Címke: irodalom

Folyó Görögországban; A gyógyíthatatlan; Ünnepi vers

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

FOLYÓ GÖRÖGORSZÁGBAN

Kipróbálja a folyó a hidat,
hisz nem rest, ő is fiatal,
felfrissült a szélben, a csapongó
márciusban, folyik, csobog-
csobog, végigbeszéli a napokat.
Tiszta, könnyű, hatalmas.
Mint féltékeny, öreg szeretők,
olvadó hegyek figyelik:
– Kicsi Phyllis, hova
csavarogsz? Nem félsz
nekünk nemet mondani!?

 

A GYÓGYÍTHATATLAN

Gyógyíthatatlan, mondták.
Ő meg nevetett. Mennyi nyavalyát élt túl,
egyikből se gyógyult meg, de minden hajnalban
rágósabb és erősebb lett.

Hajnalban öltözködnek a szépek,
és munkába indulnak a boldogok.
Zsibongás. Becsapódó ajtók. Lámcsak
áramlik a vér a vezetékekben.

A gyűlölet lassú orvosság a daganatokra, sebekre,
azokra a betegségekre, melyek még csak
gondolatban léteznek, de ott kóvályognak az ereiben.

Hajnal! Mennyi undok zaj!
Lever egy poharat,
hogy az utálat meggyulladjon benne.

Nincs vész, gondolja.
Azok csak sietnek.
De a gyógyíthatatlanok öröklik a földet.

 

ÜNNEPI VERS

A tél bezárja a napokat.
Nem marad más belőlünk, csak egy előkanyargó
füstcsík egy cigarettából: kékesen lebeg,
aztán eloszlik. Pedig van itt dió, alma.
Forralt bort kérnél, vagy teát mégis? Lásd,
ebben a házban éltek a dédszüleim, míg éltek,
kiszáradt alma-múmiákból főztek kompótokat.
Hát ők szolgálnak itt ki, ők raknak itt rendet,
és fura válaszokat küldözgetnek a telefonomról
(dédanyám imádott mindenkinek boldog névnapokat
kívánni). Esténként megmosdatnak, Annuskának hívnak,
etetnek, itatnak, a hátam mögé gyűrik a díszpárnáikat.
Lebegek köztük lustán, jóllakottan, aztán kékesen
szétfoszlok, mint a füst dédanyám régi cigarettáiban.

Rosalia de Castro: Amores cativos, Silêncio

Amores cativos

Era delor e era cólera,
era medo e aversiõe,
era um amor sem medida,
era um castigo de Dios!
Que hai uns negros amores,
de índole peçonhenta
que privam os espritos,
que turvam as concências,
que mordem se acarinham,
que quando miram queimam,
que dãe dores de rávia,
que mancham e que afrentam.
Mais val morrer de friagem
que quentar-se à sua fogueira.

Álnok szerelmek

Harag volt ez és fájdalom,
utálat volt és rettegés,
egy féktelen szerelem volt,
vagy tán isteni büntetés!
Vannak sötét szerelmek,
melyek akár a méreg
kifosztják a lelkeket,
háborítják elménket,
harapva simogatnak,
a pillantásuk éget,
kínzó haragjuk átjár,
mint szégyenletes bélyeg.
Inkább fagyjak halálra,
minthogy máglyájukon égjek.

(Baglyosi Leona fordítása)

Silêncio

A mão nerviosa e palpitante o seo,
as niebras nos meus olhos condensadas,
com um mundo de dudas nos sentidos
e um mundo de tormentos nas entranhas,
sentindo como loitam
em sem igual batalha
inmortales deseios que atormentam
e rencores que matam,
molho na própia sangre a dura pruma
rompendo a vena inchada,
e escrivo…, escrivo…, para quê! Volvede
ao mais fondo da ialma,
tempestosas images!
Ide a morar cas mortas relembranças;
Que a mão tembrosa no papel só escriva
Palavras, e palavras, e palavras!
Da idea a forma inmaculada e pura
donde quedou velada!

Csend

Úgy remeg a kéz és reszket a kebel,
szemeimen sűrű ködöknek fátyla,
érzékeimen kétségeknek árnya,
bensőmben kínoknak tengernyi árja,
érzem, miként küzd bennem
e páratlan csatában
halhatatlan, kínokkal teli vággyal
a gyilkos harag lángja,
tollam hegyét saját vérembe mártom,
a duzzadt érbe vágva,
és írok…, és írok… de minek! Lelkem
legmélyére szálljanak,
e kínzó látomások!
Halott emlékek honában lakjanak;
és remegő kezem ne írjon mást, csak
szavakat és szavakat és szavakat!
Az eszme tiszta, szeplőtlen formája
a homályban hol marad?

(Baglyosi Leona fordítása)

Rosaria de Castro két versének fordítása

Álnok szerelmek

Harag volt ez és fájdalom,
utálat volt és rettegés,
egy féktelen szerelem volt,
vagy tán isteni büntetés!
Vannak sötét szerelmek,
melyek akár a méreg
kifosztják a lelkeket,
háborítják elménket,
harapva simogatnak,
a pillantásuk éget,
kínzó haragjuk átjár,
mint szégyenletes bélyeg.
Inkább fagyjak halálra,
minthogy máglyájukon égjek.

Amores cativos

Era delor e era cólera,
era medo e aversiõe,
era um amor sem medida,
era um castigo de Dios!
Que hai uns negros amores,
de índole peçonhenta
que privam os espritos,
que turvam as concências,
que mordem se acarinham,
que quando miram queimam,
que dãe dores de rávia,
que mancham e que afrentam.
Mais val morrer de friagem
que quentar-se à sua fogueira.

 

Csend

Úgy remeg a kéz és reszket a kebel,
szemeimen sűrű ködöknek fátyla,
érzékeimen kétségeknek árnya,
bensőmben kínoknak tengernyi árja,
érzem, miként küzd bennem
e páratlan csatában
halhatatlan, kínokkal teli vággyal
a gyilkos harag lángja,
tollam hegyét saját vérembe mártom,
a duzzadt érbe vágva,
és írok…, és írok… de minek! Lelkem
legmélyére szálljanak,
e kínzó látomások!
Halott emlékek honában lakjanak;
és remegő kezem ne írjon mást, csak
szavakat és szavakat és szavakat!
Az eszme tiszta, szeplőtlen formája
a homályban hol marad?

 

 

Silêncio

A mão nerviosa e palpitante o seo,
as niebras nos meus olhos condensadas,
com um mundo de dudas nos sentidos
e um mundo de tormentos nas entranhas,
sentindo como loitam
em sem igual batalha
inmortales deseios que atormentam
e rencores que matam,
molho na própia sangre a dura pruma
rompendo a vena inchada,
e escrivo…, escrivo…, para quê! Volvede
ao mais fondo da ialma,
tempestosas images!
Ide a morar cas mortas relembranças;
Que a mão tembrosa no papel só escriva
Palavras, e palavras, e palavras!
Da idea a forma inmaculada e pura
donde quedou velada!

Létszámleépítés

Szeptember 26. szombat

Meditáció
A nevem P. P. dictus magister. A krónikás. Az okos emberek szerint valami ilyesféle kijelentéssel indulhatott az ember karrierje. Az önmeghatározás. Mikor kimondjuk a nevünk, kiüvöltjük magunknak és a világnak kik vagyunk. Kell hozzá bátorság és egy mély meggyőződés, hogy a világot ez érdekli. Sokáig én is azt hittem, hogy ez fontos. De szeptember 27-én megértettem, hogy van egy sokkal fontosabb mondat: élek. Mikor úgy döntöttem, hogy 24 év után először és utoljára írni fogok, mert most már van mit, van miért, és nincs kinek, akkor megfogadtam, hogy lassan, ráérősen fogok írni. Mindenki megfogad marhaságokat mielőtt írni kezd. Ebben nem vagyok én sem kivétel. Bár a legtöbb kezdő 20. század végi író vagy legalábbis íróforma ezt fogadta meg: bárhogy is írjak, csak ne úgy mint Eszterházy! Pedig mind úgy írt, vagy hasonlóan. Viszont én nem fogadtam meg ilyesmit. Az ember legyen racionális, ne fogadjon meg olyasmit, amiről még azt sem tudja, hogy érdemes-e egyáltalán.

Praktikum
Az élet praktikus tudomány. Élni kell, lehetőleg élhetőleg. Ennek jegyében felkeltem, szokásomtól eltérően viszonylag korán, 7 körül ébredtem. Átlagos, kora őszi reggel volt, átlagosan hűvös. Mint eddig minden ősszel, immár 5 éve, fej,- és torokfájással, meg persze eldugult orral ébredtem. A fogínyvérzésem új. Átlagosan hulladék közérzettel. Fitten és üdén kikászálódtam az ágyamból, amely nemzetiségére nézve francia, de mégis ápolja velem a hagyományos francia-magyar barátságot. Ezután délcegen tettem három lépést a fürdőszobáig, majd kezdeti lelkesedésem elmúltával lomhán fogat mostam. A reggeli teafőzés és az ezt megelőző mosogatás után még véletlenül sem ittam meg forrón a teát. Minek, úgysem használ. Még akkor sem, ha apám állítja, hogy igen. Pedig neki általában igaza van. Elmentem bevásárolni a tőlem alig 100 méterre lévő kisebbfajta plázaszörnyetegbe. Ezzel valahogy eljutottam odáig, hogy 11 óra lett, de fogalmam sem volt, ma sincs, hová ment el így az idő. Ezután főztem egy spagettit, amelyben azt hiszem kivételesen jó vagyok, mióta kedves L. barátom megtanította, hogyan kell. A délután is úgy telt, mint a legtöbb hétvégén mostanság, bámultam a tv-t és egyedül gubbasztottam otthon. Vártam hogy keres valamelyik barátom, találkozunk, beszélgetünk. Majdnem mindegy. A lényeg, hogy teljen az idő, hogy elvonja a figyelmet a gondolkodásról a lélek szokásos, ám éppen adott pillanatban nagynak tűnő gondjairól. Mivel ma nem jött senki, elkezdtem az udvart söprögetni. Ez is jó. Ha ló nincs… Este, mint általában: tv, alvás és az alvást mindig megelőző csendes, sötét negyed óra. Ez az idő nekem mindig kell. Szükségem van rá, olyan mint másnak az esti torna. Nem kifejezetten gondolkodásra kijelölt idő ez, azt végül is mindig lehet, még akkor is, ha ez manapság ellenjavalt. Inkább csak afféle békekeresés, elmélázás.

Meditáció 2.
Csöngetés. Az életemben soha nem vált különösebben fontossá a mobiltelefon. De egy szokás megrögzült bennem a családom és a barátaim révén. Megcsöngetjük egymást. Ez amolyan „gondolok rád hogy vagy én jól vagyok”-gesztus. A csöngetésnek nem egyszerűen anyagi oka van, hogy az ember mindig csóró, és nincs pénze csöngetés helyett mindezt elmondani. Sokkal inkább egyfajta mindennapi igény, gyakran napi többször gondolunk egymásra, természetes, mint a légzés. Ugyanezért fölösleges mindig elmondani. Pedig érdekes lenne. Mintha minden egyes lélegzetvételünket kommentálni akarnánk.

Szeptember 27. vasárnap

Praktikum
Kinyílt a szemem úgy 7 körül. Most, mint általában, a gondolatokat megelőzte a tett, a lélegzet. A kezem kinyúlt az ágyam melletti éjjeliszekrényhez. Levettem a telefont. Először megcsöngettem ésapámat. Megszoktam, hogy gyorsan visszacsönget. Teltek a percek, de nem tette. Ha nem, nem. Marad a fogmosás. Közben megcsöngettem egy volt munkatársam F.-t. Kellemes srác, csak csönget. Ez sem nyert. Nem szoktam elvárni, hogy azonnal megcsöngessenek, végül is miért legyen az ember türelmetlen, néha én is csak órákkal később csörgök vissza.

Meditáció
Nagyon furcsa, hogy az emberek zöme görcsösen kíváncsi a jövőjére, próbálja észérvekkel kikövetkeztetni a lehetséges variációkat. Engem ez annyira nem érdekel. Most már. De volt idő, amikor én is megszállottan tudni akartam azt, amit csak sejteni, érezni lehet. A baj talán csak az, hogy valami miatt, ha a jövőt nem is, de a szeretteim jelenlétét mindig éreztem. Akkor reggel volt egy furcsa sejtésem. De az élet praktikus, érdemesebb inkább fogat mosni, mint sejteni dolgokat. Egy időben szerettem Agatha Christie-t olvasni. Mentem a könyvtárba, ott mesélte egy barátom, hogy kölcsönzött egyet, de csak a huszadik oldalig bírta. Érdekes, szerintem azért annyira nem rossz. Nem a szerzővel volt a baj: valami kedves olvasó odaírta a lap aljára: úgyis a komornyik a gyilkos. Cimborám a könyvtári tulajdonnak kijáró minden tisztelettel földhöz vágta a könyvet. Ezek az olvasók! Azért mégse érdekel mindenkit a jövő.

Meditáció
Ha megnézzük történelmünk eddigi nagy tragédiáit, látjuk az okszerűséget. Az események logikus láncolatát. Mikor tanuljuk a II. Világháborút, a fejünkhöz kapunk, te jó ég! Miért nem látták akkor, hogy a Trianoni békerendszer magában hordja az újabb háborút. Pedig olyan egyszerűnek tűnik az egész. Persze utólag elég könnyű okosnak lenni. Körülbelül öt év kell hozzá egy egyetemen, mondjuk történelem szakon. Csak. De van az életnek egy olyan területe, amely számunkra minden híreszteléssel ellentétben kiszámíthatatlan. Ez az Isten. Vagy sorsszerűség, vagy bármi, ami az élet anyagiságát vezérli. Hardware-software. Ezt az elvet továbbra sem értjük. De mintegy száz év alatt eljutottunk oda, hogy már nem is félünk tőle. Végül is minek félni! A neandervölgyi is félte a természetfelettit, oszt mégis kihalt! Nagy ügy. De ezen a napon megtanult valamit az ember: az okszerűtlen, megváltoztathatatlan, sőt, a szinte természetesnek tűnő tömegpusztulást. Csak úgy megtörtént. Csendesen. Gyorsan. Tovább tartott felfogni, mint elfogadni. Pedig az emberiség nagyon készült rá: vártuk az UFOkat, az ezredfordulókat, a napfogyatkozásokat. Semmi. Egyszer csak szeptember 27-én bejelentés nélkül megtörtént. 6 milliárd emberből eltűnt 5. Jó és rossz emberek egyaránt. Mi volt a válogatás szempontja? Ki tudja? Hová tűntek és miért? De eltűntek állatok, növények, hegységek, síkságok. Mintha a teremtés követelt volna vissza egy szeletet. Egy hatalmas szeletet a művéből.

Praktikum
Délben kisétáltam a közértbe, kellett valamit venni. Ideje volt ebédet főzni. Az utcákon alig. Mint vasárnap rendesen. A közértben alig. Kevés eladó, mindössze egy ember a húspultnál, a szokásos három helyett, egy a kasszánál. Vásárló csak néhány. Furcsa volt. A kasszással elkezdtem beszélgetni. Zavarodott volt. A kollégái nem jöttek be. Semmi bejelentés, semmi telefon. A főnök keresi őket. Valami történt. Létszámleépítés. A hetedik napon. Vasárnap. Akkor döntöttem úgy, hogy megírom eltűnt ismerőseim krónikáját. Vasárnap, amikor az élet teremtő munkája megszűnt, megkezdődött az enyém, hogy újrateremtsem az eltűnt lelkek panteonját. Vasárnap.

Disznóölés

Judit utálta a disznóöléseket már kiskorában is: gyűlölt arra ébredni, hogy a disznó visítva vergődik, mert nagypapa túl részeg volt, és nem tudta elsőre megölni, gyűlölte a füstöt és a lármát, a sok részegen mulatozó embert. Már azt is ki nem állhatta, amikor előző nap este fokhagymát kellett pucolniuk a nagy asztalnál: viszolygott a szagtól, és nem szeretett a vadidegen, csak ilyenkor látott családtagok mellett ülni, és kényszeredetten beszélgetni.
De nem tehetett mást: minden télen már két nappal korábban megérkeztek a férjével, Viktorral, és a gyerekekkel Judit idős nagymamájához Sertésegyházára, ahol ilyenkor összegyűlt az egész család. A hatalmas családi ház ilyenkor legalább tizenöt-húsz embernek biztosított helyet: jöttek nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, ismerősök… Judit sosem tudta megjegyezni az arcukat. Viktor és a gyerekek ellenben jól érezték magukat. Viktor segített a pörkölésben, az abálásban és természetesen a kolbász- és hurkatöltésben, majd a füstölő felállításában is. Kisviktor és a húga, Katica pedig ide-oda rohangáltak a nagy udvarban, ha esett a hó, hóembert építettek, különben az egész napot azzal töltötték, hogy a kutyákat kergették. Sőt, néha-néha bekukkantottak a fészerbe, ahol a komoly munka folyt, és megpróbáltak segíteni is a felnőtteknek, ami persze leginkább abban merült ki, hogy rakniuk kellett a kis kályhában lobogó tűzre, meg beküldték őket a konyhába egy kupica pálinkáért.
Judit, ahogy a többi nőrokon is, a konyhában volt, és egy teljesen ismeretlen unokanővérével éppen a belet pucolta. Természetesen nem sok kedve volt hozzá: úgy érezte, menten elhányja magát a bűztől. Fáradt is volt: már jó ideje nem a disznó halálsikolyaira ébredt, hanem kora hajnalban kedves és segítőkész rokonai gondoskodtak róla, hogy ne tudjon visszaaludni, így fél hattól kezdve rizst főzött, hagymát szeletelt, illetve most az anyja elküldte belet pucolni, és nem ellenkezhetett: mindenki meg volt róla győződve, hogy ez az egész disznóölés milyen jó dolog; Judit jobban járt, ha nem tette közkinccsé a véleményét ezzel kapcsolatban.
Délre a helyzet még mindig kilátástalannak tűnt: sült a hús, kevergették a hagymás vért, volt, aki pogácsát sütött, más a férfiaknak vitt ki ezt-azt, és a tömeg is egyre nagyobb lett: megjelentek az apróságok, és az ebédet követelték. Kisviktor és Katica is ott kiabáltak, de Judit, nyakig a bélben, nem tudott odamenni hozzájuk, és úgy érezte, felrobban a feje a hangzavartól.
Ekkor érkezett meg Wanda is, egy távoli unokahúga, akit mindig is utált: ledér, ostoba libának tartotta, és legszívesebben az arcába gyalogolt volna egy magassarkú cipővel, annyira irritálta a lány jelenléte.
Wanda a legújabb divat szerint volt öltözve, idétlenül kuncogott és vihorászott, és természetesen az összes rokon köréje sereglett, ott hagyva Juditot egy halom pucolásra váró béllel. Igen, Wanda, aki egyetemre jár (szociológia szakos), és azóta w-vel írja a nevét, mert az trendi, ő maga tökély, és nagymama is büszkén mondja, hogy ő lesz az első diplomás a családban, mintha Judit, és az ő tanári diplomája mit se számítana. Bár ő csak főiskolára járt, és a szülei már akkor közölték vele: hogyan lehetsz ekkora marha édes lányom, hát miből fogsz te megélni? Hiába, azt szerették volna, ha jól kereső orvos lesz a lányuk, és sose heverték ki a csalódást, amelyet leányuk pályaválasztása okozott nekik. Jócskán nehezteltek rá még most is emiatt. Mindegy, a lényeg: ő, Judit nem számít, egy senki, a többiek se szeretik, mert nem lehet vele beszélgetni, mert furcsa könyveket olvas (ezek a marhák nem ismerik még Balzacot sem…), mert ő maga is olyan fura… De Wanda… Bezzeg a Wanda, ez a huszonkét éves taknyos, itt picsog, rebegteti a pilláit, és olyan lenézően pillant rá, hogy… Ó, és még ez kellett csak: most itt cicázik Viktorral… na, csodás, hogy nem sül le a bőr a képéről, aljas kis lotyó… És Viktor, hogy meri ezt tenni, nyilván ivott, persze, ilyenkor állandóan részeg, na, marhajó, hogy ezt látják a gyerekek… hú, majd holnap megmondom neki a magamét, hát nem igaz, hogy nem bírja kicsit tartani magát… Tisztára megőrült. A múltkor is hogy kiakadt, amikor a szórólapos lány lepapizta. Mi ez, valami kapuzárási pánik?
De úgy tűnt, Viktor semmit se vett észre neje megrovó pillantásából, és megfogta Wanda karját, hogy magával húzza a lányt az udvarra. Judit mérgesen a lavórba csapta a beleket, és nem érdekelte segítőtársnője felháborodott rikácsolása, az ablakhoz lépett, és azt nézte, mit csinálhatnak Viktorék. És mit látott? Most már Wanda vezette Viktort, méghozzá az egyik melléképület irányába. Ó, hogy ezek! Judit még látta, ahogy elcsattan az első csók, de nem tudott utánuk rohanni, ugyanis a nagymamája megragadta a kezét, és így szólt:
– Kedves kisunokám, látom, nehezen megy neked, így megmutatom, hogyan kell rendesen belet pucolni.
– De nagymama… – hebegte Judit, ám nagyanyja nem engedte el a kezét, míg a beles teknőhöz nem értek. – Viktor és Wanda…
– Jaj, kisunokám, ez természetes: ilyenek a férfiak. – mondta a nagymama és a fejét csóválta. – Azt hiszed, nagyapád különb volt? Hát nem…
A nap további részében nem is szabadult el a konyhából, és csak annyit tehetett, hogy amint egy kis ideje volt, leskelődött. Persze ettől csak még idegesebb lett: Wanda szüntelenül ott sündörgött a férfiak körül, és szégyentelenül enyelgett Viktorral. Mindenki csak röhögött, Wanda pedig ott vonaglott, és vihogott és kellette magát, Judit pedig arra gondolt, ha tehetné, beledöngölné a fejét az asztallapba. És remélem, alaposan felfázik ebben a vacak miniszoknyában!
Este későn vacsoráztak: Katica el is aludt közben, így Judit bevitte a hátsó szobába, és lefektette, majd Kisviktornak segített megfürdeni, és aludni küldte, aztán végre ő is ágyba került. Kint még a többiek lármáztak egy darabig, aztán elcsöndesedett a ház. Judit azon gondolkozott, vajon férje mikor jön majd aludni, amikor Wanda kacagását hallotta. Ettől rögtön elkomorodott, és befordult a fal felé.

Másnap hajnalban kakasszóra ébredt. Ó, hogy ez a hülye állat nem bír nyugton maradni legalább télen! Hogy nem fagy be a torka! Judit felült a matracon, amely a fekvőhelyéül szolgált, és körbenézett a félhomályban: a többiek már felkeltek, egyedül a gyerekek aludtak még. Judit gyorsan felöltözött, és kiment megmosakodni, aztán gyorsan letudta a reggelit is, és minden úgy ment, mint előző nap. Te jó ég, és ez még legalább két napig fog tartani, gondolta. Ugyanis a nagy családi disznóölésnek legalább hat disznó esett áldozatul: egy nap kettőt öltek le, és dolgoztak fel, másnap hajnalban pedig jött a következő kettő. Így biztosították, hogy minden családtag részesüljön a jóból. Az utolsó napra mindenki holtfáradt volt, de elégedetten méregették a majdnem egy tonnányi hurkát, kolbászt, szalonnát, sonkát, nem beszélve a finom sültekről, amiket munka közben már el is tüntettek. És ezért kell nekem szabadságot kivennem, sóhajtott fel Judit. És még Wanda is… Neeeeeeee! gondolta kétségbeesetten, majd nekiállt húst sütni. Belet már nem kellett pucolni, de ha esetleg mégsincs elég, akkor se ő a soros.
Közben felkelt Kisviktor és Katica, és kijöttek reggelizni. Judit elküldte őket játszani, hogy ne legyenek útban, így is elég ember volt a konyhában. Olyan nagy meleg volt, hogy délben, amikor kiugrott a fürdőszobába, és belenézett a tükörbe, látta, hogy arca vörös, akár a főtt rák. Te jó ég, gondolta, de már futott is, hogy segítsen megteríteni az asztalt: a többiek már tódultak be a tágas étkezőbe, és nem tudtak várni. Hajnalban reggeliztek, azóta már majdnem hét óra telt el.
Félóra múlva már javában folyt az ebéd, ám Judit nem tudott enni, mert már undorodott a sok hústól. Rosszkedvűen kortyolta a fröccsöt, és a hangosan nevető társaságot szemlélte. Wanda ismét mesterkedett valamiben: ott illegette magát Viktor előtt, és csivitelve megkérdezte:
– Juj, muti a mobilodat! Küldök át neked egy tök jó csengőhangot!
Viktor persze vigyorogva átadta a telefonját, és szorosan ott állt Wanda mellett, aki egyre csak a gombokat nyomkodta.
– De hát neked nincs is blútúszod. – álmélkodott a lány, és Judit úgy érezte, hogy meg tudná fojtani a mobiltöltő zsinórjával. Úgyis be volt dugva, csak egy csavarintás és kész. – Hú, akkor megnézem, infrán sikerül-e… – Viktor keze lecsusszant Wanda fenekére. – Juj, de megijesztettél!
– Hahaha. – nevetett fel bután Viktor, mire Wanda is magas hangon kuncorászni kezdett. Judit ezt már nem bírta tovább: vörös arccal kirohant az étkezőből. Még hallotta, hogy a többiek halkan megjegyzéseket tesznek rá, de addigra szerencsére kiért a bejárati ajtóhoz. A friss levegőtől talán jobban leszek kicsit, nyitotta ki az ajtót, és meglepetten pillantott meg egy fiatalembert, aki szintén értetlenül bámult Juditra: most akart csengetni.
– Jó napot kívánok, Ákos vagyok, Wanda barátja. – mondta a fiú.
– Tepertő Judit. – kezet fogtak. – Jöjjön be, épp ebédelünk. Még időben jött.
Be is vezette a fiút, és leültette, majd ő maga is visszaült Katica és Kisviktor közé. Szerencsére Ákos érkezésével volt elfoglalva mindenki, és nem az ő viselkedésével. Különösképp Wanda nyalta-falta barátját látványosan, és úgy tűnt, Viktornak ez nem igazán tetszik. De Wanda nem foglalkozott vele: egyszerűen levegőnek nézte. Hát ennyi volt, gondolta Judit megkönnyebbülten. Legyen csak vége a disznóölésnek, majd elbeszélgetek vele!
Ettől függetlenül azért rajta tartotta a szemét Viktoron és Wandán. A lány ugyanis még mindig sűrűn kijárt a fészerbe, de nyilván azért, mert Ákos is kivette a részét a munkából. Viktor azonban mintha ideges lett volna. Judit mosogatás közben kilesett az udvarra, és látta, hogy férje megállítja a fészerbe igyekvő Wandát, és igencsak ingerült arccal beszél vele. Wanda üres arccal nézett Viktorra, és bólintott, aztán ment tovább: nem érdekelték Viktor problémái.
Ezt benézted, kedvesem, gondolta elégedetten Judit, miközben a férjét nézte. Úgy kellett neked!
A továbbiakban már lényegesen jobb volt a kedve, sőt, majdnem, hogy élvezte főzést és a takarítást, még a többiek beszélgetésébe is bekapcsolódott.
Vacsoránál szóba került, hogy holnap lesz az utolsó nap, és persze ezt is meg kellett ünnepelni: hamarosan a legtöbben alaposan berúgtak, hiszen már csak egy disznót ölnek, ráérnek kicsit később kelni. Van még egy kevés hús, de az nem romlik meg ilyen hidegben, ráérnek majd holnap betölteni.
Judit kilenckor már ágyban volt, és az italozás zaja sem zavarta: hamarosan elaludt.
Hajnali kettő körül riadt fel arra, hogy nagy a csend. Viktor nem volt sehol! Judit felkapta a köntösét és kiosont az előszobába, ahol belebújt a csizmájába. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és már kint is volt az udvaron. Halkan lépkedett, mert a fészer felől hangfoszlányokat sodort feléje a szél, és a lámpa is égett bent. Na ne! gondolta Judit, és elbújt az ablak alatt, az sem érdekelte, hogy milyen hideg van: hallgatózott. És igen, Wanda és Viktor voltak bent.
– Ezt nem teheted velem. – hallotta Judit a férje hangját.
– Ugyan, hiszen mondtam, hogy van barátom. – mondta Wanda sértődötten. – Neked meg feleséged van!
– Elválok Judittól! – mondta Viktor idegesen.
– Jaaj. – mondta kényeskedve Wanda. – Viktor!
– Tehát csak szórakoztál velem? – üvöltötte Viktor.
– Ugyan… Jaj, olyan hideg van. – mondta Wanda gyerekesen, és a miniruháját húzogatta lefelé, persze kevés eredménnyel. – Be kéne már menni, még felfázom…
– Azt már nem! –mondta fenyegetően Viktor, majd Judit egy sikkantást és utána egy puffanást hallott. Ettől kicsit megijedt, és benyitott a fészerbe.
Viktor állt vele szemben, kezében egy nagy késsel, előtte pedig Wanda, a rózsaszín miniruhájában (amelyen ironikus módon kicsi, kövér, nevető malackák kergetőztek), egy kis vértócsa közepén. Na ne, gondolta ismét Judit, és felmerült előtte a sivár jövő: férje börtönben, ő meg a nevetséges kis fizetéséből tartson el két gyereket és saját magát… Mondjuk Wanda megérdemelte…
– Viktor! – kiáltott rá a férjére. Viktor bambán meredt rá: még mindig nem volt teljesen józan.
– Csak szórakozott velem. – mondta üveges tekintettel. – Érted, Judit?
– Persze. De végül is mit vártál tőle?
– Megöltem. – pillantott le Viktor a késére. – Most mi lesz?
– Valamit ki kell találnunk, különben lecsuknak, és akkor mi is eláshatjuk magunkat. – közölte Judit lassan, nyugodtan, hogy férje is magához térjen ebből a letargiából.
– De mit? – kérdezte Viktor, és úgy tűnt, egészen magánál van már. – Hogyan szabadulunk meg ettől? – lábával Wanda holtteste felé bökött. Judit elgondolkodott, majd megakadt a szeme a nagy fateknőn, amiben a kolbásznak való hús maradéka piroslott.
– Azt hiszem, van egy ötletem…

Ünnep

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Miért az ünnep, fénye hogyha gyenge?
Vendégszobákban kóborolni tétlen,
mint húsban a lélek. A lámpafénynél
mélyebb a lámpatest árnyéka, téli
eső. Egyenlősít az este. Ködben
élek, a dús ködöt észlelem – nemde
ez a világosság? Ezernyi apró
mozgás és ingázás. Amplitúdója
mennyi volt a nyárnak? Tested vázához
mi hasonlít inkább? Minden lélegzet-
tel fogy a szoba oxigéntartalma.
Otthon vagyunk mi minden vendégházban,
beköltözöttek, kilakoltatottak,
mint húsban a lélek. Mi az, mi mozgat
ágat és felleget, szelet és lassú,
nyugodt lélegzetvételt és álmokat
sző a szürke hétköznapba? Mozgatja
az időt, mint Ige a történelmet.
Miért az ünnep, fénye hogyha gyenge?
Átaludni vészterhes végidőnket,
ébredni, mint holtak a kegyelemben,
nézni rád, mint a vadőr a legszebbik
szarvasára. Miért adtál az éjnek,
arcot és szemet, homlokot és ajkat?
Miért esteledik? – Erdő mindenhol.
Miért gyullad lángra a szavak szövét-
nekje, hogyha utána megkövül, mint
a pompeji pergamen. Miért ünnep
e naptalan szak, fénye hogyha gyenge?
Ha mégis átüt kifosztottságunkon?