Címke: irodalom

Bejegyzések

Leépítés

Nehéz beszélni erről. Kicsit olyan, mintha az orrom elé raknának egy üres A4-es papírt, és bezárnának egy olyan szobába, amiben csak egy íróasztal van, az íróasztalon egy lámpa. De megpróbálom, maga azt mondja: a saját érdekemben. Jó.

Kezdem ott, hogy bemegyek az irodába, szokásos hétfői vagy keddi vagy szerdai nap, oly mindegy. Köszönök, mert ott kötelező mindenkinek hangosan köszönni: sziasztok! Sziasztok! Az első pár héten az agyamra ment ez a folyamatos vidám köszöngetés, de aztán megszoktam. Hangosan, vidáman köszönök: sziasztok!, és mosolygok is hozzá. Becsipogtatom magam, leveszem a kabátom, nekiállok teát főzni. Tél van, november, a szomszéd szoba egyik asztalán kis műanyag karácsonyfa, én meg narancsos-fahéjas teát iszom. Bemegyek a vécébe, megigazítom a hajam és a sminkem. Kijövök, odaülök az asztalomhoz, látom: ott egy üveg méz az egyik aktakupac mellett, rajta kis cetli: „A méz, amiről beszéltünk múltkor.”

Nem ismerem fel az írást, és nem is emlékszem, hogy bárkivel is beszéltem volna arról, hogy a teába szívesebben rakok mézet, mint cukrot. N. épp megérkezik, a haja frissen igazítva, új parfüm, idáig érzem. Hangosan, vidáman köszön, de amint meglátja a mézet, rajta a feliratot, mintha elkomorodna egy pillanatra.

-Ezt meg kitől? – kérdezi.

Megvonom a vállam.

Az első cigiszünetben odajön hozzám K., együtt megyünk ki. Kicsipogunk, összehúzott kabátban ácsorgunk a bomló faleveleken. Van egy öreg platánfa az udvaron, egyébként semmi. K. néz, a lila szempillaspiráltól felerősödik a szeme zöld színe.

-Te figyelj – mondja suttogva, nem értem miért. – Kérdeznem kell tőled valamit. Majd ebédszünetben.

Beiktatok tizenöt jegyzőkönyvet délig, egyenletes tempóban haladok. A céges étteremben K. közel húzódik hozzám, és megint suttog, közelről érzem a borsófőzelék szagát a szájából:

-Te lefeküdnél B.-vel, ha kérné?

B. részlegvezető. Elvált férfi pocakkal és szemüvegben. Higgye el, ha megpróbálnék őszinte lenni magamhoz, akkor is csak arra jutnék: nem, ki van zárva. Valahogy nem. Mikor elkezdtem itt dolgozni fél éve, leszögeztem magamban, hogy senkivel nem fekszem le a kollégák közül. Nem tudom, miért hoztam meg ezt a döntést? De nem.

-Miért – kérdezem, de unom az egészet. – Felajánlotta neked?

-Nem – mondja K. – Az az igazság, hogy félek.

-Mitől félsz? – kérdezem unottan.

K. nem mond semmit, csak belekanalaz a főzelékbe, mintha annyira evidens lenne a válasz, hogy felesleges hangot pazarolni rá.

Visszamegyek, leülök az asztalomhoz, de egész délután úgy érzem, N. fél szemmel figyel a szomszéd asztaltól. Háromkor megkérdezem tőle: „Mi van?” Felpattan a székéről, mintha erre várt volna, és berángat a vécébe. Ránk zárja az ajtót, közel hajol az arcomhoz, érzem a leheletének gumicukor-szagát. Azt mondja: „Én nem bírom ezt az egészet. Félek” – és elkezd zokogni. Nekiborul a vállamnak, és telesírja a blúzomat. A sminkje vízhatlan, úgyhogy csak könnyel ken össze.

Szóval november, és mindenki fél. Akkor értettem meg, mitől.

Aztán eltelik pár nap, és valahogy, egészen véletlenül, B., a főnök kézírását vélem felismerni a mézre rakott cetlin. Néha összefutok vele a folyosón, akkor közönyös, én is az vagyok. De ha átcaplat az irodámon, mindig feltűnik, hogy engem néz a szemüvege mögül, és elvigyorodik. Használom a mézet, azt rakom a teába, néha csak úgy belekanalazok; érzem, mintha kamerán figyelne. Az iroda egyik sarkában van kamera, azzal ellenőrzik egy szobából, amit még sosem láttam, hogy valóban dolgozunk-e.

N. betegen jár be dolgozni, kezdődött egy kis torokfájással, aztán köhögni kezdett, végül tüdőgyulladás lett belőle, azt hiszem. Ránézek, és látom: az arcán rózsaszín foltok. Nem néz rám. „Kurva hideg van itt”, mondja, de nem panaszkodik. Aztán megtudom, hogy egy csomóan felfáztak a kolleganőim közül, és vese-vagy hugyhólyaggyulladásuk lett. Például bemegyek a beiktatott huszonöt aktámmal a B203-asba, és ott pár kolleganő: isszák a gyógyteát, minden asztalon egy doboz tőzegáfonya. Nemsokára feltűnik, hogy én is többet járok pisilni, és mintha fájna a medencém itt-ott, de nem foglalkozok vele.

K. odajön hozzám, kihív cigizni. Kérdezi: „te nem félsz?” Mondom neki: „Dehogynem.” „Nem látszik rajtad”, mondja nekem. „Jól tartom magam”, mondom neki, és úgy röhögök, mintha azt mondanám reggel vidáman: „Sziasztok!”

Mondom N.-nek: menj már el orvoshoz. Akkor majdnem pánikrohamot kap, mondja: „Mégcsak az kéne, inkább itt döglök meg!” De mondom: „Megfertőzöl engem is.” Azt válaszolja erre: „Leszarom.” Megkopott a szépsége ez alatt az idő alatt, talán fogyott is. Nem szólók hozzá többet.

 

Oldalak: 1 2 3
Bejegyzések

Hajasi Kjóko: A konzervdoboz

Az iskola egy U alakú négyszintes betonépület volt. A belső udvar közepén álltam ötödmagammal. Délután fél kettő múlt. A nap elindult nyugat felé, az udvarra az iskolaépület árnyéka vetült. Az a hely is árnyékban volt már, ahol mi öten álltunk.

         Az előadóterem nyugatra néző ablakain át azonban még áradt befelé a napfény.

         – Néhány szót a mosdó használatáról – szólt négyünkhöz Óki csípőre tett kézzel. – Ki is volt az? Ez a hangnem… – töprengett Nisida, miközben Ókira mutatott. Valóban. Ki volt? Az biztos, hogy volt egy tanár, aki folyton a mosdó használatára figyelmeztetett. „Drótkefe!” – kiáltottam hangosan kedves tanárom becenevét, amint hirtelen eszembe jutott. – Jaj, ne ilyen hangosan! – szólt rám Hara a nagaszaki tájszólás jellegzetes lágyságával, és meghúzta a kabátom ujját, majd hozzátette: – Meghallják a tanáriban! – Harminc évvel ezelőtti tanáraink azonban most aligha vannak ott. Nem csak a harminc évvel ezelőtti tanárok nincsenek már a tanáriban, hanem senki sem.

         Hajdani iskolánkat jövőre végleg bezárják. A diákok már átköltöztek a magaslatra épült, Nagaszaki belvárosára néző új iskolaépületbe. Az előbb, amikor bejöttünk a kapun, láttuk, hogy kiásták a porta előtti kocsibeállónál lévő főnixpálmát, és gyökerét gyékényszőnyegbe csavarták. Akkor is állt egy főnixpálma a kocsibeállónál, amikor ide jártunk. Az ágait elnézve úgy tűnt, ugyanaz a fa volt. A gyökerétől háromfelé ágazó pálma az eltelt harminc év alatt hét-nyolcméteres fává nőtt. Vajon ezt is az új iskolaépülethez ültetik át?

         Az iskolában nem volt rajtunk kívül senki. Az erődre emlékeztető épület betonfala minden zajt elnyelt, így idebent teljes csend honolt.

         Amikor riadó volt, gyakran vezényeltek ki bennünket erre a belső udvarra. A férfi, akit Óki az imént utánozott, egy fizikatanár volt. Amint lefújták a riadót, elkezdett beszélni a diákok felé, miközben gyors léptekkel felment a pódiumra, ahonnan a tanárok minden reggel üdvözlik a diákokat. És ahogy Óki bemutatta az előbb, belekezdett mondandójába: – A mosdó használatáról… – Mindent aprólékosan elmagyarázott a tisztasági eszközök kidobásával, vagy az illemhely leöblítésével kapcsolatban, és felhívta a figyelmünket, mi mindenre kell odafigyelni. Hogy kiváltképp télen, amikor a vízöblítő csövei megfagynak, a víz kiömlik, így fehér átázásos foltok keletkeznek az iskola külső falán, amelyek igencsak rontják az épület összképét – figyelmeztetett, miközben mutatta az átázás nyomait. Igaz, hogy mindez közvetlenül a háborút követő ínséges időkben történt, mi, fiatal lányok azért mégiscsak kellemetlenül éreztük magunkat. Talán azért, mert a kellemetlen érzés emléke volt a legmélyebb akkor is, amikor az imént Óki az udvarban állva visszaidézte mindezt. A fehér vízfoltok aztán egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, még most is meglátszottak.

         Földszint, első… – követtem szememmel az emeleteket a külső falon, miközben figyelmemet az égre irányítottam. Előttem volt az U alak által körbezárt derült égbolt. A tél elején oly ritkán érezhető, forróság érzetét keltő napsugarak az egyenes betonfalakon csillogtak. Aztán levittem tekintetemet a harmadik emeletről a másodikra, és így tovább. Az iskola minden ablaka zárva volt. Ahhoz képest, hogy senki nem jár ide, szép tiszták voltak. Ráadásul minden emelet összes ablakában megvolt az üveg. Ez számomra furcsa volt.

         Az atombomba ledobásától, 1945. augusztus 9-étől az iskola elvégzéséig eltelt két évben az épület egyetlen ablakában sem volt üveg. Mindössze néhány üvegszilánk meredezett itt-ott a robbanás szelétől ívben meghajlott ablakkeretek sarkaiban, mint valami hegyes cápafogak. Az öltözőknél és a mosdóknál, ahol erre szükség volt, deszkákkal pótolták az ablakokat. Azt is csak ott, ahol a fém ablakkeretek épen maradtak.

         Vajon hogyan egyenesítették ki a meghajlott kereteket? A függőlegesen és vízszintesen kitágult ablakkeretek nyílegyenesen futottak, és tejüveget tettek közéjük. Ha az ember jobban megnézi, néhány előadóterem felőli ablakon észreveheti a divatos alumíniumkereteket. A felső és alsó részre osztott ablak keretei csak ott csillogtak ezüstösen a délutáni napfényben. Valószínűleg azért cserélték ki, mert annyira megrongálódott, hogy nem lehetett kijavítani, mindenesetre mesterkélt újdonságként tűntek ki a fehér vízfoltok és a gittel kitömött rozsdás fémkeretek közül.

         – Ilyen kicsi volt ez az udvar? – szólt Nisida, ahogy körbetekintett a belső udvarban.

         – Én is épp ezen gondolkoztam – mondta Hara, és Nisidával együtt ismét körbenéztek.

         – Nem megyünk be? – kérdezte a kimonóba öltözött Noda.

         – De, menjünk! Meg akarod nézni az előadót? – szólt Óki. Arra gondoltam, én is látni szeretném még egyszer, mielőtt lebontják.

         Elindultunk tehát a diákbejárat felé. Az ajtót vaslakattal zárták be, így hát átmentünk az udvaron, és a főnixpálma kiásása miatt földes főbejáraton jutottunk be az épületbe.

Oldalak: 1 2 3 4 5
Bejegyzések

Széltükör; Tükörszél

Széltükör

 

 Szélből a sugár megtörik

 Tükrökből vissza eléget

 Forgó korongot zár a sík

 Mielőtt végleg beméret

 

 S már minden jelre jeltelen

 Üzen a körkörös idő

 Emléke felől eleven

 Nikkeles-fényes pontszűrő

 

 Áttűzve rég a zúzmarán

 Hóval, hamuval határol

 Majd átvetítve önmagán

 Fémes rádiuszba tájol

 

 Egy tágabb gömbfelületen

 Hol szikrát vet jázminokkal

 Ragyogtat időzítetlen

 Havon forgó villámokkal            

 

 

 

 

Tükörszél

 

Tükrökből a szél megtörik

 bronzezüst árnyalat alatt

 flittereikből kél, vakít

 villámokat ránt a virradat

 

 Hangokra hullnak a cinkék

 színekké ütve szárnyukat

 párhuzamukból szívig ér

 a tükörbeli mozdulat

 

 Egymásba játszó áttünet

 amalgám ködként fehéren

 suhogó membránfény-üveg

 árnyéka zizzen a légen

 

 Míg újfent késéles szilánk

 forogja erdőnk tüzeit

 vércsék szeméből csupa láng

 zúdul ránk, vijjog a zenit

Bejegyzések

Leánybúcsú (37/14) – Boszorkány vagyok

Így történt hát, hogy a sok bánattól boszorkánnyá lettem. Ez furcsamód fölszabadított. Nem töprengtem többé, hanem átadtam magamat a hiábavalóságnak, amely azonban nem várt módon termékennyé tett. Az ember azt hiszi, végképp elfogyott az ereje, s immár semmi oka arra, hogy tartsa magát, aztán egy reggel arra ébred, hogy mégiscsak van ereje. Több is, mint hitte. Én egy ilyen reggelen arra ébredtem, hogy boszorkány vagyok. Nem büszkeségből mondom, kérkedni pedig egyáltalán nem akarok vele. Már csak azért sem, mert boszorkányságom mibenléte számomra is kérdés, jóllehet a vele járó élményvilág olyan biztonsággal, olyan sebességgel alakult ki körülöttem, hogy csak a tudomásulvétel egyszerűségével lehetett megértenem és elfogadnom. Mert nem a választás, nem valamiféle meggyőződés, nem is az akaratlagosság volt az, ami erre az útra vitt, pusztán egyfajta azonosság fölismerése, de olyan nyilvánvaló módon, hogy nemcsak tagadni, de voltaképpen kérdésessé tenni sem lehetett. Ezért nem éreztem soha lelkiismeret-furdalást miatta, miként magyarázkodási kényszert sem. Nem is féltem tőle, és nem is csodálkoztam rajta. Tudtam, hogy boszorkány vagyok. Tudomásul vettem, mint egy evidenciát, melyet reflexió tárgyává vagy forrásává tenni úgyis csak önnön határain belül lehet. Vagyis tudtam, hogy: én vagyok.

De miféle azonosság volt ez? El lehet képzelni azt, hogy valaki nem praktizál, ha ez egyáltalán feltételnek tekinthető, nem műveli a szakmát, ha lehet egyáltalán erről így beszélni, hanem egyszerűen csak minden porcikájában, létezése jellegében, ízig-vérig boszorkány? Boszorkány, mindazzal együtt vagy mindannak híján, amit ez a szó a maga veszélyes és hívogató módján sugall? Egyfelől nem akartam túlságosan kitágítani, túlontúl általánossá tenni a boszorkányság élményét, másfelől azonban világosan ott állt előttem, hogy számomra ez egyfajta általában vett létet jelent. Igen, általában vett létet, amelynek nincsen olyan specifikuma, olyan részterülete, melyet ne lehetne akár máshogy is – vagy éppen sehogy – nevezni, de mégis: számomra éppen ebben az általánosságban nyeri el értékét és szerepét. Azaz nem kerestem kapcsolatot semmiféle csoporttal, nem igyekeztem semmiféle hagyomány felől megérteni azt a hívó szót, amely a boszorkányság felől fordult hozzám, nem voltam okvetlenül meghatva az irodalmi példákkal érzett közösségtől, nem gerjesztettem magamban szándékoltan a női bűverőt, egyszerűen csak éreztem, hogy boszorkánnyá lettem. Éreztem, és nem igyekeztem a mélyére látni, mert azt is éreztem, hogy a mélyén vagyok. Persze – olvastam. Alaposan utánajártam a dolognak, és viszonylag hamar föltérképeztem a boszorkánysággal kapcsolatos irodalom megközelítéseit, hipotéziseit, és korántsem kiforrott eredményeit. De a puszta tapasztalat akkor is erősebb maradt, s emiatt a puszta tapasztalatra való hivatkozás sem veszített erejéből: boszorkány vagyok és kész. Persze ha megkérdezték volna tőlem, ez egészen pontosan mit jelent, nem tudtam volna felelni rá, de senki nem kérdezte meg, mert mindenki látta a változást. Én magam sem határoltam körül boszorkány voltom mibenlétét, és meglepve figyeltem a gyanakvó, kíváncsi, irigy és lekezelő tekinteteket egyaránt. Úgy éreztem, valójában senkinek sem lehet hozzáférése ahhoz, ami bennem történik, ennek ellenére soha nem titkolóztam, sőt őszintén és szívből fogadtam a kérdéseket, miként nem rejtettem el sértettségemet sem az igénytelen vélemények hallatán.

Vallás volt ez? Nem ez a megfelelő szó. Ha mégis, akkor teljesen egyszemélyes vallás. Alkotókedvem- és készségem egésze helyet találhatott benne, szertartásaimat én írtam – magamnak, szimbólumaimat alapvetően én alakítottam ki – a magam számára. Nagyon sok örömem telt benne. Szabadságot, és ezzel együtt egyfajta tét nélküliséget jelentett mindez. Vagy inkább életforma? Talán még az sem. Ha mégis, hát olyan, amelynek nem lettek feltétlen következményei vagy eredményei. Nem tartottam magamat különleges képességűnek, nem éreztem késztetést, hogy a mágia bármilyen nemével, az okkult tudományok bármelyik ágával foglalkozzak, nem vágytam kiismerni a gyógynövénykultúra rejtelmeit. Inkább egyfajta lelkület, igen, ez volt – így, ilyen képlékeny módon, mégis, s ezt határozottan állítom, léttel és lélekkel telítetten. Ezen belül természetesen tisztában voltam azzal, mi történik bennem, mi szólít meg a boszorkányság által: az örök nőiség, a női misztérium. A pogányság eredendő női természete. Azt is tudtam, hogy már meglévő kulturális és spirituális mintákat ismétlek. Mindez nem zavart, hiszen a vallásosság minden esetben bizonyos minták ismétlése, de erősen foglalkoztatott, mi az én személyes helyem ebben. És miért a valláson keresztül szól hozzám. A némely esetben szakirodalomnak is nevezhető boszorkánykiadványok nem sokat segítettek, de nem is vártam ezt tőlük: tudtam, hogy ez egy egészen személyes út, amely elvezet valahová, úgy, hogy önmagából teszi fel és válaszolja meg a kérdéseket. A boszorkányságot tehát teljes egészében magánügyemnek tekintettem, a vele járó személyes szellemi erőteret természetesnek vettem, s nemcsak a nézeteim és gyakorlatom tekintetében, hanem a hozzá való viszonyom egészét tekintve a saját utamat jártam.

Boszorkány vagyok. Soha nem fásultam bele ebbe az érzésbe, talán mert az élmény és a körülötte hamarosan kialakult formavilág minden szép és kétes mozzanata engedelmesen, minden erőlködés nélkül lett az enyém.

 

Oldalak: 1 2 3
Bejegyzések

Lewis Carroll: Évike Tündérországban – Hatodik fejezet

Paprika és pörpatvar.

 

Néhány percig Évike csak állt-állt a ház előtt, azon tünődve, mit tegyen. Egyszerre valami egyenruhás inas rohant az erdőből a ház felé. (Azért gondolta Évike inasnak, mert egyenruhában volt, egyébiránt az arcáról ítélve, inkább halnak nézte volna.) Az inas erősen kopogott az ajtón bütykös ujjával. Erre egy másik egyenruhás inas, akinek kerek arca volt s dülledt szeme, mint a békának, kinyitotta a kaput. Mind a két inas rizsporozott, bodorított hajat viselt. Évikét fúrdalta a kíváncsiság, mi lehet itt s egy kicsit előrelopakodott az erdőből, hogy hallgatózzék.

A Hal-inas óriási borítékot húzott ki a hóna alól, csaknem akkorát, mint ő maga, átnyujtotta a másik inasnak és ünnepélyesen így szólt: „Ő Felsége, a Király arra kérte a Hercegnőt, kegyeskedjék elfáradni Hozzá tenniszezni”. A Béka-inas épp ily ünnepélyesen ismételte a meghívást, csupán a szavakat cserélte föl egy kissé. „A Hercegnőt arra kéreti a Király Ő Felsége, tenniszezni kegyeskedjék elfáradni Hozzá”.

Erre mind a ketten hajbókoltak, úgy, hogy göndör fürtjeik egymásba habarodtak s összeborzolódtak.

Évike nagyot kacagott ezen. Vissza is futott az erdőbe, hogy meg ne hallják. Mire ismét kikukkanthatott, a Hal-inas már elment, a Béka-inas pedig künn üldögélt a ház előtt a földön s bambán bámult fölfelé az égre.

Évike félénken a kapuhoz sompolygott és kopogtatott.

– Hiába kopogtat – mondta a Béka-inas. – Két okból. Először azért, mert én is kívül vagyok a kapun, akárcsak maga, másodszor pedig azért, mert odabenn olyan éktelen lármát csapnak, hogy ezt nem hallja meg emberfia.

Belülről csakugyan pokoli zenebona hallatszott. Folyton üvöltöttek, tüsszögtek, törtek-zúztak, mintha minden pillanatban egy-egy cserépedényt, vagy csuprot vágtak volna földhöz.

– Kérem szépen, – kérdezte Évike – hogy juthatnék be?

– Akkor még lenne valami értelme a kopogtatásnak, – folytatta a Béka-inas, nem is hederítve Évike kérdésére – ha kettőnk közt volna a kapu. Ha maga benn volna, akkor kopogtathatna és én kiengedném.

A Béka-inas, amint beszélt, egyre fölbámult az égre.

Évike ezt nagyon zokon vette tőle.

– De talán nem is tehet róla – mentegette Évike. – A szeme majdnem fönn van a fejebúbján. No, de azért válaszolhatna a kérdésemre. – Hogy juthatnék be? – ismételte hangosan.

– Nekem itt kell rostokolnom holnap reggelig – mondta a Béka-inas.

Ebben a pillanatban a ház kapuja kinyílt s egy jókora tál röpült a Béka-inas feje elé, az orrát meg is horzsolta, aztán egy fa mögött izzé-porrá zúzódott.

– Vagy esetleg holnaputánig – tette hozzá a Béka-inas, mintha semmi se történt volna, a szeme se rebbent.

– Hogy juthatnék be? – kérdezte Évike újból, még hangosabban.

– Az első kérdés, – fontoskodott a Béka-inas – hogy egyáltalán bejuthat-e.

Természetesen ez volt az első kérdés. Évikét azonban a Béka-inas modora sértette.

– Rettenetes, – mormogta – mennyire fontoskodnak ezek az állatok. Valósággal megbolondítják az embert.

A Béka-inas erre megismételte előbbi kijelentését.

– Nékem itt kell rostokolnom holnap reggelig, esetleg holnaputánig is.

– Szóval mit tegyek? – kérdezte Évike.

– Amit akar – felelte a Béka-inas és fütyürészett.

– Ez hülye – mormogta Évike kétségbeesve. Kár vele szóbaállni.

Azzal kinyitotta a kaput és belépett. A kapun át egy nagy konyhába jutott mely telisteli volt füsttel. A Hercegnő háromlábú széken ült a konyha közepén s egy pólyást dajkált. A szakácsné a tűzhely fölé hajolt s roppant rézkondérban paprikást kavargatott.

– Ezt ugyancsak megpaprikázták – gondolta Évike, amíg körötte jobbra-balra tüsszögtek.

A hangulat kétségtelenül paprikás volt. Maga a Hercegnő is tüsszentett olykor-olykor, a pólyás pedig hol bőgött, hol tüsszögött. Csak a szakácsné nem tüsszögött a konyhában, meg a kutya. Az a tűzhely mellett ült és szakadatlanul vigyorgott.

– Kérem, tessék megmondani, – érdeklődött Évike egy kicsit félénken, mert nem tudta bizonyosan, illik-e neki először megszólalnia – miért vigyorog úgy ez a kutya?

– Azért, mert Fakutya – felelte a Hercegnő. – Semmi másért. Disznó.

Oldalak: 1 2 3 4
Bejegyzések

Lápvidéki nyúlós napjaim

1 hozzászólás

Akkor már negyedik napja voltam talpon. A harmadikra elvertem minden pénzem, úgyhogy pofátlanul tanyát ütöttem Zsocaspannál, és az ő kontójára kenegettük magunkat, isten tudja, miféle dizájner zsizsegtetőkkel, és, persze, a szokásossal. A harmadik nap úgy virradt bele a negyedik közepébe, hogy észre se vettem: verejtékes arccal és vibráló lángú szemekkel meredtem ki a fotel süppedékéből, mint egy olvatag gyertya, melyet saját viaszába nyomtak, hogy föl ne dűljön. Házigazdám bambán pötyöngetett a jutyúbon: notórius elkapcsolgató, egyetlen számot sem bír nyugton végighallgatni; a tizenötödik összezártságban töltött óra táján kezdett az agyamra menni.

Pfű, basszameg, kólintotta fejbe a Zsoca gyereket váratlanul a felismerés: hamarosan betoppan a barátnője, ebédre várta, csak megfeledkezett róla, sürgősen takarítsunk el mindent, ami narkózásra utalhat. Ostobán kamilláztam rá, majd körbe: mégis, mire gondol, mi nem utal narkózásra (magunkat, azt a rokonszenves porszívó-fejünket is beleértve). Ötletszerűen, sután kezdtem arrébb rakosgatni egy-egy pakkot, homályosra porosodott üveglapot, összecsavart papírpénzt, amíg Zsocaspan meg-megránduló szájsarokkal, neurotikus kapkodással pattant partvisért, ugrott szemeteszsákért, rohant szellőztetni. Nem olyan para, vetettem közbe, de dünnyögősre zsibbadt artikulációm, úgy látszik, egy cseppet sem nyugtatta meg. Nem mintha én olyan virágos jókedvemben lettem volna: vészesen közelgett az indulás ideje. Vendéglátóm addigra tényleg megfeküdte a gyomrom – bizonyára én is az övét, a szétstimulált ember hosszú távon nem szép látvány és idegesítő társaság −, a barátnője előtt pedig végképp semmi kedvem sem volt kipreparált ábrázatomat regulázni. De hazamenni a lakásba, ahol még egy Zsocaspannál is fárasztóbb fasszívóval: önmagammal kell egy levegőt slukkolgatnom, mintha békepipát, mintha oly remekül meglennénk? Egy ideig még eltébláboltam, úgy téve, mint aki segít, majd szánalmasságom teljes tudatában elkunyeráltam Zsozsó maradék giroszát, aztán azzal, hogy jobb is, ha eltűnök, kereket oldottam.

Borzongva, leszegett fővel igyekeztem hazafelé; annyi pénzem se maradt, hogy bagót vegyek. A lakás ridegen, áporodott szagot lehelve ásított rám, ahogy némi reszketeg kaparászás után kinyitottam az ajtót. A hűtőben, leszámítva egy-két száradt sajtdarabot meg egy zöldülő virslit, semmi. A konyhaszékre csurrantam, négy napja félbehagyott, dermedt makaróni-vacsorám mellé, és gépiesen csipegettem a hűvös tésztaszálakat. Aznap mentünk szét, Süti meg én; akkor úgy döntöttem, kibélelem magam valami szeméttel, rommá darálom minden gondolatom. Nem mintha Süti mellett amolyan filmklubokba meg teaházba meg tudomisén, hova járós lett volna az élet; bukom a pszichózissal megkínált személyiségekre: nyilván, mert hasonlítanak rám. Alaposan rá is kúsztunk egymás agyára. Ha ilyen tömény a szerelem, nem árt felütni némi anyaggal.

A fürdőszobába botorkáltam, szembenézni rég nem látott (és jó okkal került) tükörképemmel. Félhomályban sandítottam állkapocs-tologatástól petyhüdt arcomra, hogy szokjam; a villanyt felkattintva egyszerre foltok, árkok, lilás árnyékok hasadtak ki rajta. Egy régi ismerős, akit émelyítő otthonossággal köszöntesz, miközben egyúttal öklendeznél is az idegenségétől. Jól van, mondtam neki, most egy kissé szétkaptad az arcod; de voltál csehebbül is; csak aludni kell egy hatalmasat; igen, tudom, nem kell emlékeztetned, spanglink sem maradt, de szarom telibe, összekaparok egy-két rivotrilt, vagy mittudomén, valami csak van itthon.

Inkább rántsd fel azt a maradék spurit, pislogott rám a tükörképem – egyik orrszőr-szálán fehér morzsácska lifegett −, minek őrizgetnéd azt a falatot? Igaza van, szentségeltem magamban, hogy száradna le az az éhenkórász bagolyképe, addig úgysem nyugszunk, míg a végére nem jártunk a dolognak. Brunzoljunk egy kiadósat, aztán adjuk fel magunknak az utolsó kenetet.

Lerúgdostam magamról a gatyát, és átcsoszogtam a vécéhez. Guvadó pupillám sötétjéig öntött el a hideglelős rémület: miféle hallucinációnak kellett pont az én klotyómba pottyannia?! Nyugalom, méregettem vibráló tagokkal, fölötte imbolyogva, hólyagomba fagyott vizelettel, naná, hogy olyan, mintha ott lenne, attól hallucináció. Hugyozzunk csak rá, mindjárt eltűnik.

Nem tűnt el. Megbökdöstem a vécékefével – ruganyos, húsos felülete volt. Néhányszor lehúztam a vécét – újra és újra felbukott a víz színére. Mi a faszt etetett velem az az átokverte Zsocaspan, hogy vakulna bele a katiba, nekem ez már sok. Lecsaptam a fedőt, és, nyakamat minduntalan a vécé irányába tekergetve − mittudomén, kiszabadul onnan − a kádba céloztam.

Kellett ez a spuri, szivornyáztam megkönnyebbülve az utolsó csík után. Most szépen lecsordogál a torkunkon, megkocsonyásítja gerincünk, és ostobára tisztul a kép. Bámuljuk a tévét, és nem gondolunk Sütire, nem gondolunk a pénzünkre, ami nincs, és eszünkbe se jut a klotyó.

Kedvem lett volna ripityára törni a készüléket. Gubbasztottam mosdatlanságomban, mint valami bőrömre tapadt szemeteszsákban, halántékomon gyöngyözött a veríték. Nem lesz ott. Nem lesz ott. Néhány pillanatig bűvöltem a csukott vécét, aztán alákukkantottam.

 

Oldalak: 1 2 3 4