VILÁGOS KÖVEK
suhannak a levegőn át: ragyogó-
fehérek, fény-
hozók.

Nem akarnak
lezuhanni, a mélybe csapódni,
egymásba ütközve találkozni.
Emelkednek, fel-
nyílnak, mint a ritkás
vadrózsasövény, úgy hasadnak fel,
kitárulkoznak,
és feléd
lebegnek, te csendesem,
te igazam –

Látlak, amint leszeded virágaikat az én
új, az én
akárki-kezeimmel, és összegyűjtöd mindet
a megint-világosság korsójába:
hogy ne kelljen
senkinek sírni, semmit megnevezni.

(Die Niemandsrose, 1963)

András Orsolya fordítása

Illusztráció: Anselm Kiefer