Címke: irodalom

Bejegyzések

Lisbon Revisited (?/1)

„E enquanto tarda o Abismo e o Silêncio quero estar sozinho!”

-Fernando Pessoa/Álvaro de Campos

 

 

El kellett hagynom Lisszabont. Nem bírtam tovább élni abban a városban, melynek minden egyes szegletében, minden egyes sikátorában és szűk utcájában a feleségem holttestével találkoztam. A lakásba, ahol megölték többet nem mentem vissza. Egy másik országban telepedtem le, egy másik városban, melynek évszázados zajai, terei valamennyire el tudták homályosítani bennem az emlékek vakfoltjait. Azóta itt élek ebben a városban és most is itt írok, ebben a harmadik emeleti lakásban a központi sugárúton, amelyet ideérkezésemkor vettem ki. Öt évig nem tértem vissza Lisszabonba, öt hosszú évig. Az önmaga-felejtés és a legmélyebb magány öt éve volt ez az időszak. Konok, vad erőszakkal igyekeztem minél mélyebbre süllyeszteni magamban feleségem emlékét, próbáltam kitörölni magamból az arcát, hajának illatát, szemének narancsoszöld titkait. Esténként hosszú sétákat tettem a városban, melyet sosem tekintettem otthonomnak, melyben mindig idegennek, betolakodónak éreztem magamat. Hajnalban az utcák csendjét felveri lépteim bátortalan zaja. Hogy mégis mi vett rá arra, hogy öt év után visszatérjek Lisszabonba? Egy levél. Apám ismerősétől, egy lisszaboni, francia antikváriustól kaptam váratlanul egy levelet. Apám még Marseille-ben ismerte meg ezt a halk szavú irodalmárt, aki később Lisszabonban a Rua do Alecrim egy sötét üzlethelységében nyitott egy rejtélyes antikváriumot. Hosszú órákat beszélgettek a Provence-i naplementében Sade márki könyveiről és hosszú órákat töltöttek kölcsönös hallgatásban, egymás mellett ülve a fülledt éjszakában, hallgatva a kabócák monoton haláldalát. Az irodalmár sűrű, poétikusan kavargó, nehezen követhető esszéket írt de Sade szövegeiről, melyek ordító ellentmondásban álltak szerény, udvarias. visszahúzódó, személyiségével. A rövid, titokzatos levélben azt kérte tőlem, hogy látogassam meg, mert van nála valami, ami hozzám tartozik és amit minél előbb oda szeretne nekem adni. Öt év után úgy éreztem, hogy elég üres és hideg már a szívem ahhoz, hogy visszatérjek abba a városba, amely egykor az otthonom volt és amelyben eltemettem a feleségemet. A repülőn felszállás előtt tripla adag altatót vettem be és olyan, szokásosan ragadós és sötét álomban aludtam végig a 3 órás utat, amilyen ragadós és sötét álmokkal aludtam végig a visszatérésem előtti, végtelennek tűnő öt évet. A lisszaboni tél kegyetlen. Az apró cseppekben folyamatosan hulló eső hideg szürkeséggel borít be mindent, behatol egészen az idegekig, az inakig, beveszi magát a csontokba. A város szürke és rideg volt. Otthontalanságom parttalan, mint a folyómeder. Kiszálltam a taxiból és ott álltam a Rossion, negyed órás sétányira attól a lakástól, amelyben megölték a feleségemet. Az arcomat beborította a hideg permet. Nem tudtam eldönteni, hogy a sós íz a számban az óceán felől jövő felhők konok kipárolgásától származik vagy a könnyeimtől. Csak álltam ott sokáig, mozdulatlanul az esőben és szétterjedt bennem egy ismerős, édeskés idegenség. Visszatértem.

 

Utoljára 8 éve láttam anyámat. Az elmegyógyintézetben tett látogatásom után három héttel meghalt. Többet nem beszéltem vele. Kiszálltam a Rossion a taxiból és az arcomat beborította a hideg permet. Ugyanazt a nedves hideget éreztem az arcomon, amit 8 éve, amikor egy svájci elmegyógyintézet ajtaján kilépve, remegő lábakkal elindultam egy murvával felszórt sétányon. Ugyanúgy esett és ugyanazt a sós ízt éreztem a számban. Akkor láttam utoljára anyámat. A látogatásom után három héttel felakasztotta magát egy lepedőkből összecsomózott kötéllel a zuhanyzóban. Roppanó csigolyák zenéje a csempék élettelen ragyogásában. Olyan szoros csomót kötött a nyakára, hogy még a halála előtt leharapta a saját nyelvét. Az ellilult testet az ápolók vágták le az ártatlanul csillogó zuhanyrózsáról. Azok a magas, szőke, makulátlanul fehér ingekben és nadrágokban mászkáló, segítőkész ápolók, akik konstans, szenvtelen mosolyukkal, kifejezéstelenül steril tekintetükkel uralták a szanatórium folyosóit. Anyámmal már régóta nem lehetett kommunikálni. Szemében mértéktelenné tágult a közöny és a félelem. Az a félelem, ami előtt sokáig értetlenül álltam és csak apám naplóinak elolvasása után fogtam fel rettenetes csillogását. Anyám ekkor már nem élt. Nem tudtam szembenézni benne a félelemnek, a léttől való rettegésnek azzal a szörnyűséges tapasztalatával, amit apám írásainak elolvasása után éreztem feltámadni magamban. Utolsó látogatásomkor is csak fogtam a kezét. Fogtam a kezét az elmegyógyintézet artikulálatlan sikolyokkal és nehéz csendekkel telített, világos termeiben. Anyám meleg bőrének érintése a tenyeremben. El akartam neki mondani, hogy szeretem. Anya, szeretlek. De nem mondtam ki soha, csak fogtam a kezét és néztem a szemében terjengő oszthatatlan közönyt és hideg félelmet. Nem nézett rám, nem nézett már senkire és semmire, csak a fehér falakat bámulta meredten vagy a csillogó padlót, melyen ott táncolt testének elmosódó tükörképe. A létezés közönye és rettenete akkor költözött belé, amikor elolvasta apám naplóját, a legkegyetlenebb könyvet, amit valaha is írtak. A legkegyetlenebb könyvet, ami most itt fekszik előttem az íróasztalomon, a legkegyetlenebb könyvet, aminek alapján meg kell írnom az utolsó regényemet, apám történetét.

 

Oldalak: 1 2 3
Bejegyzések

Hermelinda Forlan: Olvasás közben

Megharap a mottó, ahogy kinyitom a könyvet. Most már vérző

ujjakkal töröm magam előre, de közben rám tekeredik a Nagy Elmélet,

haragos, összetett mondatok nyálkás szövevénye. Háború van, érzem.

Egy eltévedt repülő bombákat szór a fejemre. Úgy lebegnek a víz színén

az idéző- és gondolatjelek, mint a fentről ledobott mentőkötelek. De ki az,

aki Tekintély nélkül háborúzni kezd? Egy büszke szkúner, egy aranybetűs,

megdöglött hajóroncs billeg a mélyben. Halak cikáznak, kattog az eső

fent, puffog a kartácstűz, a lélegzet megakad, és egy pillanatra még

– Ave Maria, gratia plena! – a dagály is rémülten hátrahőköl.

 

Úgy érzem magam, mint a tenger, amit Xerxész végigkorbácsolt

rosszkedvében. De nem, százszor is nem! Egy régimódi hadvezér

nem restellte a valóságos tenger partjára vezényelni apró katonáit.

Ám ma arcátlan a harc, vagy arctalan. Tekintély harcol tekintéllyel.

Vassal, tűzzel, távirányítóval, (gondolat)jelekkel. Én nem várok tovább. 

Kinyitom az ablakot, és megengedem a szélnek, hogy áradjon:

tegye, amit tenne – nélkülem, szabadon. És ahogy magamra maradok,

a mély, hírvivők nélküli csendben elmélkedni kezd a hold.

 

 

Csák Erzsébet fordítása

 

Bejegyzések

Ön nyert 1 millió dollárt

Küldd át a szerelemet nekem is,

csatold a fájlt vagy a fogad között,

csak fájdalommentes legyen,

édesem az egekben, hogy bele ne haljak

hirtelen a vírusáradásban, nyertem

1 millió dollárt, azt írta az ENSZ

és mégis boldogtalan vagyok,

és szürke szívecskék vonulnak

el káprázó – igen, káprázó – szemeim előtt,

mindenféle író, költő, irodalmár,

kritikusok szomorú sora, zokogó tanárok,

1 millió dollár, anyám, ezt írta az ENSZ,

csak küldjem a kódokat, hogy utalhassák

a közép-afrikai ügynökségükön keresztül.

Küldd már, kérlek te is, azt a szerelmet,

csak nehogy beteljen a postaládám,

mert egy kicsit amúgy is tele van, sok,

nagyon sok az én nyereményem.

 

Bejegyzések

Rév Fülöp (részlet)

Harmadik fejezet

amelyben Ádánd megkezdi Fülöp oktatását, és társaságuk is lesz

 

 

A fenyőmag finom volt, csak kissé nehézkesen lehetett hozzájutni a tobozokból, így Fülöp előbb unt rá a vacsorájára, mint hogy jóllakott volna. Bosszúsan hajította tobozát a bozótba, és azon kezdett gondolkodni, hogy vajon hol fognak nyugovóra térni. Ádándra sandított, hogy vajon ő miképpen képzeli az éjszakázást, de a lovag, páncélját le sem véve hevert egy nagy fenyő tövében, és szemét az első felragyogó csillagokra vetve rágta a fenyőmagot. Fülöp rájött, hogy útitársa nem feltétlen híve a puha dunyháknak, s gyorsan kikövetkeztette, hogy ha bármilyen vackot akar készíteni magának ágy gyanánt, abban csak magára számíthat. Sóvárogva nézte a pokrócot Ádánd lova hátán.

– Ha leszerszámoztad a lovat, fekhetsz a pokrócra – mondta Ádánd, mintha csak belelátott volna Fülöp fejébe. – Nekem elég a nyereg a fejem alá.

Fülöp leszedegette a szerszámokat a lóról, és bár most csinálta először életében, s ezért sokat ügyetlenkedett, a békés jószág nyugodtan tűrte a bajmolódást. Végül hozzájutott a takaróhoz, és kis kuckót szerkesztett belőle a fenyő gyökerei közt. Nem volt az igazi ágy, az otthonihoz még csak nem is hasonlított, de a hosszú nap fáradalmai annyira elgyötörték, hogy mennyei gyönyörnek érezte, amikor végre lefekhetett, s mivel a takaró őrizte még a ló testének melegét, Fülöp igazán meg volt elégedve a helyzetével.

– Mindig a szabad ég alatt fogunk aludni? – kérdezte, mikor elhelyezkedett a derékaljon.

– Hát, nem feltétlenül. Előfordulhat, hogy valaki befogad majd éjszakára – felelt Ádánd, de nem volt valami meggyőző a hangja. – Az úton sok várkastély mellett fogunk elhaladni, s ahány várkastély, annyi lehetőség.

– Aha – mondta Fülöp megadóan. Gondolatban beletörődött már a nomád életbe, és igazából nem is bánta a kalandot.

– Duguljatok már el ott lenn – hallatszott ekkor a fejük fölül – itt aludni szeretnének! – Cseppet sem volt barátságos hang, viszont vékonyan sípolt és elhalón, mint az aggastyánoké.

Ádánd felpattant fektéből, kardot rántott, és erélyesen felkiáltott:

– Ki vagy te, hé! – nem jutott eszébe ennél fogósabb kérdés. – És hol?

Fülöp is riadtan kutatta a fekete lombokat tekintetével. Aztán meglátták, hogy az ő fenyőfájuk törzsén egy apró emberke kapaszkodik lefelé. Nem volt nagyobb egy egérnél, de formáját tekintve teljesen emberszerűnek látszott, valami manó lehetett.

– Ez egy manó – suttogta Fülöp Ádándnak.

– Manó ám a szepezdi pék, de nem én! – zsörtölődött az apró fenyőlakó. – Én hús-vér fajsz vagyok, a fajszok legősibb és leghősibb nemzetségéből! Manók csak a mesében léteznek. Még hogy manó! – így puffogott és duzzogott sipákoló hangján. – Ha már aludni nem hagyjátok a népeket, legalább ne sértegessetek!

– Sokan vagytok ott fenn? – kérdezte Ádánd elkerekedett szemmel, mert nem tudta hirtelen hova tenni a méltatlankodó modort.

– Magam vagyok! – vetette fel büszkén fejét a fa lakója. – Egy fajsz sosem jár csapatban! Minek nézel engem? Tán valami seregélynek?

– Csak azért kérdem, mert azt mondtad: „itt aludni szeretnének”…

– Már az elegáns megfogalmazás is bűn? Honnan kerültetek ti ide, hogy még a rendes beszédet sem értitek? Kik vagytok ti egyáltalán?

– Én Ádánd lovag vagyok, ez pedig a fegyverhordozóm, Fülöp, a Vörös lovag legyőzője.

Fülöpöt meglepte ez a bemutatás, nem gondolta, hogy valaha is mint valakinek a legyőzőjét mutatják őt be. Azt persze tudta szíve mélyén, hogy a Vörös lovagot a vakszerencse győzte le, de ez a cím még az apró lény megjelenése feletti bénító csodálat hatása ellenére is jól esett neki.

– Te vagy Ádánd? A híres-nevezetes Ádánd lovag? – A kis pukkancs arca hirtelen elvesztette minden mogorvaságát. – Maga a nagy Ádánd lovag? Az aranyszájú bajnok? – lelkesedett az apró fajsz, és bár Fülöp vitézségét teljesen szó nélkül hagyta, zsörtölődő kedve végleg szertefoszlott – Bocsásd meg egy vén tökkelütött zsémbelését! Nem tudhattam, hogy pont a nagy Ádánd vetődött az én fám alá.

– Aranyszájú? – kérdezte Fülöp, aki egyik ámulatból a másikba zuhant. Már akkor tátva maradt a szája, amikor a töpörödött emberkét megpillantotta, de aztán hirtelen hangulatváltozása láttán egyenesen leesett az álla.

Oldalak: 1 2
Bejegyzések

Leánybúcsú (37/7) – Bernáth Antal dicsérete

Sok boldog, áhítatos órát töltöttem én soha fel nem fedezett, remek életműveddel, amíg a szerelmem otthonának rejtekeit járta be felajzott képzeletem, kedves, örökkön áldott Bernáth Antal! Igen, a sors úgy hozta, hogy a rólad elnevezett utcában lakott, s így lettél te is életem középpontjává – hányszor, hányszor hanyatlott oda lázas homlokom könyveid hűvös lapjaihoz, hányszor enyhítették ízes mondataid, jóravaló stílusod lelkem egyre nehezülő terhét! És nehogy azt hidd, hogy huszadrangú könyvtárakból kölcsönöztelek ki (bár, ahány könyvtárban csak jártam, tisztogattam, simogattam könyveidet)! Jártam utánad, kutattalak, kerestelek, egyszer még Szegedre is leutaztam, hogy megszerezzem egy ritka példányodat, amit egyenest az ágyamba vittem, ott olvastam, ott öleltem! Szép könyv, igazán, át- meg átjárja még ugyan a fiatal intellektus természetes önélvezete, a korrekt és ihletett tudás egyelőre kiegyensúlyozatlan vonzereje, de így szép, így igaz, így ragadt magával újra és újra. Százszor, ezerszer ittam én magamba szavaidat, kívülről tudtam, imaként suttogtam, vágyó könnyeimmel vegyítettem őket! Hogy szerettem hivalkodás nélkül följegyzett történeteidet, bátor, figyelmes utazóm! Milyen fogékony, mélyérzésű elmét ismertem meg általad! Tényszerű voltál mindig, a tudomány elkötelezettje, de a poézis hívott magához minduntalan, én tudom. Nekem te költő maradsz mindörökre, született lírai alkat, szellemes, rejtőzködő poéta – előttem nem maradtál rejtve. Bernáth Antal, ismertelek. Ismertem a szavaidat. Nagyon szerettem őket. De akkor este a legjobban, s nem szerettem senkit így a halottak közül – mikor a Felügyelő meghívott magához. Ez nem presszómunka – mondta, s földiktálta ezerszer áldott nevedet! Először el sem hittem. Ott leszek, ott leszek hát nála, amiről eddig csak álmodhattam, olyan intenzitással, mely csak a beteljesületlen álmokat illeti meg! Bevallom, még sírtam is. Sírtam, mert azt hittem, innentől kezdve már biztosan nem lehet véletlen, ami velem történik, azt hittem, most már valóban utat találtam oda, ahová az elmúlt hetek minden perce vonzott. Hogy beleszokik az ember a szerelembe! Mert a minden perc nem a kitöltetlen idő tartalmát jelenti, nem az ébredés körüli eszmélkedést, sem az elalvás előtti merengést, nem a felívelő időt, a váratlan hálaadást és a csak káromkodással elüthető időt, hanem a minden percet, a jelenvaló idő egészét, teljes és olykor nem is érzékelhető kitöltöttségét – itt nem lehet lazsálni, elkalandozni, pihenőidőt kérni, üresjáratokat fúrni, az órát kétpercenként későbbre állítni, alkudozni, hogy ne kezdődjék még az idő, vagy hogy ne végződjék, mert itt egy idő van, és az mind az övé.

A készülődés ünnepi volt. Még a templomba is elmentem. Néri Szent Fülöp szobra előtt majd’ egy órát imádkoztam, s csekélyke pénzemből tetemes összeget áldoztam. Amióta szerelmes voltam a Felügyelőbe, először éreztem, hogy nem érdemeltem ekkora kegyet. Nála lenni! A székében ülni, a csészéjéből inni, az asztalára tenni a kezem, a szőnyegére lépni, a legbensőbb tárgyi világát látni, ellesni egy-egy morzsányi rendetlenséget, egy-egy véletlen kitárulkozást, félig nyitvahagyott fiókot! Minden gondolatra forró hála öntötte el a szívemet. És persze – rettegtem. Biztosan éreztem, hogy összeesem az ajtajában. Annyira biztosan éreztem, hogy szinte nem is tiltakoztam e lehetőség ellen. Azért a szöveget előre megírtam – pedig sohasem csináltam még ilyet. Mindig is bíztam a nyelvben, és abban is, hogy intellektusom sohasem hagy cserben: ösztönösen véd és összefog engem. De azért megírtam. Megírtam és megtanultam. Szeretném rituálisan tudatni Önnel, hogy mélységesen megtisztel és meghat engem azzal, hogy a dolgozószobájában fogad, és mivel ennek a rendkívül telített lélekállapotnak a jeleit úgysem rejthetem el Ön elől – nem is akarom –, éppen a szóvá való megformálásának erejétől remélem, hogy az izgatottságom valamelyest alábbhagy. Ezt mondtam neki, amikor átléptem lakásának küszöbét. Szegény szerelmem. Mert erre természetesen semmit nem tudott felelni. Kezdettől fogva és mindvégig úgy beszéltem vele, mintha egy regényből olvasnám. Ő nem lehetett erre fölkészülve. Mert, igen, én már akkor is írtam ezt a regényt. Regényt írtam, anélkül, hogy tudtam volna róla. Szerelmesregényt. Istenem, mennyire szerelmes voltam! Milyen áradón, álnokság nélkül voltam szerelmes! Hányszor, hányszor képzeltem el, milyen lesz, ha nála leszek – és soha nem hittem, hogy ez valóban megtörténhetik –, és mégis! Igen, zavartalanul boldog voltam azokban a napokban, és akárhányszor merültem alá ebbe a boldogságba, ha fölemeltem a fejem, hogy újra szétnézzek a felszínén, mindig ugyanazt a boldogságot találtam. Szerelmem! Olvasod te ezeket a sorokat valaha? Megtudod valaha, hogy mennyi boldogságot adtál nekem? Minden fájdalmat elfeledek, ha ezekre a napokra gondolok. Háromkor várom a dolgozószobámban – gyönyörű mondat volt ez akkor nekem.

Miután az előbbiekben ismertetett köszöntő szöveggel belekezdtem regényem újabb fejezetébe, valamint sikerült megúsznom az ájulást (öt Unicum), leültetett a dolgozószobában, s kiment kávét készíteni. Ültem a fotelban, és mondogattam magamban: ez nem lehet igaz, ez nem lehet igaz. Fullasztóan meleg volt a szobában, meghatódtam: bizonnyal miattam kapcsolta föl ennyire a fűtést. Kávéztunk, és beszélgetni kezdtünk. Mindenről beszélgettünk, nemcsak a szakmáról. Vajon rájött-e már akkor, hogy a szakma csak ürügy? Nem tudom, de úgy éreztem, nyitott felém. Szívesen mesélt az életéről, s én szívesen hallgattam. Néha olyan történeteket is elmondott, melyeket csak régi ismerősöknek szokás. Ezt furcsálltam; nemcsak azért, mert éppúgy lehet a közömbösség, mint a bizalom jele, hanem azért is, mert ilyenkor olyan embernek tűnt nekem, aki nem reflektál kellőképpen önmagára. Mert az, hogy szerelmes voltam, nem jelentette azt, hogy nélkülöztem irányában a kritikát. Sőt. Én egészen pontosan láttam a hibáit is, láttam, mikor téved, miben túloz, és azt is, miért teszi. Lehet, hogy a szerelem vakká teszi az embert, egyszersmind azonban éleslátóvá is: tárgyilagos jellemrajzot készítettem, és mindenben megbocsátottam neki.

 

Oldalak: 1 2
Bejegyzések

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

A szél gyökere a tenger.

         Hát ezért szerette a királyné annyira a vizet, ami elválasztotta (most már úgy tűnik már, mindörökre) a szülőföldjétől. A távolság, a rettenetes távolság megvédte attól, hogy a régi barátai megpillanthassák.

        Jól van ez így. A szél olyan, mint egy vak futár: átadja az üzeneteket, és már fordul is vissza. Őt, Urraca királynét egyetlen rokona sem szégyenítheti meg azzal, hogy megpillantja. Hogy végigméri a kiszikkadt testét, az arcát, a vállát, a derekát.

        De itt van a kert, az ő kertje! Régebben hogy hihette volna, hogy a titokzatosan meghaló és újjászülető, fátyolszerűen egymásba hajló növények sokaságát is a tenger lélegezteti! A tenger – mi más! Hiszen a sziget terméketlen volt, szikkadt, kimerült. Hiába becézgette, hiába csíráztatta a virágmagvakat nedves rongyok között, az életerő egy-két hónap alatt kimerült bennük. Mikor serdülő lányként megérkezett a szigetre, megtapasztalta, hogy semmiféle növényt, de még egy rekettyebokrot sem sikerül meggyökereztetnie. És a virágok! Mintha mind tetszhalottak lennének! Egy-két hónapig viaskodtak a halállal, aztán a leveleik is kifakultak az északi szélben.

      És sehol sem látott méheket. Ez volt ezen a szigeten a legkülönösebb.

       Mintha csak a szél kényére-kedvére volnának bízva a virágmagvak! Ez csak megerősítette a királyné félelmét: a szigetet azoknak a hajósoknak az álmai éltetik, akik megpillantják a nyílt tengerről, de nem mernek a partjain kikötni. Hiszen ki ne tudná?… maradni lehet, de elmenni sohasem… több, mint harminc esztendeje, hogy senki sem hajózhatott el innen. Ennek ellenére megérezte a szélből a hajósok vágyakozását.

       A szél gyökere a tenger. Ki tudja, hány mérföldet tettek meg a magvacskák a szélben, mielőtt megérkeztek az ő csontos szigetére? Ezek a rózsaszín, sárga, fehér, zöld, vagy éppen szemmel alig látható magvak? Az első tavasszal kikapargatta a sziklák repedéseiből, aztán összezárt tenyerében átvitte őket a kertjébe. Néhány hónap, és ezekből a kis magvacskákból soha nem látott szirmok, áttetsző hártyácskák, piros vagy fehér szemű bogyók, csontokhoz hasonló ágak sarjadtak. A kert végében megrázta levélkéit egy bokor – és láss csodát, almafa lett belőle! Mikor agusztus végén beérett a ribiszke, olyanok voltak a gyümölcsei, mint a vércseppek.

        Egy szigeten, ahol szinte semmi sem terem meg.

       A szél gyökere a tenger. Ahogy a szenvedélyé is, gondolta a királyné. Ha nem lesz kire várnom, elcsitul bennem a betegség is.

       Korábban senki sem látott itt efféle csodát. Hiszen Bandemag király szigetén csak rozs, szúrós tövis és állatoknak való fű termett. Mire eljött a tavasz, már az életerős férfiak is támolyogtak az éhségtől. Hiszen egész télen csak rossz kenyeret és faggyas birkahúst ettek, és abból sem eleget, sohasem eleget. Életerős férfiak! – ugyan már! Az életerős férfiak ott éltek az ő szülőföldjén: telente jól belaktak hússal, elandalodtak a régi, nagy királyok hőstetteitől, aztán tavaszonként elindultak új asszonyokért a szigetekre. Mert erős a vágy, és szűk a tenger. Elfér egyetlen pohárban vagy egyetlen cseppben…

       Urraca királyné már nem is emlékezett, hogy ő miféle alku révén került erre a szigetre. Az életerős férfiak  nem tárgyalnak asszonyokkal, legfőképpen nem fiatal lányokkal – ugyan ki tárgyalna a széllel, még ha ezen az élete is múlna…? Ő volt a legkisebb, a legjelentéktelenebb, a legcsenevészebb lány a családban. És mikor már nem volt szükség rá a konyhában, vagy a nővérei esküvőjénél, akkor becsomagolták a ruháit, és megmagyarázták neki, hogy egy távoli szigetre viszik. Olyan távoli szigetre – mondták –, ahol az álmok is elfáradnak, és ha onnan egyszer visszatérne, ki tudja, hogy egyáltalán megismernék-e…? De akkoriban még jöttek-mentek a hajók tengeren, és a történet a kopár kis szigetről, ahonnan nem térhet vissza senki, dajkamesének tűnt.

       Palotám lesz! Sok-sok gyerekem! És egész nap csak rózsát nevelek…

      Ámde nem kapott sok hozományt. A szülei összedobálták egy ládába, amire a nővéreinek már nem volt szüksége, gyorsan megáldották, aztán kikísérték egy kopott, gyanúsan jelentéktelen kis hajóhoz. Úgy sírt az eső, mintha nem is tudná abbahagyni… És a kelengyeládát is rosszul bélelték ki, mire partra szállt az „új országban”, a kopár szigetecskén, a hímzett hálóingei, az arannyal átszőtt ruhái mind megpenészesedtek. Egy foltos, rossz  köpenyben dideregte végig a saját esküvőjét.

       De az álmok nem fáradnak el! És a gyűrűsujján még ott volt a kék vágás, a dinasztia jele. És nem is volt mindvégig egyedül, ahogy teltek az évek, egyre szebb, egyre tündöklőbb lett a kertje. A virágmagvak onnan jöttek, a saját világából, és a királyné nem tett mást, mint dédelgette ezeket a sziklahasadékokban megbúvó emlékeket. És ha rázúdult a délnyugati szél, már a reszketéséből kiolvasta, mit üzennek a nővérei. A szelek a barátai voltak, a szolgái, és még arra is megkérhette őket, hogy cseresznyemagokat hozzanak, vagy üzeneteket vigyenek.

 

Oldalak: 1 2