A kő.

A kő a levegőben, amit követtem.

A szemed – vak, mint a kő.

 

Kezek

voltunk,

üresre véstük a homályt, és kimerítettünk mindent a sötétségből, és megtaláltuk

a szót, ami feljött a nyár csigolyáin:

virág.

 

Virág – egy vakszó.

A szemed és a szemem:

gondoskodnak

a vízről.

 

Tenyészet.

Szívfalat szívfalhoz

lapozgat.

 

Egy szó még, mint ez – amint a kalapácsok

semmibe lendülnek.

 

 

[jegyzet]

 

Kő vagy, mozdíthatatlanul súlyos. A kő mélyében ott kavarog az anyag sötétsége. Követnélek, de csak a szemem felszíne fér zuhanásodhoz. Kővakságod biztos tudása a fénynek, ami körülvesz. Hagyod. Feloldódhatnál benne. Minek. Vakon hiszel a fénynek, ami ragyogásával elvakít: nem kell semmit látni, és semmit tenni. A fény foglalatában az anyag homálya is tiszta, biztonságot adó súly. Kő vagy, lassan fénybe öleled az anyagot, megtanítod zuhanáshoz szokni. A szemed nem lát semmit, a sötétség nem vetít nézéseden keresztül képeket a dolgokra. A szemed nem lát, csak visszaveri a fényt.

 

Mégis idegen minden, amit nem érinthet közvetlenül a fény. Súlyos munka, de nekilátsz, két kezeddel vakon kaparsz a sötétségben. Vésővel esel neki az anyagnak, ahol kemény, belemarsz: kivájod, nem illanhat el szigorúan szelíd ujjaid közül. Tenyereddel merítesz a sűrű, homályos folyadékból, amíg mind elfogy, addig hatolsz a kő mélye felé, addig morzsolod, amíg mind felőrlöd. Üreges kő kell és tiszta üres sötétség. Elhagyod mind a lehúzó homályt, és most már odaadhatod magadat egészen a fénynek. Levetettél minden anyagot magadról, kivetettél minden sötétet magadból. Két dimenzióba lépsz át, üresen tátongó ablakkeret leszel.

 

És szót találsz erre: virágot. Már nem a kő súlyosságával zuhansz a szakadékba, a virágszirom törékenysége mindent odaad a szörnyű örvénynek. Szavad, a virág, az időt érinti. Kivájtad az alagutat az anyag sötét mélyén; a virág a nyár testéből vágja ki lépcsőfokait, lehasítja a homályt egészen az idő velőtlen csontjáig.

 

A virág vakszó. Virágként is vak vagy, de ez nem a kő vaksága: nem azért nem látsz, mert a fény elvakítja felszínedet, és nem hatol a cselekvés erejével a mélyedig. Már nincs is mélyed, nem maradt, mind kivájtad. Azért vagy vak, mert csak a burkod maradt, ami mindent magába fogad és mindent átenged a fényből. Mit láthatna, aki túl közel van a fényhez, és teljesen átadja magát neki? A teljes látás nem tesz különbséget az anyag homályos árnyalatai között. Színről színre halad végig a világon a fénysugár, egyik (fel)színtől a másikig, hogy mindent megvilágítson.

 

Átlátszó és anyagtalan virágszemed gondoskodik a vízről. Gond ez, a tiszta figyelem és a teljes odaadás gondja. Neked nem erőfeszítés, csak hagyni kell, hogy minden fény átmenjen rajtad, és vízzé válj – ahova megint követhet a szemem. Belőlem sem marad semmi: a szívem fala nem a felszínem csak, hanem az egész üres szívem.

 

A vízzé lett emberek kapcsolata tiszta összeolvadás, mint a vízcseppeké, és szelíden feltárulkozó különválás, mint a könyvlapoké. Összefűzöttség: sziromként kinyíló felületek szoros összetartozása. Egyik kezemből a másikba billennek a könyvlapok, közöttük burjánzik az értelem, ami lassan benövi és összezárja őket. Nem az anyagukból táplálkozik ez a szövedék, csak a falukon, két dimenziónál is vékonyabb és áttetszőbb felszínükön tenyészik. A lyukas szíven folyik keresztül, csak a falát érintheti: nincs már benne semmi más, csak önmaga kioltódása.