Címke: irodalom

Dobál az Úristen

                                  Bakos Kiss Károlynak

 

dobál az Úristen kezeket lábakat

tüdőket dob tűzre nyelveket eltöröl

szárnyat tör tollfosztó viharokban bujkál

városokat teremt örvénylő középbe

 

utcasarkokból lesz kutyák temetője

véres és üszkös csontok halma: város

inat tép fölsebzi fiának ágyékát

vérével mos le vért elevent ebédel

 

dobál az Úristen körömházakat tép

emberi téglákból épít tornyot:  Bábel

angyalt is megaláz teszi szolgájává

szolga és úr ő ki koldul majd kinevet

 

tetemeken lépdel át a tengereken

legvégső táncokat újra meg újra jár

föltámad szemünkre dobálja halálát

föltámad gyermeki csontból épít házat

 

dobál az Úristen kövekkel megdobál

tetemre hívja az élőt és a holtat

kimetszi belőled képét a halálnak

lábának zsámolyát hátadra szegezi

 

sírjatok egyre és egyre csak sírjatok

míg szétreped dermedt orcátokon a hús

fogakkal tépessék szét a ti testetek

mert dobál az Isten mert megdobál az Úr


/p

BO HR. HANSEN: Babasampon

 

 Vernernek hívnak, és negyvenéves vagyok. A hajam zsíros. Kéziszappannal mosom. Nem sampont használok. Azt az anyám használta. Egészen a legutóbbi időkig mindennap megmosta a hajamat. Akkor aztán tipp-topp voltam. A bal vállamra vörössel és zölddel az van tetoválva, hogy ANYA. A tetoválás nem az én jószántamból került oda.

         Osztálytalálkozót tartottunk a régi iskolatársakkal. Huszonöt éve végeztük el az általános iskolát, de mintha tegnap lett volna. Azzal fenyegettek, hogy ha nem rúgok be, mint ők, a lábamnál fogva fölemelnek, és vizet öntenek a nadrágomba. Egy lány közülünk költő lett. Ő volt a mókamester.

         Elmentünk az Istedgadéra, az egész csapat, és a többiek kurvát vagy pasit akartak szerezni maguknak, én viszont nem akartam, és akkor sütötték ki, hogy tetováltatni kéne engem. És olyan piás voltam, hogy hittem ennek a költőnek, aki bemesélte, hogy a tetoválás lemosható. Ő javasolta azt is, hogy az ANYÁ-t véssék rám. A tetováló pofa nevetett rajtam, mert biztosan sikoltoztam és üvöltöttem.

         Másnap szégyelltem magamat, és fájt a fejem. Kilopóztam a fürdőszobába, anya nem vette észre, és megpróbáltam lemosni a tetoválást.

         Ezután reggelente magamon hagytam a pizsamafelsőmet, amikor anya a hajamat mosta. De egyik reggel vizes lett a pizsama, és anya rám parancsolt, hogy dobjam le, nehogy megfázzak. Oldalt fordultam, nehogy fölfedezze a tetoválást, de gyanút fogott. És egy ravasz trükk segítségével, vagyis hogy egyszerre két tükörbe nézett, észrevette, mi van a vállamon. Sírva fakadtam. Anya nem haragudott meg rám, szerencsére, de azért meghagyta, hogy este soha többé ne menjek be a városba. Megvigasztalt. Megértette, hogy a többiek vittek bele a dologba, felhívta telefonon a költőt, és jól ledorongolta.

         Anyának volt egy játékboltja a piactéren, és én besegítettem neki. Munkába menet anya egyszer csak megállt, és mélyen a szemembe nézett. Ha már tetoválásom van, akkor boldog, hogy legalább az ANYA van rajtam. Összecsippentette az arcomat, s erre egészen melegem lett.

         Anya nem kedvelte a gyerekeket. Kiszolgálás helyett inkább a számlákat rendezgette. Az üzletet az apám indította el. Órákig tudott fecsegni a kölykökkel, és nyáron meghívta őket a Tivoliba. Én örököltem a tehetségét.

         Volt egy alkalmazottunk. Henriknek hívták. Ki nem állhattam. Ahányszor csak anya kilépett az ajtón, mondott valami trágárságot, és, ha engem kérdeznek, szerintem a munkáját is hanyagul végezte. Egy Maja nevű kislány ruhát keresett a babájának. Henrik levett egy dobozt, a tartalmát kiöntötte a pultra, és azt mondta, hogy csak turkáljon a sok kacat között. Így nem lehet játékot árulni! Közbeavatkoztam. Az ölembe vettem a kislányt, és az egészet megmutattam neki. Azzal végződött, hogy a zsebpénzén vett egy tubus sampont a babájának. Elmagyaráztam ugyanis neki, hogy egy játékbabának nagyon fontos, hogy az anyukája mindennap megmossa a haját.

         Nem azért mondom, de ebből is látszik, milyen jó vagyok a gyerekekhez.

         Anya elment a gyógyszertárba, hogy hintőport és sampont hozzon nekem. Henrik eltűnt: kiment a vécére dohányozni. Utánaszaladtam, és közöltem vele, hogy ezt nem szabad.  Henrik az arcomba fújta a füstöt, úgyhogy elkezdtem köhögni. Fenyegettem, hogy megmondom anyának. Anya nem bírta a füstöt. Henrik megkért, egy pillanatra fogjam meg a cigit, csak hozni akar valamit. Nem tudtam megtagadni tőle, nehezen bírok nemet mondani. Szagolgattam a füstöt, és teljesen elbódultam.

         Henrik egy pornóújsággal tért vissza a vécére. Meztelen gyerekek és felnőtt férfiak képei voltak benne, és a férfiak valami rossz dolgot műveltek. Ott rögtön összehánytam magam. Abban a pillanatban anya föltépte az ajtót, és kirúgta Henriket, amiért dohányzásra csábított. Henrik meglökött, és BOSSZÚ-t kiáltott.

         Este otthon megbeszéltük a pornóújságot. Azt mondtam, hogy sajnálom azokat a gyerekeket. Nem szeretem, hogy a világ ilyen gonosz. Anya szomorú volt, hogy láttam az újságot. De biztos volt benne, hogy a gyerekek azt kapták, amit maguk is akartak. Életemben először megharagudtam anyára. Lefeküdtem, és el is szundítottam, de egyszer csak anya szobájából hangokat hallottam. Különösnek találtam a dolgot.

         Pár nap múlva anya egy játékszeres kongresszusra utazott egy nagy bőrönddel. Minden hónapban elment pár napra. Egyedül kellett vezetnem az üzletet, de semmi ok nem volt az idegességre, mert a gyerekek olyanok voltak, mint a földreszállt angyalok. Maja hajszárítót vásárolt a babájának.

         Nem sokkal zárás előtt beállított egy barátságos férfi, Brane úrként mutatkozott be, és azt mondta, hogy az Etex Filmtől jött. Addig még sosem találkoztam filmessel, és imponált nekem ez az ember. Feltűnt, hogy ezüstsálat visel. Megkérdezte, tudnék-e szerezni néhány statisztát egy rövidfilmhez, amely a gyerekek megrontásáról szól. Tudja, hogy jó érzékem van a gyerekekhez. Adott egy forgatókönyvet, amely igen komolynak látszott. Az a költő a régi osztályomból, az írta. Megígértem Brane úrnak, hogy vasárnap viszek egy gyereket.

         Büszke voltam. Anya nem fog megtudni semmit. Nem szereti a filmeket. Az Etex Film bent volt a városban, de amíg le nem száll az este, nem történhet semmi veszélyes dolog.

         A kicsi Maja örült, hogy szerepelhet a filmben, és Elsének, az anyukájának megmutattam a forgatókönyvet. Elsének nem volt férje, és boldog volt, hogy egy kicsit tudok foglalkozni Majával.

         Életemben ekkor vonatoztam a legjobbat! Csak ültünk és nevetgéltünk, Maja meg én. Egy csomó dolgot mutatott, amit miniben szeretett volna megszerezni a babájának: egy régimódi, virágos női kalapot, egy walkmant, egy menyétbundát, gyémántgyűrűt, összecsukható gyerekkocsit, tolókocsit, vakoknak való fehér botot.

         Az Etex egy régi műhely helyiségében működött. Négyszer csöngettem, mire beeresztettek bennünket. Brane úr ugyanolyan kedves volt, mint a múltkor. Most más színű selyemsálat viselt. Maja kapott valami piros üdítőt, és üdvözöltük egymást a filmesekkel. Barátságos volt a fényképész is. Megengedte, hogy belenézzek a felvevőjébe. A díszlet egyszerű volt. Csak egy ágy.

         Brane úr egyszer csak megkért, hogy menjek el. Nem szeretnék, ha zavarnám a felvételt. Én nem erre számítottam. Hisz megígértem Elsének, hogy vigyázni fogok Majára. De nem tudtam egyszerre ennyi embernek nemet mondani, úgyhogy abban állapodtunk meg, hogy két óra múlva jövök vissza Majáért.

         Átsétáltam a városon, fényes nappal volt. Amikor a tetováló boltjához értem, úgy döntöttem, átmegyek az utca másik oldalára. Beültem egy moziba, és megnéztem egy szerelmesfilmet. A vásznon szeretők csókolóztak, s könny szökött a szemembe. Régen apa és anya is így csinálhatott. A film egy óra ötven percig tartott, úgyhogy utána siettem vissza az Etexbe.

         Maja aludt. Brane úr elmagyarázta, hogy kimerítette a forgatás. Adott ötszáz koronát, köszönetképpen a fáradozásomért. Kifelé menet egy pillanatra láttam valakit, aki Henrikre hasonlított, a boltunkból. De nem vagyok biztos benne, hogy ő volt. Maját a karomban vittem a vonathoz. Könnyű volt, és nem volt szívem fölébreszteni. Az emberek kedvesen mosolyogtak ránk. Bizonyára ezt gondolták: Ott megy egy ember a lányával. Nem titkolom, büszke voltam.

         Amikor Maja fölébredt a vonaton, sírni kezdett. És amikor leadtam Elsének, még hevesebben sírt. Else azt mondta, hogy Maja néha nagyon ki tud fáradni, és ilyenkor igen nehéz vele. Úgyhogy Else lefektette Maját, engem pedig ott marasztalt egy csésze teára. Nem tudom, miért, de egész testemben reszkettem, és amikor Else jött a teával, véletlenül kilöttyintettem a szőnyegre. Bocsánatot kértem, és menni akartam, de ő visszanyomott a heverőre, és felszárította a foltot. Leült mellém, és megfogta a kezemet. Még sosem voltam ilyen közel nőhöz. Anyát leszámítva persze.

         Ekkor történt, hogy Maja megint elkezdett sírni. És ez nemcsak sírás volt már, hanem sikoltozás. Iszonyatosan hangzott. Else gyorsan bement hozzá, én meg arra gondoltam, nemigen bírok tovább ott ülni, meg nem is akartam útban lenni, úgyhogy kilopóztam a lakásból.

         Másnap kitört a balhé. Jött értem a rendőrség. Maja kórházban fekszik, kómában. Szexuális visszaélést követtek el ellene, ami azt jelenti, hogy MEGERŐSZAKOLTÁK!, visította a fülembe a rendőr. Aztán elvertek. Mindig kikapnak azok, akik gyerekeket bántalmaznak. Értem én jól. De hiszen én nem bántalmaztam. A cellában végre rájöttem a dologra: Brane úr gyermekpornófilmet készített, és Maja volt az áldozata. Viszont én szállítottam neki Maját. Megpróbáltam fölakasztani magam a pizsamámmal, de az őr fölfedezett, jól elpáholt, és vizet öntött a nadrágomba.

         Megjelentem az újságban, az első oldalon. Anya levelet küldött nekem a börtönbe. Tudja, hogy ártatlan vagyok, írta. A kislány azt kapta, amit akart. Életemben másodszor haragudtam meg anyára. Órák hosszat vallattak. Mindent elmondtam, amit tudtam az Etex Filmről, Brane úrról, Henrikről és a pornóújságról. Megnézték a forgatókönyvet, és letartóztatták azt a költőt a régi osztályomból, mert a címlapon az ő neve szerepelt, de gyorsan szabadon is engedték, amikor kiderült, hogy a forgatókönyvet nem az ő írógépével írták.

         Vér- és magmintát vettek tőlem, és a vizsgálat mellettem szólt. Én nem tehettem. De Else azt mondta a bíróságon, hogy aznap olyan furcsán viselkedtem, s ezért tettestársként majdnem elítéltek. Anyát is kihallgatták. Azt mondta, hogy mindig aranyos fiú voltam.

         Írtam egy szép levelet Majának és Elsének, de a börtönőr darabokra tépte, és arcul köpött. Egyik nap a rendőrség elfogta a fényképészt, és ő bevallotta. Valójában az ő érdeme, hogy szabad ember vagyok. A bíróságon kijelentette, hogy ártatlan vagyok. Akár meg is köszönhetném neki, ha nem tudnám, miben vett részt. A házában találtak egy videókópiát a filmből, és mint mondják, Majának még szerencséje van, hogy egyáltalán életben maradt. Ki hitte volna, hogy ilyen gonosz a világ …

         Amikor elengedtek, anya négyszer egymás után megmosta a hajamat. Olyan mocskos volt. Megpróbáltuk folytatni, mintha mi sem történt volna. De nehéz volt. Az üzletbe nem jöttek vásárlók. Hébe-hóba összegyűlt odakint egy falka gyerek. Lekaptam valami játékot a polcról, és oda akartam ajándékozni nekik, de mihelyt kinyitottam az ajtót, elszaladtak. Egyszer az egyik azt kiáltotta, hogy “Cukros bácsi!”. Úgyhogy anyának kellett megvigasztalnia.

         Egyik éjjel emberi hangok zajára ébredtem. Volt már ilyen, és mindig különösnek találtam. Anyának ugyanis sosem voltak vendégei. De nagyon kíváncsi lettem, fölkeltem. Szinte kiabáltak. Anya szidott valakit. Az étkezőn és a nappalin át odalopóztam anya szobájának csukott ajtajához. Ő volt bent egy férfival. És most már nem volt semmi kétségem: Brane úr hangját hallottam. Meg voltam győződve róla, hogy meg akarja erőszakolni anyámat. Benyitottam. Anya ijedtében a földre ejtett egy köteg papírpénzt. Brane úr jéghideg pillantással meredt rám. Ült, előtte anya nagy bőröndje. A bőrönd tömve volt gyermekpornóújságokkal és -kazettákkal. Életemben most haragudtam meg harmadszor anyára. És most először cselekedtem gyorsan.

         Bezártam őket, és hívtam a rendőrséget. Mindkettejüket letartóztatták. Anya a bíróságon azt mondta, hogy értem tette, és hogy minden gyerek saját maga kérte. Talán nem zaklattak és molesztáltak a gyerekek engem is egész fiatalkoromban? Anya hosszú évekig finanszírozta a gyermekpornográfiát, és az összes pénzt, amit keresett, én fogom örökölni. Brane úr a társa. Henrik pedig Brane úr unokaöccse. Amikor anya kirúgta Henriket, Brane csúnyán meg akart tréfálni engem meg anyát. Az újságok egy héten át mindennap írtak az ügyről. Rólam azt lehetett olvasni, hogy anyám engedelmes rabszolgája vagyok. Lelki vérfertőzés áldozata. Mint mondjak? Azt hittem, az anyám jó. Szerettem. Most mindennap elverik a börtönben.

         Egy ideje már nem jártam az üzletben. Legutóbb, amikor ott voltam, elcsomagoltam az árut. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy valaki néz. A kirakatüvegen át megpillantottam Elsét: kézen fogva állt Majával. Bejöttek hozzám. Else bocsánatot kért. Most már tudja, hogy ártatlan vagyok, és szeretne meghívni ebédre, hogy jóvátegyük a dolgot. Meleg lett a fülem, és már majdnem igent mondtam, de akkor Majára pillantottam. Csak állt és hallgatott, furcsán, zárkózottan, és a földet nézte. Megköszöntem a kedvességét. Sajnos már elígérkeztem máshová. Aztán elmentek. Sírva fakadtam. De ezúttal máshogyan sírtam, mint szoktam.

         Most nincsen semmim. Nem messze lakom a tetoválótól. Azóta tetoválta a jobb vállamat is. Az van rajta, hogy Else. Az a nő, aki a legközelebb állt hozzám az életben. Leszámítva anyát. Megtanultam hajat mosni. Viszont kéziszappannal mosom. Nem vagyok hajlandó sampont használni. Babasampont.

        

                                                       

SZAPPANOS GÁBOR fordítása

Költözködés; Baráti üdvözlettel; Emlékrög

Költözködés

 

Üres a szekrény,

Tele van hiánnyal.

Kiköltöztem az életedből.

 

 

Baráti üdvözlettel

 

Szatyorban viszed a szavaid,

Műanyag a múltunk.

Mint ha egy utcasarok közeledne…

Leérnek kezeid, azokon lépsz.

Kifakultunk.

 

 

Emlékrög

 

Mintás, meredt volt a kő,

felette lepedővászonnal takart

fájdalom belepte

a szobát,

s voltál itt, meg odaát.

Tagjaid ma is fehérlenek

minden gyászos ajtónyikordulás

kivitte a házból a lilás

emlékeket.

Lewis Carroll: Évike Tündérországban (Nyolcadik fejezet)

NYOLCADIK FEJEZET.

Tenisz Ő Felsége, a Király udvarában.

A kert ajtajánál nagy rózsabokor volt. Fehér rózsák nyíladoztak rajta. Négy kertész éppen abban serénykedett, hogy pirosra mázolja a fehér rózsákat. Évike ámult-bámult. Közelebb lopakodott hozzájuk. Hallotta, amint az egyik kertész, a Zöld Alsó rászól a másikra:

– Vigyázz, Makk Alsó, ne kend hozzám a festéket.

– Nem tehetek róla – szólt a Makk Alsó, – meglökött a Piros Alsó.

Erre a Piros Alsó rátekintett s ezt mondotta:

– Te is mindent másra akarnál kenni.

– Jobb lenne, ha hallgatnál – vágott vissza a Makk Alsó. – A Király már tegnap le akarta üttetni a fejedet.

– Miért? – kérdezte a Tök Alsó.

– Kinek mi köze hozzá – jegyezte meg a Piros Alsó.

– De igenis, van közünk hozzá ­– pattogott a Makk Alsó. – El is mondom miért. Azért akarta leüttetni a fejét, mert a szakácsnénak a konyhába fokhagyma helyett tulipánhagymát vitt.

A Piros Alsó ledobta ecsetjét. Égre-földre esküdözött, hogy ebből egy szó se igaz, amikor megpillantotta a leselkedő Évikét. Hirtelen elhallgatott. Most a másik három Alsó is észrevette őt. Mind a négyen földig borultak előtte.

– Mondják kérem, – szólalt meg Évike – miért festik pirosra ezeket a fehér rózsákat?

A Makk Alsó, meg a Piros Alsó a Zöld Alsóra pillantott.

A Piros Alsó halkan mondta:

– Tetszik tudni, édes kisasszonyka, úgy történt, hogy nekünk ide piros rózsafát kellett volna ültetnünk. Tévedésből azonban fehéret ültettünk. Ha a Király megtudja ezt, leütteti valamennyiünk fejét. Most tehát sietve pirosra festjük a fehér rózsákat, minekelőtte még észrevenné …

Ebben a pillanatban a Tök Alsó, aki már régebben ide-oda fülelt, elkiáltotta magát.

– A Király, a Király.

A négy Alsó arcra borult. Közeledő lábak ütemes dobaja hallatszott. Évike arrafelé fordult s várta a Királyt.

Először is katonák jöttek, közvitézek. Négy ezred: a Hetesek, a Nyolcasok, a Kilencesek meg a Tizesek. Némelyik hajtókáján piros szalag virított, a másikén zöld, de voltak olyanok is, a kik a hajtókájukon egy-egy makkot, vagy egy-egy tököt viseltek jelvényül. Utánuk következtek a Felsők, a tisztek és a parancsnokok. Csak aztán robogott be lován a Király, zöld palástban, fején korona, oldalán kard, kezében az ország pálcája. Három más Király jött vele, aki vendégül érkezett udvarába.

A diszkíséretben Évike tüstént fölismerte a Fehér Nyuszit. Ő volt itt a szertartásmester. Folyton selypegett, idegesen hadart s mindenkire mézédesen mosolygott. Évikére ügyet se vetett.

Évike nem tudta, vajjon ő is arcra boruljon-e, mint a négy Alsó. Ilyesmi nem volt szokás a körmenetekben. Aztán elgondolta, ha mindenki arcra esnék, akkor senkise látna belőle semmit és nem volna értelme az egésznek. Hát inkább állva maradt és szépen várt.

Amikor a menet Évike elé ért, mindenki megállott és rábámult. A Király szigorúan kérdezte:

– Kicsoda ez itt?

A Nyuszi egyre csak hajbókolt és mosolygott a Királyra, de egy szót se szólt. Erre a Király rárivalt:

– Tökfilkó.

Évikétől kérdezte meg:

– Hogy hívnak, kislányom?

– Évikének, Felség – mondotta illedelmesen, közben azonban szüntelenül így bátorította magát: „Csak nem ijedek meg egy játék-kártyától?”

– És ezek itt kicsodák? – kérdezte a Király a négy Alsóra mutatva, akik valamennyien arcraborulva feküdtek a rózsafa körül.

Minthogy ezek a színükkel hasraborultak s hátukon ugyanolyan minta volt, mint a többi kártyán, a Király nem tudhatta, hogy mifélék, Hetesek-e, Alsók vagy Felsők.

– Mit tudom én – vetette oda Évike. – Ez nem az én dolgom.

Paul Celan költeményei

Beléd fecskendezik a növényvédő szert:

ezt kell kezednek

életre keltenie,

 

oldozd el a magzatvidámakat,

szempillájuk helyén

toronytövis fakad,

 

mit soha nem hittek el,

életre kel.

 

 

 

 

Elhagyott, előre megkárosított

bordák

mögött kaptat egyre

a hivatalosan

gyászolt érzésgombolyag

a szükség után,

 

vezet téged, szaporán, önmagadból kifelé,

a vakságba parancsolt reggel

agyagosan megbénít.

 

 

 

 

Üveglépsejt, a

kőfénybe főzve,

bánattól átfújt,

vendégszerető,

 

átcsörtetsz

mindenen,

egy olajcsepp,

kanóc után kutató,

veszteséggel, csillagzattal szemben.

 

 

 

 

 

Titkok által körbetajtékozva

állnak teledben

az istenkoldusok.

 

Ahol a mellékvilág

is segíti őket,

kivándorolnak

az emlékezetsziklák.

 

 

 

A lélekküszöbön

táncoló szúnyogok jelölik

boldogságod finom díszrovátkáit.

 

Az üstdobszóra vársz,

kibiztosított szívaggyal.

 

                                                                                    

Kántás Balázs fordításai

Múlik

D egy szál törölközőben lépett be a konyhába. Szorosan magára csavarta, puha melleit alig kitakarva. Próbált nesztelen maradni, mint mindig, ha újságot vagy könyvet böngészek.
Azt gondolja, megzavarna. Azt gondolom, ez a tompa nyomás olyankor bennem valami sértettség.
Amíg kávét tölt nekem, én csigavonalban simogatom hasát. Hirtelen kezében kés villan. Mintha jósvonalaiból nőtt volna ki. Negédes vigyorral vetkőztet le egy túlérett narancsot.
– Találtam egy jót – kacsintok rá az olvasószemüvegen át, és ujjammal egy röpke hirdetésre bökök. – „Használtautó kereskedésbe, fiatalos, motivált férfi munkaerőt keresünk, ügyeletes pozícióba. Feltétel B kategóriás jogosítvány. Heti hat napon, napi tíz órát kell vállalni.”
– Sosem lehet tudni, neked találták-e ki – bök felém szigorúan a kés, majd egy laza csuklómozdulattal átfúródik a hirdetésen. D arci is így fúródik az enyémbe. – Narancsot kérsz?
– Talán később.
D visszakúszik a narancsos tálhoz, ami a mikró és a kenyérsütő gép között lapul, jó néhány gyűrött újságpapír alatt. A kést hanyagul egy húsvágódeszkába vágja, majd rám néz, és mintha nem tudná, hogy ilyenkor a hűtő tükröződéséből figyelem, rám ölti borvörös nyelvét.
Kihátrál, kivont nyelvvel, én csukott szemekkel követem.

 

*****

 

Hazaérve az első illat, ami fogad: sáfrány és kakukkfű. A konyhában teljes a felfordulás: tucat félig használt fazék, meghatározhatatlan nevű és számú fűszeres üvegcsék és szétvagdalt kartondobozok felett ül egy sánta hokedlin, ütemesen kopogtatva a csonka lábbal a csempén.
A cserépkályhában lobog a tűz, aranysávot rajzolva végig a padlón D csupasz bokájáig. Feláll és az ölében dajkált tepsit a kályha fiókjába helyezi, majd ráfordítja a reteszt.
Csak néhány pillanatig gyönyörködtet a látvány. Aztán újra nyakkendőm szorításával foglalatoskodom. Hiába lazítom, nem használ.
– Hogy ment? – kérdezi gondolatban, mikor válla fölött rám villantja rókaszemeit.
– A főnök szadista. A dolgozók elégedetlenek. A pénz kevés. És amúgy sem feleltem meg – válaszolom gondolatban.
Kiengedi nyakkendőmet és a radiátor egy dobja. Fellélegzek. Így, hogy végre átférnek a szavak torkomon, szinte kiabálok:
– Szadista!
– Ne aggódj, az íze jó lesz – mosolyog, késsel kezében.
– Nem te. Mindegy is – fél karral magamhoz szorítom és lélektelen csókot nyomok szája sarkára. – Képzeld, ma majdnem bekaszniztak.
– Már megint?
– Igen, valami radikális békeforradalmár az aluljáróban. Olyan szövege volt, hogy megkaphatta volna ezt a melót is ma, helyettem – bökök fejjel nyugatra. Úgy sejtem, valahol arra jártam. Ma idegennek érzem magam a városomban. A házamban. Csak itt jó, a cserépkályha melegében, ölelésben, késsel a hátam mögött.
– Elmegyünk pénteken arra a hangversenyre? – kérdi hangsúlytalanul. Nyaki erein érzem, amint felgyorsul a lüktetés.
– Persze, amennyiben nem lesz addig munka.
– Helyes, ráérsz még egy hetet.
– Telnek a hetek – mondom gondolatban.
Szentimentálisan elmereng. Nem zavarja meg több gondolat a csendet, az ölelést.

 

*****

 

Az ablakon beszűrődő zajhalmazból jobb fülcimpám kiragad három csecsemőbőgés szerű hangot. Mintha már tavaszodna.
Sokszor csak ülök itt és elképzelem, hogy az újsághalomba préselődő fejjel alszom, amíg D haza nem ér. Akkor arra eszmélek, hogy puskagolyó méretű csomókat masszíroz ki a vállaimból. A macskák elhallgatnak, a szomszéd rádiója elhalkul, valahol zongoraszólam hallik. Satie-t játszik egy görnyedező, csontos, vén asszonyka, petróleumlámpa valószínűtlen fényénél. Élete utolsó taktusai. Békés nemtörődömséggel üti le az elefántcsont-billentyűket. Aztán az ernyedő harmónia feloldja a csomóimat is, és fejjel előre belezuhanok a kávémba.
Persze sosem tudnék itt elaludni.
D hazaér és megcsókol, megpucolja a gyümölcsöket, melyeket már előző este kiszemelt erre a célra.
A szomszéd felhangosítja a rádiót, és együtt hallgatja a ház az esti kabarét.

 

*****