A fiatal író gondolatai, mint a pusztító vihar; fekete vízzel telített, súlyos sötét felhői, szigorúan gomolyognak homloka horizontján, hogy a poharán sejtelmes csillogásban tündöklő kávézó finom fényei csupán tudata áttetsző felszínét legyintsék meg lágy fuvallatukkal. A félelem fájdalma kiélezett nyilak formájában fúródik mellkasa üregébe, ahogy az újabb hölgy már feltöltött, kialakított, s bekeretezett képe bekúszik a szokásos történések önbeteljesítő jóslatának keskeny halmazába. Az ajtó csapódásának szorító döngése figyelmét ujjai remegésére tereli, s a mély levegővétel sűrű dohányfüst maró mérgét juttatja el tüdőhólyagocskái kapilláris ereinek apró falaiba. Agytekervényeinek furfangos forgása azonnal beindul, s a szavak úgy buggyannak elő, mint ahogy a barázdált ujjbegyekkel szétpattintott magos gyümölcsök lédús húsa fényes héjuk repedései mentén. Lábai a tompa automatikusság erejétől irányítva veszik fel a mozgás törvényeinek szabályosságát, s egyedül a lépcső első fokától átbillent súlypontja téríti vissza a valóságba. A lány váratlan szépsége, s meglepő bájossága a kibontakozó vonzalom éretlen magjait ülteti el a fizikai sík veteményesébe, azonban a realitás fagyasztó hidege jeges kristályfátyol réteggel fojtja el a csírákat. „Milyen kedves lány, és az érzés, amit hoz, s létrehoz, feltölt. Mint a kábítószeres első slukkja olyan intenzív, de oly hamar el is illan. Még nem tudja, mit adok cserébe. Szerelmébe töltött izzását magamévá teszem, hogy szemembe nézve nyögjön fel, s így legalább hadd lássam, miként működik az elérhetetlen. Ez vagyok én. Szipolyozó, kiszakító, pusztító, álnok szürke árnyék, s halvány ujjaimmal megrajzolom világom mélységességét.” – elmélkedik, miközben egy hosszú pillanatra földöntúli ragyogás fedi el szeme fehérjét, s a lány megigézve bámulja eme gyönyörű jelenséget. Az író a lányra néz. Nézi a kedves arcot, a széles mosolyt, a szégyenlősség és ártatlanság fényében úszó búzakék szemeket, és feláll. Teste elválik nyakától, s amorf pacaként nyúlik, mállik a kávéház füstjében, húsának kocsonyás masszáját a levegő markolássza, míg végtagjai hatalmasra duzzadva, barna homokzsákként húzzák mellkasát a föld felé. „Testvér, egy kis aprót!”– üti meg fülét a szokatlanul erős rokonszenvet keltő borvirágos hang. Megtorpan. A borostás arc visszataszító hibáit, a serték rózsaszínen parázsló töveit szemléli. Az aluljáróban van. Már rég nem foglalkoztatják a memóriájából vélten örökidőkre eltűnt percek, s egy szó nélkül indul tovább. Lábaival az ismert porhanyós talajra lép, s mély megnyugvással tölti el a szalmasárga fűszálak puha hullámzása, ahogy a hangtalan hideg szél lassan átfésüli ruganyos derekukat. A szikár barna bokrok rendíthetetlenül merednek az ég felé, miközben ujjaikkal egymásra mutogatnak, s a szürke sziklák érdes élei acélhangon morogják el rövid történetük kegyetlen igazságát. Léptei ruganyossá és megszállottá válnak, ahogy morzsolja a szavakat: „A bódultság. Keresni a felejtést, szétoszlatni a fájdalmat, megtölteni az ürességet, bokrokkal teli ültetni a sivatagot, széllel felfrissíteni a tikkasztó hőséget. Elszakított az élet anyánktól, és keressük, azóta is keressük azt, amit csak egyféle barlangban élhettünk át. De a tökéletes lét ezen formája van, akinek sohasem adatott meg. Annak, aki már akkor a rettegés és a fájdalom szorító ölelésében fulladozott, amikor még pusztán élete első szikrái villantak fel apró sejtjei kapcsolódási ösvényeként, kinek barlangja a kínok pokoli falából épült, s magzatvize a gyűlölet és a szorongás mérges folyadékának egyvelege volt. Az honnan meríthetne? Honnan sejtené milyen az felengedni, lebegni a nyugalomban, fürödni a kényelemben, úszni az élvezetben és szeretni, szeretni mindent, beleértve önmagát is.”

Először egy gitár repült a hangfalak közé, hevedere beleakadt a mikrofonállványba. Aztán egy másik nyaka kezdte szuronyként döfködni valamelyik láda vásznát. Lelkek jajongtak révülten a tűzropogásban két dobütés közt, és tűntek el a gitárok keltette, torz hangörvények tölcsérében. Figyelni kellett volna, és nem rajongani. A zenészek, akiknek egykor nem jutott takaró, és fogadott fivérekként keskeny matracon szorongva melegítették egymást a fűtetlen kamaszkorban, most mintha nem fértek volna el egy színpadon.

És ott állt a Srác, hátán szétnyílt a filléres, fekete kordzakó. Szelíd madárijesztőnek hatott, kibe varjak szeretnek. Vagy anyám varrta, csíkos törzsű rongydarazsamat idézte inkább, aki egykor fejem fölött lógott, és vidáman forgott pingponglabda fejével, sárga fonálhajával, piros filcszárnyaival? Akinek ölelhetetlenül kicsi lényét markolászva rossz érzésem támadt, míg ha csak néztem őt, vagy megérintettem, hiányérzetem? Sokszor dühödten húztam le gumimadzagán, és elengedtem, hogy a plafonnak csapódjon. Hegyes filcorra el is görbült, engesztelhetetlenül. Netán ugyan ekkora, csokornyakkendős vászonnyulamra hasonlított, aki reggelre elveszett paplanom fülledt barlangjában, máskor a párnám alól lógtak ki nyálamtól elnehezült posztófülei?

A Srác csalódottan hívta a közönséget, ezt a felbolydult hangyafészket, amely révültében el akarta rágni őt, a szarvasbogarat, akinek kitinpáncélja alatt szinte már semmi nem maradt. A biztonsági őröktől és a pódium előtt emelt kordontól alig juthatott fel hozzá bárki is. Ezt akarta? Nevetni tolakodó csápjukat, felsőállkapcsuk hiábavaló marását, odafordított potrohuk fölösleges mérgét, pontszemük tükrén a döbbenetet? Hogy megelőzte őket? Esetleg kérni: legyenek gyorsabbak önkezénél, mert igézőbb undok katonák százai által tépetni szét, mint sörétekétől a fej? Vagy még mindig homlokpajzsuk hercegi trónja kellett? Netán díszmenetes ravatala?

Akinek kezét mégis elérte, felráncigálta, mint aki saját vesztéhez nyújt segítő jobbot. Fiatalok voltak főként, akik derekukra flanelinget kötöttek. A fiúk ugráltak egy keveset a színpadon, aztán visszavetették magukat a küzdőtér soraiba. Volt az egészben valami végzetes értetlenség, akár egy félrekézbesített levél fölött, amit mégis megtartunk. A Srác már csak emlék- és fényképek hátteréül kínálta magát, kocsmapultok szenzációjának.

Nem maradt kit megszólítania. Minden befelé szólt, minden hang visszatért egyetlen koponyába.

Ő hagyta el a közös matracot észrevétlen, és kuporgott inkább zegzugos házak padlásszobájában, álmatlanul. Kelletlenségével mindenki más jelentőségét veszítette az emelvényen. Úgy tett, mintha nem látná senki, hisz nem volt hová elbújnia többé.

100 Nekifutásból dobbantott egy széken, majd földet érve szertartásosan lefejtette magáról a gitárt, megmarkolta a nyakán, és felhajította a színpad tetejére, ahol az állványzatnak ütközött, és törötten ért földet. Miután még egyszer felrepült és becsapódott, ő két lábbal ugrált, forgott rajta, akár egy gördeszkán. Közben a vendégzenész nagyvonalúan a dobok közé ejtette hangszerét, és a Srác magára maradt a színpadon, de ezt észre sem vette. Talán mert a koncert alatt is úgy viselkedett, mintha egyedül lenne.

Nem állítottam le a felvételt, amikor a szüleim beléptek a szobába.

A Srác éppen akkor köpött a kamera lencséjébe, vigyorodott el piszka mögött, és nézett új törnivaló után. Odahajolt egy ládához, és a gitárt nekinyomva sikíttatta, tuszakolta, míg az el nem dőlt, felborítva a mögötte álló, fát mintázó díszletet. Mindezt közönnyel végezte, mintha már csak a szokás vette volna szárnyára. A kamera a közönség sorait mutatta, a kezek szűnni nem akaró, kiszáradt erdejét. Tűzre szomjúhozott minden törzs és minden ág – nem vízre.

Anyám a virágait kezdte öntözni, majd felállt, szemét a képernyőn feledte. Apám tálcáját az asztalra tette, leült, de mielőtt evéshez látott volna, megállt kezében a kés.

– Ez micsoda?

Nem tudtam hirtelen mit válaszolni.

– Nem tudom.

– Nem a videót nézed?

– Ja, de.

– Ezek ők?

– Hogyan?

– Ők azok?

– Igen.

– És ez neked tetszik?!

Apám hangjában becsapottságot éreztem. Hanem ismertem már az olyan kérdéseket, amelyekre senki nem vár választ, ezért csak meglobogtattam magamon a pólót, amelyen Kurt Cobain arcképe volt. Meg két évszám feketével szedve.

– Ez nem normális dolog.

– De hát ez gyönyörű!

– Mi a gyönyörű ebben? Erre megint csak nem tudtam mit válaszolni.

– Hogy szétverik a berendezést, mi? Hogy leköpnek? Engem, téged, mindenkit?

– …

– Halkítsd… Állítsd már le ezt a hülyeséget! Ez nem is zene.

– Most éppen tényleg nem az. Vagyis de.

Apám nyikhaj egy ember volt, piszkafa lábain csak úgy lötyögött a nadrág, s ha egy nagyobb szél úgy jól megfútta volna, csak a Devla szedte volna össze a mezőről. Már ha lett volna ideje ilyen egyszálbelűekre, ahogy nagyapám szokta volt mondani, s minthogy bizonyosan nem volt, így még a mai napig ott keringne a fák fölött. Mert Devlának sincs ideje minden jöttmentre, nagyobb dolgok kötik az idejét.

– Na Máriskó, ez is csak azért lett csávó, mert pecke van – dünnyögte nagyapám, mikor apám hosszas vajúdás után elédugta feje után a testét is nagyanyám lábai közül. S még el sem nyiszálta a javasasszony ollójával a köldökzsinórt, már vonyított is. Felteszem, nem tetszett neki, ami látott. Nagyapámnak sem. – Há’ ez a nyeszlett sem fogja pórázon tartani Lajost – szólt még nagyapám, aztán ki is húzta a fejét a szekér ponyvája alól. És ezzel ki volt mondva a szentencia.

            Ezt jóval apám halála után nagyapám mesélte. Ültünk a tűz körül, Füttyös ébenfekete bőrén megelevenedett a múlt, és csak mesélt és mesélt. Elővette az övén lógó bőrszütyőt, egy hasítás újságpapírba dohányt csippentett, majd repedezett ujjaival szivart sodort. Mert szivar nélkül nincs mese, keserű szaga hozta meg a kedvet a szóhoz. Így volt ez mindig, mióta az eszemet tudom. S ennek lassan huszonöt éve is megvan, ha az első néhányat nem számoljuk. Az öreg azóta megroskadt kissé, vállai összementek, megroggyant a bőr a pofáján. S ahogy szorították az évek, haja is megfakult, koszos lett, mint az első hó a tábor körül, amit összekoslattak már a purdék.

– Már akkor tudtam, hogy nyeszlett ember lesz az apád, már akkor – szívott mélyet a keserű füstből, s egészséges turhát csulázott a tűzbe. – Mutuj volt és sunyi. Sohasem vegyült a többi purdéval, mindig ott oldalazott a szekerek mögött, s csak messziről figyelte az ordítozást. Eleinte még bevették, de egy idő után talán el is döngették volna, ha közéjük merészkedik. Néha közelebb irányítottam egy-egy rúgással, de teljesen hiába, a következő pillanatban már ismét ott sunnyogott a szekerek árnyékában. Csak nagyanyádra hallgatott, mintha semmi köze sem lett volna hozzám. De Máriskó itt hagyott, öt évre rá, hogy apád megszületett, hogy forgatná össze a görcs a beleit.

            Jól ismertem a történetet nagyanyámmal, mindenki ismerte a táborból, s kívülről fújta minden purdé. Mert nagyanyám fájin asszony volt, magas, karcsú, olyan kerek, hatalmas mellekkel, ringó tomporral, s mélyen ülő mandulaszerű szemekkel. Minden épkézláb csávónak megmerevedett a pecke, ha nagyanyám elriszált előtte. Főként Kálónak, aki azóta kerülgette nagyanyámék szekerét, hogy meglátta. Sukár, fekete ember volt ez a Káló, mélyen ülő, apró szeme bánatosan nézett bele a világba, s ha épp nem lovakkal sunyiskodott, akkor ott sündörgött Máriskóék szekere mellett. Persze csak akkor, ha Füttyös és Lajos nem voltak a közelben. Mert Füttyössel még elbírt volna Káló, valahogyan belészúrta volna a rozsdás bicskáját, de Lajossal nem lehetett kukoricázni. Úgy tartják, hogy Füttyös Lajosnak köszönheti Máriskót, meg azt a tyúkszaros életit, mert ha azon a vásári éjszakán nem lett volna a közelben Lajos, akkor Füttyös már odaátról pislantgatna a világra. Mer’ azon a csillagos éjszakán nemcsak nagyapám pecke állt mereven a gatyában, hanem Kálóé is, s mindketten ott oldalaztak Máriskó mellett a tűz körül. S mikor Füttyös fekete kezét átvetette nagyanyám rozsdabarna vállán, Káló keze is elindult, s inge alól eléhúzta a bicskát. Többek is látták a fekete ember sunyi mozdulatát, de ahogyan Báró vajda szokta volt mondani, mindig az erősebb kutya baszik, s ennek szellemében mindenki kussban maradt. Máriskó ringatott egyet jobbra, ringatott egyet balra, s a következő mozdulattal már ki is siklott nagyapám fekete keze alól.

            Füttyös és Káló egy pillanatig még nagyanyám ringó tompora után meredtek, oszt szembefordultak. Nagyapám kiköpött oldalra, egyenest bele a tűzbe, Káló felmordult, s már suhintott is előre a bicsakkal. Nagyapám elmozdult, s a következő másodpercben már az ő kezében is ott meredezett a bicska. Káló kicsit előrehajolt, s egyik kezéből a másikba dobta a bicskát, felsőtestét előre-hátra ingatta, így ingerelte támadásra nagyapámat.

            Igazi nyáréjszaka volt, a tűz körül ott ült szinte az egész tábor. Elöl a purdék törökülésben, majd a férfiak következtek, kihúzott derékkal bámulták a magasra csapó lángokat, fekete szemeikből már-már a homlokukat nyaldosták a lángnyelvek. Hátuk mögött, a szekerek ponyváinak takarásában lapultak az asszonyok, csöndben és némán figyelték a férfiak hátát, a purdék lobogó haját, és a lángok ritmusára ingadozó Kálót.

Füttyös sem volt rest, s mikor Káló éppen eléfele ringatózott, már suhintott is.

Így táncoltak a tűz körül a purdék legnagyobb megelégedésére, mikor egyszer csak Káló abbahagyta a táncikálást.

Szúrt.

Füttyös karján vékony vércsík indult lefelé, s nagyapám felszisszent. Káló újra szúrt, és újra talált. A következő szúrástól nagyapám már feltehetőleg átringatózott volna a túlvilágra, s onnan pislogott volna Máriskó ringó tompora után.