NÉV NÉLKÜL

 

Ezt írtam három napja

egy üres word-fájlba:

Név nélkül.

Úgy hangzik, mint egy cím,

és kifejez valamit,

amit név nélkül kéne kifejezni.

 

Három napja,

hogy ezen gondolkodom.

Hordozom magamban,

mintha egy név lenne.

Közben meglátogattam

anyámat, apámat.

Fölidéztem egy felakasztott kutyát

gyermekkoromból.

Egy kellemes éjszakát

töltöttem Emesénél.

Egy reggel tojást ettem

és elolvastam egy mordvin történetet

bizonyos Haaka vadászról.

Dúdoltam egy dalt, mely így hangzik:

„Jönnek már a kis békák,

a kis békák, ta-tam-tam-tam.”

 

Hazafelé jövet

nem vettem észre semmit.

Azon kívül, hogy a sarki vegyesboltnál,

eszembe jutott:

ma van az év utolsó napja.

Jövőre talán, ha egyebet nem is,

megnövelhetném a szakállamat.

 

Amikor beléptem az ajtón,

valami sejtelmem támadt.

Ezt később így tudtam megfogalmazni:

a fogolytábor lesben áll

sarló kutyák ugatnak

nincs neve a szavaknak

a fogolytábor lesben áll

 

Most kellene átlépnem

általánosabb síkra.

Kissé magam fölé emelkedni,

hogy zuhanórepülésben

érkezzek e költemény végéhez.

 

 

 

DECEMBER

 

Ez itt a tél.

Pár behavazott ág.

Tisztogatom az egérszaros szobát.

Nem nagyon, csak épp hogy

köztük én is elférjek,

s fekhelynyi ágy, ha jönne,

Emesének.

 

Na és tovább.

A csempe.

Megtartani ezt még.

A másikat lebontotta apám,

s ez sem képvisel már túl sok eszmét.

Nem melegít, tudod,

csak tüzel.

Holnap karácsony.

Beérem ennyivel.

 

Még annyit sem,

hogy bár ingre vetkőzzek,

s ha jő az este, üvegből borozzak.

Figyelem, hogy hámlik

bőre egy festékes doboznak.

Ha megszomjaznék,

hóval oltom szomjam.

Erősebb kéne,

de most itt csak bor van.

 

S mi még?

Talán a Maros.

Befagyott.

Fotónak épp takaros

lenne, ha lenne fényképezőgépem.

S a kosár, mit a nyáron

vettem egy cigánytól.

Fát hasítok, megrakom, ciba.

Lépkedek a hóban.

Kirántja valami

az időt is alólam.

 

Valami akad mindig.

Emlék, szó vagy ember.

Ha ez se lenne,

tényleg csak szeszekkel

lehetne kibírni,

noha így is.

Semmit se jelent,

amibe véletlen belebotlasz.

S hogy miért kell erről írni? –,

attól is csak egyre rosszabb

lesz a képlet.

Ideje lenne végre

abbahagyni az egészet.

 

 

FALTÓL FALIG

 

Mostanra már az erdők is alig.

Ami maradt, elfújta a szél.

Szoktam sétálni ugyan,

de kerülöm az erdők roncsait,

folyópartokat.

Csak fotókat nézek: mosolygó sajnálattal.

Ma este például százhatvanötször

sétáltam át a szobát.

A hangszórókból szólt valami metál.

Ismétlésre állítottam,

04:05 hosszú a track,

max hangerőn

sétám sebessége kábé 2 km/óra,

de untam kiszámolni,

hányszor futott végig ezalatt a szám.

Az ilyesmi úgy is csak fontoskodás.

Közben próbáltam nem gondolkodni:

Keresztes Szent János szerint

ugyanis csak a kezdők elmélkednek,

a haladók már csak szemlélődni szoktak.

Tehát próbáltam haladóvá válni

a „lélek sötét éjszakájában”.

Az eredmény kissé eltér a várttól:

tetovált fejjel saját

lelkemre vadászok,

torkomban világítanak

az üvegszilánkok.