Címke: irodalom

Gerda Mayer: Verkli

A Csehszlovák Flottánál szolgáltam én,

         és František voltam, míg éltem;

míg vízbe nem fúltam, a fedélzetet

         én mindennap vígan keféltem –

 

Az élet az szép, az élet az szép, az élet az olyan vidám,

és ölembe kaptam a kedvesem, szép Eufóriám.

 

Most itt lenn a tengerben szeretek én

         egy édes és sós kis szirénkét,

és irigyel engem a vízbeveszett

         nagy csehszlovák flottalegénység –

 

Az élet az szép, az élet az szép, az élet az olyan vidám,

és ölembe kapom a kedvesem, szép Eufóriám.

 

                                                                                    Havasi Attila fordítása

ígéretek; ami bizalom

ígéretek

 

szememre veted hogy halandó vagyok
miközben egy szeg lendületével átfordulsz
a másik oldalra én csak lassan közelítek
pedig azonnal rád vethetném magam hisz
már nem sértenek fel ölelésünk kicsorbult
élei

 

vérzik homlokod hát mi lenne ha nem simogatnálak
térdre rogyva az ágy mellett mozdulatlan vagyok
alatta már kerestelek szólítottalak de nem szólsz
nem válaszolsz olyan vagy akár a fegyencek vagy
még inkább olyan mint az angyalok amikor háttal
állnak

 

hagyod magad követni de kerülöd a csókok
kereszttüzét mert ott te is csak egy szeretetlen
árva vagy zsebre dugott kézzel támaszkodsz
arra a legelső pillanatra amikor még elbújhattál
az ígéretek mögé én pedig soha nem kerültelek
meg

 

ha nem jött volna akkor az a vihar még mindig
egymás ölében ülünk és bizonytalanul várnánk
a halált de akkor közénk csapott a távolság és
a szeg lendülete visszavonhatatlanul belefúródott
az ágy mellett összefolyt harangozásba azóta nem
láttalak

 

 

ami bizalom

 

amit mondasz, inkább elhiszem,
csak ne ígérd meg. ha mégis ígérsz,
tedd úgy, mint ha mögöttem állnál,
vagy úgy, mint aki épp indulni készül.
inkább háttal és semmiképpen ne a
szemembe. a könnyeknek hagyj helyet,
tudod: az ígéretek általában zátonyra
futnak. nem, dehogy, a fogadalom még
Istent is meztelenre vetkőzteti. meg se
próbáld, onnan nincs vissza. a templom
hideg falán lecsapódik a pára. a legtöbb
zátony éppen ott, a teremtő folyóiban van.
akkor üveggolyóvá formálódik tenyerében
és ami üveg, az egyszer úgyis. még most
csak zuhan, de mondjuk földet ér. belépünk
a hatalmas kapun egy olyan árnyék mögé,
ahol csak a vakok ismerik az utat. szédülünk
a magasságtól és az ismeretlen zuhanás most
mindkettőnket térdre kényszerít. levetve az
összes ruhát, vacogunk egymás lélegzetében.
a jászol benépesedik, a bárány mögött megbújik
a gyilkos. végig rejtve marad. az ígéret olyan,
mint egy ima, vagy mint a hideg csempén
száradó lábnyom. de te mégis visszafordulsz,
a legutolsó pillanatban a szemembe nézel,
átdöfsz tekinteteddel és újra feszül minden
addigi kereszt, amin elvéreztek a csupasz
könyörgések. összerogyok roppant előteredben,
látod kértelek, nem hittél nekem, motyogsz
valamit, néma vagyok, utánam kapsz, karjaim
földet érnek, lehajolsz, mozdulatlan vagyok.
ezek után addig kell sírnod, míg meg nem emel-
kedik a vízszint megfeneklett testem alatt, vagy
elő nem bújik a merénylő, a szegeket tartja
neked, amivel bezúzhatod azt az ablakot, amiről
még le sem törölted könnyeidet. kisétálunk a
templomajtón, szemünkbe csak a Nap, olyanok
vagyunk, mint a lezuhant angyalok. hidd el, a
zsebkendők majd megszáradnak, csak a suttogás,
csak az marad meg mélyen az aranygyűrűbe vésve

 

Melinda Nadj Abonji: Galambok röppennek fel (részlet)

Tito nyara

 

Amikor végre behajtottunk amerikai autónkkal, egy mélybarna, mondhatni csokoládészínű Chevrolettel, a nap kegyetlenül égette a kisvárost, a házak és a fák árnyait szinte maradéktalanul felfalta; délidőben hajtottunk be, s mi nyakunkat nyújtogatva néztük, hogy minden ott van-e még, hogy ugyanúgy van-e, mint tavaly nyáron meg az azelőtti években.

Hajtottunk befelé, siklottunk a fenséges nyárfák szegélyezte úton, végig a fasoron, amely a kisváros kezdetét jelezte, és soha senkinek nem mondtam, hogy engem ezek az égnek meredő fák úgy megszédítettek, mint amikor Matteóval enyelegtünk. (Olyan kábulatba estem, mint amikor Matteo meg én vég nélkül forogtunk körbe-körbe a falu erdejének legszebb tisztásán, bensőségesen, homloka a homlokomon, később Matteo sajátosan hűvös nyelve, fekete szőrzete, amely úgy tapadt a testéhez, mintha csak annak szépségét kívánná kiteljesíteni).

Ahogy elsuhantunk a nyárfák mellett, a susogásuk eszemet vette, csokoládészínű hajónk hangtalanul siklott az egyik fától a másikig, s közben a síkság felett szemmel láthatólag megállt a levegő, mert a nap olyan könyörtelenül sütött, hogy Apám hátraszólt a légkondiért; még mindig pontosan ugyanolyan minden, mondta halkan, semmi sem változott, abszolúte semmi.

 

Felvetődött bennem, hogy Apám vajon profi kertészeket hiányol-e, akik legalább az ágakat megnyesnék – a vadhajtásokat szembeállítva a civilizációval! – vagy hatékony gépeikkel egyszer s mindenkorra kiirtanák a kisvárost jelző nyárfákat? (Mi meg leülnénk az egyik ilyen farönkre, pillantásunkkal uralva a déli hőségben felszívódó síkságot; Apámnak fel kellene állnia egy tuskóra, megpördülne saját tengelye körül, majd olyan ember módjára, akinek későn ismerik el az igazát – de jobb későn, mint soha! – keserűen megjegyezné: végre eltűntek innen azok az átkozott poros fák!)

Senki nem sejti, mit jelentenek nekem ezek a fák, a fák között a levegő, amit szinte látni lehet, és a fákat még soha sehol nem lepte be úgy a hőség, mint itt, ahol a síkság helyet ad nekik, s én most is azt kívánom, bárcsak megállnánk itt, hogy nekidőlhessek egy fatörzsnek, égnek emeljem a tekintetemet, hogy elvarázsoljanak a meg-megzizzenő levelek, és most sem kérem meg Apámat, hogy álljon meg, mert a miértre nem tudnék válaszolni, sok mindent el kellene mesélnem, egészen biztos Matteóról is, hogy megmagyarázzam, miért szeretnék megállni pont itt, a célhoz ilyen közel.

Megy tovább az autónk, melyet mintha valami titkos erő vonzana szinte mindig az út egyenetlenségei felé, s mielőtt végérvényesen megérkeznénk, még egyszer elhangzik a „Semmi nem változott”, a civilizációnak még egy visszavágást, azaz helybenhagyást el kell szenvednie, s mi, gyerekek arcunkat baloldalt a döbbenetesen hűs üveghez nyomjuk, s hitetlen szemekkel mustrálgatjuk a szemétdombon élő embereket, semmi nem változott, mondja Apám, hullámbádogból, gumiból tákolt kunyhók, autóroncsok és háztartási szemét között kócos gyerekek játszanak, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, mi van a szilánkokkal, mi van, amikor leszáll az éj, mozdulnak az árnyékok, amikor a szanaszét heverő tárgyak életre kelnek? S egy szempillantás alatt megfeledkezem a nyárfákról, Matteóról, a levelek susogásáról, a Chevroletről, s a síkság fekete éjszakája teljesen körülvesz, bántón hatalmába kerít, s nem hallom őket, a sokat szidott, sokat csodált cigányok énekét, mohó árnyakat látok csupán olyan sötétségben, amit nem űz el az utcai lámpák fénye.

S Apám kihajol az ablakon, a fejét csóválja, szárazon felköhög, mint szokott, olyan lassan vezet, azt gondolná az ember, pillanatokon belül megállítja a kocsit, nézzétek, mondja, és mutatóujjával kopog az oldalsó ablak üvegén (emlékszem egy tűzre, aminek megbolydult a füstje), én, aki a koszos arcokat rögzítem, az éles pillantásokat, a lámpákat, rongyokat, a szemétdombokon reszkető fényt, elnyújtva nézem, mintha mindent meg kellene értenem, ezeknek az embereknek a képét, akiknek nincs matracuk, ágyuk meg már biztosan nincs, ezért éjjelente talán a földbe fúrják magukat, a mélyfekete földbe, amelyik most, nyáron telis-tele van napraforgóval, télen viszont úgy megadja magát, hogy az ember szinte megsajnálja; a földet, a puszta földet, amit télen százszoros súllyal nyomaszt az ég, s mikor az ég békén hagyja, szélcsendben tengerré lesz.

Még soha senkinek nem mondtam, de szeretem ezt a síkságot, amely vigasztalan vonallá vékonyodik, nincs semmije, amit az embernek ajándékozhatna; egyes egyedül ezen a síkságon, amitől semmit nem akarhatsz, ahol legfeljebb leheveredhetsz, szétterjesztett karokkal, s ennyi oltalmat ad neked.

Ha azt mondtam volna, hogy szeretem Matteót (egy szicíliai fiút, akit a nyári szünidő előtt pár héttel raktak be az osztályunkba, ciao, sono Matteo de Rosa! s a tanárt leszámítva mindenki azonnal megszerette), akkor a legtöbben nyilván értettek volna, de hogy mondja azt az ember, hogy szeret egy síkságot, a poros, közönyös, büszke nyárfákat, s köztük a levegőt? Nyáron, amikor emeletnyit nő a síkság, mindenütt, ahová csak a szem ellát, napraforgó-, kukorica- meg búzaföldek, s azt mesélik, hogy a végtelen földeken minduntalan eltűnnek emberek, azt mondják, ha nem vigyázol, téged is elragad és felfal a síkság, de én nem hiszem el, azt hiszem, hogy a síkság tenger, a saját törvényeivel.

Ezek a szegény párák, mondja Anyám, mintha tévét néznénk, s ahelyett, hogy csatornát váltanánk, elhajtunk mellettük, továbbmegyünk a hűtőládánkban, amely egy rakás pénzbe került, olyan szélesek vagyunk vele, mintha a miénk lenne az utca, Apám felkapcsolja a rádiót, mire az alantast tánclépések ütemére váltja a zene, a valóság szempillantás alatt gyógyítja a dongalábat: Ici-pici kisgalambom, édes párom, Gyere ide az ölembe, jöjj ide hát! A csókodat réges-régen várva-várom, Add ide az ici-pici szád!…

Leánybúcsú (37/6) – Rémület

Következő hétfő este: pszichodráma és nagypletyka. Ezúttal persze nem nagy kedvem volt ehhez az egyébként kedves foglalatossághoz, mely két év óta erősen tartotta magát a szak elithallgatói között – ugyanakkor otthon lenni se kívántam, elfogadtam hát a többiek javaslatát: menjek csak a rendszerint irgalmatlan ivással egybekötött beszélgetésre. Kamilla, 8 óra. Legyen. A társaság már ott volt, amikor beléptem a jól ismert helyiségbe, melyben ez idő tájt már bőven vágni lehet a füstöt, a társadalom rétegeinek képviselete pedig differenciáltság tekintetében éppen tetőfokára hág. Ezeken az estéken mindig zárásig maradtunk, szerettünk elnyúlni a szánalmas emberi létnek ebben a veszélytelen kigőzölgésében, hiszen megvolt az az ugyancsak szánalmas illúziónk, hogy sohasem adhatjuk át magunkat ennek a mocsárnak annyira, hogy ne lenne meg a mi kis steril belvilágunk, melyet valóban érinthetne az alantasság ködje.

A füst és a tömeg mellett talán az öntudatból származó ernyedtség is közrejátszott abban, hogy a társaságból senki nem vette észre illogikus viselkedésemet, miszerint néhány kábult másodperc után éppoly lendülettel fordultam ki az ajtón, mint ahogyan beléptem rajta. Nem hangzott meglepett kiáltás az összetolt asztalok mögül, nem integettek, nem hadonásztak, és senki nem jött utánam, amint a presszótól pár lépésre a falhoz dőlve levegőért kapkodtam. Tagjaimban még ott volt a remegés, agyamban a zsibbadás, gyomromban az a jellegzetes hidegség-érzés, és éreztem a naftalin szagát is, ami valami gyermekkori trauma óta az ijedtség állandó tünete nálam, de tudtam már, hogy nem ájulok el, csak hadd pihenjek még egy kicsit, aztán otthagyva kezem párás nyomát a falon visszamegyek, és leülök a többiek közé. De addig még vár rám egy ócska szerepjáték. Mi történt tehát?

A jobboldali asztalok egyikénél a Felügyelő ült egy nővel, akinek fogta a kezét. Fogta a kezét. Fogta a kezét. A nők örök rosszindulatának pontosságával az alatt a pár másodperc alatt bőven fölmértem a helyzetet. Régi kapcsolat, amely voltaképpen véget ért már. Egy véletlen találkozás azonban fölindította azt a gyöngédséget, amely a volt szerelemeihez köti az embert, amely figyelmes, meleg, készséges és kiengesztelő légkört teremt kettőjük között, s amely főként azt teszi még ekkor is kiszolgáltatottá, aki többet szenvedett. Hogy ez ebben az esetben a Felügyelő, rögtön világossá vált. A nő csinos, zárkózott, számító. Kígyó. Méregeti a Felügyelőt, aki odaadó tekintettel magyaráz valamit. Ez fájt a legjobban: ez az odaadó, telített arc. Jobban fájt, mint ez a kamaszos szokás, a kézfogás egy bájos lebujban. Mindenesetre amikor odaléptem az asztalukhoz, már nyugodt voltam. Udvarias mondatok. Várom a hívását – végezte be beszélgetésünket kedves és a közömbösségnél valamivel jelentőségteljesebb félmosollyal a Felügyelő. Talán imponált neki a fiatalságom. A kézfogás ezúttal azonban elmaradt. Én pedig elegánsan továbbálltam, s letelepedtem a pszichológusok asztalához, ahol a beszélgetés természetesen a szakmai gyakorlatok körül szerveződött, és már kezdett kimunkálódni az a jellegzetes csipkelődő modor, amelyben mindannyian kiélhettük agressziónkat, sérelmeinket, féltékenységeinket. Ez a stílusgyakorlat az elfogyasztott alkoholmennyiséggel egyenes arányban egyre kimunkáltabbá vált, s a pletykafolyam egy pontján mintegy levált a komoly indulatokról. Ilyenkor majdnem szerettük egymást. Ezért persze valóban meg kellett dolgozni – az összetolt asztalokon nemsokára hemzsegnek a söröskorsók és a vodkáspoharak –, s mivel én igencsak le voltam maradva, az előzékeny rendelés meg is érkezett.

– És veled, Mariann, aki köztudottan el tudnád tölteni az életedet azzal, hogy Scarlatti-szonátákat hallgatsz, s bámulod az esőbe hajló szürke egeret, bocsánat (harsány nevetés) eget, hogy eshetett meg az a ballépés, hogy kriminálból mész gyakorlatra? – kérdezte az újabb szállítmányt igazgató csoporttársam.

– Nos, éppen az f-moll szonáta esőcsepp-akkordjai ihlettek erre a lépésre – feleltem, és ez volt az utolsó mondatom aznapra. A nőt néztem.

Ki ez a nő? Félhosszú fekete haj, szűk és valamelyest összehúzott fekete szemek, karcsú alak, de telt arc, szürke nadrág, fehér pulóver, magassarkú fekete cipő. Kellemes, tetszetős, de semmiképpen nem különleges külső, értelmes, de korántsem kifejező tekintet. Légköre, ha nem is igéző, de az átlagosnál erősebb, s van benne valami összeszedettség, amivel uralja és irányítja önmagát. Tudatában van önmagának, ez kétségtelen. Ha akar, nagyon hatásosan tud megjelenni. Hideg, és ez a női hidegség mindig kevesebbet takar és ad annál, mint amennyit a férfiak tulajdonítanak neki. Azaz nem végzetszerű, de jól áll neki ez a szereptulajdonítás – és mindig hálás következetességgel játssza végig. Valamivel alattomosabb, mint a nők többsége, de nem elég okos, hogy kiaknázza ezt a tulajdonságot. Ugyanakkor nem is igen van rá szükség: a férfiak elég okosak ahhoz, hogy megtalálják benne, ha ezt keresik, jóllehet maguk sem tudnak róla. Egyszóval éppen alkalmas arra, hogy törlesszék általa adósságaikat. Van benne valami finomság, törékenység, majdhogynem mimózaság is, ami természetesen nagyon izgató. Néha nagyon szép és nagyon távoli. Szeszélyes. Tud közönséges is lenni. De – ki ez a nő? Régi kapcsolat, de nem házastársi. És – hogyan fog végződni ez az este?

– Fogta a kezét, fogta a kezét, fogta a kezét – hadartam zokogva a telefonba két órával később. Részegen.

– Kérlek, menj haza. Hol vagy? – kérdezte Elina.

– Nem megyek. Nem megyek sehova. Nem bírok hazamenni.

– Akkor gyere ide! Hol vagy?

– Nem megyek. Nem megyek! Hová mehetnék én már ezután? Nincsen helyem sehol.

– Hol vagy?

– A metróban. De elmegyek a Bernáth Antal utcába, ott állok reggelig, és akkor megtudom, hogy nála volt-e az éjjel.

– Mariann. Kérlek, menj haza!

 

Nyílások (K.V. cover)

Egyedi méretű nyílászárók beszerelésével keresem a kenyeremet. Főleg panellakásokban dolgozom, mert a szocializmus korában épített lakótelepeken egyetlen szabványméretű ajtót sem szereltek be. Feltehetően inkább a falat igazították a hiánygazdaság ötéves tervében előirányzott és kötelességtudóan legyártott egymilliárd ajtóhoz. Ugyancsak feltehetően ezek az ajtók azért nem szabványméretűek, mert egy egészen más szabvánnyal dolgozó baráti szocialista ország számára készültek, akik valamilyen okból utóbb visszamondták a rendelést. Talán Kína. Persze nem tudhatom biztosan, de csöppet sem elképzelhetetlen. Tehát, mint mondtam, főleg lakótelepeken dolgozom, de előfordul, hogy gazdagabb helyekre is eljutok. Például Balatonra, közelebbről Balatonbükkmakkra, ahol is a miniszterelnöki rezidencia található, vagyis csak amolyan nyári lak, s ahol az Orbán család szokott nyaralni gyerekestől, nagymamástól, nagypapástól, közeli és távoli rokonostól, esetleg barátostól. Én Pilispitypangon lakom. Azért látogattam el Balatonbükkmakkra, mert Bókay kapitány, aki Gyurcsány Ferenc feltétlen híve, azt hitte rólam, hogy én is az vagyok. Addig még sosem jutott eszembe, hogy Gyurcsány Ferenchez való viszonyomat átgondoljam, sőt az sem, hogy esetleg valakinek a híve lehetnék. Tehát mi is történt? A Pilispitypangi Civilek Egyesületének elnöke az egyik gyűlésükre meghívott egy céltudatos, politikai pályára készülő egyetemistát, nevezetesen Bókay Boriszt, hogy tartson előadást a FIDESZ disznóságairól. A srác valami baloldali ifjúsági szervezet országos elnökeként jelent meg. Ez a szervezet azt a célt tűzte zászlajára, hogy visszavezessék Magyarországot az Etikus és Demokratikus Alapelvek útjára, melyről a FIDESZ – hatalomra jutását követően – letérítette. Az Etikus és Demokratikus Alapelvek egyike a jövedelemadó azonnali drasztikus csökkentése volt. Ez a rész fergeteges tapsot kapott.

   Ahogy hallgattam, az az érzésem támadt, hogy a srácot nem érdekli jobban a politika, mint engem. Fáradtnak tűnt, a tekintete ábrándosan kószált ide-oda a teremben, s láthatóan jobban érezte volna magát valahol máshol. Igyekezett keményen, határozottan és céltudatosan fogalmazni, de csak annyira sikerült neki, mint egy kereskedelmi tévé riporterének. Érdekes dolgot is csak egyszer említett, amikor arról beszélt, hogy számtalanszor volt már alkalma együtt vitorlázni és focizni az Orbán család tagjaival. Hevesen leszögezte, hogy csak a jobboldali bérpropaganda hazug állítása, hogy Orbán Viktor jó focista. A valóságban annyit ért a futballhoz, mint muzulmán hívő a kolbásztöltéshez. És hogy az általa alapított felcsúti futballakadémia egy nagy humbuk.

   Bókay Borisz szülei is eljöttek a gyűlésre Balatonbükkmakkról, hogy meghallgassák fiúkat. Az apáról lesírt, hogy roppant büszke a fiára. Bókay papa nagy gonddal nyírt körszakállat és –egyelőre számomra ismeretlen okból – tengerész egyenruhát hordott vagy valami olyasmit. Aranygombos kék kabát, fehér nadrág, tányérsapka. Az egyik kezében pipát tartott, amit akkor sem gyújtott meg, amikor a szünetben kiment az épület elé. Köpcös, napcserzett arcú fickó, nagy, elálló fülekkel, melyekből dús szőrcsomók meredeztek elő. Az arca víg kedélyű és barátságos. Egy roppant elégedett barnamedvére emlékeztetett, igaz, a medvék mindig úgy néznek ki, mintha mindennel felettébb elégedettek lennének. Később egy titkosszolgálati tiszttől megtudtam, hogy az Orbánok maguk közt Bókay urat Füles Mackóként emlegetik. Balatonbükkmakkon ugyanis szomszédok.

   Bókay feleségében azonban nem lehetett felfedezni semmi mackósat. Magasabb volt, mint a férje, s karcsú, gyorsmozgású. Láthatóan idegesítette a gyűlés, a tömeg, de a legjobban az, hogy a férje fiúk minden mondata után tapsolt. A srác mindennek elmondta Orbán Viktort és kalandor, haszonleső, korrupt sleppjét. Előadása után Czeffer Endre, a Pilispitypang és Környéke Vegyi és Háztartási Bolthálózat tulajdonosa emelkedett szólásra, akivel nekem egyébként ajtóügyben kellett beszélnem, ezért néztem be a gyűlésre. Czeffer Orbán párti konzervatív, így hát alaposan beolvasott a kölyöknek. Azzal kezdte, hogy egy ilyen kis balliberális csíra, akinek van pofája és gyomra a Global Marijuana March legalizációs piknikén betépett, zsíros hajú rasztáknak és hippiknek szónokolni, az ne ugasson etikáról, hiába mosakodott ki és bújt öltönybe azóta. És ennél csak durvábbakat mondott. Borisz nem kapta fel a vizet, simán csak zavarba jött. Az apja agyát viszont elöntötte a kaka rendesen, barna arca vörösbe borult, felállt és a Czefferéhez hasonló válogatott trágárságokkal válaszolt. Rá sem hederített, hogy felesége közben tengerészkabátja ujját rángatja.

   A civilnek hirdetett gyűlésnek ezzel vége is szakadt, a zavart tömeg oszlani kezdett. Odamentem Czefferhez, hogy végre szót válthassak vele egy ajtóról, amit én adtam el neki. Czeffer mindenáron maga akarta beszerelni, mert így megtakaríthatott hatezer forintot. Az ajtó egy hihetetlenül csiricsáré, giccses darab volt, aminek intarziáját, színeit és motívumait ő maga válogatta össze a cég honlapjáról. Viszont a legdrágább típus, amit valaha is rásóztam valakire, több mint kétszázezer forint. Rosszul szerelte be, a tok vízszintesen és függőlegesen is ferde lett, az ajtó így nem tudott becsukódni, ráadásul, amikor ki akarta bontani, hogy igazítson rajta, tönkretette a tokot, körülötte pedig teljesen leverte a vakolatot. A nappalija speciálisan kevert narancsszínben pompázott, amit nem tudott újra előállítani, ezért arra az álláspontra helyezkedett, hogy hibás terméket kapott, és ránk akarta verni az új ajtó és a nappalija teljes újrafestésének árát is. Még mindig bosszankodott az idősebb Bókayval való csetepaté miatt, ezért a neki szánt mérget is rám fecskendezte. Nem tudtam igazán higgadt maradni, ezért kissé emelt hangon újra elmagyaráztam neki, hogy ő a hibás és menjen a fenébe. Majd faképnél hagytam. Az idősebb Bókay azt hitte, a fia, az ő és általában az egész baloldal védelmére keltem. Elkapott a kijáratnál, megszorongatta a kezemet és hosszan biztosított elvbarátságáról. És arra kért, szólítsam kapitánynak. Nem fűlt hozzá a fogam, hát nem is szólítottam.

 

Szolgálati járat; Ez a délelőtt; Megfogott; Árnyjáték

Szolgálati járat

 

Utasokat nem szállítok.

Fényesre koptatott, gödrösre

mélyített járatokon az út pora

egymásra rakódva kövesedik.

Én még ma is látom az É betűt

a táblán a számok mögé rejtve,

emlékszem felednivaló történetekre,

nekem fáj a vonaljegy megtöretett teste,

az érvényesség áldozathozatalt követel.

 

Kérlek vigyázz, ezek az ajtók

sohasem nyílnak ki, az ablakokra

zsíros gőz borít homály-

réteget, a körút – természeténél fogva –

véget nem érhet. Leszegett fejjel cirkáló

szolgálati járatot hajtok,

utasokat elvből nem szállítok.

 

Látod, itt karcoltad nevét a megálló üvegébe,

aztán lassan kikopott, vagy felülírták a felismerhetetlenségig,

a név hulladék, beborít minden felületet az idő söpredéke.

 

Itt várakoztál órákat, gyanúsan

hallgatag szövetkabátok gyűltek köréd,

sóvárogva méregették a padot,

amire ráfolyt taknyod, nyálad, könnyed.

 

Itt aztán megfogadtad, hogy erre a járatra

se le, se föl, soha, véletlenül sem. Pedig nem

ez számít, ezt már akkor is tudtad, minden

megálló mögött ajtók nyílnak, de leginkább

záródnak, nem kell ahhoz jármű,

nem kell ahhoz bérlet. Látod, kiraktam, hogy garázsmenet,

túl nagy itt már a tömeg, nevekkel zsúfolt,

szürkére mesélt történetek, a zajban könnyen megszokja

a fülem a figyelmeztető jelzést.

A csend ritka, ünnepi vendég.

 

Valahol itt vesztetted el a szüzességed.

Már kezdett hűlni a levegő, de a vérzés még sokáig

nem akart elállni. Nem értetted, mitől kéne erre

majd mindig emlékezned, annyi minden történik

egy ilyen forgalmas útvonal erőterében. Megszokások,

mint ahogy felbőg egy motor, vagy fájdalmasan felcseng

az ajtók záródását jósló hang, a következő megállót

nem mindig mondhatom be hangosan, tudod,

utasokat én  csak mikor muszáj.

 

A szégyen tudathasadás. Ez már egy másik megálló

ismert köztere, a vérzés itt is hasonlóan kitartó,

a fájdalom személyre szólóbb és pontosabban megrajzolt.

Másnap kiderült, az a gyerek benned már egy hete nem mozdult.

 

Te most leszállsz, én valameddig

elszámolok és gázt adok.

Mögöttem majd kisimul az út,

de utasokat egy darabig még nem szállítok.