Amikor Balázs másnap délután Boglárkáékhoz ment, az utcán sétálva a nevét hallotta.
– Vajon ki szólít engem ilyen különösen? – nézett körbe csodálkozva. Nem a nevén nevezték. Nem azt mondták, hogy „Balázs”! Se azt, hogy „Bazsi”, amit egyébként sem szeretett. Se azt, hogy „Hé, te!” ahogyan azt a fiúk szokták a focipályán. De valaki őt szólította, ebben egészen biztos volt.
Maga mögött csak egy vénségesen vén nénit látott, arca ráncosabb volt, mint a kezében tartott törökszegfű szirmai. Nem ismerték egymást. Az idős hölgy is egykedvűen álldogált, szerette volna eladni az utolsó csokor virágját is, ügyet sem vetett a kisfiúra. Akkor hát ki szólította?
Már majdnem elsietett, amikor még egyszer hallotta a hangot, és láss csodát – ehhez nem férhetett semmi kétség –, az a csokor virág hívogatta őt.
Balázs közelebb somfordált. De nem mert odamenni egészen. Hiszen most először szólították meg őt így. Érezte, hogy valami furcsa dolog zajlik a szívében.
– Ne siess el Balázs, kérlek, hallgass meg minket! Tudod, mi nem messze innen bújtunk ki a föld alól, egy aprócska magból, ennek a néninek a kertjében – mondta az egyik fehér virág.
– Egész tavasszal szépen nőttünk, növekedtünk, míg ez a néni ma reggel levágott minket. – folytatta a mesélést egy másik fehér szirmú.
– Ha ma estig nem visz el minket senki, akkor el fogunk hervadni, és hiába nőttünk ilyen szépre – szólt a harmadik, akin már csak néhány szirom volt és szégyenlősen bújt meg a többi társa között.
– Tudod, mi egész életünkben arra készültünk, hogy valakinek elmondhassuk, mennyire szeretik őt – magyarázta a negyedik szál, de nyomban az arcára szaladt a pirulás.
– Estére meghalunk. Ha ma nem adnak el minket, sose lesz alkalmunk betölteni életünk célját. – Az egyetlen lila színűnek mélyebb, bölcsebb hangja volt, amiből hiányzott a bánat. Mintha csak ennyit jelentenének a szavai: „A nap sárga, az ég kék, a fű zöld. Ezek a tények megmásíthatatlanok.”
– Mi virágok szívekbe látunk. És látjuk, hogy te nagyon szeretsz valakit! – bordó volt a hangja is, akár a legpuhább bársony.
– Kérlek, vigyél magaddal, és adj oda Boglárkának minket! – így a cirmos. Nem könyörgött ő sem. Olyan természetesen mondta, ahogyan csak a virágok képesek kérni.
Balázs már egészen az árus előtt állt. A néni ránézett, a fiú összerezzent, de csak állt, és figyelt a szívében gyűlő hangokra.
– De hát miért akartok velem jönni? Ha a szívekbe láttok, biztos találtok olyat, akinek nagyobb szeretet él a szívében.
– Sokféle virág él a földön – mondta most egy rózsaszín, hangja csengők kacagása. – A rózsák a forró szerelmet mesélik el, az ibolyák a szomorú vágyakozást, a büszke kardvirágok a tiszteletből fakadó szeretetet. A kálák az álmodozó rajongást kedvelik. Mi éppen azt a szeretetet szeretnénk elmesélni, amit te érzel Boglárka iránt.
– És meg fogja érteni? – kérdezte Balázs kicsit félve.
– Biztosan – felelte egy sárga, hangja lágy, tavaszi napsütés. – Hiszen te is meghallottál és megértettél minket ebben a hangos forgatagban.
A virágok elhallgattak, mert soha nem fecsegnek feleslegesen. Balázs előkereste a pénzét. Dehogy bánta ő a két gombóc fagyit, amit igazából venni akart! Hiszen most sokkal fontosabb dolog történik az édes málnaíznél.
Nyomban elment Boglárkához, zavartan átadta neki a virágot – és hát valljuk be, elszaladt. Nem is tudott volna mit mondani Boglárkának. Remélte, hogy majd a virágok elmesélnek mindent helyette.
Boglárka állt meglepetten, majd visszament a házba, és vázát keresett a csokornak. Ült egész este a szobájában, nézte a virágokat. Nem hallotta meg a hangjukat úgy, mint Balázs, mégis, mire a nap és a virágok feje is lebukott, Boglárka érezte, hogy Balázs milyen titkot hord a szívében.
És saját szívében is föllelte ezt a titkot.
