alá süllyedt szégyenében. Végül a Griffmadár odaszólt az Álteknősnek:

– Folytasd csak, öreg harcos! Nem érünk rá egész nap! – mire az ezekkel a szavakkal folytatta:

– Igen, tengeri iskolába jártunk akkoriban, ha hiszed, ha nem.

– De hát én nem mondtam, hogy nem hiszem! – szólt közbe Aliz.

– De mondtad! – kiáltott az Álteknős.

– Vigyázz a nyelvedre! – vijjogta a Griffmadár, mielőtt Aliz ismét kinyithatta volna a száját. Az Álteknős folytatta.

– A legjobb oktatásban részesültünk, s mi több, minden nap jártunk iskolába, minden nap!

– Én is nappalis voltam, nem kell ennyire fent hordani az orrodat! – mondta Aliz.

– No és szakköreitek voltak-e? – vágott vissza az Álteknős kissé elbátortalanodva.

– Igen! Francia és zene! – mondta Aliz.

– Na és mosás? – kérdezte az Álteknős.

– Hogyan lett volna! – háborodott fel Aliz.

– Á, akkor sajnos nem a legjobb oktatásban részesültél. – mondta az Álteknős teljesen meggyőződéssel. – A mi iskolánk külön büszke is volt a szakköreire: A franciára, a zenére, és a mosásra! Bizony!

– Nem sok hasznát vehettétek a tenger fenekén. – mondta Aliz.

– Sajnos nem is járhattam rá, nem engedhettük meg magunknak. – sóhajtott az Álteknős. – így csak az alapoktatás kaptam.

– És ez mit takar? – érdeklődött Aliz.

– Sírást és olvadást, elsősorban –felelte az Álteknős – aztán még a szántan alapjait: feltörtekvést, kivonulást, lecsúnyaszítást és derongálást.

– Még sose hallottam olyat, hogy lecsúnyaszítás. Az meg micsoda? – kérdezte Aliz.

A Griffmadár meglepetésében két lábra állt.

– Hogy micsodaa! Soha sem hallottál a lecsúnyaszítást tudományáról? De azért a felmagasztalásról már biztos hallottál, nem?

– Igen. – felelte Aliz, kissé kétségek közt – a felmagasztal az az, mikor valakit szebbé, jobbá teszünk a szavainkkal.

– No, hát akkor, – folytatta a Griffmadár – ha ezek után se tudod mi az a lecsúnyaszítás, hát elég buta vagy, mondhatom!

Aliz teljesen elbátortalanodott a további kérdésektől, így inkább az Álteknőshöz fordult:

– És még mit tanultatok?

– Különféle misztériumokba avattak be – felelte az Álteknős, számlálva a tárgyakat az mancsain. – misztériumokat, ősieket és újakat, tengermélyi varázst, például villámszórást, amit az elektromos angolna tanított nekünk, hetente egyszer. Na meg nyúlást-kúszást, és az apró buborékká válást!

– Az meg MILYEN? – ámult el Aliz.

– Nos, sajnos már nem tudom megmutatni. – felelte az Álteknős. – A testem már nem elég hajlékony. A Griffmadarak meg nem tanulnak ilyet.

– Nincs rá időnk. – vetette oda a Griffmadár – Én antik filozófiát tanultam a Remeteráknál, úgy ám.

– Sose jártam nála. – sóhajtott az Álteknős – úgy hallottam csak a tragédiáról meg komédiáról oktatott.

– Úgy ám, úgy ám! – sóhajtott ezúttal a Griffmadár, és mindkét teremtmény a mancsai közé temette az arcát.

– És egy nap hány órát tartottak? – kérdezte Aliz, hogy elterelje a témát.

– Tizet az első nap, kilencet másnap, és így tovább. – felelte az Álteknős.

– Milyen érdekes órarend! – kiáltott fel Aliz.

– Ezért nevezik órarendnek – folytatta az Álteknős – hiszen az óráknál az a trend, hogy minél többön vagy az iskolában, annál kevesebb órád marad hátra!

Aliz még soha nem hallott az órarend ilyenfajta értelmezéséről, de még forgatta a fejében a gondolatot, mielőtt szóvá tette volna:

– Tehát a tizenegyedik nap szünet volt?

– Hát persze! – felelte az Álteknős.

– Na és a tizenkettedik? – kérdezte Aliz fellelkesülten.

– Ha már az óráknál tartunk, hogy szalad az idő! – szólt közbe a Griffmadár jelentőségteljes hangon – most avasd be a játékokba!

 

A majomférj

Történt egyszer, hogy egy parasztember nem tudott aratni az aszály miatt, ám egy majom ekkor megsegítette: esőt hozott a földjére. Hálaképpen az ember három lánya közül a legkisebbet a majomhoz adta feleségül.

Egy napon, amikor a lány hazalátogatott szüleihez, rizssüteményt készíttetett a majommal, mondván, apjának viszik ajándékba. A rizssüteményes mozsarat aztán a majom hátára adta. Útközben a lány meglátott a folyóparton egy gyönyörű virágzó cseresznyefát. – Olyan szépek ezek a virágok! Szeretném megmutatni apámnak is – mondta a majomnak. – Na, majd én szedek belőle – válaszolt az. Azzal a majom, hátán a rizssüteményes mozsárral, felmászott a cseresznyefára. A vékony ág letört a mozsár súlya alatt, a majom pedig  a folyóba esett. Miközben sodorta az ár, egy verset költött, amely erről szólt: – Az életem nem sajnálom, inkább az szomorít el, ha arra gondolok, mennyire megsiratsz majd. A lány meredten bámulta a hullámokon sodródó majmot. Aztán egymaga hazament, és boldogan élt.

 

 

Miért is mentem én hozzá egy ilyen férfihoz? Néha elgondolkozom rajta.

            Te persze nevetsz, hogy mekkora luxus. Képzeld csak el! Egy kis szobában, kettesben egy majomképű férfival, az ablakból pedig mi látszik? Csak a koromsötétség. A majom egy ideig beszél a laboratóriumban aznap történtekről, aztán tétovázva megkérdezi: – Ne menjünk lassan aludni? – Eláll tőle az ember lélegzete.

            A majom nagyjából rászedett engem.

            Éjfélkor beállít a lakásomba. – Ezeket a virágokat neked hoztam – azt mondja. A kezében egy nagy csokor világoskék liliom volt.

            – Saját fejlesztés. Nemsokára kész lesz a szilvavirág illatú cseresznyevirág is. Ha kinyílnak, te leszel az első, akinek hozok belőle.

            Átvettem tőle a liliomokat. A virágporuk aranyszínű volt, a szirmaik pedig vékonyak és áttetszőek, mint a celofán.

            A majom taxival száguldott idáig, hogy átadja nekem az épp elkészült virágokat. A haja ragacsos volt, még a szemüvege is bepárásodott a zsírtól, a lábára bolyhos zoknit és bioszandált vett. Mégiscsak túl hideg fogadtatás lenne, ha mindössze annyit mondanék: Köszönöm! Viszlát! – és rácsuknám az ajtót – gondoltam. Megmutattam a jószívű énem, és bizony ez volt az első lépés a tévedés útján.

            – Iszol egy teát? – kérdeztem, a majom pedig nagyon örült, kivörösödött arccal bólintott. Aztán kicsattanó jókedvvel leült a nappaliban az asztalhoz, de láttam, hogy amerre járt, gőzölgő lábnyomok keletkeztek a padlón. Borzalmasan zsíros, vagy inkább fülledt…? Mindenesetre a majom lába szinte olyan volt, mint valami halálos fegyver.

            – Mi lenne, ha lezuhanyoznál? – javasoltam tehát. Nem akartam ezzel semmi különösebbet mondani, csak hát nem akartam egy mocskos férfit éjfélkor vendégül látni.

            Még váltóruhát is adtam a majomnak. – Tessék! Itt van ez. Aszadáé, de sajnos nincs más – mondtam. A majom olyan lett, mint egy olívaolajtól csöpögő paradicsom, bizonytalan léptekkel eltűnt a fürdőszobában.

            Nem, nem volt ebben semmi kegyetlenség vagy ilyesmi. Hiszen a majom volt az, aki – bár nem kértem erre – folyton nyüzsgött körülöttem még az után is, hogy Aszadával szakítottunk. A barátja volt szerelmétől általában el szokott távolodni az ember, nem? Szerintem épp ezért tisztáznia kellene, miért lóg mégis folyton a nyakamon.

            – Nem is érzek irántad semmit, és különben is, még el sem felejtettem Aszadát – mondtam neki.

            Nem tudom, a majom megértette-e, amit mondani akartam. Mindenesetre egy kicsit tisztábban jött ki a fürdőszobából. Aszada inge nagy volt rá, így már szinte túlságosan is szánalomra méltó volt a látványa.

            Ezalatt vizet forraltam, és elkészítettem a kávét, aztán beletettem a liliomokat egy lábmosó lavórba. Nem tudtam jobbat kitalálni! Hisz nem volt otthon akkora váza, amibe beleférnének.

            A majom akkor sem tűnt különösebben elégedetlennek, amikor a konyha padlóján meglátta a liliomokat a lavórban. Megint leült a nappaliban, és elkezdte szürcsölni a kávét. „Most már igazán hazamehetnél” – gondoltam, és leültem vele szemben.

            Egyikünknek sem igazán volt beszélnivalója a másikkal, meg se szólaltunk egész idő alatt, de aztán a majom egyszer csak felemelte fejét, és rám nézett.

            – Amit most mondani fogok, arra válaszolj egy „ühüm”-mel!

            – Nem! – mondtam.

– Akkor is megkérlek rá. Barátok vagyunk, nem?

            – Mióta vagyunk mi barátok? Te csak a volt párom barátja vagy, semmi több. Számomra nagyon-nagyon távoli valaki.

            – És miért engedsz be egy ilyen távoli valakit a lakásodba? És még azt is megengeded, hogy lezuhanyozzon? – A majom furcsa módon ellentámadásba lendült. – Már korábban is gondoltam rá, de te egy kicsit túl könnyen adod magad, vagy hogy is mondjam… Ezért van az, hogy belesétálsz az ilyen Aszadaféle férfiak csapdájába, aztán meg sírás a vége.

            – Fölösleges sajnálnod – szóltam dühösen – Aszadaféle férfiak? Te talán nem annak az Aszadának vagy a barátja? Miket nem beszélsz!

            – Én nem vagyok olyan viszonyban Aszadával, hogy szerelmesen suttogjunk, így nem különösebben érdekel, mennyire aljas.

            – Én sem suttogtam vele szerelmesen!

– Igen? – kérdezte a majom – Még ilyen ridegséget!

Ostobaságnak tartottam megmagyarázni, hogy szerelmes szavak nélkül is nagyon jól megértettük egymást. Inkább elismételtem magamban vagy százszor: „Pusztulj, majom!”

– Holnap is dolgozol, ugye? Nem kéne lassan hazamenned?

– Még nem fejeztem be. Azaz, hogy még el se kezdtem.

– Akkor kezdd el gyorsan, és rövid legyél!

– Én is ezt szeretném. Ezért mondtam, hogy válaszolj mindenre egy „ühüm”-mel!

Mintha egy hosszú, hófehér kígyó tekergőzne a gyomromban, egyre jobban gyűlt bennem a méreg.

– Ezt az előfeltételt változtasd meg! Így nem fog haladni a beszélgetés, nem gondolod?

– Értettem. Akkor nem is kell mondanod semmit – válaszolta erre a majom – Egy szó nélkül gyere hozzám feleségül!

Talán még akkor sem estem volna így kétségbe, ha egy olyan emberrel ennék együtt, akinek a hazájában két emberre három evőpálcika jut. Meg se bírtam szólalni.

– Ho… Ho…?

– Így van. Nem kell mondanod semmit – szólt a majom – Az az igazság, hogy már benyújtottam a házassági anyakönyvi kivonatot.

– Azt meg hogyan? – kiáltottam ijedtemben, és teljes erővel az asztalra csaptam – Olyat én ki se töltöttem!

– De hát Aszadának egyszer a kezébe nyomtál egyet, amin kitöltötted a rád vonatkozó részt, nem?

Valóban így volt.

– Ilyet nem szabad csinálni. Legalább akkor visszakérhetted volna tőle, amikor szakítottatok. Amikor Aszada megkérdezte, kell-e, azt mondtam, kell, és ötvenezerért megvettem tőle.

– Ez aljasság!

– Pontosan. Vigyázni kell az ilyen férfiakkal…

– Ezzel most leginkább magadra céloztál.

Mint egy átverés, ugye? Pontosabban maga volt az átverés, hogy mit ne mondjak. Nem megmondtam, hogy rászedett a majom?

Kétségbeesetten hangsúlyoztam tehát, hogy ez a házasság érvénytelen. A majom viszont folytatta:

– Csakhogy… – mondta, miközben már ki tudja hányadik tasak tejszínt tette a maradék kihűlt kávéjába – attól tartok, az érvénytelenséget elég körülményes lenne bizonyítani. Hogy az anyakönyvi kivonatot te írtad, ahhoz nem fér kétség, arról pedig semmiféle bizonyíték nincs, hogy Aszada és énköztem pénzadás-vétel történt. Úgy gondolom, egyelőre jobb lesz, ha hozzám jössz.

– Egyáltalán nem lesz jó! – majdnem elsírtam magam – Miért kellene hozzád mennem?

A majom kiitta posványszínűvé vált kávéját, és fintorgott egyet.

– Nem azt mondtam, hogy egyelőre? Most még nem beszélnék a részletekről, a lényeg, hogy nemsokára áthelyeznek egy kicsit távolabbi helyre. Mindenképp magammal akarlak vinni. Veled szeretnék odamenni.

– Miért?

– Mert szeretlek. Nagyon, kimondhatatlanul.

A majom keze, és benne a kávéscsésze, remegett, mint a kocsonya.

– Nekem az a munkám, hogy ritka, szép virágokat fejlesztek, de ha te nem lennél, ennek a munkának nincs értelme. A virágok mind-mind neked készülnek.

Nem emlékszem, hogy kértem volna ilyesmit. Csak a majom találta ki, hogy mind-mind nekem készül. Nekem ehhez semmi közöm.

A majom arckifejezése viszont nagyon komoly volt, és én is gondolkoztam rajta, hogy lassan férjhez kéne már menni, ez viszont Aszadával nem jött össze. Ráadásul a majom azt mondta, miután elutazom vele az új munkahelyére, rövidesen elválhatok tőle, ha akarok, tehát úgy voltam vele: hát legyen, így végül hozzámentem.

Ez egy nagyon régi történet.

A majomtól kapott liliomokból arany virágpor hullott a konyhapadlóra.

 

 

Ahogy te is tudod, a majom új munkahelye koránt sincs közel az otthonomhoz.

Óriási volt a környezetváltozás, úgyhogy igazán kétségbeestem.

De hát nem is éltem még soha ennyire zárt térben, egy ilyen hatalmas lakótelepen.

Az ablakból örökké csak a sötétséget látni, azt sem tudja az ember, reggel van-e vagy este. Az előszoba ajtajából pedig rálátni a lakótelep belső kertjére, ahová rengeteg egész évben nyíló cseresznyefát ültettek.

Tulajdonképpen mindet a majom ültette. Az illatuk inkább a banánéhoz hasonlít, mint a szilvavirághoz. A lakók körében viszont szerencsére nagyon népszerűek: – Jó, hogy vannak, mert szépek – azt mondják. Én azért egy kicsit félek, ha belegondolok, hogy egész évben éjjel-nappal banánillatú lesz a levegő.

A majom mindig fölösleges dolgokat talál ki. Pedig a cseresznyevirág azért volt jó, mert nincs olyan erős illata.

Nem gondolod?

Az általa készített cseresznyefák nem hoznak termést. Itt ugyanis nincsenek madarak, amik megennék. A hulló szirmaik meg elolvadnak a levegőben, mint a tavaszi hó, egy darab sem kerül a földre. Hiszen nincs is itt hely, ahova elássák a hulladékot.

Milyen szerencsétlen virágot készített ez a majom!

Hogy felkészüljön a madarak és szabd terület nélküli életre, egyfolytában az ilyen körülmények közt is megélő virágok fejlesztésével volt elfoglalva – azt mondja.

– A mostoha feltételek mellett is termeszthető rizs és búza létrehozásával régóta foglalkoznak. Viszont szerintem csupán élelemmel, virágok nélkül nem igazán lehet teljes életet élni, nincs igazam? És ebben elértem valamit, hála annak, hogy nem nagyon volt vetélytársam. Ráadásul te is itt vagy velem, úgyhogy most én vagyok a legboldogabb.

– Még ha többé nem is térhetsz haza? És akkor is, ha minden nap el kell viselned a kedvetlen arcom látványát? – kérdeztem tőle, de ő ezen is csak mosolygott.

A majom nagyon kedves. Amikor a közös ágyunkban felébredek, és meglátom magam mellett, néha megrémülök, de ezen kívül nincs különösebb bajom vele.

Mielőtt munkába megy, mindig megkérdezi:

– Ma hány körül jöjjek haza?

Ha nem akarok egyedül lenni, vagy sok étel maradt itthon, azt válaszolom:

– Lehetőleg minél hamarabb.

Ha pedig nem szeretném őt látni, azt mondom:

– Ne gyere haza!

Ilyenkor a majom bent alszik a munkahelyén, és haza sem jön, míg érte nem megyek.

Amennyire csak lehet, nem szeretne nekem kellemetlenséget okozni – azt mondja.

Ha unatkozom, hétvégén kivisz a kupola széléig. Ott van a majom munkahelyéhez tartozó melegház, ahol legyezésre csengő hangot adó gyöngyvirágok nyílnak, pöttyös harangvirágok, amikből úgy csöpög a víz, mint valami rossz vízcsapból, de vannak ott ezüstösen csillogó virágú gardéniák is. A melegház levegője pedig tömény és édes, mint egy halom trópusi gyümölcs.

A majom havonta egyszer megemlíti:

– Ha rossz velem élned, azonnal szólj!

– És ha azt mondanám, hogy rossz, akkor mit csinálsz?

– Eltűnök a szemed elől.

– Ezt most fenyegetésnek vegyem?

– Nem, szó sincs ilyesmiről. Csak az elhatározásomat mondtam el neked.

Így éljük mindennapjainkat a majommal, néha veszekedősen.

Ide figyelj! Nem dicsekedni akarok a házaséletünkkel, nehogy azt hidd! Kérlek, hallgass végig! Én kimondhatatlanul félek.

A majom azt mondja, szeret.

Ez először semmi más nem volt, mint zaklatás. Aztán így, hogy együtt élünk, idő közben tényleg kialakult némi ragaszkodás a részemről.

De azért mégsem szeretem a majmot. Csak annyi, hogy nem akarok egyedül lenni. Egy ilyen helyen, ahol egy szál ismerősöm sincs, nem tudnék egyedül élni. Csakis ezért vagyok együtt a majommal.

És ha belegondolunk, igazából még Aszadát sem szerettem különösebben. Most már jól tudom.

Ha a majom felém tett önfeláldozását, gondoskodását és irántam való érzéseit nevezzük szeretetnek, akkor én még nem szerettem eddig senkit.

Nem is volt senki, akire úgy gondolok: nem tudnám elhagyni, pedig most nagyon távol vagyok a szülőföldemtől.

Szüleimet, testvéreimet és barátaimat otthagyva, nem törődve még a gravitációval sem. A majom mindössze a szeretet hajtóerejével mindent megszerzett, amire szüksége volt.

Csakhogy a sors fintora, hogy éppen én vagyok a legüresebb, akire pedig ez a szeretet irányul.

És vajon mi lett a Földdel?

A majom saját döntése alapján szállt űrhajóba, hogy elhagyja a Földet, én viszont nem. Csak a majom heves érzelmeinek nyomására jöttem vele, és mire észbe kaptam, már itt voltam ezen a távoli helyen.

Félek. Mi lesz, ha a majom egyszer csak felébred ebből a vak szerelemből, és észreveszi a bennem tátongó űrt? És ha már kezdettől fogva észrevette, miért suttogja továbbra is folyton, hogy szeret?

A majom szerelme megkötöz, mint egy lánc. Megkötöz, és lelógat az elvesztésétől való rettegés szakadékának széléről.

Természetesen beszéltem erről a majomnak is. Ő viszont csak nevetett, és azt mondta:

– Már megint túlbonyolítod a dolgokat. Én tényleg szeretlek téged, és ez a saját megelégedésemet is szolgálja. Te is szerethetnél, hogy elégedett legyél. Szerethetsz is, de az sem baj, ha nem szeretsz, csak együtt élsz velem.

A majom ujjai ekkor is reszkettek. Remegő kézzel, de úgy, hogy azt én ne vegyem észre, megfogta a poharat, és kiitta a sörét.

Aztán később hazahozta a munkahelyéről ezt a telefonkészüléket.

– Erről közvetlenül tárcsázható az életvezetési tanácsadó robot. Tudod, a környezetváltozás miatt állítólag sokan panaszkodnak stresszre. A szomszéd laborban fejlesztették.

Te tényleg egy robot vagy? Igen? Értem. Csak mert a majomból kinézném, hogy valami szerkezettel elváltoztatja a hangját, és lehallgatja a telefonjaimat.

Milyen furcsa dolgokat találnak ki egyesek! Hogy az emberek egy robottal beszéljék meg a problémáikat!

Mindjárt itt az ideje, hogy a majom megkérdezze: – Ne menjünk lassan aludni? – Fejezzük is be mára!

Elalvás előtt a majom és én jó éjszakát szoktunk kívánni egymásnak. Ilyenkor mindig egy kicsit nyugtalan leszek.

Vajon felébredünk-e másnap? Vajon nem keletkezik-e a kupolán egy lyuk, mi pedig mást-mást álmodva nem szívódunk-e fel külön-külön a világűrben? Ha így történne, többé nem láthatnám a mellettem alvó majmot.

Mi az? Miért mondod olyan jókedvűen, hogy ezt nevezik szeretetnek?

Bár… Igaz. Talán úgy van, ahogy mondod. Nevezzük szeretetnek. Ettől én is megkönnyebbülök.

Így biztos végig együtt fogunk maradni. Egy öt kilométer átmérőjű kicsi, nagyon kicsi kupolában, fullasztó virágillatba burkolózva.

Na, majd még hívlak. Ennyit mára. A viszonthallásra!

 

 

2005

 

 

Fordította: Fittler Áron

KILENCEDIK FEJEZET.

A Tengeri Herkentyű meséje.

– Jaj, csakhogy végre újra láthatlak, édes kis nagymamám – örvendezett a Hercegnő s szeretettel karonfogta Évikét.

Évike igen örült, hogy a Hercegnőnek ilyen jó kedve van. Csak azt nem tudta, miért nevezi őt nagymamájának.

 – A multkor a konyhában nyilván a sok paprikától volt olyan paprikás hangulatban – gondolta. – Ha egyszer majd hercegnő leszek, – tünődött s elszomorodott, mert kevés reménye volt ahhoz, hogy valaha is hercegnő legyen – akkor sohase főzetek malacpaprikást. Inkább malacpecsenyét süttetek. Lehet, hogy az emberek csak a paprikástól olyan mérgesek, – fűzte tovább a gondolatait – a citromtól pedig savanyúak lesznek, a kinintől keserűek és a törökméztől édesek. Miért is nem adnak a gyerekeknek több törökmézet?

vike közben teljesen megfeledkezett a Hercegnőről s meglepődött, mikor az megszólalt a füle mellett.

– Úgy látszik, elgondolkoztál, édesem, attól állt el a szavad. Várj csak. Tudok erre egy jó közmondást, csak nem hamarjában az eszembe.

– Talán nincs is rá közmondás? – jegyezte meg Évike.

– Dehogy is nincs, te kis csacsi. Mindenre van közmondás – felelt a Hercegnő s még jobban belecsimpaszkodott Évikébe.

Évike szerette volna lerázni magáról. Először azért, mert a Hercegnő szörnyen csúnya volt, másodszor pedig azért, mert a csontos, hegyes válla épp Évike válláig ért s folyton szurkálta vele. Évike azonban nem akarta megsérteni, hát inkább tűrte.

– Most már rendesebben játszanak – szólalt meg, hogy másra terelje a szót.

– Erre azt szokták mondani: Rend a dolgok lelke és veleje. Akinek pedig rendben a szénája, annak nem fáj a feje.

– Én is úgy hallottam: Ki-ki a maga mesterségét folytassa – szólt Évike.

– Ez is ugyanazt jelenti – mondta a Hercegnő, éles állával egyre szurkálva Évike vállát. – Különben azt is szokták mondani: Ki-ki saját szerencséjének a kovácsa.

– Hogy szereti a közmondásokat – gondolta Évike.

– Tudod miért nem ölelem át a derekadat? – kérdezte váratlanul a Hercegnő. – Azért, mert félek a flamingódtól. Nem csíp?

– De bizony, alighanem csíp – válaszolt gyorsan Évike, nehogy átölelje a derekát a Hercegnő.

– Csip-csip csóka, vak varjúcska – idézte a Hercegnő.

– Ez nem vak – mondta Évike.

– Persze, hogy nem vak. Csóka a csókának nem vájja ki a szemét. Régi közmondás.

– Csakhogy ez nem is csóka – ellenkezett Évike.

– Hát persze, hogy nem csóka – nevetett a Hercegnő – Nem illik más tollával ékeskedni. Ez pedig azt jelenti, hogy: „légy az, aminek látszani akarsz”. Vagy egyszerűbben és rövidebben: ne akarj másnak látszani, mint aminek látszol, mert ha nem annak akarsz látszani, aminek látszol, akkor nem annak látszol, aminek látszani akarnál.

– Ha le tetszenék talán írni, akkor jobban megérteném – mondta udvariasan Évike. – Kicsit nagyon hosszú.

– Ez még semmi – dicsekedett a Hercegnő. – Még sokkal hosszabbat is tudok.

– Ne tessék vele fáradni – kedveskedett Évike.

– Ó, nekem ez nem fáradság. Szívesen csinálom. Örömöt akarok vele szerezni neked.

– Szép kis öröm. Ha névnapomra csak ilyesmit kapnék, nem nagyon örülnék neki – gondolta Évike, de mondani azért nem mondta.

– Már megint elgondolkoztál? – kérdezte a Hercegnő s újra megszúrta Évikét a csontos állával.

– Hát már gondolkozni se szabad? – fakadt ki Évike, mert kezdte únni a dolgot.

– Dehogy szabad – folytatta a Hercegnő. – Söpörjön ki-ki…

Ebben a percben azonban Évike nagy meglepetésére a Hercegnő a tanulságot lenyelte s remegni kezdett, mint a nyárfalevél. Évike fölpillantott. Hát látta, hogy a Király áll előttük, összefont karral, villámló szemmel.

– Felség – rebegte a Hercegnő fakó, élettelen hangon.

– Utoljára mondom – kiáltott lábával dobbantva a Király. – Vagy te tűnsz el innen, vagy azonnal leüttetem a fejedet. Válassz a kettő közül.

A Hercegnő választott. Már ott se volt.

– No, menjünk vissza tenniszezni – mondta a Király Évikének.

Évike úgy meg volt rémülve, hogy szólni sem tudott. Némán ballagott a Király után a tenniszpálya felé.

A tenniszezők fölhasználva a király távollétét az árnyékban hüsöltek, de mihelyt megpillantották, eszük nélkül futottak vissza játszani, mert azt kiáltotta feléjük, hogy egy pillanatnyi késedelem a fejükbe kerülhet.

 

Nagyapáim, Garabet Vosganian és Setrak Melichian, az évszázadból, amelyben éltek, csak annyit értettek meg, hogy milyen nehéz azon a földön meghalni, ahol megszülettél. Gyermekkorom öreg örményei nem állhattak meg egyetlen sír előtt sem, ahol gyászolhassák a szüleiket. Magukban hordták a sírokat, bármerre is jártak, éppen úgy mint a zsidók, akik a szentségek köré építik a templomot, ők is, ha megpihentek, levették a sírokat vállaikról és ott építettek házat.Jelenlétüket gyakran érzem az égben. Kimért, megfonotolt szavú nagyapámat, Garabet Vosganiant. Setrak Melichian nagyapámat, mosolyogva, olvasót morozsolva ujjai között. Giulbahart játszanak. „A kockákat jól meg kell forgatni a kezedben, hogy tudják mit akarsz tőlük – mondja Garabet nagyapám. Az az előfeltétel, hogy tudd mit akarsz. Na lám! – örvendezik – Egy-egy!” Setrak nagyapám nem esik kétségbe és áthajol az eresz fölött. „ Ha egy-egyet dobtál, megint háború lesz. Nézz csak oda, messzebb.” Valóban odalentről sötét füst emelkedett az égnek. Setrak nagyapám a tenyerébe fúj, dob és tekintete a kockákat követi. „Hat-hat – nevet fel tenyereit összecsapva. Látod – mondja és ismét lepillant –, eltűntek a felhők. Béke van.” „Te csalsz – komorodik el Garabet nagyapám. Legközelebb odaraklak, hogy csészében keverd a kockát. „Hatalmas teljesítmény! – nevet rajta Setrak nagyapám. Öt-négy! Ez még egy özönvízhez sem elég. Na, ide nézz! – mondja duzzogva. Három-kettő. Most aztán tényleg nem történik semmi. Nincs semmi újdonság!” „Isten őrizzen az újdonságoktól” – mondja Garabet nagyapám. Setrak a kockákra mered. „Hát ez meg mi? A kettőnk arca jött ki a kockán!” „Összekeverted őket – mondja a bölcs Garabet. Ezek régi kockák, valaki másé. Add vissza őket.” „Kinek adjam vissza? Csak mi ketten vagyunk!” Garabet nagyapám vállat von: „Ez van! Ha néha a mi arcunkat adja ki a kocka, az nem érvényes. Te következel.” És tovább játszanak, kockázva döntik el a világ sorsát, háborúkat, születést, csodákat, de elsősorban a kálváriákat.A tűz arcai, a gyermekkor illatai, a fák és a fantazmák védtek engem.És mégis, zűrzavaros idők jártak. Garabet nagyapám és a velünk egy udvarban élő Sahag Şeitanian néha suttogva beszélt. Egy napon, az út másik oldalán álló ház udvarán, megjelent Carol Spiegel, egy öreg, akit nem ismertem. Egy ideig az öregcsak az udvaron jelent meg; ült a lócán és a semmibe bámult. Aztán láttam a kerítés lécein át, hogy elmegy a kapuig és végignéz az utcán. Egy reggelen kijött, hogy a járdáról leseperje a száraz leveleket. Aztán eltelt még néhány nap, amíg odáig merészkedett, hogy a mi kapunkon is bezörgessen.Nem tudtam mit jelent a börtön. Csak később értettem meg nagyapám válaszát, ami akkor csak amolyan szólásmondásnak tűnt: „A börtön az a hely, ahol a többiek világa a lehető legtágasabb, míg a tied a lehető legkisebb.”Carol Spiegel az volt, amit kollaboránsnak nevezünk. A polgármesteri hivatalnál dolgozott a háború idején. Mert német volt, tolmácsként szolgált. Egyébéként a városban rendes körülmények között állomásoztak a német csapatok. A németek békén hagyták a város lakosságát, nem rúgtak be, nem is ricsajoztak. Egészen más volt a helyzet, amikor megjöttek a szovjetek. A lányokat napközben bezárták a házba, a kocsmárosok pedig elzárták az italkészletet.Ami a bombázásokat illeti, fordított volt a helyzet. Az oroszokét könnyebb volt elviselni. A várost súlytó szerencsétlenségek leggyakrabban az 1940-es földrengést emlegették. Nem a bombázásokat. „Mi értelme lett volna elbújni? – kérdezte Garabet nagyapám. Amikor az amerikai gépek jöttek nyugodtan ültünk. Az országút melletti német kaszárnyákat keresték. Annyira pontosan céloztak az út mindkét oldalán, hogy az épületeket porrá zúzták, de az út érintetlen maradt. Ami pedig az oroszokat illeti, azoktól sem kellett félni. Nem is igazán tudom, mit kerestek az oroszok, de bármit is kerestek, nem találták el soha. Csak egyetlen estén hullott két bomba a mi külvárosunkra. Egyik sem robbant fel. Az egyik egy ház udvarába esett, a zöldségek közé, a másik a ház tetejére zuhant és átszakította azt. A tulajdonos betemetta a bombát, hogy ne ijessze meg a gyermekeket, és kijavította a háztetőt.”Nagyapám átélte mindkét háborút. Nem harcolt, de mindent észrevett. Akik harcoltak, jóval kevesebbet értettek az egészből.Garabet nagyapám éppen ezért mesélhetett róluk. Történeteiben nem mindig azok győztek, akiket a könyvekből ismertünk. „Ne siess – mondta. Csak ritkán fordul elő, hogy az a győztes, aki győztesnek látszik. A történelmet pedig a vesztesek alkották meg, nem a győztesek. Győzni végülis annyit tesz, mint kilépni a történelemből.” Elővette a nagy könyvet: „Ez itt Vartan Mamigonian. Ez itt meg az örmények és perzsák által, 451-ben, Avarair mezején vívott csata. A mi seregünk elpusztult az utolsó emberig. A perzsák elégedettek voltak és azt mondták, hogy ennyi elég mára, és úgy távoztak, hogy közben már eltervezték az egész örmény királyság meghódítását. És végül mi történt? A perzsák nem tértek vissza, arra kényszerültek, hogy elhagyják saját hitüket, és ahelyett, hogy továbbra is a napot tiszteljék, kénytelenek voltak áttérni az iszlámra. Mi ellenben keresztények maradtunk mind a mai napig. Tehát tulajdonképpen Vartan Mamigonian és az ő lemészárolt serege győzött.”Setrak nagyapám, anyám apja, a vér filozófusa pedig azt mondta: „A vér engedetlenebb mint a hús. Az erő nem abban rejlik, ha mások vérét ontod – az inkább gyülölet vagy közönyösség –, inkább abban, amikor a saját véredet.” Setrak nagyapám, aki a történelmet és annak győzteseit a vér erejével mérte, leült és kezeit ölébe helyezte, hogy a vér körbeérjen és megpihenjen.Éppen ezért vélte úgy Garabet nagyapám, hogy nem a generálisok alakítják a történelmet, hanem a költők, és az igazi csaták nyomait nem a lovak patái alatt kell keresni. De még nagyapám sem volt teljesen tisztában a dologgal és kénytelen volt elfogadni, hogy nem ismerjük a háború törvényeinek minden részletét. Mert nem csak ő ismerte az udvarban elásott bomba történetét. Tudomást szerzett róla néhány gyerek is, és titokban elkezdték kiásni. Adott tehát a valóság, és egy másik valóság: a magvaké. Anélkül, hogy tudtak volna róla, a gyermekek összevegyítették a két világot. A háború oly régóta eltemetett magvai pedig elvágtatta az erdő felé. Sergiut, idősebb barátomat a helyszínen ölte meg a robbanás, a kis Tofan pedig alig úszta meg élve, és mellkasán mind a mai napig viseli egy olyan háború nyomát, amely nem volt az övé. „Így tehát – döntötte el nagyapám – a háború nem ért véget.” „Melyik háború” – kérdeztem én. „Hát, csak egyetlen háború van. De mindig más helyen tör ki, mint a csalánkiütés. Minél jobban vakarod, annál inkább viszket. A történelem csak hosszú vakarózás.”

 

Az édesre csípőset kíván az ember.  

És Vilmos herceg nem a kis tündérkéket kívánta meg, hanem a pásztortanyák közt sürgő-forgó lányokat. Akiknek az ember annyit mond, gyere.  Akik mellett úgy alhat el, hogy semmi sem ér hozzá, se félelem, se gondolat.

Ne viccelj velünk! Te tényleg herceg vagy?

A tündérkék, a párnaillatú szépségek maradjanak csak a fiataloknak! Ő húst akart. És nemcsak húst, vidám fiatal lányokat, hanem hónaljból felcsapó izzadtságszagot, trágár tréfákat

Ha valakinek – nem valakinek, hanem egy ötvenkét éves férfinak – megerőszakolják és meggyilkolják a feleségét, akkor valami önfeledt dologra vágyik, hogy szét ne marcangolja az őrület. És ezek a lánykák úgy bántak vele, mintha valami beszélő kos lenne, ő pedig nem tágított mellőlük, és elvárta, hogy minden éjjel tegyenek a kedvére.

Normann vagyok, mesélte magáról egyszer. Elis, Phyllis, vagy valamelyik hangosan felvihogott. Mert hiszen normannok csak a mesékben vannak! Vagy a tengerparton. Mész-mész, és egyre távolodnak tőled a hullámok. Hát ilyenek a normannok is! Oda kell nekik adni az adót, le kell vinni hozzájuk a völgybe a jószágot, de szemtől-szemben nem látta őket senki.

Vilmos herceg teljes biztonságban érezte magát. A lányok életükben nem jártak a hegyeken túl, talán azoknak a keltáknak voltak a leszármazottaik, akiket a rómaiak kergettek fel a Halál ösvényeire. Alighogy kibújtak a gyerekkorból, rögtön öregedni kezdtek. Ösztövérek voltak, betegesek, fekete hajúak, kék szeműek. Az uraikról, a normannokról úgy hitték, hogy páncélban alszanak, és akár a rossz álmokat, a tenger hozza-viszi őket. De akármit álmodtak, nagyon szolgálatkészek és vidámak voltak.

És nemcsak vidámak, hanem fiatalok, szinte még gyerekek. A szállásokon nyüzsgő kosok pedig mind öregek: frankok és flamandok a vesztegzár túloldaláról, fogságból szökött ír kalózok, nehéz beszédű parasztok a völgyekből. Vilmost ők is kiszolgált, öreg zsoldosnak nézték, aki mesebeli címeket aggat magára, hogy megtréfálja a pásztorlányokat. Te tényleg herceg vagy? És azt sem tudod, hogy kell megfejni a juhokat? Vilmos elképzelte, hogy itt éri a halál valamelyik kőkunyhóban, a vidáman nevetgélő, rongyokba csavart gyerektestek között. Vilmost, a Dicsőséges Reginald elsőszülöttjét.

Vilmos ivott, káromkodott, és ha eltompult végre, belenevetett a szűnni nem akaró esőbe.

A vizsgálat a hercegi palotában nem derített ki semmi érdemlegeset.  Az ír királyfit Marcenda testőrei úgy elagyabugyálták, hogy ki sem lehetett hallgatni – nemhogy kihallgatni nem lehetett, lábra állítani. Ámde hol voltak ezek a kemény normann testőrök, mikor az a szerencsétlen beóvakodott Marcenda hálótermébe? Így, összeverve, vért, fogakat köpködve az ír herceg egészen aprócskának tűnt. Na de ki láthat daliásnak egy tizenhét éves fiút, akinek a testőrök eltörték a lábszárcsontjait? Először a lábszárcsontjait, aztán a két karját, végül a medencéjét is.

Marcenda nem volt kövér asszony, no de egy egészséges hercegecskét is könnyedén lerázott volna magáról. Hát akkor mért nem tiltakozott? Mért nem sikoltott? A testőrök persze megkapták a jutalmukat – Vilmostól pénzt, a katonáktól derekas hátbavágásokat – és mért is ne, hiszen elfogták az erőszaktevőt? Elfogták, és aztán agyba-főbe verték. A lelket is kiveték . De vajon élt-e Marcenda, mikor az a szerencsétlen flótás bemerészkedett a szobájába?

Vilmos már belefáradt a szégyenbe és a gyanakvásba. Bár itt, a hegyek között másféle jelek szembesítették az idő romlottságával. Vannak nők – persze –, akik arra születtek, hogy a férfiak velük nevetgélve megfeledkezzenek a szégyenről. Ámde ezek a pásztorlányok nem voltak nők – ami azt illeti, mégcsak a felét sem tették ki egy jól megtermett normann háziasszonynak. De gyerekek sem voltak, hisz a szeretőikkel járták a hegyeket. Nappal az állatokat látták el, éjjel a szállásaikra lopódzó a férfiakat.

Láttad, mekkora izéje van a szamárnak?

És azt tudod, milyen van a sasoknak?

Vilmos úgy sejtette, hogy csak az örökös éhségtől és a kialvatlanságtól ilyen élénkek. Közönségesek, púposak, láb- és hátfájósak, elevenen felbomló, fagyásoktól elcsúfított gyerektestek. Egy asszony hiányzott, egy eleven és kedves asszony, de a megerőszakolt Marcenda emlékét belepte a sár.

Láttad már, mekkora izéje van…?

Aztán egy éjjel, mikor olyan hideg volt, hogy az ágak szinte megpendültek a levegőben, végre erőt vett magán. Felkászálódott a vackáról, mint aki a hajnal első intésére vár. De köszönés nélkül hagyja itt ezt az utolsó két lányt? A prüszkölő, tiltakozó gyereklányokat letuszkolta a hegyről, és elvitte Bierrwis-be, egy forgalmas malomhoz. Na persze ribancok maradnak, a csontjaikban már ott a szolgaság. De legalább nem fagynak meg a molnár házában.

– Katona! – kiabált utána a molnár, mert fizetni akart a lányokért, ahogy illik és kell, de Vilmos már felpattant a lovára, hogy estére a városba legyen.

Az udvari költők majd megírják, hogy a mélabús hegyek közé vonult, hogy a feleségét illendőn meggyászolja.

 

 

Az idő visszatért, mintha semmi sem történt volna. Vilmos kihallgatta a tisztjeit, végigjárta a palotája termeit, és megígérte a húgának, hogy másnap vadászni megy az unokaöccseivel. De mivel bizonyíthatná a legjobban az alkalmasságát? Mivel bizonyíthatná, ha nem egy eleven és friss feleséggel?

No de mit tegyen? Rendeljen minden épkézláb lányt a palotájába? Mustrálja végig országa hajadonjait? Vagy vágjon neki a tengernek, mígnem a messzi-messzi távolban találkozik egy fiatal hercegnővel? Na de a fiatal hercegnők fiatal hercegekre vágynak – és ha nem kapják meg őket, akkor jönnek a hajnali rémálmok, a fejfájások, az ideges kéztördelések…! Ő nem akart efféle koloncot a nyakába. Mivel Illighaen, a tanácsadója távol volt, egymaga vette fontolóra a lehetőségeket.

És a képzelete egyszercsak megállapodott az egyik elesett katonája, Wingishild özvegyénél… egy szép és okos fiatal nőnél, akinek talán lesz elég esze, hogy az ő halála után is életben maradjon.

No de hogy hívják…? Ahogy az asszony nevét kereste az emlékezetében, beléhasított, hogy ez a szívében élő, derűs, szép arc mennyire hasonlít a feleségére.

Hajnalban indult el hozzá, mintha csak magányos, komor kilovaglásra készülne.

Wingishild nemzetsége a breuxi-i völgyben telepedett le, egy elátkozott, rossz vidéken, de most úgy sütött a nap, mintha vissza akarná csalni a saját fiatalságába. De azért az eszét nem vesztette el: mihelyt meglátta az öblöt, lekászálódott a lováról, és az árnyékba vonult, hogy szusszanjon egyet, mert csak a fiatalok vagy a zöldfülűek engedhetik meg, hogy csatakosan érkezzenek lánykérőbe. A fák alól már látta Wingishildek veteményeskertjét, a kastélyuk tornyát, a birkáikat, és egy szorgosan dolgozó mosónőt a patakparton…

Micsoda szemrevaló teremtés! És milyen nyugodt, csendes méltósággal mozog! Az asszony felemelte az arcát, és Vilmos egészen megrökönyödött. A költők persze szeretik, mi több, szép látványnak tartják, ha egy lovag a kedvesével a patakparton találkozik, na de melyik herceg szeretné, ha arra emlékeztetnék, milyen bájos látványt nyújtott gatyamosás közben a felesége…

Ámde nem volt már visszaút, Hildi a képzeletében élő képnél is olyanabb volt, csak épp még fiatalabb, még szőkébb, még sebezhetőbb. Node nincsenek szolgáik a Wingishildeknek? Az összes mosónő egyszerre betegedett meg? Mióta szokás, hogy egy harcos özvegyét küldik a patakra mosni? Hildi ráadásul gyakorlattan, gépies mozdulatokkal mosott, a szoknyája rongyos, a keze sebes volt – ami Vilmos szemében azt jelentette, hogy a Wingishild-fiúk az ő halott katonáján akarnak bosszút állni.

Ám nem akarta a nőt rögtön a saját nyomorúságára emlékeztetni.

– Ugye, van egy kislányod is? – lépett hozzá nyugodt arccal.

Hildi, aki talán korábban is érezte, hogy figyelik, most árult el először érzelmeket: az arca megrándult.

Vilmos meg akarta nyugtatni, ezért elmesélte, hogy neki nem volt, és talán nem is lehet gyereke, de van a palotában egy virágoskertje,  és ő most egy olyan asszonyt keres… No de milyet is…? Elpirult, mert Hildi pont olyan volt.

Az asszony végre félénken elmosolygott, aztán aggodalmaskodva a köveken szétszórt ingek, gatyák, ágyneműk halmaira mutatott. Vilmosnak nevethetnékje támadt: elképzelte, hogy ő, Normandia hercege gondosan összehajtogatja, majd végül hazafuvarozza a Windishildek fehérneműit, sőt lánykérés előtt segít is a kosarat a várudvarra becipelni… No de valamit csinálni kellett – nem lehetett órákon át a patakparton mosolyogni.

Éretlen kamaszok szokták szívük hölgyét nyeregbe kapni, ám mi mást tehetett? A nap olyan szemkápráztatóan sütött, mint a szerelmes versekben, és Vilmos alaposan bele is izzadt, mire jövendőbelijét – szép lassan, óvatosan – a nyeregbe emelte.

De ezután a délelőtt után többé nem tudott gyűlölködve gondolni Marcendára, a halott feleségére.

 

Ám a harcosok megtorlást vártak – előbb megtorlást, kivégzést, bosszút kínhalált és csak azután egy fejedelmi lakodalmat. Vilmosnak, mielőtt Hildit hivatalosan is magáénak tudhatta volna, túl kellett esnie az ír királyfi kivégzésén és a Wingishildek megbüntetésén. Mert hiszen nem erőszakolták meg a feleségét? Hildit nem alázták meg a családjában? A Windishildek száműzése bizonyult könnyebbnek, hiszen volt a világon elég kopár sziget, amikről úgy tartották, hogy onnan senki nem térhet haza. No, majd meglátjuk, meglátjuk,  töprengett.

Hildinek nem volt szokása, hogy Marcenda módjára kotkodácsolva járjon a nyomában: jaj, szívem, gondold meg, ezt, drágám, te sem gondolod komolyan…,  de azért az egyik meghitt pillanatban megkérte, hogy kegyelmezzen meg az egyik öregasszonynak. Vilmos majdnem igent mondott, aztán meggondolta magát: még soha nem látott olyan nagy családot, amit a szeretet kötött volna össze, és nem a sértettség vagy a bosszúvágy.

És Hildi derekán és lábszárán még mindig korbácsnyomok virítottak. Vilmos nem kérdezett rá, nem csóválta a fejét, nem szörnyülködött, nem faggatózott – nem szerette az aljas történeteket a saját hálószobájában. De ami azt illeti, ezek után egyetlen Wingishildet sem látott szívesen az országában.

Az ír királyfi… nos, ő sokkal nehezebb dió volt – és nemcsak nehéz, hanem talán feltörhetetlen. Vilmos kétnaponta meglátogatta a tömlöcben, ahol két rettenetes hírű vénasszony próbálta a fiút életben tartani a kivégzésig. Vilmos a királyfit szóra akarta bírni, már csak a felesége Marcenda emléke miatt is, akit csak az ő szava menthetett volna meg az örökös gyalázattól. De a mozdulatlan királyfi tekintete elbújt az övé elől, nem aljas módon, hanem kíváncsian, mintha valami képtelen és iszonyatos árnyékot kutatna a herceg háta mögött.

Pedig Vilmos régesrég a tudtára adta, hogy nem hisz a saját testőreinek. Hogy nem hisz a bizonyítékoknak, nem hisz a saját népének, mert hiszen milyen nép az, amely nem szereti az újabb és újabb kivégzéseket. Már régesrég a királyfi tudtára adta, hogy a nyilvános kínhalálnál gyorsabban és méltóságteljesebben is meghalhat, és ő, Vilmos még azt is megakadályozhatja, hogy meggyalázzák a holttestét. De a királyfi hallgatott, mintha az ő világában már nem lennének már meggyalázott hercegnék és meggyalázott holttestek, csak egészen más nyugtalanító lények.

Vilmos várt. Minden második reggel a válaszra várt. Hát semmit nem mondasz nekem, fiam? Nem árulod el, mi történt azon a napon a palotában?A kivégzés előtti nap hajnalán a királyfi egy csodálatosan kék, csodálatosan fényes lazúrkövecskét csúsztatott a markába.

De hogyan…? Hogyan rejtegethette ezt a kövecskét? És hogyan tudta az összetört ujjaival belecsúsztatni a markába…?

Ám a szikrázóan kék kövecske mégiscsak ott volt a tenyerében, simán, majdnem észrevétlenül.

Vilmos megérezte, ez a válasz – más válasz nincs, hiába vár. Intett a testőrének, hogy gyorsan és irgalmasan végezzen vele, ő pedig kilépett a napfényre, hogy megvizsgálja a kövecskébe belekarcolt jeleket.

Egymásba rohanó, de gondosan vésett rovátkák és egy köröcske, amit szétszabdalnak ezek az egyetlen irányba rohanó vonalkák.

Talán háború vagy más szörnyűség.

                     

                                        Csóka Kata fordítása