Eikof főtere üresen állt. A teret kő helyett vörös homok borította. Az egyik sarkán lombját vesztett, göcsörtös fa állt. Körös-körül napégette, sárgás, repedezett, ereszeiken mohával benőtt házak álltak. Szomorú látvány volt a tér, ilyen üresen, főként, ha az ember ama váratlan szépségre gondolt, melyre a kivégzések alkalmával tett szert. Eikof olyan falu volt, mely virágzó kereskedelmét és – igen figyelemreméltó – jólétét a kivégzéseknek köszönhette. Az Állam minden halálos ítéletét Eikofban hajtották végre, a Vezér valamely titokzatos rendeletének értelmében. Ez pedig igen furcsának kell, hogy tűnjék mindenkinek, aki ismeri – s főként, ha magasról szemléli – az Állam közigazgatását és belső ügyeit, minthogy sem maga a Vezér, sem egyetlen minisztere soha semmire nem becsülte Eikofot. A falu csupán egy elfelejtett név volt a Főváros számára, egészen addig a napig, míg rejtélyes módon az a kiváltság jutott osztályrészéül, hogy az állam minden halálos ítéletét főterén hajtsák végre.
Mindezek ellenére azonban évek óta – hosszú-hosszú évek óta – egy teremtett lelket sem végeztek ki Eikofban. Mi lehet az oka a Vezér lágyszívűségének? Közmondásos igazságérzete meggyengült volna talán? Eikofon általános csüggedés vett erőt. A főtér elhagyatva állt. A kereskedelem – híján a korábban egyre-másra érkező idegeneknek – hanyatlani kezdett. Voltak azért olyanok is, akik másképp okoskodtak: a falusi bíró és a csendőrfőnök hosszas eszmecserékbe merülve azt sutyorogták egymás közt, hogy az Állam megfosztotta Eikofot kiváltságától, s hogy a kivégzéseket valószínűleg az Állam más településein hajtják végre. A faluban volt azonban még egy fontos ember – a legelső kivégzés óta a legtekintélyesebb és legbefolyásosabb férfi egész Eikofban –, aki egészen másképp vélekedett. Ez pedig a bakó volt. Lehetséges tán – mondta ő –, hogy a Vezér mindennemű értesítés nélkül visszavonjon egy ilyen jól meghatározott előjogot? Hát nem kapja meg ő ugyanúgy, rendre a fizetését, mint mikor még gyakran voltak kivégzések? Az emberek hajlottak rá, hogy inkább a bakónak higgyenek, már csak az ilyen ügyekben való jártassága miatt is. Ettől a falusi bírónak és a csendőrség fejének, minthogy nem tagadhatták a dolgot, zavarodottság ült ki az arcára, és elbizonytalanodtak eddigi okoskodásukban.
Eikofnak volt egy, a többinél jobb kávézója. Itt, az egyik sarokban gyűltek össze a falu hatalmasságai. Egy napon – csakúgy, mint már évek óta mindennap – arról folyt a szó köztük, voltaképpen mi is a valós jogi helyzet a kiváltságra nézvést. Mint mindig, most is a bíró és a csendőrfőnök véleménye ütközött meg a hóhéréval. Terméketlen egy beszélgetés volt. Csupán merő lustaságból töltötték ezzel az időt, mert restek voltak bármi mással foglalkozni. S eközben a falu lassan pusztult. Az ifjabb nemzedék, a mostani suhancok soha egyetlen akasztást sem láttak még.
– Nézzék, uraim – szólt a bakó. – Amennyiben a Vezér másik helyszínt talált volna a mi falunk helyébe, hogy lehet, hogy mind a mai napig sem át nem helyeztek, sem pedig el nem bocsátottak?
A bakó igen kövér ember volt. Fehér, sima bőrű kezei különös remegéssel érintették meg a tárgyakat. Mikor izzadt, a bakó tenyere igen figyelemreméltó szagot árasztott. Enyhe illat volt ez, s nem is lehetett azt állítani, hogy kellemetlen. Sőt, mi több, némely asszonyok kifejezetten vonzónak találták a hóhért, éspedig épp izzadságának illata miatt. Míg a bakó beszélt, hallgatósága egyre csak kiskanállal vagy szivarral játszadozó kezeit bámulta mereven. S milyen büszke volt a hóhér húsos kezeire, melyekkel oly érzéki mozdulattal vette el mások életét, mintha csak egy asszony nyakát cirógatná… Akkor is éppen a bakó kezeit lesték meredten, mikor megérkezett a fiú.
– Hóhér uram, távirat jött a fővárosból!
A bakó az írást olvasva ide-oda ingatta fejét zsíros, puha nyakán: “Készüljön fel a kivégzésre. A végrehajtás tizenegyedikén lesz.”

A hír egy hároméves csikó zabolátlanságával száguldott végig Eikof utcáin. Megremegett a falu, mintha ostorcsapás érte volna. Hosszú évek óta álltak már a várakozás előszobájában, hogy belépjenek a vágyott hír tágas, fénytől ragyogó csarnokába. A kivégzésig csupán pár nap volt hátra. A bakó elrendelte a vérpad, s rajta a 7-es számot formázó akasztófa felállítását. A falubíró kiadta parancsait a helyi csendőrségnek: csillogjon-villogjon a helység minden utcája, s a tér összes házán zászló lengjen. Aztán elérkezett a kivégzés előtti éjjel, majd a hajnal, végül pedig a pokoli hőséget árasztó dél. A dugig telt téren, zsongva, akár egy méhkas, ott várakozott a falu egész népe. A vérpadon, mint óriási denevér, talpig feketében, széles karimájú kalappal fején állt a bakó. S a tenyere izzadt. A feszült várakozásnak végül motorzúgás vetett véget. A térre három csillogó autó hajtott be. A nép elcsöndesedett. A bíró és a csendőrfőnök köszöntötte az állami tisztviselőket, akik rögvest a hóhérért küldettek. Arcukon bocsánatkérő kifejezéssel szorították meg a kezét. A másik kettőnél magasabb rangúnak tűnő tisztviselő így szólt a bakóhoz:
– Felkészült hát?
– Mindenkor készen állok a Vezér parancsainak teljesítésére.
– Ön egy igazi hazafi.
Ezután a tisztviselő a bíróhoz fordult:
– Engedelmével… meg kell hallgatnia a Vezér rendeletét… puszta formalitás csupán.
Ezzel aktatáskájából lepecsétel iratot vett elő, s olvasni kezdte:
“Alaposan fontolóra véve a halálbüntetés hiábavalóságát, ezennel elrendelem megszüntetését az egész Államban. S hogy a korábbi hibáknak még nyoma se maradjon, jelen rendeletben meghozom az utolsó halálos ítéletet, mely az Állam hóhérát sújtja, kinek kivégzésére – melyet többé egyetlen másik sem követ már országom történelmében – Eikof falujában kerül sor.
A Vezér”

Izzadni kezdett a hóhér tenyere, s el sem tudta hinni, amit az imént hallott. Még akkor sem hitte, mikor a tisztviselő kirántotta a lába alól a sámlit. A kötél megfeszült hájas nyakán – arca vörös lett, majd elkékült, végül elfeketedett. Eikof népe üvöltött a gyönyörtől, s közben a délutáni, hűs szélben ide-oda lengett a holttest. A tisztviselők visszamentek autóikhoz – de az eikofiak ott álltak, hogy magukba szívják az utolsó kivégzés látványát.

Kovács Lenke fordítása

Fotó: Andrei és Sergiu Cosma

A fiatal nő autója megvadult rinocéroszt idéző bődüléssel húzott végig az úton. A sima, sötét sáv búzától aranyló földek között nyúlt végig. A távolban emelkedő hegyoldalon napégette, vöröslő falu határa rajzolódott ki. A kocsi fémteste egy gyík fürgeségével, zölden villogva suhant tova. Gyönyörű volt a gép, ahogy vágtató kerekeivel csak úgy falta az út nyílegyenes szalagját, mely a távolba vesző földek közt alig látszott többnek vékony, fekete csíknál. A volánnál ülő fiatal nő a végtelen érzésétől s a gép hevétől mámorosan markolta a kormánykereket finom vonalú kezével… Azzal a vékony kézzel, melynek hosszú ujjai aranylottak, akárcsak a szántókon a gabona; igen, a bőre éppoly aranyfényű volt, teste pedig éppoly karcsú, erős és arányos, mint a szélben ringatózó búzaszálaké. A szélvédő üvegén túl a falu táncolva közeledett. A nő hirtelen lefékezett egy út menti ház mellett. A csikorgó kerekek éles hangja beleveszett a messzeségbe. A házon egy tábla a következőket hirdette nagy vörös betűkkel: “Aba Upseig – bor és szállás a vándoroknak”.

A nő belépett a házba. Bent földpadlós, hűvös szoba fogadta. A falon körös-körül borosüvegek sorakoztak. Kisvártatva fiatal leány jött elő.

– Mit parancsol asszonyom? Sört, bort… mézlikőrt esetleg?

– Igen – felelte a másik –, hozzon nekem egy üveggel abból a mézlikőrből. És mondja csak… a gazdája… Aba Upseig itthon van?

– Nos, csupán a faluról lenne néhány kérdésem… egy újságnak lesz… s a gazdasszonyához küldtek, bizonyos Aba Upseighez, akinek az út mentén áll a fogadója…

– Ó, az asszonyomnak nagyon is kedvére lesz, hogy elmondjon önnek mindent, amit csak tud… Azt hiszem, akkor a legboldogabb, mikor vég nélkül mesélhet az elmúlt időkről… Szólok is neki mindjárt.

A vendég levetette kabátkáját, mely alól finom vonalú, formás keblek tűntek elő. Duzzadt, halvány ajkát megnedvesítette a mézlikőrrel. Kisvártatva botra támaszkodó, idős asszony lépett be a szobába. Csak úgy dőlt belőle a szó.

– Ó, amint megtudtam, hogy a hölgy az én szeretett falumra kíváncsi, azt mondtam magamnak, na, Aba, itt van neked egy okos újságíró hölgy, akit hosszas meséléseddel megörvendeztethetsz. Nos, állok rendelkezésére.

– Lássuk csak… ennek a falunak valaha volt királya, ugye így van?

– Bizony… három évvel ezelőttig… Lee falva kétszáz éve áll már az Omj dinasztia uralma alatt. Tíz éve halt meg az öreg király, Besku Omj, aki akkor Uh földjét, odaát, a folyó túlfelén, Ing nevű fiára hagyta, a falvat pedig leányára, Lorelai-ra… Bizony, három évvel ezelőttig Lorelai hercegnő uralkodott felettünk – ma van épp harmadik esztendeje… Szomorú egy történet ez, hölgyem, bizony, szomorú história.

Az idegen, tenyerét finoman az öreg kézre helyezvén, azt kérdezte:

– El, idegen, el én… Úgyis boldog-boldogtalannak mesélem Lorelai históriáját… de nem mindenikük érti meg, tudja? Nos, én voltam a hercegnő szolgálója. Mikor meghalt a király, rám maradt, hogy vigyázzak rá, minthogy az uralkodó már egy ideje özvegy volt. Ing herceg elvonult saját földjére, én pedig maradtam, hogy felneveljem a kis Lorelai-t. Te szép vagy, vándor, így aztán, lehet, hogy nem érted majd Lorelai történetét, minthogy Lorelai csúf volt, borzalmasan csúf… a neve viszont neki volt a legszebb az egész faluban, és a mosolya gyönyörűbben ragyogott a pirkadatnál. Maga a hercegnő azonban rettentő kövér, alakja pedig torz volt. Hiába, leginkább egy bálnára hasonlított. Ez kisgyermekként még nem okozott neki igazi szenvedést… mindig egymagában játszott, és így nem kellett formátlan testét a maga korabeli gyermekéihez hasonlítania. De egy napon nővé érett Lorelai is. Keblei úgy domborodtak, mint egy cet hasa, a combján zsírhalmok nőttek, ő meg egyre csak férfiak után leskelt a csipkés mellvéd mögül. Iszonyatos érzés volt ez neki, tökéletesen látta saját csúfságát, és csak szenvedett, csak szenvedett… Tizenhét éves volt, mikor elrendelte az építkezést…

– Jöjjön – mondta –, jöjjön csak oda ahhoz az ajtóhoz. Látja ott messze azt a tornyot?

– Ez… ez Lorelai műve… Meg akarta védeni magát, ezért megépíttette ezt. Egy nyolc méter magas márványtornyot, melybe elzárta magát. A toronynak csupán egyetlen, aprócska ablaka volt, s onnan mosolygott elő Lorelai azzal az ő gyönyörűséges, holdsarló alakú mosolyával. S mielőtt elzárta volna magát a világ elől, búcsúzáskor ezt mondta nekem: “Jó öreg Aba, most már van hol elrejtsem szégyenemet.” Én pedig ekképp szóltam hozzá: “Királynőm, és mikor jössz majd elő a toronyból?” Ő így válaszolt: “Majd ha egy férfi megkér rá, hogy magával vihessen.” S hatalmasra dagadtan, kövérségének súlyával a lelkén, belépett a márványtoronyba. Azóta egyetlenegyszer sem jött elő onnan. A falu népe ünnepekkor elébe járult, ő pedig a kicsinyke ablakon keresztül megmutatta mosolyát, mely fényével beterített bennünket, kik térden állva, ámulva néztük e csodát…

Az ifjú idegen, vékony cigarettára gyújtva, megjegyezte:

– Bizony. Az az igazság, hogy számtalan herceg jött asszonykérőbe, de amint tudomást szereztek a királylány rútságáról, döbbenten tértek vissza földjükre. Hadd gondolkozzak egy kicsit… igen, az Ospe-ből való John, a bargundiki Aicl, s aztán Claudfe, Marffecből… végtére is sokan jöttek, de mondom, ahogy meglátták a hercegnő testét… menekültek, mint a riadt szarvas. Egy éjjel azonban fekete autó állt meg a faluban, s egy elkendőzött úriember szállt ki belőle, s bekopogott Besi barátném ajtaján. Dörgött az ég, s csak úgy ömlött a víz az utcákon. Besi maga így mesélte nekem: “Ajtót nyitottam neki, s jól megnéztem: fekete kalapot viselt, s míg beszélt hozzám, a szája elől egy kissé elhúzta a kendőt. Fiatal ember volt, s nagyon udvariasan arra kért, hogy mondanám meg, merrefelé találja Lorelai tornyát. Én megmutattam neki az utat, ő pedig oly sebesen távozott, mint egy fekete villám.” Ezt mondta nekem Besi, s mi falusiak, többet nem is tudunk, csak azt, hogy másnapra Lorelai-nak nyoma veszett. Pontosan három éve történt, ezen a napon töltötte be a húszat… ma lenne huszonhárom éves… Istenem, milyen kár!

Az öreg Aba Upseig arcán szomorúság ült. Az idegen megszólalt:

– És semmi mást nem lehet tudni? Hogy ki volt a férfi abban az autóban? Sem azt, hogy hová ment Lorelai?

– Nem, asszonyom. Váltságdíjat nem kért senki, s a holttest sem került meg soha.

– Lássa… – mondta lassan, akadozva a fiatal nő –, én tudom… mi történt Lorelai-jal.

– Nos, tudom, hogy az az úriember nem más, mint Nesjkllou Fael doktor, aki hallott Lorelai esetéről, s meg akarta gyógyítani őt… Ezt maga a doktor mondta nekem.

–Igen. Aznap éjjel Fael megkérdezte a hercegnőt: “Szeretné, ha többé nem kéne szörnyként élnie?” És a hercegnő igennel felelt. “Akkor hát – kérte őt az orvos – üljön be az autómba, és jöjjön velem.” Orviába mentek, ahol Fael két éven keresztül kezelte a hercegnőt, aki ezáltal normális, talán még szépnek is mondható nővé vált… Nesjkllou Fael és ő össze is házasodtak.

– De hát… de hát ha ez így van, miért nem tért vissza a faluba?

– A hercegnő attól félt, hogy a nép nem ismerné fel, s még valami csalónak hinné…

– Végül is, ha annyira megváltozott… senki sem hinne neki…

A fiatal nő kiment az úthoz, s látta, hogy egy autó közeledik. Az órájára nézett, s azt mormolta:

– Nézze, Lorelai igenis visszatérhet… van valami, amiről mindenképp felismeri őt a nép.

– A mosolya… ha elmosolyodik, mindannyian tudni fogjuk, hogy ő az… senkinek sincs olyan mosolya, mint Lorelai-nak.

Ebben a pillanatban odakint megállt egy autó, s alacsony, meghatározhatatlan korú, szürke öltönyös férfi szállt ki belőle. Belépett a fogadóba, megcsókolta az ifjú idegent, s így szólt hozzá:

– Szervusz, napsugaram, milyen volt az út? Jöttem, ahogy szabadulni tudtam a munkából.

– Nem is késtél sokat. Nézd, ez az idős asszony itt Aba Upseig.

A férfi, aki láthatólag igen megörült a hallottaknak, csókkal illette az öreg kezeket.

– Képzeld, Aba elmondta nekem, hogyan tudná Lorelai bebizonyítani kilétét – mondta a fiatal nő.

– Ahogy mondja – helyeselt az öregasszony. – Nálunk a faluban mindenki emlékszik Lorelai mosolyára… hiszen annyira különleges… De kik maguk? Már ha meg nem haragszanak, hogy ezt kérdezem…

Az idős asszonynak elkerekedett a szeme, és Lorelai, a délután folyamán először, elmosolyodott… s fénylő mosolyától felragyogtak az ablakok. A zokogó Aba megcsókolta a lábát, s aztán megcsókolta a doktorét is.

Nem sok idő múlva már az egész falu tudott a dologról… s térden állva csodálták a márványtornyából előmosolygó Lorelai-t.

A rákövetkező hónapban a község tanácsa elismerte Lorelai-t a falu s a környező földek királynőjének, Nesjkllou Faelt pedig királyának.

Eikof főtere üresen állt. A teret kő helyett vörös homok borította. Az egyik sarkán lombját vesztett, göcsörtös fa állt. Körös-körül napégette, sárgás, repedezett, ereszeiken mohával benőtt házak álltak. Szomorú látvány volt a tér, ilyen üresen, főként, ha az ember ama váratlan szépségre gondolt, melyre a kivégzések alkalmával tett szert. Eikof olyan falu volt, mely virágzó kereskedelmét és – igen figyelemreméltó – jólétét a kivégzéseknek köszönhette. Az Állam minden halálos ítéletét Eikofban hajtották végre, a Vezér valamely titokzatos rendeletének értelmében. Ez pedig igen furcsának kell, hogy tűnjék mindenkinek, aki ismeri – s főként, ha magasról szemléli – az Állam közigazgatását és belső ügyeit, minthogy sem maga a Vezér, sem egyetlen minisztere soha semmire nem becsülte Eikofot. A falu csupán egy elfelejtett név volt a Főváros számára, egészen addig a napig, míg rejtélyes módon az a kiváltság jutott osztályrészéül, hogy az állam minden halálos ítéletét főterén hajtsák végre.
Mindezek ellenére azonban évek óta – hosszú-hosszú évek óta – egy teremtett lelket sem végeztek ki Eikofban. Mi lehet az oka a Vezér lágyszívűségének? Közmondásos igazságérzete meggyengült volna talán? Eikofon általános csüggedés vett erőt. A főtér elhagyatva állt. A kereskedelem – híján a korábban egyre-másra érkező idegeneknek – hanyatlani kezdett. Voltak azért olyanok is, akik másképp okoskodtak: a falusi bíró és a csendőrfőnök hosszas eszmecserékbe merülve azt sutyorogták egymás közt, hogy az Állam megfosztotta Eikofot kiváltságától, s hogy a kivégzéseket valószínűleg az Állam más településein hajtják végre. A faluban volt azonban még egy fontos ember – a legelső kivégzés óta a legtekintélyesebb és legbefolyásosabb férfi egész Eikofban –, aki egészen másképp vélekedett. Ez pedig a bakó volt. Lehetséges tán – mondta ő –, hogy a Vezér mindennemű értesítés nélkül visszavonjon egy ilyen jól meghatározott előjogot? Hát nem kapja meg ő ugyanúgy, rendre a fizetését, mint mikor még gyakran voltak kivégzések? Az emberek hajlottak rá, hogy inkább a bakónak higgyenek, már csak az ilyen ügyekben való jártassága miatt is. Ettől a falusi bírónak és a csendőrség fejének, minthogy nem tagadhatták a dolgot, zavarodottság ült ki az arcára, és elbizonytalanodtak eddigi okoskodásukban.
Eikofnak volt egy, a többinél jobb kávézója. Itt, az egyik sarokban gyűltek össze a falu hatalmasságai. Egy napon – csakúgy, mint már évek óta mindennap – arról folyt a szó köztük, voltaképpen mi is a valós jogi helyzet a kiváltságra nézvést. Mint mindig, most is a bíró és a csendőrfőnök véleménye ütközött meg a hóhéréval. Terméketlen egy beszélgetés volt. Csupán merő lustaságból töltötték ezzel az időt, mert restek voltak bármi mással foglalkozni. S eközben a falu lassan pusztult. Az ifjabb nemzedék, a mostani suhancok soha egyetlen akasztást sem láttak még.
– Nézzék, uraim – szólt a bakó. – Amennyiben a Vezér másik helyszínt talált volna a mi falunk helyébe, hogy lehet, hogy mind a mai napig sem át nem helyeztek, sem pedig el nem bocsátottak?
A bakó igen kövér ember volt. Fehér, sima bőrű kezei különös remegéssel érintették meg a tárgyakat. Mikor izzadt, a bakó tenyere igen figyelemreméltó szagot árasztott. Enyhe illat volt ez, s nem is lehetett azt állítani, hogy kellemetlen. Sőt, mi több, némely asszonyok kifejezetten vonzónak találták a hóhért, éspedig épp izzadságának illata miatt. Míg a bakó beszélt, hallgatósága egyre csak kiskanállal vagy szivarral játszadozó kezeit bámulta mereven. S milyen büszke volt a hóhér húsos kezeire, melyekkel oly érzéki mozdulattal vette el mások életét, mintha csak egy asszony nyakát cirógatná… Akkor is éppen a bakó kezeit lesték meredten, mikor megérkezett a fiú.
– Hóhér uram, távirat jött a fővárosból!
A bakó az írást olvasva ide-oda ingatta fejét zsíros, puha nyakán: “Készüljön fel a kivégzésre. A végrehajtás tizenegyedikén lesz.”

A hír egy hároméves csikó zabolátlanságával száguldott végig Eikof utcáin. Megremegett a falu, mintha ostorcsapás érte volna. Hosszú évek óta álltak már a várakozás előszobájában, hogy belépjenek a vágyott hír tágas, fénytől ragyogó csarnokába. A kivégzésig csupán pár nap volt hátra. A bakó elrendelte a vérpad, s rajta a 7-es számot formázó akasztófa felállítását. A falubíró kiadta parancsait a helyi csendőrségnek: csillogjon-villogjon a helység minden utcája, s a tér összes házán zászló lengjen. Aztán elérkezett a kivégzés előtti éjjel, majd a hajnal, végül pedig a pokoli hőséget árasztó dél. A dugig telt téren, zsongva, akár egy méhkas, ott várakozott a falu egész népe. A vérpadon, mint óriási denevér, talpig feketében, széles karimájú kalappal fején állt a bakó. S a tenyere izzadt. A feszült várakozásnak végül motorzúgás vetett véget. A térre három csillogó autó hajtott be. A nép elcsöndesedett. A bíró és a csendőrfőnök köszöntötte az állami tisztviselőket, akik rögvest a hóhérért küldettek. Arcukon bocsánatkérő kifejezéssel szorították meg a kezét. A másik kettőnél magasabb rangúnak tűnő tisztviselő így szólt a bakóhoz:
– Felkészült hát?
– Mindenkor készen állok a Vezér parancsainak teljesítésére.
– Ön egy igazi hazafi.
Ezután a tisztviselő a bíróhoz fordult:
– Engedelmével… meg kell hallgatnia a Vezér rendeletét… puszta formalitás csupán.
Ezzel aktatáskájából lepecsétel iratot vett elő, s olvasni kezdte:
“Alaposan fontolóra véve a halálbüntetés hiábavalóságát, ezennel elrendelem megszüntetését az egész Államban. S hogy a korábbi hibáknak még nyoma se maradjon, jelen rendeletben meghozom az utolsó halálos ítéletet, mely az Állam hóhérát sújtja, kinek kivégzésére – melyet többé egyetlen másik sem követ már országom történelmében – Eikof falujában kerül sor.
A Vezér”

Izzadni kezdett a hóhér tenyere, s el sem tudta hinni, amit az imént hallott. Még akkor sem hitte, mikor a tisztviselő kirántotta a lába alól a sámlit. A kötél megfeszült hájas nyakán – arca vörös lett, majd elkékült, végül elfeketedett. Eikof népe üvöltött a gyönyörtől, s közben a délutáni, hűs szélben ide-oda lengett a holttest. A tisztviselők visszamentek autóikhoz – de az eikofiak ott álltak, hogy magukba szívják az utolsó kivégzés látványát.

Kovács Lenke fordítása