Címke: Paul Celan

Paul Celan: Vegyészet

Hallgatás:
ahogy az arany forr
elszenesedett
kezekben.

Hatalmas, szürke,
mint minden, mi elveszett –
mint a közelség, nővérem alakja:

az összes név, minden vele-
égett
név. Annyi
áldani való hamu. Annyi
elnyert föld
a könnyű, olyan könnyű
lélek-
gyűrűk
fölött.

Hatalmas. Szürke. Salak-
talan.

Te, akkor régen.
Te, a fakó,
felhasított zárkózott-szirommal.
Te az áradásban, dagályban, borban.

(Nem igaz, minket is
elbocsátott, felmentett ez az óra?
Jó,
jó, mint a te szavad, ahogy halálában ide átmúlt.)

Hallgatás: ahogy az arany forr
elszenesedett, elszenesedett
kezekben.
Füstté vékonyult ujjak. Mint a koronák, koronák,
körülöttük – –

Hatalmas. Szürke.
Nyom-
talan.
Ural-
kodói.

András Orsolya fordítása

 (Die Niemandsrose, 1963)

Paul Celan: Ha követ emelsz

Ha követ emelsz, akármilyen követ,
lecsupaszítod azokat,
akiknek szüksége volna a kövek védelmére:
meztelenül
újítják meg szövedéküket.

Ha fát döntesz ki, akármelyik fát,
tovább ácsolod
az ágy vázát, amire
a lelkek már annyiszor összegyűltek,
mintha ez az örökkévalóság
nem volna ingatag.

Ha szót mondasz ki, akármilyen szót,
a romlásnak
mondasz köszönetet.

András Orsolya fordítása

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

Paul Celan költeményei

A távolság dicsérete

A te szemed forrásábólí
erednek a fonalak a Téveteg-tenger halászhálóihoz.
A te szemed forrásában
tartja be ígéreteit a tenger.

Itt vetem le magamról én,
az emberek közt elidőzött szív,
a ruhát és egy eskü csillámait:

feketébb a feketében, meztelenebb vagyok.
Hitehagyottan vagyok először hűséges.
Te vagyok én, amikor én vagyok.

A te szemed forrásában
meghajlok és a kifosztó hajnalról álmodok.

A háló hálót fogott:
összeölelkezve válunk el.

A te szemed forrásában
az akasztott megfojtja a kötelet.

*

A kékségből, ami még keresi a szemét, én iszom elsőnek.
A te lábnyomodból iszom, és látom:
te fordulsz ujjaim között, gyöngy, és te növekszel!
Úgy növekszel, mint mindenki, akit elfeledtek.
Te fordulsz: a bánat fekete jégesője
kendőbe hull, fehér, fehér a gyolcs az intett búcsútól.

* 

Egyedül vagyok, beállítom a hamuvirágot
az érett feketeséggel teli üvegbe. Nővérem szája,
te mondod ki a szót, ami tovább él az ablak alatt,
és álmom indái hangtalanul kígyóznak felém.

Itt állok az elnyílt idő selymes szirmai között,
gyantáját félreteszem egy késő madárnak:
életvörös tollain hókristályt hordoz,
csőrében jégszilánk, úgy jön át a nyáron.

* 

Éjjel, amikor a szerelem ingája
mindig és soha között lendül,
szavaid a szív holdjaihoz találnak,
és viharosan kék
szemed a földnek nyújtja az eget.

Távoli, álommal feketített
ligetből száll felénk a szétszórt sóhaj,
és az eltékozolt járja körül, nagy, mint a jövő árnyékmintázata.

Ami süllyed és emelkedik,
a legmélyebbre temetetté:
vak, mint a pillantás, amit váltunk,
és szájon csókolja az időt.

* 

Aludj csak, és az én szemem nyitva fog maradni.
Az eső megtöltötte a korsót, mi kiürítettük.
Az éjszaka egy szívet, a szív egy fűszálat vont örvényébe –
de így is késő már aratni, sarlós asszonyom.

Olyan havasan fehér, éjjeli szél, a hajad!
Fehér, ami megmarad, és fehér, amit elveszítettem!
Ő számolja az órákat, én számolom az éveket.
Ittunk az esőből. Esőt ittunk.

*

Szemek:
csillámlanak az esőtől, ami ömlött,
amikor Isten megparancsolta, hogy igyak.

Szemek:
arany, amit az éjszaka számolt le kezembe,
amikor csalánt szedtem,
és a szavak árnyékát irtottam.

Szemek:
az este, ami fölöttem parázslott, amikor feltéptem a kaput,
és a halántékom jegében áttelelt
örökkévalóság-falucskák között szétrepesztettem zárait.

* 

Az örökkévalóság

Az éjszaka-fa kérge és a sok rozsdából született kés
suttogja füledbe a neveket, az időt és a szíveket.
Egy szó, ami aludt, mikor meghallottuk,
elrejtőzik a lombok alá:
megtelik beszéddel az ősz,
és kicsordulnak a szavak a kézből, ami összegyűjti azt,
és a száj, ami megcsókolja, színes lesz és törékeny, mint a feledés pipacsa.

* 

Táj

Ti magas nyárfák – emberek ezen a földön!
Ti, boldogság fekete tavai – halálra tükrözitek őket!

Láttalak, nővérem, állni ebben a ragyogásban.

András Orsolya fordításai

Illusztráció: Xosé Cobas Gómez

 

ilustracion29

Paul Celan költeménye

VILÁGOS KÖVEK
suhannak a levegőn át: ragyogó-
fehérek, fény-
hozók.

Nem akarnak
lezuhanni, a mélybe csapódni,
egymásba ütközve találkozni.
Emelkednek, fel-
nyílnak, mint a ritkás
vadrózsasövény, úgy hasadnak fel,
kitárulkoznak,
és feléd
lebegnek, te csendesem,
te igazam –

Látlak, amint leszeded virágaikat az én
új, az én
akárki-kezeimmel, és összegyűjtöd mindet
a megint-világosság korsójába:
hogy ne kelljen
senkinek sírni, semmit megnevezni.

(Die Niemandsrose, 1963)

 

András Orsolya fordítása

Illusztráció: Anselm Kiefer

Paul Celan: Ma és holnap

Így állok, kővé válva támaszkodok
a távolságnak, amibe téged vezettelek:

futóhomok
mossa ki
a mélyedéseket
homlokom szegélylécei alatt,
szemét vették
benne a sötétségnek. 

Hallgatagon lökött kalapácsok
lüktetnek, átdobogják
a helyet,
ahol meghorzsoltak a szárnyas szemek.

Hátul a falban
egy kihagyás,
üresség a lépcsőfoknak:
hogy legyen mire az emlékeknek felkuporodni.

Arra
szivárog egy hang
tele az éjszakák ajándékaival:
hogy legyen miből inni adj.

(Sprachgitter, 1959)

András Orsolya fordítása

 

Paul Celan: Ma és holnap - András Orsolya - ÚjNautilus
Paul Klee: Tájkép zászlókkal (1915)

Paul Celan: Virág (András Orsolya jegyzetével)

A kő.

A kő a levegőben, amit követtem.

A szemed – vak, mint a kő.

 

Kezek

voltunk,

üresre véstük a homályt, és kimerítettünk mindent a sötétségből, és megtaláltuk

a szót, ami feljött a nyár csigolyáin:

virág.

 

Virág – egy vakszó.

A szemed és a szemem:

gondoskodnak

a vízről.

 

Tenyészet.

Szívfalat szívfalhoz

lapozgat.

 

Egy szó még, mint ez – amint a kalapácsok

semmibe lendülnek.

 

 

[jegyzet]

 

MaestroOsservanza_SantaLuciaKő vagy, mozdíthatatlanul súlyos. A kő mélyében ott kavarog az anyag sötétsége. Követnélek, de csak a szemem felszíne fér zuhanásodhoz. Kővakságod biztos tudása a fénynek, ami körülvesz. Hagyod. Feloldódhatnál benne. Minek. Vakon hiszel a fénynek, ami ragyogásával elvakít: nem kell semmit látni, és semmit tenni. A fény foglalatában az anyag homálya is tiszta, biztonságot adó súly. Kő vagy, lassan fénybe öleled az anyagot, megtanítod zuhanáshoz szokni. A szemed nem lát semmit, a sötétség nem vetít nézéseden keresztül képeket a dolgokra. A szemed nem lát, csak visszaveri a fényt.

 

Mégis idegen minden, amit nem érinthet közvetlenül a fény. Súlyos munka, de nekilátsz, két kezeddel vakon kaparsz a sötétségben. Vésővel esel neki az anyagnak, ahol kemény, belemarsz: kivájod, nem illanhat el szigorúan szelíd ujjaid közül. Tenyereddel merítesz a sűrű, homályos folyadékból, amíg mind elfogy, addig hatolsz a kő mélye felé, addig morzsolod, amíg mind felőrlöd. Üreges kő kell és tiszta üres sötétség. Elhagyod mind a lehúzó homályt, és most már odaadhatod magadat egészen a fénynek. Levetettél minden anyagot magadról, kivetettél minden sötétet magadból. Két dimenzióba lépsz át, üresen tátongó ablakkeret leszel.

 

És szót találsz erre: virágot. Már nem a kő súlyosságával zuhansz a szakadékba, a virágszirom törékenysége mindent odaad a szörnyű örvénynek. Szavad, a virág, az időt érinti. Kivájtad az alagutat az anyag sötét mélyén; a virág a nyár testéből vágja ki lépcsőfokait, lehasítja a homályt egészen az idő velőtlen csontjáig.

 

A virág vakszó. Virágként is vak vagy, de ez nem a kő vaksága: nem azért nem látsz, mert a fény elvakítja felszínedet, és nem hatol a cselekvés erejével a mélyedig. Már nincs is mélyed, nem maradt, mind kivájtad. Azért vagy vak, mert csak a burkod maradt, ami mindent magába fogad és mindent átenged a fényből. Mit láthatna, aki túl közel van a fényhez, és teljesen átadja magát neki? A teljes látás nem tesz különbséget az anyag homályos árnyalatai között. Színről színre halad végig a világon a fénysugár, egyik (fel)színtől a másikig, hogy mindent megvilágítson.

 

Átlátszó és anyagtalan virágszemed gondoskodik a vízről. Gond ez, a tiszta figyelem és a teljes odaadás gondja. Neked nem erőfeszítés, csak hagyni kell, hogy minden fény átmenjen rajtad, és vízzé válj – ahova megint követhet a szemem. Belőlem sem marad semmi: a szívem fala nem a felszínem csak, hanem az egész üres szívem.

 

A vízzé lett emberek kapcsolata tiszta összeolvadás, mint a vízcseppeké, és szelíden feltárulkozó különválás, mint a könyvlapoké. Összefűzöttség: sziromként kinyíló felületek szoros összetartozása. Egyik kezemből a másikba billennek a könyvlapok, közöttük burjánzik az értelem, ami lassan benövi és összezárja őket. Nem az anyagukból táplálkozik ez a szövedék, csak a falukon, két dimenziónál is vékonyabb és áttetszőbb felszínükön tenyészik. A lyukas szíven folyik keresztül, csak a falát érintheti: nincs már benne semmi más, csak önmaga kioltódása.